Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 40 
x
  2013-01-10 10:42:20, csütörtök
 
 

Link

Works
A Birthday Present (Hungarian)
Ariel (Hungarian)
Black Rook in Rainy Weather (Hungarian)
Contusion (Hungarian)
Crossing the Water (Hungarian)
Daddy (Hungarian)
Death & Co. (Hungarian)
Elm (Hungarian)
Fever 103° (Hungarian)
Full Fathom Five (Hungarian)
Gulliver (Hungarian)
I Am Vertical (Hungarian)
Lady Lazarus (Hungarian)
Last Words (Hungarian)
Little Fugue (Hungarian)
Lorelei (Hungarian)
Mary's Song (Hungarian)
Nick And The Candlestick (Hungarian)
Parliament Hill Fields (Hungarian)
Poppies In October (Hungarian)
Sheep In Fog (Hungarian)
The Applicant (Hungarian)
The Colossus (Hungarian)
Three Women (Hungarian)
Two Campers in Cloud Country (Hungarian)
Winter Trees (Hungarian)
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath 1.  
x
  2013-01-02 13:25:55, szerda
 
  Plath, Sylvia: Születésnapi ajándék (A Birthday Present Magyar nyelven)



A Birthday Present (Angol)


What is this, behind this veil, is it ugly, is it beautiful?

It is shimmering, has it breasts, has it edges?



I am sure it is unique, I am sure it is what I want.

When I am quiet at my cooking I feel it looking, I feel it thinking



'Is this the one I am too appear for,

Is this the elect one, the one with black eye-pits and a scar?



Measuring the flour, cutting off the surplus,

Adhering to rules, to rules, to rules.



Is this the one for the annunciation?

My god, what a laugh!'



But it shimmers, it does not stop, and I think it wants me.

I would not mind if it were bones, or a pearl button.



I do not want much of a present, anyway, this year.

After all I am alive only by accident.



I would have killed myself gladly that time any possible way.

Now there are these veils, shimmering like curtains,



The diaphanous satins of a January window

White as babies' bedding and glittering with dead breath. O ivory!



It must be a tusk there, a ghost column.

Can you not see I do not mind what it is.



Can you not give it to me?

Do not be ashamed--I do not mind if it is small.



Do not be mean, I am ready for enormity.

Let us sit down to it, one on either side, admiring the gleam,



The glaze, the mirrory variety of it.

Let us eat our last supper at it, like a hospital plate.



I know why you will not give it to me,

You are terrified



The world will go up in a shriek, and your head with it,

Bossed, brazen, an antique shield,



A marvel to your great-grandchildren.

Do not be afraid, it is not so.



I will only take it and go aside quietly.

You will not even hear me opening it, no paper crackle,



No falling ribbons, no scream at the end.

I do not think you credit me with this discretion.



If you only knew how the veils were killing my days.

To you they are only transparencies, clear air.



But my god, the clouds are like cotton.

Armies of them. They are carbon monoxide.



Sweetly, sweetly I breathe in,

Filling my veins with invisibles, with the million



Probable motes that tick the years off my life.

You are silver-suited for the occasion. O adding machine-----



Is it impossible for you to let something go and have it go whole?

Must you stamp each piece purple,



Must you kill what you can?

There is one thing I want today, and only you can give it to me.



It stands at my window, big as the sky.

It breathes from my sheets, the cold dead center



Where split lives congeal and stiffen to history.

Let it not come by the mail, finger by finger.



Let it not come by word of mouth, I should be sixty

By the time the whole of it was delivered, and to numb to use it.



Only let down the veil, the veil, the veil.

If it were death



I would admire the deep gravity of it, its timeless eyes.

I would know you were serious.



There would be a nobility then, there would be a birthday.

And the knife not carve, but enter



Pure and clean as the cry of a baby,

And the universe slide from my side.




Születésnapi ajándék (Magyar)


Mi ez itt, fátyol alatt, rút, szép?

Átdereng; melle van, éle van?



Biztos páratlan, biztos épp ilyet akartam.

Míg fő a tésztám, érzem, hogy néz rám, s így gondolkodik:



,,Hát ennek kell itt megjelennem,

Ez lesz a kiválasztott? karikás szem, sebhely.



Méri a lisztet, leszedi, ami fölösleg,

Ahogy a szabály, a szabály, a szabály.



Ezé lesz a kinyilatkoztatás?

Úristen, kész röhej!"



De csak dereng egyre, azt hiszem, kellek neki.

Bánom is én, ha csontváz, ha gyöngyház.



Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék.

Végső soron véletlen, hogy még élek.



Boldogan megöltem volna magam ezúttal, akárhogy.

Most meg ezek a fátylak, ez a függöny-derengés,



Januári ablak áttetsző szaténja,

Kiságynemű-fehér, halott lélegzet-csillámos. Ó, elefántcsont!



Mert agyar lesz, kísértet-oszlop.

Hát mm érted, nekem mindegy, micsoda.



Nem adhatod oda?

Ne restelkedj - nem számít, bármilyen kicsi.



Ne útálatoskodj, felkészülten minden rémségre.

Üljünk le, kétfelől, csodáljuk fényét,



Tündöklő tükör-tarkaságát, költsük el

Utolsó vacsoránk, mintha kórházban lennénk.



Tudom, miért nem mered odaadni.

Rettegsz, hogy



Sikoltva szétmegy a világ és vele a fejed,

A domború, ókori bronzpajzs,



Ükunokák is csodájára járnak.

Ne félj, szó sincs erről.



Csak átveszem, és csöndben félrehúzódom.

Nem hallod, ahogy kinyitom, nem lesz papírzörgés,



Szalaghullás, felkiáltása végén.

Mintha nem hinnél ilyen tapintatosnak.



Tudnád csak, hogy ölték napjaim e fátylak.

Neked átlátszóak, persze, mint a levegő.



Pedig, úristen, a felhők: minta gyapot.

Sereglenek, szénmonoxid-ármádák.



Belélegzem édesen, édesen,

Ereim megtölti a láthatatlan, milliószám



Feltehető porszem, s leütik életem éveit.

Ezüst-öltönyben vagy, alkalomhoz illőn. Ó, számológép -



Hát semmit se tudsz elengedni, de úgy, mindenestül?

Mindent le kell pecsételned lilával,



Meg kell ölnöd, amit bírsz?

Itt ez az egy dolog, amit ma akarnék, s csak te adhatod oda.



Ablakomban áll, akkora, mint az ég.

Ágyamból lélegzik, hideg középpontból,



Ahol a sok szétlötykölt élet alvad-dermed történelemmé.

Ne add postára, kézről kézre.



Ne szóval üzend meg: hatvanéves leszek,

Mire az egész ideérne, már mire használnám.



Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.

Ha ez ott a halál,



Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét.

Tudnám, nem tréfálsz.



Az nemes dolog lenne, az - születésnap.

Nem nyiszatolna a kés: metszene,



Mint pőre, tiszta csecsemőkiáltás,

És a mindenség elválna tőlem.

Tandori Dezső
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath 1.  
x
  2012-09-17 09:39:12, hétfő
 
  Plath, Sylvia: Három nő (Three Women in Hungarian)

Three Women (English)


A Poem for Three Voices



Setting: A Maternity Ward and round about



FIRST VOICE:

I am slow as the world. I am very patient,

Turning through my time, the suns and stars

Regarding me with attention.

The moon's concern is more personal:

She passes and repasses, luminous as a nurse.

Is she sorry for what will happen? I do not think so.

She is simply astonished at fertility.



When I walk out, I am a great event.

I do not have to think, or even rehearse.

What happens in me will happen without attention.

The pheasant stands on the hill;

He is arranging his brown feathers.

I cannot help smiling at what it is I know.

Leaves and petals attend me. I am ready.



SECOND VOICE:

When I first saw it, the small red seep, I did not believe it.

I watched the men walk about me in the office. They were so flat!

There was something about them like cardboard, and now I had caught it,

That flat, flat, flatness from which ideas, destructions,

Bulldozers, guillotines, white chambers of shrieks proceed,

Endlessly proceed--and the cold angels, the abstractions.

I sat at my desk in my stockings, my high heels,



And the man I work for laughed: 'Have you seen something awful?

You are so white, suddenly.' And I said nothing.

I saw death in the bare trees, a deprivation.

I could not believe it. Is it so difficult

For the spirit to conceive a face, a mouth?

The letters proceed from these black keys, and these black keys proceed

From my alphabetical fingers, ordering parts,



Parts, bits, cogs, the shining multiples.

I am dying as I sit. I lose a dimension.

Trains roar in my ears, departures, departures!

The silver track of time empties into the distance,

The white sky empties of its promise, like a cup.

These are my feet, these mechanical echoes.

Tap, tap, tap, steel pegs. I am found wanting.



This is a disease I carry home, this is a death.

Again, this is a death. Is it the air,

The particles of destruction I suck up? Am I a pulse

That wanes and wanes, facing the cold angel?

Is this my lover then? This death, this death?

As a child I loved a lichen-bitten name.

Is this the one sin then, this old dead love of death?



THIRD VOICE:

I remember the minute when I knew for sure.

The willows were chilling,

The face in the pool was beautiful, but not mine--

It had a consequential look, like everything else,

And all I could see was dangers: doves and words,

Stars and showers of gold--conceptions, conceptions!

I remember a white, cold wing



And the great swan, with its terrible look,

Coming at me, like a castle, from the top of the river.

There is a snake in swans.

He glided by; his eye had a black meaning.

I saw the world in it--small, mean and black,

Every little word hooked to every little word, and act to act.

A hot blue day had budded into something.



I wasn't ready. The white clouds rearing

Aside were dragging me in four directions.

I wasn't ready.

I had no reverence.

I thought I could deny the consequence--

But it was too late for that. It was too late, and the face

Went on shaping itself with love, as if I was ready.



SECOND VOICE:

It is a world of snow now. I am not at home.

How white these sheets are. The faces have no features.

They are bald and impossible, like the faces of my children,

Those little sick ones that elude my arms.

Other children do not touch me: they are terrible.

They have too many colors, too much life. They are not quiet,

Quiet, like the little emptinesses I carry.



I have had my chances. I have tried and tried.

I have stitched life into me like a rare organ,

And walked carefully, precariously, like something rare.

I have tried not to think too hard. I have tried to be natural.

I have tried to be blind in love, like other women,

Blind in my bed, with my dear blind sweet one,

Not looking, through the thick dark, for the face of another.



I did not look. But still the face was there,

The face of the unborn one that loved its perfections,

The face of the dead one that could only be perfect

In its easy peace, could only keep holy so.

And then there were other faces. The faces of nations,

Governments, parliaments, societies,

The faceless faces of important men.



It is these men I mind:

They are so jealous of anything that is not flat! They are jealous gods

That would have the whole world flat because they are.

I see the Father conversing with the Son.

Such flatness cannot but be holy.

'Let us make a heaven,' they say.

'Let us flatten and launder the grossness from these souls.'



FIRST VOICE:

I am calm. I am calm. It is the calm before something awful:

The yellow minute before the wind walks, when the leaves

Turn up their hands, their pallors. It is so quiet here.

The sheets, the faces, are white and stopped, like clocks.

Voices stand back and flatten. Their visible hieroglyphs

Flatten to parchment screens to keep the wind off.

They paint such secrets in Arabic, Chinese!



I am dumb and brown. I am a seed about to break.

The brownness is my dead self, and it is sullen:

It does not wish to be more, or different.

Dusk hoods me in blue now, like a Mary.

O color of distnace and forgetfulness!--

When will it be, the second when Time breaks

And eternity engulfs it, and I drown utterly?



I talk to myself, myself only, set apart--

Swabbed and lurid with disinfectants, sacrificial.

Waiting lies heavy on my lids. It lies like sleep,

Like a big sea. Far off, far off, I feel the first wave tug

Its cargo of agony toward me, inescapable, tidal.

And I, a shell, echoing on this white beach

Face the voices that overwhelm, the terrible element.



THIRD VOICE:

I am a mountain now, among mountainy women.

The doctors move among us as if our bigness

Frightened the mind. They smile like fools.

They are to blame for what I am, and they know it.

They hug their flatness like a kind of health.

And what if they found themselves surprised, as I did?

They would go mad with it.



And what if two lives leaked between my thighs?

I have seen the white clean chamber with its instruments.

It is a place of shrieks. It is not happy.

'This is where you will come when you are ready.'

The night lights are flat red moons. They are dull with blood.

I am not ready for anything to happen.

I should have murdered this, that murders me.



FIRST VOICE:

There is no miracle more cruel than this.

I am dragged by the horses, the iron hooves.

I last. I last it out. I accomplish a work.

Dark tunnel, through which hurtle the visitations,

The visitations, the manifestations, the startled faces.

I am the center of an atrocity.

What pains, what sorrows must I be mothering?



Can such innocence kill and kill? It milks my life.

The trees wither in the street. The rain is corrosive.

I taste it on my tongue, and the workable horrors,

The horrors that stand and idle, the slighted godmothers

With their hearts that tick and tick, with their satchels of instruments.

I shall be a wall and a roof, protecting.

I shall be a sky and a hill of good: O let me be!



A power is growing on me, an old tenacity.

I am breaking apart like the world. There is this blackness,

This ram of blackness. I fold my hands on a mountain.

The air is thick. It is thick with this working.

I am used. I am drummed into use.

My eyes are squeezed by this blackness.

I see nothing.



SECOND VOICE:

I am accused. I dream of massacres.

I am a garden of black and red agonies. I drink them,

Hating myself, hating and fearing. And now the world conceives

Its end and runs toward it, arms held out in love.

It is a love of death that sickens everything.

A dead sun stains the newsprint. It is red.

I lose life after life. The dark earth drinks them.



She is the vampire of us all. So she supports us,

Fattens us, is kind. Her mouth is red.

I know her. I know her intimately--

Old winter-face, old barren one, old time bomb.

Men have used her meanly. She will eat them.

Eat them, eat them, eat them in the end.

The sun is down. I die. I make a death.



FIRST VOICE:

Who is he, this blue, furious boy,

Shiny and strange, as if he had hurtled from a star?

He is looking so angrily!

He flew into the room, a shriek at his heel.

The blue color pales. He is human after all.

A red lotus opens in its bowl of blood;

They are stitching me up with silk, as if I were a material.



What did my fingers do before they held him?

What did my heart do, with its love?

I have never seen a thing so clear.

His lids are like the lilac-flower

And soft as a moth, his breath.

I shall not let go.

There is no guile or warp in him. May he keep so.



SECOND VOICE:

There is the moon in the high window. It is over.

How winter fills my soul! And that chalk light

Laying its scales on the windows, the windows of empty offices,

Empty schoolrooms, empty churches. O so much emptiness!

There is this cessation. This terrible cessation of everything.

These bodies mounded around me now, these polar sleepers--

What blue, moony ray ices their dreams?



I feel it enter me, cold, alien, like an instrument.

And that mad, hard face at the end of it, that O-mouth

Open in its gape of perpetual grieving.

It is she that drags the blood-black sea around

Month after month, with its voices of failure.

I am helpless as the sea at the end of her string.

I am restless. Restless and useless. I, too, create corpses.



I shall move north. I shall move into a long blackness.

I see myself as a shadow, neither man nor woman,

Neither a woman, happy to be like a man, nor a man

Blunt and flat enough to feel no lack. I feel a lack.

I hold my fingers up, ten white pickets.

See, the darkness is leaking from the cracks.

I cannot contain it. I cannot contain my life.



I shall be a heroine of the peripheral.

I shall not be accused by isolate buttons,

Holes in the heels of socks, the white mute faces

Of unanswered letters, coffined in a letter case.

I shall not be accused, I shall not be accused.

The clock shall not find me wanting, nor these stars

That rivet in place abyss after abyss.



THIRD VOICE:

I see her in my sleep, my red, terrible girl.

She is crying through the glass that separates us.

She is crying, and she is furious.

Her cries are hooks that catch and grate like cats.

It is by these hooks she climbs to my notice.

She is crying at the dark, or at the stars

That at such a distance from us shine and whirl.



I think her little head is carved in wood,

A red, hard wood, eyes shut and mouth wide open.

And from the open mouth issue sharp cries

Scratching at my sleep like arrows,

Scratching at my sleep, and entering my side.

My daughter has no teeth. Her mouth is wide.

It utters such dark sounds it cannot be good.



FIRST VOICE:

What is it that flings these innocent souls at us?

Look, they are so exhausted, they are all flat out

In their canvas-sided cots, names tied to their wrists,

The little silver trophies they've come so far for.

There are some with thick black hair, there are some bald.

Their skin tints are pink or sallow, brown or red;

They are beginning to remember their differences.



I think they are made of water; they have no expression.

Their features are sleeping, like light on quiet water.

They are the real monks and nuns in their identical garments.

I see them showering like stars on to the world--

On India, Africa, America, these miraculous ones,

These pure, small images. They smell of milk.

Their footsoles are untouched. They are walkers of air.



Can nothingness be so prodigal?

Here is my son.

His wide eye is that general, flat blue.

He is turning to me like a little, blind, bright plant.

One cry. It is the hook I hang on.

And I am a river of milk.

I am a warm hill.



SECOND VOICE:

I am not ugly. I am even beautiful.

The mirror gives back a woman without deformity.

The nurses give back my clothes, and an identity.

It is usual, they say, for such a thing to happen.

It is usual in my life, and the lives of others.

I am one in five, something like that. I am not hopeless.

I am beautiful as a statistic. Here is my lipstick.



I draw on the old mouth.

The red mouth I put by with my identity

A day ago, two days, three days ago. It was a Friday.

I do not even need a holiday; I can go to work today.

I can love my husband, who will understand.

Who will love me through the blur of my deformity

As if I had lost an eye, a leg, a tongue.



And so I stand, a little sightless. So I walk

Away on wheels, instead of legs, they serve as well.

And learn to speak with fingers, not a tongue.

The body is resourceful.

The body of a starfish can grow back its arms

And newts are prodigal in legs. And may I be

As prodigal in what lacks me.



THIRD VOICE:

She is a small island, asleep and peaceful,

And I am a white ship hooting: Goodbye, goodbye.

The day is blazing. It is very mournful.

The flowers in this room are red and tropical.

They have lived behind glass all their lives, they have been cared for

tenderly.

Now they face a winter of white sheets, white faces.

There is very little to go into my suitcase.



There are the clothes of a fat woman I do not know.

There is my comb and brush. There is an emptiness.

I am so vulnerable suddenly.

I am a wound walking out of hospital.

I am a wound that they are letting go.

I leave my health behind. I leave someone

Who would adhere to me: I undo her fingers like bandages: I go.



SECOND VOICE:

I am myself again. There are no loose ends.

I am bled white as wax, I have no attachments.

I am flat and virginal, which means nothing has happened,

Nothing that cannot be erased, ripped up and scrapped, begun again.

There little black twigs do not think to bud,

Nor do these dry, dry gutters dream of rain.

This woman who meets me in windows--she is neat.



So neat she is transparent, like a spirit.

how shyly she superimposes her neat self

On the inferno of African oranges, the heel-hung pigs.

She is deferring to reality.

It is I. It is I--

Tasting the bitterness between my teeth.

The incalculable malice of the everyday.



FIRST VOICE:

How long can I be a wall, keeping the wind off?

How long can I be

Gentling the sun with the shade of my hand,

Intercepting the blue bolts of a cold moon?

The voices of loneliness, the voices of sorrow

Lap at my back ineluctably.

How shall it soften them, this little lullaby?



How long can I be a wall around my green property?

How long can my hands

Be a bandage to his hurt, and my words

Bright birds in the sky, consoling, consoling?

It is a terrible thing

To be so open: it is as if my heart

Put on a face and walked into the world.



THIRD VOICE:

Today the colleges are drunk with spring.

My black gown is a litle funeral:

It shows I am serious.

The books I carry wedge into my side.

I had an old wound once, but it is healing.

I had a dream of an island, red with cries.

It was a dream, and did not mean a thing.



FIRST VOICE:

Dawn flowers in the great elm outside the house.

The swifts are back. They are shrieking like paper rockets.

I hear the sound of the hours

Widen and die in the hedgerows. I hear the moo of cows.

The colors replenish themselves, and the wet

Thatch smokes in the sun.

The narcissi open white faces in the orchard.



I am reassured. I am reassured.

These are the clear bright colors of the nursery,

The talking ducks, the happy lambs.

I am simple again. I believe in miracles.

I do not believe in those terrible children

Who injure my sleep with their white eyes, their fingerless hands.

They are not mine. They do not belong to me.



I shall meditate upon normality.

I shall meditate upon my little son.

He does not walk. He does not speak a word.

He is still swaddled in white bands.

But he is pink and perfect. He smiles so frequently.

I have papered his room with big roses,

I have painted little hearts on everything.



I do not will him to be exceptional.

It is the exception that interests the devil.

It is the exception that climbs the sorrowful hill

Or sits in the desert and hurts his mother's heart.

I will him to be common,

To love me as I love him,

And to marry what he wants and where he will.



THIRD VOICE:

Hot noon in the meadows. The buttercups

Swelter and melt, and the lovers

Pass by, pass by.

They are black and flat as shadows.

It is so beautiful to have no attachments!

I am solitary as grass. What is it I miss?

Shall I ever find it, whatever it is?



The swans are gone. Still the river

Remembers how white they were.

It strives after them with its lights.

It finds their shapes in a cloud.

What is that bird that cries

With such sorrow in its voice?

I am young as ever, it says. What is it I miss?



SECOND VOICE:

I am at home in the lamplight. The evenings are lengthening.

I am mending a silk slip: my husband is reading.

How beautifully the light includes these things.

There is a kind of smoke in the spring air,

A smoke that takes the parks, the little statues

With pinkness, as if a tenderness awoke,

A tenderness that did not tire, something healing.



I wait and ache. I think I have been healing.

There is a great deal else to do. My hands

Can stitch lace neatly on to this material. My husband

Can turn and turn the pages of a book.

And so we are at home together, after hours.

It is only time that weighs upon our hands.

It is only time, and that is not material.



The streets may turn to paper suddenly, but I recover

From the long fall, and find myself in bed,

Safe on the mattress, hands braced, as for a fall.

I find myself again. I am no shadow

Though there is a shadow starting from my feet. I am a wife.

The city waits and aches. The little grasses

Crack through stone, and they are green with life.





Három nő (Hungarian)


Vers három hangra



Szín: szülészeti osztály és környéke



ELSŐ HANG

Lassú vagyok, mint a világ. S roppant türelmes,

Időmön átforogva napok s csillagok

Tekintenek rám figyelemmel.

A hold érdeklődése személyesebb:

Jön s újra jön, sugárzó ápolónő.

Sajnálja, ami történni fog? Nem hiszem.

Csupán a termékenységen csodálkozik.



Ha sétálok, máris nagy esemény.

Nem kell gondolnom rá, sem elpróbálnom

Ami történik bennem, odafigyelés nélkül meglesz.

A fácán fönn áll a dombon;

Rendezi barna tollait.

Akaratlan mosolygok rajta, mit tudok.

Levelek-szirmok felügyelnek rám. Kész vagyok.



MÁSODIK HANG

Hogy először láttam, a kis vörös foltot, azt hittem: nem igaz.

Figyeltem, hogy kerülgetnek az irodában a férfiak.

Olyan lapos volt mind! Kartonpapír! S megértettem,

Mi ez a laposság: ebből lesznek az eszmék, pusztítások,

Bulldózerek, nyaktilók, sikolyok fehér kamrái, áradnak

Belőlük, végtelen - s a hideg angyalok, az absztrakciók.

Ülök asztalomnál, harisnyás lábbal, tűsarkúban,



S a főnököm nevetett: "Kísértetet látott?

Hirtelen úgy elsápadt." Nem mondtam semmit.

Halált láttam a csupasz fák közt, kifosztást.

Nem bírtam hinni. Oly nehéz, hogy lelkünk

Kieszeljen egy arcot-szájat? A betűk

E sötét billentyűket, ezek az én ábécé-rendes

Ujjaimat folytatják, alkatrészeket



Rendelnek, darabárut, fogaskerekeket, fénylő többeseket.

Meghalok, ahogy itt ülök. Egy dimenziót veszítek.

Vonatok zúgnak fülemben, indulások, távolodások!

Az idő ezüst vágánya a messzeségbe ürül,

A fehér ég csészéjéből ígérete kihull.

Ezek a lábaim, e gépi visszhangok.

Kop, kop, kop, acél cövekek. Hibát találnak bennem.



Ez egy kór, amit hazahordok, ez egy halál.

Megint, ez egy halál. A levegővel

Szívom a pusztulás-részecskéket? Ütőérként

Gyengülök egyre, a hideg angyallal szembenézve?

Ez lenne a szeretőm? Ez, ez a halál?

Gyerekként egy mohos nevet szerettem.

Ez volna hát a bűn? A halál holt, régi szerelme?



HARMADIK HANG

Hogy rájöttem: biztos - emlékszem a percre.

A fűzfák borzongattak,

A tó vizén az arc szép volt, de nem enyém -

Fontoskodva nézett rám, mint bármi más,

És csak veszélyt láttam: galambokat és szavakat,

Csillagot-záport aranyból - koncepciók, koncepciók!

Fehér hideg szárnyra emlékszem,



S hogy a szörnyű nézésű, nagy hattyú

Jön felém, kastélyként, a folyó színéről.

Kígyó van a hattyúkban.

Mellém siklott; szeme sötét jelentés,

Benne a világ - csekély, sekély, sötét,

Minden kis szó minden kis szóhoz horgolódik, tett a tetthez.

Forró, kék nap rügyezett valamivé.



Nem voltam kész. Az elhátráló felhők

Húztak volna egyszerre négy irányba.

Nem voltam kész.

Hiányzott a becsülés.

Gondoltam, megtagadhatom a következményeket -

De már késő volt. Túl késő. És az arc

Alakult tovább, szerelmesen, mintha kész volnék.



MÁSODIK HANG

Ez itt most hó-világ. Nem vagyok otthon.

Milyen fehér lepedők. Vonástalan arcok.

Csupaszok s képtelenek, akár a gyerekeimé,

A kis betegeké, akik karomból kibújnak.

Más gyerekek hozzám se nyúlnak: iszonyúak.

Túl szinesek, túl elevenek. Nem csöndesek,

Nem, mint a csepp űr, melyet hordozok.



Volt esélyem. Próbáltam újra meg újra.

Életet varrtam magamba: ritka szervként,

S óva, gonddal jártam, magam is ritkaság.

Próbáltam felszínesnek lenni. Természetesen

Élni, vakon szeretni, mint a többi nő,

Vakon az ágyban, drága, vak szerelemmel,

Sűrű sötétben nem nézni a másik arcot.



Nem néztem. És mégis ott volt az arc,

A megszületetlené, aki teljességeit

Szereti, a halotté, aki úgy lett teljes,

Könnyű békéjében, csak ott lehetett szent.

S más arcok is voltak. Nemzeteké,

Kormányok, parlamentek, társadalmak

S a fontos emberek arctalan arca.



Az ilyeneket nem bírom:

Hogy féltékenyek mindenre, ami nem lapos! Féltékeny istenek,

Lapossá tennék a világot, mert ők azok.

Elképzelem, a Fiúval így szól az Atya

A laposságról, mely csak szent lehet.

,,Teremtsünk mennyországot", mondják, ,,mossuk

S mángoroljuk ki mind e testes lelkeket."



ELSŐ HANG

Nyugodt vagyok. Nyugodt. Ez vésztjósló nyugalom:

A sárga perc, mielőtt jön a szél, s a levelek

Sápadt tenyerük tárják. Itt olyan csönd van.

Lepedők, arcok: fehérek, megállt órák.

Hangok tűnnek, laposodva. Látható hieroglifáik

Már csak pergamen-paravánok, szélfogók.

Micsoda titkokat rajzolnak kínaiul, arabul!



Tompa és barna vagyok. Hasadni kész mag.

A barnaság a holt énem, az komor:

Nem kíván több lenni, se más.

Alkony csuklyáz most kékkel, mint egy Máriát.

Ó, távolság és feledés színe!

Mikor lesz, az a másodperc, hogy Időm hasad,

S öröklét önti el, s én végleg megfulok?



Magamban beszélek, csak így, elkülönítve -

Tamponos, fertőtlenített kísértet, áldozati lény!

Szemhéjamon súlyos várakozás. Mint az álom.

Heverő nagy tenger. Messze, érzem, az első hullám

Sodorja felém kínom terhét, menthetetlen áradás.

S én, visszhangzó kagyló e fehér parton,

Várom az elsöprő hangokat, a szörnyű elemet.



HARMADIK HANG

Most hegy vagyok, hegy-forma asszonyok közt.

Orvosok járnak-kelnek itt, s nagyságunk mintha

Riasztó lenne. Hülyén mosolyognak ránk.

Ők a hibásak, hogy így vagyok, s ezt tudják.

Egészségként dajkálják laposságuk.

És mi van, ha őket is ilyen meglepetés éri ?

Meg fognak őrülni.



S ha két élet fut el combom között?

Láttam a tiszta, fehér szobát s az eszközöket.

Sikolyok tere. Cseppet sem derűs.

,,Látja, ha kész lesz majd, ide kerül."

Az éji fények piros holdkorongok. Borongnak véresen.

Én nem vagyok kész semmire. Miért is nem

öltem meg ezt, ami most engem öl.



ELSŐ HANG

Nincs ennél kegyetlenebb csoda.

Vonszolnak a lovak, a vaspaták.

Bírom. Kibírom. Egy művet kell befejeznem.

Sötét alagút, ott zúgnak a látomások,

A kinyilatkoztatók, a döbbent arcok.

Egy atrocitás központja vagyok.

Micsoda kínok s bánatok anyja leszek majd?



Ily ártatlanság öldökölhet? Szívja életem.

Fonnyadnak az utcai fák. Maró az eső.

Nyelvem ízleli, s ízlel művelhető rémségeket:

Állnak tétlen, semmibe vett keresztanyák,

Pedig a szívük ver, ver, s velük a szerszámos-táska.

Fal és tető leszek, védelmező.

A jóság ege, dombja: Ó, hadd legyek!



Úrrá lesz rajtam egy régi, makacs erő.

Széthasadok, mint a világ. Itt ez a feketeség,

Ez a fekete pöröly. Kezem egy hegy köré fonom.

A levegő sűrű. Sűrű ettől a munkától.

Használnak. Használhatóvá sulykolnak.

Szememet préseli ez a feketeség.

Semmit se látok.



MÁSODIK HANG

Vádolnak. Öldöklésekkel álmodom.

Fekete, vörös agóniák kertje vagyok. Iszom őket

És gyűlölöm magam, s ez félelem is. Most a világ vége

Közeleg, s a világ tárt karral, vágyva rohan felé.

Halálos vágy ez, beteg tőle minden.

Holt nap üt foltot az újságpapíron. Vöröslik.

Sorra veszítem életeim. Sötét föld issza őket.



Ő mindnyájunk vámpírja. Így hát táplál,

Hízlal, kedves hozzánk. Vörös a szája.

Ismerem. Nagyon közelről - Vén tél-arc,

Vén meddőség, vén időzített bomba.

Férfiak becstelenítették. Fölfalja őket.

Fal, fal, fal, fölfalja őket a végén.

Lement a nap. Meghalok. Ez leszek.



ELSŐ HANG

Ki ez a kék, dühös fiú,

Fényes és furcsa, mintha csillagból zúdult volna?

Milyen haragosan néz!

A szobába röppent, nyomában egy sikoly.

A kék szín fakul. Kétségkívül: ember.

Vér-edényében vörös lótusz nyílik.

Mint egy anyagot, elvarrnak selyemmel.



Míg nem őt fogták, ujjaim mit csináltak?

Mit csinált a szívem, szeretetével?

Sose láttam ilyen tisztán semmit.

Szemhéja orgona virága,

Puha pille a lélegzése.

Nem engedem.

Nincs benne ármány, torz sík. Maradna ilyen.



MÁSODIK HANG

Ott a hold a magas ablakban. Megvolt.

Lelkem most csupa tél! És kréta-szín fény:

Ez pikkelyezi az ablakokat, üres irodákét,

Üres tantermekét, templomokét. Ó, ennyi üresség!

Itt ez a szünetelés is. Iszonyúan szünetel minden.

E körém hantolt testek, jégsarki alvók

Mely kék, holdas sugár jegeli álmuk?



Érzem, belém hatol: hideg, idegen; eszköz.

S az őrült, kemény arc a végén, az Ó-száj,

Örök gyász kapuja, kerekre tárva.

Ő vonszolja a véres-fekete tengert

Hónapról-hónapra, kudarc-szavával.

Drótján tehetetlen vagyok, mint a tenger.

És nyugtalan. Nyugtalan és haszontalan. Magam is hullatermő.



Északnak tartok. Át a hosszú sötéten.

Látom magam árnyként, nem vagyok férfi, se nő:

Nő, aki boldog, hogy férfi, férfi, aki tompa

És lapos, és nem érez hiányt. Én érzek.

Feltartom tíz ujjam, fehér karók.

S a réseken szivárog a sötétség.

Rossz tartály vagyok. Életem elfolyatom.



Hadd lehessek periférikus hősnő.

Ne vádoljanak a leszakadt gombok,

Lyukas sarkú zoknik, megválaszolatlan

Levél-arcok, dobozba zárva, némán.

Ne vádoljanak, ne vádoljanak.

Ne lásson hibásnak az óra, se a csillagok,

Míg szakadékaik helyreszegecselik.



HARMADIK HANG

Látom, hogy alszik vörös, szörnyü lányom.

Átsír a köztünk lévő üvegen.

Sír; és tombol. Felsírásai horgok:

Belém akadnak. Macskanyávogások.

E horgokkal karmol figyelmemig.

A sötétnek sír, vagy a csillagoknak,

Ahogy ott nyüzsögnek egy más világban.



Kis feje mintha fába volna metszve,

Rőt keményfába: zárt szem, tátott száj.

S a tátott szájból éles, síró hangok

Nyilai röppennek, átverik álmom,

Átverik, s beleállnak oldalamba.

Lányom fogatlan. Tátott szája riasztó,

Hangja sötét, mi jóra is vezetne.



ELSŐ HANG

Mi vet közénk ily ártatlan lelkeket?

Kimerült mind, elterül csak a vászon

Kiságyban, csuklójára kötött névvel :

Csöpp ezüstérmek, ezekért a nagy út!

Ez sűrű fekete hajú, kopasz a másik.

Bőrük rózsás, barna, vörös vagy hóka;

S kezdenek emlékezni rá, hogy különböznek.



Azt hiszem, vízből vannak; kifejezéstelenek.

Vonásaik alusznak: fény a csöndes vízen.

Egyenruhájukban igazi szerzetesek, apácák.

Látom, bezáporozzák, mint csillagok, be a Földet,

Indiát, Afrikát, Amerikát, e csodásak,

E tiszta kis képmások. Tejszagúak.

Talpuk érintetlen. A légen járnak.



A semmiség ily pazarló lehet?

Itt a fiam.

Nagy szeme ez az átfogó, sík kékség.

Felém fordul: kis fényes, vak növény.

Fölsír. E hang horgán csüggök.

Tejfolyam vagyok.

Dombság, meleg.



MÁSODIK HANG

Nem vagyok csúnya. Nagyon is szép vagyok.

Ez a tükörbeli nő nem mutat torzulást.

Visszakapom ruhám, azonosságom.

Van ez, mondják a nővérek, nem is ritkaság.

Nem ritkaság az életemben, se másokéban.

Egy vagyok az ötből, ilyesmi. Van reményem.

Szép vagyok, mint egy számadat. Fogom a rúzsomat.



Meghúzom vele a régi szám.

Vörös száj, lement, mint az azonosságom:

Egy napja, két napja, három. Egy pénteki napon.

Szabadságot se kell kivennem; már ma dolgozhatom.

Szerethetem a férjem, aki megért majd.

És szeret, úgy segít át a torzító homályon,

Mint ha a fél szemem-lábam, nyelvem hiányozna.



Állok hát, kicsit vakon. S elindulok:

Kerekeken, nem lábakon, és jól haladok.

Beszélni tanulok ujjaimmal, mintha hiányozna

A nyelvem. A test ötletes.

A tengeri csillag karja újra kinő,

S a gőték lába is, bőven. Bár lennék

Ily bővében majd, ami hiányzik még.



HARMADIK HANG

A lányom kis sziget, békésen alszik;

Fehér hajó vagyok, kürtölök: Búcsúzz! Búcsúzz!

A nappal is milyen gyászosan izzik.

Vörös, trópusi virágok a szobában.

Mindig üveg mögött éltek, gonddal ápolták őket.

Most fehér lepedők s arcok telét nézik.

Bőröndömbe nagyon kevés kerül.



Ruhák: egy kövér nőé, akit nem ismerek.

Aztán fésűm-kefém. Aztán egy üresség.

Egyszerre olyan sebezhető lettem.

Seb vagyok, kisétálok a kórházból.

Seb vagyok, elengedtek, hadd menjek.

Egészségem ittmarad. Itthagyok valakit,

Aki kapaszkodna belém: lefejtem ujjait, mint egy kötést:

megyek.



MÁSODIK HANG

Én vagyok újra én. Elkötve minden.

Viaszfehérré véreztem; szabaddá.

Lapos vagyok, szűzi, vagyis semmi se történt.

Vagyis ez mind törölhető, letéphető, eldobható, újból kezdhető.

E sötét kis gallyak dehogy rügyeznek,

S a száraz csorgók se álmodnak esőről.

Egy nő néz rám minden üveglapról - jól ápolt.



Oly ápolt, hogy áttetsző, mint egy szellem.

Szerényen föd át ápolt valójával

Afrikai narancs-infernót, kampón disznót.

Így alkalmazkodik a valósághoz.

Én vagyok az. Én vagyok az -

Érzem fogaim közt a keserű ízt.

Amit a szeszélyes, köznapi komiszság hoz.



ELSŐ HANG

Meddig lehetek fal, mely óv a széltől?

Meddig véd kezem árnya

A tolakodó naptól

A hideg hold kék ütlegétől?

A magány hangjai, a bánat hangjai

Verdesnek mögöttem, elkerülhetetlen.

Hogy csitítsam őket kis altatómmal?



Zöld birtokom körül meddig leszek védő fal?

Sebzettségét kezem

Meddig pólyálhatja, szavam miképp lesz

Ég fényes madara, vigasza, vigasza?

Iszonyú dolog, ha bárki-bármi

Ilyen nyitott: mintha a szívem

Arcot öltene s kilépne a világba.



HARMADIK HANG

Ma minden tanintézet tavasz-ittas.

Fekete köpenyem egy kis temetés:

Komolyságom jele.

Könyveket viszek, oldalamba vágnak.

Volt egy régi sebem, lassan begyógyul.

Egy álmom: sírástól vörös szigetről.

Álom volt, semmit sem jelent ezentúl.



ELSŐ HANG

Hajnal virágzik a nagy szilfán a kertben.

Visszatértek a sarlósfecskék. Zajos papírrepülők.

Hallom, ahogy az órák

Nyitnak s elhalnak a sövényen. Tehén bőg.

A színek feltöltődnek, a vizes zsup

Füstölög a napon.

Nárciszok nyitják a ház körül fehér arcuk.



Megnyugodhatom. Megnyugodhatom.

A gyerekszoba élénk, tiszta színei.

A beszelő kacsák, boldog bárányok.

Újra egyszerű vagyok. Csodaváró.

S nem hiszek már a szörnyszülött gyermekekben:

Fába jönnek éjjel fehér szemmel, ujjatlan kezekkel.

Nem az enyémek. Semmi közöm hozzájuk.



Majd a szabályosságon meditálok.

Majd a kisfiamon gondolkodom.

Nem tud még járni. Nem tud még beszélni.

Fehérbe pólyálgatva él.

De rózsaszín és ép. És sokat mosolyog.

Nagy rózsákkal díszítettem szobáját.

Kis szívekkel festettem. körül.



Nem akarom, hogy kivételes legyen.

Az ördögöt a kivételesség vonzza.,

A kivételesség megy fel a szomoru dombra,

Ül a sivatagba, szomorítja anyja szívét.

Átlagos legyen,

Szeressen, ahogy én szeretem,

S vegyen el akit akar, ahol akarja.



HARMADIK HANG

Forró dél a rétségen. A boglárkák

Kókadnak, olvadnak. Szerelmesek

Jönnek-mennek mellettem.

Fekete, lapos árnyak.

Olyan jó nem tartozni senkihez!

Magányos vagyok, mint a fű. Mi hiányzik?

Megtalálom-e valaha, akármi?



A hattyúk távoztak. De a folyó még

Emlékszik, milyen volt a fehérség.

Fényeivel siet utánuk.

Formájuk egy felhőben megleli.

Miféle madár kiált itt

Ilyen szomorú hangon? Hogy soha

Nem voltam fiatalabb! De mi hiányzik?



MÁSODIK HANG

Otthon vagyok, lámpafényben. Az esték hosszabbodnak.

Selymen varrogatok: a férjem olvas.

A fény az egészet szépen összefogja.

Füst-féle száll a tavaszi levegőben,

Füst, bevon parkokat, kis szobrokat:

Rózsaszínnel, gyengédség ébred így,

Gyengédség, mely nem fáraszt, valami gyógyír.



Sajgok, várok. Azt hiszem, gyógyulóban.

Annyi más tennivalónk van. Kezem

Ügyesen tűz csipkét erre az anyagra, férjem

A könyv lapjait könnyedén forgatja.

Otthon vagyunk így, együtt, munka után.

Csak az idő nehezül a kezünkre,

Csak az idő, s az nem anyagszerű.



Papírrá válhat hirtelen minden utca: magamhoz

Térek a hosszú zuhanásból, ez az ágyam,

Matrac véd, kezem, széttárom, csonk szárnyként.

Megtalálom magam. Nem vagyok árnyék,

Bár árny kezdődik lábamnál. Feleség vagyok.

A város vár, sajog. A kis füvek

Áttörik a követ, zöld sugallatok.

Tandori Dezső


 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath 1.  
x
  2012-06-15 17:55:23, péntek
 
  Plath, Sylvia: Lady Lazarus (Lady Lazarus in Hungarian)

Lady Lazarus (English)


I have done it again.
One year in every ten
I manage it——

A sort of walking miracle, my skin
Bright as a Nazi lampshade,
My right foot

A paperweight,
My face a featureless, fine
Jew linen.

Peel off the napkin
O my enemy.
Do I terrify?——

The nose, the eye pits, the full set of teeth?
The sour breath
Will vanish in a day.

Soon, soon the flesh
The grave cave ate will be
At home on me

And I a smiling woman.
I am only thirty.
And like the cat I have nine times to die.

This is Number Three.
What a trash
To annihilate each decade.

What a million filaments.
The peanut-crunching crowd
Shoves in to see

Them unwrap me hand and foot——
The big strip tease.
Gentlemen, ladies

These are my hands
My knees.
I may be skin and bone,

Nevertheless, I am the same, identical woman.
The first time it happened I was ten.
It was an accident.

The second time I meant
To last it out and not come back at all.
I rocked shut

As a seashell.
They had to call and call
And pick the worms off me like sticky pearls.

Dying
Is an art, like everything else.
I do it exceptionally well.

I do it so it feels like hell.
I do it so it feels real.
I guess you could say I've a call.

It's easy enough to do it in a cell.
It's easy enough to do it and stay put.
It's the theatrical

Comeback in broad day
To the same place, the same face, the same brute
Amused shout:

'A miracle!'
That knocks me out.
There is a charge

For the eyeing of my scars, there is a charge
For the hearing of my heart——
It really goes.

And there is a charge, a very large charge
For a word or a touch
Or a bit of blood

Or a piece of my hair or my clothes.
So, so, Herr Doktor.
So, Herr Enemy.

I am your opus,
I am your valuable,
The pure gold baby

That melts to a shriek.
I turn and burn.
Do not think I underestimate your great concern.

Ash, ash—
You poke and stir.
Flesh, bone, there is nothing there——

A cake of soap,
A wedding ring,
A gold filling.

Herr God, Herr Lucifer
Beware
Beware.

Out of the ash
I rise with my red hair
And I eat men like air.




Lady Lazarus (Hungarian)



Hát újra megtettem.

Tíz évenként egyszer

Ez sikerül.



Járó csoda vagyok, bőröm feszül,

Náci lámpaernyőként ég,

Jobb lábom



Papírnehezék,

Arcomon nincs ránc, finom

Zsidó vászon.



Nyúzd le szalvétád,

Ó, ellenségem.

Rémesnek látszom?



Az orr, szemgödrök, az ép fogazat?

A savas lehelet

Tűnik egy nap alatt.



Hamar, hamar, a hús,

Mit megevett a sírgödör

Újra engem gyötör,



Egy mosolygós nőt megint.

Még csak harminc éves,

S mint a macska, kilencszer halhatok.



Ez a hármas szám.

Mily szemét,

Minden évtized tépve szét.



Rostok milliószám.

S a mogyorózabáló tömeg

Tódul be látni



Hogy kezem-lábam kibontják--

A nagy sztriptíz.

Hölgyek, urak



Ím kezeim.

Térdem.

Lehetek bőr és csont,



Mégis, ez ugyanaz a példány, ugyanaz a nő.

Tízévesként történt először.

Baleset volt. Gyönyör.



Másodszor már tömör

Szándék s akarat volt - maradjak ott.

Ringtam zártan



Mint egy kagyló.

Szólítottak, hívtak,

S mint gyöngyrakást, szedték le a férget.



Halni

Művészet mint akármi más.

Hát én nagyon jól csinálom.



Úgy, hogy olyan, mint a pokol.

Olyan való, mi itt honol.

Tisztára már egy hivatás.



S könnyebb egy zárkában, míg az ész bomol.

Könnyű ez úgy, hogyha egy helyben maradsz.

A hivalkodó



Visszaút nappal

Ahhoz az archoz, a nyers és durva

Unt hangra:



"Ez csodás!"

Ez vág haza.

Ára van ám



Ha látják sebeim, ára van ám

Ha szívverésem hallják--

Működik, tényleg.


És ára van, nagyon nagy ára ám

Szónak, érintésnek -

Vagy egy csepp vérnek



Egy hajfürtnek s a ruhámnak sokszor.

Úgy, úgy, Herr Doktor.

Úgy, Herr Ellenség.



A műved vagyok,

Egy értékes tárgyad.

A színarany babád,






Ki sikollyá olvad.

Pörgök és égek.

Ne hidd hogy mély aggodalmadat nem érzem át.






Hamu, hamu---


Mit keversz, kavarsz.

Hús, csont, semmi mást nem kapsz---






Szappandarab,

Jegygyűrű és

Aranytömés.






Herr Isten, Herr Sátán,

Vigyázz,

Vigyázz.






A hamuból

Vörös hajjal kelek,

És csak férfit eszek.

Dvorcsák Gábor Imre





Lázárasszony (Magyar)


Megtettem megint.
Átlag tízévenkint
Egyszer sikerül-

Két lábon járó csoda, bőröm
Mint náci lámpaernyő ég,
Jobb lábam

Levélnehezék,
Arcom remek, ránctalan
Zsidó vászon.

Hántsd le a kendőm,
Te hóhéralak.
Elriasztalak?

Az orr, a hibátlan fogsor, a szemüreg?
A savanykás lehelet
Majd eltűnik egy nap alatt.

Gyorsan, gyorsan a hús
Amelyet lefalt a komor gödör,
Csontomra visszatér,

S én mosolygó asszony vagyok,
Harmincéves ezegyszer
Mint a macska, meghalhatok kilencszer.

Ez itt a harmadik.
Milyen gyanús:
Évtizedeket semmisítni meg.

Milliószám a rost.
A mogyoróját majszoló tömeg
Benyomakodik,

Amikor kibontanak -
Kezes-lábas, nagy vetkőzőszám.
Hölgyek, urak,

Van két kezem,
Térdem is ám.
Csont-bőr vagyok holtan,

Mégis, ugyanaz az asszony aki voltam.
Először tízéves koromban
Történt. Baleset.

Másodszor úgy esett,
Nem térek vissza, ha végigbirom.
Lágy kagylótestemen

Erős záróizom.
De a külvilág vissza, visszavon,
S szedték rólam a férget, mint a
gyöngyrakást

Meghalni
Művészet, mint bármi más.
Jól csinálom nagyon.

Jól csinálom, mint egy pokoli malom.
Jól csinálom, belülről tudom.
Van hozzá hivatástudatom.

Könnyű megtenni, innen a cellafalon.
Könnyű megtenni, hogyha gyökeret versz.
Csak pózolón

Vissza a színre, fényes nappal,
Ugyanoda, a helyhez, az archoz, a nyers
Unott hanghoz, hogy:

"Csoda!"
S ez fejedre rogy.
Ára van,

Hogy a sebeimet megnézd, ára van,
Hogy a szívem hallgatod -
Működik maga.

És ára van, nagyon nagy ára van,
Hogy belőlem szó jut, érintés
Vagy vércsepp

Vagy hajcsomó vagy ruha
Tessék, tessék, Herr Doktor.
Tessék, Herr Hóhér.

Én vagyok a te műved,
A te értéktárgyad,
Az a színarany baba,

Akit elolvaszt egy sikoly.
Éged és pergek.
Ne hidd, hogy nem értékelem a nagy
figyelmedet

Hamu, hamu -
Turkálod, döfködöd.
Hús, csont, nincs ott semmi több -

Egy darab szappan,
Karikagyűrű és
Aranytömés.

Herr Úristen, Herr Lucifer,
Figyelj,
Figyelj.

A hamuból
Egy vöröshajú nő kikel,
És férfit fal, ha férfi kell.

Gergely Ágnes
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath 1.  
x
  2012-04-08 12:40:47, vasárnap
 
  Plath, Sylvia: Apu (Daddy in Hungarian)

Daddy (English)

You do not do, you do not do
Any more, black shoe
In which I have lived like a foot
For thirty years, poor and white,
Barely daring to breathe or Achoo.

Daddy, I have had to kill you.
You died before I had time--
Marble-heavy, a bag full of God,
Ghastly statue with one gray toe
Big as a Frisco seal

And a head in the freakish Atlantic
Where it pours bean green over blue
In the waters off beautiful Nauset.
I used to pray to recover you.
Ach, du.

In the German tongue, in the Polish town
Scraped flat by the roller
Of wars, wars, wars.
But the name of the town is common.
My Polack friend

Says there are a dozen or two.
So I never could tell where you
Put your foot, your root,
I never could talk to you.
The tongue stuck in my jaw.

It stuck in a barb wire snare.
Ich, ich, ich, ich,
I could hardly speak.
I thought every German was you.
And the language obscene

An engine, an engine
Chuffing me off like a Jew.
A Jew to Dachau, Auschwitz, Belsen.
I began to talk like a Jew.
I think I may well be a Jew.

The snows of the Tyrol, the clear beer of Vienna
Are not very pure or true.
With my gipsy ancestress and my weird luck
And my Taroc pack and my Taroc pack
I may be a bit of a Jew.

I have always been scared of you,
With your Luftwaffe, your gobbledygoo.
And your neat mustache
And your Aryan eye, bright blue.
Panzer-man, panzer-man, O You--

Not God but a swastika
So black no sky could squeak through.
Every woman adores a Fascist,
The boot in the face, the brute
Brute heart of a brute like you.

You stand at the blackboard, daddy,
In the picture I have of you,
A cleft in your chin instead of your foot
But no less a devil for that, no not
Any less the black man who

Bit my pretty red heart in two.
I was ten when they buried you.
At twenty I tried to die
And get back, back, back to you.
I thought even the bones would do.

But they pulled me out of the sack,
And they stuck me together with glue.
And then I knew what to do.
I made a model of you,
A man in black with a Meinkampf look

And a love of the rack and the screw.
And I said I do, I do.
So daddy, I'm finally through.
The black telephone's off at the root,
The voices just can't worm through.

If I've killed one man, I've killed two--
The vampire who said he was you
And drank my blood for a year,
Seven years, if you want to know.
Daddy, you can lie back now.

There's a stake in your fat black heart
And the villagers never liked you.
They are dancing and stamping on you.
They always knew it was you.
Daddy, daddy, you bastard, I'm through.


Apu (Hungarian)


soha-színű, soha-szagú,

soha-többé, sötét saru,

úgy laktam benned, mint a láb,

vánnyadva, harminc éven át,

légszomjasan, jajtalanul.



meg kellett öljelek, Apu.

meghaltál, nem maradt időm -

márvány-súly, Istennel teli zsák,

sírszobor, akkora lábujjú,

mint egy friscói fóka,



fejed a kékre zöldet hányó

szeszélyes Atlanti-tenger

indián partjain túl.

imádkoztam, hogy visszajöjj.

ach, du.



az a német nyelv, az a lengyel táj,

amin végighengerelt

a háború, a háború.

de a város neve ismert.

lengyel barátom szerint



van ilyen város egy csomó.

ezért sohase tudtam, hol

reng a talpad, hol versz gyökeret,

nem tudtam beszélni veled,

a nyelvem megszorult.



szögesdrót mögé szorult.

ich, ich, ich, ich,

szólalni is alig

bírtam, nekem minden szöghajú

germán te voltál, és a gép, a gép:



az a trágár beszéd,

mint egy zsidót, elzsuppolt engem is

dachauig, auschwitzig, belsenig.

már úgy beszéltem, mint egy zsidó.

és hátha az vagyok, zsidó.



a tiroli hó meg a bécsi sör

nem fajtiszta, nem is való.

szépanyám cigány, sorsom balog,

velem egy pakli, egy pakli tarokk,

miért ne lehetnék zsidó.



mindig tőled féltem, Apu.

luftwaffe. gombnyomás-agyú.

csinosra nyírt bajusz.

világos árja szem, két kék kapu.

panzermann, páncélos, Apu -



nem Isten, csak horogkereszt,

eget kisiklató.

de a nőknek fasiszta kell,

a képükbe csizma kell, vad,

vad szívű állat kell, Apu.



ott állsz a tábla mellett,

így őriz a fotó.

hasított áll, és nem köröm,

de túltettél az ördögön,

szép szívem kettéharapó,



sötét manó.

tíz voltam, hogy lezárt a kripta.

húsz: meg akartam halni,

hogy hozzád jussak vissza, vissza.

azt hittem, a csont is jó.



de visszaszerzett a világ,

a nagy üstfoltozó.

s már tudtam mi a tennivaló.

magamnak megalkottalak:

meinkampf-szemű, sötét alak,



tűzszerszám, ujjszorító.

jó, megteszem, mondtam, jó.

és végül túllettem, Apu.

tövestül kint a telefonzsinór,

nincs hang, lopakodó.



megöltem és a vérszopót,

aki azt mondta, te vagy,

egy évig nőtt a véremen,

hét évig, tudd meg - azt is, ugyanúgy.

most már aludj.



sötét szívedben vascölöp.

sose szeretett a falu.

fölötted táncol, tipródik a nép.

tudják, hogy kit rejt a hamu.

túl vagyok rajtad, szörnyszülött, Apu.

Gergely Ágnes
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath 1.  
x
  2012-03-26 10:51:33, hétfő
 
  Plath, Sylvia: A kolosszus (The Colossus in Hungarian)

The Colossus (English)


I shall never get you put together entirely,

Pieced, glued, and properly jointed.

Mule-bray, pig-grunt and bawdy cackles

Proceed from your great lips.

It's worse than a barnyard.



Perhaps you consider yourself an oracle,

Mouthpiece of the dead, or of some god or other.

Thirty years now I have labored

To dredge the silt from your throat.

I am none the wiser.



Scaling little ladders with glue pots and pails of Lysol

I crawl like an ant in mourning

Over the weedy acres of your brow

To mend the immense skull-plates and clear

The bald, white tumuli of your eyes.



A blue sky out of the Oresteia

Arches above us. O father, all by yourself

You are pithy and historical as the Roman Forum.

I open my lunch on a hill of black cypress.

Your fluted bones and acanthine hair are littered



In their old anarchy to the horizon-line.

It would take more than a lightning-stroke

To create such a ruin.

Nights, I squat in the cornucopia

Of your left ear, out of the wind,



Counting the red stars and those of plum-color.

The sun rises under the pillar of your tongue.

My hours are married to shadow.

No longer do I listen for the scrape of a keel

On the blank stones of the landing.





A kolosszus (Hungarian)


Sose tudlak majd összerakni egészen,

Ízek szerint, hézagtalan tapasztva.

Szamár bőg, disznó röfög, trágárságok

Zúdulnak nagy ajkaidról.

Istállóhangok.



Talán azt hiszed, orákulum vagy,

Holtak szócsöve, valami istenszáj.

Harminc éve fáradozom, hogy

Torkod üledékét kikotorjam.

Nem lettem okosabb.



Kis létrákon, enyvesfazékkal, lizolos

Vödörrel: mászom, gyászoló hangya,

Szemöldököd korhadt-fa vidékén,

Foltozom roppant koponyád, tisztogatom

Szemed néptelen, fehér dombjait.



Az Oreszteia kék ege boltozódik

Fölénk. Ó, apám, így magadban oly

Tömény történelem vagy, mint a római Fórum

Falatozni kezdek egy fekete ciprusos halmon.

Hornyolt csontjaid, akanthusz hajad a régi



Anarchiában: szétszórva a láthatáron.

Villámcsapásnál több kell ahhoz,

Hogy ilyen rom maradjon utána.

Éjszaka ott kuporgok bal füled

Bőségszarujában, véd a széltől,



Számolom a vörös meg a szilvakék csillagokat.

A nap nyelved oszlopa alatt kél.

Óráim árnyékkal kelnek egybe.

s nem fülelek már: horzsolja-e csónak

Gerince a kikötő csupasz kövét.

Tandori Dezső
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath 1.  
x
  2012-02-10 15:06:18, péntek
 
  Plath, Sylvia: Ariel (Ariel in Hungarian)

Ariel (English)


Stasis in darkness.

Then the substanceless blue

Pour of tor and distances.



God's lioness,

How one we grow,

Pivot of heels and knees! -- The furrow



Splits and passes, sister to

The brown arc

Of the neck I cannot catch,



Nigger-eye

Berries cast dark

Hooks ----



Black sweet blood mouthfuls,

Shadows.

Something else



Hauls me through air ----

Thighs, hair;

Flakes from my heels.



White

Godiva, I unpeel ----

Dead hands, dead stringencies.



And now I

Foam to wheat, a glitter of seas.

The child's cry



Melts in the wall.

And I

Am the arrow,



The dew that flies,

Suicidal, at one with the drive

Into the red



Eye, the cauldron of morning.



Ariel (Hungarian)


Pangás, sötétben.

Majd testetlen kék

Zuhogás: sziklapúp, messzeségek.



Isten nőstény

Oroszlánja, eggyé növünk,

Sarkak-térdek forgatója! - Hasad, zárul



A barázda, nővére

Egy nyak barna ívének,

Melyet nem tudok elérni,



Mór-szemű bogyók

Vetik

Fekete horgaik -



Vér sötét, édes kortyai,

Árnyak.

Valami más hajt



Engem a levegőn át -

Comb, haj;

Sarkamról szilánkok.



Fehér

Godiva, lepleim hántom -

Holt kezek, holt kötelékek.



És most búzává

Habzom, tengerek csillámlása.

Gyerekkiáltás



Olvad a falban.

És vagyok

A nyíl,



Öngyilkos harmat

Szállta, mely maga a vágta,

S várja a rőt



Szem, a reggel üstje.

Tandori Dezső
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath 1.  
x
  2012-01-29 17:01:17, vasárnap
 
  Plath, Sylvia: Fever 103° (Fever 103° Magyar nyelven)

Fever 103°
By Sylvia Plath

Pure? What does it mean?
The tongues of hell
Are dull, dull as the triple

Tongues of dull, fat Cerberus
Who wheezes at the gate. Incapable
Of licking clean

The aguey tendon, the sin, the sin.
The tinder cries.
The indelible smell

Of a snuffed candle!
Love, love, the low smokes roll
From me like Isadora's scarves, I'm in a fright

One scarf will catch and anchor in the wheel,
Such yellow sullen smokes
Make their own element. They will not rise,

But trundle round the globe
Choking the aged and the meek,
The weak

Hothouse bred baby in its crib,
The ghastly orchid
Hanging its hanging garden in the air,

Devilish leopard!
Radiation turned it white
And killed it in an hour.

Greasing the bodies of adulterers
Like Hiroshima ash and eating in.
The sin. The sin.

Darling, all night
I have been flickering, off, on, off, on.
The sheets grow heavy as a lecher's kiss.

Three days. Three nights.
Lemon water, chicken
Water, water make me retch.

I am too pure for you or anyone.
Your body
Hurts me as the world hurts God. I am a lantern—

My head a moon
Of Japanese paper, my gold beaten skin
Infinitely delicate and infinitely expensive.

Does not my heat astound you! And my light!
All by myself I am a huge camellia
Glowing and coming and going, flush on flush.

I think I am going up,
I think I may rise—
The beads of hot metal fly, and I love, I

Am a pure acetylene
Virgin
Attended by roses,

By kisses, by cherubim,
By whatever these pink things mean!
Not you, nor him

Nor him, nor him
(My selves dissolving, old whore petticoats)—
To Paradise.


Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........ 2011-07-18 08:08:39
Negyven fokos láz (Magyar)


Tiszta? Az mit jelent?
A pokol nyelvei
lomhák, lomhák, mint a tripla

nyelvű, kövér, lomha Cerberus
aki a kapunál liheg. És képtelen
a mocsárlázas ínt,

a bűnt, a bűnt tisztára nyalni.
A tapló kiabál.
Mindent átjár a bűz,

egy elkoppantott gyertyabél.
Édes, édes, a füst odalenn rólam
tekereg, mint Isadora sáljai, félek,

egy sál beakad a kerékbe, megszorul.
Az ilyen baljós, sárga füstnek
önálló léte van. Ez nem száll fölfelé,

csak gördül a világ körül,
megfojt öreget, jámbort,
jászol-

beli gyerekpalántát,
szellemorchideát,
felfüggeszti a függőkertet,

ördöngős leopárd.
Fehérre szívta a sugárzás,
egy óra alatt széthasadt.

Mint a hirosimai hamu, zsírosan
tenyészik a hűtlen férfiak ölén.
A bűn. A bűn.

Drágám, én egész éjszaka
fellobogok, ellobbanok.
Az ágy nehezül, mint a buja csók.

Három nap. És az éjjelek.
Citromos víz, csirkehús,
víz, folyton víz. Öklendezek.

Túl tiszta vagyok hozzád. Mindenkihez.
A tested
fáj nekem, mint Istennek a föld. Lámpás vagyok -

fejem japán
papírhold, bőröm végtelen kényes, végtelen
drága vertarany.

Mondd, téged nem lep meg a hőség. És a fény.
Én magam lettem óriás kamélia,
izzadok, az áram át-meg-átjár.

Most úgy érzem, fölindulok.
Valami fölemelne-
tüzes fémgyöngyök szállnak, és én, drága, én

tiszta acetilén
szűz vagyok
rózsák kerítenek,

csókok, kerubok,
akármi ez a sok hús-szín dolog.
Nem te, se nem ő,

és nem ő, se nem ő
(énjeim, ócska ringy-rongyok lefoszlanak) -
az Édenkertbe.

Gergely Ágnes


 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath 1.  
x
  2011-11-09 11:34:09, szerda
 
  Plath, Sylvia: Át a vízen (Crossing the Water Magyar nyelven)

Crossing the Water (Angol)


Black lake, black boat, two black, cut-paper people.

Where do the black trees go that drink here?

Their shadows must cover Canada.



A little light is filtering from the water flowers.

Their leaves do not wish us to hurry:

They are round and flat and full of dark advice.



Cold worlds shake from the oar.

The spirit of blackness is in us, it is in the fishes.

A snag is lifting a valedictory, pale hand;



Stars open among the lilies.

Are you not blinded by such expressionless sirens?

This is the silence of astounded souls.





Át a vízen (Magyar)


Vak tó, vak csónak, két kátránypapír-ember.

S hová a fekete fák, melyek itt isznak?

Árnyuk beboríthatja Kanadát.



A vízi virágok kis fényt szűrnek.

Nem siettetnek minket leveleik:

Lapos kör mind, csupa sötét tanács.



Az evező hideg világokat rezzent.

Ott a sötétség szelleme bennünk, ott a halakban.

Facsonk int ünnepi búcsút, sápadt kéz;



Liliomok közt csillagok nyitnak.

Nem vakít ez a szirén-semmilyenség?

A döbbent lelkek csendje ez.

Tandori Dezső

 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath 1.  
x
  2011-10-15 18:15:01, szombat
 
  Plath, Sylvia: Öt ölnyi mélybe (Full Fathom Five Magyar nyelven)

Full Fathom Five (Angol)


Old man, you surface seldom.

Then you come in with the tide's coming

When seas wash cold, foam-



Capped: white hair, white beard, far-flung,

A dragnet, rising, falling, as waves

Crest and trough. Miles long



Extend the radial sheaves

Of your spread hair, in which wrinkling skeins

Knotted, caught, survives



The old myth of orgins

Unimaginable. You float near

As kneeled ice-mountains



Of the north, to be steered clear

Of, not fathomed. All obscurity

Starts with a danger:



Your dangers are many. I

Cannot look much but your form suffers

Some strange injury



And seems to die: so vapors

Ravel to clearness on the dawn sea.

The muddy rumors



Of your burial move me

To half-believe: your reappearance

Proves rumors shallow,



For the archaic trenched lines

Of your grained face shed time in runnels:

Ages beat like rains



On the unbeaten channels

Of the ocean. Such sage humor and

Durance are whirlpools



To make away with the ground-

Work of the earth and the sky's ridgepole.

Waist down, you may wind



One labyrinthine tangle

To root deep among knuckles, shinbones,

Skulls. Inscrutable,



Below shoulders not once

Seen by any man who kept his head,

You defy questions;



You defy godhood.

I walk dry on your kingdom's border

Exiled to no good.



Your shelled bed I remember.

Father, this thick air is murderous.

I would breathe water.





Öt ölnyi mélybe (Magyar)


Öreg, ritkán vetődsz fel.

Megjössz akkor a dagállyal,

Hideg, habsipkás tenger



Teríti hajad-szakállad

Fehér hálóját, föl-le jár

Hullámhegy-völggyel. Szétárad,



Mérföldeken, hajad sugár-

Kévéje, fürt-foglyul esett

Gubancként él tovább



Beláthatatlan eredetek

Ősmítosza. Leúszol, közel,

Mint gerinctőkés jéghegyek



Északról, miket kerülni kell,

Nem ölelni. Minden homályos

Ügy így kezdődik: veszéllyel;



Veszélyed számos.

Nem sokat látok, de formád

Furcsán sérült, s akárha



Halódna: ködgomolygás

Oszlik így hajnali tengeren.

Gyanús mendemondák



Szólnak temetésedről: hiszem,

Nem hiszem; visszatérésed

Meggyőz, sekély a hiedelem;



Szemcsés arcod ódon, vésett

Árkain felgyűlt az idő:

Zúdul korok esőverése



Az óceán veretlen lüktető

Medrére. Az ily bölcs kedv

S kitartás: örvény, mely a föld



Alapvetését elsöpörve

Ront az ég ácsolatának.

Deréktól lefelé, pörögve,



Labirintus-gubancod támad,

Mély gyökerei izületek, sípcsontok,

Koponyák közt. Titok vagy, vállad



Alatt nem látott halandó,

Ki fejét nem adta érte;

Kérdésekre tilalmat szabsz,



S minden más istenségre.

Birodalmad határát száműzötten,

Szárazon járom; rossz végre.



Kagylós ágyadra emlékszem.

Apám, ez a levegő fojtogat.

Vizet hadd lélegezzem

Tandori Dezső

 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath 1.  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 40 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1165
  • e Hét: 1165
  • e Hónap: 16804
  • e Év: 50200
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.