Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
x
  2013-08-08 02:12:52, csütörtök
 
  Viau, Théophile de: Szép szerelmem felől álmodtam (D'un sommeil plus tranquille in Hungarian)

D'un sommeil plus tranquille (French)


D'un sommeil plus tranquille à mes Amours rêvant

J'éveille avant le jour mes yeux et ma pensée,

Et cette longue nuit si durement passée,

Je me trouve étonné de quoi je suis vivant.



Demi désespéré je jure en me levant

D'arracher cet objet à mon âme insensée,

Et soudain de ses voeux ma raison offensée

Se dédit et me laisse aussi fol que devant.



Je sais bien que la mort suit de près ma folie,

Mais je vois tant d'appas en ma mélancolie

Que mon esprit ne peut souffrir sa guérison.



Chacun à son plaisir doit gouverner son âme,

Mytridate autrefois a vécu de poison,

Les Lestrigons de sang, et moi je vis de flamme.





Szép szerelmem felől álmodtam (Hungarian)


Szép szerelmem felől álmodtam csöndesen,

s szemem, gondolatom már hajnalban fölébredt.

Olyan kegyetlenül kínlódtam át az éjet,

hogy most csodálkozom, hogy még ver a szívem.



Kétségeim között vergődve, esztelen

lelkemből, esküszöm, kitépem ezt a képet!

De nyomban megriad fogadalmamra sértett

értelmem s nem segít eszelősségemen.



Tudom, halál oson őrültségem nyomában,

de én gyönyört lelek e melankóliában

s nem is kivánkozom fölépülésemért.



Saját kedve után igazodjék a lélek.

Mondják, Mitridatész valaha mérgen élt,

véren a lesztrigók - én pedig lángon élek.

Rónay György

 
 
0 komment , kategória:  Théophile de Viau 1.  
x
  2013-08-03 07:56:18, szombat
 
  Viau, Théophile de: Hogy Philis visszatért (Je songeais que Philis in Hungarian)

Je songeais que Philis (French)


Je songeais que Philis des enfers revenue,

Belle comme elle était à la clarté du jour,

Voulait que son fantôme encore fît l'amour

Et que comme Ixion j'embrassasse une nue.



Son ombre dans mon lit se glissa toute nue

Et me dit : " Cher Tircis, me voici de retour,

Je n'ai fait qu'embellir en ce triste séjour

Où depuis ton départ le sort m'a retenue.



Je viens pour rebaiser le plus beau des amants,

Je viens pour remourir dans tes embrassements. "

Alors, quand cette idole eut abusé ma flamme



Elle me dit : " Adieu, je m'en vais chez les morts.

Comme tu t'es vanté d'avoir foutu mon corps,

Tu pourras te vanter d'avoir foutu mon âme. "





Hogy Philis visszatért (Hungarian)


Hogy Philis visszatért, az volt ma éjem álma.

Szép volt, mint amikor még itt élt, idefenn.

Szeretkezni akart fantomja is velem,

s mint Ixion, ködöt öleljek, azt kívánta.



Tiszta meztelenül siklott ágyamba árnya,

és ,,Újra itt vagyok, Dámonom — szólt nekem

csak még szebb lettem ott a szomorú helyen,

hol búcsúnk óta a Végzet tartott bezárva.



Szeretők gyöngye, új csókjaidért jövök,

új halált halni két tüzes karod között!"

S miután visszaélt az imádott hevemmel,



így szólt: ,,Már várnak a halottak, ég veled.

Dicsekedtél vele, hogy bírtad testemet.

Háltál lelkemmel is: most ezzel dicsekedj el!"

Rónay György

 
 
0 komment , kategória:  Théophile de Viau 1.  
x
  2013-08-01 17:18:47, csütörtök
 
  Viau, Théophile de: Clorishoz (Ode a Cloris in Hungarian)

Ode a Cloris (French)


Cloris, pour ce petit moment

D'une volupté frénétique,

Crois-tu que mon esprit se pique

De t'aimer éternellement ?

Lorsque mes ardeurs sont passées

La raison change mes pensées,

Et perdant l'amoureuse erreur,

Je me trouve dans des tristesses

Qui font que tes délicatesses

Commencent à me faire horreur.



À voir tant fuir ta beauté,

Je me lasse de la poursuivre,

Et me suis résolu de vivre

Avec un peu de liberté.

Il ne me faut qu'une disgrâce,

Qu'encore un trait de cette audace

Qui t'a fait tant manquer de foi,

Après tiens-moi pour un infâme

Si jamais mes yeux ni mon âme

Songent à s'approcher de toi.



Je me trouve prêt à te voir

Avec beaucoup d'indifférence,

Et te faire une révérence

Moins d'amitié que de devoir.

Toutes les complaisances feintes

Où tes affections mal peintes

Ont trompé mes sens hébétés,

Je les tiens pour faibles feintises,

Et n'appelle plus que sottises

Ce que je nommais cruautés.



Je ne veux point te décrier

Après t'avoir loué moi-même ;

Ce serait tacher du blasphème

L'autel où l'on m'a vu prier.

T'ayant prodigué des louanges

Que je ne devais qu'à des Anges,

Je ne te les veux point ravir,

Je les donne à ta tyrannie

Pour déguiser l'ignominie

Que j'ai soufferte à te servir.



Je ne veux point mal à propos

Mes vers ni ton honneur détruire ;

Mon dessein n'est pas de te nuire,

Je ne songe qu'à mon repos :

Encore auras-tu cette gloire

Que si la voix de ta mémoire

Parle à quelqu'un de mes douleurs,

On dira que ma servitude

Respecta ton ingratitude

Jusqu'au dernier de mes malheurs.



J'ai souffert autant que j'ai pu,

Je n'ai plus de nerfs pour tes gênes,

Ni goutte de sang dans mes veines

Qui ne brűle à petit feu :

Je me sens honteux de mes larmes,

Amour n'a déjà plus de charmes,

Je suis pressé de toutes parts,

Et bientôt, quoi que tu travailles,

Je m'arracherai des entrailles

Tout le venin de tes regards.



Sachant bien que je meurs d'amour,

Que je brűle d'impatience,

As-tu si peu de conscience

Que de m'abandonner un jour ?

Après ton ingrate paresse,

Si tu n'as que cette caresse

Fatale à ma crédulité,

Puisses-tu périr d'un tonnerre,

Ou que le centre de la terre

Cache ton infidélité !



Non, je ne saurais plus souffrir

Cette liberté de vie !

Tout me blâme, et tout me convie

De me plaindre et de me guérir.

Aussi bien ta beauté se passe,

Mon amitié change de face,

L'ardeur de mes premiers plaisirs

Perd beaucoup de sa violence,

Ma raison et ta nonchalance

Ont presque amorti mes désirs.



Je sais bien que la vanité

Qui te fait plaire en mes supplices

Chercher encore dans tes malices

De quoi trahir ma liberté.

Encore tes regards perfides

Préparent à mes sens timides

L'effort de leur éclat pipeur,

Et malgré le plus noir outrage,

S'imaginent que mon courage

Devant eux n'est que vapeur.



Mais je fais le plus grand serment

Que peut faire une âme bouillante

De la fureur la plus sanglante

Qui peut tourmenter un amant,

Je jure l'air, la terre et l'onde,

Je jure tous les dieux du monde

Que ni force ni trahison,

Ni m'outrager ni me complaire,

N'empêcheront point ma colère

De me donner ma guérison.



Mon tourment ne t'émeut en rien,

Ta fierté rit de ma mollesse,

Je ne crois point qu'une déesse

Eűt un orgueil comme le tien.

C'en est fait, je sens que mon âme

Soupire sa dernière flamme,

Tous ces regards sont superflus,

Je ne vois rien, rien ne me touche,

Je suis sans oreille et sans bouche,

Laisse-moi, ne me parle plus.






Clorishoz (Hungarian)


Cloris, az őrjöngő gyönyör

egyetlen percének fejében

azt képzeled, hogy szenvedélyem

már örök szerelmedre tör?

Mikor mámorom heve elszáll,

észre térít az értelem már;

szerelmes tévelygésemet

elhagyva, rám szakad a bánat

és már-már úgy érzem, a bájad

elrettenti a lelkemet.



Menekülő szépségedet

kergetni lelkem unja már rég,

és élni mostmár úgy kívánnék,

hogy egy kicsit szabad legyek.

Csupán még egyszer légy kegyetlen,

hitszegésed csupán egyetlen

sebet üssön szívembe még,

s tarts alávalónak utána,

ha akár a szemem, akár a

szívem kívánkozik feléd.



Közönnyel fogom ezután

szemlélni szép arcod vonását,

s ha köszöntlek, az nem barátság,

de kötelesség lesz csupán.

Minden olyan színlelt kegyelmed,

mellyel rosszul festett szerelmed

hatotta érzékemet át,

gyarló hazugság már szememben,

s mit kegyetlenségnek neveztem,

ma azt mondom rá: balgaság.



Miután olyan ékesen

áldottalak, most sem gyalázlak:

mely előtt térdepelni láttak,

azt az oltárt ne érje szenny.

Nem illetett volna, csak angyalt,

ahogyan a szívem magasztalt;

s nem is tagadom, hogy dicsért;

zsarnokságodnak áldozom, hogy

leplezzem a siralmas sorsot,

amely szolgálatodban ért.



Tönkretenni nem akarom

balgán versem, vagy tisztességed;

nem kívánok ártani néked;

egy vágyam van: a nyugalom.

S majd azzal is dicsekedel még,

hogy — ha valakinek az emlék

fölidézi gyötrelmemet

így fognak szólni: bár kegyetlen

voltál, de szolgád tiszteletben

tartott, akárhogy szenvedett.



Tűrtem, míg erőm volt elég.

Szeszélyedhez nincs idegem több,

és nincs már ereimben egy csöpp

vér sem, amely ne izzanék.

Szánom, hogy könnyeim peregnek:

torkig eluntam a szerelmet!

Annyi felől unszolnak itt,

hogy mihamar - tégy bármit értem -

zsigereimből mind kitépem

szemed mérgezett nyilait.



Jól tudtad, lelkem mint hevül,

s szerelmemben meghalok érted;

s közben mégis rávitt a lélek,

hogy egy nap elhagyj hűtlenül.

Hálátlan közönyöd után, ha

számomra másod sincs, csak árva

hitemre veszélyes kegyed:

hát sújtson vad villám fejedre,

vagy a föld sötét gyomra nyelje

magába hűtlenségedet.



Nem, szabados életedet

tovább tűrnöm már lehetetlen!

Korholnak és biztatnak engem,

hogy gyógyuljak már végre meg.

Szépséged úgyis hamar elszáll;

másfelé hajlik a szívem már;

az izzó első gyönyörök

tüzének heve egyre gyöngébb,

s vágyaimat már-már kiölték

józan eszem és közönyöd.



Hiúságod, mely boldogabb,

ha meggyötörhet, praktikáit

űzve most is csak egyet áhít:

megcsalni szabadságomat.

Csalárd tekintetednek álnok

fényével váltig babonázod

megfélemedett szívemet;

s porig aláztad hívedet bár,

azt hiszed, bátorsága elszáll,

mihelyt a szemed ránevet.



De olyan fogadást teszek,

amilyet csak a legerősebb

dühtől lobogó szeretőnek

lángban égő lelke tehet;

esküszöm földre, vízre, égre,

a világ minden istenére:

jöhet erőszak, árulás,

hízelegj, vagy alázz meg engem,

haragomból már lehetetlen

hogy ne fakadjon gyógyulás!



Gyötrelmem még csak meg se hat,

gőgöd neveti gyöngeségem;

nincs még istennő sem az égben,

ki olyan kevély, mint te vagy.

Befejeztük. Lelkemnek, érzem,

végső lángja lobban el éppen.

Ne nézz rám így. Fölösleges.

Már semmit nem látok, nem érzek.

Ajkad engem többé nem éltet.

Hagyj békén. Ne is emlegess.

Rónay György
 
 
0 komment , kategória:  Théophile de Viau 1.  
x
  2013-08-01 09:54:57, csütörtök
 
  Viau, Théophile de: A Castel-Jaloux-i pusztákra való száműzetéséről (Sonnet sur son exil dans les landes de Castel-Jaloux in Hungarian)

Sonnet sur son exil dans les landes de Castel-Jaloux (French)


Je passe mon exil parmi de tristes lieux,

Où rien de plus courtois qu'un loup ne m'avoisine,

Où des arbres puants fourmillent d'Écurieux,

Où tout le revenu n'est qu'un peu de résine.



Où les maisons n'ont rien plus froid que la cuisine,

Où le plus fortuné craint de devenir vieux,

Où la stérilité fait mourir la lésine,

Où tous les Éléments sont mal-voulus des Cieux.



Où le Soleil contraint de plaire aux destinées,

Pour étendre mes maux allonge ses journées,

Et me fait plus durer le temps de la moitié.



Mais il peut bien changer le cours de sa lumière,

Puisque le Roi, perdant sa bonté coutumière,

A détourné pour moi le cours de sa pitié.





A Castel-Jaloux-i pusztákra való száműzetéséről (Hungarian)


Bús tájon töltöm én száműzetésemet,

hol nincs látogatóm, legföljebb holmi dúvad,

hol bűzlő fákon él nyüzsgő mókussereg,

hol gyantát sír a fa, s termést sohase hullat,



hol konyhák és szobák hidegek, szomorúak,

hol még a gazdag is a vénségtől remeg,

hol a haszonlesés örök aszályba fullad,

hol görbén nézik az élőket az egek,



hol a nap, hogy a sors kegyéből ki ne essék,

nyújtja gyötrelmemet, késlelteti az estét

s toldja a rám szabott időt felényivel.



De hisz mindegy nekem, hogy fénye mely uton jár,

mert a király szokott jósága odavan már,

szánalma sugara nem énfelém ivel.

Kálnoky, László

 
 
1 komment , kategória:  Théophile de Viau 1.  
x
  2013-07-28 21:43:22, vasárnap
 
  Viau, Théophile de: Az elitélt stanzái (La frayeur de la mort in Hungarian)

La frayeur de la mort (French)


La frayeur de la mort ébranle le plus ferme :

Il est bien malaisé,

Que dans le désespoir, et proche de son terme

L'esprit soit apaisé.



L'âme la plus robuste, et la mieux préparée

Aux accidents du sort,

Voyant auprès de soi sa fin toute assurée,

Elle s'étonne fort.



Le criminel pressé de la mortelle crainte

D'un supplice douteux,

Encore avec espoir endure la contrainte

De ses liens honteux.



Mais quand l'arrêt sanglant a résolu sa peine

Et qu'il voit le bourreau,

Dont l'impiteuse main lui détache une chaîne

Et lui met un cordeau,



Il n'a goutte de sang qui ne soit lors glacée,

Son âme est dans les fers ;

L'image du gibet lui monte à la pensée,

Et l'effroi des Enfers.



L'imagination de cet objet funeste

Lui trouble la raison,

Et sans qu'il ait du mal, il a pis que la peste,

Et pis que le poison.



Il jette malgré lui les siens dans sa détresse,

Et traîne en son malheur

Des gens indifférents, qu'il voit parmi la presse

Pâles de sa douleur.



Partout dedans la Grève il voit fendre la terre,

La Seine est l'Achéron,

Chaque rayon du jour est un trait de tonnerre,

Et chaque homme Charon.



La consolation que le prêcheur apporte

Ne lui fait point de bien :

Car le pauvre se croit une personne morte,

Et n'écoute plus rien.



Les sens sont retirés, il n'a plus son visage,

Et dans ce changement

Ce serait être fol de conserver l'usage

D'un peu de jugement.



La nature, de peine et d'horreur abattue,

Quitte ce malheureux,

Il meurt de mille morts, et le coup qui le tue

Est le moins rigoureux.




Az elitélt stanzái (Hungarian)


A haláltól remeg, bármily szilárd a lélek.

Ki gondolhatja, hogy

kétségbeesve és közelében a végnek

az emberszív nyugodt?



A sors esélyei ellen bármily erősen

föl is fegyverkezett:

biztosan látva, hogy elpusztul, beledöbben

a végső rettenet.



A bűnös, akinek még kétes büntetése,

váltig bizakodik,

és bár halálosan remeg, mégis remélve

hordozza láncait.



Ám ha már végzetes ítéletét kimondták,

s hóhéra közeleg

és nyakába veti, míg bilincsét leoldják,

a szégyenkötelet:



nincs egy csöpp vére, mely jéggé ne fagyna, lelke

béklyók közt haldokol,

fölmerül a bitó kegyetlen képe benne,

s a rettentő pokol.



Ahogy maga előtt látja a szörnyüséget,

elborul az agya.

Ez jobban öli, mint a pestis és a méreg,

bár nincs semmi baja.



Akaratlanul is gyászba dönti övéit,

és közönyöseket

vonz oda sorsa: a tömegben azt beszélik,

hogy milyen elesett.



A Grève téren a föld mintha meghasadoznék,

a Szajna mint a Styx,

a nap sugarai villámok, és a sok nép

megannyi Kháron itt.



Az a vigasztalás, mellyel lelkésze szolgál,

neki már mit sem ér,

hiszen a nyomorult azt hiszi, hogy halott már,

s nem érti, mit beszél.



Érzéke elalélt, álorca már az arca;

őrült volna szegény,

ha még ilyenkor is uralkodni akarna

egy kissé az eszén.



A kín s a rémület letaglózza, a lélek

testéből kiszalad.

Száz halált hal, s amely véget vet életének,

a legirgalmasabb.

Rónay György

 
 
1 komment , kategória:  Théophile de Viau 1.  
x
  2013-07-28 21:01:22, vasárnap
 
  Viau, Théophile de: Egy viharról, mely akkor támadt, mikor éppen Angliába akart hajózni (Sur une tempête qui s'éleva comme il était prêt de s'embarquer pour aller en Angleterre in Hungarian)

Sur une tempête qui s'éleva comme il était prêt de s'embarquer pour aller en Angleterre (French)


Parmi ces promenoirs sauvages

J'ois bruire les vents et les flots

Attendant que les matelots

M'emportent hors de ces rivages.

Ici les rochers blanchissants,

Du choc des vagues gémissants,

Hérissent leurs masses cornues

Contre la colère des airs,

Et présentent leurs têtes nues

À la menace des éclairs.



J'ois sans peur l'orage qui gronde,

Et fűt-ce l'heure de ma mort,

Je suis prêt à quitter le port

En dépit du ciel et de l'onde.

Je meurs d'ennui dans ce loisir :

Car un impatient désir

De revoir les pompes du Louvre

Travaille tant mon souvenir

Que je brűle d'aller à Douvre

Tant j'ai hâte d'en revenir.



Dieu de l'onde, un peu de silence !

Un dieu fait mal de s'émouvoir.

Fais-moi paraître ton pouvoir

À corriger ta violence.

Mais à quoi sert de te parler,

Esclave du vent et de l'air,

Monstre confus qui, de nature

Vide de rage et de pitié,

Ne montres que par aventure

Ta haine ni ton amitié !



Nochers, qui par un long usage

Voyez les vagues sans effroi

Et qui connaissez mieux que moi

Leur bon et leur mauvais visage,

Dites-moi, ce ciel foudroyant,

Ce flot de tempête aboyant,

Les flancs de ces montagnes grosses,

Sont-ils mortels à nos vaisseaux ?

Et sans aplanir tant de bosses

Pourrai-je bien courir les eaux ?



Allons, pilote, où la Fortune

Pousse mon généreux dessein !

Je porte un dieu dedans le sein

Mille fois plus grand que Neptune :

Amour me force de partir.

Et dűt Thétis pour m'engloutir

Ouvrir mieux ses moites entrailles,

Cloris m'a su trop enflammer

Pour craindre que mes funérailles

Se puissent faire dans la mer.



Ô mon ange ! Ô ma destinée !

Qu'ai-je fait à cet élément

Qu'il tienne si cruellement

Contre moi sa rage obstinée ?

Ma Cloris, ouvre ici tes yeux,

Tire un de tes regards aux cieux :

Ils dissiperont leurs nuages,

Et pour l'amour de ta beauté

Neptune n'aura plus de rage

Que pour punir sa cruauté.



Déjà ces montagnes s'abaissent,

Tous leurs sentiers sont aplanis ;

Et sur ces flots si bien unis

Je vois des alcyons qui naissent.

Cloris, que ton pouvoir est grand !

La fureur de l'onde se rend

À la faveur que tu m'as faite.

Que je vais passer doucement !

Et que la peur de la tempête

Me donne peu de pensement !



L'ancre est levée, et le zéphyre,

Avec un mouvement léger,

Enfle la voile et fait nager

Le lourd fardeau de la navire.

Mais quoi ! Le temps n'est plus si beau,

La tourmente revient dans l'eau.

Dieux, que la mer est infidèle !

Chère Cloris, si ton amour

N'avait plus de constance qu'elle,

Je mourrais avant mon retour.






Egy viharról, mely akkor támadt, mikor éppen Angliába akart hajózni (Hungarian)




Hallgatom e sivár vidéknek

ölén a tengert s vad szelet,

míg várom, hogy elvigyenek

partjairól a tengerészek.

A habok dühétől nyögő

fehér szirtfal a levegő

haragjával sziklái szarvas

tömbjét szegezi szembe itt,

s tar fővel állja a hatalmas

villám fenyegetéseit.



Nem riaszt el a zajos orkán;

s bár maga legyen a halál,

kész vagyok útra kelni már,

hiába zúg a menny s a hullám.

Megöl e tétlen unalom;

olyan hevesen akarom

a pompás Louvre-t látni ismét,

és emléke úgy fölkavar:

máris futnék Doverba innét,

hogy megtérhessek mihamar.



Víz istene, egy kicsi csöndet!

Istenhez harag nem való.

Úgy mutasd meg mindenható

erőd, hogy parancsolsz dühödnek.

De mit is beszélek, szelek

és levegő rabja, neked!

Természettől vak szörny, tebenned

se szánalom nincs, se harag,

s barátságod vagy ellenszenved

puszta véletlen műve csak.



Hajósok, kik már mit se félve

nézitek ezt a vad vizet

s nálam jobban ismeritek,

biztató vagy baljós-e képe:

mondjátok, ez a dühös ég,

hörgő orkán és sok sötét

hullámhegy, amely háborog, zúg,

nem zúzza tönkre a hajót,

s mielőtt elsimul e sok púp,

fedélzetére szállhatok?



Gyerünk, kormányos, ahová a

szerencse sorsjátéka dob;

Neptunnál ezerszer nagyobb

istent hordok szívembe zárva.

A szerelem bujdostat el;

s nyirkos bendőjét tárja fel

Thétisz bármekkorára értem:

jobban fölgyújtott Clorisom,

mintsem félnék, hogy temetésem

vár odakünn a habokon.



Sorsom! Angyalom! Mit tehettem

e tenger ellenére, hogy

ilyen konokul háborog

s szegény fejemhez ily kegyetlen?

Clorisom, nyisd rám a szemed,

vesd a mennyre tekinteted:

a sötét felhők szerteszállnak;

s érted Neptun is az eget

pusztán azért bünteti már csak,

mert eddig kegyetlenkedett.



S lám, már a sok nagy hegy juházik,

minden ösvény egyenesül,

hullám hullámmal egyesül,

jégmadár születése látszik.

Mily hatalmas vagy, Clorisom!

Béke lesz a hullámokon,

mert jó volt szíved kegye hozzám.

Átkelhetek már a vízen,

s nem szorul el többé az orkán

vad félelmében a szívem.



Fölszedték a horgonyt, lebegve

dagasztja már a puha szél

a vásznat, hajónk útra kél,

mozdul előre lomha terhe.

De jaj, elborul az idő:

a víz gyötrelme visszajő!

Mily hitszegő a tenger árja!

Drága Cloris, ha nem nagyobb

hűségű szíved tüze nála,

még bujdosóban meghalok.

Rónay György

 
 
0 komment , kategória:  Théophile de Viau 1.  
x
  2013-07-28 08:12:10, vasárnap
 
  Viau, Théophile de: A reggel (részlet) (Le matin (detail) in Hungarian)

Le matin (detail) (French)


L'Aurore sur le front du jour

Seme l'azur, l'or et l'yvoire,

Et le Soleil, lassé de boire,

Commence son oblique tour.



Ses chevaux, au sortir de l'onde,

De flame et de clarté couverts,

La bouche et les nasaux ouverts,

Ronflent la lumiere du monde.



La lune fuit devant nos yeux ;

La nuict a retiré ses voiles ;

Peu à peu le front des estoilles

S'unit à la couleur des Cieux.



Desjà la diligente avette

Boit la marjolaine et le thyn,

Et revient riche du butin

Qu'elle a prins sur le mont Hymette.



Je voy le genereux lion

Qui sort de sa demeure creuse,

Hérissant sa perruque affreuse

Qui faict fuir Endimion.



Sa dame, entrant dans les boccages

Compte les sangliers qu'elle a pris,

Ou devale, chez les esprits

Errans aux sombres marescages.



Je vois les agneaux bondissans

Sur les bleds qui ne font que naistre ;

Cloris, chantant, les meine paistre

Parmi ces costaux verdissans.



Les oyseaux, d'un joyeux ramage,

En chantant semblent adorer

La lumiere qui vient dorer

Leur cabinet et leur plumage.



La charrue escorche la plaine ;

Le bouvier, qui suit les seillons,

Presse de voix et d'aiguillons

Le couple de boeufs qui l'entraine.



Alix appreste sou fuseau ;

Sa mere qui luy faict la tasche,

Presse le chanvre qu'elle attache

A sa quenouille de roseau.



Une confuse violence

Trouble le calme de la nuict,

Et la lumiere, avec le bruit,

Dissipe l'ombre et le silence.



Alidor cherche à son resveil

L'ombre d'Iris qu'il a baisee

Et pleure en son ame abusee

La fuitte d'un si doux sommeil.



Les bestes sont dans leur taniere,

Qui tremblent de voir le Soleil,

L'homme, remis par le sommeil,

Reprend son oeuvre coustumiere.



Le forgeron est au fourneau ;

Voy comme le charbon s'alume !

Le fer rouge dessus l'enclume

Estincelle sous le marteau.



Ceste chandelle semble morte,

Le jour la faict esvanouyr ;

Le Soleil vient nous esblouyr :

Voy qu'il passe au travers la porte !



Il est jour : levons-nous Philis ;

Allons à nostre jardinage,

Voir s'il est comme ton visage,

Semé de roses et de lys.




A reggel (részlet) (Hungarian)


Azúrt, ivort és aranyat hint

Auróra az ég homlokára,

s megkezdi útját nemsokára

a Nap, mint mindig hajnalonkint.



Lovai, hullámból kiválva,

tündöklő fény-tajtékosan,

tágult cimpával, gangosan

fújják sugarát a világra...



Szemlátomást fut le a Hold;

az Éj viszi fátylait onnét,

ahol a szürkület fokonként

eget csillaggal egybeold...



Szorgalma hajtja már a méhet,

majoránnás mezőn repül

a Hümettosz ligeteiről

zsákmánytól roskadozva tér meg.



Látom, amint még álmosan

az oroszlán odva elé lép,

s megrázza rettentő sörényét,

melytől futott Endümion.



A cserje tisztásán a párja

számlálja áldozatjait:

fülel, lapul, nagyot szökik,

s elcsörtet a sötét mocsárba.



A pázsit zsenge szőnyegén

jókedviben ugrál a bárány,

s terelgeti dalolva nyáját

Cloris a dűlők zöld ölén.



A madarak, fán zsinatozva

úgy látszik, dallal tisztelik

a fényt, mely tollukra esik,

s kis fészküket megaranyozza...



Ökörpár baktat az ekével,

a rónán friss barázda nő,

nyomukban a szántóvető

hangos szóval és ösztökével.



Alix orsóját fogja már;

anyja, buzgón előtte járva,

szöszt tekerít a guzsalyára

s figyeli, indul-e a szál.



Zavaros erőszaknak enged

a néma éjjeli világ,

és a zajok s a napvilág

szétszórják az árnyat s a csendet.



Látom ébredni Alidort

keresve csókos Irisz árnyát,

s kábán siratva édes álmát,

melyet a hajnal elsodort.



Még istállójában a jószág;

reszket, hogy lássa a napot,

Az ember erőre kapott,

s elkezdi mindennapi dolgát.



Javában fújtat a kovács,

hogy parazsa jobban hevüljön;

zuhog a kalapács az üllőn,

repül a sok tüzes darázs.



Halott színét ölti a mécses,

javában öldökli a fény.

A nap az ajtónk küszöbén;

kapdos az ember szeméhez.



Reggel van! Serkenj, angyalom;

siessünk egyenest a kertbe,

nézzük meg, vajon már kikelt-e

a szegfű és a liliom?

Jékely Zoltán

 
 
0 komment , kategória:  Théophile de Viau 1.  
x
  2011-04-16 14:37:36, szombat
 
 



Théphile De Viau - Epigramma

Nagy öröm, ha az ember farka
hosszú és benne örök tűz ég;
szeretőm szemlesütve tartja
markában, mint a rózsafűzért

Fordította - Faludy György
 
 
0 komment , kategória:  Théophile de Viau 1.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 206
  • e Hét: 1851
  • e Hónap: 17490
  • e Év: 50886
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.