Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
x
  2013-07-04 10:38:46, csütörtök
 
  Turgenyev, Ivan Szergejevics: Nessun maggior dolore (Nessun maggior dolore in Hungarian)

Nessun maggior dolore (Hungarian)


Kék mennyboltozat, pehelykönnyű felhők, virágillat, egy fiatal hang édes csendülése, nagy műalkotások ragyogó szépsége, boldogság mosolya bájos női arcon és ezek a varázslatosan szépséges szemek... most már ez mind mit ér, mit ér?

Egy evőkanál kellemetlen és haszontalan orvosság minden két órában - ez kell, ez kell neked.

---

,,Nessun maggior dolore che ricordarsi del tempo felice nella miseria..." -Nincs semmi szomorítóbb, mint emlékezni régi szép időre nyomorban... (Dante; Isteni Színjáték, Pokol, V 121-123. Babits Mihály fordítása.)



Áprily Lajos
 
 
0 komment , kategória:  ivan turgenyev 1.  
x
  2013-07-02 11:24:14, kedd
 
  Turgenyev, Ivan Szergejevics: Apák és fiúk (Отцы и дети in Hungarian)

Apák és fiúk (Hungarian)


Pavel Petrovics állapota gyorsan javult; de még körülbelül egy hétig feküdnie kellett. Elég türelmesen viselte fogságát, ahogy helyzetét nevezte, de sokat piszmogott az öltözködésével, s állandóan kölnivízzel permeteztette szobáját. Nyikolaj Petrovics folyóiratokból olvasott fel neki, Fenyicska éppen úgy kiszolgálta, mint azelőtt, erőlevest, limonádét, lágy tojást, teát hozott; de mindig titkos rémület fogta el, mikor belépett a szobájába. Pavel Petrovics váratlan tette mindenkit megrémített a házban, de legjobban Fenyicskát; egyedül Prokofjics nem vesztette el a higgadtságát, s kijelentette, hogy az ő idejében is verekedtek az urak, ,,de csak nemesurak egymás között, az ilyen agyafúrt fickókat, ha hepciáskodtak, a lóistállóban elnáspángoltatták".
Fenyicskát alig bántotta a lelkiismerete; de ha az összetűzés igazi okára gondolt, időnként szenvedett; aztán meg Pavel Petrovics olyan különösen nézett reá... olyan furcsán, hogy még olyankor is, ha háttal fordult felé, magán érezte a tekintetét. Lesoványodott a szakadatlan belső nyugtalanságtól, és ez, ahogy ilyenkor lenni szokott, még bájosabbá tette.
Egyszer - egy reggel - Pavel Petrovics jól érezte magát, s átköltözött az ágyból a díványra, Nyikolaj Petrovics érdeklődött az állapota iránt, és kiment a szérűskertbe. Fenyicska behozta a teát, letette a kisasztalra, és távozni készült. Pavel Petrovics intett, hogy maradjon.
- Hova siet úgy, Fedoszja Nyikolavna? - kérdezte. - Talán valami dolga van?
- Nincsen, kérem... De... ki kell töltenem a teát.
- Dunyasa ezt maga nélkül is elvégzi; üljön le egy kicsit egy beteg ember mellé. Éppen beszélnem is kell magával.
Fenyicska némán leült a karosszék szélére.
- Figyeljen ide - folytatta Pavel Petrovics, bajuszát meg-megrántva -, rég meg akartam mondani magának: mintha félne tőlem.
- Én?
- Maga, maga. Sohasem néz rám, mintha nem volna tiszta a lelkiismerete.
Fenyicska elpirult, de ránézett Pavel Petrovicsra: olyan különösnek látta most, hogy a szíve csendesen megremegett.
- A lelkiismerete, ugye, tiszta? - kérdezte Pavel Petrovics.
- Miért ne volna tiszta? - suttogta Fenyicska.
- Hát: ki tudja, miért! Különben is kivel szemben követhetett volna el hibát? Velem szemben? Nem valószínű. Másokkal szemben itt a házban? Ez is lehetetlen. Talán az öcsémmel szemben? De hiszen, ugyebár, szereti őt?
- Szeretem.
- Teljes szívéből és teljes lelkéből?
- Én Nyikolaj Petrovicsot teljes szívemből szeretem.
- Igazán? Nézzen csak reám, Fenyicska (először szólította meg így)... jól tudja, hogy nagy bűn a hazugság.
- Nem hazudtam, Pavel Petrovics. Ha Nyikolaj Petrovicsot nem szeretném, nem is kellene az élet!
- És nem cserélné el őt senkivel?
- Ugyan kivel cserélhetném el?
- Ki tudja, hogy kivel! Esetleg azzal az úrral is, aki most elutazott innen.
Fenyicska felállt.
- Én Uram, Istenem, Pavel Petrovics, miért kínoz engem? Mit vétettem én önnek? Hogy mondhat ilyent nekem?
- Fenyicska - mondta Pavel Petrovics szomorúan -, én láttam...
- Mit látott, kérem?
- Hát ott... a lugasban,
Fenyicska haja tövéig, füléig elvörösödött.
- Miben lennék én hibás? - mondta ki nagy nehezen, Pavel Petrovics felemelkedett.
- Maga nem volt hibás abban? Nem volt az? Egyáltalán nem?
- Én egyedül Nyikolaj Petrovicsot szeretem a világon, és szeretni fogom mindörökké! - jelentette ki Fenyicska hirtelen támadt erővel, és közben zokogás fojtogatta. - Amit pedig látott, abban - az utolsó ítéletkor is ezt mondom - nincs, és nem is volt bűnöm, s jobb is volna itt helyben meghalnom, ha engem azzal gyanúsítanak, hogy én a jótevőm, Nyikolaj Petrovics ellen...
Itt hangja cserbenhagyta, és abban a pillanatban azt is megérezte, hogy Pavel Petrovics megragadja és megszorítja a kezét... Fenyicska ránézett, s szinte kővé meredt: a férfi sápadtabb volt, mint az előbb, a szeme csillogott, s ami a legcsodálatosabb, nagy, magányos könnycsepp gördült le az arcán.
- Fenyicska! - szólalt meg, s különös suttogássá halkult a hangja. - Szeresse, szeresse az öcsémet! Olyan derék, jólelkű ember! Ne legyen hűtlen hozzá senkiért a világon, ne hallgasson senkinek a szavára! Gondolja el, mi lehet rettenetesebb, mint viszonzatlanul szeretni! Ne hagyja el soha az én szegény Nyikolajomat!
Fenyicskának elapadt a könnye, és elmúlt a félelme, olyan nagy volt a csodálkozása. De mit érezhetett, mikor Pavel Petrovics, maga Pavel Petrovics, az ajkához szorította a kezét, csók nélkül ráhajolt, s néha görcsösen felsóhajtott...
,,Uramisten - gondolta magában -, tán csak nem valami rohama van?..."
Ebben a pillanatban az egész elvesztett élet ott reszketett Pavel Petrovics lelkében.
Siető lépésektől nyikordult odakünn a lépcső...
Pavel Petrovics eltaszította magától Fenyicskát, s fejét hátravetette a párnára. Az ajtó kinyílt - s vidáman, frissen, pirospozsgás arccal belépett Nyikolaj Petrovics. Mitya, kinek éppen olyan friss és pirospozsgás volt az arca, mint az apjáé, egy ingecskében ott ugrándozott a mellén, mezítelen lábacskájával az apja falusi kabátjának nagy gombjaiba akaszkodva.
Fenyicska odarohant hozzá, átölelte két karjával őt is, a fiát is, majd odaborult a vállára. Nyikolaj Petrovics elcsodálkozott: a tartózkodó és szégyenlős Fenyicska harmadik személy jelenlétében sohasem mutatta ki iránta ilyen érzéseit.
- Mi van veled? - kérdezte tőle, s rápillantva a bátyjára, átadta Mityát Fenyicskának. - Csak nem érzed rosszabbul magadat? - kérdezte, s odament Pavel Petrovicshoz.
Bátyja batisztkendőjébe rejtette az arcát.
- Nem... csak úgy... semmi... Ellenkezőleg, sokkal jobban vagyok.
- Kár volt olyan hamar átköltözni a díványra. Hova mész? - kérdezte Nyikolaj Petrovics Fenyicskától, de ő már becsapta maga mögött az ajtót. - Elhoztam hozzád az én kis daliámat; kívánkozott már a nagybácsija után. De miért vitte el az anyja? No de mi van veled? Talán történt valami köztetek?
- Öcsém - szólalt meg Pavel Petrovics ünnepélyesen. Nyikolaj Petrovics megremegett. Szorongni kezdett, maga sem tudta, miért.
- Öcsém - ismételte Pavel Petrovics -, add a szavadat, hogy teljesíted egy kérésemet.
- Milyen kérés lehet? Beszélj.
- Nagyon fontos; az én nézetem szerint életed boldogsága függ tőle. Az egész idő alatt sokat gondolkoztam azon, amit most mondani akarok... Öcsém, teljesítsd kötelességedet, a becsületes és nemes szívű ember kötelességét, számolj le egy visszás helyzettel és azzal a rossz példával, melyet te, aki a legjobb ember vagy, másoknak adsz!
- Mit akarsz mondani, Pavel?
- Vedd feleségül Fenyicskát. Szeret; a fiad anyja.
Nyikolaj Petrovics egy lépést hátrált, és összecsapta a kezét.
- És ezt te mondod, Pavel, akit én az ilyen házasságok könyörtelen ellenségének tartottam mindig! Te mondod ezt? Talán nem tudod, hogy egyes-egyedül csak az irántad érzett tiszteletből nem teljesítettem azt, amit joggal neveztél az előbb kötelességnek?
- Ebben az esetben kár volt annyira tisztelned - felelte bús mosollyal Pavel Petrovics. - Kezdem hinni, hogy Bazarovnak igaza volt, amikor arisztokratizmust lobbantott szememre. Nem, kedves öcsém, elég már a kényeskedésből és a világgal törődésből: mi már öreg és csendes emberek vagyunk: ideje, hogy félretegyünk minden hiúságot. Elsősorban pedig, amint te mondod, teljesítjük majd a kötelességünket; meglásd, még a boldogságot is megkapjuk ráadásul.
Nyikolaj Petrovics odarohant bátyjához, hogy megölelje.
- Te egyszer s mindenkorra kinyitottad a szemem! - kiáltott fel. - Nemhiába hangsúlyoztam mindig, hogy te vagy a legjobb és legokosabb ember a világon; most aztán azt is látom, hogy éppen olyan bölcs vagy, amilyen nagylelkű.
- Csendesebben, csendesebben - szakította félbe Pavel Petrovics. - Ne szakítsd fel bölcs bátyád lábán a sebet, aki majdnem ötvenesztendős korában úgy megverekedett, mint egy zászlós. Ez hát elintézett dolog: Fenyicska a bellesoeur-öm* lesz.
- Drága Pavel bátyám! De mit szól hozzá Arkagyij?
- Arkagyij? Ujjongani fog, kérlek szépen! A házasság ellenkezik a prenszipjeivel, de az egyenlőségérzésének hízelegni fog. De hát valóban: mit keresnek a kasztok au dixneuviéme siécle?**
- Ó, te Pavel, te Pavel! Hadd csókoljalak meg még egyszer. Ne félj, most óvatos leszek.
A testvérek megölelték egymást,
- Mit gondolsz? Nem kellene szándékodat már most közölni vele? - kérdezte Pavel Petrovics.
- Miért siessünk vele? - felelt kérdéssel Nyikolaj Petrovics. - Talán volt köztetek erről valami beszélgetés?
- Beszélgetés, köztünk? Quelle idée!***
- Akkor rendben van. Először is gyógyulj meg, hiszen ez úgysem szalad el... Meg kell gondolni jól, meg kell hányni-vetni...
- De hiszen, ugye, elhatároztad?
- Persze hogy elhatároztam, s tiszta szívből köszönöm ezt neked. Most magadra hagylak, pihenned kell; minden izgalom megárthat... De majd beszélünk még róla. Aludj el, lelkem, s adjon isten neked egészséget!
,,Miért hálálkodik ennyire? - tűnődött Pavel Petrovics, amikor magára maradt. - Mintha nem tőle függne! Én pedig, mihelyt feleségül veszi, elmegyek innen valahová messzibb vidékre, Drezdába vagy Firenzébe, és ott élek majd, míg el nem patkolok."
Pavel Petrovics megnedvesítette homlokát egy kis kölnivízzel, s behunyta szemét. Ahogy a ragyogó nappali világosság végigömlött rajta, szép, lesoványodott feje úgy feküdt a fehér párnán, mint egy halotté... Hiszen halott is volt.

* Sógornő. (francia)
** A XIX. században. (francia)
*** Micsoda ötlet! (francia)

Áprily Lajos

 
 
0 komment , kategória:  ivan turgenyev 1.  
x
  2013-07-01 19:15:36, hétfő
 
  Turgenyev, Ivan Szergejevics: Állj! (Стой! in Hungarian)

Állj! (Hungarian)


Állj! Így, ahogy most látlak - így maradj meg az emlékezetemben mindörökre!

Ajkadról most lebbent el az utolsó, lelkedből lelkedzett hang, szemed nem szikrázik s nem ragyog, a boldogság súlyától elhomályosul, üdvösséges tudatától annak a szépségnek, melynek a kifejezése sikerült neked, s amely után mintha kinyújtanád diadalmas, de elerőtlenedett két karod!

Micsoda fény, a nap fényességénél is tisztább és finomabb ragyogás ömlött el egész testeden és ruhád legparányibb redőin? Melyik isten simította hátra, dédelgető fuvallatával, lengedező fürtjeidet?

A csókja ott ég márvány-haloványságú homlokodon.

Itt van a titok - a megnyílt titok, a költészet, az élet, a szerelem titka! És itt van, itt van a halhatatlanság! Más halhatatlanság nincs - ne is legyen. Ebben a pillanatban te halhatatlan vagy.

Elszáll a pillanat - s újra egy marék hamu vagy, egy asszony, egy gyerek... De mit számít ez neked! - Ebben a pillanatban minden mulandó és időbeli felett s minden mulandón kívül álltál. - Ez a te pillanatod véget nem ér soha.

Állj! - s engedd, hogy halhatatlanságod osztályosa legyek, hullasd a lelkembe örökkévalóságod visszaragyogó sugarát!

Áprily Lajos
 
 
0 komment , kategória:  ivan turgenyev 1.  
x
  2013-06-17 21:04:50, hétfő
 
  Turgenyev, Ivan Szergejevics: Az én fáim (Мои деревья in Hungarian)

Az én fáim (Hungarian)


Levelet kaptam egy régi egyetemi diáktársamtól; gazdag földbirtokos volt, arisztokrata. Meghívott magához a birtokára.

Tudtam, hogy régóta beteg, világtalan is, szélütés is érte, alig tud járni... Elmentem hozzá.

Tágas parkjának egy fasorában találtam őt. Bundába burkolózva - nyáron volt ez a találkozás - sorvadtan, meggörbülve, zöld ellenzővel a szeme fölött, kicsi kocsiban ült, melyet két díszes-livrés inas tolt hátulról...

- Üdvözlöm itt - szólalt meg síri hangon -, az én ősi földemen, az én százados fáim árnyékában!

Feje fölött egy hatalmas, ezer esztendős tölgy sátorként terjesztette szét lomb-koronáját.

És én elgondolkoztam: ,,O, te ezer esztendős óriás, hallod ezt? Ez a gyökereid körül csúszó, félholt féreg a maga fájának nevez!"

De akkor szellő lendült felénk s könnyű suhogással végigfutott a tölgyóriás sűrű lombozatán... S nekem úgy rémlett, hogy a vén tölgy jóindulatú, csendes nevetéssel válaszolt az én tűnődésemre is - és a beteg hivalkodó szavára is.

Áprily Lajos
 
 
0 komment , kategória:  ivan turgenyev 1.  
x
  2013-03-22 11:52:54, péntek
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ......... 2011-01-30 07:42:08

Ivan Turgenyev: V. N. B.
Ha tavaszi napon, ó, engedelmes angyal,
szokott sétád után hozzám lépsz kedvesen,
s kinyújtod karod, és nyílt-mosolyu arccal
kedvenc virágaim csokrát adod nekem:

nem választom külön akkor kezed s virágod,
ajkam hozzájuk ér, és így talál haza,
és teljesen betölt, mint gondnélküli álmok,
közelséged s a friss virágok illata.

Karcsú testedre és szűzi válladra nézek,
világos, tág szemed nagy csöndjét kortyolom,
s ugyanúgy hallgatom gyermeki-víg beszéded,
mint a dajka-mesét hallgattam egykoron.

Arcodba nézek és szívemben új öröm gyúl -
betelni, kedvesem, már nem tudok veled -
csak érted őrzöm én zord lelkemben ezentúl
a gyöngédséget és a hű érzelmeket.

/Ford.: Eörsi István/
 
 
0 komment , kategória:  ivan turgenyev 1.  
x
  2013-03-01 10:23:12, péntek
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ......... 2011-01-30 07:42:08
Ivan Turgenyev: Mért mondok bús verset
Mért mondok bús verset magamban
magányosságom éjjelén?
Mért száll egy elnémíthatatlan,
forró s édes hang felém?

Mért? Szótalan szerelmi vágyban
tüzet nem lángomtól fogott,
s zokogtató búbánatában
nem énértem sóhajtozott.

Mért siet hát lelkem feléje,
kit olyan esztelen kívánt?
Így fut a tenger hab-zenéje
elérhetetlen part iránt.

/Ford.: Áprily Lajos/

 
 
0 komment , kategória:  ivan turgenyev 1.  
x
  2013-03-01 10:21:14, péntek
 
  Turgenyev, Ivan Szergejevics: Nimfák (Нимфы in Hungarian)

Nimfák (Hungarian)


Karéjban elnyúló, csodaszép hegyek láncolata előtt álltam; fiatal, zöld erdőség borította a hegyeket tetőtől talpig.

Felettük átlátszóan kéklett a déli ég; játékosan ragyogott a magasból a napsugár; lent serény patakok csacsogtak, félig eltakarva a fű alatt.

S eszembe jutott egy réges-régi monda; az, amelyik arról szól, hogy a Krisztus születését követő első században egyszer egy görög hajó haladt az Égei-tengeren.

Dél volt... Csendes idő. És hirtelen a magasból, a kormányos feje felett, tisztán és érthetően ezt kiáltotta valaki: ,,Amikor a sziget mellett haladsz, kiáltsd el hangos szóval: - A nagy Pán halott!"

A kormányos elámult és megrémült. De amikor a hajó a sziget mellett haladt, engedelmeskedett és elkiáltotta: ,,A nagy Pán halott!"

És abban a pillanatban, a kiáltásra válaszul, az egész messzenyúló part hosszában (pedig lakatlan volt a sziget) hangos zokogások, sóhajtások és hosszú, panaszos kiáltások hangzottak fel: ,,A nagy Pán halott! Halott!"

Ez a monda jutott az eszembe... s egyszerre különös gondolatom támadt: ,,Mi lenne, ha én is elkiáltanám magam?"

De a körülöttem ujjongó környezet nem engedte meg, hogy a halálra gondoljak - és teljes erőmből ezt kiáltottam: ,,Feltámadott! A nagy Pán feltámadott!"

És csodák csodája! - abban a pillanatban a zöldellő hegyek széles karéján végig egybecsendülő kacagás, vidám beszéd, hangos taps csattant kiáltásomra feleletül. - ,,Feltámadott! Pán feltámadott!" - morajlottak a kedves fiatal hangok. S előttem minden nevetésbe kezdett, s ez a nevetés ragyogóbb volt a magasságból sugárzó napnál s élénkebb a fű alatt csacsogó patakoknál. Könnyű léptek siető dobogása hangzott, a zöld lombsűrűségen át hullámos-redős tunikák márványfehérsége s mezítelen testek életes rózsaszíne villant... Nimfák, nimfák, driádok és bacchánsnők futottak le a magasságból a sík mezőre!...



Egyszerre bukkantak fel valamennyi erdőszélen. Fürtök kondorodnak az isteni fejeken, formás kezek koszorúkat és timpanonokat emelnek a magasba - és amerre futnak, nevetés, ragyogás, olimpuszi nevetés fut velük együtt.

Az élen egy istennő száguld. Magasabb és szebb valamennyinél. Vállán puzdra, kezében íj, lobogó fürtjein a hold ezüst sarlója.

Diána, te vagy?

De hirtelen az istennő megáll... s nyomban utána megáll valamennyi nimfa. Elhalt a csengő kacagás. Láttam, amikor a hirtelen elnémult istennő arcát halálos sápadtság lepte be, s láttam, hogy vert gyökeret a földbe lába, szája leírhatatlan rémülettől nyílt ki, távolba meredő két szeme kitágult... Mit pillanthatott meg? Hova nézhetett?

Arrafelé fordultam, amerre az istennő nézett.

A látókör legszélén, az alacsony mezőség vonala mögött, tüzes pontként arany kereszt égett egy keresztény templom tornyának az ormán... Az istennő ezt a keresztet pillantotta meg.

Egyenetlen, hosszú sóhajtást hallottam a hátam mögött, elpattant húr remegéséhez hasonlót... s amikor hátrafordultam, híre-hamva sem volt a nimfa-rajnak...

A széles erdőség tovább zöldellt... s csak helyenként villantak át és tünedeztek el bizonytalan fehér foltok a lombok sűrű hálóján keresztül. A nimfák tunikái voltak-e vagy a völgyek mélyéről felszálló párafoltok - nem tudom.

De mennyire sajgott a szívem azért az eltűnt istennő-rajért!

Áprily Lajos
 
 
0 komment , kategória:  ivan turgenyev 1.  
x
  2011-11-28 21:35:23, hétfő
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ......... 2011-01-30 07:42:08

Ivan Turgenyev: Ha egy név, mely leszállt szívembe
Ha egy név, mely leszállt szívembe mélyen,
váratlanul felkelti elfeledt,
elcsendesültnek képzelt szenvedélyem,
s régóta holtnak hitt szerelmemet -

restellem ezt a lanyha, lassu élést,
s hogy lelkemből lomot ki nem vetek,
hogy sem könnyet, sem csókot, sem becézést,
hogy semmit, semmit nem feledhetek.

Restellem, s néha fáj s néha éget,
és arra gondolok: vajon lehet,
hogy engem nem csalhat meg már az élet,
s hogy mindvégig megóvom szívemet?

S hogy van jogom elvetni megtagadva
büszkén a régi gyermek-álmokat,
mindazt, mi szívben félénken fakadna,
mint első tavaszi virágokat?

S fáj, hogy emlékemet megvetni mertem
s gúnyolódni tudtam kíméletlenül...
Az ismerős nevet többször kiejtem -
s lelkem múltamban újra elmerül.

/Ford.: Áprily Lajos/


 
 
0 komment , kategória:  ivan turgenyev 1.  
x
  2011-10-25 13:44:58, kedd
 
  Ivan Szergejevics Turgenyev
Ha egy név, mely leszállt szívembe

Ha egy név, mely leszállt szívembe mélyen,
váratlanul felkelti elfeledt,
elcsendesültnek képzelt szenvedélyem,
s régóta holtnak hitt szerelmemet -

restellem ezt a lanyha, lassu élést,
s hogy lelkemből lomot ki nem vetek,
hogy sem könnyet, sem csókot, sem becézést,
hogy semmit, semmit nem feledhetek.

Restellem, s néha fáj s néha éget,
és arra gondolok: vajon lehet,
hogy engem nem csalhat meg már az élet,
s hogy mindvégig megóvom szívemet?

S hogy van jogom elvetni megtagadva
büszkén a régi gyermek-álmokat,
mindazt, mi szívben félénken fakadna,
mint első tavaszi virágokat?

S fáj, hogy emlékemet megvetni mertem
s gúnyolódni tudtam kíméletlenül...
Az ismerős nevet többször kiejtem -
s lelkem múltamban újra elmerül.

/Ford.: Áprily Lajos/

 
 
0 komment , kategória:  ivan turgenyev 1.  
x
  2011-05-31 20:54:16, kedd
 
  Turgenyev, Ivan Szergejevics: Fegya (Федя in Hungarian)

Fegya (Hungarian)


Hallgatagon lovagol fagyos éjben

botladozó paripán falujába.

Gyűlik a zordon felleg az égen,

csillag nem ragyog egy sem a tájra.



Nénike áll a sövény-kerítésnél.

,,'Stét, nagyanyó!" ,,Fegya! Hűha! Te jársz itt?

Így elinalni! Fiú, hová tűntél?"

,,Ejh, sose láthatsz innen odáig!



Él-e anyám? Hugom él-e? S fivérem?

Ép-e a ház? S a fiúk Moszkvába

nem hazug álhírt hoztak-e nékem?

Özvegy-e nagyböjt óta Parása?"



,,Házad - akár régen - csupa bőség,

jól van anyád, testvéreid élnek,

özvegy lett a Parása, de öt hét mulva

megint fiatal feleség lett."



Füttybe fogott, míg a szél dühe mordult,

s húzta szemébe a sapkát mélyen.

Szótlanul intett, s már lova fordult,

visszafelé, s eltűntek az éjben.

Eörsi István

 
 
0 komment , kategória:  ivan turgenyev 1.  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 90
  • e Hét: 1735
  • e Hónap: 17374
  • e Év: 50770
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.