Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-10-23 08:49:23, vasárnap
 
  Friedrich Schiller
A SÉTA



Halld üdvözletemet, hegyorom, pirosan sugaras csúcs!
S nap, te, ki rá sugarad nyájasan ontod alá!
S halld, eleven rétség, te is, és hársak, susogóak,
S vígszívű kórus, mely ringasz az ágaikon.
Halld, te nyugodt kékség, mely végtelen árral elömlesz
Barna hegyek körül és erdei zöldje fölött,
És köribém, aki végre örömmel szökve szobámnak
Zárt csevegéseiből, futva futok tefeléd.
Balzsamos árja legednek üdít, átjárja valómat,
Enyhíti dús fényed szomjú tekintetemet.
Tarka színek viruló ligeten villannak erővel,
S vonzó küzdelmük végre feloldja a báj.
Szőnyege-széttárván a mező szabadon fogad engem,
Nyájas zöldje között réti kis út kanyarog.
Szorgos méh zümmög körülöttem; míg a pirosló
Lóhere szirma fölött tétova lepke rezeg.
Nap nyila ér izzón, a szelek hallgatnak, egyéb sem
Fodroz tiszta leget, mint a pacsirta szava.
Felzúg most a bozót, meghajlik lombkoronája
Mélyen az égernek, szélben ezüstlik a fű.
Ambrosiás éj vesz körül, illat száll, levegő hűl,
Árnyas bükkfaliget nyújt gyönyörű fedelet,
Erdő rejtekein tovaillan a táj is előlem,
S kígyózó ösvény hív a magasba tovább.
Lopva bocsát be az ágak lombos rácsa kevéske
Fényt, kékség pillant lomb közibé nevetőn.
Most fátyol szakad és váratlan nyílik az erdő,
S visszakapom tüstént, nap, vakító sugarad.
Pillantásom előtt távolság tárul az égig.
S kék hegyek ormáig terjed üdén a világ.
Látom, alattam a hegy lábánál, mély szakadékban
Rezgő tükrű folyó zöld vize vándorol át.
Lábam alatt s odafönt éter, nincs vége se, nézek,
Szédelgek, ha föl, és borzadozom, ha alá.
Mégis, örök magas és örökös mély közt fut egy ösvény,
Melyet korlát szeg s védi a vándorokat.
Elfutnak mosolyogva a gazdag partok előttem,
Boldog szorgalmat hirdet a dús ölű völgy.
Nézd csak, a mezsgyét mind, mely a földeket elkülöníti,
Démétér szövi szép szőnyegeidbe, mező.
Törvény rója, s az életet óvó isten, azóta,
Hogy vaskorból szállt messze szelíd szeretet!
Ám a szabályzott földeken át kanyarog szabadabban,
Most erdőbe veszőn, most meg a hegy magasán,
Egy csillámló csík, országokat összekötő út,
Sima folyón sebesen siklik alá a tutaj.
Nyáj csengőszava szól, cseng-bong a vidám legelőkön,
Pásztor fújja dalát, bérc fala visszaveri,
Víg falvak folyamot szegnek, vagy a sűrű bozótba
Bújnak, vagy lejtőn futnak a völgybe alá.
Még szomszédosan él termőföldjével az ember,
Háza körül békén szendereg itt a mező,
Kúszik alant feküvő ablakra szelíden a szőlő,
Ágával kunyhót tart ölelően a fa.
Boldog szántónép! Nem vert föl még a szabadság,
Egy szűk törvény köt földedet és magadat.
Jő aratás aratásra, szerintük szabva a vágyad,
S mint napi munkád, úgy gombolyodik le időd!
Jaj, de ki foszt meg e kedves képtől ennyire gyorsan?
Jő idegen szellem, s már a mező idegen.
Elkülönül ridegen, mi előbb frigyesült szeretetben,
S most a hasonlóhoz már csak a párja kerül.
Rend alakul s osztály: nyárfák sora büszke menetben
Jő pompás rendben, rangosan és ragyogón.
Íme, szabály minden, választás, tartalom immár;
És az uráról szól nékem e szolgasereg.
Távolról ragyogó kupolák pompázva jelentik,
Sziklai magvából város emelkedik itt.
Már a vadonba vetődnek el innen az erdei faunok,
Míg magasabb létet nyújt a köveknek a hit.
Ember az emberhez közelebb szorul. És körülötte
Gyorsabban perdül s benne is így a világ.
Nézd, küzdő nagy erők gyúlnak ki tüzes viadalban,
Szép dolgot szül a harc, szebbet az egyesülés.
Egy szellem mozgat meg ezer kezet, annyi kebelben
Egy érzésre hevül egy közös emberi szív,
Mely ver a drága honért s ősök törvényeiért ég,
Kiknek megszentelt csontjai nyugszanak ott.
Szállnak az istenek is le az égből és ama szentelt
Körzetben kap mind ünnepi drága lakot.
Ékes ajándékot hoz mind: Ceres az ekével
Jön, s Hermés horgonyt oszt ki ajándokaként,
Bacchus szőlőt ad, s az olajfát adja Minerva,
Hozza Poseidón is már a fúvó paripát,
És Kybelé anya páros oroszlánt fog szekerébe,
S már mint polgárnő, tárt kapun át bevonul.
Szent kövek! Innen vitték oly sok messze szigetre,
Művészet s erkölcs, ágad az oltogatók.
Bölcsek ítéltek e sok nép járta kapukban, a hősök
Küzdeni rontottak városi istenekért.
Karjaikon csecsemőkkel anyák léptek ki e falra,
S néztek az elvonuló, messzetűnő had után.
Majd meg az istenek oltárához rogytak esengve
Hírért, győzelemért, s hogy hazatérjen a had.
Győzelem és becsület megjött, haza ám csak a hír tért,
Szívhez-szóló kő hirdeti tetteitek:
,,Vándor, hogyha elérsz Spártába, jelentsd, hogy e földön
Láttál; itt fekszünk, mint követelte parancs."
Jó pihenést, szeretettek! A véretek, íme, olajfát
Táplál és vidoran hajt ki a drága vetés.
És az ipar szabadon kivirul s a tulajdonon örvend,
Kék isten kukkant nádason át kifelé.
Fejsze a fához csak sivítón, sóhajt a driász, és
Hegy tetejéről már döngve zuhan le a törzs,
Omlasztóból kő, emelőtől szárnyasan, indul,
Bányász mélybe, a föld gazdag ölébe merül.
Mulciber üllőjét kalapács zajdítja ütemre,
És az acél szikrát ont inas öklök alatt.
Táncol az orsó, fényes arany lenszál körülötte,
És a fonalhúron surrog a fürge hajó.
Harsan a révi kalauz nagy hangja, hajók sorakoznak,
Itthoni szorgalmat távoli tájra vivők;
Mások messzi ajándékkal futnak be vidáman;
Ünnepi füzér leng árbocaik tetején.
Ott a piac nyüzsg, halld, a daru zaja zúg be fülünkbe,
S sok különös nyelvnek furcsa beszéde vele.
Kalmár önti halomba, amit csak a földön aratnak,
S mit tűző nap alatt Afrika földje terem,
És mit Arábia főz, s amit ad csak a távoli Thúle;
Tölti Amalthea sok jóval emitt szaruját.
Itt a Szerencse Tehetségnek szüli isteni sarját,
Dajka-szabadságon csüngve növekszik a mű;
Élet után festvén örömet nyújt szemnek a művész,
Véső lelkesít és szóra fakaszt köveket.
Karcsú ión oszlopsor emel művészi eget, s lám,
Teljes Olympost egy Pantheon öble fogad.
Könnyen, mint Íris, s mint húrról pattan a vessző,
Szökken a híd, s ívvel vad habokat leigáz.
Csöndes kamra ölén töpreng a tudós, köröket vet,
És a teremtő észt lesve nyomozza, kutat:
Gyűlölet és szeretet mágnesben, erő az anyagban -
Űzi a bölcs, s csengést légben, az űrben a fényt;
Meghitt törvényt les véletlen szörnyű csodákban
Nyugvó sarkot a sok gyors tünemény futamán.
Néma a gondolat? Ad testet neki, hangot az az írás,
S szóló lap viszi át századok áradatán.
Ámul a szem végül, babonák köde szertehasadván
Visszahúzódik az éj, virrad a nappali fény.
Boldog az ember! Félelmének tépi le láncát;
Bár a szeméremnek féke ne törne vele!
Zengi az ész a szabadságot, s vad vágy, mely a szentelt
Természettel küzd s dévajul elszabadul.
Már a vihar horgonyt tép fel, mely idáig a partnál
Óvta az embert, s most messzeragadja az ár;
Végtelen útra ragadja, a parti vidék tovatűnik,
Árbóca-fosztva lebeg csónak a víz-hegyeken;
Állhatatos Göncöl fényét felhők raja oltja,
Nincs már semmi szilárd; szívben az isten is ing.
Szóban igazság nincs, hit sem, hűség sem az ember
Létében, csal az ajk, esküje is hazudik.
Már a szívek szerető titkába tolakszik a kémlő,
Tépi el egymástól már a barátokat is,
Ártatlanra szemét sandán függeszti besúgó,
Rágalom ejt mérges foggal ölő sebeket.
Áru a megcsúfolt keblekben az eszme, elejti
Égi nemességét már a szabad szerelem.
Szent jeledet, te igazság, már elorozza az álnok,
S megszentségtelenít mennyei hangzatokat,
Természet szent hangzatait, vágyó szívekéit,
És igaz érzést csak hangtalan ajk ha jelent.
Törvényszéken gőgös a jog, kunyhókban a béke,
Trónon a törvénynek puszta kísértete áll.
Bárha a múmia évekig és évszázadig eltart,
Külseje érzést és életet is hazudik.
Ébred a természet végül, súlyos vasököllel
Vág az üres vázhoz már a parancs s az idő,
Mint nősténytigris, vasrács-kiszakítva ha gondol
Rémes-hirtelenül Afrika erdeire,
Fölkel az ember, a bűn s a nyomor dühösíti, keres már,
Vesztett természet, városa hamvai közt.
Bástya, tehát nyílj meg s foglyod szabadon kibocsássad!
Lássa a megmenekült újra a régi mezőt!
Hol vagyok? Ím, elbúvik az ösvény. Mély szakadékok
Tátongása terül tétova lábam elé.
Kert s kerítés meghitt kísérete elmaradoztak,
Messze mögöttem már, emberi kéz, nyomaid.
Már csak anyag meredez, melyből kicsírázik az élet,
Durva bazalt vár itt kőfaragó kezeket.
Pezsg a patak, tör alá szirtek hasadékain által,
És gyökerek közt lent vág utat indulata.
Puszta, ijesztő, vad tájék ez. A légi magasban
Fenn leng s felhőkhöz fűzi a földet a sas.
S már hozzám a magasba a szél szárnyán se röpülnek
Emberi fáradság, ember-öröm zajai.
Hát egyedül volnék? Bizony, ismét drága karodban,
Természet, s szíveden, s hát ami elragadott
Borzongatva, csak álom volt, s félelmetes élet
Képeivel maga is völgybe zuhant le vakon.
Tisztábban veszem újra az életem én a te tiszta
Oltárodról, szép ifjú erőt s a reményt!
Mert akarat forgatja a célt s a szabályt szakadatlan,
Váltakozik folyton régi alakban a tett;
Ám te, szelíd természet, örök fiatal vagy az új s új
Szépségben, s tisztelsz ősi szabályt vele is.
Egy vagy, s őrzöd a férfiúnak hű kézzel, amit még
Ifjú bízott rád és csacsogó csecsemő,
Váltakozó korokat táplálsz, mert hű a te kebled:
S egy az a kék ég fönt, egy odalent is a zöld,
S köztük jár a jelen meg a múlt s a jövő ivadéka,
S nézd, a homéroszi nap ránk ugyanúgy mosolyog.

(ford.: Devecseri Gábor)
 
 
0 komment , kategória:  Friedrich Schiller A SÉTA  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 898
  • e Hét: 15072
  • e Hónap: 94630
  • e Év: 2035910
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.