Belépés
sz719eszter.blog.xfree.hu
A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt. Mark Twain Szuromi Eszter
2016.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/11 oldal   Bejegyzések száma: 103 
És a Télapónak ki ad ajándékot?
  2018-12-04 10:07:10, kedd
 
 



És a Télapónak ki ad ajándékot?

- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Már csak egyet alszunk, és itt a Télapó! - rontott be lelkesen a kis ház ajtaján Boglárka. - Szervusz, kislány! - köszöntötte az öregember, elnézően mosolyogva Boglárka szeleburdiságán. - Gyere ide és mesélj, mit kértél a Télapótól! Boglárka fürgén odaszaladt az öreg Kapusihoz, és kényelmesen az ölébe fészkelte magát. - Nagyon jó voltam az idén - mondta, és ujjain számolni kezdett. - Jól tanultam, jól is viselkedtem, sokat segítettem anyunak és apunak, mindig szót fogadtam - itt egy kicsit megakadt a felsorolásban -, vagy legalábbis majdnem mindig - helyesbített -, de azért igazán jó voltam, és ... és most biztosan megkapom, amit szeretnék... - És mit szeretnél? - Egy csodálatos, nagy babát. Akkora, mint én - tárta szét apró kezeit a kislány - gyönyörű szőke haja van, kék szeme, és ... és meglátod, nagyon megszereted majd te is. - Aztán arra gondoltál-e már, hogy a Télapónak ki ad ajándékot? - kérdezte váratlanul Kapusi bácsi. - A Télapónak? - csodálkozott Boglárka. - De hát neki nem kell ajándék, hiszen tele van a puttonya mindenfélével. Azt vesz ki belőle magának, amit csak akar. - Azért az nem úgy van ám, Boglárka! A Télapó egész évben gyűjti a sok ajándékot a gyerekeknek, tömi tele a puttonyát. A végén aztán semmi sem marad neki, hiszen nem magáért gyűjtöget, hanem a gyerekek örömére. Te szeretsz ajándékot kapni, Boglárka? - Igen, nagyon! - Na látod! Szegény Télapó is biztosan örülne, ha valaki gondolna rá. De hát a Télapónak ki ad ajándékot!? - ismételte meg a kérdést Kapusi bácsi, és mosolygó szemmel, várakozva nézett a kislányra, aki láthatóan elgondolkodott a hallottakon, - Szegény Télapó! - mondta kisvártatva Boglárka. - Tényleg nagyon rossz lehet neki! - Gondold csak el - folytatta az öreg -, milyen magányos lehet a Télapó egész évben. Még a gyerekek se gondolnak rá, csak ilyenkor, amikor ajándékot várnak tőle! Aztán ha megkapták - el is felejtik hamar, mintha ott se járt volna. - Jó estét, Kapusi bácsi! - nyitott be az ajtón váratlanul egy magas, bajuszos fiatalember, furcsa, kis zöld kalapban. - Mit szól, milyen szép fehér telünk van! Így aztán biztosan idetalál a Télapó a szánjával, igaz-e kislány! - Szervusz Kálmán! - köszöntötte az öreg. - Mi járatban erre, hol még a madár sem jár? Legfeljebb csak ilyen pelyhes kiscsibe - pillantott Boglárkára szeretettel. - Csak benéztem, hátha meggondolta magát a festmény ügyében. - Nem eladó! - rázta meg a fejét Kapusi bácsi. - Ugyan már, minek az a téli tájkép magának, mikor itt van az igazi, hamisítatlan hó rengeteg! Csak ki kell néznie az ablakon! - Mondtam már neked Kálmán, hogy ez emlék apámtól. Ez az utolsónak festett képe maradt csak meg az egész gyűjteményből. Ezt pedig nem adom el. - Hát, ha mégis meggondolná magát, csak szóljon! Tudja, hogy bármikor jó árat adok érte - mondta a fiatalember, majd megemelte kalapját és távozott. - Milyen képről beszéltetek? Megnézhetem? - ugrott fel Boglárka. - Gyere, megmutatom. A szomszéd szobában Boglárka még sosem járt. Egyszerű kis szobácska volt, középen, a fal mellett egy öreg, rozoga ágy terpeszkedett méltóságteljesen, felette egy festmény, díszes keretben. A kép egy téli tájat ábrázolt. A szikrázó hóval borított fenyőfák büszkén ágaskodtak az ég felé, s a magasból letekintve őrizték a fehérben pompázó dombokat. Boglárka meghatottan álldogált az ágy lábánál, egy kopott karosszék mellett. Kezét az öregember tenyerébe csúsztatta, s halkan suttogott. - De hiszen ez a Télapó otthona! - és szinte hallani vélte a rénszarvasok húzta szán dallamos csengőit. - Bizony! - mondta Kapusi bácsi. - Ha ránézek erre a képre, nekem is gyakran eszembe jut a Télapó. Néha úgy érzem, mintha én ülnék a szánon, s száguldanék csilingelve, egyenesen ide... a gyerekekhez...hozzád... - Na, elég az ábrándozásból! - váltott hirtelen hangnemet az öregember. - Ideje hazamenned! Gyere, elkísérlek! Gyorsan sötétedik, édesapád már biztosan vár. Valóban, Boglárka apja a kertkapuban álldogált. - Adjon Isten, jó estét! - üdvözölte meleg hangon Kapusi bácsit, s eszébe jutottak szülei, akik hajdanán ugyanígy várták őt téli estéken a ház előtt. Mert az öreg Kapusi bizony őt is a térdén ringatta valamikor, s ő hosszú, boldog estéket töltött nála, csodálatos történeteit hallgatva. - Jó estét neked is, fiam! Aztán mit hoz a Télapó ennek a kis fruskának? - bökött Kapusi bácsi a házba szaladó kislány felé. - Mert nagyon várja ám a holnapot! - Tudom - sóhajtott Boglárka édesapja. - Egy óriási babára vágyik. Nagyon csalódott lesz szegény, mert sajnos nem vehetjük meg neki. Tudja Kapusi bá', a gyárnak nehezen megy, kevés a munka, és hát meg kell néznünk alaposan, mire költjük a pénzt. Ilyen drága babára sajnos most nem telik. Talán jövőre. - Pedig hát szomorú lesz a kisasszony a hőn áhított baba nélkül - mondta elgondolkodva Kapusi bácsi. - De talán a Télapó majd megkönyörül rajta - tette hozzá rejtélyesen. - Na, minden jót fiam, és nyugodalmas jó éjszakát! - Minden jót! - búcsúzott az édesapa is, és szeretettel nézett a lassan elbicegő öreg után. "Gondolkoztál-e már azon, hogy a Télapónak ki ad ajándékot?" ötlöttek föl hirtelen Kapusi bácsi egykori szavai. Eszébe jutott az a hosszú, emlékezetes éjszaka, amikor órákon keresztül faragta a Télapónak szánt sípot. De régen is volt már! - Képzeld! - fogadta a felesége, mikor belépett a házba. - Ez a lány a fejébe vette, hogy ajándékot készít a Télapónak! Talán azt hiszi, hogy így biztosan megkapja a babát. Az édesapa elmosolyodott. - Hagyd csak, hadd csinálja! Legalább megtanulja, hogy nemcsak kapni jó, de ajándékozni is legalább akkora öröm. Boglárka nagy odaadással dolgozott egész éjjel. Egy rajzlapot vett maga elé, és a Télapó otthonát, a fehéren szikrázó, havas tájat festette meg. A kép közepén ott pompázott a rénszarvasok húzta szán, rajta a vidáman integető, piros ruhás Télapóval. Mikor elkészült, óvatosan belegöngyölte a képet a csizmájába, és a csillogóra tisztított lábbelit a ház ajtaja elé tette. Másnap reggel Boglárka izgatottan rohant öreg barátjához. - Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Nézd csak, megkaptam a babát! - Igazán gyönyörű - dicsérte az öregember. - Majdnem olyan szép, mint te vagy. Boglárka titokzatosan odahajolt Kapusi bácsihoz. - Én is készítettem ám egy ajándékot a Télapónak! Hogy ne érezze olyan egyedül magát! De most szaladok! - mondta, és már fogta is a kilincset. - Megmutatom a többieknek is a csodálatos babámat! Csókolom! - intett, és már ott sem volt. Az öreg Kapusi derűsen nézett az önfeledt kislány után. Egy darabig még álldogált az ablakban, gyönyörködött a behavazott tájban, majd hálószobájába ment és kedvenc karosszékébe telepedett. Pillantását az ágy fölötti falra vetette. A falról hiányzott a kép. Helyében egy gyermeki elfogulatlansággal festett papírlap függött: egy téli táj, középen a vidáman integető Télapóval. - Hosszú ideje ez a legszebb teled, Télapó! - suttogta maga elé Kapusi bácsi, és a meghatottság könnycseppei lassan gördültek alá évgyűrűktől barázdált arcán.

Forrás: https://mikulas.at/.../223-es-a-telaponak-ki-ad-ajandekot.html

Ahol megtaláltok bennünket:
Szuromi Eszter: https://www.facebook.com/profile.php?id=100012998943236
TVN blog: http://sz719eszter.blog.xfree.hu
Czifra Sándor: https://www.facebook.com/profile.php?id=100012906972476
TVN blog: http://sanci81.blog.xfree.hu
Oldalaink:
Úton a Fény felé: https://www.facebook.com/groups/403941346467014/
Járjuk együtt a Fény útját: https://www.facebook.com/fenyfele/
Szeretettel várunk oldalainkon!
Érezd jól magad!
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Fapados tanmese a szemét módszerekkel
  2018-10-15 13:45:57, hétfő
 
  Fapados tanmese a szemét módszerekkel

működő fapados légitársaságokról

A Ryanair és a WizzAir vezérigazgatója bemennek együtt sörözni egy budapesti sörözőbe és rendelnek a pincértől:

- Kérünk egy egy korsó sört !

Pincér :

- Csak, csupán 5 forint lesz.

- Na ez tényleg nagyon olcsó ! - csettintenek egyet és örömmel kifizetik.

Pincér lelkesen:

- Igen, mi adjuk a legolcsóbb sört Magyarországon !!!

- Nagyszerű, itt tényleg érzi az ember, hogy kap valamit a pénzéért - válaszolják a vendégek.

- De látom ám, hogy nincs nálatok korsó ! Ez extra 200 forint lesz.

A vezérigazgatók nagy szemekkel nézik a pincért, de elhatározzák, hogy nem szólnak és kifizették a felárat.

- Ezt egy asztalnál kell meginnotok, de látom ám, hogy előre nem rendeltetek asztalt, így ez 400 forint lesz. Ha előre rendeltetek volna, csak 100 forint lett volna.

A vezérek nyelnek egy nagyot és kifizetik a plusz 400-at is.

- Látom, hogy kicsit kövérek vagytok és egy nagyobb székbe kell, hogy üljetek, ez további 300 forint lesz.

A Vezérigazgatók méregbe gurulnak ugyan, de ezt is kifizetik. Majd az egyik előveszi a mobilját, hogy lefényképezze a kisebb széket, mert úgy érzi abba is bele fért volna.

- Sajnálom, itt nem lehet használni ezeket az elektronikus készülékeket, de 200 forintért megvásárolhattok erre egy engedélyt.

A vezérek mérgesen ugyan, de ezt is kifizetik. Viszont ekkorra már nagyon türelmetlenek lesznek és magukból kikelve ordítják:

,,Hozza már azt a sört !!!"

Erre a pincér:

- Jajj drága vezérigazgató urak, most szólt a csapos, hogy a sört technikai okok miatt leállították. De természetesen visszaadom önöknek az 5-5 forintot, a sör árát.

- De hiszen 1105.- forintot fizettünk fejenként !!! Mi lesz a 2 x 1100 forintunkkal ?!

- Uraim, az uniós jogszabályok szerint nekünk a sör árát kell visszafizetnünk és nem a felmerülő luxus kiadásokat.

De jöjjenek legközelebb is hozzánk, mert mi áruljuk a legolcsóbb sört Magyarországon !



 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Az öregember három kívánsága
  2018-09-30 12:27:24, vasárnap
 
 


Link

Az öregember három kívánsága

Egyszer, egy öregember sétált az erdőben. Ráköszön egy alakra, az visszaköszön, és bemutatkozik: Szia, Én vagyok a jó tündér. Mivel rám találtál kívánhatsz tőlem hármat! De jól fontold meg, mert egyiket sem lehet visszacsinálni, és havonta csak egyet kívánhatsz.

Az öregember szinte gondolkodás nélkül rávágja: az első legyen az, hogy szép fiatal legyek.

Az öregember hazamegy, immáron fiatalon.

Elmegy egy hónap múlva a jó tündérhez, mire ő kérdezi: nos, hogy telt el ez a hónap?

Emberünk meséli, ... az elején nagyon jó volt, aztán jöttek a gondok. Vissza kellett mennem dolgozni, mert így már nem jár a nyugdíj. De sajnos nem keresek sokat, mert már elfelejtettem mindent, ami a szakmámhoz tartozott... meg hát annyi új dolog van...

A jó tündér kérdi: Mi legyen a második kívánságod?

Erre az öregember: Azt akarom hogy gazdag legyek. Ne kelljen dolgoznom.

Hazamegy... jön egy hónap múlva.

Meséli a jó tündérnek: óh, olyan jó volt, mindent megvettem, ami megtetszett. Új házat, kocsit, Plazmatévét. Aztán jöttek a régi barátok kunyerálni, meg egyre több ismeretlen ember kezdett nekem kedveskedni. Persze mindig kiderült, hogy csak pénzt akarnak kicsikarni belőlem. Még a nők is csak azért voltak velem, mert tudták, hogy gazdag vagyok. Közben meg senki sem kedvelt igazán, mert mogorva vagyok, régimódi és szinte teljesen elidegenedtem az emberektől öreg koromra...

Értem, feleli a jó tündér... és mi legyen a harmadik kívánságod?

Az öregember nem válaszol... csak néz... aztán kinyögi: az a baj, hogy bármit kívánok végül csak szenvedéssel jár... tanácstalan vagyok. Te mit javasolsz?

Mire a jó tündér: Óh, kis butus öregúr... hát kívánd azt, hogy mindig minden helyzetben legyél elégedett...
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Hárs László: Miért piros a pipacs?
  2018-09-30 12:24:44, vasárnap
 
 


Link

Hárs László: Miért piros a pipacs?

Hol volt, hol nem volt, valaha régen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld. Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál haloványkék pipacs. Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből, haloványkék szirmokat tárt a nap felé, tán mindmáig haloványkék is marad, ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett...

Úgy esett, hogy a pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban, s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba:" Be szépséges szép a világ, ó be boldog minden élő!"

Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott: rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre. Búzaföldön ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek. A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt, s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott: "Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok! Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!"

A kis pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna. Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul. Így csak nézte, némán nézte, fájdalomtól megigézve, a rabszolgák hogy görnyednek, homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek. És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük - a legsoványabb, legkínzottab, legfáradtabb - mély sóhajjal lerogyott az árokparton megpihenni. Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott, azaz dehogyis a földre, egyenest a szál pipacs haloványkék szirmaira. Hát abban a pillanatban, ahogy a sós csepp érte, a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.

A fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad, s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat. Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas. Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta, s fene dühvel így kiáltott:" Hé! Rabszolga! Fel! Munkára! Ha nem mégy, nagy lesz az ára!"

S azon nyomba', hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott. Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent, s egyetlen csepp piros vére földre hullott...Azaz dehogyis a földre! Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre. S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte, fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.

Piros pipacs megborzongott, mint mikor vihar támad. S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja. Jöttek esők, hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt, de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.

Régen esett ez az eset, piros pipacs azóta már sok magvát a szélbe szórta, s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Elvesztett boldogság
  2018-09-30 12:23:01, vasárnap
 
 


Link

Elvesztett boldogság

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Elizának hívtak. Épp oly szép volt, mint minden kislány és a szülei éppúgy szerették, mint ahogy minden gyereket szeretnek. Sok játéka volt, egytől-egyig szépek, volt külön szobája és két nagymamája is, akik felváltva kényeztették.
Mindemellett a gazdagság mellett Eliza mégsem volt boldog. Ugyanis nem tudta, hogy mi az a boldogság. Soha nem nevetett, nem játszott vagy ugrándozott a többi gyerekkel, és ha énekelt, dalai csupa szomorú dologról szóltak. Gyakran sétált egyedül a szomszéd erdőben, üldögélt egy patak partján. Tisztavizű kis patak volt ez, mert egyenesen a Hideg-hegyekből jött. Eliza nap mint nap eljött ide kedvenc babájával, egy szomorúszemű bohóccal, leült a fűbe és sírdogált. Egyszer, amikor így itatta az egereket, könnyei a patak ezüst vizébe hulltak. Meglátta ezt egy kicsiny, narancsszínű halacska, felúszott a víz színére, kidugta a fejét és megkérdezte Elizát:
- Miért sírsz kislány? - Eliza abbahagyta a zokogást és hüppögve válaszolt.
- Mert boldogtalan vagyok.
- És miért vagy boldogtalan? - kérdezte a halacska türelmesen.
- Azért, mert nem tudok nevetni, játszani, vidáman ugrándozni. Még énekelni is csak szomorú dalokat tudok. Nem értem miért vagyok olyan más, mint a többi gyerek.
- Erre pedig egyszerű a válasz - mosolyodott el a halacska. - Ez azért van így, mert elvesztetted a Boldogságodat.
- Az meg hogyan történhetett?! - Eliza majdnem ismét sírva fakadt.
- Messziföldön van egy ezüst rét, tele ezüst fűszálakkal. De ezek nem közönséges növények ám! Ezek a füvek a még meg nem született emberek lelkei. Amikor eljön a születés ideje, Hold Anyó lenyújtja értük karjait és elviszi őket a Földre. Ekkor kapják az emberek a Boldogságot, a Bánatot, a Szépséget, a Gazdagságot, mindent, amijük csak van. Te biztosan elvesztetted a Boldogságodat. Ha visszamennél erre az ezüst rétre, megtalálnád.
- Hogyan juthatok vissza oda? - kérdezte a kislány és megpróbált nagyon bátran nézni.
- Ma éjjel telihold lesz. Menj ki pontban éjfélkor az udvarotokra és kérd meg Hold Anyót, hogy vigyen el!
Eliza megköszönte a halacska segítségét és hazament. Amikor eljött az éjfél kiment a ház elé, az udvarra. Félve pillantott a teliholdra, de az csak barátságosan mosolygott rá. Eliza összeszedte minden bátorságát és megkérte őt, vinné el arra a csodálatos ezüst rétre, ahol a még meg nem született emberek élnek. Hold Anyó lenyújtotta érte sugarait, ölébe vette, majd elvitte Messziföldre, letette nem messze a réttől és meghagyta neki, hogy még az éjjel végezze el amit akar, mert csak akkor tudja hazavinni. Eliza megígérte, hogy sietni fog, elbúcsúzott az Anyótól, majd útnak indult a rét felé.
Egy nyírfaligeten keresztül vezetett az útja. Megpróbált arrafelé haladni, ahol a fák között megcsillanni látta a rét ezüstjét, de bárhogy próbált odajutni, a fák mindig megsűrűsödtek előtte, elállták útját. Próbálkozott egy darabig, de aztán elfogyott a türelme. Mérgesen dobbantott és egyenesen odaállt a legnagyobbnak tűnő fa elé.
- Mit akartok tőlem? Miért nem engeditek, hogy továbbmenjek? - kérdezte.
- Mi vagyunk az Ezüst Rét őrei - válaszolta a fa letekintve a csöppnyi lányra.
- Senki nem léphet a rétre, mert a végén még valaki letaposná a fűszálakat és az emberek meghalnának, mielőtt megszülethetnének. Elizát elfogta a kétségbeesés. Szája sarka sírásra görbült, úgy kérdezte az öreg nyírtől:
- De hogyan találhatom meg az én elveszett Boldogságomat, ha nem léphetek a rétre?
- A Boldogságok nem szoktak csak úgy elveszni - csóválta meg lombját a fa. - A Boldogságokat ellopni szokták. Lopni pedig errefelé csak a Pajkos Manók tudnak.
- Hol találom azokat az alattomos manókat? - kérdezte Eliza harciasan.
- Itt laknak a liget szélén. De vigyázz velük kislány! Nem csak lopnak, de hazudnak is.
Eliza keresztülvágott a fák között, akik most már nem álltak az útjába. Amikor a liget szélére ért, azonnal észrevette az apró, falevélből és kavicsokból épült házakat, amik körül piciny kis emberkék rohangásztak, láthatóan minden különösebb cél nélkül. Óvatosan odalopózott a legnagyobb házacskához, majd egy hirtelen mozdulattal lekapta annak tetejét és belenézett. Egy öreg, meglepett manó nézett vele farkasszemet. Épp olyan pici volt mint a többiek, hosszú szakállát háromszor körbetekerte a nyakán, rózsaszín háziköntöst viselt, az orrán pedig apró szemüveg díszelgett. Eliza elszántan rákiáltott az elképedt manóra:
- Ha nem adod vissza a Boldogságomat, rád borítom a házad tetejét!
Az öreg hamar visszanyerte a nyugalmát, megköszörülte a torkát és azt mondta:
- Ifjú hölgy, azt hiszem itt tévedés történt. Én nem vettem el az ön Boldogságát. Egyáltalán nem szokásom bárki Boldogságát is jogtalanul elvenni.
- Tudom, hogy ti voltatok! - kiabált felháborodottan Eliza. - Követelem, hogy adjátok vissza az én ellopott Boldogságomat!
- Lopás? - ráncolta gondterhelten homlokát a manó. - Amennyiben bűncselekmény esete forog fenn, azt hiszem tanácsos lesz összehívni a Gyűlést. Egyetért velem hölgyem? - Meg sem várta Eliza válaszát, hintaszéke alól elővett egy sárga tölcsért, fürgén felpattant, kiment a házikó elé és belekiáltott a szócsőbe:
- Mindenki azonnal jöjjön ide, összehívom a Gyűlést! - Tölcsérre tulajdonképpen semmi szükség nem lett volna, mert eddigre már a falu összes lakója ott tolongott Eliza körül.
- Egy bűnügyről lesz szó - a manó továbbra is a tölcsérbe beszélt. - Ez a hölgy itt azt állítja, hogy valaki közületek ellopta az ő nagyrabecsült Boldogságát. Kérdem tőletek: igaz ez?
- Nem! - válaszolták kórusban a manók.
- Ezennel a Gyűlést berekesztem! - kiáltotta az öreg a tölcsérbe, majd lerakta azt a földre, fáradtan felsóhajtott és Elizához fordult.
- Hallotta hölgyem, a válasz nem. Nem mi voltunk. Most tehát menjen útjára! Isten vele! - Eliza teljesen kétségbe esett. Leült a földre, összekucorodott és sírva fakadt. Az öreg manónak megesett rajta a szíve, odatipegett hozzá és esetlenül paskolgatni kezdte a szoknyáját.
- Azért ne sírjon hölgyem! - mormogta zavartan. - Ha ennyire fontos önnek az a Boldogság, menjen és szedjen magának!
- Tessék? - kérdezte könnyes hangon a kislány. - Hogy érted azt, hogy szedjek magamnak Boldogságot?
- Itt a mocsáron túl, nem is olyan messze nőnek a Boldogságok. Olyan krumpliszerű kis növények. Ki kell ásni a gyökerüket és ott a Boldogság.
- Értem - mondta Eliza némiképp megvigasztalódva. - Köszönöm szépen a segítséget! - Azzal búcsút intett a manóknak. Az öreg pedig még utána kiáltott:
- Óvakodjon a mocsári lényektől! Nagyon veszélyesek!
Eliza hamarosan megérkezett a mocsár szélére. Csúnya, bűzös, fortyogó mocsár volt az, sokkal szörnyűbb, mint elképzelhető. Szegény kislány annyira megrémült, hogy azt hitte, megáll a szíve ijedtében. Szorosan behunyta a szemét, hogy ne is lássa a sok szörnyűséget és nekivágott.
Mese a kislányról, aki elvesztette a Boldogságát

Mivel szeme szorosan csukva volt, nem láthatta, hogy a mocsár mélyéből undorítóan nyálkás és bűzös teremtmények kelnek ki, és azt sem látta, amikor ezek a lények hártyás lapátkezeiket lábai elé tartották, hogy azokra lépjen és ne süllyedjen el az ingoványban. Így ért át Eliza minden baj nélkül a mocsáron, nem is gyanítva, micsoda segítőtársai akadtak.
Amikor újra szilárd talajt érzett a lábai alatt, Eliza kinyitotta a szemét. Furcsa látvány tárult elé. Hatalmas síkság vette körül és ezen a síkságon szabályos sorokba ültetve krumpliszerű növények nőttek. Eliza odalépett az egyik ilyen növényhez és elkezdett a gyökere felé ásni. Meg is találta azt és még valamit. A gyökerek közt furcsa, áttetszően kék buborék remegett. Már éppen hozzáfogott volna, hogy kiemelje, amikor egyszer csak megszólalt a növény:
- Kérlek, ne vedd el a Boldogságomat! Ha nem lesz többé Boldogságom, hogyan élhetek?
Eliza nem volt gonosz kislány, nem akarta megfosztani a növényt a Boldogságától. Inkább leült a földre, összekucorodott és sírva fakadt. Ahogy sírt, könnyei a kék buborékra hullottak, amitől az egyszeriben - hopp! - kettévált. Így lett egy Boldogságból kettő.
- Vedd el! - mondta a növény kedvesen - Az egyik a te Boldogságod.
Eliza óvatosan nyúlt a buborékhoz, kiemelte a földből, a hold felé tartotta és egyszercsak hatalmas nagy Boldogság töltötte el, olyan, amilyet eddig még soha nem érzett. Nevetni kezdett, nevetett, egyre csak nevetett. Majd a buborék hirtelen eltűnt. De Eliza nevetése nem szűnt meg, hiszen a Boldogság, már az ő szívében lakott. Eliza pedig hazatért a hold sugarain és attól kezdve nem volt nála boldogabb gyerek a földön.
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Mindent, ami szükséges az élethez
  2018-09-20 13:47:14, csütörtök
 
  Mindent, ami szükséges az élethez megtanulhatjuk Noé bárkájának történetéből...

Legyen csónakod.
Tudd, hogy mi mindannyian egy csónakban evezünk.
Tervezz előre! Még nem esett az eső, mikor Noé elkezdte építeni a bárkát.
Maradj jó erőben! Még hatszáz évesen is kérhetnek tőled nagy dolgot.
Ne hallgass a kritikára! Csak folytasd a munkát, akkor fog elkészülni.
Magas alapra építsd a jövődet!
A biztonság kedvéért párban utazzatok!
A sebesség nem mindig előny. A csigák és a gepárdok is rajta voltak a hajón.
Ha feszült vagy, ússz egy kicsit!
Emlékezz rá, hogy a bárkát amatőrök építették, míg a Titanikot szakemberek.
Ha Isten veled van, nem számít a vihar, mert végül mindig egy szivárvány vár ránk.



 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A szeretet benned van
  2018-09-20 13:36:36, csütörtök
 
  A szeretet benned van, csak az a kérdés, hogy mennyire engeded kinyitni, azt a kiskaput, amin keresztül eljuthat másokhoz is.
Amikor feltárul a szíved, akkor a szívcsakrád is gyógyul. Hirtelen úgy érzed, hogy mindent kiadnál magadból, és semmit sem kell megtartanod, mert úgy is visszakapod. Sőt még többet is, mint amint vártál.
Ha engeded a szeretetet áramolni, vagyis nem csak kiadsz magadból, hanem be is engeded a szívedbe, akkor a szeretet áramlásán keresztül gyógyul a lelked is.

Ugyan olyan fontos, a szeretet befogadását megtanulni, mint a kiadását.
Sokan panaszkodnak, hogy úgy érzik, őket nem szereti senki. Pedig ez biztosan nincs így, csak valamiért nem merik elfogadni a szeretetet másoktól. Talán félnek attól, hogy akkor nekik is viszonozni kell a szeretetet. A szeretetet soha nem kell viszonozni, ez nem egy kötelező műfaj! Ezt mindenki magában érzi. Soha nem szabad, hogy rutinná váljon, mert az már nem az önzetlen szeretet. Akkor már nem tiszta a szándék mögötte.

Az önzetlen, tiszta szándékú szeretettel gyógyítod önmagad, és azt akinek adod.
Hiszen a szeretet ,,minden".
A szeretet mindenben benne van. Fűben, fában, a galambok turbékolásában, a hajnali napfelkeltében, és az esti naplementében, az ételben - melyet szeretettel készítenek....
Aki képes felismerni ezeket az ,,apróságokat", az felismeri a jót is. A jó, pedig pozitív energiát gerjeszt, ami kitisztítja a negatív beidegződéseket, és ezáltal a gyógyító folyamatok beindulnak.

És, hogy honnan tudod, hogy tiszta szeretetet adtál?
Utána nem gondolsz arra, hogy mégse kellett volna!
Nincs olyan érzés benned, hogy: Túl sokat adtam! És alig kaptam valamit.
Nem vársz érte cserébe semmit, és legközelebb is megtennéd.
És minden körülmények között örülsz annak, hogy így tettél.
(Szerzője ismeretlen)



 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A barátság példája
  2018-09-20 13:30:02, csütörtök
 
  A barátság példája
Néhány évvel ezelőtt történt az egyik előkelő szálloda fényesen kivilágított termében. Egy előkelő, gazdag ifjú vacsorát adott barátai tiszteletére. Finom ételek és borok kerültek az asztalra és jó hangulat uralkodott a vendégek között. A vacsora végén felállt a vendéglátó ifjú és így szólt a jelenlevőkhöz:
- Kedves barátaim! Azért hívtalak ma össze titeket, hogy elbúcsúzzam.
Azt gondoljátok, hogy gazdag vagyok, pedig tévedtek. Alig kaptam valamit az atyai örökségből. De mert fiatal vagyok és előttem az élet, holnap reggel Ausztráliába indulok szerencsét próbálni. Most pedig jól jegyezzétek meg, amit mondok: mához hét évre újra itt leszek ebben a teremben. Ha kedvez a szerencse és sikerül vállalkozásom, akkor mindnyájatokat ünnepi vacsorával és gazdag ajándékkal várlak. Ha pedig cserbenhagyna a szerencse, akkor is jöjjetek el és egy szerény vacsorával megvendégellek titeket.

Az egybegyűlt vendégek lelkesen fogadták a bejelentést és megígérték, hogy teljesítik barátjuk kívánságát. Elmúlt hét esztendő és az egykori vendégek levelet kaptak Ausztráliából hazatért barátjuktól: szegényen utaztam el és nyomorultul tértem vissza. Mielőtt újabb kísérletet tennék a vagyonszerzésre, szeretnélek viszontlátni titeket. Ezért azt kérem, hogy teljesítsétek ígéreteket és holnap este legyetek a megbeszélt szállodában. Remélem senki sem marad távol a baráti összejövetelről!

A levelet író ifjú már nyolc napja visszatért Ausztráliából és súlyos betegen feküdt a szálloda egyik szobájában. Odakint nagy vagyont szerzett és gazdag emberként tért vissza hazájába. Sajnos azonban a vagyonszerzés egészségébe került. A levelet most azért küldte el barátainak, hogy ezzel próbára tegye hűségüket. Már készen volt a végrendelet is. Vagyonát azok a barátok kapják, akik teljesítik ígéretüket és a megbeszélt este megjelennek a szállodában. Mindezt titkárára bízta. A kitűzött nap elérkezett és gazdája képviseletében. a titkár jelent meg a szálloda nagytermében. Kilencet, tízet, tizenkettőt ütött az óra és nem jött senki. Ekkor derült ki, hogy a sok "jóbarát" közül egy sem volt igazi barátja a gazdag, de haldokló embernek. Másnap mindenről beszámolt a titkár főnökének. Szomorúan hallgatta és megvetően szólt az emberek megbízhatatlanságáról. Összetépte végrendeletét és egész vagyonát a város árvaházára hagyta.



 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A Szeretet – Tanítómese
  2018-06-23 13:02:18, szombat
 
  A Szeretet - Tanítómese

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget elsüllyed. Ezért valamennyien elkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. Ő megkérdezte:
- Gazdagság eltudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt is viszek, itt nincs már hely a számodra.
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közlekedett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem, Szeretet nem tudlak elvinni- válaszolta a büszkeség.
- Itt minden tökéletes, és te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél magaddal!
- Óh, Szeretet! -mondta a Bánat, én olyan szomorú vagyok, egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg sem hallotta a Szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás meg tudod mondani ki segített nekem?
- Az Idő volt, - mondta a Tudás
- Az Idő?- kérdezte a Szeretet.
- Miért segített rajtam az Idő? A Tudás válaszolt:
- MERT CSAK AZ IDŐ ÉRTI MEG, HOGY MILYEN FONTOS AZ ÉLETBEN A SZERETET.
Gondolatok:
- Adj az embereknek többet, mint amire vágynak, és ezt teljes szívedből tedd.
- Akárhányszor azt mondod "Szeretlek", gondold komolyan.
- Akárhányszor azt mondod: "Sajnálom", mindig nézz a másik szemébe.
- Soha ne hagyd figyelmen kívül mások álmait.
- Szeress mélyen és szenvedélyesen. Megsérülhetsz, de ez az egyetlen módja annak, hogy valóban teljes életet élj.
- Kezelj minden egyet nem értést tisztán, de ne támadj.
- Beszélj lassan, de gondolkozz gyorsan.
- Ne feledd, hogy a legnagyobb szerelem és a legnagyobb eredmények hordozzák magukban a legnagyobb kockázatot.
- Ha esetleg veszítettél, tanulj belőle.
- Ne feledd: tiszteld önmagad,tisztelj mindenki mást, és légy felelős a tetteidért.
- Ne hagyd, hogy kis szóváltás vessen véget egy nagyszerű barátságnak.
- Akárhányszor rájössz, hogy hibáztál, tegyél meg mindent, hogy helyrehozd. Azonnal.
- Vállald a kihívásokat, de ne feledd el a korlátaidat.
- Ne feledd, hogy van amikor a csend a legjobb válasz.
- Élj egy jó és becsületes életet. Amikor öreg leszel és rá gondolsz, jó érzés lesz újra átélni.

Borosné Erzsikének köszönjük!



 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Mese egy fáról
  2018-02-10 12:18:01, szombat
 
 



Mese egy fáról

Volt egyszer egy kicsit fa, amit a kertész és a felesége ültettek. Nem telt el sok idő, és máris lehetett látni, amint az első zöld hajtás szelíden kibújt a földből. A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt egy igazi fa, először pillantotta meg a Napot. Érezte levélkéjén a Nap sugarainak melegét, és feléje nyújtózott. Köszöntötte a maga módján, boldogan hagyta magát beragyogni és csodaszépnek találta, hogy a világon van és növekszik.
- Nézd csak, hát nem kedves a mi fánk? Szólt a kertész a feleségéhez.
- Igen, kedvesem, ahogy mondod, egy szép fa.
A fa elkezdett növekedni, nagyobb és magasabb lett, mindig tovább nyújtózott a Nap felé. Érezte a szelet és az esőt, élvezte a meleget és a biztos talajt a gyökerei körül, és boldog volt. Valahányszor a kertész és a felesége eljöttek, hogy megnézzék, megitassák vízzel és szép fának nevezzék, jól érezte magát. Mert valaki szerette őt, ápolta, gondozta és vigyázott rá. Nem volt egyedül a világon. Így megelégedetten növekedett magának, és nem is akart semmi mást, mint élni és növekedni, érezni a szelet és az esőt, a földet és a napot, azt, hogy szeretik, és ő is szeretni akart másokat.
Egyik napon észrevette a fa, hogy különösen jó volt egy kicsit oldal felé nőni, mert onnan jobban sütött a Nap a leveleire. Most azért egy kicsit balra kezdett nőni.
- Nézd a mi fánk ferdén nő! - mondta a kertész. Mióta szabad a fáknak ferdén nőniük, és méghozzá a mi kertünkben? Pont a mi fánk! Hozd csak az ollót, hogy egyenesre nyessük a fát!
A fa keservesen sírt. Az emberek, akik őt eddig olyan szeretettel gondozták, akikben bízott, levágták ágait, amelyek közelebb voltak a Naphoz. Ettől kezdve nem nyújtotta ágait a nap felé.
- Ugye milyen jó kis fa a miénk?
- Bizony kedvesem, igazad van, a mi fánk jó fa.
A fa elkezdte érteni a dolgot. Ha azt csinálta, ami kedvére volt és örömet okozott, akkor szemmel láthatóan rossz fa volt. csak akkor volt kedves és jó, ha azt tette amit a kertész és felesége elvártak tőle. Ezért aztán egyenesen fölfelé nőtt, és vigyázott arra, nehogy még egyszer ferdén nőjön.
- Nézz oda, a mi fánk szégyentelen gyorsasággal nő a magasba. Illik ez egy igazi fához?
Gyorsan elküldte feleségét az ollóért, hogy visszavágja az ágakat. ezen az éjszakán nagyon sokáig sírt a fa. Miért vágták le csak úgy az ágait, amik nem tetszenek a kertésznek és feleségének? A fa dacos lett. Nos jó, ha a magasba nem lehet, akkor majd széltébe. Majd meglátják, mire mennek vele. Végülis, ő csak növekedni akart, érezni akarta a napot, a szelet, a földet, örömre vágyott, és örömöt akart adni. Bensejében egészen pontosan érezte, hogy a növekedés helyes dolog. Így hát most oldalágakat hajtott.
- Hát ezt nem tudom megérteni - morgott a kertész - képzeld csak a mi fánk egyszerűen csak széltében növekszik. Illik ez?
- Ezt nem engedhetjük meg neki. Újból helyre kell nyesnünk.
A fa már nem tudott sírni, nem volt több könnye. Abbahagyta a növekedést. Már nem volt öröm számára az élet. Mégis, úgy tûnt, most tetszik a kertésznek és feleségének. Ha az egész már nem is okoz igazi örömöt, de legalább szeretik. Így gondolta a fa.
Sok évvel később arrafelé járt egy kicsi leányka az apjával. Közben a fa felnőtté vált, a kertész és felesége büszkék voltak rá. Igazi, tisztességes fa lett belőle. A kicsi leányka megállt a fa előtt.
- Apa szerinted is szomorúnak látszik ez a fa?
- Nem tudom, amikor kicsi voltam, mint te, még én is láttam, hogy egy fa örül vagy szomorkodik. De ma már ezt nem látom.
- A fa tényleg szomorúnak látszik, biztosan senki sem szereti igazán. Nézd csak, milyen rendesen nőttek az ágai. Azt hiszem, egészen másként akart volna nőni, és ezért szomorú most.
Amikor a leányka látta, hogy senki sincs a közelben, gyöngéden simogatni kezdte a fa kérgét. Közben halkan suttogta: ,,Én szeretlek téged, fa. Veled vagyok. Ne add föl, kedves fa!" Együtt élték át, ahogy a fa nagyon óvatosan, először félénken és tétován, majd kicsit bátrabban, végül erőteljesen növekedni kezdett. Telve életörömmel görbén lefelé növesztette ágait, mintha először csak hajladozni akarna, és ki nyújtóztatni a tagjait. Azután oldal irányba növelte ágait, mintha az egész világot a karjaiba akarná zárni, majd a magasba, hogy mindenkinek megmutassa, milyen boldognak érzi magát.
A kertész és felesége alig hittek a szemüknek, mégis csendes örömmel figyelték, ahogy a leányka mindenért megdicsérte a fát, amit csak növesztett magán. Legjobban a leányka örült, hogy az ő fája mindazoknak akik megcsodálták, bátorságot és kedvet adott az élethez.
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
     1/11 oldal   Bejegyzések száma: 103 
2019.07 2019. Augusztus 2019.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 18436 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 399
  • e Hét: 1128
  • e Hónap: 17078
  • e Év: 183095
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.