Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
x
  2013-06-25 19:41:11, kedd
 
  Rozványi Dávid...... ........... ........... ........... ........... .............2013-06-25 , 18:40

Rozványi Dávid - Karácsonyi gyilkosok (Vándorcsillag)

Vándorcsillaggal volt viselős az éj,
s lent a földi emberek
élték szokásba fulladt napjaik.
Vándorcsillaggal volt viselős az éj,
s lent a földi emberek
élték szokásba fulladt napjaik.

A cézár, a felséges isten,
márványpalotájában ült mozdulatlanul,
márványarccal, márványszívvel.
nem ember volt, intézmény,
melyért gurul az arany, folyik a vér.
A jelen arc: az isteni Augustusé,
de már megtöretett lélekkel áll
előtte a következő princeps,
Tiberius.

A király teste olajban ázott,
húsa férgek lakomája,
perelt Istennel magánya börtönében:
fia, felesége, mind halott,
tudta, hisz ő ölte meg.
Szenvedett,
gyilkolni vágyott,
már ez éltette csak.
A király, ki ,,Nagynak",
s Heródesnek neveztetett.

A katona, az ifjú lovag,
parancsot teljesített,
gyilkolt, falvakat égetett,
mert minden felett
A Cézár,
Róma
s a Rend.
Néhány száz halott,
mert a Jog mondja,
ki lázad, halnia kell,
s máris kész az előléptetés:
az ifjú Pilátus sokra viszi még.

A kisfiú boltost játszott,
nem katonát,
vért már látott eleget,
tudta jól, a legfontosabb
a siker s haszon.
Ezüstön gördül a világ,
ezüstöt szerezni kell!
Megismeri még a világ
a Juda Kairót nevet.

A pap az oltárhoz lépett,
megdobban szíve,
büszkén szolgálta Istenét.
Ajkán szent volt a szó,
szívében néma az eskü:
hogy mindez mindörökre így marad,
csak álljon a Templom s éljen a nép,
e nagy cél mindent megér!
A pap,
Kaifás,
erre esküdött.

A csecsemő,
anyja keblére tapadt,
kerek, fekete szemében,
tükröződött
anyja arca, s a remegő csillagok.
Anyja ajkán dallam volt név,
ahogy dúdolva mondta,
,,Johánán, kicsikém".
S Erzsébet nem tudta,
csak szíve súgta,
hogy fia lesz a Keresztelő.

Az emberek élték
szokásba fulladt szürke hétköznapjaik,
de a Vándorcsillag már útra kelt,
szomjas szíveknek új remény.

S a Szűz ez éjjelen,
sok jó szándékú gyilkos között,
megszülte Gyermekét,
s ahogy ránézett, talán ezt suttogta:
Remény.

Mert lehet bármily sötét az éj,
felhők takarják a csillagfényt,
hiába ölik meg ezerszer,
évente, hetente, minden pénteken,
azóta mindig feltámad.
Mindig él.

A dicsőség Istené.

 
 
0 komment , kategória:  Rozványi Dávid 1.  
x
  2013-06-25 19:05:31, kedd
 
 

Rozványi Dávid...... ........... ........... ........... ........... .............2013-06-25 , 18:40

Rozványi Dávid - Békési Szent István

Pocsai Ildikónak

István király...
szavak, s emlékképek.

Tört sorsunk alatt
tört képszilánkok.

Egy ünnep, egy nap.
Egy ökölbe zárt kéz.
Egy eszme, egy álom,
melyről azt mondják, nem is volt Tiéd.

Egy korona.
Egy rockopera.
Egy öreg arc templomok falain.
Egy körmenet.

Egy ország, melyet álmodtál nekünk.



Majd ezer éve üljük ünneped,
mit László királyunk rendeltetett.
Majd minden nemzedék más zászló alatt,
sokszor csak szívünkben őriztük emlékedet.
Mert mindig jöttek új korok,
új eszmék, új urak,
kik még nevedtől is féltek,
tagadták belőle a ,,Szent"-et,
s lettél I. István király:
próbálták velünk elhitetni,
csak egy vagy a sok közül.
Féltek nevedtől,
s lett napod Alkotmány s Új Kenyér.

De Nélküled az alkotmány csak üres papír,
mire egy bíró írta terhünkre az ítéletet.
S hogy eltagadták neved,
a falat szánkba keseredett.
Tűzijáték csillogása
akarta túlszárnyalni fényedet,
s repülő és úszó vad harci vasak
döreje nyomta el halk szavad.
Mégis,
tilthatták, elcsalhatták az ünnep lényegét,
valahol titokban szívünkben megmaradt,
más volt ez, mint a többi nyári nap,
hiába halt el bennünk már-már a remény,
a rossz időknek mindig vége lett,
rendszerek tűntek,
az új eszméken már mindenki nevet,
álságos szavakat szél szórta szét
- de Te vagy, s vagyunk mi is.
S addig vagyunk mi is,
több, mint népség, több mint csőcselék,
míg műved s szellemed bennünk él.

Mint mikor régi szerelmeseket választ el
buta végzet, sok kilométer,
félelem, irigység.
Már nem írnak, nem beszélnek,
egymásra gondolni is félnek,
mert fáj az emlék,
fáj a nincs hogyan és tovább.
Mégis,
ha boldog napok évfordulója közelít,
szebb ruhát vesznek fel,
reggel a tükör előtt hosszabban készülnek,
ebédjük ünnepi, mit együtt ettek rég:
mert tudják ünnep van.
Nem írnak egymásnak,
nem hívják egymást,
mégis, a szívük egy napra összeér.

Így vagyunk mi is,
öt kontinens,
sok ország magyarjai.
Napodon ünnepül a lélek,
felvesszük szebbik ruhánk,
mert tudjuk egy napra,
az örömben egyek vagyunk.

Egy ökölbe zárt kéz,
egy jobb,
gúnyolódva mondták: tetemcafat,
de hol vannak már a gúnyolók,
semmivé foszlottak hangjaik.
Egy ökölbe zárt kéz,
száradtan is erőt mutat,
még a hitetlenek is megrendülnek láttán,
pár csontdarab,
aranyfoglalatban,
testi valódból ennyi maradt.
Talán jobb is így.
Mert ki lenne képes szemedbe nézni,
ki tudná állni pillantásodat?
Jobb, hogy kezedet aranyba zártuk,
nem kell félnünk, hogy szétcsap köztünk,
büntetve méltatlan utódokat...

Mégis: e pár csont és a jobb:
megvéd.
Ha ránk tör a vész,
erőnk elégtelen, reményünk nincsen,
vagy épp, ha álmunk túl merész,
mi csak jobbod erejében bízunk.

Halálod kilencszáz évvel múlt,
mikor körbehordoztuk jobbodat , (i)
s hamarosan visszatért
Felvidék, Ruténföld, (ii)
Erdély, a Részek és Délvidék.

De mindez elveszett.
Talán mert jobban hittünk a szépen csengő új szavakban, mint jobbod erejében:
Wermacht. Luftwaffe, Tiger, Messersmith,
a titokzatos értelmű Wun-der-waf-fen, (iii)
ahogy kimondtuk a szót,
már győzhetetlennek éreztük magunkat.

De nem voltunk azok.
Jobbodat egy barlang mélyére rejtettük, (iv)
kegyelemből visszakaptuk,
majd évtizedekig egy paplak mélyén őriztük . (v)
Mégis, ha nem is láthattuk,
csak néha-néha,
tudtuk, hogy van és őriz minket.
Sok vörös, véres és szürke évtized után,
újra álmodtunk egy szabad hazát,
jobbodra néztünk, utcáinkon körbevittük, (vi)
mint sok évszázadon át,
könnyes szemmel néztük körmenetét,
új erő töltött el.
S jobbod megszabadított.
De jöttek, s mindig jönnek
új eszmék, új szavak,
új fényes szép jövő,
s új vészek és bukás velük.
Mégis: jobbod megmarad,
s amíg marad, megtart.
Mert a holt ember jobb keze erősebb,
mint mit sok pillanat szülte diktátoré,
sok politikai Mickey Mouse-é.

Álmodtál egy álmot egy igaz országról,
mindenki hazájáról,
szabadok honáról,
egy eszméről,
mely nem csak nyelv vagy vér,
minden megtörtnek, üldözöttnek,
kinek szíve tiszta, keze szorgos,
otthona lehet. (vii)
Mert ez eszme, ez a gondolat,
mag volt, égigérő fa magva
gyümölcsöt termő.
Mert ebből termett Torda, (viii)
hogy a hit szabad.
Mert jöhetett, tatár török,
hogy megmaradtunk,
hogy a megnyesett ág kizöldült,
ez az eszme, ez álom adta.

Álmodtál egy álmot egy igaz országról,
s bár ünnepi szónokok sokszor adták,
ajkaidra hazug s álságos szavaik,
amit a pillanat és a politika diktált.
Mégis: tanod, álmod igaz,
s írásod szerint,
álmodjuk mi is.
Mert ez az álom igaz,
igazabb mint a TV-k és bulvárok
színes valósága,
mint az aktuális felszabadítók
márvány emlékművei,
öröknek hitt ércszobrai,
mint a szálldosó ideológiák.
Hiába tagadják, hiába értelmezik
mindig másképp szavad, az megmarad.

Másnak csak egy ékszer, egy marék gyöngy, drágakő és nemesfém,
aranyművesek remeke,
nekünk mégis több,
mégis más Koronád.
Nekünk Szent, mint Te vagy.
Írhatnak történészek kolumnás cikkeket,
hozhatnak évszámokat,
írhatnak latin és görög koronát,
minket ez nem érdekel,
nekünk a Korona maga a haza,
amit több, mint uralkodó vagy király.
Nekünk a Korona minden jog forrása,
azok teljessége,
s ha éppen már földünk sincs: a haza.
Nélküle a király csak zsarnok, (ix)
s a szabadság látszat csupán.
Talán azért szeretjük,
mert másunk nem maradt.
Mikor már nem voltak se árpád-házi, se nemzeti királyaink, országunk szabdalva,
a Korona volt a hit
hogy nem halandó ember őriz s uralkodik,
hogy nem vízre írt betű a törvény,
hogy túl minden esendő emberen,
valami őriz és örök.

Két nagy háború között,
csonkolt hazában,
szem nem láthatta,
csak Smith Jeremiás, (x)
ki megértette:
a nemzet és kornája egy.
Mégis mindenben ott volt:
az ezer nem-nem-soha felett,
a bíró jogosztó szavában,
fájóan irredenta dalban.
Ha nincs is már király,
ha nincs is a régi ország,
még van jog és jövő.

Nagy háború után jött a Békeharc,
a Korona távol, őrizte Fort Knox, (xi)
s már minden messze volt,
mit egykor jelentett,
sok pártember dőlt hátra elégedetten,
már nem kísért a múlt.

Jött 1978
s az elnöki külön géppel a korona,
oldalán a felirat:
United States of America,
vörös parolis őrség fogadta,
sapkarózsájuk még az ötágú csillag,
tömegek néma áhítattal nézték,
s bár nem tudtuk még,
nem mertük álmodni,
hogy a kommunizmus halálos sebet kapott.
Mert az igaz király,
az igaz uralkodó végre hazaért.

Jött '83,
s egy augusztusi éjjelen
leléptél a templomok faláról,
történelemkönyvek dohos lapjairól,
egy nemzedék kereste Benned önmagát, (xii)
kereste minden kérdésre a választ,
vívta meg Veled és Koppánnyal harcát,
kiáltotta a fojtogató szürkeségre,
hogy NEM KELL!!!
s keresett Istent, s hazát Veled.

És végre eljött a rendszerváltozás,
s lettünk koronás köztársaság. (xiii)

Keressük arcodat,
mint egykor Izrael kereste Istenét. (xiv)
Amit láthatunk:
templomok falain öreg isten-arc,
ősöreg, (xv) minden titkok tudója,
komoran látja a jövőt,
túl mindenen, mi emberi,
túl minden szenvedésen,
fiában meghalt a remény,
vérei ellenére törnek,
barátai nemzetére.
Mégis, ez az arc túllát mindezen,
benne bölcs bizonyosság,
hogy átkozottan, gyűlölten,
fogyva, törve,
de népe-nemzete megmarad.

Keressük arcodat,
kemény férfiarc,
mely mindenkit egyesít.
Mert míg száz éve,
a millennium díszletei között,
Árpád volt atyánk,
most az új millenniumnál
a Te arcodat formázták szobrászok, (xvi)
Te voltál a béke,
az arc, az ember,
ki minket egyesít.

Nem,
Te már nem lehetsz önmagad,
több vagy nekünk,
mint egykor élt férfi,
hús és vér fia:
nekünk Te vagy Isten arca,
mert szemeink gyengék és vakok,
csak az igaz emberekben látjuk,
az Örökkévaló arcvonásait.

Egy országot álmodtál nekünk,
egy országot, mely mindünk otthona.
Egy igaz és szép országot,
melyről talán utópiát mintázott Morus Tamás. (xvii)
Egy országot,
mely ezerszer elveszett, mégis él.
Egy országot,
mely szétszóratott hét határ között,
mégis egy.
Egy ország, mely néha ma is csak álom,
de amikor kiejtjük neved,
hiába élünk sok zászló alatt,
egy pillanatra egyek vagyunk.


Egy ország, amit álmodtál.
Egy körmenet.
Egy öreg arc templomok falán.
Egy rockopera.
Egy korona.
Egy eszme.
Egy ökölbe zárt kéz.
Egy ünnep.

Ennyi vagy nekünk,
tört sorsunk alatt,
tört emlékképszilánkok,
mégis
Törtségében
ép és egész.

Adassék nagyobb dicsőség Istennek! (xviii)

Megjegyzés :
A verset Békés város népének írtam, 2011. Szent István ünnepére, Pocsai Ildikó kérésére


i. 1938-ban, a Szent István halálának 900 évfordulójára rendezett szentévben megemlékezésként körbehordozták az országban

ii. Kárpátalját abban az időben ezen a néven emlegették

iii. A német szavak magyarázata: Wermacht: német hadsereg a II. világháborúban, Luftwaffe: a német légierő, Tiger: a németek egyik legfejlettebb páncélosa, Messersmith: repülőgépgyár a II. világháborúban, Wunderwaffen: csodafegyver, a náci propaganda a hadihelyzet romlásával ezekre hivatkozva akarta fenntartani a végső győzelembe vetett hitet

iv. A szovjet front közeledtével a Szent Jobbot is nyugatra menekítették és egy salzburgi barlangban rejtették el

v. A budapesti Szent István bazilikában

vi. 1989-ben tartották meg újra a Szent Jobb körmenetet, igaz már rövidített útvonalon

vii. ez hivatkozás az úgynevezett Szent Istváni gondolatra, amit Szent István király fiához, Imre herceghez írt intelmeiből vezettek le: ,,Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő" - ez alapján Magyarországon példátlan nemzetiségi és vallási türelem volt, egészen a legutóbbi időkig. Megjegyzendő, hogy egyes történészek ezt a mondatot az ,,ország" helyett csak a királyi udvarra értelmezik (mivel az Intelmek eredetileg latinul íródtak), azonban ez nem befolyásolja, hogy évszázadokon keresztül a gondolatot az országra és nem szűkebb körre értelmezték.

viii. A világon először a tordai országgyűlés mondta ki a vallásszabadságot 1568-ban. Érdemes idézni a szövegét: ,,Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse [...], de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől [...], mert a hit Istennek ajándéka...". Megjegyzendő, hogy a törvény csak négy vallást nevesített (katolikus, református, evangélikus, unitárius), de a gyakorlatban az ortodox vallás is részesült a szabadságjogokból.

ix. A koronázásnak megvoltak a maga formai feltételei, pl. csak katolikus személyt lehetett megkoronázni, csak a Szent Koronával, csak magyar földön, de ami talán a legfontosabb: a leendő királynak meg kellett esküdni a magyar törvények betartására - ezért nem koronáztatta meg magát II. József magyar királlyá, s ezért történt csak meg Ferenc József koronázása is csak majd húsz év elteltével.

x. Trianon után a Népszövetség Jeremiah Smith amerikai jogász-bankár pénzügyi szakértőt nevezte ki Magyarország pénzügyi főbiztosának. A Várban rendezték be főhivatalát. Segítségével a kormány egyensúlyba hozta a költségvetést. Munkája befejeztével a kormányzó megkérdezte, hogy mivel szerezhetne neki örömet, milyen emléket vinne magával legszívesebben Magyarországról. Horthy Miklós legnagyobb meglepetésére azt felelte: szeretné megnézni a Szent Koronát. Ez nem volt egyszerű dolog, a koronát nem szánták látványosságnak, nem lehetett csak úgy mutogatni. Horthy végül koronatanácsot hívott össze, és előadta az ügyet." Végül Smith megtekinthette a Szent Koronát, ekkor mondta a híressé vált szavakat: ,,Most már tudom, hogy Szent István szent koronája: maga - egész Magyarország"

xi. 1951-től 1978-ig az USA Kentucky államában lévő Fort Knox katonai támaszponton őrizték a Szent Koronát

xii. Utalás az István a király c. rockoperára
xiii. hosszas vita után 1990. július 3-án a Magyar Országgyűlés a koronás kiscímert tette meg a Magyar Köztársaság címerévé.

xiv. Utalás a 23. (24.) zsoltárra: ,,Ez az istenkeresôk népe, amely arcát kutatja Jákob Istenének"

xv. Utalás Dániel próféta könyvére, aki Istent ezzel a névvel illeti

xvi. a 2000. millenniumi évben a legtöbb szobrot Szent István királynak emelték

xvii. Kevésbé ismert tény, hogy Morus Szent Tamás (1478-1535) szívéhez közel álltak a magyarok, utolsó művét, ,,Vigasztaló párbeszéd megpróbáltatás idején" helyszínét is a török által fenyegetett Magyarországra helyezte. Egyes kritikusok azt is felvetik, hogy leghíresebb művét, az Utópiát részben Magyarországról mintázta. Bár ez a kérdés vitatott, de pl. Utópiát félkör alakú országnak írta le, melyet a kör csonka végéről fenyeget az ellenség. S ne feledjük el azt sem, hogy Morus fiatalkorában Mátyás király alatt Magyarország Európa egyik legsikeresebb állama volt, természetes, hogy ihletet adhatott az elképzelt ideális világhoz.

xviii. a latin ,,Ad maiorem Dei gloriam (A.M.D.G)" fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Rozványi Dávid 1.  
x
  2013-06-23 20:03:20, vasárnap
 
  Rozványi Dávid...... ........... ........... ........... ........... .............2013-06-25 , 18:40

Rozványi Dávid - Trianon

Andinak, aki egyszer megkérdezte, mit jelent nekem a haza

Siratunk valamit, amiről még a történelemkönyvekből sem lenne szabad tudnunk, mert arra ítéltettünk, hogy nem szabad megtanulnunk saját szánkban alvadó vérünk hánytató keserűségének ízét.

Arra ítéltettünk, nem tudni hol és mikor, hogy nekünk csak a más fájdalma fájhat, hogy a sajátunk sohasem.
Mégis fáj, s nem tudjuk miért.

Nekünk, ha azt mesélték: Felvidék, azt is mondhatták volna, az Üveghegyen túl, s amikor Erdélyt emlegették, akár az Óperenciás tenger mellett is lehetett volna, s Újvidékről azt is hihettük volna, hogy New York elővárosa.
Mégis siratunk valamit, akkor is, ha nem megyünk ki az utcára, ha nem is mondunk nagy szavakat, ezen a napon mégis csendesebbek vagyunk, s siratunk valamit, még ha titkoljuk is magunk elől.

Siratunk valamit, amit ezerszer megtagadtunk, kitéptünk és pusztítottunk magunkban, mégis él.
Siratunk valamit, amit a világ ezerszer elárult és pusztulásra ítélt, mégis él.

Mi az ellentétek és lehetetlenségek népe vagyunk.A határokat áttolták a fejünk felett és mi nem csináltunk semmit.

Maradtunk vagy elűztek, de nem tettünk semmit, mert hittünk abban, hogy a világnak van rendje, aminek kötelessége helyreállni.

Mi maradtunk: megtörtek, vagy megalázkodtunk, vagy elűztek és átjöttünk a maradékba, ahol vagonokba laktunk évtizedekig, de álmodtunk és vártunk, és nem csináltunk semmit, mert nem hittük, hogy lenne erőnk bármit is csinálni.

Mi húsz évig daloltunk a szabadkai udvaron nyíló liliomról és Krasznahorka büszke váráról, közben pedig térképek fölött és fapuskákkal gyakoroltuk, hogy hogyan szerezzük majd vissza.

Mi Rómán keresztül akartunk Erdélybe jutni, Berlinen keresztül pedig a Felvidékre.

Mi a Donnál akartuk megvédeni ha nem is a Nagy-Magyarországot, de legalább azt a majdnem Magyarországot, amit sikerült visszaszereznünk.
Mi nem cselekedtünk, csak tűrtünk és hagytuk, hogy sodorjanak az események.
Mi mindig vártunk valamit, ami nem jött el.
Mi nagyok voltunk abban, hogy ne vegyünk tudomást a valóságról.

Mi dalolva mentünk ki Oroszországba, és Karádit hallgatva fagytunk halálra.

Mi zsidók voltunk és nem hittünk a gázkamrákban, örültünk, hogy majd németül tanulhatunk a Birodalomban.

Már mindenki tudta, hogy minden elveszett,de mi németesítettük a neveinket és arról szónokoltunk, hogy a Duna-Tisza közén álljuk útját a judeo-plutokrata-bolseviki világ-összeesküvésnek.

Már bezárult Budapest körül az ostromgyűrű, amikor mi még karácsonyi ajándékokat vettünk, színházba és moziba mentünk.

Mi még akkor is harcoltunk, amikor már egy talpalatnyi magyar föld sem maradt.
Mi kincseinket nyugatra vittük és Szent Koronánkat elástuk egy olajoshordóban.

Bennünket felszabadítottak és megszálltak.

Battonyától Nemesmedvesig, tanították az iskolákban, s nem illett arról beszélni, hogy előtte volt Erdélyünk és volt Kárpátaljánk, hogy az Árpád vonalban a bekerítésig tartották magukat honvédeink (katonáink? fasiszta árulók? pszeudo-nácik? - jó évjárata van most a szavaknak).

Valamit végleg elvesztettünk azon a napon, amit később Felszabadulásnak kellett neveznünk, amikor piros papírzászlócskákkal kellett köszönetet mondanunk az ,,ideiglenesen hazánkban állomásozóknak".
Nem Erdély, Felvidéket, Kárpátalját és Délvidéket vesztettük el, hanem a reményt, hogy egyszer nekünk is sikerülhet valami, amikor végre önönmagunk lehetünk és nem valami ránk kényszerített, felvett szerep - azóta már nem élünk, csak létezünk, s tudjuk, hogy már meghalni sem tudunk, legfeljebb elmúlhatunk.
És eljött a főállású optimisták korszaka:
sírni nem volt szabad, csak éljenezni, s bárgyú mosollyal nézni a jövőbe.
Nálunk ugyanazt a dalt betiltották azért, mert zsidó, majd azért mert fasiszta - pedig nem szólt másról, csak arról, nekünk gyönyörű e föld, s talán haza, ahol az életet a legendák szövik át.

Nálunk a felszabadítók hétszázezer magyart hurcoltak el, - többet, mint a náci megszállók! - de rájuk nem volt szabad emlékezni.

Több tízezer magyart gyilkoltak le, hogy soha ne merjünk a régi Magyarországról álmodni, még ma sincs se sírjuk, se emlékük - vagy ha van, naponta halljuk a hírekben, hogy a sírkereszteket ledöntik és lekaparják a neveket az emléktáblákról.
Még ma sem tudjuk hány százezren haltak meg a náci haláltáborokban vagy a gulágokon, hányan féltek hazatérni, s maradtak nyugaton.

Mi egyszerre voltunk bűnösök és áldozatok: ,,a magyarkérdés vagonkérdés" mondták és űztek el minket szülőföldünkről, de közben mi is elüldöztük a svábokat (mit számít a kiterített térképeken néhány százezer ide vagy oda!) - mentség van, nálunk Európában ezekhez már diszkont áron is hozzá lehet jutni, de felmentés nem lehet kapni sehol.

Nálunk a haláltáborból visszatérő zsidókat gyakran egyenesen vitték tovább Szibériába vagy államosították őket

Mi megtagadtuk ezeréves múltunkat és a királyok székébe bohócokat ültettünk, nem gondolva, vagy akarattal kizárva tudatunkból, hogy a bohócokat vagy elűzik, vagy kivégzik, amint megérkeznek az új hatalmasok.
Mi tudtuk hogy valami nagy sötét és gonosz közeledik felénk.
Talán a történelemben még sohasem, még Trianon napjaiban sem imádkoztunk annyit, mint ezekben az években.
Talán meg volt az egymillió imádkozó magyar, de úgy tűnt, mintha Isten is magára hagyna bennünket.
Az egyetlen ima, amit tiszta szívből mondhattunk az ,,Éli, Éli, lamma sabaktani" volt, de nem hallotta meg senki sem, talán még saját füleinkbe sem jutott el a kétségbeesett suttogás.
És mélyebb sötétség borított el, mint bármikor történelmünk során.

A trianoni félsz bekövetkezett: még az a kis maradék is, amiről azt hittünk miénk, elveszett.
Megadtuk magunkat a sorsunknak.

Az egyik oldalon: börtön, akasztófa, beletörődés, öngyilkosság.
A másik oldalon: hagytuk, hogy elszakítsanak régi életformánktól, talán még néha örültünk is, mert olyan szép és fényes volt a (soha el nem érkező) aranykor amit a szónokok festettek elénk nulla fajsúlyú szavakkal, nem tűnt érte nagy árnak a becsület, a kötelesség, Isten és haza, csupa kiüresedett szó és fogalom.

Örültünk annak, hogy már nincs Endlösung és nem indítanak szerelvényeket Szibériába sem, és nem vettünk tudomást Recskről és Tiszalökről, s Újvidékről csak a ,,hideg napokat" emlegettük. Igen, ezekben az években új szavakkal gyarapodtunk és erőszakoltak új értelmet a régiekre: kulák, padláslesöprés, osztályellenség, beszolgáltatás, kitelepítés.

És a karámokból átalakított gyűjtőtáborokban, a Hortobágyon gondolkoztunk csak el azon, hogy hová tűnt régi világunk.
Nem harcoltunk. Ukrajnában, Észtországban még évekkel azután is fegyverrel küzdöttek, hogy mi csendben tudomásul vettük, hogy mostantól, az új vörös istent kell imádni.

Szervezkedtünk, terveztünk, közösségeket építettünk, de már az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy reménytelen, s amikor ránk záródott a cella ajtaja, megnyugodtunk, hogy a világ új rendje szerint kell meghalnunk.
Tudtuk, hogy minket valaki vagy valakik már halálra ítéltek, s évtizedek óta csak a siralomházban vergődünk.

A megváltás elmaradt.

De volt tíz napunk, amíg szabadon álmodhattunk. Amikor még egyszer utoljára, azt tudtuk mondani: elég volt!
Az első, soha vissza nem térő szerelem ízét ízleltük tíz napon át.
Amikor elhittük egy pillanatra, hogy kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Amikor egy pillanatra nem csak iskolai memoriter volt ,,hí a haza, itt az idő, most vagy soha!"
És megtanultuk, hogy soha.

Álmaink felett lánctalpak dübögése volt a Requiem.

Mi többszázezren szóródtunk szét a világba.
Mi sokezren mentünk börtönbe és álltunk bitófa alá.
Mi sokmillóan tanultunk meg hallgatni és a nagy reménytelenség között élni, ahogy lehet.
Ahogy lehet, mert ugye élni kell, és mi csak kisemberek vagyunk, akik amúgy sem tehetnek semmit sem. Életnek hazudtuk a létezést.
Mi voltunk az átlag, s gyávaságunkat a kompromisszumok művészetének neveztük.

Mi márciusban újra akartuk kezdeni. Mi május elsején megtöltöttük a hősök terét és lett az osztályharcból sör és virsli.
Mi szervezkedtünk és pufajkásnak álltunk.

56-ban a magyar szabadságharcos lett az év embere a Time-ban.
57-ben Hruscsov, aki eltiportatta a magyar forradalmat.
Hogy számítunk valakinek, csak illúzió volt, gyilkos ábrándkép.

Mi visszakacsintottunk Kádárnak,miközben ezrek voltak börtönökben és a Bíboros élő múmiaként figyelt szobája ablakából.
Mi örültünk a Trabantnak, a hétvégi teleknek, hogy néha kijuthatunk nyugatra.
Mi megtanultuk az iskolában, hogy nagy F a Felszabadulás és kis i az isten, s csodálkoztunk, hogy Kölcsey ezt nem tudta jól.

Mi Kádárt atyánknak neveztük és rendszerellenes vicceket meséltünk.
Mi a Népszabadságot olvastuk és a Szabad Európát hallgattuk.

Mi délelőtt vörös nyakkendőt kötöttünk és este hittanra jártunk.
Mi az iskolában nem tanultunk Trianonról és csodálkozva néztük a térképet, hogy a nagy magyar írók miért nem Magyarországon születtek.

Mi 68-ban nem rock-koncertre mentünk, hanem Csehszlovákiába, de nem azért hogy újra szabad legyen, hanem azért hogy ne legyen szabad.
Mi nyugatról harisnyát hoztunk, és borotvapengét, gyerekként hazahoztuk a jégkrém papírját, mert az színesebb volt, mint az egész világ, amiben éltünk.
Mi már nem tanultunk arról, hogy mi az a Trianon, de az iskolában nem tanultunk franciául.
Mi már nem a Felvidékre mentünk nyaralni és cipőt venni, és nem Szlovákiába, hanem Cseszkoba, és csodálkoztunk, hogy ott magyarul is beszélnek.

Tőlünk elvették a múltat a jövő nevében. Mi nem hittünk a jövőben, csak a jelenben.Mi megtanultunk együtt élni a kötelező jelennel, de rettegtünk attól, hogy tényleg az lesz a jövő, amit tanítanak nekünk.
Mi félrefordítottuk a fejünket, ha élőhalottainkkal találkoztunk. A paraszttal, akitől elvették a földjét. A magányos anyával, akinek nyugatra menekült fia nem látogathatott haza. Az 56-ossal, már nem tudott egyenesen állni, mert ferdére verték a gerincét. Az osztályidegennel, a vallásossal, akit nem engedtek továbbtanulni. A finomvonású hölgyekkel, akik bár kastélyban születtek, arra ítéltettek, hogy emlékeikkel egy pajtában várják a halált. Akik megmentett csorba csészéikbe pótkávét töltöttek, de a szertartásrendet, amit szüleiktől tanultak, megtartották.
Félrefordítottuk a fejünket, mert nem lehetett egyszerre a szemükbe nézni és visszakacsintani Kádár ,,atyánknak".
Mi kisdobosok voltunk, úttörők, KISZ-tagok és beléptünk a pártba, mert élni kell, s mert azt hittük, hogy a lét és az élet ugyanaz.
Mi az atombombák árnyékában éltünk, féltünk a tűzözöntől, mert nem tudtuk, hogy a lelkünk szerint mi már régen halottak vagyunk.

Mi nem váltottunk rendszert, velünk csak úgy megtörtént a rendszerváltozás.Mi már nem csak a jobbléti államokba,
hanem Erdélybe kezdtünk nyaralni járni,

de 2004-ben érdektelenségünkkel magunk hagytuk jóvá Trianont.
Két év múlva már csak a dacos, mégis reményvesztett jelszó maradt: ,,Egyek vagyunk, egyek leszünk a mennyben is" - mintha újra fapuskákkal és papírtankokkal készülnénk Erdély visszafoglalására.
Mi vártuk a csodát. Mi akár listát is vezethettünk volna a félve várt csodákról, hogy mi valósul vajon meg közülük.

A ruszkik kivonultak - igen.
Demokráciában élünk - igen.
Megsegített a nyugat - nem.

Újra lett Szentkoronás címerünk - igen.
Bejött a McDonald's - igen.
Épültek bevásárlóközpontok - igen.
Szólhatunk, ha senki nem is hallja - igen
Ünnepelhetünk-e végre szabadon, az utcán, hordozhatjuk-e zászlainkat, még ha csontunk, fogunk és szemünk is bánja - igen
EU és NATO, kinek aranyból, kinek vasból karperec - igen
A suttogó és kiáltó mocsok hitünkre, gyengült-e - nem
Megmaradtunk-e, napról napra fogyva - igen
S az ősök sírjain, lett-e még földünkből szakadt virág - nem
S ha nem is ország, csak szabdalt maradék, de lett-e legalább hazánk -

Mi a visszavárás népe vagyunk,úgy viselkedünk, mint a gyerek, majd ifjú, majd férfi, aki egyfolytában csak régi kedvesére bír gondolni.

Visszavártuk legendáinkban a régi szent házból származó királyokat, meséltük, talán még hittük is, hogy egy barlangban várják visszatértük napját.

Visszavártuk Thökölit, de nem jött, meghalt a száműzetésben. Nagy parádéval fogadtuk hamvait, de a lélek és remény amit hordozott, akkor már rég halott volt.

Rákóczi története ugyanez: harcolt, elment, visszavártuk, búsulós dalaink róla szóltak, sírja ma már szinte jeltelen, lassan már csak szlovákosítva olvasható rajta neve.

Visszavártuk Kossuthot, ha új vasút épült arról énekeltünk, hogy majd azzal fog érkezni, de valahogy zavaró volt, hogy a távolban még mindig él, miközben mi itthon meglovagoltuk a ferencjózsefi konjunktúrát.

Csodát vártunk, hogy visszatérjenek elszakított részeink, és vártuk, hogy visszatérjen a régi magyar világ - de ez az álmunk legalább négy évig valósággá vált, - utána keserű volt az ébredés.

Vártuk, hogy visszatérjen Horthy, és hozza magával az ezeréves múltat, de ő is csak holtában tért haza.

Jövőnk sehol, legalábbis minden ésszerűség ezt mondja nekünk.

Siratunk valamit amit nem ismerünk, ami miatt mindannyiunk szájában ott a keserűség, mint ökölcsapás után a szivárgó s alvadó vér íze, s mégis nem tudunk és nem is akarunk lemondani erről a fájdalomról, mert tudjuk, hogy valahol körülöttünk, hogy valahol bennünk, vagy ott az erdők és hegyek között, a mesélő ódon házak között van egy hely, ahol jó, ahol érdemes szenvedni.

Tudjuk, hogy fenn a Hargitán még mindig magyar zászló lobog, s kövekből kirakva a szó: ,,jönnek".

Szeretnénk dúdolni, de nincs dallam, ami képes lenne éreztetni ezt, csak végig nem gördített gondolatok és félbemaradt mondatok őrzik a lángot.
Bár balgák vagyunk, de talán mégis elég lesz olajunk, hogy várjunk, bár jól tudjuk, nincs mire.
De várni kell, az élet nem lényeges, mert azon túl van valami, amit vámosok és politikusok nem tudnak elvenni, amit nem lehet megkapni a bevásárlóközpontokban, az ezredéves mese, amit a szél zúg, ami megvolt, s bár elveszett, de tudjuk, mert akarjuk hinni, hogy még megvan valahol.




















































 
 
0 komment , kategória:  Rozványi Dávid 1.  
x
  2013-06-23 16:06:44, vasárnap
 
  Rozványi Dávid...... ........... ........... ........... ........... .............2013-06-25 , 18:40

Rozványi Dávid - Erdélyi útiképek

Erdély, Erdély,
suttogtam magamban,
vággyal ízlelve a szót,

Erdély, Erdély,
vágy, álom és a múlt:
vetett már az idő ősz hajszálakat,
s ért belőle visszatérésvágy.




Útra keltem hát.

Keresve vesztett szerelmet,
múlt ifjúságot,
alig ismert hazát,
földeden sors titkát keresve.


Arad

Nincs már szabadságunk,
csak dupla rács mögött,
a kő, melyen áll,
durván faragott,
síró szeme sem minket néz,
hanem hivalkodó lepedő szobrokat.
De él a magyar!
hiába csépli Isten vagy sors büntető keze,
megmaradt a szó s az iskola,
s koszorú nő a piszkos föld alól.

Lippa

Régi írások bölcs malaszt szava,
ha kardot emel magyar a magyarra,
nap mint nap kopunk,
nap mint nap fogyunk.
S már nem hangzik magyar szó
a lippai vár alatt.

Hargita határán




Mint akinek kést döfnek lelkébe,
úgy jöttem hozzád, Hargita,
mert a városokban csak idegen név fogad,
de elértem hozzád Hargita,
s határodon a szó újra magyar.
Nem becézlek,
nem mondom, hogy édes
vagy drága vagy nekem,
hogy érted élek és halok,
mert az ember nem becézi azt, akit szeret,
s nem használ nagy szavakat,
hisz a legszebb szó úgyis a neve,
ezért mondom csak így:
Erdély, s Hargita.

Udvarhely




Fogyhat a székely,
de rab nem lehet.
Gúnyolja magyar,
lövi a német,
pusztítja oláh,
de meg nem töri.
Veszett Kolozsvár,
Arad is idegen,
Váradon Szent László hiába bolyong,
de Udvarhelyen nyílnak a csíki virágok,
bronzba öntve őrzik a hősök Transzilvániát,
s ki útra kelt, benne otthonra lel.

Csíksomlyó




Szűz Mária, nálad béke van.
Nem látni jöttem
barokkos szobrod rikító színeit,
nem jöttem, hogy kényszerítselek,
imáim vidd az Úr elé,
nem jöttem,
hogy régi harcok emlékét idézzem,
nem vágytam búcsúrájóhelyek
vattacukor ízű giccseit,
csak azért jöttem,
mert tudtam hogy itt vagy,
s századok óta hallgatod népem keserveit,
s reményeit.
Kérlek, hallgass meg engem is!
Nem remélem,
hogy kegyes hagyomány szerint,
imám hamar teljesül,
de jól esik beszélnem,
s tudnom,
hogy szavam nem hull az üresség felé.

Szent Anna tó és a balladák

Szép vagy Erdély,
de erdeid dermesztő meséket teremnek,
felhőidből véres könny pereg,
s dalaidtól homályos a szem.
A királyfi örök álmot alszik,
harcosok karja lehanyatlik,
s élve temetett szüzek
ajkai csókra nem nyílnak sosem.
A fog csikordul,
s égre néz a szem,
mert feketébe hajolhat a mese,
gerincet morzsolhat sors keze,
keserű lehet a kenyér,
de van még akarat,
s ha kitart a szív, bár reménytelen,
lesz magyar jövő a Kárpátok alatt.

A Hargitán




Messzi tájakon eget döfnek a hegyek,
nálad, Erdély, egybesimul a föld s az ég.
Máshol komor szikla zárja az utat,
itt fenyves s boróka hívogat,
nem halott követ kell hódítani,
hanem élő tájjal válik eggyé a lélek.
Csúcsodon, Hargita,
furcsa imazászlók:
nincs rajtuk kérés, könyörgés,
három szín csupán.
A szó: fölösleges,
helyettük kereszt, s kopjafa.
mert így teljes az élet:
a halál jele remél feltámadást.

Csíki lányok

Csodaszarvas táncolt a hegyeken,
patája csillagport szórt szerteszét
- ezért szépek a csíki lányok
Hegyi patak vize tiszta,
örökké élénk, örökké változó
- ezért szépek a csíki lányok
A fenyvesek fája egyenes,
s az égre tör
- ezért szépek a csíki lányok
Hegycsúcsokon állva nincs határ,
s merre a szem ellát végtelen a tér
- ezért szépek a csíki lányok
Paripa szabadon vágtat,
sörénye, mint zászló lebeg
- ezért szépek a csíki lányok
Erdőben járva átölel a csend,
s az élet dalát dúdolja a lélek
- örökké szépek a csíki lányok

Békás-szoros




Miért nem láttad, Wagner, Erdély hegyeit?
Lett volna belőle új diszharmóniád?
Mit írtál volna,
ha egyszer itt éled át a vihart,
mikor az ég és föld megremeg?
Walküreid lovaglása vadabb lett volna?
Wotanod méltóságteljesebb?
Őrizte volna a Körös Rajna kincseit?
Másképpen hömpölygött volna,
a Grál-legenda,
ha itt kóstoltál volna forrásvizet?
Zsenid mit alkotott volna
Békás-szoros szurdok mélyiben?
Meg tudtad volna énekelni,
mit rejt az erdélyi kisvilág?
Tündéreink ajkát töri a ,,hajatoh",
s hőseink nem véraranyat,
életet vesztenek,
sorsuk kopás és feledés.
Megtudnád írni ezt is?
Vagy csak állnál, csodálkozva némán,
hogy van még emberi,
mit istenek fényébe
nem tudsz vonni te sem?

Király-hágó

Boldog kor,
mikor még mondhattad: ez még magyar,
a túlsó rész már Erdély!
Egyik oldalt még érzed a fenyvesek illatát,
másik oldalról üzen Várad,
s talán a maradék ország.
Ti őrült városi istenek,
kik szerint rossz úton jár a dal s a világ,
ha nem hagyja el régi, kipróbált útjait,
kiknek Erdélye a Riviéra,
s a székely csak román,
kik nyújtjátok a szavak végét,
s tiltjátok a hétszer vágott mezőt:
mondjátok, ha mégis erre visz utatok,
nem álltok meg egy pillanatra,
látni a régi,
a szép,
a kettőnek mondott,
a vesztett hazát?
S szemetek nem furcsán bizsereg,
könnyet érlelőn?
Nézek nyugatra: ott túl a határon
vár az otthonom,
nézek vissza: itthon voltam itt.
Megyek,
de lelkem egy része itt marad,
s adná az Úr, hogy lenne visszatérés!

Nagyvárad

Szent László,
mondd tényleg erre vezetett a szarvas?
Mert én nem láttam nyomát.
Volt sok autó, piszkos ház,
tört ablak zsinagóga falán,
szétvert várfal panelház okán,
templom, hagymakupolás,
segítőkész román
(merjem mondani: oláh?),
halk szavú magyar
de csodaszarvas arra egy se járt.
Néha-néha, egy-egy pillanatra,
láttam, mert akartam,
szebb korok nyomát,
de keserves volt az ébredés.
Itt a folyó,
melyet verselt Ady,
s túl a székesegyház,
de a felhőkön isteni jel nem tör át.
Szent Királyunk mondd,
hová tűntél?
Miért nem jössz elő,
hogy nem csatabárddal,
de hittel és imával,
gyermekáldással,
s lélek erejével
védd a nemzeted?

Eszembe jut ifjúkorom,
messze, a vizek városa,
hol könnyű a lányok kacaja,
gazdagabb az élet,
s tisztábbak az utcák:
ott őrzik most hermád.
Kicsiny kápolnában,
merev szemmel nézed
a boldog püspök sírját.

Kezed már nincsen,
tán nem volt arany elég,
vagy félt a művész kart adni neked,
hogy törpe utódok közé ne üthess,
mocsarukba ne kavarjon nemes dühöd,
megzavarva az üzletmenetet?
Ott nézel mozdulatlanul,
veled szemben a szarkofág.
Te vagy a hősi múlt -
ő a halott jelen.

Határ

Durván román vámos kiált,
jobb, ha szűkölsz,
hogy megmaradj,
örülj, hogy nem vernek,
mint a régi szép időkben,
tették társaiddal,
csempésző út során.
Túl más a zászló,
s István koronája jelzi:
a harmad megmaradt,
hogy van még biztos otthon,
s van még érkezés.
Lesz még visszaút?
Mérve nem kilométerben,
s nem évben,
mert az idő egysodrású csak,
hanem igazságban és szeretetben,
nem kiszedésben, hanem ültetésben,
nem rombolásban, hanem házépítésben.
Ha Erdélyre gondolok,
gyermekarcot látok,
gyermekeimet, kik nálad vannak, Uram,
kikre néma volt az áldás,
mert talán túl kevés volt az angyal,
kik dicséretükkel
romlott világ ellensúlyát adják.
Talán Erdély is ezért veszett,
mert nem volt elég a könny,
hogy lemossa szennyes bűneink.
De ha egyszer túlcsordul a mérték,
lesz még gyermekkacaj havas hegyeken.
Úgy legyen!

Reményen benned van, Uram.




 
 
0 komment , kategória:  Rozványi Dávid 1.  
x
  2013-06-23 15:04:39, vasárnap
 
  Rozványi Dávid...... ........... ........... ........... ........... .............2013-06-25 , 18:40

Rozványi Dávid - A festő és az Isten

Mezőkövesdi Takács István emlékére
köszönettel Laczkó Pető Mihály úrnak, aki megmutatta nekem ezt a csodát

Egy önarckép,
az arcon vad szenvedély,
hogy nem pihenhet,
míg meg nem festi Istenét.

Mint bolygó zsidó nem nyert nyugalmat,
templomról templomra járt,
mindenhol otthagyta
lelke s keze nyomát.







Az ember maga elé tett
olcsó barna csomagolópapírt,
s kezébe széntust vett.
Barna alapon fekete vonalak,
s a rajzon megjelent minden szín,
mit magába foglal a teremtés,
mit az asszonyok ruhára
álmodtak hosszú téli éjeken.

Nem kereste senki kegyét,
haraggal tépett szét vázlatot,
ha nem látta rajta azt a fényt.
Vad dühvel kevert színeket,
hogy témája bármi is lesz,
benne legyen Isten.






Rajzolt Máriát,
fiatal lány arcán örök, bölcs mosoly.
Rajzolt Jézus-arcot,
nemessé edzette a szenvedés,
nézem a képet,
szemembe néz,
s benne látom azt,
kit Isten rólam álmodott.






Festette édesanyját,
öregasszony,
meleg színek,
szemében ezüstcseppként ott a nevetés.






És mikor már elvesztett mindent,
nem volt már fivér s feleség,
téli tájban képre álmodott
magányos kukoricaszárat,
ahogy ránéz, fáj és fázik
a lélek is.






És ezen a vásznon ott a teljesség:
a képben megfestette a békét,
s Istenét.
 
 
1 komment , kategória:  Rozványi Dávid 1.  
x
  2013-06-23 10:03:30, vasárnap
 
  Rozványi Dávid...... ........... ........... ........... ........... .............2013-06-25 , 18:40

Rozványi Dávid - Láttam a szeretetet...

Láttam a szeretetet kislányom nevetésében...

Láttam a szeretetet kislányom nevetésében,
abban, ahogy Kedvesem átölelt álmomban,
a templom csendjében,
a tavaszi napsütésben.

Láttam a szeretetet,
abban, amit nem értek:
a reményben.
 
 
1 komment , kategória:  Rozványi Dávid 1.  
x
  2013-06-23 08:39:16, vasárnap
 
  Rozványi Dávid...... ........... ........... ........... ........... .............2013-06-25 , 18:40

Rozványi Dávid - Kedvesemnek

Boldogság, csak egy pillanat,
boldogság, mindörökre megmarad.
Boldogság, ha Veled lehetek,
boldogság az együtt töltött évek.

Boldogság, hogy annyi évtized után,
szerelmünk mindig újjászületik,
boldogság a rádcsodálkozás,
a mindig újnak látó vágyakozás.

Boldogság, hogy álmom Te vagy,
a büszkeség, hogy egymáshoz tartozunk.


Boldogság, ha néha mindent hátrahagyunk,
s együtt megyünk a világnak végére,
mert életem csak Veled lehet szabad,
hogy sorsom és jövőm Te vagy.

Benned vannak a szürke napok,
a nehezen gördülő évek,
az ínség, s a gondok:
de Benned van, hogy Érted
mindez érdemes,
s nem hiábavaló.



1) A holt királyok völgye felett
örökre kék az ég,
a holt királyok völgye felett,
fekszünk, Te meg én.



2) Itt a sziget, körötte folyó,
itt vagy nekem, körötted én.
Fekszel mellettem,
rajtunk az április napfény,
a szabadság cirógatja bőrünk.



3) Őrt áll a rom a vén folyó felett,
hosszú az út,
sok múlt emlék kísért,
mesehőssé válunk Te, meg én.



4) Új hegyek,
útról letérve,
irtás vár reánk,
csupasz faágak ölelik az eget,
ahogy ölellek én,
tavaszt sejttet a robbanni készülő rügy,
újuló szerelmünk tavaszát sejteti.



5) Fekszünk szigetünk partján,
előttünk a büszke ősi vár,
egyszerűen betölt a boldogság
s a szabadság.
Bearanyítja bőrödet a nap,
s az első szerelem vágyával látlak újra.



6) Áradt a folyó,
mocsárrá vált a régi út,
idegenné vált a táj,
de nem akadály nekünk az ár,
mert az enyém vagy,
mert a tiéd vagyok,
s reményünkben miénk a világ.



7) Kacérkodott velünk a nap,
felhők mögül kacsintott reánk,
egy nagy madár, talán turul,
hisz a szent helyhez az illett,
óvón terjesztette szárnyait reánk.
S ahogy feküdtünk a fűben,
egy falevél mutatta nekünk
az elfutó időt,
s az élet örökét.
Ahogy feküdtél és néztelek,
rájöttem szeretem lábaid.



8) És újra vártak minket,
szigetünk csúcsai,
a szabadok és boldogok szigete,
nyelvünk más,
de örömünk közös.
Maradtunk magunk és mienk volt a világ.
Miénk volt a napsütés, s a tér,
a szél, a víz, a folyón futó kajakok,
az irigykedő pillantások,
hogy boldogok vagyunk.
Miénk volt a játék öröme,
miénk a közös nevetés,
a sodrás, ahogy masszírozta lábunk,
s miénk volt a pillangó színjátszó szárnya is.
Miénk volt a bizonyosság,
hogy egymásé vagyunk,
s világunk közös.



9) A folyó, a sors mindig változik,
változunk mi is,
csak a szeretet örök,
változnak szigetünk partjai,
s mi múltkor még csak nyúlvány volt,
most önálló sziget,
csak a mienk,
külön szabad föld nekünk,
másé nem lehet.
Kunyhót sodort nekünk össze a vén folyó,
mindent hátrahagyva,
szabadon, mint a szél,
derítjük fel határait.
Nézzük, ahogy árnyékunk táncol a hullámok színén,
vízzé s naparannyá váltál nekem.
Visszatérve kendőd átölel,
mint királynői palást,
úrnőm vagy s a szigeté.



10) A bátorság a borús idővel szembeszáll,
hárman vagyunk, egy teljes kis világ,
az asszony,
a férfi,
a gyerek,
s mint titkos kötelék,
a három érzés egy érzet csupán:
szeretet,
szabadság,
boldogság
- a pillanatban mind egybeforr.
A fatörzs a folyóba hullt,
mint gyermek rajta lépdelsz,
s a semmibe lógatva lábad a végén leülsz.
Fekszünk a parton,
s a csend csobbanása gyerekkacajba olvad,
örök harmónia.



11) Az ártéri erdőben lelünk menedékre,
immáron otthon vagyunk,
aki lát, nincs dolgunk vele,
hadd irigykedjenek,
hogy szabadok
s boldogok vagyunk.

A boldogság?
Sok apró pillanat:
ahogy egy kisgyerek átölel,
ahogy vizet önt reánk,
s a kis autóját sírva keresi,
de egy perc múlva kitárja karját,
s körbe-körbe táncolva örül.



12-13) A nagy tó,
az örök álom,
másnak csak egy part,
pár tucat méter két nádas között
- nekem a holdfény, ezüsthíd,
beúsztam,
s úszol velem,
átölelsz,
eggyé válunk,
Te, én, a hold s a víz,
a világ,
világunk,
szabadságunk, boldogságunk,
s mindenben a szeretet.



14) Az árral küzdünk,
varázsol idegenné
sok régi kedves tájat,
keressük helyünk a világban,
minden ellenében,
pillanatra leljük meg.
Mert mindig van érkezés Veled,
de a béke sokszor csak egy pillanat.

15) Nem tudjuk,
érzi csak szívünk,
hogy múlik a nyár,
egy utolsó lángolás,
hármasban
csak még egyszer,
vágyta a szívünk,
hogy még egyszer szabadok,
s boldogok legyünk,
találja meg egymásban mindazt,
miről álmodik szívünk.
Csak egy pillanat,
örökre megmarad.

 
 
0 komment , kategória:  Rozványi Dávid 1.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 886
  • e Hét: 8424
  • e Hónap: 24063
  • e Év: 57459
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.