Regisztráció  Belépés
lambert.blog.xfree.hu
Bár úgy tűnik ma, mintha csak a hamisak, a gazok és gonoszok számára gyümölcsözne az élet; ne irigyeld őket! Összeomlik alattuk a csalásra épült világ. A jövend... Ballán Mária
2006.07.04
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/10 oldal   Bejegyzések száma: 93 
Csapó Endre: Európa Trianonja
  2018-08-11 20:22:17, szombat
 
 

Link

Közép-Európa két térképét látja az Olvasó.
A címben jelölt két dátum között 9 év van. E nagyon rövid időben olyan szembeötlően nagy változás történt Európa közepén, ami példátlan Európa addigi történetében. Ilyen méretű változás nyomában sorrendben előbb a pusztulás eseményei zajlanak le, mielőtt az új helyzetben kialakul az új modell. Ma az első szakasz elején járunk.

Európa történelmi atlaszaiból elénk tárul az örök változás ténye, ha követjük az ókori ábrázolástól napjainkig terjedő változatokat, kimondhatjuk, hogy változatlan szabály a folyamatos változás Európában. Ehhez hozzáadhatjuk azt a tételt is, hogy a Föld népeinek történelmére az európai változások jelentették az igazodást és viszonyulást. Mindemellett ilyen gyors és meredek változtatás Európa történetében eddig nem volt. A népvándorlás is évszázadokon át folyt le, és inkább kiegészített, mint rombolt. Kimondható, hogy éppen az egymás közelébe telepedett népelemek összecsiszolódó folyamatában alakult ki az örökké nyugtalan, a fejlesztés lázában égő Európa. Ez a folyamat nem is zárult még le...

Ötvöző elemei voltak a görög-római kultúra öröksége, a kereszténység, a művészetek, a tudományok fejlődése, az iparosodás, a közlekedés, a társadalomépítés - említve csak a főbbeket.
Közép-Európa történetében a legizgalmasabb félévszázad a XIX. század második felében érkezett meg, eljött a nyugati fejlődéshez való felzárkózás minden feltétele.

A baloldali térkép olyan Európát mutat, amely a legjobb úton haladt valamilyen szerves fejlődéssel a földrész egységesülése felé. Nem volt hibátlan. Például a lengyeleknek nem volt országuk. Egyéb kisebb népeknek autonómia szolgálhatta volna önrendelkezés-igényüket.

Ami jó volt abban az elrendezésben, a Közép-Európára "rátörő" ipari fellendülés csak nagy országegységekben lehetett eredményes. Egész Európa érdeke volt abban a helyzetben, hogy a földrész keleti fele utolérje a nyugatiak fejlődési menetét. Ez az Osztrák-Magyar Monarchiában rövid két évtized alatt elérhető volt. Oroszország felzárkózásához még szükséges volt fél évszázad is, de megvolt hozzá a cári udvar egyetértése. Fejlődőben volt egy olyan kontinentális nemzetköziség, amiben a nemzetek közötti kapcsolatok a közös érdekek mentén fejlődtek. Közös érdek volt a vasút és úthálózat kiépítése, a kulturális, tudományos, művészeti együttműködő versengés, egymást megismerő turizmus - és sorolható lenne minden egyéb téren. (Egyedül a sport terén maradt meg ez a fajta érték-nemzetköziség.)
Világunknak ez a menetrendje megtört, véget ért a kilenc év alatt.
*
Németország gazdasági növekedése a globális téren felkeltette a brit birodalom és főként Franciaország félelmét, mert utóbbinak erős törekvése volt gazdaságilag és politikailag megtelepedni a balkáni, levantei országokban. Szerb fiatalokat képeztek ki évtizeddel a háború előtt franciaországi katonai tisztképző intézetekben, szoros kapcsolatot ápoltak Romániával.

Ilyen nagyméretű változás, amit a másik térkép mutat, nem lehet egy "németek által gerjesztett háború" utáni megbékélés képe. Sok évszázados, évezredes monarchiális birodalomrendszer részállamokra feldarabolása hosszas, tudatos rákészülésre utal. Gondoljuk el a német ipar előnyét (a német szorgalom és tehetség tetejében), amelynek nyersanyag- és munkaerő tartalék hátországaként szolgálhat egész Kelet-Európa (hozzáadódhat a mai Ukrajna térsége is), milyen óriási előnyt jelent a brit és francia iparral szemben, hisz azoknak távoli gyarmatokból kell hazaszállítani a feldolgozásra kerülő anyagot.

Ez már a nyers kapitalizmus kora volt, amelyben a kereskedelmi vállalatok, bankok tartották el az államot, anyagilag is, utasításokkal is. Így lett Németország a gyűlölt ellenség, nem is egyszer, de még egyszer is, és lesz minden jövőben is. (Ez a szemlélet számomra nem új elképzelés, ezt tanultam történelemtanáraimtól a 30-as években.)

Szent István napja 1918-ban.

Ez volt az utolsó olyan ünnep augusztus 20-án, amikor a magyar államot még a történelmi Magyar Birodalom határai jelölték.
A védelmi háború esélyei fölött már borús volt az ég. Érezni lehetett, hogy a háború benyomul magyar területre is. Be is következett heteken, hónapokon belül.

"A piavei offenzíva nem sikerült. A Sixtus-féle kétbalkezes békekísérlet megbukik, de kint még töretlenül áll a front. A magyar honvéd ott verekszik Oroszországban, a Doberdón, Macedóniában, német bajtársa vadul csatázik Cambrai környékén a franciákkal és angolszászokkal. Igaz, hogy egyre nagyobbak az ellátási, élelmezési nehézségek, de a háborút még mindig meg lehet nyerni. hiszen most már hetekért, napokért, órákért folyik a versenyfutás. A kimerültség már mutatkozik az antant oldalán is és ha még hat hetet kibírunk, akkor Olaszországban tör ki a forradalom. Anglia roskad össze a tengeralattjáró háború, csapásaitól és a francia ezredek lázadnak fel Clemenceau dühödt imperialista politikája ellen." (Marschalkó Lajos.)

Október 8-án egy fiatal vezérkari tiszt emlékiratot nyújt át Wekerle Sándor miniszterelnöknek: ,,A monarchia hadseregei - írja - az összes harctereken még mindig harcképes állapotban vannak, és ma mindenütt az ellenség földjén állanak. Ha megőrizzük nyugodtságunkat, ha a magyar érdekeknek megfelelően az Adria és Dnyeszter közötti magyar csapatok felett magyar főparancsnokság veszi át a vezetést, és ha a magyar honvédelmi miniszter a mögöttes ország magyarországi részét egészen bevonja parancsadási körletébe, azaz kiküszöböli a Cs. és kir. Kriegsministerium parancsadási jogát, ha behívja a soron kívüli felmentetteket, és ha a hadsereg főparancsnokság a fölös számú magyar harcegységeket rendelkezésünkre bocsátja, akkor magyar szempontból a helyzet még megmenthető." De ugyan ki hallgat egy ismeretlen - valami Gömbös Gyula nevű - magyar vezérkari kapitányra!

Mit törődik Wekerle Sándor egy magyar katonatiszt litografált memorandumával?
Miután a szabadkőműves páholyokban és a Conti-utcai szervezetekben már előzőleg úgy döntöttek, hogy meg kell alakítani a "nemzeti tanácsot", ez a szervezet létre is jön: "Nemzeti Tanács... - írja a Bujdosó könyvben Tormay Cecile - De hát mit akar ez a sötét társaság? Hogy meri magát a nemzet tanácsának nevezni? Kik azok, akik lázítanak az állam ellen és hűségesküt szednek a maguk számára? Kik azok, akik egy szállodai szobából kiáltványt intéztek a néphez és ígérték benne: 'Az azonnali magyar békét, a nemzetek egyenjogúsítását, a nemzetek szövetségét, a föld felsza-badítását, a dolgozó nép erőit fokozó, modern szociálpolitikát?
' Az ezeréves határokról nincs egy szavuk sem! Mi történik a háttérben, ahová mi nem láthatunk el? Az antant hatalmak titkos szövetségesei dolgoznak-e közöttünk, vagy csak a mi saját ellenségeink, akik proklamációjukban gettó nyelven kürtölik, hogy 'ezt a Magyarországot megmentő és népet felszabadító programot a magyar katonaság is egész erejével támogatni fogja'."

Károlyi Mihály írja: "Örökké emlékezetes marad előttem az Astoriának három kis szobája, ahol napokon keresztül nagy sürgés-forgás volt. Ott szövődtek és csinálódtak az események. Akkor a lázas órákban nem is sejtettük, mire virradunk és hova jutunk. A börtön vagy a királyi vár kapuja nyílik meg előttünk?"
*
A proletár diktatúrával bemutatkozott a jövő, párhuzamosan az egy évvel korábbi oroszországi bolsevizmus borzalmaival. Megszűnt a cári Orosz Birodalom. Megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia. Megszűnt a Német Császárság.

A győztes ellenséges hatalmaknál szóba sem került a Magyar Királyság, mint államhatalmi tényező. Úgy kezelték a maradék Magyarországot, mint a Habsburg uralom alól felszabadított népek egyike országát.

A nyugati hatalmak kormányai csupán végrehajtói voltak a tőkés társaságok olyan akaratának, hogy a birodalmi nagy gazdasági egységek életképes rendjéből kis országokra szétszedett Közép-Európa legyen. Ez önmagában elég lesz arra, hogy Európa soha nem fejlődhet gazdaságilag a nyugaton uralkodó pénzhatalmi korporációk édekei ellen.

Ez volt Európa Trianonja, amelyben - a következő, még pusztítóbb háború után - győztesek, vesztesek egyaránt kifosztottan, távoli hatalomból irányítottan, katonailag ellenőrzötten, politikailag uniformizált állapotban élik kiszolgáltatottságuk nehéz éveit.

Így építik, liberalista-internacionlista-atlantista párthálázatukkal a földrész egységes irányítására alkalmas Európa Egyesült Államok nevű uradalmat, amelyben a liberalista fajkeveredési program szerint éli majd a mongrel nép valamilyen falanszter életét a mindenható Profit termelő gyarmatbirodalmában.
*
Apponyi Albert gróf azt mondta, amikor a magyar delegáció vezetőjeként tudomásul vette Magyarország halálos ítéletét: Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.



Csapó Endre
 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
Itt az igazság: Európaiak uralják és zsigerelik ki Afrikát
  2018-07-19 21:47:03, csütörtök
 
  A modern kori gyarmatosításban Franciaország élen jár gyarmati paktumaival





Dél-Afrikában a fehér emberek alkotta kisebbség a népesség csupán 10%-át teszi ki, mégis a régió közel 80%-át európaiak uralják területi és gazdasági értelemben egyaránt - annak ellenére, hogy egy centet sem fizettek érte.

Valójában az afrikaiak csak vendégek a saját kontinensükön - írja Mawuna Remarque Koutonin béke-aktivista és a Silicon Africa szerkesztője.

Egy 2013-ban készült kutatás megkísérelte azon hagyományos elmélet megdöntését, hogy a nyugati országok segélyeken keresztül fecsérlik pénzüket Afrikába anélkül, hogy bármit is kapnának érte cserébe. A kísérlet sikert aratott: az eredmények fejére állították a hipotézist.


Afrika közel 1,4 billió dollárt veszített 1980 és 2009 között a nyugat felé irányuló illegális pénzmozgásokon keresztül, amelyek magukba foglalják a korrupció által keresett pénzek áthelyezését, megvesztegetést, adócsalást, bűncselekményeket és a csempészáruk szállítását.

Ez a veszteség 233-szorosa annak a 60 milliárd dollárnak, amit a nyugati országok állítólagosan évi segélyként nyújtanak Afrika számára.

Összességében az elmúlt 30 év alatt kiáramlott források Afrika jelenlegi GDP-értékével megegyezőek és elsősorban olyan országok felelnek érte, mint Nigéria, Kongói Köztársaság, Elefántcsontpart, Egyiptom, Algéria és Líbia.

A felmérés konstatálja, hogy az ilyen jellegű illegális pénzáramlások manapság gyorsan növekvőek és messze túlhaladják a kontinensre érkező pénzek összegét, ezáltal súlyosan aláásva az afrikai kontinens fejlődési lehetőségeit.

Sokan érvelnek a fejlett országok által nyújtott segélyek ellen arra hivatkozva, hogy ,,függőséget" okoznak. Csakhogy egy olyan helyzetben, ahol az európaiak brutális eszközök által olyan vezetőket támogatnak, akik segédkezet nyújtanak Afrika kizsigereléséhez, nem függőségről, sokkal inkább modern kori gyarmatosításról van okunk beszélni.

E jelenségnek Franciaország az élvonalában jár.






Míg Afrika szakadatlanul küzdött azért, hogy felszabadítsa magát az európai kolóniák sorából, Franciaország minden követ és idegenlégióst megmozgatott annak érdekében, hogy mindezt megakadályozza:

- Az elmúlt 50 évben összesen 67 államcsínyt hajtottak végre 26 országban Afrika szerte, amelyekből 16 egykor francia gyarmat volt.

- Ez alapján a puccsok 61%-a frankofón Afrika területen történt.

Amikor Guinea miniszterelnöke 1958-ban úgy döntött, országa független lesz és kiválik a francia gyarmatbirodalomból, a párizsi elit annyira dühös lett, hogy elpusztíttatott mindent, amiről úgy vélte a francia gyarmatosításnak köszönhetően jöhetett létre az afrikai országban. Háromezer francia hagyta el Guineát, és amit nem tudtak magukkal vinni, azt a földdel tették egyenlővé.

(lásd részletesen ebben a cikkben: Bevándorlási kérdés igazságai - Afrika csontvázra csupaszítva, kizsigerelve)


Link

Franciaország gyarmati paktumai

Végül Franciaország a függetlenedés címszava alatt egyfajta gyarmati paktumot kötött 14 afrikai ország
(Benin, Burkina Faso, Bissau-Guinea, Elefántcsontpart, Mali, Nigéria, Szenegál, Togo, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Csád, Kongói Köztársaság, Egyenlítői-Guinea és Gabon) azon vezetőivel, akik számukra is alkalmasnak bizonyultak a feladatra, hogy törlesszék azokat a juttatásokat és felépített infrastruktúrát, amelyet a gyarmati időszakban kaptak Franciaországtól.

A paktum a mai napig érvényben van, számos kötelezettséget állítva az egykori 14 francia gyarmattal szemben.


A paktum részben egyfajta ,,kötelező szolidaritásvállalás".

A 14 afrikai állam helyzetében ez számokban kifejezve azt jelenti, hogy minden egyes évben külföldi pénztartalékaik 65%-át, illetve további, pénzügyi kötelezettségekből adódó 20%-át a Francia Köztársaság kincstárába kell helyezniük a francia pénzügyminiszter és a francia központi bank ellenőrzése alatt.
( 1963-ban ez az éves adó megközelítőleg a gyarmatok állami költségvetésének 40%-át tette ki, ma éves szinten 500 milliárd dollárnak felel meg.)

Vagyis ez a 14 afrikai ország pénzének évente csupán 15%-ához fér hozzá; ha ennél többre van szüksége, akkor hitelként felveheti a saját pénzét Franciaországtól - természetesen a magas piaci kamatok mellett.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a francia állam a tartalékokból évente felvehető pénzösszegnek is határt szab, amelyet a ,,gyarmatország" előző évi állami bevételének 20%-án rögzítettek
- ha ennél többre van szüksége az adott államnak, akkor Franciaországnak vétójoga van a kölcsönnel szemben.





A paktumnak szintén részét képezi a franciák elővásárlási joga minden természeti forrásra vonatkozóan, amit az egykori gyarmataik területén fellelnek. Ezen felül a kormányoknak a francia vállalatokat kell elsőként tekintetbe venniük a megnyíló lehetőségek esetén.

1. Ennek következtében több afrikai országban is a franciák kezében vannak a főbb közszolgáltatások, mint a víz, áram, közlekedés, telefon vagy pénzügyi intézmények.

2. Franciaországnak továbbá joga van, hogy a korábbi gyarmatterületeken saját érdekeinek védelméért katonailag behatoljon és csapatait az országban táboroztassa.


Cserében az afrikai országoknak exkluzív jogot biztosítanak arra, hogy hadi felszereléseket és katonákat küldjenek Franciaországba kiképzésre, akik Franciaország szükségletei szerint rendelkezésre állnak - ahogy a 14 egykori gyarmat saját, otthon képződő hadseregének is tennie kell.

A szerződő országoknak ugyanis kötelességük szövetségre lépni Franciaországgal a paktumba foglalt ,,Védelmi Megállapodás" alapján háború vagy globális krízis esetén, és egyébként sem szövetkezhetnek mással, mint akit Franciaország engedélyez számukra.

Mindezek tekintetében a ,,vérző Afrika és élelmezett Franciaország" allegóriája nem túlzó, nem jelzésértékű, nem forradalmi.

A valóság az, hogy akiket segítségül hívunk Afrika megsegítésében, nem érdekeltek a földrész feltámasztásában: minél lassabban lábadozik Afrika a gyarmati időszak romjaiból, annál tovább tudják kizsákmányolni azt, amire szükségük van Afrikából és az embereiből.


Hisz öt évszázad elteltével, ha Európa valóban segíteni akart volna Afrikának, akkor Afrikának ma jobb formában kellene lennie.

Ez a TED előadás szorosan kapcsolódik a cikk témájához és érdemes megnézni. Magyar felirattal

Videó:



Link


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
1000 éves szélmalmok vannak Iránban, amelyek még mindig
  2018-06-22 19:20:59, péntek
 
  1000 éves szélmalmok vannak Iránban, amelyek még mindig működnek





Az Irán északkeleti részén található Nashtifan faluban Mohammad Etebari az ősi hagyományok egyik legutolsó őrzője. A most már idős Etebar...

Az Irán északkeleti részén található Nashtifan faluban Mohammad Etebari az ősi hagyományok egyik legutolsó őrzője. A most már idős Etebari annak szentelte életét, hogy megőrizze a város néhány tucat történelmi szélmalmát működőképes állapotban.

Etebari azonban nem tudja, mennyi ideje van még hátra, és sajnos a fiatalabb generációkat nem nagyon érdekli a napi karbantartás kemény munkája. Rendszeres felügyelete nélkül a szélmalmok, melyek a várost a turisztikai térképre helyezték, egy napon leállhatnak.

"A tiszta levegő az, ami forgatja a szélmalmokat - az életet adó levegő, amit mindenki képes belélegezni," - mondja Etebari az alábbi videóban.

Link

A természetes agyagból, szalmából és fából készült szélmalmok becslése szerint 1000 éve őrlik a gabonát lisztté. A függőleges tengely kialakítása valószínűleg hasonlít a perzsák által az időszámításunk szerint 500 körül kifejlesztett szélmalmokéhoz, ami egy olyan szerkezet, amely lassan elterjedt az egész világon, és amelyet később a hollandok és mások is alkalmaztak.

A Nashtifanban található szélmalmok mindegyike több kamrából áll, mindegyik szekció hat széllapáttal rendelkezik. Ahogy a területen fújó erős, egyenletes szél behatol a kamrákba, működésbe hozza a lapátokat, amelyek az őrlőköveket forgatják. A szerkezetek akár a 20 méteres magasságot is elérhetik.

2002-ben a szélmalmokat Irán nemzeti örökségi helyszíneként ismerték el. A jövőjük azonban mégis bizonytalan. Jelenleg vannak könnyebb módjai a gabona őrlésének, és Etebari nem tudja, hogy ki fogja átvenni a munkáját, amikor ő már nem lesz. Ha ez megtörténik, a történelem egy élő darabja is elveszhet.


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
Tákolmány, az összeomlás szélén
  2018-05-16 21:13:49, szerda
 
  Az, hogy Románia mennyire összetákolt állam, válságok idején mutatkozik meg igazán. Sem alkotmánya, sem törvényei nem egyértelműek, így ahelyett, hogy oszlatnák, fokozzák a zűrzavart. A kilencvenes évek elején meghozott félmegoldások most mindegyre visszaütnek. Minden bizonnyal a Ceauşescu-kor visszatérésétől való félelem vezetett a félelnöki köztársaság bevezetéséhez: az aggodalom, hogy ne kerüljön egyetlen ember kezébe túl nagy hatalom.





Államfője van Romániának, akit közvetlenül választ a nép, tehát ő az, aki a legtöbb szavazattal bír a voksolással elnyert tisztségek birtokosai közül, ám hatalma mégis rendkívül korlátozott.

Amolyan félszárnyú kacsa, akire elsősorban protokolláris feladatok hárulnak. S most még amúgy csekély hatáskörét is tovább korlátoznák.

A 2000-es évek közepéig, míg többnyire azonos politikai színezetű volt az elnök és a kormány, nagy konfliktusok nem adódtak, vagy ha igen, sikerült párton, koalíción belül rendezni azokat.

Băsescu színre lépésével élesedett a helyzet, igyekezett minél nagyobb hatalmat megkaparintani, bővíteni elnöki hatáskörét, volt vita, cirkusz bőséggel, de azt, hogy ő felelős a külpolitikáért, a nemzetbiztonságért, legádázabb ellenfelei sem kérdőjelezték meg.

Már akkor kitetszett: bizony, szűk az az elnöki köntös, amit az alkotmány ráruház, nagyobb hatalommal bírnak a különböző egyezségek folytán összetákolt kormányok, mint a jelentős többséggel megválasztott államfő. Ingadozni kezdett az egyensúlyok és fékek oly stabilnak tetsző rendszere, előtűntek a hibák, egyre gyakrabban kellett az alkotmánybíróságnak döntenie a vitás kérdésekben, annak a testületnek, amelybe ugyancsak a politikum nevesítette képviselőit, és ahol a mérleg nyelve hol erre, hol arra billent.
Így jutottunk el a mához, amikor összeomlani látszik az egész tákolmány.

Dragneaék - a kormány és a parlament - minden szinten és téren igyekeznek aláaknázni az államfő hatalmát, amolyan bábbá degradálnák, aki üldögélhet a Cotorceni-palotában, és olykor főszereplője lehet egy-egy ünnepségnek.

Előbb a különböző kinevezésekben, leváltásokban játszott szerepét kérdőjelezték meg, most meg a külpolitika alakítását kaparintották meg: Iohannis akarata ellenében jelentették be az izraeli román nagykövetség Jeruzsálembe költöztetését, illetve Magyarországhoz és Csehországhoz csatlakozva megvétózták az EU ezt elítélő nyilatkozatát. Szinte lényegtelen, kinek van igaza a kérdésben, az unió vagy az Amerikai Egyesült Államok látja helyesen a közel-keleti konfliktus rendezésének lehetőségét, Romániának az éles belpolitikai harcok miatt sikerült nevetségessé válnia az egész világ előtt.

Jelentős válság alakult ki, nem amolyan felszínes konfliktus, hanem mély, a jelenlegi alkotmányos rendszert megkérdőjelező, annak hibáit felfedő, az állam működését akadályozó. Mint már annyiszor, a politikai kakaskodás, a szemétdomb megszerzéséért vívott küzdelem felülír mindent, az sem számít, hogy ennek közvetlenül az ország, közvetve pedig mi, állampolgárai isszuk meg levét.

Farkas Réka - 3szek.ro


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
A CIA dolgozta ki az Egyesített Európa tervét
  2018-05-14 22:23:17, hétfő
 
  Sokan nem emlékeznek már a 2000-ben kiderült leleplezésre és botrányra, amikor olyan titkosított dokumentumok kerültek napvilágra, melyek igazolták, hogy az amerikai kémszervezetek és hírszerzés (CIA) dolgozta ki és hajtotta végre az Egységes és Egyesített Európa tervét. Tette ezt az 'alapító atyáknak tartott', de valójában titokbban felbérelt politikusokkal.

A titkosítás alól akkor napvilágra került dokumentumok szerint az amerikai hírszerzés és a titkosszolgálatok az 1950/60-as években agresszív módon avatkoztak be és kampányt indítottak Európában , hogy Egyesült Európát hozzanak létre, azaz egy amerikai mintájú szövetségi államot = EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK-at.

A CIA és a kormányzat finanszírozta és irányította az európai föderalista mozgalmat. A dokumentumok megerősítik a gyanúnkat abban a pillanatban, amikor olvassuk, hogy az USA-ban agresszív módon dolgoztak a színfalak mögött, hogy Nagy-Britanniát európai állammá kell tenni.




William J Donovan

Az 1950. július 26-án kelt egy memorandum, mely útmutatást ad egy teljes jogú európai parlament előmozdítására irányuló kampányhoz. A dokumentumot William J Donovan tábornok, az Amerikai Háborús és Stratégiai Szolgálatok (a CIA elődje) feje írta alá.

Az Európai Unió atyjának tekintett Robert Schuman és az egykori belga miniszterelnök Paul-Henri Spaak - mind az amerikai "támogatók" és irányítók szolgálatában álltak a dokumentumok szerint. Az Egyesült Európa létrehozása egy fedett titkosszolgálati akció volt a Rockefeller Alapítványok 'szponzorálásában'!

Az USA szerepe az Egyeült Európa létrehozásában és kontrollálásában mind egy "fedett titkosszolgálati akció" volt, melynek pénzügyi hátterét az ACUE alapok létrehozásához a Ford és Rockefeller alapítványok biztosították, valamint az amerikai kormányhoz kötött üzleti csoportok.

A Ford Alapítvány feje, ex-OSS tiszt Paul Hoffman volt, aki az ACUE vezetője is volt az 50-es évek második felében. A feljegyzések és dokumentumok szerint a Külügyminisztérium is szerepet játszott ebben. Egy, az európai szekciótól származó 1965. Június 11-i memorandum szerint azt tanácsolják az Európai Gazdasági Közösség alelnökének, Robert Marjolin-nek, hogy "A monetáris uniót titokban dolgozzák ki és vigyék véghez. Azt tanácsolják, hogy a vitákat erről mindaddig el kell nyomni, míg az ilyen javaslatok elfogadása gyakorlatilag elkerülhetetlenné nem válik."



Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
Még eltart egy darabig a nagy egyesülés évfordulójának
  2018-04-27 22:21:41, péntek
 
  Még eltart egy darabig a nagy egyesülés évfordulójának eufóriája; Csak meg ne ártson a sok jóból...





Románia 2020-ig meghosszabbítja az Erdély elcsatolásának centenáriumi ünnepségsorozatát - jelentette be pénteken Gyulafehérváron egy sajtótájékoztatón George Ivascu, a kultúra és a nemzeti identitás minisztere. Talán 2020-ig sikerül valamit építeni is ami nem magyar, hogy legyen ami köré gyülekezni ünnepségkor.

A tárcavezető szerint a történelmi valóság követelte meg, hogy 2020-ig meghosszabbítsák a centenáriumi ünnepségsorozatot. ,,Nem felejthetjük el, hogy 1919-ben olyan fontos országok ismerték el az ország új státusát, mint Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok" jelentette a minisztert. Amint Ivascu felidézte, ezek az elismerések addig tartottak, míg 1920-ban békeszerződés rögzítette Nagy-Románia határait.

A miniszter tájékoztatása szerint a tárcához 1159 pályázatot nyújtottak be centenáriumi rendezvények finanszírozására, amelyek közül százat bíráltak eddig el, és a nyertes pályázatok listája folyamatosan bővül. George Ivascu csak remélni tudja, hogy a december elsejei centenáriumi ünnepségre sikerül felállítani Gyulafehérváron az egyesülés emlékművét.


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
Bogár László: A birodalom végnapjai
  2018-03-24 22:13:03, szombat
 
  ...A Németország új kormányát alkotó hitvány percemberkék tehát szimpla végfelszámolók, akik a ,,nem létező létezőként" hetvennégy évig engedélyezett negyedik (s egyben utolsó) német birodalom romjainak eltakarítását kapták feladatul...





Miért is kellett Németországnak kényszerűen ,,kis országként" viselkednie az elmúlt hetvennégy év során?

A német birodalmi konstrukciók ,,beszámozását" Arthur Möller van den Bruck 1922-es művéből eredeztetik a kérdés szakértői. Ebben a művében a szerző a 962 és 1806 között fennálló Német-római Birodalmat első, míg az 1871 és 1918 között fennálló Német Császárságot második birodalomnak nevezi, és értelemszerűen erre a logikára építve nevezte önmagát ,,harmadik" birodalomnak az 1933-tól 1945-ig regnáló konstrukció.

A második birodalom megszületésétől a bukásáig tartó időszak hetvennégy éven át tartott, és jövőre éppen hetvennégy éves lesz a ,,negyedik" német birodalom. Ami akkor is tény, ha az 1945 óta ,,üzemelő" Németországra nézve evidens módon tabu a birodalom (,,Reich") kifejezés használata. Ám minket nem feltétlenül kell, hogy a globális véleményhatalmi rendszer e diktatórikus tiltása - amit persze a legteljesebb liberalizmus nevében visz végbe - befolyásoljon abban, hogy szemügyre vegyük azt, hogy hetvennégy év után vajon milyen helyzetben van ez a negyedik német birodalom, és főként, hogy várható jövője miként befolyásolja majd Euró­pa és az egész világ sorsát.

El kell ismerni, hogy a téma egyik legdivatosabb mainstream szakértője, Sophia Besch a kérdést helyesen teszi fel, amikor úgy fogalmaz, hogy Németország történelmi narratívái és politikai preferenciái korlátok közé szorítják ugyan a választható lehetőségeket, de azért léteznek reális lépések arra, hogy Németország Európa és a világ javát szolgálja. Vajon képes lesz erre az új koa­líció? Az pedig még izgalmasabb, hogy cikkének a címe az, hogy Kis-Németország vége?

Lássuk be, van valami borzongatóan sejtelmes üzenete annak, amikor a saját létezését is tagadó globális szuperstruktúra kimondja azt, ami eddig abszolút tabunak számított, vagyis hogy Németország történelmi narratívái és politikai preferenciái, illetve e preferenciák nyomán választható lehetőségek korlátozottak. Nos, ez a magunkfajtáknak nem igazán új felismerés, és csak üdvözölni tudjuk, hogy a globális beszédhatalmi tér most diszkréten fellebbenti a fátylat egy eddig éppen általa ,,letakart" fontos kérdésről. Mert az írás címe is mintha inkább arra utalna, hogy az a korszak ért véget, kell, hogy véget érjen, amelyben Németország kényszerűen ,,kis országként" kellett hogy viselkedjen.

Most már csak azt az apróságot kellene tisztáznunk, hogy miért is kellett Németországnak kényszerűen ,,kis országként" viselkednie az elmúlt hetvennégy év során? És itt kénytelenek vagyunk kicsit érdesebben fogalmazni, mint Sophia Besch. Tehát, ne szépítsük: a harmadik, birodalmi Németországot legyőző globális szuperstruktúra sem akkor, 1945-ben, sem azóta nem számolt el azzal a nem egészen jelentéktelen összefüggéssel, hogy a tudta, beleegyezése, sőt, mint az 1938-as Anschluss és aztán ugyanannak az évnek az őszén Münchenben Csehszlovákia felszámolásáról szóló egyezségből kiderül, kifejezett és aktív támogatása nélkül Hitler meg sem jelenhetett volna a színen. Vagyis hogy a Harmadik Birodalmat maga ez a globális szuperstruktúra hozta létre, vagy legalábbis ő maga provokálta ki megszületését. Hogy aztán professzionális látványtechnikai tűzijátékok közepette totálisan megsemmisítse, s létrehozásának ,,bűnéért" a lehető legnagyobb történelmi büntetést mérje az akkori német népre. Illetve annak azóta megszülető - pontosabban, mint látni fogjuk éppen hogy és éppen ezért egyre inkább ,,meg nem születő" - nemzedékeire.

Ma már mindenki számára evidencia, és Besch írása sejtelmesen éppen erre céloz, hogy a globális ,,szuperstruktúra" a szó szoros értelmében ,,visszautasíthatatlan" ajánlatot tett a német népnek a Harmadik Birodalom megsemmisítését követően. E brutális diktátum lényege az volt, hogy a német nép, persze saját tudására és szorgalmára építve, korlátlan anyagi jólétet teremthet magának, ami meg is történt. Ám ezért cserébe örökre lemond azokról a bizonyos ,,történelmi narratívákról", amelyeket a globális szuperstruktúra megbízásából most Sophia Besch beemel a globális beszédtérbe. Vagyis magyarul, a fizikai élvezetek kielégítésre alkalmas anyagtömeg korlátlan gyarapításának jogáért a német nép örökre el kellett hogy felejtse önmagát. Nincs múlt, nincs történelem, nincs kultúra, nincs önazonosság, nincs saját lelki, erkölcsi, szellemi talapzat.

Van viszont helyette a globális multikulti ócska és undorító moslékja, amit viszont, nem mímelt, hanem ,,valóságos", sőt demonstratív élvezettel kell az utolsó falatig mindennap jóízűen elfogyasztani. Nos, a német nép ,,válasza" önmagáért beszél, hisz a németség demográfiai jövője és ezzel fizikai léte megpecsételődött. Láthatóan nem tud, nem mer és nem is akar már semmiféle jövőképről sem elmélkedni, sem azt megvalósítani. Egy darabig még elhedonizálgat itt, aztán ,,consummatum est", számára tehát a lét ,,elvégeztetett".

Ahogy az 1976-ban csendesen az életből kivonuló Heidegger írta sokat sejtetően, elvégeztetett a ,,létezőnek a létből való brutális kiszakítása", pontosabban, a létezőnek arra való rákényszerítése, hogy önmagát szakítsa ki önként és kéjjel a létezésből. A Németország új kormányát alkotó hitvány percemberkék tehát szimpla végfelszámolók, akik a ,,nem létező létezőként" hetvennégy évig engedélyezett negyedik (s egyben utolsó) német birodalom romjainak eltakarítását kapták feladatul. És Sophia Besch írása valójában cinikusan ehhez kívánt most sok sikert. Ebben a kontextusban a mostani, mindent felszámoló kegyetlen ,,migrációs" végjáték már csupán hab a megromlott, szétrohadó birodalmi tortán.



Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
Szőcs Géza: Anglia végnapjai
  2018-03-14 00:13:35, szerda
 
 



Kezdjük rögtön azzal, ami kimondva-kimondatlanul bizonyára sokunknak eszébe jut: Trianon visszaüt. Old sins cast long shadows. Régi bűnnek hosszú az árnyéka. Trianon bosszúja. Akkor kezdtétek el ásni a sírotokat, amikor összehoztátok ezt a borzalmat.

Én viszont úgy gondolom, már Trianon is következmény volt, nem pedig ok. Mérföldkő volt, az biztos, de ha minden katasztrófában Trianon átka működne - a Guttmann-átok módjára -, mégiscsak Franciaország lett volna az első, amelynek a süllyesztőbe kellett volna kerülnie.

Az angolok önmaguk választották a süllyesztőt. Az ok pedig, amelynek Trianon is következménye volt, meg a Brekeke is, az a politikai önzés, a kispályás, napi érdekek dominanciája a történelmi távlatok fölött. Így jár az, akinek nincsenek barátai, csak érdekei. Egy szép napon egyedül marad, párban önmagával, a skizofrénia kettős magányában.

Pedig jól kezdődött és jól is folytatódott a huszadik század Nagy-Britanniának, az Egyesült Királyságnak. Két nyertes világháború, a földgolyó legnagyobb birodalma, atomhatalom és egyáltalán: nagyhatalom. Megmondó erő, meghatározó szereplő. Erkölcsi és kulturális etalon.

Sokszor fölteszik a kérdést: miért vetették oda a britek olyan könnyű szívvel zsákmányként Magyarországot a francia számításoknak? Miért engedtek szétdarabolni egy olyan nemzetet, amelynek arisztokráciája azelőtt is, sőt azután is kifejezetten anglománnak számított, bezárólag a kormányzói körökkel? Ha 1849-ben magára hagyták, és odadobták a germán érdekszférának, miért csodálkoztak azon, hogy ettől kezdve akaratlanul is arra a kényszerpályára került, amelynek belső logikáját 1849 határozta meg?

Kinek nem nyílt ki a bicska a zsebében szembesülve az angol dölyffel, mely szerint egy ezeréves állami múlt nem érv amellett, hogy annak az államnak fenn kellene maradnia, hiszen ha valamit rosszul csináltak ezer évig, helyesebb, ha nem folytatják. Mármint a nemzetiségi politikát, azt csinálták rosszul. Mondja ezt egy olyan nemzet fia, amely Edvárd király, angol királytól és fakó lovas walesi hadjáratától kezdve a skótok és írek elleni erőszakos, eszközökben nem válogató, alattomos és kegyetlen ámokfutásokig szép példáit nyújtotta annak, miként nem szabad politizálni. Hogy a gyarmatokon is elkelt volna némivel több bölcsesség, azt most ne is feszegessük.

Tegyük most félre azt, hogy mit adnak hozzá a történtek a demokrácia-fogalomnak és annak a paradoxonnak az értelmezéséhez, hogy egy közösség 51 százalékának a demokratikus döntése elegendő ahhoz, hogy a másik 49 százalék sorsát gyökeresen megváltoztassa, felforgassa, életét szerencsétlenné tegye. (Amint erről a kérdésről még a Limpopo című regényben is olvashattunk.) De miféle katasztrófát emlegettünk egy-két bekezdéssel fennebb?

Az Európai Unió kapott ugyan egy nagy pofont, és érdemes is elgondolkodnia ennek üzenetén, de ha a józan eszére hallgat, mostani válságain túl fog jutni. A brit államszövetségnek viszont vége. A skótok a lehető leghamarabb magára fogják hagyni Angliát, és az is nagy kérdés, hogyan alakul az angol politikai bölcsesség szörnyszülöttjeként világra jött Észak-Írország sorsa. Anglia egy jelentéktelen, multikultiba fulladó képződmény lesz, a volt gyarmatokról és máshonnan beáramló tömegek szorításában pedig jó esetben egy kis angol skanzen marad meg Stratford-on-Avon környékén, ahol a hitetlenkedő turistákkal a legképzettebb idegenvezetők sem igen fogják tudni megértetni: hogy lehet ennyire forgandó a történelem, hogy zsugorodhatott így össze egy állam és egy nép, amely nem is olyan régen világbirodalmat volt képes alkotni?

Az angolok összes bűnei és vétkei, maradjunk annyiban: hibái - egy régi angol sport, a tenisz zsargonjában szólva - ki nem kényszerített hibák voltak. Nem zsarolta, nem fenyegette, nem szorongatta, nem kényszerítette őket senki, hogy belépjenek az első világháborúba, vagy hogy cinkosként és tettestársként politikai és erkölcsi fedezetet nyújtsanak a trianoni darabolós államgyilkossághoz és nemzetcsonkításhoz. Nem kényszer alatt bizonyultak képtelennek arra, hogy Gandhit kezeljék (meg korábban az amerikai kolóniákat), nem utasította őket senki arra, hogy menesszék Churchillt, és az angol egyetemek ethosza és nimbusza sem volt elegendő ahhoz, hogy megakadályozzák kiváló angol koponyák - egyben sötét jellemek - legordenárébb kémkedését és hazaárulását. Talán akkor kezdődött minden, amikor ezek a dolgok megtörténhettek; és most szakad be az egész, amikorra ezek összeadódtak. Az önsorsrontó Egyesült Királyságból így lett mára Széteső, és nemsokára Szétesett Királyság.

Még egy század sem telt el azóta, hogy a magyar nemzet, amely helytállt egy véres világháborúban, kétségbeejtő helyzetében és meggyőződése szerint Európa által elárultatva és cserbenhagyva, irigykedve nézhetett Nagy-Britanniára, amelyet egyszerűen mindig is Angliának nevezett (és mintaállamnak tekintett). Ő csonka-magyarrá lett és vesztes volt, Anglia és az angolok győztesek. Őt tönkretették, Anglia megerősödni látszott. Őt ellenségek vették körül, Anglia kikezdhetetlennek tűnt.

És egyetlen kerek évszázad sem fog letelni Trianon óta, és a saját magán sikeres amputációt végzett Csonka-Britannia önmagát száműzve, Európán kívülről fog töprengeni azon, öt órai teája mellett, hogy mi miért történik a történelemben.


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
Bombenholocaust - Drezda, a krematórium-város
  2018-02-13 22:03:44, kedd
 
 



Az Európa sok országából Drezdába menekült polgári lakosság ellen 1945 február 13-án és február 14-én végrehajtott angol és amerikai kétnapos szőnyegbombázás volt az emberiség történelmének egyik legnagyobb háborús bűncselekménye és egyben ez volt a legrövidebb idő alatt elkövetett legkegyetlenebb és legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosság is, amiben emberek százezrei szenvedtek borzalmas tűzhalált.

1945. február 13-án este fél 10-kor az angol királyi légierő összesen 1049 Avro Lancester és De Havilland Mosquitos típusú bombázója két, egymás utáni hullámban berepült Drezda fölé, és kevesebb mint öt perc alatt több mint 3460 tonna hagyományos és gyújtóbombát dobott a légvédelem nélkül maradt városra. A három óra múlva bekövetkezett második hullámban újabb 529 Lancester támadt a már fáklyaként égő városra és az angol gépek ezúttal kizárólag 1950 tonna gyújtóbombákat szórtak le.

Az első légitámadást követő két napban az amerikai légierő B-17-es bombázókkal további négy támadást intézett az égő, füstölgő, már régóta csak egy óriási menekülttáborként működő Drezda ellen, aminek során az amerikaiak 3900 tonna hagyományos és gyújtóanyaggal töltött bombákat dobtak le a belvárosra. Drezdát ez idő alatt a nagy, sok száz géppel végrehajtott támadásokon kívül több, kisebb arányú bombázás is érte. A városra két nap alatt a hagyományos összetételű bombákon kívül 7560 tonna nagy hatásfokú, napalm, magnézium, termit, klorin-triflurid és fehér foszfor tartalmú gyújtóbombát dobtak le.

A 3-4 emelet magasságú romhalmaz miatt az utcákon közlekedni nem lehetett, és a pokolként lángoló városból az egyetlen kifelé gyalog járható utat az Elba partja jelentette. Ezt az életbe vezető kis ösvényt az alacsonyan szálló angol és amerikai gépek a nagy két napos bombázás után is napokon át többször bombázták, és a menekülő öregeket, nőket és gyerekeket a fedélzeti gépfegyvereikkel ezrével lőtték bele a folyóba.

Volt angol és amerikai kormánytisztviselők, nyugalmazott tábornokok és történészek a háború után évtizedekig arra hivatkoztak, hogy a támadások nem a német polgári lakosság ellen irányultak, hanem a még épségben maradt drezdai vasúti csomópontot és a környékére telepített ideiglenes kommunikációs központokat akarták megsemmisíteni. Ennek az állításnak sok más mellett az is ellentmond, hogy a szövetségesek az 1945. február 13-14-i drezdai bombázás előtt és után kétszer, összesen négy alkalommal (1944. október 7-én, 1945. január 16-án, 1945. március 2-án és 1945 április 17-én) bombázták a drezdai teher- és személyszállító pályaudvarokat és a mellettük katonai sátrakban felállított telefonközpontokat.

A britek korábban azzal is magyarázták a kegyetlen drezdai bombázást, hogy az angol városok, pl. Coventry 1940 november 14.-i német bombázását akarták ilyen módon "egyensúlyozni." Coventryt azon a napon 449 német bombázó támadta meg, 4330 ház részben vagy teljesen összedőlt és 554 ember vesztette életét. Az arányokat a drezdai pusztítással még összehasonlítani sem lehet, a németek angol földre gyújtóbombát nem dobtak, és a londoni levéltárakban ma megtalálhatók és már tanulmányozhatók azok a titkosítás alól feloldott iratok, amelyek bizonyítják, hogy a Churchill vezette angol kabinet már jóval a Luftwaffe nagy-brittaniai légitámadásai előtt eltervezte a bombázásokat a német városok ellen.

Az angolok nem csak tervezték, de a Coventry elleni német bombázás előtt 14 hónappal már bombáztak is német városokat. Négy nappal a II. világháború kitörése, és két nappal azután, hogy az angol kormány háborút üzent a náci Németországnak, 1939 szeptember 5.-én az angol bombázók berepültek Wilhelmshaven és Cuxhaven fölé, ahol a katonai létesítményektől mentes, sűrűn lakott belső városrészeket bombázták. Ezt az első angol légitámadást követték az 1940 január 12.-i és az 1940 március 20.-i légitámadások más német városok ellen, és csak ezután fél évvel bombázták a németek először Coventryt és a többi angol várost.

A háború során Drezda előtt az alábbi német városokat bombázták többé-kevésbé porig a brit és az amerikai légierő gépei:

Kiel, Neumünster, Stralsund, Bremerhaven, Emden, Wilhelmshaven, Hamburg, Neubrandenburg, Neustrelitz, Prenzlau, Bremen, Hannover, Rheine, Osnabrück, Hildesheim, Braunschweig, Berlin, Potsdam, Odera melletti Frankfurt, Bocholt, Münster, Kleve, Wesel, Dortmund, Hamm, Soest, Krefeld, Mönchengladbach, Düsseldorf, Aachen, Düren, Bonn, Köln, Siegen, Koblenz, Trier, Bingen, Bad Kreuznach, Mainz, Worms, Kaiserslautern, Pirmasens, Karlsruhe, Pforzheim, Stuttgart, Freiburg, Friedrichshafen, Ulm, München, Augsburg, Straubing, Heilbronn, Nürnberg, Ingolstadt, Bayreuth, Mannheim, Ludwigshafen, Darmstadt, Offenbach, Hanau, Majna melletti Frankfurt, Schweinfurt, Würzburg, Gießen, Kassel, Nordhausen, Merseburg, Lipcse, Chemnitz, Eilenburg, Halberstadt, Magdeburg, Gelsenkirchen, Oberhausen, Witten, Duisburg, Hagen, Wuppertal, Solingen, Neuß, Remscheid, Brilon és Aschaffenburg.

Amerikai adatok szerint Berlinre 68,285 tonna, Kölnre 48,014, Hamburgra 38,319, Essenre 36,825, Duisburgra 30,535, Kielre 29,946, a Majna folyó melletti Frankfurtra 29,209, Brémára 25,513, Mannheimre 25,181, Stuttgartra 24,919, Dortmundra 24,783, Hannoverre 23,051, Gelsenkirchenre 22,885, Nürnbergre 20,401, Münchenre 18,851, Düsseldorfra 18,652, Lipcsére 11,427, Bochumra 11,177, Karlsruhéra 10,598, és Magdeburgra 9,914 tonna, zömmel hagyományos robbanóanyaggal töltött bombát dobtak a szövetségesek.

A német városok elleni szovjet légitámadások ebben nincsenek benne, a szovjetek nagyrészt a Vörös Hadsereg harckocsis alakulatai előtti hadszínteret, kisebb falvakat, német katonai egységeket, laktanyákat, raktárakat, stb. támadták az angol vagy az amerikai repülőgépeknél rosszabbul felszerelt, kisebb hatótávolságú és teherbírású, gyengébben felfegyverzett gépeikkel.

A német nagyvárosok közül a támadás napjáig egyedül Drezda úszta meg a civil lakosság elleni tervszerű szövetséges légitámadásokat. A háború előtt (1939-ben) 642 ezer lakosú nagyváros 1945 februárjában már 1,2-1,5 millió embernek adott menedéket, és a nagy, több emeletes bérházak szobáiban 30-50 fős csoportokba zsúfolódva éltek az emberek. Sok volt köztük a Breslauból, (mai neve Wroclaw, Lengyelországhoz tartozik) és a kelet felől közeledő szovjet Vörös Hadsereg kegyetlenkedései elől tömegesen menekülő idős ember, nő és gyerek, és a kórházakban ezrével feküdtek a hátrahagyott, ápolásra szoruló sebesült és többnyire mozgásképtelen német katonák. A támadás napján Drezdában sok száz Magyarországról, Lengyelországból, Fehéroroszországból, Ausztriából, Ukrajnából, Csehországból, Szlovákiából és Baltikumból menekült család is volt.

Drezdában 1945 februárjában a szervezett német államot már csak egyedül a polgári védelem képviselte, nem volt légvédelem sem, mert a legyőzött Wehrmacht a náci párt tagjaival és a köztisztviselői karral együtt, eleget téve a nemzetközi Vöröskereszt követelésének, 1944 karácsonyára kivonult a városból. Drezda a felgyújtásának napján már hetek óta a Vöröskereszt oltalma alá helyezett város volt, a háztetőkre hatalmas vörös kereszteket festettek, és az épületek ablakaiban kinn voltak a nagy, lepedőkből készített vöröskeresztes fehér zászlók.

A legnagyobb, és a mai napig tartó heves vitát a halottak száma jelenti. A bombázások következtében Drezdában elhunytak becsült száma meglehetősen széles skálán mozog, a még mindig erős politikai nyomás alatt tartott történészek 40-50 ezer és 600 ezer közé teszik az elégett, porrá, hamuvá vagy füstté vált emberek számát.

Az első, valószínűtlenül alacsonynak tűnő szám a bűntudattól sem mentes angol történészektől, egy másik, 300 ezer halottról beszámoló jelentés a Joseph Göbbels vezette Reichsministerium für Volksaufklärung und Propaganda nevű minisztérium egyik, 1945 áprilisának végén Berlinbe küldött jelentéséből származik. Göbbels a halottak magas számát arra használta fel, hogy további harcra, bosszúra és kitartásra hívja fel a már elvérzett és minden reményt feladott német népet. A hidegháborútól vezérelt, ideológiailag megzavart szovjet politikusok, történészek azért hangoztatták a 4-500 ezer halottat, hogy a Vörös Hadsereg megszállása alá került Kelet-Németországban és a területén alakult Német Demokratikus Köztársaságban fenntartsák a bombázás okozta angol és amerikaellenes hangulatot. 600 ezer, vagy több halottról elsősorban a németek beszélnek, fennmaradt iratok, személyes beszámolók és visszaemlékezések alapján.

A legtöbb becslés 2-300 ezer halottat említ, Konrad Adenauer, a háború utáni demokratikus német állam, a CDU (német kereszténydemokrata párt) megalapítója, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja egy 1955-ös interjújában kereken 250 ezer halottról beszélt, a Vöröskereszt 275 ezer elhunytat tüntetett fel egy belső használatra kiadott jelentésében, és a német polgári védelem egyik volt vezetője az 50-es években 202,400 megtalált és a gyűjtőhelyekre összehordott halottról írt az emlékirataiban.

Egy másik, a polgári védelem kötelékében szolgált és később a Bundeswehrtől 1950-es évek végén nyugdíjba ment német katonatiszt a feljegyzéseire hivatkozva 253 ezer megtalált halottról ír: ő az embereivel akkor 35 ezer halottat tudott azonosítani, ennyinek állított ki halotti bizonyítványt, 50 ezerről a hozzátartozók valószínűsítették, hogy a rokonaikat találták meg és 168 ezer emberrel nem tudtak mit csinálni, mert a hullák felismerhetetlenségig összeroncsolódtak. Ennyi az általa megtalált halottak száma, de a Drezdában látottak alapján a véleménye szerint két nap alatt eltűntek és elhunytak száma több mint fél millió ember volt, elsősorban az idegen, ismeretlen és senki által nem keresett menekültek nagy száma miatt, akik a városlakókkal együtt nyomtalanul égtek porrá, tűntek el vagy váltak hamuvá a mindent elemésztő tűzben.

A várost később megszálló Vörös Hadsereg adatai szerint az 1946-os drezdai romeltakarítások idején a Németország minden részéből dolgozni érkező emberekkel együtt a helyi lakosság száma nem érte el a 180 ezret. Még 1947-ben is találtak 2-300 egymásra borult halottat rejtő beomlott légoltalmi pincéket. Az áldozatok pontos száma valószínűleg soha nem fog kiderülni.

Az 1945 augusztusi amerikai atombomba támadások és az azt követő években a radioaktív betegségek Japánban összesen 214 ezer (Hirosimában 140 ezer, Nagaszakiban 74 ezer) főként polgári áldozatot követeltek. Ezek amerikai forrásból származó becslések, a japán jelentések több, a két városban összesen kb. 300 ezer halottról számolnak be. A japán áldozatok pontos száma a drezdaihoz hasonló okokból szintén megállapíthatatlan, itt is elsősorban a nyomtalanul elégett emberek nagy száma miatt.

A bombázások következtében Drezdában a földfelszín fölött órákon át tartó 1700-1900 C fokos pokoli hőmérséklet alakult ki, a városban sok négyzetkilométeres, előbb egymástól független, majd az összeérő körzetekben az együtt égő tűz miatt az oxigén 3-4 méter magasságig eltűnt a levegőből, akik nem haltak meg az összeomló házak alatt, azok elpusztultak a tűzben, megfulladtak a füsttől vagy az oxigénhiánytól, és futó, menekülő emberek tízezreit kapta fel az utcán nagy erővel lobogó tűz következtében kialakult légörvények sorozata: ők széttárt karokkal, lábakkal, csomagostól, kisgyerekestől a földről felrepülve pillanatok alatt nyomtalanul elégtek és egyszerűen hamuvá váltak a levegőben. 1945 februárjában az angol és az amerikai légierő Drezda városát a szó legszorosabb értelmében egy hatalmas krematóriummá változtatta.

A holokauszt szó a görög holokauston szóból származik, jelentése emberek elégetését, tűzben való megsemmisítését jelenti.

Itt van már az ideje, hogy a Drezda elpusztítását jelképező, az angol és amerikai bombázók okozta 1900 Celsius fokos iszonyú tűzrengetegben szörnyethalt sok százezer ember halálára emlékeztető Bombenholocaust szót is megismerje a világ.

Jack Corn


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
A dákoromán mítoszok nyomában
  2018-02-11 14:59:26, vasárnap
 
  A DÁKOROMÁN MESE SZÉTCÁFOLÁSA 20 PERCBEN!


Link


A dákoromán mítoszok nyomában

A román történelmet és köztudatot nagyban befolyásolják két kérdéskör, az eredet és a kontinuitás történetei. Ezeket a kérdéseket elemezte Lucian Boia román történészprofesszor is, akinek nemzeti mítoszokat vizsgáló könyvei alapján juthatunk arra a következtetésre, hogy noha a szakma szintjén megváltozott a történelemről szóló közbeszéd, a tömegkultúra a mai napig változatlanul a romantikus mítoszokat közvetíti.




A capitoliumi anyafarkas szobra Kolozsvárott

Nacionalista mítoszok a kommunista közbeszédben

Lucian Boia román nyelven először 1997-ben megjelent "Történelem és mítosz a román köztudatban" című könyvének alaptézise, hogy nem létezik sem "objektív" történeti tény, sem objektív történetírás, csak imaginárius konstrukció. "A történelem nem realitás, hanem reprezentáció." Boia definíciója szerint történész az, "aki a történelemről beszél (...) összefüggések és jelentéshordozó dolgok lankadatlan termelője. Egyfajta 'fikciót' teremt 'igazi, valóságos' anyagból."

Boia szerint eközben a valójában megtörtént objektív múlttal és a múlt rekonstruálásával, azaz a múltról folyó diskurzussal egyaránt találkozunk. A történész szerint sokszor még szakmabeliek is összekeverik a két fogalmat, ám a történelemnek e kétféle jelentése távolról sem azonos. "Az első fokozatosan elmosódik a történések folyamán, a másiknak pedig nincs rá módja, hogy 'feltámassza' azt a maga teljességében. Amit általában történelemnek mondunk, az nem más, mint történelemről szóló diskurzusunk, a múltról alkotott, elkerülhetetlenül hiányos, leegyszerűsített és torz kép, olyan múlt-kép, amelyet a jelen szüntelenül, újra és újra megalkot magának."

Boia gondolatmenetében mindezt a román történelemképre is kiterjeszti, így megtudhatjuk, hogy a kommunista történelemkép a kezdeti bizonytalankodás után lényegében a 19. században kikristályosodott nemzeti mitológiát vette át; könyvében minden eddiginél érthetőbben mutatta be a nemzeti romantika és a nemzeti kommunizmus kapcsolatát. Ebben az értelemben 1989 sem jelentett valódi töréspontot, a nemzeti-kommunista kánon kontinuitása lényegében töretlen volt, hiszen mind a közoktatás, mind a politikai-kulturális közbeszéd érintetlenül hagyta azokat az alapító mítoszokat, melyeket még a forradalmi romantika teremtett meg.




Traianus oszlopának mása a bukaresti Történeti Múzeumban

A 19. és 20. század román történelemkonstrukcióinak áttekintése során a történész ezért arra a jelenségre koncentrál, hogy miképp fonódik össze a politikai legitimáció igénye a történeti diskurzussal, illetve hogy miként emelkedik ki a politikai modernitásra jellemző, a kontinuitást hangsúlyozó eszmerendszer. Boia úgy véli: a mítoszokat ugyan nem tudjuk kikapcsolni életünkből, de mindenképpen szükség van valamiféle "domesztikációjukra", vagyis a mitológiai struktúrák működési mechanizmusának és aktualizálási folyamatának feltárására. Mindez természetesen nem jelenti a nemzeti szimbólumok feladását.

A mitológia működésének és szerepének feltárását két szempontból is fontosnak tartja. Egyrészt, mert véleménye szerint Romániában a mai napig él a történelem objektivitásának illúziója, másrészt pedig mivel szükségesnek érzi a román történetírás kritikai revízióját. Elemzése a 19. század elejétől az 1996. évi választásokig terjed és a történeti diskurzus minden szintjének (politikai propaganda, historiográfia, tankönyvek, szépirodalom, képzőművészet, zene) áttekintő elemzésére épül.

Az eredetek és a kontinuitás mítosza

A nemzet eredetéről szóló mítosz kapcsán Boia a következőképp nyilatkozott: "minden közösség - a törzstől a modern nemzetig - eredetére való hivatkozással igazolja önmagát. Minden időben és mindenféle kultúrában nagymértékben értékesítették ezt, és szüntelenül, újra meg újra emlékezetbe vésték (...). Semmi sem lehet időszerűbb, ideologizáltabb valami, mint maga az eredet. Az alapítás mítoszok magát a közösségi tudatot sűrítik." Románia esetében az alapító mítosz a "dákoromán szintézis" elmélete, melyet állandóan új alapításokkal aktualizáltak.

A románok eredete és identitása a dákoromán elmélet metamorfózisától és a hivatkozási alapként használt történelmi tényezőktől függően az idők folyamán a következőképpen változott: előbb kizárólag Itáliából származó rómaiak, majd a Római Birodalom egész területéről származó rómaiak, aztán dák-rómaiak, és elrómaiasodott dákok, végül pedig kizárólag dákok szerepeltek benne. A római eredet hangsúlyozása a 17. századi Moldvában elsősorban a török hatalom alóli függetlenedést jelentette, a 18-19. századi Erdélyben az önálló nemzeti lét, a három rendi nemzettel (magyarok-székelyek-szászok) való egyenjogúság, majd az autonómia igényét, a két román fejedelemségben, majd az egyesült Romániában az ortodoxiára hivatkozó orosz külpolitikai nyomás elhárítását és Nyugat-Európa szövetségének keresését.




Decebal és Traianus mellszobra Nagyváradon

A második világháború előtti politikai helyzetben, a nacionalizmus fejlődésének logikájába illeszkedve fokozatosan az autochtonizmus/a dák purizmus (az ősrögösség és tiszta dák származás elmélete) nyert teret. Boia véleményét idézve: "a dákoromán elmélet kilengései mindenkor szorosan kapcsolódtak az adott kor politikai, ideológiai igényeihez." Szerinte minden olyan törekvés, amely a kezdeteket és a jelent a római származás megszakítatlan tudatának létével köti össze, illuzórikus. Ezt ugyanis egyetlen forrás sem igazolja, mindez csupán egy intellektuális kombináció eredménye, amelynek mindig is politikai és ideológiai célja volt. Arra a kérdésre, hogy a román népet alkotó különböző etnikai elemek milyen "súlyaránnyal" szerepelnek a román etnogenezisben Boia nem válaszol, hiszen, mint maga is mondja: már a kérdésfelvetés is mitológiai jellegű.

Az eredetmítoszhoz szorosan kapcsolódik a kontinuitás mítosza, amely az idők során a román történetírás és köztudat valódi rögeszméjévé vált. Lucian Boia szavait idézve a román nép kialakulási területe egy "historiográfiai paradoxon (...) ama bizonytalanság végletes megnyilvánulása, hogy földrajzilag hová helyezhető a román nép korai kezdete"

A kontinuitás problematikájának áttekintése előtt a történész két fontos kérdésre hívja fel figyelmünket. Egyrészt, az "ezeréves űr" problémájára, amely arra vonatkozik, hogy az észak-dunai térség majd' ezer esztendejével (i.sz. 271 és a 13. század eleje közti időszak) kapcsolatban nagyon szegényes történeti forrásanyag áll a rendelkezésünkre, így ennek alapján nehezen állapítható meg, hogy a román etnikum és nyelv jelenléte folyamatos volt-e a térségben.

Másrészt arra, hogy a kontinuitással kapcsolatban felmerült kérdések, problémák megvitatása már régen kikerült az erre hivatott szakemberek (történészek, régészek, nyelvészek) kompetenciájából és áldozatául esett a különféle politikai és ideológiai vitáknak. A kontinuitáshoz tartozik emellett a román állam folyamatosságának mítosza is. A román nacionalizmus számára ugyanis nehéz volt elfogadni egy olyan Romániát, melynek nem volt területi szervezete. A román történetírás az idők folyamán épp ezért számos szakmai (és nem szakmai) kísérletet produkált, amely a román politikai kontinuitás bizonyítására szolgált.

Boia a kontinuitás problémájával kapcsolatban több vonatkozásban is kénytelen állást foglalni. Véleménye szerint tudomásul kell venni, hogy a román történészek és nyelvészek tekintélyes hányada kompromisszumos megoldást keresve a román nép és nyelv kialakulási területeként a Balkán félszigetet is tekintetbe vette. Sőt, olyan is akadt közöttük (mint például a dél-dunai romanizmus elvét valló híres román nyelvészprofesszor, Alexandru Philippide) aki e folyamat színhelyét kizárólag a Balkánra helyezte.

A régészeti leletek, főképp a sokat hivatkozott "Dridu-kultúra" emellett csak az emberi élet folytonosságát bizonyítják és nem az etnikai-nyelvi kontinuitást. A hatalmas régészeti erőfeszítések nem szolgáltattak érveket sem a kontinuitás tézise mellett, sem ellene - Boia ezért felhívja a figyelmet arra, hogy a kontinuitással kapcsolatos elméletek mind csak hipotézisek, és nem feltételezhető, hogy valaha is megismerhetjük a teljes és tökéletes igazságot.

A Dunától északra és/vagy délre?

Az idők folyamán a román nyelv és etnikum eredetéről a román és a nemzetközi tudományos életben) három elmélet kristályosodott ki. Az első a dákoromán kontinuitás hipotézise, mely szerint a románok őshonosak mai hazájuk területén. A második elmélet a bevándorlási hipotézis, melynek értelmében a románság az Al-Dunától délre született és csak később telepedett le mai hazájában. A harmadik a kettő közötti kompromisszum kísérlete. Az igazi kérdés azonban abban rejlik, hogy a mai román nyelv egyik alkotóelemeként definiált "balkáni latinság" mely területen vészelte át az ókor végét és a középkor kezdetét körülbelül az 1200-as évekig.

A dákoromán kontinuitás elméletének magjában az szerepel, hogy Romániában egy latin eredetű nyelvet beszélnek. Egyesek szerint ez annak köszönhető, hogy a Dacia területén fennmaradt erős római tömb, a katonák és telepesek tömeges beáramlása az Impérium területéről maga után vonta az őslakosság teljes nyelvi asszimilációját. A Gottfried Schramm német történész, a dákoromán kontinuitás elméletének egyik ismert bírálója által "keleti romanizmusként" definiált etnikum egy része valamikor a középkorban délre vándorolt, és belőlük alakult ki a Dunától délre fekvő térségben egy "függelék néprész", az aromunok (aromân) vagy macedorománok.




Decebal szobra Déván

Schramm a román nép etnogeneziséről írt híres monográfiájában (Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához.) felteszi a kérdést: Délkelet-Európa más részein, melyek sokkal hosszabb ideig álltak római uralom alatt, jóval kevésbé volt előrehaladott a nyelvi asszimiláció. Hogy lehet ez? Miért Dacia provincia lenne a kivétel? A történész szerint nehezen hihető az is, hogy Dacia esetében a nyelvcsere még a hegyek akadályát is leküzdötte volna, ez ugyanis a Balkán-félsziget más részein a latin nyelv egyeduralkodóvá válását egészen a római uralom összeomlásáig megakadályozta.

Az eltérő fejlődésnek egyetlen oka lehetne: a dákok teljes kipusztulása, illetve kivándorlása, akiket a Birodalom más részeiből bevándorolt telepesekkel pótoltak volna. Ám ezt a feltételezést leginkább a dákoromán kontinuitás képviselői utasították vissza. A kontinuitás hívei számára természetes, hogy a dákok és a rómaiak a harcok végeztével békésen összeolvadtak. A dákoromán kontinuitás elméletét vallók között találjuk az erdélyi iskola képviselőit, Bogdan Petriceicu Hasdeut, Alexandru D. Xenopolt, Vasile Pârvant, Nicolae Iorgát, Constantin C. Giurescut. Ők azonban még nem tagadták nyíltan a dél-dunai romanizmus létét. A dáciai kontinuitás hívei még ma is azt vallják, hogy Dacia romanizált lakossága az áttelepülés helyett a hegyek közé menekült és ott vészelte át a népvándorlás évszázadait, majd valamikor a 9-10. században egyesült a Balkán-félszigetről tömegesen beáramló vlachokkal.

A bevándorlási (immigrációs) hipotézis értelmében a román nyelv elsősorban a Dunától és a Szávától délre élő latinok nyelvére vezethető vissza. Pontosabban egy olyan intenzíven romanizált sávban, amely akkor keletkezett, amikor a régi Római Birodalom örökébe lépő Keletrómai (Bizánci) Birodalom európai részének északkeleti határa i.sz. 600 körül összeomlott a szláv invázió súlya alatt. Ilyen romanizált nyelvszigetek voltak például a volt Jugoszlávia déli részén, a mai Bulgária területén, Albániában, illetve Görögország északi részén.

A dél-dunai romanizmus teoretikusai között leginkább nyelvészeket találunk. A neves román nyelvész, Alexandru Philippide "A románok eredete" című munkájában arról ír, hogy az aurelianusi kivonulás (i.sz. 271 körül) után az észak-dunai romanizmus csaknem teljesen kiveszett. Románia jelenlegi területét a 7. és a 13. század között újratelepítették a Dunától délre fekvő térségből beköltöző romanizált népességgel. A nyelvészet területén nemzetközi viszonylatban a legnagyobb tekintélyre Ovid Densuşianu tett szert franciául írt monográfiájával. "A román nyelv története" című munkájában, amely elsőként 1902-ben Párizsban jelent meg, és nagyrészt elutasította Robert Roesler elméletét, tegyük hozzá, nem sokkal később már Philippide következtetéseit is.

Densuşianu már az észak-dunai romanizmus bizonyos fokú túlélésével számolt, főként Románia délnyugati részén, de ekkor még ő is lényegesebbnek tekintette a balkáni, vagyis a dél-dunai romanizmust, melynek eredetét Illíriába helyezte. Densuşianu monográfiája, melyet 1929-ben Bukarestben újra kiadtak, nagy sikert aratott a nyugat-európai latin országokban, és nagyrészt ennek a munkának tulajdonítható, hogy az újlatin nyelvet beszélő országok történészei, nyelvészei, régészei a mai napig megfellebbezhetetlen ténynek tekintik a dákoromán kontinuitást.

Iorgu Iordan, Philippide-tanítványa még a kommunizmus időszakában is kitartott a dél-dunai romanizmus elsődlegességét hirdető nézetei mellett. Érdemes megjegyeznünk, hogy 1977-ben Romániában minden rövidítés, szövegtorzítás nélkül - bár "magyarázó jegyzetekkel" ellátva - megjelenhetett a neves olasz romanista, Carlo Tagliavini Az újlatin nyelvek eredete című monográfiája, melyben a szerző a következő megállapításra jut: "A Dunától északra lévő romanizált népesség bizonyos maradványainak tagadása nélkül, a külföldi nyelvtudósok többsége elismeri, hogy a román nyelv kialakulásának színhelyét megközelítőleg a Dunától északra és délre fekvő délkeleti szomszédos területekre kell helyezni."

Az előző két hipotézis közötti kompromisszum kísérlete az admigráció elmélete. Az elmélet hívei szerint a kiürített Daciában, és a Balkán-félsziget középső részén fennmaradt romanizált gócokon kívül még létezett egy harmadik is, a dalmát partvidéken és -szigetvilágban. E három romanizált góc között szoros és folyamatos kapcsolat állt fenn, oly módon, hogy a déli romanizált etnikai csoport folyamatos hozzávándorlással biztosította a Dacia területén fennmaradt romanizált góc megmaradását Az elmélet teoretikusai között találjuk többek közt Dimitrie Onciult és Petre P. Panaitescut.

Így mindezek alapján kijelenthetjük: noha a történészszakma szintjén megváltozott a történelemről szóló közbeszéd, a tömegkultúra a mai napig változatlanul a romantikus mítoszokat közvetíti. Trencsényi Balázs történész véleménye szerint Boia műveivel kapcsolatban az alapvető félreértés abban rejlik, hogy sokak számára "nem a történeti kutatás kiinduló-, hanem inkább végpontját jelentik. Ama román olvasóknak, akik az iskolában elsajátított megkövesedett 'üdvtörténeti'-nemzeti narratíváról gyanították, hogy hazugságokra épül, de nem tudtak vele semmit sem szembeszegezni, Boia munkái a 'nagy leleplezés' felszabadító élményét jelentették."

Ennek ellenére vitatható az az értelmezés, amely Boia írásaiban annak beismerését látja, hogy a román történelemkép alapvetően hazugságokra épül, s ezzel szemben valamely más nemzeti narratíva igazságát kínálja fel. Hiba lenne magát Boiát okolni a könyveit szinte újraíró, "túlinterpretáló olvasatokért", hiszen ő maga minden egyes alkalommal hangsúlyozza, hogy nem áll szándékában új történelemképet alkotni. Boia figyelmeztet arra, hogy könyvét nagy tévedés lenne megoldásnak tekinteni, hiszen ő is "csak" kérdésfeltevésnek szánja.

Felhasznált irodalom

Lucian Boia: Istorie şi mit în conştiinţa romănească. Humanitas, Bucureşti 2006
Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár, 1999. Fordította V. András János
Lucian Boia: Jocul cu trecutul: istoria între adevăr şi ficţiune. Humanitas, Bucureşti, 1998
Gottfried Schramm: Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához. Fordította Schütz István. Csokonai Kiadó, Debrecen 1997
Neagu Djuvara: O scurtă istorie a românilor povestită celor tineri. Humanitas, Bucureşti 2002
Schütz István: Fehér foltok a Balkánon. Bevezetés az albanológiába és a balkanisztikába. Balassi Kiadó, Budapest, 2002
Tamás Lajos: Rómaiak, románok, oláhok Dácia Trajánában. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1935
Trencsényi Balázs: Csontvázak a szekrényben. BUKSZ, 2002/2. 136-144


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
     1/10 oldal   Bejegyzések száma: 93 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 2 db bejegyzés
e hónap: 92 db bejegyzés
e év: 1117 db bejegyzés
Összes: 24058 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3764
  • e Hét: 18025
  • e Hónap: 98771
  • e Év: 1689752
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.