"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ...
Hazafelé az úton,
a sötétség körbefon.
Felém nyújtja karját
egy-egy lehajló faág
hatalmas árnyékképe.
Érzem az illatát
otthonnak - hazának?
Vagy csak egy bérbe adott
tanyának? Mindegy.
Más itt a lényeg;
A csontig ható fájdalom,
amibe belesajdulsz,
mikor mindettől
megfosztva érzed magad!
Pedig a föld, min lépkedsz,
suttogva válaszol:
"Tiéd vagyok immár
ezeregyszáz éve,
bármit hozott is
évszázadok réme...!"
Otthon csak itt vagy,
ebben a hazában:
Valahol, Európában...
Amikor túlcsordul az a bizonyos pohár,
és semmi, semmi sem a régi már...
Fájdalomként élem meg a perceket.
Akkor kérek egy csöpp szeretetet.
Odafigyelést - bármit, mi emberi:
Segítsetek a kínruhát levedleni!
Amikor már önmagamtól is csak rettegek,
és semmi sincs, amin nevethetek,
mert bezárul az ajtó - kívül reked a fény.
Nem jön segítség, eltűnik a remény.
Fojtogat, kínoz, mardos a bűntudat,
dühömben szűkölve bántok meg másokat.
Milyen ember vagyok? Kérdezem szüntelen,
de a válasz közömbös, személytelen.
Nem vagyok ember, csak gyarló porhüvely,
ki itt a Földön mindenért felel. Mindenért,
amit tesz, alkot, leír, vagy kimond...
Így vagyok Ember - vagy inkább Bolond?
Ó, ha tudnám, mit miért teszek?!
Vezessetek hát, segítő kezek,
hogy önmagamban keressem a fényt!
Eldobva minden ártó véleményt.
A keserűség szobrát összezúzva,
mégiscsak Ember tudjak lenni újra!
Amikor túlcsordul az a bizonyos pohár,
és semmi, semmi sem a régi már...
Fájdalomként élem meg a perceket.
Akkor kérek egy csöpp szeretetet.
Odafigyelést - bármit, mi emberi:
Segítsetek a kínruhát levedleni!
Amikor már önmagamtól is csak rettegek,
és semmi sincs, amin nevethetek,
mert bezárul az ajtó - kívül reked a fény.
Nem jön segítség, eltűnik a remény.
Fojtogat, kínoz, mardos a bűntudat,
dühömben szűkölve bántok meg másokat.
Milyen ember vagyok? Kérdezem szüntelen,
de a válasz közömbös, személytelen.
Nem vagyok ember, csak gyarló porhüvely,
ki itt a Földön mindenért felel. Mindenért,
amit tesz, alkot, leír, vagy kimond...
Így vagyok Ember - vagy inkább Bolond?
Ó, ha tudnám, mit miért teszek?!
Vezessetek hát, segítő kezek,
hogy önmagamban keressem a fényt!
Eldobva minden ártó véleményt.
A keserűség szobrát összezúzva,
mégiscsak Ember tudjak lenni újra!
Bűnöm, ha van...: Ne bántsatok!
Lelkemet tépi éles karmotok.
Belém hatoltok, mint a férgek...
Hagyjátok végre, hogy éljek!
Nem várok feloldozást!
Ha irgalom nincs bennetek -
Engedjetek... Csöndben megyek.
Nem viszek magammal mást,
csak tavasz-illatot, s egy szót: Boldogság!
Bűnöm, ha van, bocsássa meg az Isten!
Bocsássa meg, hogy tiltott gyümölcsöt ettem!
Ő tudja csak keserves harcomat!
Az önmagammal vívott csatát, kudarcokat...
Ó, mennyi szenvedésért jutott csekély öröm!
...de azt is megköszönöm!
Bocsássa meg az Isten, ha vétkeztem!
Bűnöm csak annyi, én csak annyit tettem,
Titokban bár, de szívből szerettem!
Amikor túlcsordul az a bizonyos pohár,
és semmi, semmi sem a régi már...
Fájdalomként élem meg a perceket.
Akkor kérek egy csöpp szeretetet,
Odafigyelést - bármit, mi emberi:
Segítsetek a kínruhát levedleni!
Amikor már önmagamtól is csak rettegek,
és semmi sincs amin nevethetek,
mert bezárul az ajtó - kívül reked a fény,
Nem jön segítség, eltűnik a remény.
Fojtogat, kínoz, mardos a bűntudat,
dühömben szűkölve bántok meg másokat.
Milyen ember vagyok? Kérdezem szüntelen,
de a válasz közömbös, személytelen.
Nem vagyok ember, csak gyarló porhüvely,
ki itt a Földön mindenért felel. Mindenért,
amit tesz, alkot leír, vagy kimond...
Így vagyok Ember - vagy inkább Bolond?
Óh ha tudnám, mit miért teszek?!
Vezessetek hát, segítő kezek,
hogy önmagamban keressem a fényt!
Eldobva minden ártó véleményt.
A keserűség szobrát összezúzva,
mégiscsak Ember tudjak lenni újra!
xMagazin
Offline
