Regisztráció  Belépés
kannalidia.blog.xfree.hu
A barátság szent dolog, védeni, óvni kell, Ki mit fektet belé, annyit vihet csak el. KOZMA ANNA LIDIA
1953.07.08
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
Sárhelyi Erika Szonett a szerelemért....
  2016-11-20 19:23:40, vasárnap
 
 



Sárhelyi Erika
Szonett a szerelemért....
Néha feledem, hogy időnk véges,
hogy szeretni itt a földön van jussom.
Míg ver szívem, míg érezni képes,
míg szép szívedbe magamat rajzolom,
míg tegnapom igaz holnapra ébred,
s hinni tanul bennem a kétkedés,
míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
s mosolyod örökre elmémbe vés,
addig tudom, hiába nem éltem,
s lelket sem koloncnak adott az ég,
nem baj, ha a vég korán jön értem,
csak téged engedjen szeretni még.
Futnak a napok, s vele az évek,
most kell szeretnünk, nincs másik élet...



..csodásan megfogalmazott sorok a szerelemről...

"Mint harsány hajnali riadó, olyan a szerelem?
Tollpihés szárnyakon száguldó,
Vágtató viharban nyargaló,
Végtelen tereket kutató,
Gyönyörű angyali nótaszó,
S mint harsány hajnali riadó; olyan a szerelem?

Mint zúgó tavaszi olvadás, olyan a szerelem?
Örvénylő patakban rohanás,
Öledben tűzforró birkózás,
Agyadban szikrázó villámlás,
Hitedben halálig kitartás,
S mint zúgó tavaszi olvadás; olyan a szerelem?

Mint megváltó déli harangszó, olyan a szerelem?
Árnyékban csendesen megbúvó,
Gyönyörű tájakat bejáró,
Fenséges nyugalmat árasztó,
Örökre eltökélt kutató,
S mint megváltó déli harangszó; olyan a szerelem?

Mint egy hosszú nyári utazás, olyan a szerelem?
Szikrázó isteni harsonás,
Arcodon állandó mosolygás,
Szívedben szüntelen dobolás,
Karodban ölelő megnyugvás,
S mint egy hosszú nyári utazás; olyan a szerelem?

Mint esténként síró csavargó, olyan a szerelem?
Megfakult lombokat kavaró,
Megszáradt ágakon baktató,
Időtlen időket múlató,
Lesántult meggyötört csataló,
S mint esténként síró csavargó; olyan a szerelem?

Mint megfáradt őszi napsugár, olyan a szerelem?
Megtépett reszkető suhogás,
Szemedben megszűnő ragyogás,
Lábadban elhaló vágtatás,
Csókodban kimúló vágyódás,
S mint megfáradt őszi napsugár; olyan a szerelem?"




Victor Hugo:

Olyan a szerelem...


Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.

(fordította: Nemes Nagy Ágnes)





Michael Drayton:

Búcsú a szerelemtől...


Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.

Egy kézfogás még, - töröld esküinket
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a holt vágyból maradt valami.

Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hűség
és utolsót lüktet a szenvedély
s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták,
fel tudnád támasztani, ha akarnád.

Ford.: Szabó Lőrinc



 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Ébredés
  2013-07-11 16:17:48, csütörtök
 
 








Benedek Elek: Reggeli dal

Felébredt a nap, kapuját kitárta,
Nótával köszönti a dalos madárka.
Ébredez az erdő, már a rét sem alszik,
Madár dalolása messzire elhallszik.

Harmat rezeg az ágon, fénye meg-megcsillan,
Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.
Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben.
S dalol a kis madár mindig ékesebben.

Fölkelt a méh is, döngicsél a réten,
Zümmög a bogárka, röppenésre készen,
Szárnyát száritgatja meleg napsugárban,
Megfürödvén előbb harmatos virágban.

Dalolj madár, dalolj, örvendezz a nyárnak,
Dalolj, amig a szép napok le nem járnak.
Majd jön az őszi szél, elhervad a virág...
Dalold, amig lehet! ó, de szép a világ!





Dsida Jenő: Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immáron tudom, hogy nem maradhatnak itt.
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben,-
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldellő levélkék!
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég.
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én nem számítok semmi kegyelemre,
Énfelettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra
Nem hall ajkamról senki panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna,
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmit egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.





Megjött az éj...

Megjött az éj, s merengve áll
a hegynek támaszkodva már,
s a nagy idő aranyló mérlege
nem leng. Egyenlő súllyal van tele.

S hetykén duruzsolnak, - a hold kiragyog -,
anyjuknak, az éjnek, a friss patakok
a napról,
az elpihenő mai napról.

Egy ős gyerekdalt döngicsél
a víz, de únja már az éj,
a csengő égi kék, az vonzza őt,
azt kedveli, az illanó időt.

S álmos patakok medreiken
tovább duruzsolnak azért szelíden
a napról,
az elpihenő mai napról







Domokos Szabolcs Zsolt: Éjszakai nyugtató

Mosolyog a Nap is nyugovóra térve
Szelíden megpihen alkonyathoz érve.
Az erdő, a tábor rég aludni tért,
S még az éhes vad sem ontana ma vért.

A tábortűz mellett lobogó szempár
Őrzi az álmokat s alkot és nem vár.
Elmúlt az az idő mikor nekem lobogott,
A kis szíve is talán csak értem dobogott.

Milliónyi csillag veti már az ágyát,
Milliónyi lélek temette már vágyát.
A csend végtelenségéből álom kel életre
S a mai napot lezárva, vigaszt nyújt létedre.
Jó éjszakát.







Ébredés

Éled már a világ nesztelen léptekkel,
keleten a Nap éppen most kél fel.
Kúszik lassan, méltósággal tele,
itt vagyok én a világnak feje.

Hajnal alig pirkad, dús legelők fölött,
lágy madárhang csendül, zöld lombok között.
Fészek mélyén madárfiókák ébrednek a Nappal,
kicsi csőrük tátog, ennivalóért indul a szülői páros.

Harmatos fűben csiga mászik tova,
házával a hátán indul világgá a koma.
- Megjárom én a széles nagyvilágot,
mire az est leszáll, a kert kapuig jutok.

Gyors lábú hangyák szorgos kis serege,
a télirevalót gyűjti éppen be,
hegedül a tücsök szépen szaporázza,
táncol a katica, forog az ászka.

Méhecskék szállnak virágról virágra,
gyűjtik a nektárt illatos kaptárba.
Pillangó szálldos tarkabarka réten,
varázslatos táncát lejti közben szépen.

Szivárvány ragyog fent a messze égen,
bámulják az aprónépek s nyugovóra térnek.
Boldog a világ, ha nevet és kacag,
boldog a mosoly, ha szívből fakad.






Nagy Zsuzsanna: Megtanultam

Ha kimondom, mit gondolok sokszor,
azt hiszed, negatív vagyok, holott csak
nem tudok egyfolytában hazudni,
rózsacsokrot a dögevő dombokon.
Hogy keserű lettem? Nem szép a lelkem,
mint magánnyá süllyedt vénlányoké?
Talán többet tudok a lélek-késekről,
s kimondom, mit más gondolni sem mer:
a nincs-tortára nem verek habot,
álruhát nem festek üszkösödő testre...
Jó a szimatom, érzem a szagot ott,
hol a parfümös mosdatlan lelkek
széles mosolyokkal fenekednek,
valós, vagy vélt sérelmet elhallgatva;
mikor kést nyomnak hátadba orvul -
s szakadnak persze, mert kell a szakadás -
hogy hitben próbáltak meglátszódjanak.
Nem, én nem fényezem magam - minek?
De nem titkolom, ha bánkódik lelkem
azon, ha tőrt vetnek függöny mögül, orvul.
Velem az életgödrök tanították meg,
hogy nyilván vágjam szívébe késem
annak, kit arra érdemesnek tartok.





Aranyosi Ervin: Otthon, haza..

.
Az OTTHON, csak olyan,
mint állatnak az ól?
Ahova visszatér,
ha kint járt valahol?

Nem! Az OTTHON az,
ahova hazavágyok,
s hiába járom
be az egész világot!
Hiányát érzem,
honvágy szorítja lelkem,
vissza kell térnem,
hazámba megpihennem.

Ha elfáradtam
erőre itt kapok.
Világmegváltó álmok
s dolgos nappalok,
Ősök minden tudása,
hitem, kultúrám adja,
földönfutóvá lesz az,
ki mindezt megtagadja.

Hol a honfitársak
mind e nyelvet beszélik,
s hogy mit jelent?
Azt a szívükkel értik.
Nem csak tanulták!
-Mint fa a gyökerével,
mind magukba szívták,
anyjuk édes tejével.

S e honon belül
bárhova jussak el,
Itthon vagyok!
Lelkem nyugvásra lel.
Őseim jussa,
szívemben mindig él,
s amíg csak élek,
boldogan remél.

Egy kis lakásnál
több az én otthonom.
Ideköt minden,
s nem tagadhatom.
Itt szeretném
a legszebb életet,
e szép hazában
együtt, veletek!





Aranyosi Ervin: Varázsoló szeretet


Mi nem szenvedni jöttünk, - az élet többet ér!
Kutasd a boldogságot, mindent ezért tegyél!
Értelme van a létnek, s hidd el, ha megleled,
virágba borul minden, és ünnepel veled.
Bizony, tanulni jöttünk - kicsit lusták vagyunk,
- csak várunk a csodákra, s tett nélkül álmodunk.
Pedig csak néhány lépést kellene tenni még,
- s mi vissza-visszanézünk, mi sértett egykor, rég?
Félelmek gúzsba kötnek, - bolond hitrendszerek,
mert egykor ezt tanultuk! - Másként nem is lehet?
Törvények, rút szabályok, megannyi zord bilincs.
Ketrecbe zárva lelkünk, s kívül van a kilincs.
Ajtónk a szabadságra, csak szívvel nyitható,
csak mozdulatra vár, mint egy álló hintaló.
A lendület a lényeg, egy lépés, könnyű tett,
és új csodát varázsol a szív, a szeretet.





Aranyosi Ervin: Boldogok a lélekben szegények

Boldogok a lélekben szegények,
nem bántja őket önvád, düh, harag.
E szép világban tiszta szívvel élnek,
ezért a lelkük súlytalan marad.

De mit tegyél, ha így szeretnél élni?
Mitől lesz tiszta a lelkiismeret?
Tanácsot vársz? Nem kell mellébeszélni!
Elmondom hát, jobb, ha megismered.

Ne menjen le egy nap se haragoddal,
- a léleknek csak a bűn tud ártani.
Hogy megbékélhess este önmagaddal,
meg kell tanulnod megbocsátani.

A megbocsátás nem jelent felejtést,
csak annyit teszel, hogy elengeded.
Hogy nem dédelgetsz haragot vagy sértést,
mely álmodban is nyomja lelkedet.

Ha volt olyan, akit Te megbántottál,
kérj gondolatban most bocsánatot.
Akkor egy jónak tűnő döntést hoztál,
s okoztál véle sérelmet, bánatot.

A dolgon ma már változtatni nem tudsz,
bármit teszel - a Föld forog tovább.
Ám lélekben jobb, ha ezen túljutsz,
mint őrizvén, magadban tartanád.

És egyúttal bocsáss meg önmagadnak,
tisztítsd meg végre lelkiismereted!
Az álmok ettől majd békében hagynak,
kitölti lelked a béke s szeretet.

Ha valaki a nap során megsértett,
próbálj meg neki megbocsátani.
A tőle telő legjobbat tette véled,
s nem tudott jobbat, mint téged bántani.

A dolgon ma már változtatni nem tud,
bármit is tenne - a Föld forog tovább.
Talán már másképp "kötné meg az alkut",
s talán kedvesebb napot hozna rád.

Bocsáss meg hát, ne őrizgesd a sértést,
harag ne dúlja ma éjjel lelkedet!
Tisztuljon meg, keresd az egyetértést,
Mert megbékélni csak ily módon lehet.

Mert boldogok a lélekben szegények,
nincs teher rajtuk, a lelkük súlytalan.
Lelküket adják át a tiszta fénynek,
szeretve élnek, s szeretnek gondtalan.






Krusovszky Dénes: Akit nem szeret

Körülvett, bekerített és nem
szeret, mondja magában. Már
legalább tíz éve nem szeret,
visz magával mégis, s mert nem
bízik bennem, sohasem hagy
egyedül. Legalább is egyelőre
nem. Ha nyugodtan aludnék,
ő forgolódik, ha sietnék,
lassítja lépteit. Nem szeret,
mondja ki újra, de cipel magával.
Mint egy rossz emléket, egyre
csak visz ez a sértődött test.




Grigo Zoltán: Visszajövök

Nézem a búcsúzó alkonyi fényeket,
a kora esti szélben görbülő fákat,
fejem felett száll a hatalmas végtelen,
rám hajol némán a mulandóság árnya.
Itt minden lábnyomom ismeri múltamat,
jövőmet tudják az égen a csillagok,
addig járom sorsom rendelte utamat,
ameddig porszemnyi létemben itt vagyok.
Kézen fogott az idő, együtt ballagunk,
mélyülnek az árkok a lábaink alatt,
néha megállunk és egy kicsit hallgatunk,
mint aki valamit még mondani akar.
Elmondani, hogy milyen szépek a mezők
vihar után, amikor felragyog a nap,
a rigó daláról ha ébred az erdő,
hogy milyen gyönyörű a zöldellő tavasz
és a folyó, ha felette ködpára száll,
miközben medrében szelíden lépeget,
amikor gyümölcsillattal ölel a nyár,
és szívünkig nyújtóznak le a nagy hegyek.
Hiszem, hogy az élet körforgása örök,
ha elmegyek, magammal viszem sóhaját,
erdő leszek vagy folyó, de visszajövök,
hogy meghallgassam újra a rigó dalát.
dátum: csütörtök, március 10, 2011





Muzsa András Dr.: Lelkemben megszólal egy ének

Aranyló fény, ébredezik a hajnal.
Sugarát küldi, köszön felénk a nap.
Egy madár szólal vidám, üde dallal.
Mennyi szépséget rejt ez a pillanat.

Vízparton ülünk, a karom átölel.
A felkelő nap már ott a fák felett.
Csak mi ketten vagyunk távol és közel,
S te vállamra hajtottad a fejedet.

Boldogság nyugalma árad szét bennünk.
Egymást ölelve melegít a testünk,
Felém fordulsz, a két szemedbe nézek.

Fekete szemekben aranyló fények,
A nap sugarát tükrözik az égnek.
Lelkemben halkan megszólal egy ének.




Aranyosi Ervin: A mosoly ékszer

Szájad szegletében valami ott játszik.
Ne rejtsd véka alá, - hidd el - jobb ha látszik!
Mert a mosolyodnak e vidám játéka,
szeretet gyöngyszeme, szíved ajándéka.

Nincsen olyan ékszer, ami jobban állna,
amitől szép arcod gyönyörűbbé válna.
Ha egy másik ember megáll veled szembe`,
a "mosoly ékszere "jusson az eszedbe.

S látni fogod aztán, hogy a mosoly hat rá,
mert nincs ki sajátját magának tarthatná.
Visszakapod menten, bár tán nem is vártad,
visszatér ha szíved szélesre kitártad.

A mosolyát látva szíved felmelegszik,
hozzászoksz, hogy használd, s egyre jobban tetszik.
Egyre többször hordod, fényesíti napod,
s lelked gazdagítja, mikor visszakapod.





Gyulai Pál: Csillagos az ég

Csillagos az ég, szép csillagos,
Rózsafa levele harmatos:
Könnyemtől harmatos levele,
Éretted, éretted hulla le!

Csillagos az ég, szép csillagos,
A szellő fuvalma bánatos:
A szellő fuvalma sóhajom,
Éretted, éretted angyalom!






Muzsa András Dr.: Azok a szemek néked mosolyognak

Ha felnézel az égre
és a csillagok kacsintanak,
gondolj akkor arra, hogy te
milyen szerencsés ember vagy.

Gondolj csak arra, hogy
te vagy az Ég kegyeltje.
Egy földre szállt angyal
az életed értelme.

Egy angyal, emlékszel,
Ti választottátok egymást.
Jóban, rosszban - szólt az ígéret,
s együtt volt asztal és ágy.

Veled él, az a két szem
most is néked ragyog.
Tehetsz róla, hogy melletted
legyen nagyon, nagyon boldog.

Melletted él, s hogy milyen
életet éltek, élhettek,-
azt a kettőtök szerelme
teremti meg.

Ha felnézel az égre és a
csillagok rád kacsintanak -
öleld meg a párod s érezd, hogy
azok a szemek néked mosolyognak






Gyulai Pál: A szél és a nap

Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.

Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedten kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szoritgatja s odébb áll.

Mosolyog a jó öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt', megáll.

Egykor régen így nyeré meg
Szél urfit az öreg nap:
Többet ésszel, mint erővel,
Igy közel, úgy hamarabb.

1846




Bodnár Éva: Még itt vagyok

Még itt vagyok, még vonz a Föld, az élet...
Még van gondolatom, s ha kell, beszélek.
Bár ostoba, csalóka álmok kényszerében,
a helyes utat gyakran elvétettem...
Fel nem adom mégsem!
Nincs bennem gyűlölet, sem ártó szándék.
Talán a szavakkal, ha keményebben bánnék...(?!)
Nem érne annyi rúgás, nem lenne seb a lelkemen.
Könnyebb lenne az életem?
Ó, nem! Azt nem hiszem.
Mégsem kívánok szebbet, vagy jobbat,
csak annyit: olyan ember maradjak,
akinek jár a tisztelet -
aki szeretni érdemes...,
akit szeretni érdemes!





Devecsery László: NAPÓra

Alkony, időcsend, fénytelen magány.
Este éjszakára jár. Csillagfény-percek
holdfénnyel üzennek. Hajnalodik.
Az órák reggelre kelnek. Fény motoz.
Mennek tovább az óra-vándorok.
Ki feltekint, ruhájukra tán az
rálegyint. Rongyokká szakadt az idő
alatt megtépett vakolat. Suhannak
mégis, fényben ázva. Zúgnak a percek.
Intenek alkonyi fények: ezüstök, kékek;
s az éjjel mögött a végtelen. Számára
jelentéktelen, hogy óránk most semmit
sem mutat. Hiába keresünk kiutat. Nem
hallik tik-tak, csupán itt belül zakatol valami...

(1996)



Fehér Miklós: Felnéztem ...
Felnéztem,
És megláttalak a fényben.
Káprázat képeden
Csorbul szemem éle
Könnyhomályba.
Mondd, miért e fény,
S mitől látom a fehér
Minden színeit benned?
Talán, mert szeretlek,
Mint fecskék röptük ívét,
Vagy a halálba nyugvók,
Az értük ejtett könnyet.
Hidd el, így se könnyebb
Elfogadni,
Csak álmodott léted.
Tudom, megérted
A lehetetlen vágyat,
És rajtad mosoly árad,
Mint napsugára,
A hajnali nyárnak.





Fövényi Sándor: Felejtenélek
Lágy ívben hajlik előttem folyó,
lusta hullámai csókolják lábam,
elgondolkodom, hogy a mohón
habzsoló, cserfes kis patakból,
miképp lesz óriás, mely most hűti lázam,
Az alkonyt jöttem nézni, a túloldalon már
vörös cipellőjét próbálja a napsugár, néha
dühödten, a jegenyefák dárdái közé dobja,
habzó korongja fényes neszét.
Ideát a füzek karcolják a vizet,
s kacagó arannyal fizet a nyár
mert menne már, de smaragd
a lomb, és még nem csalhat a vén bolond,
de itt-ott, lilásra festi a parti homok árnyait.
Odafent, égi városokat látok ahol hollóhajú
lányok, bontják varkocsukba font csillagok
fel-felpislogó sápadt gyöngyeit.
Kései cserebogár száll kezemre,
avarszínű szárnyain üzen a táj,
valahol tán' égetik a percek ízét,
és fanyar szívét darabokra tépi néma szám.
Szólnék de rettegek,hogy válaszol a csend,
inkább hagyom megpihenni fáradt vállamon,
mert oly szép mint azok a régi édes álmok,
mikor a szél futó fodrokon oson.
Valami furcsa vágy leste lelkem,
csupán néhány kósza pillanatra,
majd hűvösen rámköszönt a kín,
pedig gyönyörű magányom, békében hagyta.
Tudom, a hófehér jázminok illatával volt a baj,
és emlékem lágyan a bőrödre szórta szírmait,
bár verejtéked mosolyán kettészakadt a tutaj,
gőgöm hörögve kötözi háncsait.
Nekem örökre alkony maradsz,
markomba lapuló csöppnyi zaj,
ujjaim közt minden rezdülésed,
s mintha rohanó zápor verné a mocskos talajt,
a zavaros tócsák tükrén éles kés lett ölelésed.
Felejtenélek, de mindig szemedben alszom el,
mely árva akár a kút, mert mélyébe senkisem
kiált, vödre csorba, útja a múlt,
éhes torkán visszhang sírdogál.
Szeretlek, mert értem zokogsz,
mint kópé kisfiú anyja bús ölén,
észre se vettem, lám a hajnal kékkövében ázok,
melyek halott üveggöröngyként gyűlnek körém.
És te minden dermedt gyémántban benne vagy,
így olyanná változtál akár egy átkozott pillantás,
s ha sárguló borostyánba fagy,
a véresre harapott ajkad hídja,
százezerszer átrohanok rajta,
mímelni kőbezárt boldogságot.







Fehér Miklós: Mondd, Uram!

Mondd, Uram, merre nézzek,
Ahol látni is érdemes,
Hogy ne keljen szemem lesütnöm,
Hol nem tükröződik szégyenem?

Mondd, Uram, hogyan adjak,
Hogy senkit meg ne bántsak,
Hogy méltó legyek tekintetedre,
És megmaradjon az alázat?

Mondd, Uram, hol keressek,
Valamit, mi igazán tiszta,
Melynek fénye irányt mutat,
Hogy ráleljek az igaz útra?

Mondd, Uram, Te jóságos vagy,
És valóban végtelen hatalmad?
Hogy hagyhattad kereszten halni?
Kin segített az áldozat?

Mondd, Uram, kitől várjak,
Bűnös lelkemnek kegyelmet,
Ha TE is elfordulsz tőlem,
Térden kúszva, hová menjek?

Mondd, Uram, még kérdezhetek,
Nem unod nyöszörgésemet?
(bevallom, én a fülem befognám,
untatnának e hitvány szóhegyek)

Miért alkottad így az embert,
Tele hibával, gyengének, rossznak?
Magamban folyton Téged kereslek,
Kereslek, és nem tudom, hol vagy.







Cseik Gergely: A szerelem elvakít
A szerelem elvakít,
az érzés megbolondít.
Tudom hogy nem szeret,
de szívem így mit tehet?

Nem tudja, de imádom,
telt ajkait kívánom.
Nem tudja, de mit tegyek,
ha csak várok, sosem tudja meg.

De mit tegyek ha nem szeret?
Egy ember ekkor mit tehet?
De ha elmondani nem merem,
Hogy tudja meg, Szeretem?

Megtudja majd, hisz én is érzem
Nem szeret, és majd\' elvérzem.
Megérzi majd, ha már nem leszek,
Elmondanám neki, \'Síromig szerettelek\'.




Dsida Jenő: Jó éjszakát

Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fű: szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!






 
 
1 komment , kategória:  Versek  
Juhász Gyula: Este az Alföldön
  2013-06-21 00:19:35, péntek
 
 































































Juhász Gyula: Este az Alföldön

Az alkony kéken hamvazó ködében
most térnek nyugovóra mind a házak,
a csöndbe bámulnak komoly fehéren,
s tetőiket lehúzza az alázat.

Az ablakok kis, vaksi fénnyel égnek,
- öreg parasztok néznek így az éjbe -
és lecsukódnak jó korán e fények,
s virraszt tovább az udvar jegenyéje.

Mint régi csősz, dúdolgat egymagában,
s a csillagokba nyújtózik didergőn,
alatta boldogabb a tyúkok álma,
s ha elszundít, hát ő is egy az erdőn.

Az országút elindul bandukolva
az éjszakában, tornyokat keresve,
fáradt utast és aranypénzt a porba,
s egyszer csak eltűnik a végtelenbe.





Váci Mihály: Gerle-szemű

A két szemem ámuló ég lett,
ha a földeken követtem a lépted.
Amerre te mentél, újra dalolt a kalász,
a tarlókon, a sziken enyhült a parázs.
És ha a városok füstlombja alatt
mentem veled én, utcabozótokat
áttörve utánad, a paloták tömött
sorai tőled kaptak fényt, örömöt.
Te drága, te szép, a tornyok imádtak.
Teneked dudorásztak a komoly gyárak.
Bánya a mélyben érted dobogott,
érted aléltak a sínkanyarok.
Patak-nevetésű! Te gerle-szemű!
Zokogó állam alá szorított hegedű!




Maczkó Edit: Aszály


Kardélű, száraz
pikkelyek,
éles a rög,
gyűlik a seb.

Térdig sem ér
a búzavetés,
sikérje is
nagyon kevés.

Perzselt kalász
szára pattan,
Hegyalja egy
forró katlan.

Szemölcsös föld
repedt, vérzik,
száraz vetés
elenyészik.

Sovány termés,
nem lesz kenyér,
hasztalan fényes
a kapanyél.

Ilyen aszály
rég nem végzett,
a forróság
mindent éget.

Perzsel, szinte
lángra kapna,
ha verejtékünk
elapadna.

Ég haragja
szürkén gyűlik,
háborúra
készülődik.

Villám csattan,
vihar tombol,
falu népe
fohászt mormol.

Száll a perje,
parázs kéve...
Sír a harang
újkenyérre.




Wass Albert: Üzenet haza



Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincsen ború örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést,
ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már,
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

1948



Fecske Csaba: Nyári képek


A dombon néhány hallgatag,
csenevész borókabokor.
Közöttük kecskék legelnek:
szakállukon megül a por.

Aranyba fordul már a búza,
telt kalászú bennük a remény.
Tarkállik pipacs, imola:
napfény-írta sok szép költemény.

Kár egy könnycsepp, gördül
hegyek mögé a Nap.
A vízen fecskeszárnnyal ejt
sebet az alkonyat.

Mintha csak álmában kondulna
úgy szólal meg este a harang,
s mint pitypang pihéje száll, lebeg
az alélt falu fölött a hang.


Tóth Árpád: Kecskerágó


Az égen nyári fényözön,
de minden bokrot megelőzve
a kecskerágó már az őszre
bíborsapkásan ráköszön.

Mintha lombjain csupa kis
tündéri pöttöm püspök ülne,
s bíbor birétumban örülne,
hogy mily szép még meghalni is.

Oh, áldott őszi tarkaság,
szelíden búcsúzkodó lángok!
A néma domboldalban állok,
s nézem a bölcs kis dudva-fát.

Igen, igen, vergődni kár.
A sziromtépő vén mohóság
hiába. Meghaltak a rózsák.
Eredj békével drága nyár!

Tán nem találkozom veled
többé. Mindegy. A szél megindul
és ajkamra fú a lombbul
egy első hervadt levelet.

Érintésétől áhitat
borzong át, mintha áldozónak
nyújt ajkára az áldozópap
hűvös ostyát. Lement a nap.







Cseke Gábor: Évszakok - Nyár

szikkadó széna szagát leheli a
falu lomha torka,
füst kígyózik az ég felé, mintha
a lelkem volna,
tikkadva élünk, szívünkre haragló,
erős füvek dőlnek,
lengő súlya a szónak veszélyes
játék, erőim nőnek,
pásztor vagyok az esztenán, s te furulya,
melyet ajkam becézget,
sohasem hallott hangokat próbálgat
rajtam is a végzet,
száll, száll az öröm, kutyamódra
ballag az éjfél,
s meghal a nap, mosolya ömlőbb
a rögösödő, sűrű vérnél


Szalay Borbála: Őrködő csillagok

Az öreg hold fönn az égen
már jó messze baktatott,
mire sorban fölébredtek
körötte a csillagok.

Tündökölve, sziporkáztak
a parányi mécsesek,
talán éppen vetélkedtek:
melyiküknek fénye szebb?

Minden este akkor keltek,
mikor a nap lebukott,
nem csoda, hogy,
életükben sosem látták a napot.

Hát egy éjjel, őszi éjjel
három csillag mit csinált:
a keleti égbolt szélén
összedugta buksiját.

Sugdolóztak, tanakodtak,
szövögették tervüket:
ébren várják be a hajnalt,
le nem hunyják szemüket.

Mikor reggel munkába áll -
meglesik majd a napot,
hadd lássák már egyszer ők is,
ők, az éji csillagok.

Strázsált ám a három csillag,
kitartóan őrködött,
egyre leste, mikor bukkan,
fel a nap a föld fölött...

Csakhogy mire jött a hajnal,
s halvány fénye szertefolyt,
a három kis őrszem közül
kettő bizony bóbiskolt.

A harmadik álmot űzve
egyet-egyet pislogott:
- Nemsokára itt a reggel!
Meg kell látnom a napot!...

Ám erősebb volt az álom,
s a kis mécses kialudt...
Épp mikor az új reggel
a nap előtt tárt kaput.









Fecske Csaba: Nyári képek



A dombon néhány hallgatag,
csenevész borókabokor.
Közöttük kecskék legelnek:
szakállukon megül a por.

Aranyba fordul már a búza,
telt kalászú bennük a remény.
Tarkállik pipacs, imola:
napfény-írta sok szép költemény.

Kár egy könnycsepp, gördül
hegyek mögé a Nap.
A vízen fecskeszárnnyal ejt
sebet az alkonyat.

Mintha csak álmában kondulna
úgy szólal meg este a harang,
s mint pitypang pihéje száll, lebeg
az alélt falu fölött a hang.




Juhász Gyula: Szavak


Szavak, csodálatos szavak.
Békítenek, lázítanak.

Eldöntenek egy életet,
följárnak, mint kísértetek.

Szárnyalnak, mint a gondolat,
görnyedve hordnak gondokat.

Világokat jelentenek,
meghaltál, ha már nincsenek.

Dalolnak és dadognak ők,
gügyögnek, mint a szeretők.

Ölnek és feltámasztanak:
szavak, csodálatos szavak.

1934






Posted in Szalay_Borbala

Az öreg hold fönn az égen
már jó messze baktatott,
mire sorban fölébredtek
körötte a csillagok.

Tündökölve, sziporkáztak
a parányi mécsesek,
talán éppen vetélkedtek:
melyiküknek fénye szebb?

Minden este akkor keltek,
mikor a nap lebukott,
nem csoda, hogy,
életükben sosem látták a napot.

Hát egy éjjel, őszi éjjel
három csillag mit csinált:
a keleti égbolt szélén
összedugta buksiját.

Sugdolóztak, tanakodtak,
szövögették tervüket:
ébren várják be a hajnalt,
le nem hunyják szemüket.

Mikor reggel munkába áll -
meglesik majd a napot,
hadd lássák már egyszer ők is,
ők, az éji csillagok.

Strázsált ám a három csillag,
kitartóan őrködött,
egyre leste, mikor bukkan,
fel a nap a föld fölött...

Csakhogy mire jött a hajnal,
s halvány fénye szertefolyt,
a három kis őrszem közül
kettő bizony bóbiskolt.

A harmadik álmot űzve
egyet-egyet pislogott:
- Nemsokára itt a reggel!
Meg kell látnom a napot!...

Ám erősebb volt az álom,
s a kis mécses kialudt...
Épp mikor az új reggel
a nap előtt tárt kaput.









Tóth Árpád: Arany felhő


Arany felhő az égen,
hova száll, hova száll?
Fekszem az esti réten,
a füvön, a setéten.
Hallgat a táj.

Arany felhő az égen
tova száll, tova száll.
Egy szív az esti réten,
a füvön, a setéten
hallgatva fáj.






Weöres Sándor: Tiszavirág



Bóbitás hervadás
néz a fák mögül,
száraz, csörgő, szőke sás
kontyán fénylő álom ül.

Lég lobog, víz zubog,
menny szövi tele:
hullámzik, rezeg, ragyog
a föld árnyék-köntöse.

Lég ölén, víz körén,
mindenütt vagyok,
élő szem-szív-szövevény,
soha el nem lankadok.

Sok ezer tetemem
gyűlik iszap-ágyon.
Vízi rózsa-levelen
újra megrebben az álom.








Évekig harcoltam a saját szívem ellen

, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstől.
Mindig tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll
és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni.
Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára,
akkor is megéri szerelmesnek lenni.








Szerelem nélkül nem jó élni!

Szerelem nélkül nem jó élni,
Mintha üresjárat lenne az élet.
A csillagokban mindenkinek meg van a párja,
A földön mégis sokan magányosan élnek.
Ha szerencsés vagy és megtaláltad
Vigyázz rá, el ne riaszd.
Érte érdemes, legyőzni időnként önmagadat.
Ajándékozd meg Őt
Odaadással, őszinteséggel, türelemmel,
Bizalommal, biztonsággal,
Szívvel, szeretettel, öleléssel.
Ha csetlik-botlik, eltéved,
Fogd a kezét, vezesd vissza,
Dobogjon együtt a szívetek.
Sose áldozat természetes legyen, amit érte megteszel.
Használd ki az élet minden rövid percét,
Mert nem tudod még nélküle az milyen lesz.





Száll a fecske lombos ágra,

Száll a fecske lombos ágra,
Eljött a Nyár a világra,
Nincs a Napnak egyéb gondja,
Őrült melegét ránk ontja.
Ontja, ontja, egyre ontja,
Áll a Hőség roppant frontja,
Áporodott, vad melegek,
Terhét cipelik az Egek.
Terhet cipelnek az Egek,
Száraz föld hasad, nyekereg,
S mint ódivatú paszomány:
Bárányfelhő az ég ormán.
Bárányfelhő az ég ormán,
Olyan pehelypamacs formán,
Lusta, lompos felhő-vidék,
Szürkéskékre fonnyad az ég
.Szürkéskékre fonnyad az ég,
Kéken dúdol a Messzeség,
Forróság másutt is akad
A nyár lelke másból fakad.☻♥Puszi.






Ragaszkodjak

Rámilleszted minden tollad

érzem melegét szárnyaidnak

betakarsz, megóvsz, féltelek

így repülünk szorosan,

nagy körben, tükörképben

ha fölül vagyok, a földet látom

szemembe olyannyira nézel

foglak, belémkapaszkodsz

ha szemedben kutatom a fényt

te viszel , sodorsz magaddal

fogsz, belédkapaszkodok

nem engedhetsz, szétzuhannék

nem doblak el, meg is halnék

szállunk a körben, a nagy gyűrűben

egyszer fent, majd az ég megfordítja

csipkés felhőkben eltűnünk, zúgva

engedj kapaszkodva, ragaszkodjak..






Barátok mindörökké!
Szelezsánné Varga Andrea

Emlékszel? jöttél
ki tudja miért
és rám találtál
ebben a zűrös világban,
ma sem tudom miért,
de előítéletek nélkül tetted,
magadért vagy értem nem tudom,
de a lényeg, hogy azóta is itt vagy nekem.
Érzelmeink nem egy hullámhosszon mozognak,
mégis tudjuk,
hogy bármit is tesz vagy mond a másik,
az azért van, mert éppolyan fontos neked, mint nekem.
Bántva szeretni és szeretve bántani tartunk
tükröt és erősítjük egymást és az érzést.
Azt a felemelő érzést ami elfogad és megért,
támogat és mindig ott van,
ami másnak elképzelhetetlen
és ami benne van minden egyes ölelésben.
Azt az érzést, amit úgy hívnak:
BARÁTOK MINDÖRÖKKÉ!






 
 
1 komment , kategória:  Versek  
Kányádi Sándor: Nyári alma ül a fán
  2013-06-02 00:13:11, vasárnap
 
 












Kányádi Sándor:
Nyári alma ül a fán


Nyári alma ül a fán,
fa alatt egy kisleány.
Néz a kislány föl a fára,
s le az alma a kislányra.
Nézi egymást mosolyogva:
lány az almát, lányt az alma.
Gondolkozik, mit tehetne,
áll a kislány lábujjhegyre,
nyúlánkozik, ágaskodik,
ugrik, toppan, kapaszkodik.
De az alma meg sem moccan,
csak mosolyog a magasban.
És a kislány pityeregve
csüccsen, huppan le a gyepre.
Lomb közt szellő szundít csendben,
de a sírásra fölserken,
sajnálkozva néz a lányra,
és az ágat meglóbálja.
S hull az alma, örömére,
pont a kislány kötőjébe.











Tudod-e, hogy miért halnak...

Tudod-e, hogy miért halnak meg ősszel mind a rózsák?
Csak azért, hogy tavasszal a boldogságot hozzák.
Tudtam, egyszer számomra is nyílik ilyen rózsa,
Nem siratom én az őszi hervadást azóta.
Tudod-e, hogy miért halnak meg reggelre az álmok?
Mert a hajnal józan fénye kelti a világot.
Ráébred, hogy nappal nélkül nem is lehet élni,
Adni is kell boldogságot nem csak mindig kérni!










Legszebbek a néma imák...

Legszebbek a néma imák...
Imádkozik minden virág;
kék imát mond a kék katáng,
kék virága kék Miatyánk.

Gyalog útak, dűlők fele
két katánggal van most tele;
mélyült keréknyomok között
milió kék Miatyánk köszönt.

- Ki itt jársz, légy jó emberünk
s néma imát mondj mivelünk;
tekints némán az égre fel, -
egy pillantást megérdemel.



Minden tövön száz kék katáng
mondja némán hogy ,,Mi Atyánk"
s hervad hamar és boldogan,
benne mert új élet fogan.

Mert küllőkkel bár töretünk,
kocsikenőcs a kenetünk;
mig az égre felnézhetünk,
örök élet az életünk...
(Erdélyi József )
















Deli Enikő:

KEZEK

Foltos, ráncos, öreg kezek!
Kérlek szépen, meséljetek!
Gyermekként hogyan éltetek?
Öleltetek? Szerettetek?

Foltos, ráncos, öreg kezek!
Sokat fáradva éltetek.
De hiszem azt is: öleltetek.
Kedves kézben pihentetek.

Foltos, ráncos, öreg kezek!
Unokákat tereltetek,
Nekik oly sokat főztetek,
Kapáltatok, kötöttetek.

Fáradt, kedves, öreg kezek!
Kérlek szépen: pihenjetek!
Annyi mindent megtettetek!
Pihenjetek, s öleljetek!










Novák László: NE ÍTÉLJ....


Ne ítélj a látszat után, Mert tévedés érhet.
A korai ítéletre Rácáfol az élet.
Sokszor ahol rosszat látsz, ott Jó dolog történik;
Viszont igaz, hogy nem minden Arany, ami fénylik.

Ne adj hitelt minden szónak, Mit mondanak néked,
Különösön, ha vádolják Barátod, testvéred.
Kérdezd meg őt, mi a való? S várj a véleménnyel,
Ne válassza lelketeket A rágalom széjjel.

Nem kell mindent elmondanod Amit tudsz másoknak.
Gondold meg azt, hogy szavaid Hatni hogyan fognak?
Építenek-e, vagy rontanak, Gyógyítnak, vagy vágnak?
Ne légy másnak terjesztője, Csak az igazságnak.

De ne nézd el tétlenül se, Ha valaki téved.
Mert egy érték elvesztése Neked is a vétked.
Felelős vagy másokért is, A jó Isten előtt,
Igyekezz hát helyes útra Hozni a vétkezőt.

Novák László










Bűn - szeretet


A bűn becserkész,
a szeretet befogad.

a bűn bekebelez,
a szeretet magába foglal.

A bűn megköt,
a szeretet megtart.

A bűn száz annyit ígér,
A szeretet száz annyit ad.

A bűn elveszi az önismeretet,
felmagasztal és magasba emel:
csakhogy letaszíthasson.
A szeretet helyes önismeretre tanít,
Kiábrándít hamis ,,önmagadból" és összetör:
Csakhogy felemelhessen.

A bűn hájjal keneget,
hogy megrontson.
A szeretet kíméletlenül pöröl,
hogy megtisztítson.

A bűn fröcsköl,
a szeretet szétárad.

A bűn éget és perzsel,
A szeretet sugároz.
A szeretet egyszerű,
A bűn körmönfont.

A szeretet ,,egy-ügyű",
A bűn agyafúrt.

A szeretet nyíltan beszél,
A bűn körülír.

Míg a szeretet a mélység titkairól dadog,
A bűn a felszín közhelyeiről fecserész.

Míg a bűn hazudik, hogy ne kelljen
megmondania az igazat,
A szeretet kitérő választ ad,
hogy ne kelljen hazudnia.

A bűn kényszerít,
A szeretet késztet.

A bűn csábít,
a szeretet vonz.

A bűn érzéki,
A szeretet érzékelő.

A bűn forral,
a szeretet hevít.

A bűn űz és hajt,
A szeretet lelkesít.

A szeretet megkeresi a tisztátalant,
hogy felemelje,
A bűn ,,felhajtja" magának a tisztátalant,
Hogy kihasználja és a sárba tapossa.

A szeretet az embert látja a cédában is,
de a bűn csak riherongy kurvának tartja.

A szeretet megjelöl,
A bűn megpecsétel.

A szeretet társakra lel,
De a bűn csak hordákba ver.

A szeretet kiteljesít,
A bűn kiüresít.

A szeretet mentséget keres,
A bűn kifogást talál.

A bűn bekerít és magadba zár,
A szeretet kapukat nyit és
másokhoz vezet.

A bűn elfecsérli és pazarolja a másét,
De a szeretet önmagát osztja szét.

Simon András









Szent-Gály Kata: Naplemente

Csak annyit kérek, engedd meg nekem,
hogy megmaradjon a gyerekszemem,
hogy lássalak, amerre járok,
feléd nevessek, mint a virágok,
s mikor elér a nagysötétű este,
kapaszkodni tudjak a te két kezedbe
úgy, mint az ősi, mohos törzsű fák
próbálják fogni bütykös ágaikkal
az elhanyatló nappal sugarát.










Nyári estét

Ezüstösen csillog a folyó víztükre,
Lemenő nap vörösödik messzire.
Az égen ragyognak a csillagok,
S én olyan egyedül vagyok.

Nézem a víz csendes hullámzását,
A békák brekegő kiáltását.
Hallom, ahogy zümmögve repülnek a bogarak,
S énekelnek nekem a madarak.

Csend van, csak a tücsök zenél,
Cirógat a nyári enyhe szél.
Harmatos fűtől nedves lábam,
Már az sem baj, ha magány a társam.

A nádas susogva beszél,
Lombjával simogat a falevél.
Jó, hogy arra jártam épp,
Itt minden olyan mese szép.










Szabó Zoltán:

A mag

A mag Isten egyik legnagyobb csodája,
benne van az élet titkos forrása.
A mag tud magában, kalászként állni,
de tudja kenyérként az embert táplálni.

Ha van kenyered, és tiszta vized,
adj hálát Istennek, mert Ő adta neked.
De ne elégedj, meg azzal, hogy kaptál,
te is tudj adni abból, ami téged táplál.

De ennél fontosabb az igemag lehet,
amelyet az Úr, a szívedbe vethetett.
Táplálhatod vele éhes, sovány lelkedet,
sőt, belőle akár több szeletet is ehetsz.

Jézus Krisztus többeknek kijelentette:
Én vagyok az életnek ama kenyere.
Aki ezt a kenyeret eszi, az mindenkor,
az Atyát, a Fiút, a Szent Lelkét dicsőíti.









Mindig csak adni

A jó öreg kút csendesen ontja vizét,
így telik minden napja.
Áldott élet ez - fontolgatom -,
csak adni, adni minden napon.
Ilyen kúttá kellene lennem!
Csak adni teljes életemben.
Mindig csak adni?
Ez terhet is jelenthet!
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?
Belenézek, tükre rám ragyog:
,,De hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak továbbadom,
vidáman, csendben és szabadon."
Hadd éljek ilyen kút-életet,
osszak áldást és sok-sok szeretetet!
,,Nem az enyém, Krisztustól kapom,
egyszerűen csak továbbadom."

Ismeretlen szerző verse











Sándor E: Az Ember éneke



Az Ember éneke

Századok és ezredévek
mély vizéből zeng az ének:
hull a könny a Hermonon
s felsikolt a fájdalom:
zúgó habok meggyötörnek
emberszívek összetörnek
csüggedés és gyűlölet
nagy sebes víz és a mélység
az örök gyász és a kétség
,,Hol van a te Istened?

Puszta föld ez- nem találod?-
ellenség lett jóbarátod
nincs reményed, elveszett
ujjongó gyülekezet
kiikkel együtt jártál nem rég
Nagy csoportban, csalfa emlék....
Jaj! Leomlott a Sion
Babioni messzeségben
káromolva zúg a szélben:
,,Hol van a te Istened?"


Mint zúzódás csontjaidban
úgy vergődsz a fájdalomban
kínoz elnyomód s gyaláz
rád szakad a bú s a gyász.
Nincs segítség, nincs menekvés
lelked a Seolban elvész
ellenséged rád talált...
Eltiport vagy, félre lökve
s elnyomódnak hangja büszke
,,Hol van a te Istened?"

Háborúkban űzve-hajtva
Véreidtől is megcsalva
Könnyel eszed kenyered
Vérzik száz és száz sebed
Éjjel nappal. Mindhiába!
Ó, te elhagyott te árva
Ki hall téged és ki szán?
Ki felel a sok miértre?
Pártfogód sincs aki védne
,,Hol van a te Istened?"

Hol van itt a nagy világban
Gyűlöletben, gyilkolásban?
ördögé a hatalom
S elpusztít majd az atom!
Forró tűz és láng emészt meg
Falvat, várost s benne népet
Poklok-pokla tör reád
Ó te Föld te szép te drága!
Nincs gazdád ki rád vigyázna?
,,Hol van a te Istened?"

Eltikkadtam, vánszorogva,
Mint a szép híves patakra
A szarvas kívánkozik,
Lelkem úgy óhajtozik
Én Uramra! Hozzá vágyom
Messze táj hív, megtalálom
S Kősziklámhoz eljutok
Kétséget és rémet űzz, el
Terelj bottal,vezess tűzzel
S vonj magadhoz Istenem!

Éjszakámba hadd kiáltsam
Nem futottam én hiában!
És ha minden véget ér
Választ kap a sok miért.
Ne maradj hát csüggedésben
lelkem! Bízzál nagy merészen
Megtartódban! Rá vigyázz!
Zengjen hát a hálaének
Megtartásom Istenének.
Aki itt van s rám talált!

Sándor Ernő









Azt mondod, látod és azt mondod, érted.

Azt mondod, látod és azt mondod, érted.
De azt, hogy miért van, mégis újra kérded.
Kerestél, kutattál, s feltártál sok csodát,
De nem találtál többet, mint lábnyomaid porát.

Mert szemeddel mindig a távolt kutattad,
És a célokat mindig másoknak mutattad.
Nem vetted észre, hogy a véletlen csodája
Benned van elrejtve, s nem a nagyvilágban.

Nem. Nincs az útnak vége, csak a tükrön át kell lépni,

Meg kell tanulnod most önmagadra nézni.
Te magad változz, hogy a titok örök fénye
Felragyogjon Benned és felébredjél végre.

Légy a csend mestere, bírd tudatod szóra,
És a legmerészebb álmaid válnak valóra.











 
 
11 komment , kategória:  Versek  
Az én Miatyánkom,,
  2013-05-31 12:05:10, péntek
 
 



- Az én Miatyánkom (241.)

Az imádság vers szerzője! A tévedések további terjesztésének elkerülésére!


Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád, soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj:
MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!


Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a "rossz", - erre van Istene!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram!
SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!


Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor szabadul a Pokol a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram!
JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,
S mondd: Uram!
LEGYEN MEG A TE AKARATOD


Mikor a "kisember" fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen",
S millió szegény a "nincstől" hal éhen,
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,
S kérd: Uram!
ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!


Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT",
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!
Uram! Segíts!
S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!


Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram!
MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!


Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,
MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol!
URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
AMEN!


UTÓHANG:

S akkor megszólal a MESTER, keményen - szelíden,
Távozz Sátán - szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!

Miért féltek kicsinyhitűek?

BÍZZATOK ! Hisz' én megígértem Nektek!
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig - VELETEK MARADOK!


Kati néni lelke megpihent, neki már nem fáj, hogy:" nem becsülik, munkáját nem
ismerik el és nem szereznek neki lakást,kihasználják...megbocsátott az ellene vétkezőknek."

Jó lenne, ha Papp Lajos ország-világ előtt beismerné, hogy "Az én Miatyánkom" nem az ő verse és imádkozna velünk együtt e meggyötört lélek végső nyugalmáért. Emléke legyen áldott! Béke poraira!!!!






TÁNCZOS KATALIN: HIRDETEM!
(Jótevőmnek, megmentőmnek)

Hirdetem viharzenéjű hangon,
Egy nagyszerű ember Istenes szívét,
Ki földi kincsét egekre tárt kezével,
Ahova csak érzők lelke ér el
Istent rajongón mosolyogva önti szét.

Töltse be a hangom városok határát,
Messze mezőket, cifra palotát.
Szólok a szívekhez istenünk szívével,
Ki szent szerelmét epedve önti széjjel,
És gyújt tüzet egész világon át.

Hajnali ébredéskor Isten hatalmú hanggal
Elűzöm a poklok éjsötét hadát.
Bűnbe merültek mámoros szívének
Légy riadó szóm, és balzsamos ének,
Ha keserítenek lázas éjszakák.

Ég öröm dalát vedd szárnyaidra, és szállj be
Újra sötétült házak ablakán,
Hogy földerüljön fáradt emberek keserve néha,
Kiket halálra szaggat szörnyű héja,
Nyugtalan álom kísértet éjszakán.

Elsírom az éjnek Ég utáni vágyunk,
Örök kínunk, halálos epedésünk.
Kimondom: alattunk hogy sír e föld,
Mit szenvedő emberek jaja betölt,
És a bánatot, mi kínoz, ha lekésünk.

Szólok, és szívem bíbor szerelmű kelyhét
Kinyitom mézes, Istenes szódra,
Iszom hangod gyönyörborát,
És testvéri szívvel, vidáman átfonódva,
Kart karba barangolunk tovább,
Amíg el nem érjük örök vigasztalásunk
Hozsannás gyönyörbe zsongó otthonát.



TÁNCZOS KATALIN: TANULJ!

Tanulj, azért vagy itt,
hogy megtanuld és megértsd
hogy a kő, mit írásod beró,
fejednek álmot kínál, megsimítja
az alvók ráhajló füves haját,
mert ő maga álomtalan.
Azért vagy itt, hogy a kőnek
fejed kínáld, hogy lágyan lüktető
tarkód kínáld oda a kemény kőnek,
add néki álmodat,
azért vagy itt, hogy az iker-álom
sátorcövekre leljen;
hogy kemény, föltáruló koponyádat
kevéske, nyirkos föld enyhítse meg,
azért vagy itt, hogy várj a szélnyílásban
és a meddő hangokat, a fölsarjadt füvet
fél kézzel, egy nádszállal elcsitítsd
azért vagy itt, hogy tőlük megtanulj
szegényen, akár kenyértelen
embervoltodban
Ember maradni!
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Komáromi János : VALAHOL
  2013-05-09 20:20:56, csütörtök
 
 



















Komáromi János :
VALAHOL


valahol nyílnak a rózsák
valahol mély a sötét
valahol dal kel a szélből
valahol álmodik az éj

valahol a kertek virágot nevelnek
valahol az emlékek is életre kelnek
valahol az elmúlás nem fáj talán
valahol a suttogás is ér annyit mintha kiáltanál

valahol hervadt szirmok hullanak
valahol meghalnak az illatok
valahol változtatni szeretnék
valahol mégis úgy hagyom

valahol föld színű már az alkonyat
valahol másnak engedtem át az utamat
valahol elfekszem és fel már nem kelek
valahol őrzik még a lépteket

valahol zsákba gyűjtik a varázslatot
valahol mérleggel osztják a bánatot
valahol súlytalanná váltak a szavak
valahol a holtak is csak alszanak

valahol egyetlen egyszer sem jártam
valahol élni kívántam
valahol elhagytam féltett titkaim
valahol senki nem segít

valahol szólnak a nóták
valahol éppen kiátkoznak
valahol nem vagyok ott
valahol értem imádkoznak













Fehér Miklós :
HA NEKEM ...


Ha nekem kincsem van,
Nem mutogatom,
Nem használom kápráztatásra.
Féltőn óvom, eldugom,
Mást ne vakítson csillogása.

Ha nekem bánatom van,
Nem mutatom,
Nem kell idegen sajnálkozása.
Lelkem mélyére temetem,
Hogy senki meg ne lássa.

Ha nekem gyászom van,
Nem zokogok,
Nem várok paplitániára.
Imámat magamban mondom,
Részvétet mástól nem várva.

Ha nekem örömöm van,
Körbe hordom,
Hogy fényét mindenki lássa.
Szemem ragyogását adom,
Szívemet tárom a világra.












Heinrich Heine: Memento

Heinrich Heine:
Memento

A hajad oly fekete,
a ruhád oly fehér:
az ifjuság igérete
az élettel felér.

Ó, csal az ember élete!
ki tudja, mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér...












Most lassan aláhull a bíbor alkonyat,
egy percre visszanéz, majd búcsút int a nap.
Egy hosszú pillanatra csend lesz, s áll a lég,
mintha minden élő csodára várna még,
hisz oly varázsos minden - hátha így marad
oly hamar sötétség reánk nem szakad -
de lassan, tétován fölkel a gyönge szél
vigasztalva suttog - szép estét ígér"













Fehér Miklós :
kell nekem egy saját isten


lehajtom fejem hogy imát mondjak
kell nekem egy saját isten
kell egy isten hogy örömben-gondban
szólhassak ha feltekintek

legyen jóban-rosszban társam
fogjon kézen ha felé nyújtom
szeretettel telve - ne akarással
fogadja el hogy gyenge vagyok

tudja jól viselni istenlétet
legyenek hibái mint nekem
hogy ne röstelljem gyarlóságom
elcsituljon lelkiismeretem

ne báb legyek önképére formált
bár mindenem belőle fakad
hogy magamba nézve őt lássam
társam legyen ne felsőbb akarat

mert ki tökéletes - felfoghatatlan.
a bánthatatlan meg nem bocsáthat
ki mindent tehet nem lehet célja
a mindenség semmit se vágyhat

hát kell nekem egy saját isten
kit nem kell imádnom szerethetek
ha ránézek, magam lássam benne
és meghagyja szabadnak életem













Szeresd a Nőt
Csillogó szemében meglátod magad,
Vele élsz, és vele oltod vágyadat.
Tudod-e olyankor kit figyelsz vakon?
A nőt! - Szeresd őt nagyon, de nagyon.

Jól nézd a nőt! - Ő lehet csak gyom,
De ezen a napon szeresd nagyon.
S, ha holnapra el is múlik az alázat,
Ma még maradjon a vad káprázat.

Egy napig hadd lehessen páva,
Melletted, soha ne legyen árva.
Legyen pacsirta, hadd énekeljen,
Szomorúnak lenni neki sose kelljen.

Érezze magát Hamupipőkének,
Add föl a cipőjét szegénynek.
Holnapra a lencsét válogatja,
És csókjait neked osztogatja.

Csak egy napon hadd menjen a bálba,
Egy gyönyörűséges szép álomruhába.
Érezze magát veled, hercegi párként,
Ha eddig volt neked, ezután is lesz még.

Szeresd a Nőt! - Soha ne feledd,
Néha-néha, ha kell, öledbe vedd.
Szeresd őt! - Hisz csak érted van,
Nőnek köszönheted, hogy élted van.
Dezső Ilona Anna













Nézd a fát, mily csendben könnyezik,
mikor hőség égeti háncsos sebeit,
mikor vihar töri ketté száraz ágait,
és fűrész hangja ébreszti éji álmait.

Nézd a fát, a hőst, mily bátran viseli,
ha tolvajmód az ember gyümölcsét veszi,
ha leszakít néhány levél-gyermeket,
mit az őszi avar mély csendben eltemet.

Lásd, ez az igazi életért futás,
mikor túl élsz száz és ezer kínhalált,
még sem adod fel önnön harcodat,
mert oly nagy hittel bír az ember-akarat.

Kun Magdolna













Egyed Emese:
PIHENŐ


A szavak, tudom, nem pótolnak semmit;
felszínre hozzák, vagy mélyebbre rejtik
elsüllyedt gályák mesés kincseit,
s bekalandozzák a legapróbb sejtig
az idő porcikáit! Mi pedig
keressük elveszített és veszendő
értékeinket: közöny, némaság
hullámai takarnak messzi múltban
s messzi jövőben minden hófehér
vitorlát -
A szavak nem pótolnak semmit,
de jó tudni, hogy visszatérnek,
mint a dagály a kikötőbe,
s akkor a horgonyt felszedik -
A szavak élnek: szárnyas csapatuk
a kormányhídon pihent reggelig!
Játék, szabadság, szépség, áldozat
jött és tűnt el velük,
úgy hiányoznak!
Még akkor is, ha nem pótolnak semmit.














Lágy szárnysuhogással egy Angyal érkezett,
Ajándékként elhozta nekem a Szeretetet.
Ezt a lelkem mélyén megszülető csodát,
Mit nem tarthatok meg, Neked adom tovább,
Hogy a Te lelkedben is megszülethessen,
S ajkadon mosolyként tovább élhessen.
Így adva tovább a szeretet melegét,
Megérintve vele más emberek szívét.
Az emberi arcokon felragyog a fény
Így gyűrűzne tovább az égi küldemény.
E mosollyal szelíden érintsd a szenvedőt,
A koldust, a vándort, a rossz útra tévedőt.
Ezúton kívánok Békés Ünnepeket,
Szeretteid körében eltöltött esteket,
S még azt, hogyha véget is ér ez a pár nap,
Akkor is melengessen úgy a szeretet, ahogy a földet a nap.
/ LadyMoon/












Leszáll az este.
Csend borul a tájra.
Halvány fényükkel kigyúl
a csillagok fáklyája.
Madárka röppen át a hold előtt,
falevelek suttognak a szélbe,
elringat mindenkit az éjszaka varázsa.
Lelkünkbe költözik az isteni béke.
Vigyázzák hát álmodat mosolygó angyalok,
ragyogják be éjszakád hunyorgó csillagok.
Repítsen a csillagokig egy gyönyörű álom,
hogy szép legyen az éjjeled szívből kívánom.












Lenn a mélyben, sötétségben,
Tűnő látomás képében,
Angyal bontja szárnyait,
Áttöri a határait.
Fényt keres a semmiségben,
Győzelmet a vereségben,
Szabadság csak kívánsága,
Fagyott szíve dobbanása.
Lepke száll most a Földre,
Felveszi őt az ölébe,
Elröppen a fellegekbe,
Miként madár a végtelenbe.

/ Deziry /












Színes kis pillangók szálljatok-szálljatok,
virágról-virágra röppenjen szárnyatok,
s majd orgonák levelén pihenjetek meg,
ha csillagszikrát lobbant a szép májusi est.

Orgonák-orgonák, mesés szirom-álmok,
bódítsátok el ezt a nyugtalan világot,
s lágy illattal árasszatok, minden zegzugot,
ahol könnybe remegnek az ember-sóhajok.

Orgonák-orgonák, szép tavasz-virágok,
lopjatok még szívünkbe egy kis ifjúságot,
hadd idézzük vissza, milyen is volt az,
mikor forró csók szédített a májusfák alatt.

Kun Magdolna












Ma felhőt bont az ég, sólyom-csillagom,
s kitárul a világ szemeid előtt.
Egy lágy muzsika szól fenn a karzaton,
hol angyalok sírnak nyári könnyesőt
Ma láztól ég a nap, s tüzes csókot hint,
gyémánt-bölcsőn ringat minden fénysugár
. Kék hold útján járó csillag keze int,
ha suhanó szárnyad virágrétre száll
Megszületni vágytál e földi létben,
hol erdők zengik a madarak dalát,
és hegedűhúr játssza el majd szépen,
egy kicsiny sólyom-szív dobbant ritmusát,
melynek átfutó sóhaja a szélben,
oly félve reszket meg, mint a nyárfaág












Tegnapok lázaiból írt szonettem
vágyait elrejti néhány dallam-húr,
mely egyszer vétkező sóhajtásba fúl,
ha a szívszava elnémul csendesen

Karod ringatása virágotthonom,
ott süvítő vihar orkánszele fúj,
mikor vetett ruhánk lassan földre hull,
s őrjítően zsong a tűzvágy hatalom

Együtt szárnyalunk, jelenbe és múltba,
nekünk minden évszak szédületes nyár,
mert, ha karodba vonsz újra meg újra,

érzem, hogy megszokott léptünk nyoma már,
a végtelen tér kitaposott útja,
hol pipacstelt réten, fahéjillat száll











,,Ugyanúgy szeretlek ma is,
ha búvik a nap, s köd szitál,
" ha tavaszt csaló virágszirmon táncot jár az illatár,
ha tél havába tapossák az őszbesárgult levelet,
ha senki nincs már mellettem,
ki megfogná a kezemet.
Ugyanúgy szeretlek akkor is,
ha por fújja be léptedet,
ha sóhajtásnyi emlék maradsz,
mit nem színez, csak képzelet.
Ha édes alkony halk csendjében összeér a két kezünk,
ha két csillagból egy csillaggá nemesül a szerelmünk,
ha derült égen felhők űzik az elkószáló fényeket,
ha minden óránk s minden napunk fájdalommal vértezett.
Mert én akkor is szeretlek, ha már,
,,Halványan pihen a táj, de tested forró emléke ott is utolér,
ahol megvetette lábát az őszi dér"












Ha szemedbe nézek,
Mély világot látok,
Őszinte, élettel teli napokat,
Kezemmel simítom arcodat,
Tudom, érzem minden vágyadat.

Ha szemedbe nézek,
Elér hozzám makacsságod,
Megérint minden megbánásod,
S az, ahogy magadba fogadsz,
Erőt ad az, mit magadból adsz.

Ha szemedbe nézek,
Néha oly árván, magányosan,
Tudom, Te átölelsz biztosan,
Ajkad önzetlenül csókol,
Szerelmed figyelmesen bókol.

Ha szemedbe nézek,
Újra nyárban élek,
Jeges valóságomban felolvad a lélek,
Tűzzé válik minden szenvedély,
S újra eggyé válunk Te meg én.
/Válóczy Szilvia/













Kányádi Sádor :
ÁLMODÓ


Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még - kérdik -, nem elég?
Örülök persze - szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán - és álmodom.











Harcos Katalin :
NÉZD,VELED LESZEK ...


Nap leszek, sugárzó reggeleken.
Vörösben játszó mesés csoda.
Ott leszek minden napkezdeten,
s leszek estéid bíboralkonya.

Langy eső leszek nyári délután.
Simogatom borongós homlokod,
mosdatlak tikkasztó hőség után,
aszályban, lásd, enyhülést hozok.

Mezőkön fű leszek lábaid alatt,
lágyan bársonyos, simogató.
Kacagón csiklandozom a talpadat.
Ágyad leszek: selymes, nyugtató.

Bódító, virágos réted leszek.
Szakálladba búvik az illatom...
Derűm sugárzón marad veled.
Heverj le! Átölel szerető karom.

Zöld lombok halk susogása leszek,
cirógatlak, mint az esti szél.
Smaragdcsillogással körülveszlek,
s tóként, csobogó vizem mesél.

Ezüstös holdként dúdolok neked
altatót, mélykék, bársonyos égen.
Ágyadba osonok, levetkezek...
s tündérként ölellek bűvös éjjen.












 
 
3 komment , kategória:  Versek  
Paul Verlaine: ÓVATOSSÁG
  2013-04-14 01:16:03, vasárnap
 
 








Paul Verlaine: ÓVATOSSÁG


Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez óriás fa alá, melynek lombsátorában.
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehelete.

Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.

Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;

Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.

(Szabó Magda fordítása)











Nem adom vissza


Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet.
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed."



( Ady Endre )


Kerestelek hegyen völgyön
könnyáztatott lepedőkön
égen földön ketyegésben
fázós harmat remegésben
országban és a világban
langyos zápor illatában
éjjel nappal széttárt karral
pocsolyában csapzott hajjal
sok pincében sok padláson
hajnalhasadt világhálón
kerestelek mindhiába

kerestelek ágon bogon
koldusbottal börtönrácson
széltében és hosszában
szélkoptatott hátizsákban
kézzel lábbal fájó májjal
betapasztott néma szájjal
fűben fában kőbányákban
ispotályban betegágyban
árkon bokron festővásznon
messzeringó muzsikákon
kerestelek mindhiába

Kerestelek tejben vajban
villámszárnyú gondolatban
közel távol nyargalásban
üszkösödő lángcsóvákban
tűzön vízen csillagporban
elkóborolt ugatásban
hóban sárban homokvárban
feneketlen csönd szavában
jeges télben forró nyáron
égbemászó lajtorjámon
kerestelek mindhiába

kerestelek fényárnyékban
holdtöltében napsugárban
dohányfüstös éjszakákban
búzakalász morzsájában
kerestelek mindhiába
hiszen itt vagy Itt a házban
vállam alatt csöppet balra
itt vagy fehér vetett ágyban
nyoszolyában vörös várban
vörös színű dobbanásban
örök idők csendsátrában
ezerágú koronában.

/ismeretlen szerző/








Szőcs Kálmán: Szerelmes vers

Állnék vigyázba érted, mint a fenyvesek,
S nem érdekelne, milyen rögöt apaszt alattam
Legyekkel barátkozó alja gomba-nép,
Azt sem bánnám, hogy ilyen egyedül maradtam,
Csak megfoghatnám kezed fejét,
Melyen kék erekkel álmodik a puha tél.

S lennék fa is, hogy ágam te legyél,
Hogy ujjaid értem remegjenek,
S ha indulnak a lila égben fürdő
Megszédült szelek,
Óvnálak a cinkos ablakok
Sanda fényétől, ó védenélek a magam melegével.
Amíg meghalok.

Címek, rangok, rímek és cafrangok
Helyett adom én neked
Vigyázban álló tisztaságom, mely füvek tövén
Őrizte álmait a Napnak, hogyha jöttek
Kerékbe tört hitekkel farkasfogú telek.
S ha majd e tisztaságot sem tudom
Fekete záporok miatt cipelni így tovább,
Légy ágam, s félve fázz majd egyszer értem.

Egyetlenegyszer legalább.






Mondd,gondolsz-e rám?


Mondd, gondolsz-e majd rám?
(Victor Máté-Koltay Gergely)

Mikor egy este otthon egyedül talál,
Az ablakon kinézel, de semmit se látsz,
Mondd, gondolsz-e rám?

Mikor a napok légggömbjéből az idő elszivárog,
És elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza,
Mondd, gondolsz-e rám?

Megteszel mindent, úgy csinálsz, mintha élnél,
Órádra nem nézel, elrohansz, mielőtt sírásra görbülne szád...
Mondd, gondolsz-e rám?

Mit elvettél magadtól, nem kapod ajándékba vissza.
Imád az égbe, hallgatásod földre száll,
Mondd, gondolsz-e rám?

S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok,
Magadat a tükörben oly öregnek látod,
Mondd, gondolsz-e rám?

Tested áruként a holnapnak kínálod,
És napról napra árulod el titkaid másnak...
Mondd, gondolsz-e rám?

Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben,
Te egyedül gömbölyödsz fészkedbe,
Mondd, gondolsz-e rám?

Pedig várod, hogy az élet újra rád találjon,
De legbensőbb titkaid nem érti új barátod,
Mondd, gondolsz-e rám?

Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden,
Nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben.

Igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek,
S a madarnak messzi délről lassan hazatérnek.

S én várni fogok, mert várni kell arra, aki nem jön el...
Fáradt éjszakában, tudod, álmatlan a csend.

De hajnalban a derengés új reményt üzen,
éhes madár a reggel, az emlék megpihen.

Akit az éjjel vártam, nem jön ma sem el...




Chamisso

Az éjjel csókolóztunk,
nem látott senki sem;
bíztunk a csillagokban,
fenn szikráztak fényesen.

De egy csillag lehullott,
s a tengernek beszélt,
tőle egy bárka, attól
egy matróz vette neszét,

ő meg a kedvesének
dalolta másnap el -
s most utca, tér, fiú, lány
mind rólunk énekel.

(Tótfalusi István)

Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.

Victor Hugo (fordította: Nemes Nagy Ágnes)



A lényeg


A szépben az a legszebb,

ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.



A NŐ édes melegség, puha álom,
ölelő karok egy csendes délutánon...
A NŐ örök! Örök a léte!
Mit érne a férfi, ha a NŐ nem élne?
Dajkál, kényeztet, óv és ihletet ad.
Álmodik róla:
Író. költő, zenész és maroknyi had.
Háborúban: béke!
Télen a hó!
A szellő, az enyhet adó,
Virágsziromban bújtatott illatos
melegség.
Kedves odaadó,
Reményt adni tudó!
Ki is ő:
Maga a nő!
Ha...
Ha képes vagy nyugodt
maradni, miközben
körülötted mindenki
elveszíti a fejét...
Ha megőrzöd az emberekbe vetett
bizalmat, miközben mindenki kételkedik,
Ha kiállsz az igaz szóért, miközben
mindenki hazudik,
és nem gyűlölsz akkor sem, ha
megvetnek téged...
Ha nem tetteted magad túlságosan
jónak, s nem okoskodsz fontoskodva...
Ha szeretsz
gondolkodni, de a
gondolataid mindig
tiszták maradnak...
Ha kész vagy elfogadni
a győzelmet és a kudarcot...
Ha - bár látod, hogyan törik össze
mások a céljaid, - képes vagy
lehajolni, hogy összeszedd a maradék cserepeket...
Ha nem tartod magad hősnek
csupán azért, mert jelentős
személyekkel barátkozol...
Ha sem barátod, sem ellenséged nem tud
téged elrontani...
Ha minden ember jelent valamit a
számodra...
Ha rákényszeríted szívedet, idegeidet,
izmaidat, hogy céljaidat szolgálják,
akkor is, ha ellankadsz és kitartasz,
akkor is, ha minden
mozdulatlanságba dermed...
Követve az akarat parancsszavát:
Tarts ki, ne hagyd magad!
Ha jó úton haladva képes vagy
tartalommal kitölteni életed minden
percét, tied lesz a Föld minden kincse.
Ki is vagy akkor?
Te vagy a nő.


Havasrétiné Méri Judit





Vágyam


Nem akarok más lenni, csak apró fény az éjben.

Álmaidba lopva bújni, forró öleléssel.

Lennék nyelved hegyén édes íz, füledben halk dallam,

bőrödön vad bizsergés, s ajkadon egy sóhaj.

Szemed sarkában kis ránc - ha önfeledten nevetsz.

Pupilládon huncutság - pár kacagó sós csepp.

Nem akarok több lenni, csak oxigén a léthez,

ereidben vörös test, hogy bejárhassam szíved.

Lennék burkán izomsejt, hogy dobbanhassak benned,

nem akarok mást - csak boldoggá szeretni Téged.

Lőrinczi L. Anna







SZOMJÚSÁG

Az éjszaka csillagokra szomjas,
A hold ragyogó napokra szomjas -
Friss felleg öléből, ím, a vízcsepp
Hull, hull lefelé: a porra szomjas.

Így szomjazom én, de dalra vágyom,
Már testem is ég - csak arra vágyom!
Dúlt hárfa vagyok, de most letettek:
Még rezgek egy régi dalra, fájón.

A dal, mely együtt dobog sziveddel,
Telt ritmusu, tiszta mint a tenger.

Khánlarí verse
Képes Géza fordítása




Jázminok






Tegnap a jázminokból font fűzér
Gyönge melledre rásimult megadón.
Mondtad - és szent igaz! hogy ott függött
Mint a fűzér, a vágyam is nyakadon.

S hogy kihívó mosolyra nyílt ajakad,
Láz gyötört már, de tűrtem a kínokat -
És leoldottad a virágfonatot,
Nékem adtad a büszke jázminokat!

Csókot adtam, de hányat - nem teneked,
Csak virágodnak és szivem berugott.
Míg szagolgattam a virágot, a vágy
Rámszakadt: egyre téged láttalak ott.

Telt az éj és az illatos koszorú
Hajnalig ott hevert a vánkosomon.
Már a mellemre rásimulva aludt
És ugy éreztem: mósusz-illat oson.

Ámulatból ocsúdni nem bírtam:
Jázminok s ilyen illat-ár - csoda ez!
Egy füzérből vajon hogyan árad
Ily öröm: lelkem teljesen belevesz.

Ó, tudom már, gyümölcshozó kelyhek!
Mámor és vágy a szívem átjárja:
A tüzérre tapadva ott csillog
Részegítő hajadnak egy szála.






Száje verse Képes Géza fordítása
H.A. SZÁJE - kiemelkedően tehetséges és termékeny iráni költő (szül. 1927). Igazi neve Husang Ebtehádzs, a Száje ("árnyék") felvett költői név.



Nézd, hogy nevet a nyíló Rózsa rád!
,,Sietek élni" - mondja - ,,szép Világ,
mert selyem erszényem fölhasad és
a kert Sarába önti Aranyát!"
Szabó Lőrinc

A rózsát nézd, mely itt virít, körül.
,,Mosolygok", így szól, ,,és a föld örül,
Bimbómnak zárja pattan hirtelen
és pazar kincse szertepöndörül".
Sziklay Andor

Tekintsd a kertben nyíló rózsafát,
Mint szórja széjjel arany himporát.
Levél, szirom, mosolyg; aztán lehull
Körülte talajt gazdagítani át.
Abet Ádám












Szeretlek Téged
Mert te vagy a szó néma ajkamon,
Mert Te vagy a hang az elszakadt húrokon.
Szeretlek Téged mert szíved az otthonom,
Mert borongós éjjelen te vagy vezérlő csillagom.
S bár elválaszt a távol, szívünk nem csitul
Hisz ez az élet, és mi álmodunk!


Finom, mint nyári napon az enyhet adó eső,
Mely puha, meleg kezével simítja végig bőröd,
S nem tudod, hogyan lett részed az az erő,
Mellyel szívemen finoman ejtett sebet a tőröd

Puha, mint az a száj, melyet a Vágy kelt életre,
Mint az a csók, amivel az idő oltárát illeted,
S a vágyam, melyet Te formálsz saját énedre,
Aki örül, hogy a Szenvedéllyel kéz a kézben itt lehet

Meleg, mint a kandallóban égő fahasábok fénye,
Akár a szeretet tüze, mely lassan állandó lesz,
Melyet ígér szemed és ölelő karjaid mélye

Izgató, mint a szemed buja barnasága,
Amint tükrében látom csillanni szemem fényét,
S amint vágyom látni benne: a nap aranysárga




Szerelmem...

nem akarom,
hogy ne legyen az ajkadon
mosolyodnak tűz varázsa,
égi bája.

Ahogy szeretsz,
szabaddá engem így tehetsz,
hogy messze ne meneküljek,
melléd üljek.

Szerelmedért
titkon űzött a szenvedély,
múltamat kőbe zárva már
reád talált.

Nem csak éjjel,
sötétben nagy szenvedéllyel,
de a fényben, ahol éltem,
eltökéltem:

szeretlek én,
miként a méh azt, mit fehér
sziromlevél ölébe zárt,
édes nektárt,

mi élteti.
Gyűjti s amíg hányja-veti
a szél illatos virágát,
járja táncát.

Jó hallani
hangod, szerelmet vallani,
s látni lelked, láthatatlant.
Szakadatlan,

gyönyörében
fürödni, lényed ölében,
összekötve földön-égen,
réges-régen.





Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,
hallgatni csak repkedő mondatod,
nézni, hogy hangra formálod a szádat,
s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,

szeretném, ahogy ölemben fejeddel
mesélnél új és új történetet,
szeretném, hogy egy percre se feledd el,
én hallgatlak, és itt vagyok veled,

szeretnék aztán hallgatásba bújni
hogy képpé váljon minden gondolat,
színnel teljen minden, minden új, mi
rakoncátlan szavakban szalad,

aztán majd én is hosszasan mesélek,
a múlt időkben mi történt velem,
beszélnék arról, hogy sodort az élet,
mint épült bennem fáradó jelen,

beszélnék arról, a hétköznapok csendjén
hogy vált ünneppé az, hogy létezel,
és a napjaimat élni hogy szeretném,
hogy kérdésemre lényed mit felel...

te válaszolsz ha nem is kérdezek,
egyszerre érzem minden rezdülésed
ahogy nyakamra ráfonod kezed,
és csendbe fúl egy megfogant ígéret
ahogy összebújik ajkad és az ajkam,
így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj...

lépteid mellettem hallom gondolatban
s látom, ahogy továbbsodor az éj.



A szó, a szó elszáll. Megcsendül: "Szeretsz-e
Kedvesem?" "Szeretlek csacsogó
Aranymáringóm", s elhal, mint a sóhaj.

A csók, a csók elfoszlik: érzem még epedő
Ajkamon ajkaid melegét, de szomjas
Szél jön s felissza párás nyomukat.

Nem erre,
Nem szóra, nem csókra: nyakamba fonódó
Karodra, simuló testedre, szeméremmel mohó
Szerelmedre; szóba nem, csókba nem fogható;
Szivembe, szemembe, számba és vérembe
Égetett valódra emlékezik testem.
Véremben bujdosik hűs csókod s szemeid
Mosolygó derűje s zsong a szív...

Futok a tavaszba s estébe boruló
Erdőn. Hűs lomb hajlik homlokomba, néma
Árnyék maraszt: nyúljak végig a pázsiton
S elpihent lélekkel érezzem a kelő
Éj komoly békéjét; édes csobbanással
Hív a víz s elfed a fátyolos őszi köd.

Vérem nyugtalanul kering, mint izgatott
Falvakban a népek a bujdosó király
Visszajöttét várják és a kaszárnyákban
Megperdül egy-egy dob.

Miért vagy hát messze, mért nem szállsz karomra
Mint a galamb? Mért nem nyílsz ki karjaimban
Mint a virág, hogyha kezeimben tartom
S rálehelek: "Nyílj ki, amíg a fiatal
Rügyekben fakadoz a mosolygó tavasz
S tüzesen süt a nap"...





Virágének


Sárközi György - Virágének
Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani,
világokat tudnánk emelni s rontani.

Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél,
pergő csillagoknak avarán léphetnél.

Ha vas-karom átfonna, ha tej-karod átfonna,
napoknak, holdaknak járása más volna.

Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat,
nem volna virradat, nem volna alkonyat.

Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva,
az Úristen szíve is gyorsabban dobbanna.







Gyurkovics Tibor - Álmom álmodnak megfelel
Álmom álmodnak megfelel
és ez a baj, és ez a jel
hogy összevissza simulunk
és álmodunk, és álmodunk

Már elhagynálak mint a víz
is elhagyja partjait
de érzi hogy a víz felett
álmaik összecsengenek

És bonganak a kék időn
az asztalon a terítőn
rohamlik minden mint a hang
belénk szalad a nagyharang

mi szétfeszít és egyesít
hogy fölemel és leszakít
és benned zeng és bong a jel
,,álmod álmomnak megfelel"


Egymásra hajló fák között,
boldog élettel hátam mögött
mennék Veled
nem számolnám a perceket
átölelném az éveket
s Téged













Őri István - Egymásra hajló fák között

Egymásra hajló fák között,
feledett árnyak mögött
mennék Veled
nem néznék hátra már soha
léptem nem lenne tétova
mert éreznélek
Téged

Egymásra hajló fák között
szemem szemedbe költözött
testünk zöld fénybe öltözött
eggyé lettünk a fákkal
a titkokkal, a világgal
Veled

Egymásra hajló fák között
megálltunk egy tisztás fölött
s nem mentünk tovább,
mert megtaláltuk
a Tündérek Otthonát
Veled.









Szerelemről

A szerelem olyan, mint a Nap,
színekbe öltöztet,
fényselymével körbekap,
melegével kényeztet,
a kék-égig emel,

onnan nézzem, hogyan futnak a zöldfolyók,
borzolnak habos-hullámokat a szelek,
miként nyújtózkodnak a fehérkucsmás hegyek,
terülnek el békésen a délibábos rónák.

Aztán van az úgy, hogy perzsel,
a pokol tüze éget,
orromban a kén szúrós-szagát érzem.
S mikor eltűnik, megbúvik a szürke-felhők fölött,
olyankor hideg nyirkos kétségek gyötörnek,
a megválaszolhatatlan kérdések rám törnek,
vajon van-e még,
rám néz-e valaha,
vagy örökké a felhők foglya?









Jer kedvesem!

Álom tó vizében fürödtem éjjel,
Testemen ezüstös cseppekben gördült
A holdfény,
Kéklon villant arcodnak éle a sötétben
Szemed sugara világított a partról,
Ahogyan néztél.

Mosolyom csalt egyre, gyere be, jer ide,
Ússz ide hozzám, karjaim szorosan
Öleljék nyakad,
Száddal simítsd mellem,
Lágyan ringatva érezzem felajzott vágyadat,
Gyere kedvesem...

...Jöjj, mártózz meg bennem.









Szeretlek

Szeretlek, mint a tavaszi réten röppenő madár a napot,
Szeretlek, mint a sötétkék égen szikrázó csillagot,
Szeretlek, mint tavaszi záporokat a friss vetés,
Szeretlek, mint szellőt forró nyári napsütés.

A szerelem oly szép...
S a bennem kigyúlt fények szikrázva vibrálnak,
Nem tépik már vad viharok a búslombú fákat,
Nincsenek már csillagtalan éjjelek, sem fellegek,
Elvonultak az üvöltő vad szelek,a félelmek...
...szeretlek.

A korareggelek csendjében nézem, ahogyan alszol,
Föléd hajolva homlokodra csókolom álmaim,
Gyengéd simogatásod érinti vágyaim, s a félhomályban
Nincs szebb kép, mit festő ecsetjével festhet,
Ahogyan átölelsz, s rám mosolyog lelked. Érzem...
...szeretlek













 
 
3 komment , kategória:  Versek  
Indián szerenád
  2013-04-07 20:35:32, vasárnap
 
 











Percy Bysshe Shelley: Indián szerenád



Első álmom rólad volt,
Első álmom elröpült,
Még az esti szél nyögött,
Még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
Szellem; az rejtélyesen
Húzott, hozott, vezetett
Ablakodhoz, édesem!

Csitt! A fekete folyón
Illat és szél úgy alél,
Mintha mákos álmokat
Tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
A csalogány csöpp szívén,
Mint ahogy a tieden
Kell hogy elapadjak én.

Jaj, bűvölj föl fűből!
Halok! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
Szerelmed mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
Szívem dobzörgése vad:
Szorítsad szíved fölé,
Talán ott majd megszakad

.












E. Dorr: Lennék...


Lennék Napod, ha nappal lenne,
fényessé tenném hajnalod,
bíborral festeném este a felhőt,
...hogy gyönyörködj, ha akarod.

Felhő lennék, ha őszidő lenne,
langy esőt sírnék, mert messze vagy,
aztán esőcsepp lennék, rád esnék,
s gördülve csókolnám arcodat.

Köd lennék, ha hűvös lenne,
fehér, vidám, mi nem ragad,
ködkarjaimmal ölelném tested
s megnyitnám előtted utadat.

Hópihe lennék, ha tél hava lenne,
mit egyetlen céllal repít a szél,
elolvadni gyönge kezedben,
s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz.

Szél lennék, ha új tavasz lenne,
elfújnám messze a tél hidegét,
hajadba bújnék tincseiddel játszva,
míg nevetve mondanád: most már elég.

S mi lennék, ha itt lennél velem?
Mindenség lennék, hol nincsenek napok,
égbolt lennék éjfekete éggel,
hol nem ragyog más, csak a Te csillagod.













Simon Ágnes:
Az Angyalokhoz

Angyalaim!
Hiszem, vagytok.
Tudom, léteztek.
Lépteim vigyázzátok
Lelkemet simítjátok
Életem megáldjátok.

Tudom, vagytok.
Hiszem, léteztek.
Gyarló földi botlásaim
Jó irányba terelitek
Őrzitek szeretteimet
S bár nem tudom nevetek,
De már minden nap
Száll az égbe
KÖSZÖNETEM felétek!


Angyalaim!
Szívembe szeretet költözött
Lelkem bársonyba öltözött
Mert tudom, vagytok!
S ez az én örök
HÁLA-IMÁM most hozzátok-















Wass Albert:
Az Angyalok Tisztása


Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen.
Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó:
akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt,
ahogy a fák között tovaoson.
Te már tudod, hogy ezt a szellőt
az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból.

Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod:
surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben.
Sok dolguk van, igyekezniök kell.
A virágokat is láthatod majd,
és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád.
Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik.
Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak.

De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél,
csodálatos meséket az erdőről. . .
Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul,
s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat
nem láthatja a szemed.

Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép.
És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved
és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek,
egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket
ember számára megteremtett az Isten.
A jóságot, a szeretet és a békességet.

Te minderről semmit sem tudsz akkor.
Csak annyit hallasz, hogy a madarak
nagyon szépen énekelnek körülötted,
és a patak nagyon szépen mesél.
Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő.
A fák, a virágok, a fű, a moha,
a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő,
amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék
pipájából, és jóságosan mosolyog.

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé,
a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé,
és hiába gonoszak hozzád,
te mégis jóval viszonozod gonoszságukat,
szeretettel vagy mindenki iránt,
és az élet legsúlyosabb perceiben is
derű és békesség van a homlokodon:
csak akkor látják meg rajtad,
hogy az Angyalok tisztásán jártál, kedvesem.

















Kiss Tamás (Dragon Tom):

A boldogság szárnyai

A lágyan simogató tavaszi szél, éppen
Egy papírlapot sodort elém, s ekképpen
Állított meg utamon. Felemeltem a papírt,
S láttam, hogy valaki varázsbetűkkel írt

Rá sorokat, s a ragyogó betűket nézve
Rájöttem, hogy a kedves szavakba rejtve
Egy lélek lapul, mely addig nem szabadul,
Míg az írást fel nem olvassák, s a rabul

Ejtett lelket meg nem idézik. Elolvastam hát
Az írást, mely tartalmazott sok-sok csodát,
S mire a végére értem, már minden betű izzott,
S minden szó, kellemes meleget árasztott,

Aztán a betűk lepkévé váltak, s felszálltak
A papírról, majd egy angyallánnyá összeálltak,
Egyé olvadva előttem állt mosolyogva.
S talán ez volt a legjobb, s legszebb csoda

Mit eddig láttam, míg ezt a világot jártam,
De itt ilyesmit, csak ritkán találtam.
Most itt áll előttem, s karjait széttárja,
Mint aki az idők kezdete óta azt várja,

Hogy megöleljék, s kedvesen becézzék,
S hogy végre egy kicsit boldoggá tegyék
Azzal, hogy szeretik őt, önzetlenül,
Mert akkor szárnyakat kap ő is, s repül

Majd magasan a felhők között gondtalan,
S további életét már élheti boldogan.
Odalépek hát hozzá, s kedvesen átölelem,
Gyenge kis szárnyait most életre keltem,

S boldogan figyelem minden szárnycsapását,
Ahogy próbálgatja a boldogság szárnyát.













 
 
1 komment , kategória:  Versek  
Aranyosi Ervin: VERSEI
  2013-03-26 14:00:17, kedd
 
 



Aranyosi Ervin: Éld a napot

Minden egyes kornak van valami bája,
- és az embernek is számtalan hibája, -
ám ha minden korod tiszta szívvel éled,
minden pillanatban újabb vágyad éled.

Mire nem volt időd, azt most váltsd valóra!
Mától érted ketyeg, múlik minden óra.
Vedd a szépet észre, mi mellett elmentél,
lassíts, - éld a napot - végre szabad lettél!

Kicsit lassúbb lettél? Fájhat egy-két szerved?
A betegség jelzés, könnyebb elviselned,
ha megérted azt, mit lelked üzen véle:
- csökken a fájdalom, legyen bármiféle!

Életedben biztos, sok volt, aki bántott.
Bántásért a lelked, vajon megbocsájtott?
Elengedted-e már a haragos múltat?
Jó diákhoz méltón, leckéd megtanultad?

S volt-e olyan ember, akit te bántottál?
Önmagadnak ezért meg is bocsátottál?
Patyolat tiszta már lelkiismereted?
Ha ez így van, tested nem is lehet beteg.

Ha van egy kis időd, szíved nyisd meg bátran,
szereteted szórd szét, szerte a határban,
szíved tiszta fénye, szálljon fűre, fára,
napfényre mosolygó, gyenge kis virágra.

Vizek csobogása vidámítsa lelked,
szeretet szikrája gyúljon lángra benned!
Szájad szélén mindig lágy mosoly ragyogjon,
szépségből a lelked, soha ki ne fogyjon!

És az emberekkel légy megértő, kérlek!
Mindegyik másképpen keresi a szépet.
Az sem tehet róla, aki még nem érti,
hogy a gondolata, a másikat sérti.

Mindig azt keresik, ami jónak látszik,
ám az élet néha “délibábot" játszik.
Engedd el, mi bántott, csituljon a lelked,
a nyugalom leljen otthonára benned!

Élvezd ki a világ millió csodáját,
és ne keresd többé a mások hibáját.
Legyél újra tiszta, könnyű lelkű gyermek,
akit az emberek, s angyalok szeretnek!












]
Aranyosi Ervin: Amikor megöregednek...

Amikor még kicsi voltál,
Ők voltak már a nagyok.
Tanítgattak, így teltek el
egymás után hónapok.
Megmutatták, - mit, hogyan kell,
- felöltözni, rendesen.
Cipőt fűzni, begombolni,
nevelgettek kedvesen.
Megmosdattak, rendbe tettek,
mutatták, hogyan csináld.
Jó példából megláthattad,
hogy működik egy család.
Foglalkoztak lelkeddel is,
irányítva hitedet,
minden jóra tanítottak,
amire csak lehetett.
Erkölcsre és etikettre,
emberségre, ahogy kell,
hogy a zajos nagy világban,
egyedül se tévedj el.

Lassan te is nagyra nőttél,
világképed összeállt,
saját lábra tudtál állni,
ma már tudod, hogy csináld!

Mára Ők megöregedtek,
s felejtenek dolgokat.
Emlékezz majd: foglalkoztak,
egykor veled oly sokat.

Nem mozog már úgy a testük,
fájhat minden mozdulat.
Elromlik a memória,
ami mindent megmutat:
El-eltűnik egy-egy zokni,
cipőt kötni is nehéz,
begombolni a gombokat,
reszketve nem bír a kéz.
Rakoncátlan minden eszköz,
fésű, kanál, mind remeg.
Szerencsés, ha cipők, zoknik
párban összeillenek.
Az étel a kanalukról,
lecsöppenve menekül.
Zsémbesek, és morgolódnak,
nincsenek már remekül.
Most már rád vár a feladat,
nyisd hát meg a szívedet!
Jusson nekik gondoskodás,
melegítő szeretet.
Ne azért, mert elvárható,
ne azért tedd Ővelük.
Csak emlékezz, te rólad szólt
sokáig az életük.
Légy mellettük, ha teheted,
- kis világuk oly rideg.
Öleld Őket szeretettel,
melegítsen a szíved...










Csendes az éj,az égen ezer Csillag,
a Hold égi utján felfelé ballag.
Telt arca fentről mosolyog,
benéz az ablakon,szeme ránk ragyog...

Hűvös az éj,gyere bújj ide mellém,
én vigyázom álmod ezen az estén !
Csendes már minden,a nappal véget ért,
helyét az estnek adta,aludni tért...

Bújj ide hozzám,és hunyd le a szemed,
felejts el mindent,én fogom a kezed.
S ha hallod majd a csengettyűk dallamát,
feltárom előtted Lelkem kapuját...

Valahol messze,egy Manó útra kel,
s az Éj-tündér most csak nekünk énekel.
Hallgasd csak Kedves,milyen szép ez a hang,
hallod már Te is,hogy cseng a kis harang...?

Hát hunyd le szemed és Te is láthatod,
az előttünk nyíló mesés világot,
ahol ezer csoda és varázslat vár,
szoríts magadhoz,gyere,induljunk már...

Nézd csak,ez az a hely,ahol minden más,
itt nincs Rossz,nincs Harag, semmi rohanás.
Ez egy sziget...a Vágyak-Birodalma,
Lelkemnek mélye,az álmok világa...

Ez az a hely,amit magamban hordok,
ha Rád gondolok,mindig itt vagyok.
Együtt Veled...mert Rólad szól az álmom,
Tenálad fontosabb nincs e világon...!

Senki más nem látja,nem ismerheti,
álmaim kapuját fel nem törheti.
Mások előtt e helyet zárva tartom,
és a kulcsát most Teneked átadom...

Lesz majd egy Hang,mely mindent megmutat,
segít Neked,hogy megtaláld az utat,
ami elvezet Téged a Lelkemhez.
Csak gondolj rám,szoríts a szívedhez...!

Mert Te vagy az,kiről annyit álmodtam...
e mesés világot,Neked alkottam...!

(affrodite)










Aranyosi Ervin: A szeretet muzsikája
A billentyűt lenyomva,
egy érzés hangja szól,
ha újabbat lenyomnál,
az rögtön válaszol.
Így szólal meg a szív is,
ha szeretetre vár,
s egy másik dobbanása
szép választ komponál.

Az együtt dobbanások,
adják a dallamot,
melyek zenévé lesznek,
ahogy múlnak napok.
Az élet muzsikáját
e zene tölti meg.
Zene nélkül az élet:
végtelen hosszú csend!










Csoóri Sándor: Tavaszi bodza-vers

Szoknyát varrat a bodza,
így készül a tavaszra,
csipkés szélűt
és puhát,
éppolyat, mint nagyanyja -
mert ha nem varratna,
hát csupasz maradna.















Ma a mosolygásról szóljon ez az ének!
Örüljünk a magunk, s mások örömének?
Mert egy mosolyt adni nem kerül semmibe,
ezért küldöm nektek, nagy vidáman, ide!

Remélem mosolyom e lapon megkapod.
Teljen mosolygósan mától minden napod!
Ki sokat mosolyog, az viheti sokra...
Tégy el a mosolyból nehezebb napokra.

A mosoly “befőttje" kerekítse szájad,
mosolygó szemedből a szeretet árad.
Szíved tiszta fénye arcod festi szebbre,
ha csak mosolyognál, sosem öregedne!

Úgy hat a mosolyod, mint mágnes a vasra,
s emeli a lelked mindig magasabbra.
Barátok is jönnek, megtalálod párod,
mert mikor mosolyogsz szíved is kitárod.
















Pappka
Szívemben élsz

Lehunyom szemem,hogy a tiédet lássam,
hogy a külvilágot kizárjam,
s csak az érzéssel foglalkozzam,
csakis rád összpontosítsak!

Hátha te is rám gondolsz,
talán te is utánam vágyódsz,
várod ,hogy megpillantsál az úton,
s szeretnéd,hogy tekintetünk találkozzon!

Engem marcangol s darabokra szaggat,
hogy nem láthatlak,
s a tudat megsebez,
hogy te könnyedén elfeledsz!

Próbálom rejteni fájdalmamat
de nem bírom sokáig a nélküled töltött napokat!
Remegek a szenvedéstől,
mi tőled származik,csupa létezésedből!

Ha csak kicsit sejtenéd mit érzek,
ha tudnád,mit látok ha szemedbe nézek,
csak halványan is éreznéd milyen erős a szív szava
akkor a lélegzeted is elakadna!!!










Aranyosi Ervin: Ölelés
Két kar körül fon óvón, védőn,
a szeretet magába zár.
Kívül reked a bántó szándék,
- lelked naponta erre vár.

Többet jelent így, szavak nélkül,
- több, mint millió gondolat.
Eltűnik minden bántó szándék,
s feleded minden gondodat.

Félelmeid elmenekülnek,
lelked megújul, énekel.
Egy megnyugtató ölelésben
a lényed végre fényre lel.

Álmod, vágyad valóra válik,
csak boldog érzés vesz körül,
belépsz a földi mennyországba,
ahol a lélek él, s örül.

Körül vesz, mégis szabadabb vagy,
tiéd az egész nagy világ.
Elbódít, bánatot feledtet,
varázslatként tud hatni rád.

És oly csodás az ölelésben,
hogy nem vagy benne egyedül.
Ott van egy társ, egy másik lény is,
aki ezt érzi legbelül.

Ilyenkor két szív együtt dobban,
a fél-elem párjára lel,
így válnak teljesen egésszé,
mikor a kar körül ölel.

Egész-séged így lehet teljes,
a magány, tudd, megbetegít.
Öleld hát át a nagyvilágot,
a szeretet, hidd, talán segít.

Két kar körül fon óvón, védőn,
két karod viszonozza azt!
Öleld körül a szenvedőket:
Ölelj, szeress és nyújts vigaszt!











K. Perecz Ilona- Virágvasárnap

Virágból terül útjára szőnyeg,
Dús pálmaágak eléje dőlnek.
Örömben úszik, tombol a nép.
Hozsannát kiált egyre szüntelen, -
S Ő szamárháton, szomorún megyen..

Hidegen hagyja hódolat, lárma;
Isteni fejét porig alázva
halad ujjongó néptömeg között:
Reá halálos bánat költözött...
































Boldogság magját, ültesd el szívedbe!
Hagyd kivirágozni majd egy szép napon.
Gondold csak el, ha engednéd, mi lenne?
Tükörbe néznél, s látnád magadon.

Gyökere érként nőne a szívedből,
véred táplálná, öntözné, hogyha kell.
Erőt merítve a szív-szeretetből,
szirma arcodnak pírját gyújtja fel.

És aki látja, a boldogság hogy árad,
- csillogó szemed csillagként ragyog.
- a szeretetért könyörögne nálad,
s tudná, van bőven és örömmel adod.

Ahol a fény valamit megvilágít,
ott a sötétség nyomban menekül.
A szeretettől a boldogság virágzik,
a fagy felolvad a szívekben legbelül.

Engedd hát csillogni szemed ragyogását,
a szeretet fénye kísérjen utadon!
Terjeszd az élet tündöklő varázsát!
Érezd a napnak fényét magadon...

























A Nap az arcod simogatja.
Varázsló fénye visszaadja,
elvesztett hited és reményed,
- újra érzed, hogy szép az élet.

Ha bántanak, ne vedd magadra,
komor szemed emeld a napra.
Arcodon mosoly fénye éled,
- újra érzed, hogy szép az élet.

Ezernyi gond, mi nyomta vállad,
amire gyógymód a bocsánat.
Elengedéssel érhet véget,
- s rájössz arra, hogy szép az élet.

Hagyd lelked végre, újra élni,
nem kell a múlttal szembe nézni.
Ha múltad árnyát már nem féled.
- újra érzed, hogy szép az élet.

Ha nem bánt múlt, nem gyötör bánat,
és feloldoz a bűnbocsánat,
elengedés tesz szabaddá téged,
- tudni fogod, hogy szép az élet.


















NEHÉZ OKOSAN SZERETNI mert...

Egy kis virág is okozhat nagy zavart

Néhány ostoba szó is szürnyu bajt

Valami elszorul legbelül

És úgy szorít, hogy az ember menekül



Nehéz úgy szeretni ahogyan kell

Amit a másik örömmel elvisel

Nehéz szeretni okosan józanul

Szeretni sajnos senki nem tanul



Távol tart egy félénk mozdulat

S a vallomáshoz nincsennek szavak

Valahogy mindig rosszkor érkezünk

S néha magunk elől is menekülünk



Nehéz úgy szeretni ahogyan jó

Ahogy ez örömmel elfogadható

Nehéz szeretni okosan, józanul

Szeretni sajnos senki nem tanul



A közeledés is félre érthető

A hazugság is lehet megnyerő

Néha túl érzékenyek vagyunk

Máskor meg a büszkeség a bajunk



Nehéz úgy szeretni ahogyan kell

Amit a másik örömmel elvisel

Nehéz szeretni okosan, józanul

Szeretni sajnos, senki nem tanul.


















Szemeidnek tündöklő fénysugára,
megolvasztotta fagyott szívemet.
Rám találtál hát végre, valahára,
s örül a lelkem, hogy végre itt lehet.

A zord idő, mint látod szerte foszlott,
ami csak bántott, faképnél hagyom.
A magány csak egy összeomló oszlop,
mely eltakarta tőlem a napom.

A világosság szívemben elárad,
a vér eremben száguldva lohol.
Szemed fénye, testembe gyújtva lázat,

lüktetve újabb dallamot dobol.
Folyó a vágy, mely áttöri a gátat,
a szerelem már lelkemben honol.









Aranyosi Ervin: Földünk, világunk
Tudod a Föld egy óriás labda,
gurul körbe a nap körül.
Gyönyörű kék sok-sok darabja,
ahol a víz, a tenger ül.
Zöldek a rétek és az erdők,
ahol élnek az állatok.
Fehérek fenn a bárány felhők,
ahol csak gépen szállhatok.

Amerre nézel láthatsz szépet,
nappal a nap reád ragyog,
éjszaka meg, ha holdad nézed,
pislognak rád a csillagok.
Nézz meg egy gyönge kis virágot,
nincs két egyforma levele,
kis szirmokat a Napra tátott,
sosem tud betelni vele.

Nézz meg egy fát, erős a törzse,
öleld csak át, ha kedveled!
Földi erőket gyűjtve össze,
feltölti cseppnyi testedet.
Földünkön él megannyi állat,
láthatsz vizekben halakat.
S ha szemed felhőket csodálgat,
arra repülnek madarak.

Vannak vadak, kik vadon élnek,
s olyan, mely ember körül él.
Van, mely örül, hogy velünk élhet,
s van, mi rejtőzik, mivel fél.
Tekints reájuk szeretettel,
Földi lakók ők, tudhatod.
Legyen jó gazdájuk az ember,
becsülj meg minden állatot.

Nézd meg az emberek világát,
Szerethetők mind, úgy hiszem!
Egynek sem lelnéd pontos mását,
különbözünk mind, ennyien.
A változatosság gyönyörködtet,
vannak hát jók és kedvesek.
s vannak, kik jót tanulni jöttek,
s vannak még “vadóc" emberek.

Szeretnéd Őket jobbnak látni?
küldj hát nekik egy szép mosolyt!
Cserébe nem kell semmit várni,
de tudd szívükbe fény hatolt.
Varázsold szebbé, most a földet,
legyen boldog, ki rajta él!
S ahogy nősz jön majd száz más ötlet,
hogy boldog földlakó legyél!









Aranyosi Ervin: Vár a Három Kívánság Tava Töttösön

Ha oly' kedved támad, gyere le a tóra!
Meseszép világban telik minden óra.
Szíved minden búját, itt majd elfelejted.
Hétköznapok súlyát, a tó vízébe ejted.

Úgy, mint a mesében, hármat is kívánhatsz,
“aranyhalat" foghatsz, jobb kedvűbbé válhatsz.
Tölts el a tó mellett, néhány kedves napot,
az élmények mellé, derűs kedved kapod.

A csend, a természet végképp elvarázsol,
egészséget jobbít, fájó lelket ápol.
Tudod, ez a tó itt, csodát tenni képes,
itt találhatsz vissza, lényed lényegéhez.

Lágy szellő simogat, nád muzsika csendül,
madaraknak szárnya könnyed táncra lendül.
A tó neked mesél, gyógyítja a lelked,
szíved minden búját végképp elfelejted...









Csodás napot!
Ha megkapod,
tovább adod?
Vagy őrzöd, És félted?
Mintha élted
múlna rajta.
Vajon te milyen fajta
emberré lettél?
Vajon, ha ettél,
oda engedsz másokat a tálhoz?
Vagy szíved másokat utánoz:
ki önzőn, nem törődve mással,
elesett szíveket felnyársal.
Mond csak, mosoly dereng-e arcodon?
Szoktál-e derülni ész-vesztett harcodon,
mely számodra is bizonyítja,
hogy benned van rejtve az élet “nyitja".
Készen vagy-e a változásra,
hogy rácsodálkozz egy új világra,
mely számodra eddig láthatatlan módon virágzott,
meglátsz-e olyat, ami hiányzott,
mit még sose látott
más, - gyarló ember,
ki hinni sem mer,
- és szembe mersz nézni a félelemmel?



Álomország tengerpartján,
álmodban jártál-e már?
Álomvilág minden kincse,
hogy felfedezd, arra vár.
Kicsiny kunyhó a fövenyen,
- körülötte pálmafák.
Kívül cseppnyi, belül tágas,
elfér benne a világ.
Amire épp szükséged van,
hipp-hopp máris ott terem,
nem kell érte útra kelni,
át a kéklő tengeren.
Behunyt szemmel kitalálod,
s láss csodát és ott lehet!
Álmaidnak nincs határa,
egyedül a képzelet.











Aranyosi Ervin: Most megbocsátok...

Valóságomból álmomba bújtam,
nem nehezül rám többé a múltam.
Nem bántja lelkemet gyűlölet, átok.
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Ellazult testemnek érzem a súlyát,
elhagyom életem fájdalmát, búját.
Sok szeretettel gondolok rátok!
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Szívemben melegség, szeretet éled,
A terheket lerakom, mit rám mért az élet.
Az emberek szeretnek, mind jó barátok.
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Megtanulok végre másképpen élni,
a szépet vonzani, nem pedig félni.
Negatív dolgokról, a jóra váltok...
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Lelkemből építek egy jobb világot.
segítség kellene. Gyertek barátok!
Az emberi fájdalom örömmé váljon!
Földünk a szeretet földjévé váljon,
és semmi se fájjon!











Aranyosi Ervin: A barátság - ajándék

A barátság, egy értékes ajándék.
Önzetlenül a lelkedet adod.
Nincsen mögötte követelő szándék,
barátod szívét mégis megkapod.
Barátod az, ki mindent tud te rólad!
Mégis szeret! - Ilyennek elfogad!
Tanácsot ad, hogy utad hogyan rójad,
de nem várja el, hogy megtagadd magad.
Ha távol vagy, a szívével vigyáz rád,
nem tudja szemét rajtad tartani.
S nem bánt, ha lépted mégis elhibáznád,
és képes mindent megbocsátani.



 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Tavasz van
  2013-03-25 20:12:01, hétfő
 
 











Farkas Anna
Kikelet

Szöcske szökken a bokron,
rigó rikkant az ágon.
Lepke pajkosan táncol,
majd megpihen egy virágon.

Fejét nyújtja mosolyogva,
sok kis virág szép csokorba.
Napsütés és méhzümmögés,
tél utáni felüdülés.

Fák ébredeznek, örülnek,
kipattannak a rügyek.
Tavasztündér ránevet,
már elzavarta a telet.

Varázsolt lágy zöld gyepet,
csodaszép kék felleget.
A gyerekek örülnek,
megérkezett a Kikelet!













Szentjóbi Szabó László:
A tavasz

Kedves idő víg kezdete,
Ó, gyönyörű kikelet!
Meleg szellőd lehellete
Mérsékli a mord telet.

A föld színét változtatod,
Osztogatsz új életet,
Felengedésre nógatod
A fagyott természetet.

Áldott tavasz jó napjai
Balzsama az életnek!
Téged a föld bús fiai
Ó mely igen szeretnek!

Ha a tél fagyos hidege
Elöl kemény szelével
Biztat jó napod melege,
Új élet reményével.

Ha a tél bús köddel, jéggel
Mindeneket elborít,
Ha kedvetlen hidegséggel,
S zűrzavarral szomorít:

A jó kedv a szeretettel
Gyönyörűség jár veled,
Zöld árnyékkal új élettel
Örömünket neveled.

Szívem ó mint megilleti!
Kezdeted első jele,
Háláadva emlegeti,
Hogy új erőt öntsz bele.

Szép hajnalod feltetszése
Megvidítja lelkemet,
A pacsirták víg zengése
Táplálja életemet.

Úgyis ha volt mulatságom,
Ha még víg volt életem,
Ha még szerettem világom,
Csak néked köszönhetem.

Ha ártatlan kiskoromba
Igaz volt az örömöm,
Még most is ifjúságomba
Tavasz! néked köszönöm!

Ó mint örültem lelkembe
Ha fészekre akadtam,
Mint vert szívem kebelembe,
Ha másnak mutathattam!

Mely megelégedtem velem
A sárga libák körül!
Semmi király, fejedelem,
Ily igazán nem örül.

Ha gólyákat véletlenül
Láttam, hogy kelepelnek,
Mely kibeszélhetetlenül
Örvendtem e jó jelnek.

Gyermekségem víg reggele
Sok kedves tavaszim!
Véletek lesz lelkem tele,
Míg elmúlnak napjaim!

De most is kimondhatatlan
Vigasságim származnak
Látván az első ártatlan
Jeleit a tavasznak.

Most is, ha a fák indulnak
Érezvén kikeletet,
Érzékenységim lágyulnak
S áldom a természetet.

Most is ifjú életemben
A tavaszt megkönnyezem,
Megilletődvén lelkembe
Ha örömét érezem.

Most is kedvesebb lételem,
Kedvesebb minden falat,
Kedvesebb minden ételem,
Egy fakadó fa alatt!











Jovanovics Márta
Tavasz van

Tavaszi szellő, bársonyos meleg
Boldog vagyok, vidám veled
Csicsereg a madár odvas fa ágán
Duzzadnak a rügyek, ölelj most meg drágám!

Ringass, szoríts, vonj magadhoz
Hadd simuljak két karodhoz
Ajkad nedves csókja édes
Lelkem, szívem érted éhes

Tavaszi kert virágai, édes illattal teli
Döngicsélnek már a méhek
Vágyakozva rájuk nézek
Jó volna velük repkedni, szállni
Nagy-boldogan reád várni

Méz lesz már a virágporból
Édes-lépes, mázos-mézes
Ragadós és csókos-édes
Kívánatos, selyemkrémes

Szép vagy tavasz, vártalak én!
Nincs már hideg, elmúlt a tél
Pille illan, sziromra száll
Még kis idő, és itt a nyár.











Várnai Zseni: Orgona

Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán azért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!

Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,
már csak éppen május elsejére várok,
s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
s orgonaillatom a világra ontom...

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le már engem,
s légy boldog te világ!
Légy boldog te világ!











Tóth Árpád
A tavaszi sugár...

A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényü pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...











Végh György
Virághozó április

Elmúlt a tél, itt a tavasz,
minden bokor újra éled,
a földből a virágokat
előhúzzák a tündérek.

Április is segít nekik,
megáll minden kicsi fánál-
virágot tűz mindenhová:
tavasz van ott, merre járt már.

Virágot hint a friss szélbe,
száll a színek zivatarja-
s merre elmegy, a kopár föld
virágoktól tarkabarka.













Tornóczi Köles Ildikó
Tavasztündér

Aranyhaja libben
holdsugár tükrében,
Tavasztündér táncol
csillagfényes éjben.

Lágy, selymes hangja
bűvöli a tájat,
dallamára langyos szél
ringatja a nádat.

Táncol a holdnak,
a szélnek, a fáknak,
melengető szívétől
a folyó megárad.

Szikrázó lépte nyomán
jég és hó megolvad,
didergős, zimankós tél
táncától elhamvad.

"Tavasz van, tavasz van!"
Suttogják fák, bokrok,
meghajol egy fűzfa,
s köszöni a táncot.















Szilágyi Domokos: Tavasz

Zöldülni tanul a fű,
nő, növekszik egyre, nézd!
S mit csinál a napsugár?
Tanulja a napsütést.

Bólogat a hóvirág,
szél tanítja rá - na nézd!
Hát a szagos ibolya?
Tanulja a kékülést.

Hazaszáll a fecskepár,
s szúnyogoknak hada, nézd!
Még csak zirrenni se mer,
tanulja a remegést.

Zörögni is elfelejt
erdő alján a haraszt,
némán figyel: a világ
most tanulja a tavaszt.













Aranyosi Ervin: Tavaszébredés

Tavaszi szél tépi a fákat.
Aranyló napunk ránk tekint.
Föld mélyére bújik a bánat,
életre kelnek sejtjeink.
Apró virág, hófehér szirma,
hirdeti itt a kikelet.
A hófoltokra rá van írva:
Elűztük végre a telet!
Megújult erővel az élet,
ősi jussát követeli,
A tél eliszkolt, s a természet,
madárdallal megint teli.
Hit és remény most újra éled,
vidáman dobban a szívünk.
Téli álmod tán elmeséled,
s egy szebb jövőben is hiszünk.












Elegem volt már a télből,
Lucskos hideg didergésből.
Vágytam már a jó időre,
Tavaszt jelző hírvivőre.

Végre itt van, megérkezett
Minden ember vidámabb lett.
Reggel mikor felébredtem,
Én is éreztem lelkemben.

Kimegyek az erdő szélre,
Nap sugara ölel végre.
Verset írok e csodáról,
Tavaszi nap illatáról.

Piciny madár nézi tettem,
Versembe hát Öt bevettem.
Lágy trillával megköszöni,
Háláját így fejezi ki.

Tarka köntöst ölt fel a rét,
Ezer virágot ékszerként.
Fecske madár haza térve,
Eresz alatt épül fészke.

Apró vad vonul előttem,
Kicsinyeit féltve tőlem.
Piciny bogár döngicsélve,
Zümmög lelkének zenéje.

Ember, állat, fű, fa, nővény,
Boldog most minden élőlény.
Vigyázzunk hát reá nagyon,
Ne pusztuljon, így maradjon.














A Tavasz allegóriája

Édes Tavasz,új reményt adsz
fagyos tél után,
Langyos Tavasz,ki újra feldobsz
hűvös délután!

Életed,akár egy fa,
kinek te adsz életet,
Sok száz ágad,gallyad,vessződ
ragyogja be életem.

Mikor élsz virágot bontasz,
és rügyet fakasztasz,
Elmúlásod mint az ősz-
ezer levélt hullatsz.

Vidámságot hozol
mindennapjainkba,
Komorságot ültetsz belénk,így
él bennünk egy csíra.

Mily meleg vagy egy tél után!
miért is mész tova?
Hűvös vagy egy nagy nyár előtt!
elküldenénk mind-de hova?

Hiszen újra visszajössz majd,
lehelsz belénk erőt,
És majd újra el is mész,
szomorún keresőnk...

Miden búnkat eloszlatod
mindegyőnk feje fölül,
Gondolok rád,langyos szellő,
ki vagy mindig gyönyörű!

Jöjj el,Tavasz,
újra,megint,
Színesítsd életünk
kedved szerint!!!












Gazdag Erzsi: Könyörgés a füvekhez

Köszöntelek ezerjófű,
légy hozzám ezerszer hű!
keserű véred leve
gyomromat csitítsa le!

Cickafark, üröm, áldott virág,
támadt rám tenger nyomorúság.
Nővéreteken segítsetek,
hogy ispotályba ne vigyenek!

Lábamba kések pengéje mar,
botlok, botozok, vonom magam.
Zsálya, tippan-fű, lapulevél
gyógyító orvosom most te legyél!

Egyenként szólítlak benneteket,
felmondom ismerős neveteket:
Aggófű, értem is aggódhatnál,
libatop, ágyamnál toporogjál!

Jöjjetek körém most kedveseim,
irgalmas rokonok, testvéreim!
Füvek és virágok gyógyítsatok,
Hangtalan szavakkal szólítsatok!











Juhász Gyula: Tavaszvárás

A déli szélben lehunyom szemem,
És gyöngyvirágok szagát érzem.
Az esti égen violás a szín,
És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve, s csöndesen fogan
A csíra, melyből új élet terem,
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok,
S az éjszakában zizzenő neszek,
Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,
Az égre nézek, kémlelem színét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hírdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy győz az élet, duzzad és dagad,
S elönti mind az ócska gátakat!












Tompa Mihály: Tubarózsa és kék jácint

Elmult a természet
Hosszú téli álma:
Öltözködve a fák
Zöldelő ruhába.
Az ég arca nyájas
Harmatot, sugárt hint:
Kertnek szép virági:
Tubarózsa, jácint.

Az virul fehérlő
Illatos fejével:
Ez, a tiszta mennynél
Bájosabban kékel,
Mintha a fehér s kék
Liljomok szerelme
Szülte volna őket...
Mását rálehelve.

És ugy is volt a két
Virág származása:
Boldog kéj öléből
Jöttek a világra.
Az iker-testvéren
Van dus illat és kék:
Egyik hordja apja,
Másik anyja képét.

Mint malasztos béke-
Mint szerelmi zálog:
A harc éjszakáján
Lettek a virágok.
Hogy édestestvérek,
Mit sem tudva róla:
Egymást hűn szerették
Jácint, tubarózsa.

Hanem a fehér- s kék
Liliom: szüléik,
Két testvér szerelmét
Visszatetszve nézik:
S titkon kiméletlen
Terveket koholnak:
Hogy szakadna vége
A boldog viszonynak.

De hű szívvel a csel
Mire tudna menni?
Az igaz szerelmet
El nem rontja semmi!
S még hivebben simul
Virág a virághoz,
Mig egy hatalmas kéz
Elválást határoz.

Tiltva van, de mégis
Össze-összejőnek!
Mig a sors örökre
Elválasztja őket.
És hogy látni egymást
Alkalmok se légyen:
Egyik nyit tavasszal,
Másik nyár-középen.

Korán jön a jácint
S szétnéz a világon:
De még a völgy, halom
Áll pusztán, kopáron.
Elbusúl - nincs sehol
A hű tubarózsa...
S aludni a földbe
Visszamégyen újra.

S midőn nyárban a szép
Tubarózsa ébred:
Virágban áll a kert,
Diszlik a természet.
Az ég arca nyájas
Harmatot, sugárt hint...
Ah, csak ő hiányzik:
A gyöngéd kék jácint!











Gazdag Erzsi: Fecskenóta

Zeng a fészek
reggel óta,
felcsendült a
fecskenóta:
-Csit-csivit,
csit-csivit!
Itt a tavasz!
Itt van, itt!

Megvan még a
régi ház,
bár megkopott
rajt a máz.
Nosza, rajta!
Fecske módra
kimeszelik
nótaszóra:
-Csit-csivit,
csit-csivit!
Itt a tavasz!
Itt van, itt!











Tavasz lett újra!

Itt a tavasz végre, nyit!
Erdő, a kert és a rét
vetkőzi ócska gönceit.

A hóvirág lásd, már kinyílt,
kelleti még magát kicsit,
majd egy évre búcsút int.

Fák levelet szabnak megint,
árvácskák ezer színre színt
festenek - hitük szerint.

Az aranyeső színe mint
a napsugár, akként virít,
nyílni csábítja társait.

Orgona bontja ágait,
cifrázza buja fodrait.
Micsoda szépség újra itt!

Tulipán kövéren ásít,
fényezi bomló szirmait,
s a tavasz felé kacsint.

Kidugja fejét a jácint,
széthinti pompás illatit:
van-e, mi jobban andalít?

A nárcisz kontyot igazít,
kihívón pózol, ránk tekint,
nézni, csodálni kényszerít.

Zöldell a fű, új szint keverint...
Látod? Tavasz lett újra itt!
Elhozta régi kincseit!













/Pete Margit!
Árvay János: A huncut nap

Jaj, de huncut ez a nap
Nézzétek, hogy kacsingat!
Kikukkant a felhőből,
Vajon mit nézhet fentről?

Erdőt, mezőt, ligetet,
Vagy a kéklő hegyeket?
A kis patak is dalol,
Rég kibújt a jég alól.

Vége van az alvásnak,
Kell, hogy munkához lássak!
A szemét megdörzsöli,
Sugarait keresi.

S kisüt, nem vár percet se,
Bizony éppen ideje!
Azt nézte a vén ravasz,
Itt van-e már a tavasz?











Andók Veronika: Tavasz van

Cseppen a jégcsap, olvad a hó,
Csupa sár dombon nincs takaró.
Hófehér csokrok bújnak elő,
Belezendül a vén tölgyerdő.

Kis cinege szólal: Nyitnikék!
Ibolya nyitja is kék szemét.
Hazatér lassan minden madár,
Fészkénél újra párra talál.

Kacag a gerle, nevet a nap,
Fák ezer virágot bontanak.
Tulipán kelyhén méhike zúg,
Füvekkel fut a kis gyalogút.

Leveles ágról lila virág
Sóhajtja szélbe szép illatát,
Barik születnek földre, égre;
Tavasz van, Tavasz, végre, végre!











Mészárosné Fischli Magdolna
Tavaszváró

Tavaszt hozó napsugár,
bontogatja szárnyát,
olvadozó hó alól,
a hóvirág kukucskál.
Fénybe borul kicsi házam,
a homálynak vége,
múlóban a búskomorság,
a madarak énekelnek.
Kitárom az ablakomat,
a napocska be kacag,
megtelik a kicsi szobám,
a tavasz illatával.
Nincs szebb évszak a kikeletnél,
minden újra éled,
tavaszi szél reményt ébreszt
szívem rejtekében.













Weöres Sándor
NAPSUGÁR A LEVEGŐBEN

Napsugár a levegőben,
tündököl a rét,
Kincseit az ifju tavasz
bőven önti szét.

Szántogatók dala száll,
égig evez a madár,
mézillatú libegéssel
közeleg a nyár.

Fényes idő lelke jár,
belepezsdül a határ,
lengjünk, mint a harang nyelve,
énekelve már!











Tavaszi reggel

Felhő függöny mögül, Nap aranya csillan
Búba borult kedve, könnyedén elillan
Pázsit zöld füvében harmat gyöngye látszik
Csillogó gömbjében fénysugara játszik
Selyemszálból szövi, ágak álmát reggel
Lágyan simogatja testét a meleggel
Gyűrötten nyújtózik, rügyben alvó levél
Fázósan didereg, igaz tavaszt remél
Barka bontja bojtját, bársony bundát hordoz
Virágporban fürdik, méh, rovar, míg foltoz
Szellő fákat ringat, cseresznyevirágot
Szirommal beszórja az egész világot
/Ligeti Éva /













Zelk Zoltán : Március

Hideg folyók megmosdattak,
erdők fái megtöröltek,
karos szelek megforgattak,
megáldottak a szegények,
hegyeken mezítláb másztam,
nyurga esőkben megáztam,
hideg földeken aludtam,
sipkám holdra akasztottam.

Éles kövek borotváltak,
lomha békák kiabáltak,
fára, lombra rügyet varrtam,
mezőt fűvel betakartam,
megfürdöttem jószagokban,
tücsköt dalra tanítottam,
a madaraknak jeleztem,
hogy jöhetnek, - megérkeztem.













Halász István
Szelíd, szép hóvirág

Szolid, szép fehér hóvirág.
Bár még hideg a világ,
de a tavasz már közelben.
Nehéz hinni e hűvösben,

hogy a tavasz egyszer eljön.
Hó csillan lent a füvön.
Fázósan összehúzom
a kabátom magamon.

Ám látva a hóvirágot
szebbnek látom e világot!
Hisz a tavasz már közelben,
mert hóvirág van a kertben!












Tóth Árpád
A tavaszi sugár...

A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényü pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...











 
 
0 komment , kategória:  Versek  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
2017.11 2017. December 2018.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 3 db bejegyzés
e év: 309 db bejegyzés
Összes: 6904 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 96
  • e Hét: 7853
  • e Hónap: 23571
  • e Év: 662059
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.