Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-10-20 10:42:14, csütörtök
 
  Hollósy Tóth Klára: Széllelbélelt, foltos rongyruhában



1./

Széllelbélelt, foltos rongyruhában
járkál a szél, füstöt tereget,
magok szállnak, megszületni vágynak,
nem is sejtik még, hogy nem lehet.

Nyögdécselés van a szél jajában,
az ágak, nyújtózkodó kezek,
kapaszkodnának a változásban,
arcukra az ég bánata pereg.

Ifjak hordják a kékhéjú szőlőt,
csodálják a puttonyból kidőlőt,
szedik a termést ismét szorgosan.

Nő egyre a termés sokasága,
árvul a hegy, a tő fakó-sárga,
búsong az ősz széltől fodrosan.

2./

Búsong az ősz széltől fodrosan,
levetkeznek sorra mind a fák,
csönd keze simogatja fagyosan
nemsokára az egész határt.

A percek létszárnyakon osonnak,
céllal, cél nélkül egyre tovább,
mint a tűzmartalékok lobognak
napokon és éjszakákon át.

Megfakult, halvány ez az ősz-világ,
búsulnak mind az aranysárga fák,
hallom jaját levert diófának.

A síró hang maga a borzalom,
élénkül a szél, a Balatonon
hánykolódó hullámok csatáznak.

3./

Hánykolódó hullámok csatáznak,
felkeltette a szél a tengert,
dermed az élet halálra várva,
viaskodik fákkal, levelekkel.

Az őszi táj esőverte, árva,
zord az idő, elviselhetetlen,
közelít az elmúlás homálya,
s békés búval ékesíti lelkem.

Süvöltve zúg, bontogatva szárnyát,
felsajgó, vérző, mély sebeket vág
az őrült, dühöngő szélroham.

hajtja a jámbor felhőt az égen,
rohanva tombol a messzeségen,
döngő partfalakkal morcosan.

4./

Döngő partfalakkal morcosan
csatázik sziréna-szélsereg,
remeg a táj harcától rongyosan,
kimerülten a csatatér felett.

A szél verte erdő lomposan
tűnődik a zűrzavar felett,
mely felfalni próbálja torkosan
az útjába került életet.

le-lecsap a kerge, dühöngő szél,
nyomán tört ágak hevernek szerteszét,
mintha unná már ő is, elfáradt.

Az esők egyre tovább szitálnak,
utat engednek az elmúlásnak,
halálra vált, csapzott, komor árnyak.

5./

Halálra vált, csapzott, komor árnyak
lelke megnyugodni nem tudott.
Kutatnak, hátha vigaszt találnak,
ezek a baljós démonok.

Példái az összetartozásnak,
vállalják a kitartó dacot,
lehet, lassú halálra várnak,
ezek a felsajgó bánatok.

Feszül a lét titkokkal terhesen,
a táj tűr tovább engedelmesen,
mindennek, ideje, s célja van.

A harc nem csitul, még el nem fárad,
halálra vált, csapzott, komor árnyak,
kísérteni járnak lomposan.

6./

Kísérteni járnak lomposan,
visszajárva régi, szép időkből,
átgondoltak mindent gondosan,
tény az, nem kezdenék elölről.

Dúlnak-fúlnak egyre morcosan,
mint akit az élet felőrölt,
olyan ez a révült bódulat,
mint aki rosszkedvében dőzsöl.

Visszavágynak még erre a partra,
még ide, nem a túloldalra,
bolyongásuk maguk lázadása.

Lenni nekik is istenadta jog,
lehet, egyfajta ördög-démonok,
halódnak a ködös változásban.

7./

Halódnak a ködös változásban
a tisztásra hulló levelek.
Nem veszi a rét tolakodásnak,
valahogy az őszhöz illenek.

Csak az ember várja a csodákat,
zúdul is rá minden vegyesen,
addig harcol, míg bele nem fárad,
kapva egyre fájó sebeket.

Minden levél, mintha integetne,
mintha Bacchus borától lenne kedve,
cikáznak, hullnak gondtalan.

Hullnak, mint a könnyek, záporoznak,
repítgetik légtenger-fuvalmak,
tűnnek el a léttel nyomtalan.

8./

Tűnnek el a léttel nyomtalan
a halálra fáradt életek,
mindenkinek, s mindennek sorsa van,
ez öröktől így rendeltetett.

Ki születik, míg itt van, dolga van,
ajtónkba rakják a keresztet,
van ki könnyen viszi, s van, ki elmarad,
és aki végleg, az elveszett.

Várjuk, segítik vinni a terhet,
közben a szívünk fagyosra dermed,
van, aki többször útjáról letér.

Az őszi szél tarolva támad,
elnémul hangja a kakukk madárnak,
ring a sok száraz, holt-merev levél.

9./

Ring a sok száraz, holt-merev levél,
olyan, mint a megfáradt ember,
csak az őszi szél, ami elkísér,
tán magában még menni sem mer.

Van, aki magát adná mindenkiért,
van, aki gyáva, szólni sem mer,
sokszor gazdagabb az, aki szegény,
szíve tele van szeretettel.

Nagyon különböző az ember,
van megvetett, s van, aki megvet,
van értékes, és van, ki semmit ér.

Van, akit viharoknak dühe tép,
s mint kapaszkodót vesztett levél,
örvénylik, zizeg, zörög, földet ér.

10./

Örvénylik, zizeg, zörög, földet ér,
hull a merengő vándorlóra,
elszállt belőle a hit, s a remény,
melyről hitte, válhat még valóra.

Elnyeli őt az örök ár, a mély,
lényegét, voltját szerteszórja,
de már semmit nem érzékel szegény,
nem képes már se jóra, se rosszra.

Ahonnan jött, oda visszatér,
mitől függhet vajon és miért a lét?
megkérdezném Newtont, vagy Edisont.

Csak egyszer élve meg e létcsodát,
hazudva a biztonság látszatát,
szűrt fényt búcsúztat tág horizont.

11./

Szűrt fényt búcsúztat tág horizont,
eltűnik az élet, el az ember,
a reménye fanatikus, konok,
mert a valóságban hinni nem mer.

A hite maga választotta jog,
ha csalódik, haragra gerjed,
ha okos is, biztos visszafogott,
s mert belátó, tényeknek enged.

Vannak zsarnokok, s megannyi vétkek,
vannak, kik jellemben kemények,
de aki okos, mindig enged.

Port kavar a szél, mely mindent belep,
rátelepszik a tájra csendesen,
falvak, házak mély homályba vesznek.

12./

Falvak, házak mély homályba vesznek,
jön a hűs évszak, a szél, a köd,
a szépségek elfeledve lesznek,
ágról a köd, szemből a könny csöpög.

Túlélői, mint mindennek, lesznek,
legtöbbször elég csak a közöny,
tagja vagyunk egy felekezetnek,
mely csak ha ismer, akkor köszön.

Nincs vigasz, mitől magány ne nőne,
ne tedd azt, ami nem visz előre,
sose fogadd el, mi másnak nem kell!

Bekopog az ősz csontjaid között,
szeretnéd, de létté nem bűvölöd,
fázik a madár, csöndesen reszket.

13./

Fázik a madár, csöndesen reszket,
robog velünk váratlan sodrú vész,
hordozzuk csak a ránk mért keresztet,
mely alatt létünk, mint levél, enyész.

Mely nem csupán testet öl, de lelket,
legjobban, mire benned van igény,
s erőlteted azt is, ami nem megy,
hívod újra az elűzött reményt.

Nézem a nap hanyatló bíborát,
ahogy a lombon némán csillog át,
s e szépségeket egyszer itt hagyom...

Elválunk szépen létem küszöbén,
nem int hajnal, sem pilleszárnyú fény,
csillag vakul, s éjmagányba ront.

14./

Csillag vakul, s éjmagányba ront,
s a sikoltás, üvöltés jajára,
szellemrajt űz a visító, a mord
szél, és jajong feneketlen árja.

Fület sért és emberszívbe markol,
bíbor színből borús mattra válva,
összefut az érkező utakról
az ősz borúja levéllé válva.

Fanyar avarillat kóborol,
fára, bokorra, rétre ráhajol,
a szél cibálta őszi éjszakában.

Vacog az élet halálra váltan,
a kopasz, szomorú pusztaságban,
széllelbélelt, foltos rongyruhában.

15/

Széllelbélelt, foltos rongyruhában
búsong az ősz széltől fodrosan,
hánykolódó hullámok csatáznak
döngő partfalakkal morcosan.

Halálra vált, csapzott, komor árnyak
kísérteni járnak lomposan,
halódnak a ködös változásban,
tűnnek el a léttel nyomtalan.

Ring a sok száraz, holt-merev levél,
örvénylik, zizeg, földet ér,
szűrt fényt búcsúztat tág horizont.

Falvak, házak mély homályba vesznek,
fázik a madár, csöndesen reszket,
csillag vakul, s éjmagányba ront.
 
 
0 komment , kategória:  Hollósy Tóth Klára: Széllelbél  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 525
  • e Hét: 12727
  • e Hónap: 57799
  • e Év: 1999079
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.