Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
szeretettel
  2011-10-17 13:32:54, hétfő
 
  Kaffka Margit
A VÁROS



I



Haloványselymű reggel, felhős fény, szőke színek,
Lenn ódon, szürke minden, meleg szépiabarnával árnyalt,
Torpadt zömök pillére sok régi, régi háznak.
Palakockákkal mustrás az esővert, ó kövezet.
Alattam utcák és tornyok és fellegvár messzi képe,
Súlyos hőhidak át a platinafényű vizen. -
E roskatag, királyi város méla pompája izen:
- Sok csiklandón új látásnak ma friss idegekkel elébe! -
Az erkélyen terítve... Itt ülök zsibbatag
Álom, s fürdő után még, lágy távolokba nézve,
Napfénycsík szállal át - beletáncol a mézbe -,
Jó volna itt maradni békén. De nem szabad!



II



Árkádos út, faragott, régi kövek!
Nosza! Két buzgó szemembe venni
Óbetűs írást, íves kapuboltot,
Mindent!
Lallala! Megindultam hát menni!



Gyorsan, iránytalan! Most felfedezek!
Ott térré tágul az utcasarok.
Ó, - jobbra a víz már hídtorony, oszlop,
Ormok, kupolák! nem!
Mert én most balra akarok!



Én odamegyek most, ahová akarok,
Nincs, ki zavarjon, sürgessen, vigyen,
Társ, akit féljek, hogy én zavarok,
Ha jobbra, - ha balra,
Jó nekem egyedül, igen, igen!



Itt templom, ott hídak, - itt tornyok, ott ormok!
Két árva szemem! Sok súlyos igéret!
Dologra! Látni! - Ó mindjárt megyek én
Ide is, oda is.
Csak hadd ülök le kicsit! Hadd nézek, nézek!



III



Ni! A régi tanácsház órája az ott,
A Havlata Pavlata regés remeke!
Megvárom! Még öt perc, - még három, kettő!



Ver zengve, - s kijönnek, mind a tizenkettő,
Az apostolkák sorjába, körbe.
Az Péter a kulccsal, az János a könyvvel.



És hosszú, vontujjú, vézna kezükkel
Megáldanak engemet, az idegent is,
Keresztet írnak és tovalengenek.



A halál ezalatt egyre csenget,
,,Ne még!" - könyörögnek balrul a szobrok.
A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiúság tükörrel.



De ő ,,igen"-t bizonygat kis vázfejével. -
Ám vége! Elverte sorát az óra,
S a végső mozdulatba merevül Áldás, Halál.



Amíg új óra száll.



IV



Mélyülő ívek elnyult denevérszínű árnya,
Szilánkba-tört fénysávok a kőmozaikon már,
Csengve koccan a lépés a barna padsoroknál,
Csalóka távlatok a tömjénködös homályba.



Benn bágyatag, fehér csipkékben a nagy oltár,
Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet,
Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszínek
Közt selymes, zümmögő hipnózis lágy fénypalástba járkál.



Smaragd és rubint az ablak. Ó gyermeki, régi hitek!
Pirosban láttam a poklot, izzó tűzbarlangjait én,
Hűs légutat, híg lebegést a csillagok éji közén
A kékben. - És vértanú-dicsfényt jelentett a zöldszín üveg.



Gyöngén imára tett kis forró tenyereim közén
Így lüktetett a vér át, zsibbatag test-delej áram,
Szent voltam, sulytalan, lélek a zsongó áhitat-árban,
Míg félcsukott pilláim fátylán így káprázott át a fény. -



V



A várfal tornya. - Jön kulccsal ifjú parasztasszonyka.
Megy előttem gyertyával a horpadt kőgrádicson,
Szoknyája friss, ragyog a szoros, fekete kontya,
A mondókát szaporán, ügyesen ontja:
,,Éhbörtön és kínzóház és vesztőhely volt e torony!"



,,Itt a ciszterna-száj. Itt lebocsátották hosszú kötélen.
Adtak vele darab kenyérkét, pohárnyi vizecskét.
Négy társa négyfelől láncon itt várta napokon, éjen,
Hogy üvölt és nyög a mélyben.
Ha csend lett, a másikat - így sorba - leeresztették."



Mondja, mint balladát. Mutatja ősz Taliborka piciny emlékit!
- ,,Ölt, foglalt, konspirált, - s itt gáláns franciakártyákat festett
Vérrel, téglaporral, korommal - e néma üregbe' tíz évig.
Míg szép, úri fejét vevék itt." -
Mondja - s okos kis nőszeme fénylőn már borravalóra lesked.



Valóban, ez ölnyi kőfal, e súlyos pincebolt hiába nem lett,
Valóban, itt sóhajokat kellene hallanom, véres századok neszét,
- De hányszor nyilt ki azóta, hány profán kiváncsi szemnek!
A fátyol hányszor föllebbent!
Nem lelem erét e percnek, - sorát e versnek, - tán ráfogás, színfal az egész!



- Ki! - Vadszőllős kis felügyelő-ház! A déli ég kiragyogott. -
Nyolcéves fiú trónol fáskamra-küszöbön, deszkaládán,
Zöldharisnyás, pirostérdű. Gajdol játszós-komolyan ott,
Kezébe' hosszú, karmesteri bot, -
Két hófehér nyuszi fülelve rá - ül kedvesen a hátsó lábán.



VI



A ghetto-temető ez, az ősi halott-negyed. -
Földette, feketült sírkő, korhadt, fehér csont felásva,
És elrakva, - mert szűk a hely már, - zsúfoltan egy a másra,
Százados, nevetlen holtak, - cserélve gyermek, öreg,
Rokonok, idegenek,
Kalmár, alkimista, lévita rakásra.



Még esőtől nedves a ribesz. - Halk zöldje hogy összefog!
Vadócon és lazán bebokrozta már az aljat,
Kis gyöngédleves ága a vésett betűkbe lankad. -
Nagy, tétova pazarság! Levél, kő, név mennyi sok!
Hogy cikáznak néma gyíkok, -
És némán alkimista, lévita mind hogy hallgat!



Egy kavicsot, - tiszteletül a törzs címerjelébe itt!
Nagyhírű rabbi Lew, csillagok útja-tudója e holt,
- Komoly, középkori zsidó, - sápatag, hátba' hajolt,
Pihenésül sötét, eleven szeme a teleszkópba kémlelt,
Bár dolga után, csendesen éldelt,
Okos kalmár (titkos alkimista), szent lévita és
Tíz gyerek apja volt.



VII



- És énbennem e percben olyan nagy a tisztelet.
Lelkem legmélyén vallom! (és nagyon csendesen lépek,)
- E sok régvolt idegennek, minden névtelen névnek,
Minden elmult időknek, minden igaz halálnak,
A tudva-befejezésnek, akarva-elnyugvásnak,
Önnön sorsomnak is, a látva-magamravettnek,
(Mert egyetlen fóruma, én, a fölöttem-ítéletnek,)
- És a csendnek, a mosolynak, az alázatos beszédnek,
A mély, komoly, egyszerű, kicsinybe-elmerült létnek,
(Mert nem büntet, nem áld; csak elhalad, s elfeled,
Önmagáért-való fazöldnek embersírok felett,)
És párzó, vizes gyíkoknak a temetőfalon,
Mindennek, - nagyon
Adassék tőlem e percben tisztelet!



VIII



Szikrázó virág-színfoltok, nagy tűzpelargónia-ágyak,
Szökőkút-szivárvány íve, márványpad, nyírott bokor; -
Szempillám úgy esik le. Halk szél jár, zsongító, bágyadt,



Rózsaszín délután. Már felhőkbe vet a fény sávot.
Nagy csend a hegyoldali kertben. Távolból zümmögő nyüzsgés. -
Lenn, messze alattam a város, a város -
Top, top! - A kőlépcsőn valaki lassan felcsoszog.
Kövérke, öreg nő jön, feketeternós, csipkefejékes.
Léptenként görcsösen előrefeszíti a botot.



Megáll. Felemeli arcát kis sóhajjal - s elnéz az egen. -
Megint vár, - liheg. Most a virágokat szemléli, - s mosolyog.
A kút nimfáin is tűnődik soká, - mert eközbe' pihen.



Kedves! Mint egy gyerek! - Virágai közt így ment át nagyanyám.
- Mi jár eszébe! - Reszketeg feje bólogat. Min nevet? -
- Hálaisten elhaladt, - nem látott. Megmentve néki e magány!



IX



Jaj! - Már a lámpák gyúlnak a homályban. -
Jaj, messze morajlik az idegen város.
Mi lenne, - ha feledném a hotel nevét?



Jaj! Gyorsan sok zegzugos utcán!
Úgy botlom a görcsös kövekben.
Kisboltok előtt bámész, rossz-arcú népek. -



Jaj! Miért is futok én itten? -
Mi közöm ide? Mim van itt nékem?
Nem követ nyomon valaki - mögöttem?



Jaj! Egy utcácska még, - kettő, -
Ott kiérek. Ott robogás van,
Fény, villamoskocsik, emberek, élet.



X



Már itt. A portás mosolyogva köszönt.
Intim kávégőz, füst, - a pincér sürög, szalad,
Aranyos tükrök, zaj, vitatkozó beszéd,
Ujságok, szanaszét -
Jó biztonságos fény. Jó meleg kulturaszag.



És fenn a hotelszoba. Ma odatartozom.
Ott hozzámtartozók: írás, könyv, ruha, csomag.
Ó, - otthoni csomagok, - és otthoni gondok,
Érdekek, undorok; vágyak, bolondok!
- Most vetkőztetik le a kisfiamat.



Otthoni szobám. - Ott most lámpa nem ég,
Homályban az asztal, a kályhasarok. -
Ott halotti csendben a jövőmre várnak,
Mert évekig láttak
És mindent tudnak rólam a butorok.


 
 
0 komment , kategória:  Knopp ImreAZ UTCA   
szeretettel
  2011-10-17 11:46:03, hétfő
 
  Baczó Zsolt: Reggel



Az éjjel eső esett.
Elmosta az utcáról a port, a szemetet.
Most csend van. Még alszik a város.
A nedves ágak közt néhány szürke madár dalol.
Verebek, azt hiszem. De lehet, hogy angyalok.
 
 
0 komment , kategória:  Knopp ImreAZ UTCA   
szeretettel
  2011-10-17 11:43:32, hétfő
 
  Knopp Imre
AZ UTCA



Emberek!
Az utca él,
S én megláttam az életet.

Az egyik oldalon a Nap sütött, a másik árnyékban úszott.
És egy kisbaba nevetett,
Egy kis falovat húzott
Spárgával maga után.

Egy másik gyerek meg csak nézte bután,
Mert neki ilyen nem jutott.

Az autók üvöltöttek elnyújtottan,
A villamos csengetve dalolt,
Egy rendőr az út közepén tornászott nyugodtan,
Egy sintér meg kutyákat hajszolt.

Egy cseléd leejtett egy tejesüveget,
Vagy heten bámultak vihogva,
S az egyik felsóhajtott titokba,
Mivel ő még ma nem evett.

Egy ló elbotlott az út közepén,
A kocsis verte, és lihegett,
Mindenki azt mondta: szegény.

Milyen rút egy ilyen transzparens nappal,
Olyan, mint amikor egy kokott lefekvés előtt
Szembetalálja magát egy tükörlappal.

Az egyik sarkon egy kis asztalon
Furcsa, szokatlan áruhalom,
Mellette egy kis ember beszél
Furcsa hangon

És azt modja: Lehet urak, lehet, itt az alkalom.

Egy inas fütyülve fut,
Ki tudja, hova siet?

Biztos nem azért, mert rövid az élet,
Még nem jött rá.

Rossz így beleütközni egy kinyújtott tenyérbe,
Amelyhez egy koldus tartozik,
Persze, tíz fillér, tudom már, kenyérre.

Mert a kenyérnél kezdődik minden.

Ott egy teherautó rászaladt valakire,
S most negyven ember várja a mentőket.
Egy ember ürességet érez a zsebében
És erre szidni kezdi a zsebmetszőket.

Pedig nincsen egészen igaza.
Dehát a pénzét már messze vitte
Az utca egy ügyes fia.

A sok plakát szinte bántja a szemem.
Jó lenne megmondani valakinek ezt,
Aki igazat adna nekem.

De délelőtt van, és üres az út.
Nem találkozom senkivel.
Vagy csak olyannal, aki nem ismer
És egy ember, aki nem aludt,
Egy padról int a szemével.

Hogy van, térek le mellé, de érzem,
Nincs semmi a kérdés mögött.

Megint az utcát nézem,
Az árnyék arrébb költözött.

Aztán delet kongatott
Egy ácsorgó templom harangja.
S az újságárus lágy keresztet dobott
A mellére, a méla hangra.

Felfigyeltek a kövező emberek is,
Akik reggeltől tépték az út testét,
Most a tarisznya után nyúltak,
Majd lepihentek, és elaludtak.

Dél. És ebéd annak, akinek pénze van.
A nagyképűek a teraszon ülnek
És ott eszik a négytál ételt.

De akinek csak töpörtyű jutott,
Keserűen sóhajtozik, hogy mostoha az Élet.

A sarkon ketten találkoznak,
Egy férfi és egy nő.
Biztos, semmi közük nincs egymáshoz,
Hiszen csókolóznak.

A galamboknak csak a koldus szór morzsát,
Persze,
Szegények intézik a szegényebbek sorsát.

De a kirakatbábukat nem érdekli semmi,
A szemük meg sem rebben,
Csak figyelnek meredten,
És soha nem fáradtak, nem vágynak pihenni.

Egy életunt pincér fekete ruhában
A gőzfürdő után őrgrófnak maszkírozta magát,
És úgy indul munkába.

A vidéki ottfelejtkezett egy plakát előtt,
És tágranyílt szemekkel egyre nézi
Az odafestett csodanőt,
Jó, szép, majd otthon elmeséli.

Ezt a nőt figyelmeztetni kellene,
Hogy nagyon ferdén jár, s ez csúnya.
Ah, hadd menjen, hisz úgysem érdekli
Most más, mint a randevúja.

És sír egy kisfiú a mellékutcában,
Amiért az anyját elvesztette.
A rendőr vigasztalón öleli karjába,
S elindul vele, hogy megkeresse.

Mozibejáró! Slágerműsorral csábít
A sok hirdetés és a fénykép,
A nap is már búcsúzón világít,
S a sugárútra dobja halódó fényét.

Az árnyék a háztetők alatt
Lassan, lassan az útra kihajol,
Este lett, az utca ásít,
És hunyorgatja redőnyszempilláit.
 
 
0 komment , kategória:  Knopp ImreAZ UTCA   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5763
  • e Hét: 24386
  • e Hónap: 69458
  • e Év: 2010738
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.