Regisztráció  Belépés
horvathzsoka.blog.xfree.hu
"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ... Én Zsóka
1950.10.22
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
Bartalis János
  2018-05-01 11:06:53, kedd
 
  Bartalis János

Emlékezés

Most rőtek, pirosak a kosályi dombok.
A kertekben az ősz trombitája szól.
Fáradtan, halkan hullnak a lombok,
míg lelked dalol a múlandóságról.

Halál szelét, az ősz ízét megérzed-e?
Én lehajtott fejjel, búsan ballagok.
A hegytől, madártól megkérded-e?
Hová lettek a régi, zengő dalok?

Szemed mély csillagtüze a messzeségből,
az ősz üszkén felém oly bízón tekint:
ne félj, Kedves, a tengerfenékről
 
 
0 komment , kategória:  Bartalis János  
Bartalis János
  2018-04-23 12:00:22, hétfő
 
  Bartalis János

karlsbadi levelek

Csak a Parkstrasséban zöldek az akácok.


A tegnapi esővel hullottak le az utolsó levelek a Teplbe.


A vízcseppek, mint gyöngyszemek, felfűzve reszketnek
a drótokon.

Az este korán oltottam el a lámpám.


Így kelnek a kis tudósítások - Neked.
Ma olyan szomorú voltam; míg átjöttem a parkon,
úgy sírt bennem a szív, és édes volt a könny, mint
a virág kelyhében levő méz.
Tiszta az én szívem, mint a rózsaszirmon lévő
reggeli harmat, tiszta vagyok én testemben, mint a
fürödöző fehér hattyú s arcom telje fehér-csillogóbb
amannál is, mert ragyogó könnyeimben fürödözik.
Ujjaimon rózsaszínűre reszelem a körmöt és
fényesre dörzsölöm, hogy tüköre lehessen a
soroknak, melyeket Neked írok, hogy benne
tetszeleghessenek a betűk és az jól essen nekik.
Minden áldott reggel a te neved kimondásával
szentelem fel szájam az aznapi beszédre, a Te drága
neved tökéletesíti ajkaim mozgását, teszi szelídebbé
és finomítja a nyelv hajlását, amely már úgy
hajol, mint rózsatő a szélben - Feléd.
Nem tudom, hogy mivel köszöntselek, ha
lefekszem, vagy ha ébredek, hogy az szebb legyen
és jobbat fejezzen ki, mint az előzőnapi. Én nem
tudom, drága nevedhez milyen jelzőt illesszek, vagy
a jelzőhöz milyen főnevet.

Én nem tudom már, mikor van reggel és mikor
van éjjel - én nem tudom, mikor nem vagy velem.
Én ma egyszerűen mondtam ki neved, a teljes
neved, mint a régi székely balladákban vagy az
oroszoknál szokás. Én nem tudom, mikor vonsz
sejtésvalóddal közelebb szívedhez, akkor-e, ha
egyszerűen mondom ki teljes neved, mint a bús
székely balladákban, vagy ha azt mondom, hogy:
szegény galambka, vagy: kedves drága. Én nem
tudom, mikor jobb ez neked és mikor búg szebben a
szó füledben; én nem tudom, a te kis rózsafülecskéd
mikor örvend jobban, a te hajszálaid melyik
hívásnak engednek utat füledhez örömesb. És nem
tudom, mi voltam és mi leszek számodra.

Most ének vagyok minden tiszta reggelen,
szent hódolat minden tiszta napon.

Most fohász vagyok, egy búgó, dús orgonafürt,
amely esővel telt és égi gyönggyel ékes.

Most láb vagyok, csupán csak két láb,
mely elődbe kúsz és letérdel.

Most kar vagyok, csupán csak két kar,
mely átölel téged.

Most szív vagyok, egy nagy mély szív,
hogy meghaljak érted.

Most kiszagosítom hajam rezedaillattal a
reggelben, mint a virágok és a fák a hajnalban
vagy az alantjáró fellegekben. Elrendezem hajam
fürtjeit neved bokrétájában. Most kipirosítom
pirosló piros szívem, most kipirosítom pirosló
rózsa-vérem, most piros vagyok az ifjúságtól és a
boldogságtól, most veled pirosan a Mindenségbe
belerohanok - meghalok.

Kicsi kedves, írom a kis sorokat, a kicsi kedves
tudósításokat.
Egy madárka a teraszra repült, ablakom elé,
aztán félénken tovább szállott az akácágra - tudod.
A túlzsenge ág édes terhe alatt meghajlott s a
levelek összeborultak a háta felett és megcsókdosták
tollait és esővizet harmatoztak reá, a kis madárka
tovább elrepült - tudod.
A délután megálltam a Tepl partján,
Mühlbrunn-Kolonádé végében, a Tepl mindig csak
foly, a vizek mindig mennek, mennek, a Tepl mindig
csak szakad bele az Égerbe, Éjbe; mindig csak
egyesülnek, a Tepl mindig csak szakad bele az
Égerbe, Éjbe - tudod.
Szobámban van két kép. Egyik ágyam felett: Mme
le Brun: Selbstbildnis mit Tochter, a másik: Van
Dyck: Enfants de Charles I., a nagy kutyával, ez a
dívány felett. Különösen az előbbit nézem sokat
- tudod.
Szobámba - ahogy írok - behallatszik egy kocsi
robogása - tudod.
Az estben úgy állnak magányosan a házak, mint
sakk-figurák - tudod.
Néha kigyúl egy ablak, a jobbfelőli a harmadik
emeleten, a középső a második emeleten és balszélen
kettő az első emeleten, a többi sötéten marad s ez
így nagyon szép, fönn a hegyekben - tudod.
Így bolyongok magamban.
S olyankor megzendül lelkemben lelked, szívemben szíved.
S mikor megrezdül lelkemben lelked, akkor
megrezdül tőle a fák ága, minden vessző úgy cseng,
mintha gyémántrúd volna.
S mikor megmozdul szívemben szíved, akkor
meghal a zaj a parkban és csak szívem foly, ömlik,
mint vontatott, messze dal végig az Időben - tudod.
Akkor meghal a zaj a parkban és csak szívem
ömlik át az időben, mint egy csodás mély folyam,
mint egy harang.

Ím, halld:
Van meleg ágyam és pici párnám, egészen
formás, mint egy cukor-párna, melyet arcomhoz
szorítok.

Van szekrényem, egészen nagy, hogy magam is
beleférek s fehér cserépkályhám. Van tükröm
és porcelán mosdóm.

Van zöld, bolyhos takaróm, mely éjjel betakar
nyakig, amíg alszom.

Van függönyöm, mellyel este ablakom elfödözöm,
van fehér-porcelánernyős lámpám.

Van fehérrelakkolt szárnyas ajtóm rézkilinccsel
s van kulcsom hozzá. Nyithatok és zárhatok.

Van csengőm.

Szívem egy nagy csengő s én hozzád csengetek
minden percben.

Van ösvény a Stadtparkban, mely teljesen levéllel
van borítva s melyet mindennap megteszek.

Van öreg kivilágított óra a városházán, amely
belebong az éjbe.

Vannak örökké folyó kutak s kőlépcsőkre
csörrenő pici-siető források.

Vannak házak: ,,Freundlicher Gruss" és paloták ,,Von -",
van titkos mély-mély erő, mely a magasba von.

Ismerek egy utat, mely csupa kőlépcső
a parkból az útra fel.

Ismerek egy ösvényt, mely csupa zöld zsalugáter
a hegyre fel.

Ismerek sok-sok siklót s bársonyos liftet,
mely tornyokba visz fel.

Ismerem a felhőket, melyek felőletek jönnek,
mert mindig rám mosolyognak.

Ismerem a galambokat - szívem galambjait,
mert turbékolással ébrednek magas-állványos
dúcban.

Ismerem az áldást, mely nyomodban kél,
mert benne fürödözik lelkem.

Ó, szomorú szertartást megyek tartani a lelkemért,
együtt megyek a zarándokló vizekkel és az égben járó madarakkal.

Otthon a vetések most sarjadznak, bokrosodnak
a hegyoldali széles dűlőkben.
Otthon tornácunkon pirosan ölelkezik
a vadszőlő-szár.
Otthon falum mellett foly a mély Olt.
Csűrünkben merengve hallgat a szénásodor.
Kertünkben szelíden állnak a szőke
kukorica górék és a szalmakazlak.
Kertünk lábján másodszor virít az öreg bodza.
A szomszéd kertjében mindegyre csörren
a szarka.
A sárga tök vájására előjönnek
a versbegyű bincsek és késői cinkék,
az öreg berbence fákon
zöld harkály kopog.
Otthon a körtefa alatt most búvik az
őszi kikerics.
Otthon a föld most tűzdeli tele ruháját
halvány ametiszt tűvel,
most gyújtja ki a föld a sok
halvány kikerics-gyertyát.

halt már szívemnek édes akarása. Meghalt
szavamnak víg lendülése. Csak még bánatom
édessége csurog, mint kaptárból a méz.

Foly a bánat szívemből kicsordultan s mint kis
gyermeknek első szendergés után a nyál
kicsurran félve és reszketve világol egy tiszta
szűz cseppben. Sikamlós buggyanása: puha meleg
kéz, bársonyos szárny. Cukorsíp, mely elomlik,
miközben fájó hangot ád, hogy édességgel telik
meg a száj.

Így furcsál velem pici tündér-ujjad, miközben szívem
mindig mélyebb hangra kap.

Elfolyok az időben lassú matatással s szívem
szomorú verésében benne csendülsz Te, mint
halk őszi virág s bánatomban benne halódik
a világ.

Asztalomon kis apró virágkák penészednek -
szelíd őszi bánat kopik a csendben. Halvány
szirmocskáik az elmúlásban kaparásznak, mint
megannyi ujjak. Ha rájuk nézek, elkondult bánatuk
őrző tisztaságában reszket a szívem.

Sírok az időben, hol arasznyira tőlem, kopnak a
virágok, a szentmártoni bóbiska s a vitéz tyúkhúr.
Én sírok a bogyók között. Könnyeimben megfürödnek
a fehér bóbiskák, mint apró hattyúk. Kiöntött szívemnek
reszkető áradása fehér kezedre, bús árja-sodrása
marja a világpartot s búgó panaszom lendíti előre a
világhajót.

Sírok az időben - édes, búslakodó magamba-fájtan
s ragyog Krisztus-tested; fojtva kiroppan nehéz kínom,
hegyes tüskével homokozva utam. Arcomra
báránykezeddel a szenvedő Krisztust te fested.

Járásom tétova a gyöngyös porond-úton s ha elfakult
bánatokra lépek, kicsordul szívem, mint egy rezgő-bús
mágia, mint egy isten. Szerelmed hoz-e üdvösséget?

Kesergő napom szállása. Éjbe havazódom időnap előtt.
Sötét fürtimet elönti bánat-tej s szirtes, szikes arcom
pusztasága dermedten tolulva fel. Fejem Gauguin-festett
fej.

Én sírok az időben. Szűz Máriával a szűzek között.
Csókom fohásza fénylik az égben s homlokom koronájától
megváltódik az ég.

Áldozok templomodban, drága kedves.
Szomorú vagyok, mint Ruth.

Sarlóm nyisszenése az aratók között nem süt gömbölyű
kenyeret.
Szíved köré hordom össze kincsem: pogányságom benned
imádkozik, vérem tehozzád tér. Engedd, lássalak!
Szomorú vagyok, mint Ruth.

Megtérek tebenned: oldozz fel bűneim alul.
Lehullok lábaid elé: emelj fel engem.
Cipőcskéd nyomát hagyd a porban: én megcsókolom.
Indulj el: én követlek.
Ints: s én megyek veled.

Mély kutamban forrik éltem bora: téged hív.
Kádamban erjed a must, dűlőimbe éltem magvait
boronálom, hegyoldalaimon kiáll a gránit.

Kis füvészkerted ösvényeit, ahol jársz: szememmel
simogatom.
Karcsú rózsafáid, akikhez érsz: szememmel dédelgetem.

Kaszálóimon pendül a kasza. Komócsin füveim között érik
a mezei eper. Én nem szedem le.
Szomorú vagyok, mint Ruth.

Bányáimban nyitva a tárna - de panaszom
mélysége árad. Bús aranyaim felváltódván: szerényen
csillogtatják fényük. Bohó-jó kedvem nem sarkantyúz
merész tettekre.

Megnyugszom bokrok árnyán s ha csalit zörren és
bokor-ág megpattan, én mindig sírni fogok. Vágyam
édes keserűsége ébred, sarkallva utánad szívem.
Űzi kegyetlen játékait kifogyhatatlan.
Szomorú vagyok, mint Ruth.

Eljött az idő, hogy szívemmel írom bugyborékoló
boldogságom: a panaszt. Panasz lett az én
mézes táplálékom: a kifogyhatatlan kaptár. Szegény
bolondos szolgád könnyhullatással eszi falatját.

Eljött az idő, hogy nem nyugszom magamban,
kitört a lélek árja, söpörvén maga előtt gátját. Züllötten
csavargok a kutyavakkanásos utcák zugjain, felgyűrve
köpenyem gallérját. Nyelem a bánat vizét szaporán.

Rajtam már nem segítnek jóvérű pajtásim ifjú mókái,
hogy kedvre aranyozzanak. Szájam csöppnyi
elmosolyodására
dúlva fúlik el szívem a panaszba, a bánatba.

Már Te ragyogsz. Állsz égi seregek közepett
lelkem trónusán. Búsulhatok és örülhetek! Ki
reám néz: meztelen testednek vakít ragyogása.
Kint tombol a szélvész.

És úgy lépek halálom kínját éve, csendes, hópihéző
falusi utcákon s évődő apró házak zajgása közepett
az éjjeli csendben, kutyakorbáccsal csattogtatok meg nem
szűnő hittel. Verem a lelkem szomorú hangját.

Verem a lelkem szomorú ablakját öklömmel, mint durva
útonjáró, ha bent ég a ház. Gyehenna-tüzem pokola
marcangol s fekete füstje egy tiszta havadit bekormol,
zizzen a sás.

Pilláid koromja. S vérző szívemre fested keresztem. Ott
mázol rózsás kis ujjad. Mázolod nagy szenvedésem.

Az Égben, a Kozmoszban horizont-üllőkön gubbasztanak
sötét vágy-madarak, hogy felébredve rikácsoló
kotkodácsolással a világba lekiáltsanak.

Én vagyok!... és ültetem a Szerelem kertjét. Amit akarok,
elfoly az időben. Én vagyok és szavamnak karja kiterül,
mint egy tiszta, szűz ágy.

Öklözöm a kétség dúvadjait, mint izomba csavarodott
birkózó, s lihegve állok puszta közepett. Éj jege zajlik
hófúvásos partokon. A dermesztő lég sikít.

Szemem rebbenése felfeszül a Csendben s kiégett
pilláim gyűrődött hamván bánkódón gyújtom fel képed.
Ó, vad kutyák mérges marakodásán nyugszik el szívem.

Kicsiny immár e ház, hogy elférjen benne teli lelkem
panasza. Halványan eloldalgok a szérű mellett s ha szél
fú a deszkás lyukon át, mellemre csap, mint december
hidege. Viszem a szomorúság kertjét magamban.

Hordom a szomorúság sűrűjét magamban. A házból ki
végig a gangon. S ha kakas szól s jégcsap cseppen az
eszterhéjon, én meg nem állok. Nem szűnök meg e
munkában soha.

Ím, így lettem szépséged jármasökre, ki bánat-jászolra
jár. S szomorú itatások idején sírva bőg -
elhagyott szegény.

Ím, így lettem Krisztus-tested csókos fohásza.
Felfohászkodott magas ég a magas mennyekben. Meglóbált
lábam utol nem ér. Rám nehezedett az ég.

Árva a panasz is, ha nem te hallod.
Nélküled a szív fájása nem teljes.
Völgy-hegy ölén szívet hiába keres,
melyben enyhülést higgyen s szűz ablakot,

melyben láthatni, mint tükörben a szent
boldogságot
hattyúszépen s bíbor estékben fürösztni fürtim
s hamvas reggelben.

Meghajtott fejem törésén, mint árnyék,
elfut a szívem zaja s nem érint a fény.

Felszáradt könnyimből, ha por lesz és kereng
az éterben, feltámadva már nem hull
szívemre,
régi bánatok már nem cirógatják arcomat sem.

Érted nyílott virágok idegenek saját szívemnek.
Ám kereslek mégis föld bércén,
s tág határban utánad járok, hogy halállal
meg ne haljak:
Bolygó szűz álmom.
Hattyú-tested, ha már Időben nem lobog,
mint fárosz a tengerparton,
mutatni utat maradj itt ember-bozótban,
s én idegen vad városok karján csendben nyugszom el,
ha benne Te csendülsz, mint arany pohár.
Békés szívemre vehetem a világ szomorú, örök pihegését.





 
 
0 komment , kategória:  Bartalis János  
Bartalis János
  2018-04-22 12:56:31, vasárnap
 
  Bartalis János

Szavak


Szavak: bolond kis jelek: fussatok, jöjjetek!
Emeljetek, emelkedjetek szívem erdejében, jázmin
erdejében. Különös szép szavak. Erdőszagú,
mezőszagú szavak: termő szavak.
Ó, szavak -
Patakszavak, egyszerű, tiszta szavak. Rozsoknak
barnája. Búzáknak aranya. Zaboknak sárgája,
Muskotályok hamvassága. Mézes szőlők cukrossága.
Érett almák komolysága.
Ó, szavak -
Kicsi testvéreim, apró kis pajtásim, megváltó társaim.
Utánatok megyek. Expedícióm: virágos május-szárnyam.
Készültségem: boldog kacagásom.
Fegyverem: virágfegyver, erdőn fakadt gyöngyvirágok.
A pünkösdi kankalin: a menyország kulcsa.
Egyszer virágos szárnyatokra bocsátom lelkem,
a lélek-sötétből kikelek - hogy vigyetek.

Szavak!
 
 
0 komment , kategória:  Bartalis János  
Bartalis János
  2018-04-21 14:22:02, szombat
 
  Bartalis János

Világítani magunkban


Most aztán gyönge kis tollam,
Nehéz-bús szóval vigyél hírt rólam.
Hogy itt élek-éldegélek.
A vak föld és világ felett.

Erdőnek, szabad mezőnek,
Álmodója voltam csillagfénynek.
A bércek, csúcsok, nagy hegyek,
Sugárban, dalban fürödtek.

Most e komor égbolt alatt
Lelsz-e te, szegény reménysugarat?
Minden ott maradt, oda át,
Fa, erdő, csillag és virág.

Múlt, Jövő, Népek, Világok.
Mint bús tenger, a lelkem háborog.
Új világ, új sors, új ember.
A magam életén kezdem el.

Magam munkája-küzdése,
Lesz az időnek szellem-vetése.
Az út, amerre haladok -
Zengnek, zengnek testvérdalok.

,,Mindig új, mindig kezdeni."
De nekünk e sorsot kell tölteni.
A vak időben, században
világítani magunkban.
 
 
0 komment , kategória:  Bartalis János  
Bartalis János
  2018-04-13 13:04:07, péntek
 
  Bartalis János

Várlak


Éjfél van és én még nem alszom.
Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mező piheg.
Fáradt csillagok bóbiskálnak.
A hold lezuhant a kertek mögé.
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold-lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.
Szellő-lengésed fehér szárnyalását.
Várlak, hogy itt légy,
hogy eljöjj és megörvendeztess.
Várom a lombzajt.
Várom a harmatcsöppek
piciny csengetését.
Várom az apró füvek suttogását.
Várlak Téged!...
...Szívem ős, mély dobbanását
várom a csendes éjben.
 
 
0 komment , kategória:  Bartalis János  
Bartalis János
  2018-04-12 08:40:07, csütörtök
 
  Bartalis János

Az éjjel


Az éjjel párnám alatt tartottam neved,
mint gyermek a száraz kenyeret,
ma este a te neveddel aludtam el.

Baloldalamra fordultam, ahol a szívem dobogott,
és egész éjjel hallottam szíved ritmusát,
a boldog, meg nem szűnő dalt,
amint halkan zengett az éjben.

Valami mézillat,
erdei hűs illat
csorgott a szívemre-nyelvemre,
és én egész éjszaka ettelek-ittalak
- gyönyörű gyöngyalak -
néztem az arcodat, nyeltem a szemedet-hangodat,
és nem tudtam
betelni, jóllakni
veled.

Az éjjel párnám alatt tartottam neved.
 
 
0 komment , kategória:  Bartalis János  
Bartalis János
  2018-01-15 09:31:21, hétfő
 
  Bartalis János

Az éjjel

Az éjjel párnám alatt tartottam neved,
mint gyermek a száraz kenyeret,
ma este a te neveddel aludtam el.

Baloldalamra fordultam, ahol a szívem dobogott,
és egész éjjel hallottam szíved ritmusát,
a boldog, meg nem szűnő dalt,
amint halkan zengett az éjben.

Valami mézillat,
erdei hűs illat
csorgott a szívemre-nyelvemre,
és én egész éjszaka ettelek-ittalak
- gyönyörű gyöngyalak -
néztem az arcodat, nyeltem a szemedet-hangodat,
és nem tudtam
betelni, jóllakni
veled.
 
 
0 komment , kategória:  Bartalis János  
Bartalis János
  2017-07-28 08:21:08, péntek
 
  Bartalis János

Várlak

Éjfél van és én még nem alszom.
Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mező piheg.
Fáradt csillagok bóbiskolnak.
A hold lezuhant a keretek mögé.
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold-lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.
Szellőlengésed fehér szárnyalását.
Várlak, hogy itt légy,
hogy eljöjj és megörvendeztess.
Várom a lombzajt.
Várom a harmatcseppek
piciny csengetését.
Várom az apró füvek suttogását.
Várlak Téged!...
... Szívem ős mély dobbanását
várom a csendes éjben.

 
 
0 komment , kategória:  Bartalis János  
Bartalis János
  2017-07-04 10:11:20, kedd
 
  Bartalis János

Várlak...

Éjfél van és én még nem alszom.
Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mező piheg.
Fáradt csillagok bóbiskolnak.
A hold lezuhant a keretek mögé.
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold-lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.
Szellőlengésed fehér szárnyalását.
Várlak, hogy itt légy,
hogy eljöjj és megörvendeztess.
Várom a lombzajt.
Várom a harmatcseppek
piciny csengetését.
Várom az apró füvek suttogását.
Várlak Téged!...
... Szívem ős mély dobbanását
várom a csendes éjben.
 
 
0 komment , kategória:  Bartalis János  
Bartalis János
  2017-05-09 07:29:36, kedd
 
 
Bartalis János

Várlak

Éjfél van, és én még nem alszom.
Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mező piheg.
Fáradt csillagok bóbiskolnak
A hold lezuhant a kertek mögé!
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold-lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.
Szellőlengésed fehér szárnyalását.
Várlak, hogy itt légy,
hogy eljöjj és megörvendeztess.
Várom a lombzajt.
Várom a harmatcseppek
piciny csengetését.
Várom az apró füvek suttogását.
Várlak Téged!...
...szívem ős mély dobbanását
várom a csendes éjben.
 
 
0 komment , kategória:  Bartalis János  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 40 db bejegyzés
e év: 2440 db bejegyzés
Összes: 9008 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1291
  • e Hét: 2549
  • e Hónap: 27844
  • e Év: 569616
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.