|
2012-02-15 11:59:34, szerda
|
| |
| |
Balaskó Jenő -
DÓZSA HALÁLA
Éjfél előtt, az utolsó órában
kinéztem a száguldó csillag ablakán.
A borzalmas mező légritka terében
hatalmas sátáncsülkű állat
emeli színarany fejét,
ezüsthullán rugózik lába,
szikrázik, csikorog gyémántmező szárnya,
lengeti förtelmes füstölgő fejét
és beleordít az éj mocsarába.
Micsoda visszhang a tükrös fényözönben,
micsoda hangorkán ez a nagy némaság!
Micsoda rothadás sustorog a mélyben
hogy ilyen verejtékpáncél döng homlokán!
Éjfél előtt, az utolsó órában,
Sírvafakadtam a világ ablakában.
Boldog ország aranyideje süllyed, felragyog holtan
gyémántféreggé töpörödve dögevő madarak ékszerbeleiben,
ferde apostolok dögevő kicsinyei nagy szivet rágnak a lét bordázatában,
s emésztett aranykor-ürülék zápora terül a földre trágyavigasznak.
Éjszaka, minden éjszaka, mikor az enyészet csendesen emészt,
amikor önmagát imádja a sátán, világot zabált, s kiköpte szivét,
éjszaka minden rácsöblű szélben, mikor a zsarnok fúldoklik álmain,
zsoldos állatai puffadtan kuksolnak lerágott jegenyék vértelen ágain:
rettentő seregről álmodik a mező, szerelmes zizegés színesedik, indul;
halkan lépdel a levert sereg, búzáról, hazáról szerelmet álmodik:
üldöző lángok nyílnak a letiport fűcsomóból,
éneklő angyalok égnek szárnyas vakító jegenyesorrá,
jegenyetüzek üldöznek a feszes ég napmellü testéhez,
harcosra forró izmokat éget a száguldó képzelet lényszemű dárdája,
avval a dárdával százezer élet száguld a zsarnok gyémántszügyének:
álmodik az élet diktatúrája, öröklött völgyet küld az űri szélnek.
Éjfél előtt, az utolsó órában,
életről álmodnak a világ udvarában.
Éjszaka minden rácsdalú szellő álmodik, hangtalan fáknak
tiltott lombjait rácseres levelek hirdetik égig a rácstitkú űrhöz,
rácstükrű tengerek lobbannak az égbe s a kékrácsú levegő világgá
pattanhat:
csillagos vasrácsban fetreng az Isten, a csillagszabású emberivadék!
Ilyen csillagok gyűjtötték össze az űri sikongást;
ilyen gyökerek égtek el lombbá ásványszerelemről a végtelen partján,
ilyen rácsokban ordított az ember, ilyen szerelemben
vérezte világát gyémántos érdes ékszerragyogássá!
Éjfél előtt, az utolsó órában
búzamesés kaszák utolsó álmában,
gyermeket álmodó anya sikolyában
megállt a nagy sereg a világ kapujában!
Sereges anyám álmaiból
hatalmas mesebeli Isten
emeli gyönyörű fejét, -
kaszák élein rugózik lába,
lengeti erdőnyi hajzatú fejét,
s bele-beledöf az ég éji mocsarába.
Félelmetes telep csillaghorzsolt agya,
millió fényforrás felizzó fogsora,
foghatatlan karjában óriás vesszive,
mint lánghegyű vasszigonyt a föld szivibe
vágja! - s megáll, nagy a fáradsága,
pihen, - s kirakja nagy fájdalmát a világ udvarába:
- s kirakja nagy fájdalmát a világ udvarába:
,,Egybegyűlt nép!
Bús fiaim!
Dózsa György vagyok még az aki voltam,
a ti vágyatokból seregetek élén!
Dózsa vagyok, a föld emlékeiben
örök veszedelem a gyémántpokolnak,
jámbor földmívelő, földjén szabad ember;
szekérlőccsel nyírtam dúló vasasokat;
emlékszetek-é?
A nagy török ellen seregből kiváltam,
párbajban leöltem a vezéröket,
emlékszetek-é?
Hadi tetteimért nemességet adtak,
nagy sereg élire engem állítottak,
nagy Buda várába urak közé híttak,
bársonyagyarakkal reámvonyítottak
hogy vessem kardotok a pogány szügyébe
mert nékik az Isten ezt rendelé;
emlékszetek-é?
Jézusarcú zászlók alatt éheztetek,
virágborús Rákoson elém térdeltetek:
'Nemes Székely Györgyünk, más itt az ellenség,
vitéz Parasztcsászár, Budának vezessél,
égessük a gyémántbékaszeműeket,
nyálukat szárasszuk az éhes kaszákon,
mert ők aranyláncok rozsdálló hazánkon,
mert ők beengedik a sárga németet,
mert ők megfúlnak a vízözön töröktűl
mert ők megfúlnak az vízözön Kelettűl,
mert nékik a vérző hazánk koszorúja
gyémántkő-korona villogó szívünkből!
Nemes Székely Györgyünk, hitünk Kőcsászára,
vezess az urakra, magyarra, tatárra!'
- és könnyekig zúgtatok a letiport földön,
akkor már láttam, micsoda fohász
micsoda áldozás lesz a Nagyalföldön,
hogy az urak borát mind szemükbe öntöm,
házukat várukat mind a földig döntöm
és Bakócz Tamásból nem lesz földi isten,
keresztes kardommal szívét felköszöntöm,
s röhöghetnek rajtam gyolcsaikba gyúrva
cafrangos hölgyeik, dárdahegyre húzva!
Faggyatok márvánnyá ti országpusztítók,
vitézszomorítók és parasztbutítók,
kik parancsot köptök a nagy Budavárból,
reszkető lelketek gyémántmocsarából,
hogy a veszély elmúlt és a jobbágycsürhe
mezei munkával Istent dicsőítse!
Isten nékünk másképp rendelé,
cimborák, magyarok,
emlékszetek-é?
Szólott az egekből hangos galambbúgás,
szállt Rákos mezején rémes harangzúgás,
rózsás markotok ráégett a rácsra,
fantasztikus rózsák kúsztak a kaszákra,
ijesztő lángok nyíltak a letiport fűcsomóból,
éneklő angyalok égtek szárnyas lobogó jegenyesorrá,
jegenyekürtök recsegtek a feszes ég napmellű testébe,
karunkról forró izmunkról röpültek a lányszemű dár-
dák,
százezer élet rontott a sátán gyémántfüst poklának;
- erdőnyi öklötök zúgott a végekig,
parókiák füstjét küldve Szolimánnak!"
Így szólal Dózsa György, s iszonyú szeméből megered a vér a gyóntató
vér -
és már jönnek a hullarabló senkik pazar zsoldosai hogy felcseng a sár
a döghülye sár,
de kaszák glóriája védi és szentként áll a nagy parasztvezér,
a tetemrehívottak elrémülnek látván koronát feszítő fejét,
égő haragjában az ég aljára ájul, lángokkal kötözé felnégyelt tetemét,
s a lég belereccsen amint belezúdít roppant ökleivel, - s imígyen kiált fel:
,,Mikoron seregem nagy búsultába'
sárkányt ment írtani a sötét pusztába,
egy fejét letépte, száz nyílott röhögve,
szász kaszás jobbágy lett cseléd örökre
és csak sírtak ríttak nagy nyavalyában,
ó micsoda zápor a Nap sugarában,
vérző szívük izmát karukra feszíték,
iszonyú futásuk világra ereszték
és a Napba vágták utolsó kaszájuk:
hogy az gonoszokat aláhajégáljuk!
- mert az úri csürhét egymagunk megennénk,
de ő egymagában sohase áll elénk,
Istent-Földet rabol gyémántszekerébe,
fúlánkját belövi csecsemők szívébe
ó, saját igéddel vagy Istenhez kötve
de az ő Istenük dől reád dörögve
és cselédszemekből pislog könyörögve!
Én az úri csürhét egymagam felfalnám
gyémántszajha anyját ha karomba fojthatnám,
- de millió csápú rovar a vadonban,
sátánszaporaság a sűrű pokolban,
bársonyos Zápolyák nyílnak a bimbókból,
ékköves szablyájuk patazik fű helyén,
smaragdhabjaikon hajózik a halál,
hozza a bibliát apostol Werbőczi;
jaj micsoda árnyék a nap köpenyében,
micsoda csillag állhat ellenében,
ordíthat Dózsa György a hazába szerteszét:
a felmentő sereg sohase érkezék!
Ezernyi úri dög tátogat szablyámon,
aranygőz lelkükkel vágtatnak a réten
s aranylobogóval hirdetik halálom
hogy Dózsa serege nincs már fenn az égen,
hogy kivájt szemekkel rohadnak a fákon,
hogy az urak ilyet nem röhögtek régen,
hogy Dózsa György fején Martin-kohó lángol,
hogy büdös tetemét eszme eszi éppen,
hogy a lábainál serege viháncol
s Dózsa-húst zabálnak egymást tépve érte!
- Szétszakadt arcukon az a hímzett fátyol:
mert Dózsa György mindezt élve végignézte!"
Éjfél előtt, az utolsó órában,
csillagokat rombol haláltusájában:
,,Herélt istencsorda, ti nemtelen szépség,
ténfergő, árva fegyvertelen népség,
hát ki védné tovább sápadt koronátok,
idegen hódítók pajzsán lakomáztok,
felnégyelt testemet égre szegeztétek,
az a sok gyémántszeg szátokba enyészett,
széttépett nagy szívem századokba szállott
és nem bírom nézni döghaláltusátok,
gyémánt lávatenger lángjaivá váltok,
zsoldos szolganyelvvel szívemet nyaljátok,
iszonyú halálom arannyá gyúrjátok,
aranyizmaimat ebként cibáljátok,
csapdostok-verdestek, a lég smaragdcsörgés,
minden szerelmetek egy sárkányüvöltés
és csak sírtok-ríttok nagy nyavalyában,
gyémánt Dózsa-varjak a halálországban,
mintha Dózsa György is csak szolgátok lenne:
mindőtök markában egy Zápolya-penge!
Nincsen több levegőm, hová lett világom,
érzem, most megfojt roppant nagy halálom,
túl e gyémántketrec síkongó rácsain
erdőnyi Dózsa György közeledtét látom:
szitává lőtt tüdők, térdre roskadt csontok,
vérbe fagyott egek, égre fordult torkok,
égre fagyott szemek olvadnak a rétre,
légritka terekben ordítanak: félre!
Kohók templomában verejték a szentség,
- püspök uram, mondja, mi van erre mentség,
- mert amíg az oltárt hitünkből teremtik,
kiontott vérünket nercbundákba mentik,
kiontott vérünkből egy-akol, s hány pásztor!
kiontott vérünkre várnak valahányszor,
kiontott vérünk az jó művészi téma,
szentséges vérünkön röhögő sok béna,
ágyúval lőtt szívünk nem jó igaz szóra:
operált artisták oktatnak a szóra!
Jaj, micsoda árnyék a nap köpenyében,
micsoda csillag állhat ellenében,
zokoghat Dózsa György a hazába szerteszét:
a felmentő sereg sohase érkezzék!"
Éjfél előtt, Dózsa, az utolsó órában,
holtan esett össze a világ kapujában.
Halálorgonasípok nyílnak a gyémánt fűcsomóból,
sikongó angyalok nyúlnak szárnya gyémánt jegenyesorrá,
jegenyekürtök recsegnek a gyertyás és lobogó agyáig,
testünkre forró aranyat csurgat elárult csillagok halott viaszmása
smaragdfekélyek sejtjeit hagyva a halált burjánzó gyémánt világra.
Boldog utód, ha egyszer belépsz a nagy mezőbe,
búzakoszorút kötni lángoló szép fejedre,
ne feledkezzél el a mosolygó kalászról -
íme a vérző ének, Dózsa haláláról.
(1963. György fiamnak)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Balaskó Jenő 1. |
|
|
|
|
|
xMagazin
Offline
