Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
x
  2013-07-21 05:33:58, vasárnap
 
  Supervielle, Jules: Prière à l'inconnu

Prière à l'inconnu (French)


Voilà que je me surprends à t'adresser la parole,

Mon Dieu, moi qui ne sais encore si tu existes

Et ne comprends pas la langue de tes églises chuchotantes.

Je regarde les autels, la voűte de ta maison,

Comme qui dit simplement: voilà du bois, de la pierre,

Voilà des colonnes romanes.

Il manque le nez à ce saint.

Et au-dedans comme au-dehors, il y a la détresse humaine.

Je baisse les yeux sans pouvoir m'agenouiller pendant la messe,

Comme si je laissais passer l'orage au-dessus de ma tête.

Et je ne puis m'empêcher de penser à autre chose.

Hélas ! j'aurai passé ma vie à penser à autre chose.

Cette autre chose, c'est encore moi.

C'est peut-être mon vrai moi-même.

C'est là que je me réfugie.

C'est peut-être là que tu es.

Je n'aurai jamais vécu que dans ces lointains attirants.

Le moment présent est un cadeau dont je n'ai pas su profiter.

Je n'en connais pas bien l'usage.

Je le tourne dans tous les sens,

Sans savoir faire marcher sa mécanique difficile.

Mon Dieu, je ne crois pas en toi, je voudrais te parler tout de même.

J'ai bien parlé aux étoiles, bien que je les sache sans vie,

Aux plus humbles des animaux, quand je les savais sans réponse,

Aux arbres qui, sans le vent, seraient muets comme la tombe.

Je me suis parlé à moi-même, quand je ne sais pas bien si j'existe.

Je ne sais si tu entends nos prières, à nous les hommes,

Je ne sais si tu as envie de les écouter.

Si tu as, comme nous, un coeur qui est toujours sur le qui-vive

Et des oreilles ouvertes aux nouvelles les plus différentes

Je ne sais pas si tu aimes à regarder par ici.

Pourtant je voudrais te remettre en mémoire la planète terre

Avec ses fleurs, ses cailloux, ses jardins et ses maisons

Avec tous les autres et nous qui savons bien que nous souffrons.

Je veux t'adresser sans tarder ces humbles paroles humaines

Parce qu'il faut que chacun tente à présent tout l'impossible.

Même si tu n'es qu'un souffle d'il y a des milliers d'années

Une grande vitesse acquise

Une durable mélancolie

Qui ferait tourner encore les sphères dans leur mélodie

Je voudrais, mon Dieu sans visage et peut-être sans espérance

Attirer ton attention parmi tant de ciels vagabonde

Sur les hommes qui n'ont pas de repos sur la planète.

Ecoute-moi ! Cela presse. Ils vont tous se décourager

Et l'on ne va plus reconnaître les jeunes parmi les âgés

Chaque matin, ils se demandent si la tuerie va commencer.

De tous côtés, l'on prépare de bizarres distributeurs de sang de plaintes et de larmes

L'on se demande si les blés ne cachent pas déjà des fusils.

Le temps serait-il passé où tu t'occupais des hommes ?

T'appelle-t-on dans d'autres mondes, médecin en consultation,

Ne sachant où donner de la tête

Laissant mourir sa clientèle ?

Ecoute-moi ! Je ne suis qu'un homme parmi tant d'autres.

L'âme se plait dans notre corps,

Ne demande pas à s'enfuir dans un éclatement de bombe.

Elle est pour nous une caresse, une secrète flatterie.

Laisse-nous respirer encore sans songer aux nouveaux poisons

Laisse-nous regarder nos enfants sans penser tout le temps à la mort.

Nous n'avons pas du tout le coeur aux batailles, aux généraux.

Laisse-nous notre va-et-vient, comme un troupeau dans ses sonnailles,

Une odeur de lait frais se mélant à l'odeur de l'herbe grasse.

Ah ! si tu existes, mon Dieu, regarde de notre côté.

Viens te délasser parmi nous.

La terre est belle, avec ses arbres, ses fleuves et ses étangs,

Si belle, que l'on dirait que tu la regrettes un peu

Mon Dieu, ne va pas faire la sourde oreille

Et ne va pas m'en vouloir si nous sommes à tu et à toi

Si je te parle avec tant d'abrupte simplicité.

Je croirais moins qu'en tout autre en un Dieu qui terrorise.

Plus que par la foudre, tu sais t'exprimer par les brins d'herbe

Et par les jeux des enfants et par les yeux des ruisseaux.

Ce qui n'empêche pas les mers et les chaînes de montagnes.

Tu ne peux pas m'en vouloir de dire ce que je pense

De réfléchir comme je peux sur l'homme et sur son existence

Avec la franchise de la terre et des diverses saisons

Et peut-être de toi-même dont j'ignorerais les leçons

Je ne suis pas sans excuses

Veuille accepter mes pauvres ruses

Tant de choses se préparent sournoisement contre nous

Quoi que nous fassions, nous craignons d'être pris au dépourvu

Et d'être comme le taureau

Qui ne comprend pas ce qui se passe

Le mène-t-on à l'abattoir

Il ne sait où il va comme ça

Et juste avant de recevoir le coup de mort sur le front

Il se répète qu'il a faim et brouterait résolument

Mais qu'est-ce qu'ils ont ce matin avec leurs tabliers pleins de sang

A vouloir tous s'occuper de lui ?





Imádság az ismeretlenhez (Hungarian)


Lám, azon kapom magamat, hogy hozzád intézem

szavam,

én, Istenem, aki azt sem tudom még, hogy vagy-e,

és suttogó templomaid nyelvét nem értem,

nézem az oltárokat, házad boltíveit,

mint aki egyszerűn: ,,Íme, fa - mondja -, íme, kő,

ezek itt román oszlopok, annak a szentnek hiányzik

az orra,

s idebent is, mint odakint, csupa emberi nyomorúság."

Mise alatt lesütöm a szemem, de letérdelni nem tudok.

Mintha hagynám, hogy a vihar elhúzzon a fejem fölött,

s hogy másra ne gondoljak, meg nem állom.

Bár úgy töltöttem volna életem, hogy mindig másra

gondolok,

ez a más, ez is én vagyok, talán ez az igazi lényem.

Ide menekülök, s itt vagy talán te is,

mindige vonzó messzeségben vágytam élni,

a jelen pillanat ajándék s hasznomra fordítani sose

tudtam,

nyitját nem ismerem, forgatom erre-arra,

bonyolult szerkezetét járásra bírnom sose sikerült.

Nem hiszek benned, Istenem, mégis szeretnék beszélni

veled;

a csillagokkal is beszéltem, pedig tudom, hogy

élettelenek,

s a legszerényebb állatokkal is, pedig tudtam, hogy

nem felelnek,

s a fákkal is, bár ha nem járna szél, némák volnának,

mint a sír.

Magammal is beszéltem, pedig nem tudom biztosan,

hogy vagyok-e.

tudom, hogy meghallod-e imánkat, a miénket,

emberekét,

hogy szívesen hallod-e, ha hallod,

bogy van-e, mint nekünk, szíved, mely mindig retteg,

mindig résen áll,

s van-e éber füled a különféle híreket figyelni.

Nem tudom, szeretsz-e ide lenézni,

mégis szeretném eszedbe idézni ezt a bolygót, a Földet

virágaival, kavicsaival, kertjeivel, házaival.

Mind a többiekkel s velünk, akik tudjuk, hogy

szenvedünk.

Szeretnék késedelem nélkül szólni hozzád alázatos

emberi szavaimmal,

mert most mindegyikünk meg kell hogy kísértse

a teljes lehetetlent,

még ha egyéb se vagy, tízezer év előtti fuvalom csak,

sodró kezdősebesség, vagy maradandó szomorúság,

mely a szférákat dallamukra máig forgatja még.

Szeretném, orca nélkül létező és talán reménytelen.

Istenem,

figyelmed, annyi kóbor ég között, az emberekre vonni,

kiknek nincs már nyugalmuk e planétán.

Figyelj rám, sürgős a dolog, elcsüggednek lassan

mindannyian,

s a vének közt az ifjakat már nem ismerni meg

maholnap.

Minden reggel azt kérdezik szorongva, nem az öldöklés

kezdetére keltek-e,

a vérnek, a kínnak, a könnynek

furcsa osztogatóit készítik mindenütt,

azt kérdezik, nem rejtenek-e már fegyvereket a

búzatáblák.

Elmúlott volna az az idő, mikor még törődtél az

emberekkel,

más világokba hívnak talán, tanácskozásra orvost,

ki azt se tudja, hova kapjon, s betegei sorra kihalnak?

Figyelj rám, egy ember vagyok a többi sok közt,

testünkben jól érzi magát a lélek, nem akar megszökni

belőle valami bombarobbanásban,

szelíd cirógatás, titkos hízelkedés nekünk ő.

Engedj még úgy lélegzenünk, hogy ne kelljen új

mérgeken tűnődnünk,

engedd úgy néznünk a gyermekeinket, hogy ne

gondoljunk folyton a halálra.

A mi szívünk nem a csatáké és nem a tábornokoké.

Hadd kóboroljunk erre-arra, mint kolompszavával a

nyáj,

és nyomában a tej szaga a kövér fű szagával elvegyül.

Ó ha vagy, Istenem, tekints le ránk

pihenj meg köztünk, jöjj, a Föld olyan szép fáival,

folyóival, tavaival, hogy azt hinné az ember,

hogy egy kicsit sajnálod is.

Uram, ne engedd el füled mellett továbbra is szavunkat,

s ne haragudj reám, amiért így tegeződöm veled

s ily kurtán-furcsán egyszerűn beszélek,

de semmiben sem hinnék oly kevéssé, mint egy olyan

Istenben, aki zsarnok;

s jobban ki tudod fejezni magad villámodnál

a hajlékony füvekkel,

patakok tárt szemével s a kisgyerekek játékaival,

amitől bízvást téged vallanak még a tengerek és a

hegyláncok is.

Nem haragudhatsz meg reám, mert ami a szívemen,

az a számon,

és eltűnődöm, ahogy telik tőlem, az emberen és létén,

oly nyíltan, mint amilyen nyílt a Föld s a forgó évszakok

(s te magad is talán; bár leckéid nem ismerem).

Vannak mentségeim, tűrd el gyarló fondorkodásaim,

olyan sok minden készül alattomban ellenünk,

bármit tegyünk is, egyre rettegünk, hogy így lepnek

meg, készületlenül,

mint a bikát: mi történik, nem érti,

a vágóhídra vezetik, nem tudja, hova baktat,

s épp mielőtt a halálos csapás a homlokára sújt,

éhét bőgi szegény, konokul legelni szeretne,

de mi történt velük ma reggel, hogy vértől lucskos

kötényeikben

mind vele akarnak törődni?

Rónay György

 
 
0 komment , kategória:  Jules Supervielle 1.  
x
  2013-07-19 14:11:10, péntek
 
  Supervielle, Jules: Feledékeny emlékezet (Oublieuse mémoire in Hungarian)

Oublieuse mémoire (French)


Pâle soleil d'oubli, lune de la mémoire,

Que draines-tu au fond de tes sourdes contrées ?

Est-ce donc là ce peu que tu donnes à boire

Ces gouttes d'eau, le vin que je te confiai ?



Que vas-tu faire encor de ce beau jour d'été

Toi qui me change tout quand tu ne l'as gâté ?

Soit, ne me les rends point tels que je te les donne

Cet air si précieux, ni ces chères personnes.



Que modèlent mes jours ta lumière et tes mains,

Refais par-dessus moi les voies du lendemain,

Et mène-moi le coeur dans les champs de vertige

Où l'herbe n'est plus l'herbe et doute sur sa tige.



Mais de quoi me plaignais-je, ô légère mémoire...

Qui avais soif ? Quelqu'un ne voulait-il pas boire ?



*



Regarde, sous mes yeux tout change de couleur

Et le plaisir se brise en morceaux de douleur,

Je n'ose plus ouvrir mes secrètes armoires

Que vient bouleverser ma confuse mémoire.



Je lui donne une branche elle en fait un oiseau,

Je lui donne un visage elle en fait un museau,

Et si c'est un museau elle en fait une abeille,

Je te voulais sur terre, en l'air tu t'émerveilles !



Je te sors de ton lit, te voilà déjà loin,

Je te cache en un coin et tu pousses la porte,

Je te serrais en moi, tu n'es plus qu'une morte,

Je te voulais silence et tu chantes sans fin.



Qu'as-tu fais de la tour qu'un jour je te donnai

Et qu'a fait de l'amour ton coeur désordonné ?



*



Mais avec tant d'oubli comment faire une rose,

Avec tant de départ comment faire un retour,

Mille oiseaux qui s'enfuient n'en font un qui se pose

Et tant d'obscurité simule mal le jour.



Écoutez, rapprochez moi cette pauvre joue,

Sans crainte libérez l'aile de votre coeur

Et que dans l'ombre enfin votre mémoire joue,

Nous redonnant le monde aux actives couleurs



Le chêne redevient arbre et les ombres, plaine,

Et voici donc ce lac sous nos yeux agrandis ?

Que jusqu'à l'horizon la terre se souvienne

Et renaisse pour ceux qui s'en croyaient bannis !



Mémoire, soeur obscure et que je vois de face

Autant que le permet une image qui passe ...



*



J'aurai rêvé ma vie à l'instar des rivières

Vivant en même temps la source et l'océan

Sans pouvoir me fixer même un mince moment

Entre le mont, le plaine et les plages dernières.



Suis-je ici, suis-je là ? Mes rives coutumières

Changent de part et d'autre et me laissent errant;

Suis-je l'eau qui s'en va, le nageur descendant

Plein de trouble pour tout ce qu'il laissa derrière?



Ou serais-je plutôt sans même le savoir

Celui qui dans la nuit n'a plus que la ressource

De chercher l'océan du côté de la source

Puisqu'est derrière lui le meilleur de l'espoir ?





Feledékeny emlékezet (Hungarian)


Ó feledés fakó napja, emlékezet

bús holdja, mit cipelsz süket éjed ködében?

Csak pár csöpp vizet adsz innom a bor helyett,

amit balgán reád bíztam valaha régen?



Mit művelsz majd e szép nyári nappal is, álnok,

ki amit tönkre nem teszel, azt elvarázslod?

Jó, ne add vissza úgy, mint én adom neked

át e lágy levegőt s kedves személyeket.



Formáld napjaimat fényeddel és kezeddel,

fölöttem holnapom íves útját vezesd el

s ragadd el szívemet a mámoros mezőkig,

hol nem fű már a fű és szárán tépelődik.



De ó emlékezet! mért bánkódtam, s mi bántott?

Ki szomjazott? Talán valaki inni vágyott?



*



Nézd, minden színt cserél, ha pillantásom érte,

széttörik az öröm száz fájdalom-cserépre,

kinyitni sem merem titkos szekrényemet,

úgy összedúlta a kusza emlékezet.



Egy ágat adok: ő egy madarat kohol lám,

egy arcot mutatok és lesz belőle ormány,

s ha ormányt, méheként rebben föl egy virágról,

földre kívántalak, s a magasban cikázol!



Ágyadból keltelek föl, és már messze vagy,

sarokba dugtalak, s te ajtómon kopogtál,

magamba zártalak, nem vagy csak egy halott már.

folyton dalolsz, pedig csöndnek akartalak.



Mivé lett a torony, mit neked adtam egyszer,

és rendetlen szived mit tett a szerelemmel?



*



Hogy lesz egy rózsaszál ekkora feledésből,

egyetlen érkezés ennyi útrakelésből?

Száz szállóból se lesz egy pihenő madár,

s rosszul színlel napot ilyen sűrű homály.



Figyelj rám, hajtsd szegény arcodat ide lágyan,

ne félj, hagyd, hogy szived szárnyát kiszabadítsa.

játsszék boldogan az emlékezet az árnyban,

s adja élő szinét a létnek végre vissza.



Újra fa lesz a tölgy és az árnyék mező,

s megnőtt szemünk előtt csillámlik ez a tó itt,

emlékezzék a föld egész a horizontig,

s száműzöttjeinek szülessék újra ő!



S add, ó emlékezet, hogy végre látva lássak,

habár egy fátylasan rebbenő képen át csak...



*



Álmodtam: életem folyam és hömpölyög

s úgy él egyszerre, mint forrás és óceán,

nem pihenhetve meg, egy percre bár csupán,

a hegy, a síkok és a torkolat között.



Itt vagyok, ott vagyok? Megszokott partjaim már

változnak hűtlenül és tévelyegni hagynak;

omló vize vagyok, vagy úszója a habnak,

zavarban mindazért, amit elhagytam immár?



Vagy inkább az vagyok, ki öntudatlanul,

ha már éje ölén más megoldásra nem lelt,

egyre ott keresi a forrásnál a tengert,

mert reménye java már mögötte fakul?

Rónay György

 
 
0 komment , kategória:  Jules Supervielle 1.  
x
  2013-07-19 01:02:11, péntek
 
  Supervielle, Jules: A halál kertjei (Le Jardin de la Mort in Hungarian)

Le Jardin de la Mort (French)


Le jardin de la mort riche d'arbres sans nombre

Continue à jamais nos plus secrets désirs,

Un regret souterrain s'y change en herbe sombre

Puisqu'il n'a pas trouvé la force de mourir.



De quelle lourde tête humaine,

Volubilis, es-tu sorti,

Et d'ou vient cette grande peine

Qui se fait jour dans cet épi?



La terre prend en amitié

Les plus humbles de nos soucis

Et recouvre plus qu'à moitié

Les cœurs privés d'humaine vie.



Mais, pauvre vie insatisfaite,

Tu voudrais relever la tête

Et tu cherches un nouveau cœur

Pour loger ton ancienne ardeur,



Ne cherche plus, c'est autre chose

Que tu trouveras dans la rose,

Dans sa fraîcheur renouvelée

Par les larmes de la rosée.



Et ne regrette rien tout bas

A la manière de naguère.

Sache te livrer tout entière

Aux plantes, ne lésine pas,



Sans réticence ni colère

Fie-toi aux formes de la terre,

Mais voilà qu'enfin tu consens

A t'abandonner en tous sens.



Vois comme ta vieille folie

En mille herbes se modifie,

Regarde ton ancien courage

Le voilà devenu branchage.



L'horreur de la mort, avouée,

En feuillages s'est dénouée"

Par là-dessus un peu de vent,

C'est le nouveau contentement.



Et voici maintenant, racines et surface,

Un beau parc plus humain que la ville aux grands cris,

Et parfois un grand cerf y prend, toute la place,

Vois s'étoiler le vide errant derrière lui.





A halál kertjei (Hungarian)


A halál kertjei, dús fákkal népesülten

legélőbb vágyaink élik tovább örökkön,

mély, föld alatti bú nyer formát ott a fűben,

mert halni gyönge volt, amíg fönt élt a földön.



Hajnalka, mily bús koponyának

kelyhéből nősz ki, kék virág,

és honnét jő a kín, a bánat,

mely e tüskében üt tanyát?



Mert nincs oly halk gondunk-bajunk,

melyre a jó föld írt nem adna,

s szívünket is, ha meghalunk,

szelíd pólyákkal betakarja.



De csonka lét, te megtörött, ki

szeretnél ismét talpra szökni

és új szívet kutatsz vadul

a régi lángnak otthonul:



hagyd abba, más az üdv, amit már

a ringó rózsa kelyhe kínál

hűs éjjelén, midőn a harmat

könnyétől újton újra sarjad;



és ezt se tedd: ezen s azon

bánkódni, mint dohogva nemrég;

próbáld meg, oldódj föl a gyengéd

növényvilágban szabadon;



ne húzódozz, ne légy mogorva,

barátod mind e földi forma;

bízz bennük; szíved végre hát

egészen megadja magát.



És lám, a régi sok bolondság

ezer fűszállá változott át,

és íme, hajdan hősi kedved

most mint egy fának ága reszket.



A vad halál nyílt, páni gondja

átlényegült a lenge lombba,

rá gyönge szél suhan le, és

ragyog a megelégedés.



S most itt él, gyökerek s koronák szövedéke,

e szép kert, s emberibb, minta sikoltó város,

s olykor egy óriás szarvas szökik föléje,

s mögötte a homály csillagokkal virágos.

Rónay György

 
 
1 komment , kategória:  Jules Supervielle 1.  
x
  2013-07-18 13:04:37, csütörtök
 
  Supervielle, Jules: Isten az emberre gondol (Dieu pense à l'homme in Hungarian)

Dieu pense à l'homme (French)


Il faudra bien qu'il me ressemble

Je ne sais encore comment,

Moi qui suis les mondes ensemble

Avec chacun de leurs moments.

Je Le veux séparer du reste

Et me l'isoler dans les bras

Je voudrais adopter ses gestes

Avant qu'il soit ce qu'il sera,

Je le devine à sa fenêtre

Maïs la maison n'existe pas.

Je le tâte, je le tâtonne,

Je le forme sans le vouloir

Je me le donne, je me l'ôte,

Que je suis pressé de le voir !

Je le garde, je le retarde

Afin de Le mieux concevoir.

Tantôt, informe, tu t'éloignes

Tu boites au fond de la nuit,

Ou tu m'escalades, grandi,

Jusqu'à devenir un géant.

Moi que nul regard ne contrôle

Je te veux visible de loin,

Moi qui suis silence sans fin

Je te donnerai la parole,

Moi qui ne peux pas me poser

Je te veux debout sur tes pieds,

Moi qui suis partout à la fois

Je te veux mettre en un endroit,

Moi qui suis plus seul dans ma fable

Qu'un agneau perdu dans les bois,

Moi qui ne mange ni ne bois

Je veux t'asseoir à une table,

Une femme en face de toi,

Moi qui suis sans cesse suprême

Toujours ignorant le loisir,

Qui n'en peux mais avec moi-même

Puisque je ne peux pas finir,

'Je veux que tu sois périssable,

Tu seras mortel, mon petit,

Je te coucherai dans le lit

De la terre ou se font les arbres.





Isten az emberre gondol (Hungarian)


A másom lesz, annyit tudok,

noha még nem látom, miképpen,

én, ki a mindenség vagyok

és minden egyes perc a létben.

Kiemelem őt a világ

sűrűségéből a karomba,

s fölvenném a mozdulatát,

mielőtt az lesz, aki volna.

Próbálgatom, tapintgatom,

formálom, bár nem akarom.

Megadom, újra elveszem,

ó, látni végre hogy szeretném!

És őrzöm és késleltetem,

hogy teljesebbé forrja elmém.

Nincs formád, elhagysz hirtelen,

sántikálsz a vak éjszakában,

majd megnövekszel szertelen

s fölkúszol rajtam, óriásan.

Én, kit pillantás el nem érhet,

azt akarom, légy látható;

én örökös nagy csöndben élek,

legyen hát a tiéd a szó.

Én helyemet nem válthatom,

te állj s mozogj a lábadon;

én mindig mindenütt vagyok,

de neked helyet akarok;

oly magam vagyok a mesémben,

mint tévedt bárány a vadonban,

nem eszem, nem iszom, azonban

rakott asztalhoz ülj te szépen

és szemközt veled asszonyod.

Én, ki mindig a legnagyobb

és fáradhatatlan vagyok,

és nem tehetek egyebet,

mert végem soha nem lehet,

téged mulandónak teremtlek,

halandó leszel, kedvesem,

s lefektetlek majd csendesen

a földbe, hol a fák születnek.

Rónay György
 
 
0 komment , kategória:  Jules Supervielle 1.  
x
  2013-07-17 14:03:30, szerda
 
  Supervielle, Jules: Párizs (Paris in Hungarian)

Paris (French)


O Paris, ville ouverte

Ainsi qu'une blessure,

Que n'es-tu devenue

De la campagne verte.



Te voilà regardée

Par des yeux ennemis,

De nouvelles oreilles

Écoutent nos vieux bruits.



La Seine est surveillée

Comme du haut d'un puits

Et ses eaux jour et nuit

Coulent emprisonnées.



Tous les siècles français

Si bien pris dans la pierre

Vont-ils pas nous quitter

Dans leur grande colère ?



L'ombre est lourde de têtes

D'un pays étranger.

Voulant rester secrète

Au milieu du danger



S'éteint quelque merveille

Qui préfère mourir

Pour ne pas nous trahir

En demeurant pareille.





Párizs (Hungarian)


Nyílt város vagy ma, Párizs,

olyan, akár a nyílt seb,

zöldellő rónaságból

mivé lettél te máris!



Ellenséges tekintet

fürkészve puhatol,

valahány régi lármánk

új fülekbe hatol.



A Szajnára vigyáznak,

fönn egy kútból talán,

s nappalon-éjszakán

csak rabként folydogálhat.



Francia századok,

mik oly rég kőbe fagytak,

tartva nagy haragot

végleg magunkra hagynak?



Az éj idegen ország

árnyaitól nehéz.

Eltitkolva mivoltát,

hol úrrá lett a vész,



fakul egy csoda lángja,

s elenyészik, mivel

minket árulna el

régi fényében állva.

Kálnoky, László

 
 
1 komment , kategória:  Jules Supervielle 1.  
x
  2013-03-08 09:35:05, péntek
 
  Jules Supervielle

EMLÉKSZEM


Emlékszem - amikor ezt ismételgetem,
Megtudjuk valaha, ki is emlékezik
Ezen a mormoló, forró keresztuton,
Mely szíveként dobog, és nevet ad neki?
Emlékszem, távoli ország volt az a hely,
Délen pillantható meg a mappának alján,
Az ártatlan, sötét reggelt folytonosan
Keresztül-kasul ott csak áztatta az ég.
Emlékszem, és tudom ezt ma bizonyosan,
Én vagyok most, ki ezt az időt szürcsöli:
Éppen viharszünet volt, mikor rád találtam,
Te igazi, nekem rendeltetett, te társam
Húsz esztendőkön át, és ez még így igaz.

Rába György fordítása
 
 
1 komment , kategória:  Jules Supervielle 1.  
x
  2011-10-11 22:23:37, kedd
 
  Supervielle, Jules: Az élet dicsérete (Hommage à la Vie Magyar nyelven)

Hommage à la Vie (Francia)


C'est beau d'avoir élu

Domicile vivant

Et de loger le temps

Dans un coeur continu,

Et d'avoir vu ses mains

Se poser sur le monde

Comme sur une pomme

Dans un petit jardin,

D'avoir aimé la terre,

La lune et le soleil,

Comme des familiers

Qui n'ont pas leurs pareils,

Et d'avoir confié

Le monde à sa mémoire

Comme un clair cavalier

A sa monture noire,

D'avoir donné visage

A ces mots : femme, enfants,

Et servi de rivage

A d'errants continents,

Et d'avoir atteint l'âme

A petit coups de rame

Pour ne l'effaroucher

D'une brusque approchée.

C'est beau d'avoir connu

L'ombre sous le feuillage

Et d'avoir senti l'âge

Ramper sur le corps nu,

Accompagné la peine

Du sang noir dans nos veines

Et doré son silence

De l'étoile Patience,

Et d'avoir tous ces mots

Qui bougent dans la tête,

De choisir les moins beaux

Pour leur faire un peu fête,

D'avoir senti la vie

Hâtive et mal aimée,

De l'avoir enfermée

Dans cette poésie.




Az élet dicsérete (Magyar)


De szép, hogy eleven

szállásul adatott,

hogy otthont adhatott

az időnek szivem,

s látni, hogy tenyerem

úgy simul a világra,

mint egy kerek almára

a kertben odalenn,

hogy szerettem a földet,

a holdat és napot,

s oly otthonosak voltak

s pótolhatatlanok,

s hogy mint deli lovag

a könnyű lábu pejre,

bízhattam dolgomat

a hű emlékezetre,

s hogy arcot kölcsönözve

e szóknak: nő, gyerek,

partként foghattam közre

a kontinenseket,

és szép lassan evezve,

nehogy jöttöm ijessze,

ha beleütközik,

értem a lélekig.

De szép, hogy ismerem

a lombok hűvös árnyát,

s a kor futó indáját

mezítlen testemen,

hogy lehetett kisérnem

a vér útját az érben,

s csöndjén ragyogni által

türelmem csillagával,

s hogy mind e rengeteg

szó itt nyüzsög agyamban,

s a legszürkébbeket

kicsit felizzíthattam,

s érezhettem az élet

tűnő, nyers ízeit,

és átadhattam itt

őket e költeménynek.

Somlyó György

 
 
0 komment , kategória:  Jules Supervielle 1.  
x
  2011-05-29 11:47:56, vasárnap
 
  Supervielle, Jules: A világtérképet becézem (Je caresse la mappemonde Magyar nyelven)

Je caresse la mappemonde (Francia)


Je caresse la mappemonde

Jusqu'à ce que sous mes longs doigts

Naissent des montagnes, des bois

Et je me mouille en l'eau profonde

Des fleuves, et je fonce avec eux

Vers l'océan vertigineux

Débordant de partout mes yeux

Dans la fougue d'un autre monde.




A világtérképet becézem (Magyar)


A földgömböt kezembe véve,

simogató ujjam alatt

hegyek s erdők sarjadzanak,

s én, bukva nagy folyók vizébe,

árjukkal együtt sietek

a szédületes tengerek

felé, merítve szememet

egy más világ igézetébe.

Somlyó György
 
 
0 komment , kategória:  Jules Supervielle 1.  
x
  2011-05-29 10:58:35, vasárnap
 
  Supervielle, Jules: Az idő lovai (Les chevaux du Temps Magyar nyelven)

Les chevaux du Temps (Francia)


Quand les chevaux du Temps s'arrêtent à ma porte

J'hésite un peu toujours à les regarder boire

Puisque c'est de mon sang qu'ils étanchent leur soif.

Ils tournent vers ma face un œil reconnaissant

Pendant que leurs longs traits m'emplissent de faiblesse

Et me laissent si las, si seul et décevant

Qu'une nuit passagère envahit mes paupières

Et qu'il me faut soudain refaire en moi des forces

Pour qu'un jour où viendrait l'attelage assoiffé

Je puisse encore vivre et les désaltérer.



Az idő lovai (Magyar)


Kapumban az idő lovai ha megállnak,

akaratlanul is néznem kell, hogyan isznak,

mivel a szomjukat véremmel csillapítják.

Hálásan emelik arcomra szemüket,

s hosszú vonásaik úgy elbágyasztanak,

olyan fáradt leszek, oly magányos, esett,

hogy futó éjszaka árasztja el a pillám,

s hirtelen össze kell szednem minden erőmet,

hogy ha majd egy napon jön a szomjas fogat,

életben leljenek, s olthassam szomjukat.

Lator, László
 
 
0 komment , kategória:  Jules Supervielle 1.  
x
  2011-05-24 20:38:34, kedd
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-05-24 12:44:16


Jules Supervielle
Suttogás

Ne rémüldözzetek,
Záruljon le a pilla,
Míg keménnyé mered,
Mint mozdulatlan szikla.

Hadd dobogjon a szív,
S ha úgy tetszik, megállhat,
Melyet csak titka hív
Dobogni önmagának.

Megülik nyúlt kezek
A jeges bárka mélyét,
S a homlok puszta lesz,
Mint roppant üres térség
Két hadállás között.


Tóth István fordítása



 
 
0 komment , kategória:  Jules Supervielle 1.  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 634
  • e Hét: 9511
  • e Hónap: 25150
  • e Év: 58546
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.