Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
x
  2012-09-09 06:18:07, vasárnap
 
  Párzsa Magdolna (Magdi) küldte az IWIW-en...... ........... .............#6720. 2012 szeptember 6.

Rabindranath Tagore: AHOL A SZELLEM...
(Radó György fordítása)
,,,
Ahol
a szellem nem ismer félelmet,
és emelt fővel jár az ember,
ahol szabad
a tudás, és
ahol a világ széjjel nem törött
szoros válaszfalak szabdalta
törmelékké;
ahol a szó forrása
a mély-mély igazság;
ahol a lankadatlan
feltörekvés
a tökély felé nyújtja
karját;
ahol az értelem tiszta folyója
,,,
még nem veszített utat
a holt megszokás homok-sivatagában;
ahol eszünket
Te irányítod
az önmagát kibontakoztató
gondolat és cselekedet felé -
a
szabadságnak e mennyországa
engedd, Atyám,
felébredni hazámat.
 
 
0 komment , kategória:  Rabindranath Tagore 1.  
x
  2012-01-10 21:07:26, kedd
 
  Lámpa az útra
szerző: Rabindranath Tagore, fordító: Kosztolányi Dezső

Béke veled, béke szívem.
Válni kell, váljunk szelíden.

Teljesülés ez a bús út.
Nem halál. Mondj néma búcsút.

Bánatunkból dal, mesés lesz,
vágyunkból emlékezés lesz.

A fészekről messze röppen,
száll, tovább, vidám körökben.

A kezed még lanyha, drága,
halk legyen, mint éj virága.

Csöndben állj, Föld és ─ csodás dal ─
most beszélj a hallgatással.

Lámpámat magasra tartva
fényt vetek nagy-nagy utadra.

 
 
0 komment , kategória:  Rabindranath Tagore 1.  
x
  2011-08-24 11:53:09, szerda
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... 2011-08-24 11:21:57

Rabindranath Tagore

ÁLDOZATI ÉNEK






Csak pillanatig add nekem,
hogy melléd ülhessek bár, kérve kérlek,
munkámat aztán befejezhetem.

Nem tud elülni a szivem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
kesereves, meddő, pattalan vizen.

Ma ablakomra hullt remek,
sóhajszerelmű zenéje a nyárnak,
s dongó méhektől zsongott a berek.

Most Téged nézlek egyedül,
míg valahol nagy élet-áldozatról
a semmittevés álma rám terül.


(Dsida Jenő fordítása)











Rabindranath Tagore

Ne menj el!




Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól
súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?"
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva
tarthatnám keblemen.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.




(Áprily Lajos fordítása)








Rabindranath Tagore

ÉGI ÜZENET

(Töredék)


Szívem felfogja szózatod
vakít a zsenge nap.
Orcád az orcámra simul
szemed szememben fészket rak.
Lelkem szavaddal felvidul
és lábad előtt térdre hull.


(Naschitz Frigyes fordítása)




 
 
0 komment , kategória:  Rabindranath Tagore 1.  
x
  2011-05-26 12:30:46, csütörtök
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2010-10-01 07:58:03

Budapest, 2009. július 13.





,,A szerelem a lélek selyme,
a szív bársonyvirága,
melynek magvát minden szívben
elültette a teremtés,
de amely csak minden ezredik szívében
érik meg igazán pompázó virággá."

Rabindranath Tagore








 
 
0 komment , kategória:  Rabindranath Tagore 1.  
x
  2010-12-20 08:02:35, hétfő
 
  Rabindranath Tagore - ÁLDOZATI ÉNEKEK. 27.


Világosság, ó. hol van a világosság?
Gyújtsd meg azt a vágyakozás égő lángján!

Itt a lámpa, de soha egy lobbanása sincs a lángnak,
- a te sorsod is ilyen, szívem!
Ó, százszor jobb volna számodra a halál!

A lelki ínség kopogtat ajtódon, s azt az üzenetet hozza,
hogy a te urad ébren virraszt s találkozóra hív az éj sötétjén át.

Az eget felhők borítják, végeszakadatlan az eső.
Nem tudom, mi ez, ami megmozdul szívemben; nem tudom, mit jelent.

A villám pillanatra fellobbanó fénye
csak még mélyebb sötétet von a szememre,
szívem tapogatózva keresi az ösvényt,
amely felé az éjszaka zsongó zenéje hívogat.

Világosság, ó, hol van a világosság?
Gyújtsd meg azt a vágyakozás égő lángján!
Az ég dörög, a szél sikoltva száguld az ürességen át.
Az éj fekete, mint egy fekete kő.
Ó, ne hagyd, hogy sötétségben múljanak el az órák.
Gyűjtsd meg életeddel a szeretet lámpáját!

 
 
0 komment , kategória:  Rabindranath Tagore 1.  
x
  2010-10-12 22:13:13, kedd
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ..............2010-10-01 07:51:23

Rabindranath Tagore

ÁLDOZATI ÉNEK







Csak pillanatig add nekem,
hogy melléd ülhessek bár, kérve kérlek,
munkámat aztán befejezhetem.

Nem tud elülni a szivem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
kesereves, meddő, pattalan vizen.

Ma ablakomra hullt remek,
sóhajszerelmű zenéje a nyárnak,
s dongó méhektől zsongott a berek.

Most Téged nézlek egyedül,
míg valahol nagy élet-áldozatról
a semmittevés álma rám terül.


(Dsida Jenő fordítása)










Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ..............2010-10-01 07:51:23

Rabindranath Tagore

Ne menj el!








Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól
súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?"
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva
tarthatnám keblemen.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.




(Áprily Lajos fordítása)








Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ..............2010-10-01 07:51:23

Rabindranath Tagore

ÉGI ÜZENET


(Töredék)


Szívem felfogja szózatod
vakít a zsenge nap.
Orcád az orcámra simul
szemed szememben fészket rak.
Lelkem szavaddal felvidul
és lábad előtt térdre hull.



(Naschitz Frigyes fordítása)

 
 
0 komment , kategória:  Rabindranath Tagore 1.  
x
  2010-05-29 08:28:03, szombat
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ .. 2011-04-12 16:04:54


Rabindranath Tagore - Ne menj el
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól
súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem
magamtól: Álom ez?
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva
tarthatnám keblemen.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.

(Áprily Lajos fordítása)

 
 
0 komment , kategória:  Rabindranath Tagore 1.  
x
  2010-02-08 09:59:37, hétfő
 
  Rabindranath Tagore: Áldás


Áldd meg ezt a parányi szívet, hófehér lelket,
mely elnyerte az ég csókját a földi életre.
Szereti a nap tündöklő fényét és az anyja
boldog mosolyát.
Nem gondol megvetéssel a porra, és nem vágyik
csillogó aranyra.
Áldd meg őt, és öleld szorosan a szívedre.

Száz keresztúton át idetalált. Ő tudja a
titkát, hogy választott ki a tömegből téged,
ajtód elé lépett, és kezedbe fogózva kérdezte
az útját.
Híven követ, csacsog, és nevet, és a szíve nem
ismeri a kételyt.
Õrizd hitét, vezesd biztos kézzel, és áldd meg őt.
Tedd a fejére a kezed, és kérd istenedet, hogy
ha parányi lába nyomában vészjósló hullámok
kelnek, fentről kapja a szelet, és kifeszített
vitorlákkal elérje a béke kikötőjét.
A nagy rohanásban ne felejtsd el őt, engedd,
hadd jöjjön közel szívedhez, s a kezed
pihentesd meg áldón a fején.
 
 
0 komment , kategória:  Rabindranath Tagore 1.  
x
  2010-01-21 08:22:44, csütörtök
 
  Rabindranath Tagore - Anyaság

- Honnan jöttem? - kérdezte édesanyját a gyerek. - Hol szedtél fel engem?
Az anya keblére vonta magzatát, majd könnyes mosollyal szólt:
- Szívemben rejtőzködtél, kedvesem, mint örök vágy.
Jelen voltál játékaim babáiban, és ha istenszobrot gyúrtam agyagból, téged formáltalak öntudatlan.
Házunk istenségében is téged tiszteltünk.
Éjfél reménységeiben és szerelmemben, sőt már az anyám álmaiban is.
Otthonunk halhatatlan őrzőszelleme táplált emberöltők óta.
Leánykoromban, amikor szirmait bontogatta lelkem, virágillatként lebegtél fölötte.
Szelíd lényed úgy virágzott tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte előtt.
Ég küldötte kedvenc, hajnal ikertestvére, a földi lét nagy folyama partra vetett bennem.
Arcodba nézek, és megfoghatatlan érzés tölt el:
Te, ki mindnyájunké vagy, enyém lettél.
Félelmemben, hogy elveszítelek, magamhoz szorítlak erősen.
Csodás varázslat két gyönge karomba zárta a világ legdrágább kincsét.
 
 
0 komment , kategória:  Rabindranath Tagore 1.  
x
  2010-01-19 21:17:15, kedd
 
  Rabindranath Tagore - A kertész

Kopácsy Margit fordítása

1.

Szolga
Grácia szegény szolgádnak, királynőm.

Királynő
A tömeg eloszlott, szolgáim nyugovóra tértek.
Mit jelent e késői órákban érkezésed?

Szolga
Én vagyok soron, ha végeztél a többiekkel.
Esedezve kérdlek: mi tennivaló vár utolsó szolgádra?

Királynő
E késői órákban mit remélhetsz?

Szolga
Tégy meg virágoskerted kertészének.

Királynő
Miféle ostobaság ez?

Szolga
Nincs egyéb vágyam.
Kardom és lándzsám porba dobtam: ne küldj távoli udvarokba, ne kívánd, hogy új dicsőséget szerezzek: tégy meg virágoskerted kertészének.

Királynő
Mi lenne hát kötelességed?

Szolga
Üres napjaid szolgálata.
Frissen tartom a zöld gyepet, ahol végigsétálsz reggel, s ahol gyönyörtől haldokló virágok köszöntik minden lépésedet.
Hintázni foglak a saptaparna ágai között lengő hintán, ahol a kelő hold azon mesterkedik, hogy a lombokon át csókkal illesse köntösödet.
Illatos olajjal újratöltöm a mécsest, mely megvilágítja nyoszolyád, és zsámolyodat szantál- meg sáfrányfestékkel csodálatos képekkel ékesítem.

Királynő
És milyen jutalmat vársz?

Szolga
Azt a kegyet, hogy megérinthessem, mint lágy lótuszbimbót, kicsiny öklödet, és virágfüzért fűzhessek csuklód köré; hogy az ashoka szirmának vörös nedvével festhessem a talpad, s lecsókolhassam róla az epedve odatévedt porszemet.

Királynő
Könyörgésed meghallgatásra talált, légy hát virágoskertem kertésze, szolgám.

2.

Ó, énekes, közel az est: őszbe csavarodnak fürtjeid. Hallod-e magányos álmodozásodba merülve a túlvilág üzenetét?

Este van - felelt az énekes -, és hallgatok, mert bár későre jár, szólíthat a faluból valaki.
Őrzöm az eltévedt, ifjú szíveket: találkoznak-e?
Őrzöm a két epedő szempárt: nem kér-e dalt, mely helyettük szól, és megtöri hallgatásukat.
Ki szőné szerelmük dalát, ha az élet partján ülve a halálról és a túlvilágról elmélkednék?

Eltűnik az esthajnali csillag.
Hunyóban a csendes folyó mellett a temetési máglya parazsa.
A sakálok karban üvöltenek az elárvult ház udvarán, a fogyó hold sápadt világánál.
Mi lenne a vándorral, ki otthonát elhagyva bolyong az éjben, s lehajtott fővel a sötétség halk szavára figyel, ki suttogná fülébe az élet titkait, ha kapuimat bezárva szabadulni próbálnék bilincseimtől, melyek az élethez kötnek?

Őszbe csavarodnak fürtjeim - de ki bánja azt: örök fiatal vagyok és örök öreg; nincs a faluban nálam se fiatalabb, se öregebb.

Van, aki mosolyog, s mosolya egyszerű és édes; és vannak sunyi mosolyok.
Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.
De szüksége van rám mindenkinek, és nincs időm, hogy a túlvilági élet titkain tűnődjem.

Őszbe csavarodnak fürtjeim - de ki bánja azt: egyidős vagyok mindenkivel.

3.

Hajnalban bevetettem hálómat a tengerbe.
Az örvénylő mélységből különös, szokatlan szépségű kincseket vontam fel.
Némelyek világítottak, mint a mosoly, némelyek csillogtak, mint a könny, némelyek halvány rózsaszínben pompáztak, mint a piruló menyasszony orcája.
Midőn a nap zsákmányával hazatértem, szerelmem - tétlenül tépdesve egy virág szirmait - a kertben ült.
Egy percig haboztam, aztán mégis lába elé szórtam, amit halásztam, és szótlanul állva vártam.
Rápillantott és megszólalt:
"Különös, furcsa dolgok. Nem tudom, mi hasznát vegyem."
Megszégyenülten lehajtottam a fejem, és elmerengtem: nem hullott a verejtékem érte, nem adtam pénzt érte - nem hozzá illő ajándékok ezek!
Reggelre kelve vándorok jöttek, felszedték mindet, elvitték messzi-messzi földre.

4.

Jaj nekem! Miért is építették házamat a piac felé vezető országút mentén?
Megrakott csónakjaikat ott horgonyozzák a kertem alatt, s tetszésük szerint jönnek-mennek, vándorolnak.
Ülök, és figyelem őket: az időm elmúlik lassan.
Nem tudom elzavarni őket. És így áldozik le felettem a nap.

Az ajtómnál éjjel és nappal az ő lépteik kongnak.
"Nem ismerlek!" - kiáltom, de hiába.
Az ujjaim ismernek közülük néhányat, néhánynak az illata ismerős, a vér az ereimben ismerni látszik őket, s van, aki az álmaimnak ismerős.
Nem tudom elzavarni őket, szíves szóval hívom: "Jöjjön, ó, jöjjön a házamba mindenki, aki csak akar."

Felcsendül a reggeli harangszó a templomban.
Ők jönnek, kosárral kezükben.
A lábuk halvány rózsapiros, arcukon a hajnal korai fénye.
Nem tudom elzavarni őket, szíves szóval hívom: "Jöjjön a kertembe virágot szedni mindenki, aki csak akar."

Felcsendül a déli gong a palota kapujában.
Nem tudom, miért hagyják ott munkájukat, és sövénykerítésem mellett miért álldogálnak.
A virágok sápadtan, fakón haldokolnak a hajukban; furulyájuk hangja bágyadt, vontatott.
Nem tudom elzavarni őket, szíves szóval hívom: "Hűvös árnyékot adnak a fáim, jöjjön mindenki, akar csak akar."

Éjszaka, az erdő sötétjében tücsök ciripel.
Ki az, aki az ajtómhoz lopakodik, és halkan kopog?
Az arcát homályosan látom, szó nem is esik, s körös-körül némán hallgat az ég.
Nem utasíthatom el halk vendégemet. Nézem az arcát a sötétségen át, s így múlnak el lassan az álom órái.

5.

Nyugtalan vagyok. Távoli dolgok után sóvárgom.
Lelkem útra kél a Messzeség köntösét érintő vágyban.
Ó, Messzeség, varázsfuvolád hanga hív!
Elfelejtem, mindig elfelejtem: nincsenek szárnyaim, hogy repüljek; örökre a röghöz vagyok kötve.

Mohó vagyok és éber, idegen földön idegen vándor.
Fuvallatod elér, s hiú reményt suttog a fülembe.
A Te nyelvedet mint sajátját ismeri a szívem.
Ó, Te Messze-keresendő, varázsfuvolád hangja hív!
Elfelejtem, mindig elfelejtem: nem ismerem az utat, és nincs szárnyas lovam.

Kedvetlen vagyok, vándor saját szívemben.
A vágyódás óráinak arany ködében milyen mérhetetlen megjelenési formádat imádom az ég kékségében!
Ó, Legtávolibb Vég, varázsfuvolád hangja hív!
Elfelejtem, mindig elfelejtem: a házban, ahol egyedül lakom, minden kapu be van zárva.

6.

A szabad madár az erdőben, a rab a kalitkában élt.
Találkoztak, mikor eljött az óra, mert így akarta a Végzet.
A szabad madár kiáltott: ó, szerelmem, repülj az erdőbe velem!
A rab madár suttogva válaszolt: gyere ide, megférünk a kalitkában ketten.
A szabad madár így szólt: rácsok közé - rácsok között tárjam ki a szárnyam?
Ó, jaj - sírt a rab madár -, nem tudnék hol megpihenni az égben, ha felszálltam.

A szabad madár kiáltott: ó, szerelmem, zengd el nekem az erdők dalát.
A rab madár halkan válaszolt: bölcs szóra tudlak tanítani csupán.
A szabad madár kiáltott: nem, ó, nem! A dalt nem lehet megtanulni sohasem.
A rab madár elszomorodott: az erdők dalát - sajnos - nem tudom.

Szárny szárny mellett sose repülhetnek, bár szerelmük erős és vágyakkal teli.
Elválasztja őket a rács: hiábavaló a vágy, hogy szeressék egymást.
Énekelnek: a szárnyuk sóvárogva csattog - a szabad madár kiált: én félek, rettegem a kalitkád bezárt ajtaját.
A rab madár suttogva válaszolt: ó, jaj, nekem, erőtlen, halott szárnyú rab vagyok.

7.

Ó, anyám, hogy is figyelhetnék ma a munkámra - az ifjú herceg elhajt a házunk előtt.
Mutasd meg, hogyan fonjam be szebben a hajam, mondd meg, melyik köntösömet öltsem magamra.
Miért nézel rám ilyen ámuló szemekkel, anyám?
Jól tudom, hogy pillantásra sem méltatja majd ablakom; tudom, hogy egy röpke pillanat, és eltűnik a szemem elől, csak furulyája elhaló hangja tér meg messziről, zokogva hozzám.
De az ifjú herceg elhajt a házunk előtt, s ezért a pillanatért felöltöm legszebb köntösöm.

Ó, anyám, az ifjú herceg elhajtott a házunk előtt, és a reggeli nap lángra lobbant harci szekerétől.
Arcomról félrevontam a fátyolt, s az útjára szórtam a nyakamról letépett rubin nyakláncot.
Miért nézel rám ilyen ámuló szemekkel, anyám?
Jól tudom, hogy nem emelte fel a láncom; tudom, hogy ajándékomat halálra zúzták a kerekek; mint egy vércsepp, ottmaradt a porban, s nincs, aki tudna róla, hogy mi volt vagy kit illetett.
De az ifjú herceg elhajtott a házunk előtt, s útjára szórtam a keblemről letépett rubin nyakláncot.

8.

Ágyam mellett utolsót lobban a mécses: a hajnal első madaraival ébredtem.
A nyitott ablak mellett ültem, s lágy hajamon friss virágkoszorút viseltem.
Az országúton, a rózsaszínű reggeli ködben fiatal vándor igyekezett.
Nyakában gyöngysor csillogott, s fejére arany kévékben hullt a fény. Az ajtóm előtt megállt, és vágyakozva kiáltott: "Hol van Ő?"
A szégyen miatt nem mondhattam: "Én vagyok, ifjú vándor, én vagyok ő!"

Alkonyodott, s nem világított a mécses.
Kedvetlenül fonogattam hajam.
Jött az ifjú vándor - kocsiján - a búcsúzó nap sugaraiban.
A por belepte köntösét, lovainak száját a hab.
Ajtóm előtt leszállt, s elgyötört hangon faggatott: "Hol van Ő?"
A szégyen miatt nem mondhattam: "Én vagyok, fáradt vándor, én vagyok ő!"

Áprilisi éjszaka. A mécses ég a szobámban.
Lágyan fúj a déli szellő. A lármás papagáj is szendereg a kalitkában.
Mellényem színe, mint a pávakakas taréja, köpenyem zöld, mint a frissen nőtt fű.
Zümmögve őrzöm a sötét éjszakát: "Én vagyok, kétségbeesett vándor, én vagyok ő!"

9.

Amikor Hozzá sietek éjjel, nem énekelnek a madarak, a szél is hallgat, s csendben állnak az utca két oldalán a házak.
Bokadíszeim hangoskodnak csupán - minden lépés után -, s én szégyellem magam.

Ha az erkélyen ülök, s a lépteit lesem, levél se zizzen a fákon, s mint az álomba merült őrszem térdén a kard, a folyó vize is mozdulatlan.
Csak a szívem dobog vadul, s nem tudom, hogyan csendesítsem.

Ha jön és szerelmesen mellém ül kedvesem, ha testem megremeg, és lecsukódik a szemem, elsötétül az ég, a mécsest elfújja a szél, s a felhők fátylat vonnak a csillagokra.
Keblemen ékszer - áruló fényjel -, az ragyog csupán, s nem tudom elrejteni semmiképpen.

10.

Ne gondolj a munkáddal, menyasszony. Figyelj csak, a vendég megérkezett.
Hallod? gyengéden rázza az ajtót erősítő láncot.
Vigyázz, hogy bokadíszeid ne csilingeljenek túl hangosan, s találkozni véle ne siess túlságosan.
Ne gondolj a munkáddal, menyasszony, az estében vendég érkezett.

Nem, ez nem a kísérteties szél, menyasszony, ne ijedezz.
A telihold az, az áprilisi éjben; az árnyékok sápadtak az udvaron; az ég ragyog a fejed felett.
Fátyolozd le az arcodat, ha kell, vidd a lámpát az ajtóba, ha félsz.
Nem, ez nem a kísérteties szél, menyasszony, ne ijedezz.
Szót se válts vele, ha szemérmes vagy; állj félre az ajtóban, ha találkozol vele.
Ha kérdez és ha akarod, némán, szemérmesen lesütheted a szemed.
Ne tűrd, hogy karkötőid csilingeljenek, midőn lámpással kezedben bevezeted.
Ha szemérmes vagy, szót se válts vele.

Nem készültél még el a munkáddal, menyasszony? Figyelj csak, a vendég megérkezett.
Nem ég még az istállóban a lámpa?
Nem kész még az áldozati kosár az esti szertartásra?
Nem illesztetted még hajadba a piros szerencse jelét, s éjszakai köntösöd nem kész-e még?
Ó, menyasszony, hallod? megérkezett a vendég.
Ne gondolj hát a munkáddal!

11.

Jöjj, amint vagy; ne időzz tükröd előtt.
Ha befont hajad kibomlott, és hajad választéka nem egyenes, ha mellényed pántlikái nincsenek csokorra kötve, ne törődj vele.
Jöjj, amint vagy; ne időzz tükröd előtt.

Jöjj végig gyors léptekkel a füvön.
Ne bánd, ha a piros festéket megkoptatja lábadon a harmat, ha a csengettyű gyűrűi bokádon meglazulnak, s ha láncodból kihullnak a gyöngyök.
Jöjj végig gyors léptekkel a füvön.

Látod? Felhők burkolják az eget.
A távoli folyópartról felszállt a darusereg, s szeszélyes szélroham rohan át a bozótos felett.
Az oktalan marhák nyugtalanul istállóikba igyekeznek.
Látod? Felhők burkolják az eget.

Hiába gyújtod meg tükröd előtt a lámpát, a szélben didergő fényt vet, s kialszik a láng.
Ki tudja, nem érintette-e szemhéjadat a lámpás fekete korma? Szemed az esőfelhőknél is sötétebb.
Hiába gyújtod meg, kialszik a szélben a lámpa.

Jöjj, amint vagy; ne időzz tükröd előtt.
Ki törődik a félig font koszorúval; ne bánd, ha szét is hull a karkötő.
Felhők borítják az eget - késő van.
Jöjj, amint vagy; ne időzz tükröd előtt.

12.

Ha rád nehezedne az élet gondja, és eszedbe jutna, hogy megmerítsd a korsód, jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz.
A víz lágyan cirógatja lábad, és elcsacsogja titkait.
A fövenyen a közelgő zápor homályos árnya, s a felhők oly alacsonyan függnek a lombsor kék vonalán, mint szemöldököd felett nehéz hajkoronád.
Jól ismerem szívemben dobogó lépteid ritmusát.
Jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz, ha eszedbe jutna, hogy megmerítsd a korsód.

Ha nem csinálnál semmit, csak ülnél kedvtelen, s korsód magára hagyva lebegne a vízen, jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz.
Zöld a gyepes lejtő, és mesésen sok a vadvirág.
Sötét szemedből, mint madár a fészkéről, messzire szállnak gondolataid.
Arcodról lehull, s lábaidhoz borul a fátyol.
Jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz, ha ölbe tett kezekkel ülnél kedvtelen.

Ha megunnád a játékodat, és fürdeni kerekedne kedved, jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz.
Kék köpenyed maradjon a parton; a kék víz beborít és eltakar.
A hullámok lábujjhegyen sorakoznak, hogy csókkal illessék nyakad, és halkan füledbe súgjanak.
Jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz, ha fürdeni kerekedne kedved.

Ha elborult elmével a halálban keresnél menedéket, jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz.
Hűvös és mély, mérhetetlenül.
Sötét, mint az ábrándok nélkül született álom.
Mélységében egyformák az éjszakák és nappalok, és hallgatnak a dalok.
Jöjj, ó, jöjj az én tavamhoz, ha a halálban keresnél menedéket.

13.

Nem kérdeztem semmit, csak álltam a fa mögött, az erdőszélen.
Bágyadtan ébredezett a hajnal, s harmat úszott a levegőben.
A nedves fű lusta illata lengedezett a könnyű ködben a föld felett.
Lágy, gyengéd kezeiddel tehenet fejtél a banyanfa alatt.
S én csak álltam csendesen.

Szótlanul álltam. A bozótban egy láthatatlan madár énekelt.
A mangófa az országútra szórta szirmait, s jöttek, egyre jöttek zümmögve a méhek.
A tó partján szélesre tárták Síva templomának kapuit, s az imádók énekelni kezdtek.
Te, edénnyel az öledben, fejted a tehenet.
S én csak álltam az üres kannával.

Nem léptem közelebb.
A templom gongjának szavára felébredt az ég.
Az országúton, az összeterelt marhák patái nyomában porfelhők szálltak.
Csípőjükön csobogó korsókat ringatva asszonyok jöttek a folyó felől.
Karkötőid csilingeltek, és a hab kicsordult a csöbörből.
Lassan elmúlt a reggel, s nem léptem hozzád közelebb.

14.

Dél elmúlt, és a bambuszágak nyugtalanul suhogtak a szélben. Nem tudom, miért, csak mentem, mendegéltem.
A megnyúlt árnyak kinyújtott karja a gyorsan tovatűnő fényt karolta.
A madarak is belefáradtak dalaikba.
Nem tudom, miért, csak mentem, mendegéltem.

A folyóparti kunyhót beárnyékolta egy ráboruló fa.
Valaki elmerülten dolgozott, és karperecei csilingeltek a sarokban.
Nem tudom, miért, megálltam a kunyhó előtt.
A szűk, kanyargó ösvény sok-sok mustárföldet és mangóerdőt keresztez.
Elfut a falu temploma és a folyó átkelőhelyénél lévő piac mellett.
Nem tudom, miért, megálltam a kunyhó előtt.

Sok éve már... Szellős márciusi nap volt, bágyasztóan zsongott a tavasz, s mangóvirágok szirma hullott a porba.
A fodrozódó víz felszökkent, és megnyalta a parti lépcsőn heverő rézkorsót.
Nem tudom, miért, egyre csak erre a szellős márciusi napra gondolok.
Elmélyülnek az árnyak, s a jószágok megtérnek karámaikba.
Szürke fény borul a magányos mezőkre, és a falusiak kompra várnak a parton.
Nem tudom, miért, lassú léptekkel visszafordulok.

15.

Futok, mint a saját illatától megvadult pézsmaszarvas vágtat az erdő árnyai alatt.
Az éj május derekának éje, a szellő dél szellője.
Elvétettem az utat, és kószálok: keresem az elérhetetlent, s megtalálom, amit nem kerestem.

Kipattan a szívemből, s táncra perdül legszebb álmom.
A ragyogó látomás tovalibben.
Szeretném megragadni erősen, de elsiklik előlem, és tévútra vezet.
Keresem az elérhetetlent, s megtalálom, amit nem kerestem.

16.

Összefonódott kezek, egymásba merült, vágyódó szemek: így kezdődik szerelmünk meséje.
Holdfényes márciusi éj; édes hennaillat a levegőben; a furulyám elárvultan fekszik, s a te virágfüzéred is félbehagyva hever a fűben.
Ez a szerelem közted és köztem egyszerű, mint az ének.

Sáfrányszínű fátyolodtól megrészegül a szemem.
A jázminkoszorú, amit számomra fonsz, mint az imádság, áthatja a szívem.
Az adom és visszaveszem, a mindent leleplezés és újra rejtegetés játéka ez; egy kis mosoly, egy kis tartózkodás és egy kis édes, értelmetlen viaskodás.
Ez a szerelem közted és köztem egyszerű, mint az ének.

Nem titok semmi, csak a jelen; nem ébreszt vágyat az elérhetetlen; a báj hamisság nélküli; nem botorkálunk vakon a ködös mélységek felé.
Ez a szerelem közted és köztem egyszerű, mint az ének.

Nem mondunk le a szavakról, hogy elmerüljünk az örök némaságba; nem emeljük kezünket a semmibe a reménytelenért.
Adunk és kapunk, s ez elég.
Nem zúzzuk össze az örömet, hogy kipréseljük belőle a fájdalom borát.
Ez a szerelem közted és köztem egyszerű, mint az ének.

17.

Sárga madár dalol a fájukon, s a szívem táncra perdül a boldogságtól.
Egy faluban élünk mind a ketten, és ez része örömünknek.
Kertünk fáinak árnyékába jár legelni két kedvenc báránya.
Ha árpaföldünkre tévednek, én ölelem karjaimba őket.
A falunk neve Khanjana, és Anjanának hívják a folyónkat.
Az én nevem ismeri a falu apraja-nagyja, és szerelmesem neve Ranjana.

Egyetlen szántóföld nyúlik el közöttünk.
Erdőnkből a méhek mézet keresni az ő ligetükbe szállnak.
A partjukról vízre bocsátott virágok azzal a folyóval jönnek libegőn, melyben mi fürdünk.
Az ő mezőikről érkeznek piacunkra a szárított kusm virágkosarak.
A falunk neve Khanjana, és Anjanának hívják a folyónkat.
Az én nevem ismeri a falu apraja-nagyja, és szerelmesem neve Ranjana.

Az út, mely a házukhoz kanyarodik, tavasszal mangóvirágtól illatozik.
Midőn náluk aratásra érten felhasad a lenmag, a mi mezőnkön virágba borul a kender.
Ugyanazt a hunyorgó pillantást küldik hozzánk a csillagok, mellyel az ő házukra mosolyognak.
Kadamerdőnknek szerez örömet az eső, mely színültig tölti tartályainkat.
A falunk neve Khanjana, és Anjanának hívják a folyónkat.
Az én nevem ismeri a falu apraja-nagyja, és szerelmesem neve Ranjana.

18.

Mikor vízért megy a két nővér, s elérkezik erre a helyre, mosolyog.
Kell, hogy tudják, ki áll a fák mögött, valahányszor vízért jönnek.

A két nővér susogva beszélget, ha áthalad ezen a helyen.
Meg kellett sejteniük annak a titkát, aki a fák mögött áll, valahányszor vízért jönnek.

Korsóik hirtelen megbillennek, és a víz kiloccsan, ha elérik ezt a helyet.
Ki kellett találniok, hogyan dobog a szíve annak, aki a fák mögött áll, valahányszor vízért jönnek.

A két nővér egymásra pillant, midőn ide ér, és mosolyog.
Ez a mosoly vibrál könnyű, gyors léptű lábukban; ez zavarja meg az eszét annak, aki a fák mögött áll, valahányszor vízért jönnek.

19.

Teli korsóval ringó csípődön a folyóparti ösvényen sétáltál.
Miért fordítottad el gyorsan az arcod, és miért pillantottál rám libegő fátyolodon át?
Az a ragyogó pillantás a sötétből tört rám, mint a szellő, mely megborzongatja a fodrozó vizet, és végigseper az árnyékos parton.
Olyan volt, mint az éji madár, mely a mécses nélküli szobában az egyik nyitott ablaktól sebesen a másikig szárnyal, és eltűnik az éjszakában.
Te elrejtőzöl, mint a csillag a hegyek mögé, s én úgy bandukolok az úton, mint egy éppen arra menő járókelő.
De miért is álltál meg egy pillanatra, miért pillantottál fátyolodon át az arcomba, mikor teli korsóval ringó csípődön a folyóparti ösvényen sétáltál?

20.

Naponta jő és eltűnik ismét.
Menj, barátom, és ajándékozd meg őt egy szál virággal a hajamból.
Ha kérdezi, ki küldte, könyörgök: ne mondd meg neki a nevem, mert ő csak jő és eltűnik ismét.

A fa alatt ül a porban.
Borítsd be, barátom, virágokkal és levelekkel a helyét.
Szomorúak a szemei, és szomorúságot lopnak a szívembe.
Nem beszél a gondolatairól, csak jő és eltűnik ismét.

21.

Miért határozta el a vándor ifjú, hogy virradatkor az én ajtómhoz jő?
Jártamban-keltemben, minden alkalommal mellette megyek el, s az arcán rajtafelejtem a szemem.
Nem tudom, hogy megszólítsam-e vagy őrizzem a csendet. Miért határozta el, hogy virradatkor az én ajtómhoz jő?

Júliusban sötétek a felhős éjjelek; ősszel lágy, kék az ég; a tavaszi napok nyugalmát felkavarja a déli szél.
Ő újra meg újra friss hangokat sző dalába.
Leteszem a lantot, s szemeim könnytől homályosak. Miért határozta el, hogy virradatkor az én ajtómhoz jő?

22.

Midőn gyors léptekkel elsuhant mellettem, szoknyája széle megérintett.
Egy szív ismeretlen szigetéről váratlan, meleg tavaszi fuvalom érkezett.
Suhogó szárnyak könnyű érintése súrolt lágyan, s abban a pillanatban elenyészett, mint szerteszaggatott virágszirom a szélben.
Szívemre hullott, mint testének sóhaja, szívének suttogása.

23.

Miért ülsz karpereceidet csörgetve, teljesen tétlenül töltve az időt?
Merítsd meg a korsódat, itt az ideje, hogy hazajöjj.

Miért kavarod a vizet kis kezeddel, és valakire várva miért sandítasz makacsul az útra, teljesen tétlenül töltve az időt.
Merítsd meg a korsódat, és jöjj.

Elmúltak a reggeli órák, a sötét víz tovaszaladt.
A hullámok nevetgélnek és susognak egymással, teljesen tétlenül töltve az időt.

Vándor felhők gyülekeznek az ég peremén, a táj túlsó végén, a domb felett.
Haboznak, hogy menjenek vagy maradjanak, kémlelik az arcodat, és mosolyognak, teljesen tétlenül töltve az időt.
Merítsd meg a korsódat, és jöjj!

24.

Szíved titkát ne zárd magadba, barátom.
Titkon, csendesen, mondd, ó, mondd el nekem.
Szelíd mosolyod, lágy suttogásod a szívem hallja csupán, nem a fülem.

Mély az éj, csendes a ház, álomba burkolózott a madárfészek.
Tétova könnyekkel szemedben, akadozó mosolyokon át, édes szégyenkezés és fájdalom között titkon, csendesen, mondd, ó, mondd el nekem szíved titkát.

25.

"Jöjj, ifjú, mondd el igaz lelkedre, miért lobog szemedben őrület?"
"Nem tudom, mely vad mák borát kortyoltam, hogy őrület lobog szememben."
"Ó, mi szégyen!"
"Igen: vannak bölcsek, és vannak ostobák, vannak óvatosak és gondtalanok. Vannak szemek, melyek mosolytól fénylenek, és vannak könnyesek - az én szememben őrület lobog."

"Ó, ifjú, miért húzódsz meg oly csendben a fa árnyékában?"
"Szívem terhétől megbénult a lábam, s csak állok csendben a homályban."
"Ó, mi szégyen!"
"Igen: van, aki büszkén, nagy léptekkel járja az útját, és van, aki tétovázik, van, aki szabad, mint az égi madár, és van, akire bilincseket raktak - nekem a szívem terhétől bénult meg a lábam."

26.

"Amit jószántadból adsz, alázattal veszem. Nem kérek semmi többet."
"Igen, igen, ismerlek, te igénytelen koldus, mindent elkoldulsz, amim csak van."

"Ha volna egy szál eldobott virágod, amit nekem adnál, a szívembe zárnám."
"És ha tövises virágot kapsz?"
"Szívesen elszenvedem a fájdalmat."
"Igen, igen, ismerlek, te igénytelen koldus, mindent elkoldulsz, amim csak van."

"Ha szerelmes szemeddel csak egyetlenegyszer az arcomba néznél, a halálon túl is édes lenne az életem."
"És ha csak kegyetlen tekintetet kapsz?"
"Gyötrődő szívvel őrizni fogom pillantásodat."
"Igen, igen, ismerlek, te igénytelen koldus, mindent elkoldulsz, amim csak van."

27.

"Higgy a szerelemben, ha bánatot hoz is. Ne zárd be előtte a szíved."
"Ó, nem, barátom, homályosak a szavaid, nem tudom felfogni őket."

"A szív csak arra való, kedvesem, hogy túladjunk rajta egy dallal s egy könnyel."
"Ó, nem, barátom, homályosak a szavaid, nem tudom felfogni őket."

"A gyönyörűség mulandó, mint a harmatcsepp: még kacag, s már halott. De erős és örök a fájdalom.
Hagyd, hogy ez a szomorúsággal teli szerelem életre ébredjen szemedben."
"Ó, nem, barátom, homályosak a szavaid, nem tudom felfogni őket."

"A lótusz csak napfényben virágzik, s elveszti szirmait, ha árnyékot kap. Bimbót se hozna, s meghalna az örökös téli ködben."
"Ó, nem, barátom, homályosak a szavaid, nem tudom felfogni őket."

28.

Kérdő szemeid szomorúak. A megismerés vágyától űzve kutatják lényem, mint a hold a mélységes tengert.
Minden sallangot levetve szemed elé vetítettem elejétől végig az életem; nem szépítettem s nem hallgattam el semmit sem. Ezért nem ismersz hát engem.
Ha csupán drágakő lenne az életem, száz darabra törve fűznék hattyúnyakadra láncot belőle.
Ha csupán virág lenne az életem, gömbölyű kis bimbó, szárától megfosztva tűzném hajadba.
De nem drágakő és nem virág: a szívem ez, szerelmesem. Hol kezdődnek és hol érnek véget partjai?
Nem ismered e birodalom határait, mégis te vagy a királynője.
Ha szerelmünk csak pillanatnyi gyönyör lenne, kivirágoznék egy könnyű mosolyba, láthatnád és felfoghatnád egy pillanat alatt.
Ha szerelmünk csak fájdalom lenne, szavak nélküli átlátszó könnyben tükrözné legmélyebb titkait.
De nemcsak gyönyör és nemcsak tájdalom: szerelem ez, szerelmesem.
Gyönyöre s fájdalma végtelen, és mérhetetlen a gazdagsága és a vágyai.
Benned él, mint az életed, és mégsem ismerheted soha teljesen.

29.

Szólj vélem, szerelmesem! Szavakkal mondd el nékem dalodat.
Sötét az éj. A csillagok eltűnnek a felhőkben. A szél a levelek közt sóhajtozik.
Hadd bontom ki a hajam. Hadd boruljon rám kék köpenyem, mint az éj. Hadd vonom keblemre fejed, s aztán majd én dorombolok az édes magányban szíveden. Hadd hunyom be a szemem, és hadd hallgatok. Nem akarom az arcodat kutatni.
Némán, csendben ülünk, ha elhallgattál. Csak a fák susognak a homályban.
Elsápad az éj. Derengeni kezd. Egymás szemébe nézünk, és ellentétes ösvényeinkre térünk.
Szólj vélem, szerelmesem! Szavakkal mondd el nékem dalodat.

30.

Te vagy az álmaim egén úszó esti felhő.
Szerelmes vágyamba örökké téged színezlek és formállak.
Az én tulajdonom, az én sajátom, örök álmaim lakója vagy.

Alkonyati dalaim gyűjtője, szívem izzó vágyótól rózsaszín a lábod.
A keserű-édes ízt az én fájdalmam borától kapta az ajkad.
Az én tulajdonom, az én sajátom, örök álmaim lakója vagy.

Szemem mélyén kísértő, Te - szenvedésem árnyékával árnyékoltam szemed.
Muzsikám hálójával fogtalak és fontalak körül, szerelmem.
Az én tulajdonom, az én sajátom, örök álmaim lakója vagy.

31.

Szívem - a pusztaság madara - egére talált szemedben.
Szemed a csillagok birodalma, a reggel bölcsője.
Dalaim elvesznek szemeid mélyében.
Engedd, hogy szárnyra kapjon dalom szemed magányos végtelenjében.
Engedd, hogy szemed felhőit áttörve - a sugárözönben - kiterjesztett szárnyakkal szárnyaljon.

32.

Mondd, szerelmem, ez igaz?
Igaz, hogy amikor ezek a szemek villámot szórnak, a szívedben sötétlő felhőkből mennydörög rá a felelet?
Igaz, hogy ajkam oly illatos, mint az első szerelem nyíló bimbója?
Igaz, hogy karcsú tagjaimba régmúlt májusok emléke szunnyad?
Igaz, hogy lépteim neszére megremeg a föld, mint a hárfa húrja?
Igaz, hogy harmatcseppek hullnak az éj szeméből, ha megpillant, és örömtől repes a reggeli fény, ha palástként testemre borulhat?
Igaz, hogy egyre csak engem keresve bolyongott társtalanul szerelmed világokon és évezredeken át?
most, hogy megtaláltál végre, évezredes vágyad tökéletes békességet lel gyöngéd szavaimban, szememben, ajkamban, hullámos hajamban?
Igaz, hogy a Végtelenség titkát az én homlokomra írták?
Mondd, szerelmem, ez igaz?

33.

Szeretlek, szerelmesem. Bocsásd meg nekem szerelmemet.
Mint útját tévesztett madár, rabságba kerültem.
Lehullt rólam a fátyol, midőn a szerelemtől megreszketett a szívem, s most itt állok előtted meztelen.
Takarj be szánalommal, szerelmem, és bocsásd meg nekem szerelmemet.

Ha nem tudsz szeretni engem, szerelmem, bocsásd meg a szenvedésemet.
Ne nézz rám ferde szemmel messziről.
Titkon visszalopózom a kuckómba, s ott kókadozok a homályban.
Két nyitott tenyeremmel takargatom meztelenségem.
Ne nézz rám, szerelmem, és bocsásd meg a szenvedésemet.

Ha szeretsz, szerelmem, bocsásd meg az örömömet.
Ha a boldogság árja magával sodorja, s ezer veszélynek teszem ki a szívem, ne mosolyogj rajta.
Ha trónusomon ülve leigázlak zsarnok szerelmemmel, s mint egy istennőt elhalmozlak kegyeimmel, viseld el a büszkeségemet, szerelmem, és bocsásd meg az örömömet.

34.

Ne menj el, szerelmem, míg el nem engedlek.
Egész éjjel őrködtem, s most az álmosságtól lecsukódik a szemem.
Rettegek, nehogy elveszítselek, míg alszom.
Ne menj el, szerelmem, míg el nem engedlek.

Felriadok, kinyújtom a kezem, hogy érezzelek.
Nem álmodom? - faggatom a lelkem újra meg újra.
Ó, bárcsak összefonódna lábad a szívemmel, hogy szorosan a keblemre ölelhetném.
Ne menj el, szerelmem, míg el nem engedlek.

35.

Játszol velem, nehogy túlságosan könnyen megismerjelek.
Kacagásod fényével megvakítottál, hogy elrejtsd a könnyeidet.
Ismerem, ismerem a művészetedet.
Sohasem ejted ki azt a szót, amit akarsz.

Elsiklasz előlem ezer ösvényen, nehogy rabul ejtselek.
Félreállsz, nehogy összetévesszelek a tömeggel.
Ismerem, ismerem a művészetedet.
Sohasem jársz azon az ösvényen, amelyen akarsz.

Többre vágysz, mint a többiek, azért vagy olyan hallgatag.
Játékos gondtalansággal elhárítod ajándékaimat.
Ismerem, ismerem a művészetedet.
Sohasem nyújtod ki a kezed azért, amit akarsz.

36.

Így suttogott: "Tekints rám, szerelmem."
Megpirongattam erősen, és így feleltem: "Menj tőlem!" - de meg se rebbent.
Megállt előttem, és megfogta a kezem. Rászóltam: "Távozz tőlem!" - de ő továbbra is maradt.

Fülemhez hajolt. Rápillantottam és kértem: "Milyen szégyen!" - erre sem moccant.
Arcomat érintette ajka: "Túlságosan merész vagy!" - mondtam remegve, de nem látszott rajta a szégyen.

Egy szál virágot tűzött hajamba. "Hiábavaló minden" - mondtam, de ő csak állt mozdulatlan.
Azután levette a virágfüzért nyakamból, és elment.
"Miért nem jön vissza?" - faggatom sírva a szívem.

37.

Nyakamba tennéd friss virágfüzéredet, kedvesem?
De tudd meg, hogy koszorúmat én azoknak fontam, akik képzeletemben élnek; azoknak, akik eddig még fel nem fedezett országokban laknak vagy csak a költők dalaiban élnek.

Túl késő van ahhoz, hogy szívet cseréljünk, kedvesem.
Régen volt, mikor az illatát kelyhébe zárt bimbóhoz hasonlított az életem.
Azóta tékozolva szétszóródott.
Ki tudja a varázsigét, mely összegyűjthetné és bezárná ismét?
Nem rendelkezem a szívemmel, kedvesem, hogy valakinek a lábához tegyem, mert mindenkié a szívem.

38.

Poétád egykor - tudod, szerelmem - komoly hőskölteményről álmodott.
Sajnos, nem volt elég óvatos: nem számolt csengő bokadíszeiddel, s a hősköltemény megbukott.
Most dalfoszlányokra szakadva, százfelé szóródva hever lábaidnál.
A kacagó hullámok a hátukra kapták a régi-háborús mesék époszát, s a könnyekkel átitatott történetek elsüllyedtek.
Ezért a veszteségért - szerelmem - neked kell kárpótolnod engem.
Ha már meghiúsult a vágy, hogy halhatatlanná tegyen a halál, most, míg élek, te tégy halhatatlanná.
S akkor nem fogom gyászolni veszteségemet, s a veszteségért nem okollak téged.

39.

Koszorút próbálok szőni reggelenként, de a virágok kicsúsznak és lehullnak.
Te ott ülsz, és titokban kíváncsian figyelsz a szemed sarkából.
Kérdezd meg ezeket a kifürkészhetetlen szemeket, kinek a hibája ez?

Egy dalt próbálok énekelni, de hiába.
Rejtett mosoly vibrál az ajkad felett: faggasd ki ezt a mosolyt, miért vallok kudarcot?
Mondja el eskü alatt mosolygó ajkad, hogyan veszett el a hangom a csendben, mint a lótusz illatától megittasult méh zümmögése.

Este van, s ideje, hogy a virágok szirma bezáruljon.
Engedd, hogy leüljek oldaladra, s parancsold meg ajkaimnak, hogy amint a csendben s a csillagok homályos fényében tenniök kell, azt tegyék.

40.

Kétkedő mosoly bujkál szemedben, ha azt hallod, hogy búcsúzni jöttem.
Oly sokszor búcsúztam, hogy semmi kétséged: nemsokára ismét visszatérek.
Hogy megvalljam az igazat neked, én is ezt hiszem.
A tavaszi napok évről évre visszatérnek; a telihold búcsúzik és újra jő, jönnek, s évről évre pirulva virulnak a virágok az ágon, s talán én is csak azért búcsúzom tőled, hogy ismét visszatérjek.
De hagyd meg ezt a csalóka ábrándot egy röpke pillanatig: ne oszlasd el puszta szeszélyből.
Hidd el, ha azt mondom, hogy örök időkre búcsúzni jöttem, és hagyd, hogy a ködfátyol egy percre még jobban elmélyítse sötét-karikás szemed.
Aztán mosolyogj vidáman, ahogy kedved tartja, ha ismét visszatérek.

41.

Ó, bárcsak elmondhatnám neked azokat a mély értelmű szavakat, amelyeket - úgy érzem - meg kell hogy mondjak, de nem merem, mert félek, hogy kikacagsz.
Önmagamat nevetem hát, s tréfába rejtem titkomat.
Ügyet sem vetek fájdalmamra, mert félek, hogy te sem vennéd komolyan.

Ó, bárcsak elmondhatnám neked azokat a mélységesen igaz szavakat, melyeket - úgy érzem - meg kell, hogy mondjak, de nem merem, mert félek, rettegem a hitetlenséged.
Hazugságba bújtatom hát őket, s az ellenkezőjét hirdetem annak, amit érzek.
Nevetségesnek bélyegzem szenvedésem, mert félek, hogy te sem vennéd komolyan.

Ó, bárcsak elmondhatnám neked azokat a drága szavakat, melyeket - úgy érzem - számodra tartogattam, de nem merem, mert félek, hogy nem fizetsz érte hasonlóval.
Kemény, rideg nevekkel illetlek hát, és érzéketlenségemmel kérkedem.
Megsebezlek, mert félek, hogy különben nem ismered meg a fájdalmat sohasem.

Ó, bárcsak csendben ülhetnék melletted, de nem merek, nehogy a szám elárulja a szívem.
Gondtalanul, könnyedén fecsegek, és semmitmondó szavak mögé rejtem a lelkem.
Kemény kézzel kezelem szenvedésem, mert félek, hogy te sem bánnál vele gyöngédebben.

Ó, bárcsak távozhatnék mellőled, de nem merek, mert félek, hogy felismered gyávaságom.
Magasan hordom hát a fejem, és gondtalanul állok elébed.
Szemedből felém sugárzó kemény tekinteted elevenen tartja és újra felszaggatja minden sebemet.

42.

Ó, őrült, fenséges mámor;
Ha kirúgod kapuidat, és a világ szeme láttára a bolondját járod;
Ha szétdobálod zsákod tartalmát az éjbe, és fittyet hánysz a bölcsességnek;
Ha különös ösvényekre tévedsz, és haszontalan dolgokkal játszol, nem törődve a verssel és az ésszel;
Ha a vihar orra előtt elvonva vitorládat, kettétöröd a kormányrudat -
Akkor, de csakis akkor! -, pajtás, követni foglak: jöjjön, aminek jönni kell, igyunk!

Józan, bölcs szomszédok társaságában fecséreltem el nappalaimat és éjszakáimat.
Beleőszültem a sok ravaszságba, s a sok virrasztás elhomályosította a látásomat.
Esztendőkön át gyűjtöttem és halmoztam a lim-lomot és a kacatokat.
Zúzd össze és tipord el, szórd a szélbe valamennyit.
Ez a bölcsesség teteje, jöjjön, aminek jönni kell, igyunk!

Hagyd, hogy a nyomorék kétség elenyésszen, hagyd, hogy menthetetlenül utamat veszítsem.
Jöjj, vad könnyelműség, részegítő szélroham, sodorj messzire biztos horgonyomtól.
Benépesedett a világ kitűnőségekkel, okos és hasznos munkásokkal.
Vannak, akik könnyedén előretörnek, és vannak, akik illedelmesen utánuk sorakoznak.
Legyenek boldogok s érvényesüljenek, én meg hadd legyek haszontalan.
Ez minden küzdelem vége, jöjjön, aminek jönni kell, igyunk!

Esküszöm, ebben a pillanatban lemondok mindenről, ami tisztességet ad.
Útjára engedem a tudás büszkeségét, az igazság s hamisság feletti ítéletet.
Összetöröm emlékeim hajóját, szétszórom az utolsó könnycseppet.
Vörösbogyóborom habjában fürdetem s fényesítem nevetésemet.
A rend és józanság jelét - most az egyszer - cafatokra tépem.
Szent esküt teszek mindenre, ami értéktelen: jöjjön, aminek jönni kell, igyunk!

43.

Nem, barátaim, mondjatok amit akartok, nem leszek aszkéta sohasem.
Nem leszek aszkéta sohasem, ha nem tesz szerelmem is szent esküt velem.
Megfogadtam erősen, hogy ha nem lelek árnyékos, biztos helyet, s nem találok a bűnbánatban megértő társra, nem leszek aszkéta sohasem.

Nem, barátaim, a tűzhelyemet és az otthonomat nem hagyom, nem vonulok el az erdő magányába, ha nem gyöngyözik vidám kacagás a homályban; ha nem lebben a szélben egy sáfrányszínű köpeny; ha lágy suttogástól nem lesz csendesebb a csend.
Nem, barátaim, nem leszek aszkéta sohasem!

44.

Tisztelendő atyám, bocsáss meg ennek a két bűnözőnek.
A vadul örvénylő tavaszi szél, mely elsepri a port és halott leveleket, a porral és halott levelekkel együtt ma elfújta szent leckéidet.
Ne mondd, atyám, hogy hiábavalóság az élet.
Ez egyszer fegyverszünetet kötöttünk a halállal, s csak néhány illatos órára lettünk halhatatlanok.

Ha a király hadserege jő, és vadul nekünk támad, akkor sem mondhatnánk mást - szomorúan rázva fejünket -, mint azt, hogy sajnos zavartok, felebarátok. Ha hiányzik valakinek ez a lármás játék, ám menjen, és csörtesse a fegyverét másutt, mi csak néhány röpke pillanatra lettünk halhatatlanok.

Ha barátságos emberek jönnek, és körénk gyűlnek, akkor sem mondhatnánk mást - alázatosan fejet hajtva -, mint azt, hogy zavar ez a túlzott tiszteletadás. Ahol mi lakunk - a végtelen égben -, nehezen kapható hely. A virágok tömege jő tavasszal, s alig férnek egymás szárnyától a szorgos méhek. Kacagnivalóan szűkre szabott külön kis mennyországunk, ahol mi, a két halhatatlan, lakunk.

45.

Mondj istenhozzádot, és seperd el a távozó vendégek lábnyomát.
Könnyű mosollyal ölelj magadhoz mindent, ami egyszerű, könnyű és közel van a szívedhez.
Ma van az árnyak ünnepe, akik nem tudják, hogy mikor halnak meg.
Hagyd a kacagást, de őrizd meg azt a semmitmondó vidámságot, mely csak annyi, mint hunyorgó fény a fodrozó vízen.
Fűszál hegyén hintázó harmatcsepp, könnyű tánc az Idő peremén: ilyen legyen az életed.
Szálljon hárfádból szeszélyes, hirtelen támadt akkordokban a dal.

46.

Elhagytál, s elindultál a magad útján.
Tudtam: jönnek a szomorú évek; aranyfényű énekbe véstem, s őrzöm szívemben magányos képed.
Ó, rettenet! Rövid az élet, s elszalad!

Évről évre kopik az ifjúság; illanók a tavaszi napok; a törékeny virágok ok nélkül halnak meg, s a bölcsek bölcse arra tanít, hogy az élet csak annyi, mint a lótusz levelén ringó harmatcsepp.
Mulasszak el mindent azért az egyért, aki hátat fordított nekem?
Ez dőreség lenne és haszontalan, mert az élet oly gyorsan elszalad.

Jöjjetek hát, ti halkan dobogós esős éjszakák; jöjj, aranyszínű őszöm, és mosolyogj; jöjj, te csupa csók, gondtalan Április!
jöjj, kérlek - jöjj te -, és jöjj te is!
Ti tudjátok, kedveseim, hogy halandók vagyunk.
Dőreség lenne gyötrődni azért, aki elfordította tőlünk a szívét.
Mert az élet oly gyorsan elszalad.

Mily édes a sarokban ülni, mélázni és versbe szedni, hogy egész világom te vagy.
Mily emberfeletti a bánatot melengetni, és elszántan ellenszegülni a vigasztalódásnak.
De szemével szememet keresve, üde arc kukucskál az ajtónyíláson át.
Nem tehetek mást, eltüntetem könnyeim nyomát, s dalom új hangokba csap.
Mert az élet oly gyorsan elszalad.

47.

Ha úgy kívánnád, véget vetek a dalnak.
Ha megdobogtatja szívedet, leveszem arcodról tekintetemet.
Ha hirtelen megállítana utadon, elhúzódom, s másik ösvényre térek.
Ha zavarna a virágfonásban, messze elkerülném magányos kertedet.
Ha szeszélyessé és vaddá varázsolná a vizet, nem látsz többé csónakommal partjaid mellett.

48.

Szabadíts meg lényed varázsától, szerelmem.
Egy korttyal se többet mámorító csókjaid borából!
Ez a nehéz tömjénfüst megüli a szívem.
Tárd ki az ajtót, adj helyet a reggeli fénynek.
Csókjaid redőibe burkolva elvesztem benned.
Szabadíts meg bűbájad rabságából, és adj vissza önmagamnak, hogy felajánlhassam neked szabaddá tett szívemet.

49.

Kezét kezemben tartva, keblemre vonom.
Megpróbálom karomba ölelni kedvességét, csókokkal fosztogatni mosolya mézét, s szememmel inni sötét pillantását.
De jaj, hogy lehet? Hogy lehet kiszűrni az égből a kéket?
Megpróbálom megragadni a Szépséget; kisiklik: ami a kezemben marad, csak - test.
Tehetetlenül s csüggedten térek meg.
Hogyan érinthetné a virágot az anyag, amit csak a lélek érinthet meg?

50.

Szerelem, a szívem éjjel és nappal a találkozást sóvárogja veled, mely a mindent megemésztő halállal rokon.
Sodorj el, mint a fergeteg; végy el tőlem mindent; lepj meg álmomban, s rabold el az ábrándjaimat. Rabold el egész világomat.
A pusztulásban, ebben a tökéletes szellemi meztelenségben egyesüljünk a Szépségben.
Ezerszer jaj hiú vágyamnak! Hol van az egyesülés egyetlen reménye, ha nem Tebenned, Isten?

51.

Fejezd be hát az utolsó dalt, és menjünk.
Felejtsd el ezt az éjet, hiszen vége az éjnek.
Kit akarok én karjaimba zárni? Az álmokat nem lehet bezárni.
Mohó kezeim a semmit szorítják szívemre, s ez a semmi felsebzi a lelkem.

52.

Miért aludt ki a mécses?
Köpenyemmel takartam, hogy a széltől óvjam,
azért aludt ki a mécses.

Miért lankadt el a virág?
Szerelmes vággyal szívemre szorítottam,
azért lankadt el a virág.

Miért száradt ki a patak?
Gátat emeltem rajta magamnak,
azért száradt ki a patak.


Miért szakadt el a hárfa húrja?
Egy dalt akartam, mely erejét meghaladta,
azért szakadt el a hárfa húrja.

53.

Miért szégyenítesz meg tekinteteddel?
Nem koldusként jöttem.
Jegy röpke órája állok csupán a sövény mögött, udvarod végében.
Miért szégyenítesz meg tekinteteddel?

Egy rózsát sem loptam kertedből, egy gyümölcsöt sem szakítottam le.
Szerényen menedéket kerestem az árnyékos úton, ahol minden idegen vándor megpihenhet.
Egy rózsát sem téptem.

Ó, igen, elfáradt a lábam, és zápor kerekedett.
Szél süvített a himbálózó bambuszágak felett.
Úgy rohantak a felhők az égen, mintha vesztett csatából menekülnének.
Ó, igen, elfáradt a lábam.

Nem tudom, mit gondolsz felőlem vagy kire vársz az ajtónál állva.
A hirtelen átcikázó villám elkápráztatja figyelő szemed.
Honnan is tudnám, hogy a sötétben, ahol álltam, láttál-e engem?
Nem tudom, mit gondolsz felőlem.

Vége a napnak, és az eső elállt egy pillanatra.
Búcsúzom a fa árnyékától s ettől a kis helytől a kerted végében, a fűben, ahol ültem.
Bealkonyodott: hajtsd be az ajtót; megyek utamra.
Vége a napnak.

54.

Véget ért a vásár, hová sietsz hát kosaraddal a késő estébe?
A többiek - rakománnyal terhelten - már mind megtértek; a hold kandikál csupán a fák felett.
A sötét vízen át, a vadkacsák álmát ringató távoli mocsárhoz a komp után kiáltó hangok visszhangja száll.
Véget ért a vásár, hová sietsz hát kosaraddal a késő estébe?

Az álom rátette ujjait a föld szemére.
Csendesek a varjúfészkek, s a bambuszlevelek se zizzennek.
A munkások hazajöttek a mezőről, szétteregették udvaraikban a gyékényszőnyeget.
Véget ért a vásár, hová sietsz hát kosaraddal a késő estébe?

55.

Dél volt, mikor elmentél.
A nap lángolt az égen.
Befejeztem munkámat, s egyedül ültem erkélyemen, mikor elmentél.

Távoli szántóföldek illatát permetezve, szeszélyes szellők jöttek.
A gerlék szünet nélkül turbékoltak az árnyékban, s egy szobámba tévedt méh a távoli szántóföldek híreit szórta zümmögve szerteszét.

A falu aludt a déli hőségben. Az országút elhagyatott.
A levelek suhogása elhalt, és újraébredt a hirtelen támadt szélben.
Az eget néztem, s egy név kezdőbetűit szőttem a kék felhőkre, míg a falu aludt a déli hőségben.

Elfelejtettem befonni a hajam. A lanyha szellő játékosan arcomba fújta.
A folyó csendesen szaladt az árnyas part alatt.
A lusta, fehér felhők nem mozdultak.
Elfelejtettem befonni a hajam.

Dél volt, mikor elmentél.
Átforrósodott az országút pora, s a földek ziháltak a hőségben.
A gerlék a sűrű lombok között turbékoltak.
Egyedül voltam erkélyemen, mikor elmentél.

56.

Egyike voltam a sok-sok asszonynak, akinek az otthon jelentéktelen, napi munkája betöltötte az életét.
Miért választottál hát engem, és miért csaltál ki egyszerű életünk hűvös rejtekéből?

Szent a ki nem mondott szerelem. A mélyen elrejtett szívben drága ékszerként ragyog. A kíváncsi nap fényében szánalmasan elhomályosul.
Ó, te áttörtél szívem védőpalástján, s örökre elpusztítva az árnyékos sarkot, ahol szívem rejtegette fészkét, nyílt színre vonszoltan remegő szerelmem.

A többi asszony élete nem változott.
Senki sem kutatja lelkük mélyét, ők maguk sem ismerik saját titkaikat.
Könnyű szívvel kacagnak és sírnak, csacsognak és munkálkodnak. Naponta templomba járnak, meggyújtják lámpásaikat, és vizet hoznak a folyóról.

Reméltem, hogy szerelmem megmenekül a nyilvánosság borzongató szégyenétől, de te elfordítottad az arcodat.
Ösvényed tárva áll előtted, igen, csak az én visszatérésem útját vágtad el örökre, s én ott maradtam csupaszra vetkőzött szívvel a kíváncsi, bámész világ szemének kitéve.

57.

Letéptem virágod, ó, világ!
Szívemre szorítottam, s a tüske megmart.
Mire letűnt a nap, s bealkonyult, csak a fájdalom maradt, a virág elhervadt.

Sok-sok illatos, büszke virág bontja még neked szirmát, ó, világ!
De az én rózsaszedő időm lejárt, a sötét éjszakában nem tépek több rózsát, csak a fájdalom marad.

58.

Vak leányka jött hozzám egy reggel, s lótuszlevél tálcán virágfüzért kínált a virágoskertben.
Nyakamba illesztettem, s könnyes lett a szemem.
Megcsókoltam, s mondtam: "Te is vak vagy, mint a virágok.
Magad sem tudod, milyen csudaszép az ajándékod."

59.

Ó, asszony, akit a férfi szíve szépséggel ruház, Isten után a férfi műve vagy.
Az arany képzelet fonalából poéták szőnek számodra fátyolt; mulandó tested a festők ecsetjétől kap időtlen, égi formát.
A tenger a gyöngyeit, a bányák aranyukat, a nyári kertek virágaikat szórják lábod elé, díszítenek és ruháznak, így leszel egyre szebb és gazdagabb.
A férfiak könnyű szívvel lemondanak ifjúságod kedvéért a dicsőségről.
Te álomasszony, te félig asszony, te félig álom.

60.

A rohanó és harsogó élet forgatagában, ó, kőbe vésett Szépség, némán, csendben, egyedül és magányosan állsz.
Szerelmes szavakat mormolva a Nagy Idő ül lábaidnál.
"Szólj, beszélj, szerelmesem, szólalj meg, én arám!"
De szavad, ó, Hajthatatlan Szépség, kőbe zárva hallgat.

61.

Békesség, szívem, legyen az elválás perce édes.
Ne halál, beteljesülés legyen.
Enyhüljön emlékké a szerelem, dalba olvadjon a bánat.
A szédült repülés, mely szelek szárnyán szelte az eget, érjen véget a fészek felett.
Mint az éjszaka virága, olyan lágy legyen kezed utolsó érintése.
Csupán egy percet várj még, ó, Szépséges Vég, s búcsúzz el halkan, csendesen.
Leborulok előtted, s magasra tartom lámpásomat, hogy fénnyel szórjam be utadat.

62.

Homályos álomösvényen mentem, mendegéltem,
előző életem szerelmét kerestem.

Elhagyatott, sivár utca végén állt a háza.
Az esti szellőben a rúdon szundikált kedvenc
pávája, s a galambok is hallgattak a dúcban.

Szerelmem, lámpáját a sarokba téve, megállt
előttem.
Nagy szemeit arcomra emelve némán kérdezte:
"Jól vagy, barátom?"
Válaszolni akartam, de elvesztettük hangunkat, és
elfelejtettük a beszédet.

Gondolkodtam, töprengtem; de nem jutott
eszembe a nevünk sem.
Könnyek ragyogtak szemében. Felém nyújtotta
jobbját. Megfogtam, és csak álltam némán.

Lámpáink nyugtalanul lobogtak, és kialudtak az
esti szélben.

63.

Menned kell, utas?
Csendes az éj, s a sötétség aléltan borul az erdőre.
A lámpák ragyognak erkélyünkön, a virágok mind frissek, s a fiatal szemek még éberek.
A te távozásod ideje elérkezett?
Menned kell, utas?

Nem fonjuk esedező karunkat lábaidra.
Az ajtód nyitva. Felnyergelt lovad a kapuban áll.
Ha meg is próbáltuk, csak dalainkkal álltuk utadat.
Ha meg is próbáltuk, csak a szemünk kért, hogy maradj.
Gyengék vagyunk, utas, hogy visszatartsunk. Csak könnyeink vannak.

Mely olthatatlan tűz lobog szemedben?
Mely nyugtalan láz száguld eredben?
Mely hívás sürget a sötétből?
Mily szörnyű varázslatot olvastál ki az égen a csillagokból, hogy az éj lepecsételt, titkos üzenettel váratlanul és némán belopózott a szívedbe.

Ha nem érdekel vidám társaságunk, ha fáradt szíved békére vágyik, eloltjuk lámpásainkat, s elnémítjuk a hárfákat.
A falevelek suhogását hallgatva csendben ülünk a homályban, s a fáradt hold elárasztja sugaraival ablakod.
Ó, utas, az éjfél szívének mely álomtalan szelleme kerített hatalmába téged?

64.

Napom az országút perzselő, forró porában telt.
És most, az este hűvösében bekopogtatok az ivó ajtaján. Elhagyatott, és romokban hever.
Egy mogorva asathfa nyújtja éhes gyökereit a falak tátongó repedésein át.

Hajdan vándorok jöttek ide, megmosni fáradt lábukat.
Az udvaron, gyékényszőnyegeiken ülve, távoli országokról regéltek a kelő hold tompa fénye mellett.
Megújulva ébredtek reggel, és madárdal fogadta őket, s az útszélről barátságos virágok integettek.

Érkezésem nem várta égő mécses.
Elfelejtett esti lámpák kormos, fekete foltja, mint kioltott szem, meredt rám a falról.
A kiszáradt tó mellett a bokorban szentjánosbogarak szállnak, s a fűvel benőtt ösvényre árnyékot vetnek a bambuszágak.
Senki vendége vagyok, napom végéhez érve.
Előttem a végtelen éj, és fáradt vagyok.

65.

Ismét hívsz?
Eljött az est. A fáradtság ráfonódik tagjaimra, mint az esdeklő szerelem karja.
Ismét hívsz?

Egész napomat neked áldoztam, zsarnok asszony, s most az éjszakámra törsz?
Valahol minden a végéhez ér, s az embernek nem marad más, csak a magányos éj.
Kell, hogy áthasítsa hangod a csendet, és megigézzen?

Nem dalol az éjszaka altatódalt kapudnál?
Soha nem kúsznak könyörtelen tornyod felé a szelíd szárnyú csillagok az égen?
Soha nem halnak meg a virágok lágyan porba hullva kertedben?

Hívnod kell, nyugtalan lélek?
Akkor hát őrködjön, és hullassa könnyeit hiába a szeretet szomorú szeme.
Égjen a mécses a magányos házban.
Vigye a komp a fáradt munkást otthonába.
Búcsút veszek álmaimtól, és sietek hívásodra.

66.

Egy poros, gubancos, csapzott hajú őrült kereste a varázskövet. A teste már árnyékká soványodott, szorosra zárult ajka, mint szívének örökre bezárult kapuja, szemei világítottak, mint párjukat kereső szentjánosbogarak.

Lábainál a végtelen tenger morajlott.
A fecsegő hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek, és gúnyolták az őrült vándor süket fülét, aki nem értette beszédüket.
Talán már maga az őrült sem reménykedett, de mert a keresés az életévé vált, nem pihenhetett -
Ahogy a tenger sem pihen, örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatva karját -
Ahogy egy soha el nem érhető célt kergetve a körben járó csillag sem pihen -
Poros, csapzott hajfürtjeivel az őrült is tovább kóborolt a magányos parton - keresve a varázskövet.

Egy napon egy gyerek lépett hozzá, és megkérdezte: "Mondd, hol szerezted ezt az aranyláncot?" - s a derekára mutatott.
Az őrült rábámult - a lánc, mely egykor valóban vas volt, most színarany - nem, nem álom, arannyá változott, csak azt nem tudta, hogy hol s mikor.
Az őrült vadul öklözte homlokát - hol, ó, hol talált rá - tudtán kívül - a varázskőre?
Régi szokása volt, hogy felszedett minden kavicsot, s miután megérintette vele a láncot, ismét eldobta, anélkül, hogy ügyelt volna a változásra: így talált rá s vesztette el az őrült a varázskövet.

A nap lassan leáldozott az égen.
Az őrült - erejevesztetten, görnyedt testtel s porba hullt szívvel, mint a gyökerestül kitépett fa - visszafordult, hogy megtalálja az elveszett kincset.

67.

Bár lassú léptekkel jő az éj és jelt adott, hogy szűnjék meg a dal;
Bár nyugovóra tértek társaid, s te is fáradt vagy;
Bár félelem születik a sötétben, s az ég arcát fátyol borítja;
Madár, ó, madaram, hallgass mégis rám: ne zárd össze szárnyaidat.

Ez nem az erdő lombjának homálya, ez a tenger dagálya: gonosz, fekete kígyóhoz hasonló.
Ez nem a virágzó jázminok tánca, ez a felcsapódó hullámok taréja.
Ó, hol van a napos, zöld part, ahol fészked raktad?
Madár, ó, madaram, hallgass mégis rám: ne zárd össze szárnyaidat.

A magányos éj pihen ösvényed mentén, a hajnal az árnyékos domb mögött szendereg.
A csillagok lélegzet-visszafojtva számolják a perceket, s a mély éjben úszik az erőtlen hold.
Madár, ó, madaram, hallgass mégis rám: ne zárd össze szárnyaidat.

Nincs remény, nincs félelem számodra.
Nincs szó, nincs suttogás, nincs jaj.
Nincs otthon, nincs pihentető ágy.
Csak szárnyaid vannak, s csak a végtelen ég van.
Madár, ó, madaram, hallgass mégis rám: ne zárd össze szárnyaidat.

68.

Senki sem él, és semmi sem tart örökké, testvér. Gondold meg, és vigadj.
Életünk nem egyetlen ócska rakomány, ösvényünk nem egyetlen hosszú utazás.
Egyetlen költő se énekeljen egyetlen elkoptatott dalt.
A virág elhervad és meghal; de aki viseli, ne búsuljon miatta szüntelen.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

A szünetek teljesebbé teszik a dalt.
Napnyugtával hanyatlik az élet, s az alkonyodó ég arany árnyaiba fullad.
Nem játszhat örökké a szerelem sem, innia kell a szomorúság borából, s újraszületnie a könnyben.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

Siessünk a virágszedéssel, nehogy a kósza szél raboljon helyettünk.
Pezsdül a vérünk, csillog a szemünk, a csókkal várni nem szabad, ha késünk, elmúlik a pillanat.
Az életünk mohó, sóvárgó vágy emészt: az idő az elválás harangját kongatja.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

Nincs időnk keblünkre ölelni egy dolgot, nincs időnk összezúzni és szétszórni a porba.
Az órák, szoknyáik redőibe rejtve álmaikat, gyorsan továbbtopognak.
Oly rövid az életünk; alig néhány napot enged a szerelemre.
Ha mindez csak munka és lélekölő robot lenne, végtelenül hosszúnak tűnne.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

Édes a szépség, mert ugyanarra a futó dallamra táncol, mint az életünk.
Becses a tudás, mert kevés az időnk, s örökre befejezetlen marad.
Az örök Égben minden kész és befejezett.
Az ábrándok földi virágait örökké frissen tartja a halál.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

69.

Az aranyszarvasra vadászom.
Mosolyoghattok, barátaim, én mégis űzőbe veszem a tovatűnő látomást.
Futok fel a hegyre, le a völgybe, ismeretlen országokon vándorolok át az aranyszarvast űzve.
jöjjetek hát, és vásároljatok a vásárban, s térjetek meg minden jóval megrakottan házatokba, de engem, nem tudom hol és mikor, hatalmába kerített a hontalan szelek varázsa.
A szívem gondtalan; messze magam mögött hagytam minden jószágomat.
Futok fel a hegyre, le a völgybe, ismeretlen országokon vándorlok át az aranyszarvast űzve.

70.

Emlékszem, egy napon, gyermekkoromban, papírcsónakot eregettem az árokban.
Esős júliusi nap volt, egyedül voltam, és örültem a játékomnak.
Papírcsónakot eregettem az árokban.

Hirtelen viharfelhők tornyosultak az égen, szélroham süvített, és patakokban ömlött az eső.
Sáros vízfolyamok vágtattak, kicsapódott medréből a patak, és elsüllyedt a csónakom.
Ez a vihar is csak azért jött, hogy elrabolja a boldogságomat - gondoltam keserűen -, engem szemelt ki áldozatnak.

Sok év után ma is ilyen felhős júliusi nap van, és elmerengtem azon a sok furcsa tréfán, amelyben én lettem a vesztes.
A sorsomat kárhoztattam az elszenvedett rossz tréfákért, s akkor hirtelen eszembe jutott elsüllyedt papírcsónakom, ott az árokban.

71.

A nap még nem áldozott le, a vásár nem ért véget, a vásár a folyóparton.
Féltem, hogy elpocsékoltam az időm, és elvesztettem az utolsó pennymet.
De nem, barátom, valamim még maradt. A sorsom nem csalt el tőlem mindent.

Az adásvételnek vége.
Mind a két fél bezsebelte a nyereséget, s számomra is elérkezett az idő, hogy hazatérjek.
De kapus, te a dézsmádat kéred?
Ne félj, valamim még maradt. A sorsom nem csalt el tőlem mindent.

Vihart ígér a szélcsend, s a nyugaton eltűnő felhők rosszat sejtetnek.
A lecsendesedett víz szelet vár.
Sietek át a folyón, mielőtt nyakamba szakad az éjszaka.
Ó, révész, te a béredet kéred?
Igen, barátom, valamim még maradt. A sorsom nem csalt el tőlem mindent.

Koldus ül az úton, a fa alatt. Jaj, félénk reménnyel kutatja arcomat!
A napi nyereség a zsebemben - gondolja -, s gazdagnak tart.
Igen, barátom, valamim még maradt. A sorsom nem csalt el tőlem mindent.

Mélyül az éj, s az országút néptelen. A levelek között szentjánosbogarak fénylenek.
Ki vagy te, ki óvatosan, csöndes léptekkel nyomon követsz?
Igen, tudom, az a vágy hajt, hogy elrabold tőlem a nyereségemet. Ne félj, nem foglak megakadályozni ebben.
Nekem ugyanis még valamim maradt. A sorsom nem csalt el tőlem mindent.

Éjfél van, mire hazaérek. A kezeim üresek.
Te nyugtalan szemmel, ébren és csendben az ajtónál vársz.
Mint egy félénk madár, mohó szerelemmel a keblemre szállsz.
De gazdag vagyok, Istenem-atyám, a sorsom nem csalt el tőlem mindent.

72.

Hosszú napok kemény munkájával templomot emeltem. Sem ablaka, sem ajtaja, kemény, tömör kőből épült a fala.
Minden mást feledve, az egész világtól menekülve, magamba merülve bámultam az oltárra helyezett képet.
Bent örök éjszaka sötétlett, csak az illatos olajmécses fénylett.
A nehézkesen kígyózó szüntelen tömjénfüst felmarta a szívem.
Nem aludtam: bonyolult, kusza vonalakban különös alakokat véstem a falra - szárnyas lovakat, emberarcú virágokat és kígyótestű asszonyokat.
Sehol semmi nyílás nem maradt, amelyen át a madárdal, a levelek suhogása vagy a dolgos falu zaja bejuthatott volna.
Templomom sötét kupolájának egyetlen hangja zsolozsmáim varázsigéinek a visszhangja.
Elmém éles volt és mozdulatlan, mint a jelzőfény, a lelkem révületbe hullt.
Semmit sem tudtam az idő múlásáról, míg egyszer villám sújtotta a templomot, s a szívembe beléhasított a fájdalom.
Sápadtan, megszégyenülten pislogott a mécses; a falba vésett képek, mint megláncolt álmok, értelmetlenül meredtek a fénybe, s mintha legszívesebben elrejtőztek volna.
Az oltárképre néztem. Láttam, hogy mosolyog, s az Isten éltető érintésétől életre ébredt. Az éjszaka, melyet bebörtönöztem, kiterjesztette szárnyát s elenyészett.

73.

Nem adatott végtelen gazdagság neked, én türelmes, borongós Földanyám!
Keményen dolgozol, de kevés a kenyér, hogy betömd gyermekeid száját.
Számunkra tartogatott öröm-ajándékod sohasem teljes.
Gyermekeid számára készített játékaid törékenyek.
Nem tudod kielégíteni éhes reményeinket, de fordítsak ezért hátat neked?
Fájdalommal árnyékolt mosolyod édes a szememnek.
Beteljesülést nem ismerő szerelmed drága a szívemnek.
Termő testedből élettel és nem halhatatlansággal táplálsz bennünket, ezért kerüli el az álom a szemedet.
Színnel és dallal dolgozol évezredek óta, de eged - mely csak szomorú emlékeztetője az igazinak - nem épült meg.
Szépséges alkotásaid felett a könnyek köde lebeg.
Szerelmemet szerelmedbe, dalaimat záporként zúdítom néma szívedbe.
Munkával imádlak.
Láttam gyengéd arcodat, és szeretem gyászos porodat, Földanya.
A mindenség kihallgatási termében egy gyékényen ül a napsugárral s az éjféli csillagokkal az egyszerű, tudatlan fűszál.
Dalaim is megosztják helyüket a világ szívében a felhők és az erdők muzsikájával.
Csak a te kincsed nem részesül, gazdag ember, a nap vidám aranyának s a merengő hold lágy sugarainak egyszerű fenségében.
Nem árad gazdagságodra a mindent átölelve tartó ég áldása.
És ha jő a halál, kincsed megfakul, semmivé zsugorodik, és a porba hull.

75.

Éjfélkor egy férfi, aki Istent akarta szolgálni, megszólalt: "Eljött az óra, hogy elhagyjam otthonomat, és Isten keresésére induljak. Ó, ki tartott itt ilyen sokáig e tévelygésben?"
"Én!" - súgta az Isten, de a férfi füle nem fogta fel a hangot.
Az ágyban, alvó gyermekével keblén, békésen szendergett az asszonya.
"Ki vagy te, aki ilyen sokáig megtévesztettél engem?" - kérdezte az ember.
A hang ismét megszólalt: - "Az Isten" - de a szózat nem jutott el a férfi füléhez.
A gyermek felsírt álmában, és az anyjához simult.
"Állj meg, együgyű! - parancsolta az Isten - ne hagyd el otthonodat" - de az ember még mindig nem értette.
"Balga szolga - sóhajtott az Úr -, most hagysz el, midőn útra kelsz, hogy rám találj."

76.

Vásár volt a templom előtt. Esett kora reggel óta, s most már lassan esteledett.
A tömeg minden örömét túlragyogta annak a kislánynak sugárzó mosolya, aki pálmalevél sípot vett egy garasért.
Minden kacagás és zaj felett ennek a sípnak átható vidámsága lebegett.
Végtelen tömegben jöttek és taszigálták egymást az emberek. Az országút úszott a sárban, a folyó kiáradt a szüntelen esőtől, víz alá került a szántóföld.
A tömeg minden gondjánál-bajánál nagyobb volt egy kisfiúnak a bánata, mert nem volt szegénynek egy garasa, amin festett botot vehetett volna.
A gyerek sóvárgó szemmel bámulta a sátrat, s bánatától az egész vásári gyülekezet egyszerre olyan siralmasnak tetszett.

77.

Egy munkás és a felesége, akik a nyugati tájakról jöttek, szorgalmasan ástak, hogy az égetőkemencéhez téglát készítsenek.
Kislányuk a kikötőpartra járt; sikálta, súrolta a töméntelen sok lábast és fazekat.
Az öccse, barna, borotvált fejével, csupaszon és nyakig sárosan követte a magas parton, és türelmesen várta nénje parancsát.
A kislány, a teli korsót egyensúlyozva a fején, hazaindult. Bal kezében a ragyogó rézedényt, jobbjával a gyermeket tartotta - komolyan, ünnepélyesen, a háztartás gondjával terhelten -, ő, az anyja piciny szolgálója.
Egy napon ismét láttam ezt a meztelen kisfiút, amint hosszan előrenyújtott lábbal ült.
A nénje a vízben egy teli marék földdel súrolta körbe-karikába az egyik ivóedényt.
A part mentén, a közelben egy selyemszőrű bárány állt, és békésen legelt.
Legelészés közben lassan odáig merészkedett, ahol a kisfiú ült, s váratlanul, hangosan felbégetett: a gyermek megrettent és felsikoltott.
A kislány hagyta a súrolást, és ott termett.
Megosztva ölelését, egyik karjával az öccsét szorította magához, a másikkal a bárányt - a szeretet kötelékével kapcsolva össze az ember és az állat ivadékát.
Május volt. A rekkenő délelőtt végtelenül hosszúnak tetszett. A száraz föld szomjasan tátongott a hőségben.
A folyópart felől hirtelen hívogató hang ütötte meg a fülem: "Jöjj, drágám!"
Behajtottam a könyvet, ablakot nyitottam, és kitekintettem.
Szelíd, türelmes szemű, sáros bőrű, hatalmas bivaly álldogált a folyó közelében; s egy legénykét láttam a térdig érő vízben, aki fürödni hívta.
Derűsen elmosolyodtam, és édes érintés simogatta meg a szívem.

79.

Gyakran eltűnődtem azon, hogy hol van az ember és a beszédet nem értő állat egymásra ismerésének rejtett határa.
A teremtés magányos hajnalán a virágzó édenkertet egy egyszerű kis ösvény szelte át, melyen az ember és az állat szíve találkozott.
Bár az atyafiság régen feledésbe ment, eredendő élményeik emléke megmaradt.
Olykor, valami hirtelen támadt, szavak nélküli muzsikában életre ébrednek a homályos emlékek: az állat szelíd bizalommal lesi az ember arcát, és az ember mókás szeretettel az állat szemébe néz.
Mintha két álarcos barát találkoznék, és az álarc mögött felismerni vélnék egymást.

80.

Szemed egy pillantásával kifoszthatnád a költők hárfáiból felszakadó dalok minden gazdagságát, szépséges asszony!
De himnuszaikra nincs füled, ezért jövök én, himnuszokat zengeni neked.
Lábaidhoz alázhatnád a földkerekség legbüszkébb fejeit.
De te a világ előtt ismeretlen szerelmesedet választod, hogy dicsérjen téged, ezért imádlak én, szépségem.
Dicsfénnyel övezné a királyi pompát tökéletes karod érintése.
De te a port söpröd: karod szerény hajlékodat szolgálja; ezért telik meg a szívem csordultig mélységes tisztelettel.

81.

Miért suttogsz oly elhaló-halkan a fülembe, ó, Halál, én Halálom?
Este, mikor a virágok lehajtott fővel lankadoznak, s a jámbor állatok istállóikba térnek, mellém somfordálsz, s olyan szavakat suttogsz, amit nem értek.
Így kell álmosító mormolásod mákonyával és hideg csókjaiddal megnyerned s megkérned engem, ó, Halál, én Halálom?

Nem lesz büszke ceremónia menyegzőnkön?
Nem fogod össze virágkoszorúval barna, göndör fürtjeid?
Nincs senki, aki a zászlódat vinné előtted, és piros fáklyafényedtől nem lobban lángra az éjszaka, ó, Halál, én Halálom?

Jöjj kagylóhéj-hangszered zenéjével, jöjj az álomtalan éjben.
Öltöztess fel bíborpalástba, ragadd meg a kezem, és vigyél.
Hintód előtt nyerítő mének, tüzesek és türelmetlenek: így várj rám készen, ajtóm előtt.
Libbentsd fel fátyolomat, és nézz az arcomba büszkén, ó, Halál, én Halálom!

82.

Ma este halál-játékot kell játszanunk, a menyasszonyomnak és nekem.
Sötét az éj, az égen a felhők szeszélyesek, és hullám hullám hátán dühöng a tengeren.
Elhagytuk álmaink ágyát, szélesre tártuk az ajtót, és kiléptünk, a menyasszonyom és én.
Hintára ülünk, a vihar szele vadul hátba kap, s felrepülünk.
A menyasszonyom fél, riadozik és örül, megreszket, s a mellemre borul.
Régóta gyöngéden szolgálom.
Virágból készítek néki nyoszolyát, s az ajtót bezárom, hogy ne bántsa szemét a goromba fény.
Megcsókolom az ajkát, s lágyan suttogok a fülébe, míg lankadtan félig elalél.
Beleveszett valami meghatározhatatlan édesség végtelen ködébe.
Nem válaszolt érintésemre, dalaimmal sem sikerült felébresztenem.
A vadonból a vihar csalogató hangja jött hozzánk ma éjjel.
Menyasszonyom megborzongott és felállt, megragadta a kezemet, és kilépett.
A haja röpködött a szélben, a fátyla repdesett, s kebelén a virágfüzér nyugtalanul zizzent.
A halál érintése átlendítette az életbe.
Halálosan szeretjük egymást, a menyasszonyom és én.

83.

A domboldalon, a kukoricaföldek végében, a forrás közelében lakott, ott, ahol a százados fák ünnepélyes árnyai alatt a forrás kacagó patakokra szakad. Oda jártak korsóikat megmeríteni az asszonyok, s a vándorok ott üldögéltek pihenve és beszélgetve. Ő is ott dolgozott és álmodozott naponta a csobogó folyó hangjai mellett.
Egy este a felhőkbe burkolt csúcsokról vándor érkezett: a haja, mint az álmos kígyók, összegabalyodott. Csodálkozva faggattuk: "Ki vagy te?" Nem válaszolt, de leült a gyors szavú patakhoz, és némán bámulta a kunyhót, ahol Ő lakott. Szívünket átjárta a félelem, s elindultunk haza, mikor leszállt az est.
Másnap, midőn az asszonyok vízért mentek a folyóra, a forrásnál, a deodarfák között nyitva lelték kunyhója ajtaját, de jaj, messze szállt a hangja, és hová tűnt mosolygó arca? Korsója üresen a földön, s kiégett lámpája a sarokban hevert. Senki sem tudta, hová tűnt a derengés előtt, s az idegen elment.
Meleg napok járták májusban, a hó elolvadt, s mi a forrás mellett üldögéltünk sírva. Azon tűnődtünk: "Van-e tavasz azon a földön, ahová Ő ment, s van-e forrás, ahol megmerítheti korsóját ezekben a forró, szomjas napokban?" Elképedten kérdezgettük egymást: "Van-e ország ezeken a dombokon túl, ahol mi élünk?"
Nyári éjszaka volt, déli szellő fújt; elhagyott szobájában ültem, ahol a lámpa még mindig feketén komorlott. A szemem elől hirtelen, mint félrevont függönyök, eltűntek a dombok. "Ah, Ő jön? Hogy vagy, gyermekem? Boldog vagy, mondd? Hol tudsz meghúzódni a szabad ég alatt? És jaj, a forrásunk is hiányzik, mely csillapítaná szomjadat."
"Ugyanez az ég borul felém ott is - mondta -, csak nincs domboktól körülhatárolva - ugyanez a forrás, csak folyóvá dagadt - ugyanez a föld, csak síksággá bővült." "Mindened megvan - sóhajtottam -, csak mi nem vagyunk." Szomorúan mosolygott, és azt mondta: "Ti a szívemben vagytok." Felébredtem, és a bugyborékoló folyót s a deodarfák nyugtalan suhogását hallottam az éjben.

84.

A zöld és sárga rizsföldek felett, a gyors járású naptól űzve, suhannak az őszi felhők.
A méhek elfelejtettek mézet szívni; a fénytől részegen, ostobán libegnek és zümmögnek.
A folyó apró szigetein kacsák totyognak, s hangosan hápognak oktalan örömükben.
Senki se menjen haza, barátaim, senki se kezdjen dolgozni ma reggel.
Vegyük be rohammal a kék eget, és rohanás közben fosszuk ki a teret.
Kacagás lebeg a felhőkben, mint tajtékzó vízen a hab.
Tékozoljuk el, barátaim, haszontalan dallal a reggelt.

85.

Ki vagy te, olvasó, ki verseimet egy évszázaddal később olvasod?
Nem küldhetek neked a dúsgazdag tavaszból egyetlen szál virágot, a felettem úszó fellegekből egyetlen aranysávot sem.
Tárd ki kapuidat, és tekints a messzeségbe.
Gyűjtsd össze virágzó kertedből egy évszázada elhervadt virágok illatos emlékét.
Bárcsak megérezné boldog szíved annak a tavaszi reggelen zengett dalnak lüktető örömét, mely egy elmúlt századból küldi vidám hangját feléd.


 
 
0 komment , kategória:  Rabindranath Tagore 1.  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 206
  • e Hét: 1851
  • e Hónap: 17490
  • e Év: 50886
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.