Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-10-18 08:27:00, kedd
 
  HABÁN MIHÁLY: ŐSZI ELÉGIÁK



I

A nyár elmúlt. Változását, apadó forrását ki vigyázta? -
Hirtelen elült a fény, a szél és a víz hívása.
Egyre mélyebbre hajló ívekben köröz a szálló nap
És lankadó tűzzel hull a tájra;
Napéjegyenlőséggel múlt el a hónap,
És a hervadó mezők hűvös varázsa
A növekvő éjbe tűnő életemet lassan körülzárja

Ó, bús változást jelentő forduló! -
Befogtak és átnyúlnak rajtam a tapadó árnyak.
Már csak az emléke kísért a hajdani áradásnak,
Mikor a harmatittas tájban rügybontó kóborlással jártam,
És részeg örömmel itattak a túlcsorduló sejtek,
Mikor a szívemből még virágtajtékos hullámok keltek,
És a halál fölé emeltek
Fehér, piros és kék, lila és sárga szirmokkal ébredő szerelmek.

Rianó földeken, széljárta erdőn vitt át az ifjúságom,
Hol a szárnyrakelt teremtés zengett a fákon,
És a szélzúgásba dobott madárujjongás,
Mint kigyúlt meteor, a szívemen hullott át.
Aztán körülfogtak a nyári éggel ölelkező tájak,
Melyek fölött kék fénnyel nyíló viharok szálltak,
És a szüntelen bogárzenétől remegő napok és éjek
Ringatásában lelkem dolgai megértek.
Az álmodozás párás szövetén áttört tüzesen, igézve,
A hullámzó valóság változó tündérképe:
A mindenség megejtő csodája,
Mint búvópatak a mélyt, életem ereit titkosan bejárta.
S már-már hittem: örökre itt maradhatok,
Mikor az első dérszóró hajnalok
Boldogan lüktető szívemre találtak.

Csenddé fagyott bennem az ujjongó lárma és megjelent az ősz.
Kihúnyt a cserjés zöld lángolása,
A ritkuló sűrűből már ordasszemek lesnek,
S érzem, elhagynak vágyak és remények
És leválok rólad, tovasuhanó élet,
Mint a fáról az idegen színekben égő levelek.
S míg elfolyt életemet térben és időben visszatérő tavaszok hordják,
Üres lárvaként körülfog magányom és csillagaim hullani kezdenek.

II

Karhut Manya és
Sáfáry László emlékének

Ki tudna követni
És visszatérni velem a
Befejezett eltűnőbe:
A zengő, üvöltő
Emlékeket őrző
Alámerült azelőttbe?

A túl ez: bevégzett
S lezárt tartomány, hol egykor,
Bölcsőt hagyva, a gyerekkor
Csapásokat vágott,
Majd színt, kedvet, álmot
Bontva az ifjúság elforrt.

Felejtés, szálló köd
És bűvös illatú avar
Takar itt már minden nyomot.
Ki sosem járt erre,
Utat hogy is lelne
Hozzátok, hamvadó romok.

De bennem, felnyíló
Örvények üvegfényében,
Újra éled a tűnt élet,
S az egymást átfedő,
Egymásba ívelő
Évek és tájak igéznek.

Holtak hangja szólít,
Hirtelen elhagy a jelen,
S árnyak közt én is árny leszek:
Percnyi együttlétünk,
Míg lelket cserélünk,
S a holt az élőn átremeg.

Ó, ti régi társak!
Behálóztátok lelkemet,
Mint tájat folyók és szelek,
S nézve az őszi dért,
Tavaszi fény kisért:
Rég elnyílt, édes lányszemek.

S látlak visszatérőn:
Csillag-hamvasztó öröklét
Hordozza bennem lényedet.
Emléked tündéri
Sarki fény kíséri
S besugározza éjemet.

Kiválasztott voltál,
Liliomlánggal távozó,
Első, ki feltárt lelkemben
Szerelmet és halált.
Ím, újra rádtalált
Szívem az őszi közelben.

S te is, lanthordozó
Barátom, hányszor megjelensz.
Gáttörő zöldár jött veled,
Biztattak nagy hegyek,
Suhogó fenyvesek
S gyors vizek tánca övezett.

S látlak elgyötörten:
Csúf harcba küldött áldozat!
A hó és jég húsodba mart,
Durva szél sziszegett
Megállt szíved felett
S összetört lantod betakart.

Ó, tovatűnt idő!
Éjeket váltó nappalok,
Borúval, fénnyel beteltek -
A túl árapálya
Dob lelkem partjára
Hajdani üdvöt, keservet.

Ó, érkező idő!
Nagy sötét ködök emlékén
Áttetsző boldog sugárzás,
Hol már altató dal
Zeng a hulló hóval,
S megejt a téli csendvárás.

III

Őszi alkonyat húnyó fényében, növekvő homályban
Egyedül járok az elmúlásban.
Hosszú úton jöttem idáig, éles kövek sebezték fel a lábam:
Megállok, nézek, tűnődöm, csendesen lépek, nem futok.
Az enyészetbe hanyatló táj fölött kigyúltak a hervadást kísérő csillagok
És hidegen tündökölnek, mint szemfedőn a sirató krizanténumok.
Hogy elhallgatott az ujjongó madárdal!
Hogy elnémult a boldog nászt zengő bogárraj!
A fák lombja színt vált, s mit hiába téptek a szelek,
A harmat súlyától is letörnek és hullnak, hullnak a levelek.

Elsuhognak fölöttem az életet röpítő szárnyak,
Tavasz és nyár kiejtett, izzó napjuk már nem az enyém:
Rokonfedésben áll korom és az évszak változása,
Ráütő rímközelben tárul föl előttem az ősz.

Érben és folyóban apad az élet, halkul a vér és a víz csobogása,
A túláradás mámora nem visszhangzik bennem,
Hallgatva járok, beteltem.

Ó, örök változás, hová űzöl engem?
Utamban virág és gyümölcs egyre gyérül és elfogy lassan.
Mint repedt korsóból az álomnyitó bor, szivárog belőlem a múlt látomása:
Kiégett napjaim kapnak újra lángra és szemhéjam alatt keringnek,
Felejtett szerelmek varázsa részegít,
Holtak hangját hallom, a régmúlt tündéri jövő mezében kísért.
S lépek előre, lépek hátra: ó, kényszerű nyugtalanság, hová űzöl?! -
Csalitos útvesztőkben, ím, a holt leveleken vérrel írt nyomok.
Borzongás fog el: az őszben kóró és avar túlba nyíló mélységet takar.
Kik eltűntek: rokonok, szeretők, barátok és társak,
Bizonyára mind erre jártak.

Jaj, sohasem apad az évek száma!
Szüntelenül és mindig előre visz minket az idő múlása.
Koromat mérve, az őszi ég is elfordult fölöttem.
Szerszám és toll kihull a kezemből, halkul a szívem lüktetése.

Árnyak kelnek föl az eltakart mélyből lépésem csöndesedő ütemére,
Körülfognak és némán kísérnek a biztosan felnyíló kozmikus éjbe.

IV

Ha majd a szememet örökre lehúnyom,
Milyen könnyűvé lesz minden gond és teher,
Ami most nyom.
Emlékemet benövi az indás vadszeder
És eltűnik lassan a hozzám vezető nyom.

Kinek szíve minden fájdalomban vérzett
S tékozolta magát vágyó szeretetben,
Míg elégett:
Ellobbanó lánggal a túlba visszalebben
S igaz békét lel ott, boldog üdvösséget.

Ott a csillagszülő-és-ringató terek
Végtelenje old fel, melyben majd örökké
Csak pihenek,
És nem költhetnek már föl soha-soha többé
Teremtő harsonák, sem hívó fényjelek.

V

Elfordulok a föld
Zöld lángolástól.
A kéktüzű kristályokra tört
Egekben örvénylő teremtés
Kivetett magából.
Az élet már kevés.

A szirén-énekek
Gyémánt csendbe hullnak.
A vágy elsuhan a tánc felett.
Megfogott a semmi varázsa:
Oldoz és a múltat,
Jövőt egybezárja.

A lélek már készül:
Csodája ellobog,
Mint az érettből szünet nélkül
Túlcsorduló nagy sugárkutak.
De csillagtávolok,
Térmérő fényutak

Bármily messzesége,
Amíg emlék füröszt,
Csak az innen hullámverése:
Csak a szent elmúlást kereső,
Hamvadó napok közt
Elnyíló fénymező.

Mert végtelenbe törve,
Tárt hiperbolákon,
Suhan minden lét az örökbe.
S az útösszegező változás:
Túl medren és gáton
Megálló vízfolyás.
 
 
0 komment , kategória:  HABÁN MIHÁLY: ŐSZI ELÉGIÁK   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 900
  • e Hét: 12645
  • e Hónap: 92203
  • e Év: 2033483
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.