Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
szeretettel
  2011-11-02 12:44:16, szerda
 
  Karinthy Frigyes: Prológus egy cirkusz-filmhez



Zene

Hé! Fényt ide! Vetítő! Odafönt!
A kép beszélni óhajt!

Reflektor kigyullad. Az üres vászon előtt ott áll, elevenen,
a Bohóc, ugyanabban a ruhában, mint a filmen. Kezében ostor,
füttyent, mint a kutyának.

Zene, csönd!
Feküdj!

Zene elhallgat. Az operatőr felé.

Ne forgassa! Elég!

A közönség felé.

Nagyérdemű és tisztelt csőcselék!
Agáta, Böske, Julcsa és Rozi!
Vagyok, mondjuk, a beszélő mozi.
A lepedőről jövök egyenest -
Ott testet ölt a szó - itt szólni kezd a test!
Ott beszédes kép, - itt képes beszéd -
Rémes valóság, rímes szó, be szép!
Vagy élő felirat, mozgó szöveg, ha tetszik,
Szavak, amik a képet félbemetszik,
És elmondják...
No mit is mondanak?
Hogy semmit nem használnak a szavak!
Mert minden, ami itt a képen éled,
Oly változatlan, mint az emberélet!
Oly állva-mozgó, régi és örök -
A nagy masina berreg és zörög,
És amit berreg, csak a régi nóta:
Hogy így megy, krisztusugyse, Krisztus óta!
Mit a költő régen a lanton pengetett,
Mit suttogott a tenger, zúgott a rengeteg,
Később, sátrak elött, a bárdok és a boncok
Gajdoltak éhesen, lesvén az uri koncot,
Most meg, - csak ennyi jelzi időknek változását -
Verklit nyekerget és cirkuszlovak futását
És pergő filmtekercset és zörgő grammofont:
Hogy soha nem az kapja a harsogó pofont.
Aki kibírná szépen, lévén bádog a bőre,
Hanem akinek fáj, mert érzékeny a dőre!
Hogy a pofon mindég odarepül, magátul,
Ahol valamit érez, ott a bordák közt, hátul.
Hogy védtelen a lélek és hetyke úr a test
És vígan mérik a párolgó nyaklevest
Bohócnak, aki bámul, - hogy azt csapod kupán,
Aki az élettől szívet kapott csupán,
Hogy, tisztelt csőcselék, ha jól akarsz nevetni,
Előtted mindig azt fogják pofonveretni
S a legnagyobb gyönyörrel te is csak azt vered,
Ó Julcsa, Marcsa, Böske, ki legjobban szeret.

Azért nem érdemes elszontyolodni, pajtás!
Mihaszna könny, mit ér a feltörő sohajtás?!
Ó szerelem tüze, jobb százszor, ha megéget,
Mint sértetlen maradni s meg nem ismerni téged!
Nem eszik oly forrón, ahogy főzik, a kását:
Így szól a bölcs bohóc, kinek nem látni mását.
Ő tudja csak, habár fejébe kong a kóc,
Hogy itt nem a szinész, a néző a bohóc!
Mert vér kell annak és könny és bús balsors kell annak
És őrjöngő szivek, mik halálba rohannak,
Ő az, ki, hogyha arcod eltorzul szörnyű kintul:
"Bravó!" kiáltja, "Hogy volt!" és boldog és megindult
Szemével vért zabál és hozzá könnyet habzsol
És megtörli szemét és elragadva tapsol!
Ő az, ráismerek, - Te vagy, királyi fönség,
Cézár, ezerfejű, ezerfejű közönség!
Bajazzó szenvedése, az kell neked, tudom -
Hát megkapod, ha kell, a megszokott uton!

De egyet megjegyezz: - a filmbohóc, hiába!
Mégiscsak más, mint társa a fényes Operába',
Mert filmen ejtett könnytől, mit ejt a megcsalt kedves,
És filmen ejtett vértől vászon még nem lett nedves:
Vásznon imádott asszony, ó tisztelt csőcselék,
Vászonból vétetett, szegény vászoncseléd!
És innen visszamék a lepedőre, máris
És nézi Budapest, Berlin, London és Páris,
Ahogy megtört szívemből fekete vér csorog -
Egy percig élek még, - aztán a gép forog
És halhatatlan lelkem rohan tovább a gépen,
Gépből életbe vissza, életből vissza, képen,
De mert vidám fiúk, akik a pofont kapják:
Itt hagyom a darab leghitványabb darabját!
Vetítő, oltsa el a nagy reflektorívet,
Dobjunk koncot nekik, - frissen kitépett szívet!

Nagy selyem-szívet rángat ki a blúzából.

Az én rongy életem ugyan mit is jelent?
Egy órás mulatságot, vagy tán a Végtelent?
Tán eleven valóság, - tán sok, talán kevés?
Talán csak egy ravasz trükk, - jó reklámhirdetés...?

Szétszórja a nagy szív tartalmát, a papír-szíveket.

Mitől okul közönség s bedőlnek a mozik:
Kapd el, - fogd meg, - gyerünk! Alló! Mehet! Muzik!

Zene eltűnik, a kép peregni kezd.

(1914)
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes: Szárnyatlan   
szeretettel
  2011-11-02 12:41:34, szerda
 
  Karinthy Frigyes: Szárnyatlan angyalok

Légtornáz produkció a nyári cirkuszban



Következő szám: tizenhármas, ahogy a karcsú lábú Herold tábláján látható, kényesen sétálva körül a manézs dobogóján. Kereszt alakú hálót feszítenek ki embermagasságban a tetőzetről csüngő hintalécek alá. A tartókötelek megfeszülnek. A lámpák kigyúlnak. A reflektor a bejárat felé lövell. Csillagok sziporkáznak a magasban. Gongütés. A nyolc légtornász, kék trikóban, karcsún és nesztelenül kisuhan - szinte észre se vetted őket, csak mikor fürgén ott libegnek már a négyemeletnyi magasba kapaszkodó hágcsók pókszövetén.

Fönt a magasban, szemben egymással, két hintapár, jókora távolságban. Mindegyikre két tornász jut. Kecsesen és súlytalanul helyezkednek el. Az akváriumi csendet éles rikoltás metszi át - a feléd eső hintán most veszed észre a Bohócot, kék trikók között a maga külön jelmezében.
*
Nincs menekvés a cirkuszromantika örök hatása alól: a Goncourt fivéreknek igazuk van, s Herman Bangnak, a Négy ördög költőjének is. És ennek a romantikának csakúgy jelképes hőse és prototípusa a légtornász, mint Werther vagy a tüdővészes költő a szerelmi regényesség világában.

Itt is, mint amott, valami örök vonás lappang a hatás mélyén, de ez talán még ősibb, általánosabb.

A "produkció" megkezdődik.

Előbb az egyik hintapár indul el. Mint a sikló, csúszik le az első, elkapja a lécet, alulról, kilendül. Szembe vele társa lábával kapaszkodik a kötélbe, mozdulatlanul lóg lefelé. Suhan a hinta, túl a vízszintesen. A tornász teste könnyedén feszül, most elérte a holtpontot, s ekkor oly természetesen s magától értetődő könnyedséggel, mint ahogy a fecske bukik át a telegráfhuzalon, elereszti a lécet. Kettős bukfencet vet a levegőben anélkül, hogy zuhanna - már el is kapta a másik lelógó két kezét - elkapta, de csak egyet hintázik rajta, s azt is elereszti megint, a legmagasabb ponton: most hossztengelye körül perdül meg másfélszer, nem rövidebb s nem hosszabb idő alatt, csak addig, amíg másodpercnyire kellett: az elhagyott, üres hinta ezalatt éppen odaért megint tehetetlen lengésében, s ember és halott tárgy találkozása pontosabban és biztosabban következett be, mint valami csillagászati esemény: hold- és napfogyatkozás. Az emberkéz elkapta a randevúra érkezett hintát, s megint eggyé forrnak, s jön a következő rész.

Most a másik hintapár lódul. Felváltva röpköd a két pár kék pillangó, élénkül a kép, merészebbek a lendületek, gyorsabb a bukfencek tempója, kapkodod a fejed, pillanatra kiáll a szusz tátva maradt szádból, lehetetlennek érzed, hogy össze ne koccanjon a két suhanó alak. De aztán elragad a lendület, s mint ahogy nem félted a víz tükre fölött cikázó szitakötőket az összeütközéstől vagy lezuhanástól: nem jut többé eszedbe, hogy ezek végre mégiscsak súlyos testek. Nehézkedés vastörvényeinek országából valók. Láthatatlan szárnyakat se kell már képzelned vállaikra, hiszen a Test maga szabadult fel, s repül biztosan és vidáman a három kiterjedésben való, tökéletes mozgás mámorában és gyönyörében. Vagy a karok és lábak váltak ernyővé és uszonnyá, vagy a levegő sűrűsödött meg körülöttük, hogy bukdácsolni lehet benne, mint a medencében - néhány perc alatt egész természetesnek találod az üres térben szikrázó szaltókat és fordulatokat, emelkedést és süllyedést, kitárt karokkal és gombolyaggá összesodródva a szökelléseket és elpattanásokat, az egész boldog, önfeledt hancúrozást négyemeletnyi magasságban, a semmiben: szinte fölösleges kelléknek tűnnek a hinták, éppen arra valók csak, mint kanári kalitkában azok a kis karikák, amikre pillanatnyi pihenésül röppen a madár. S most később azon csodálkozol, s azt gyanítod mesterkélt trükknek és szemfényvesztésnek, hogy íme, az egyik pillangó "véletlenül" nem kapta el pontosan a kinyújtott kezet, s hanyatt-homlok zuhan le a hálóba, hogy a következő pillanatban ott kússzon megint a hágcsó pókszövetén.
*
Ez a káprázat merőben másvalami, talán éppen az ellenkezője annak, amit a technika vívmányai által felszabadított emberi test gőgös reménye vetít a tudományos utópiák bűvös lámpája elé. Milyen nehézkesen, izzadtan erőlködik és berreg és zihál ehhez képest a repülőgép vagy a vízi torpedó, s még az a motorbicikli is, amit az előbbi számban mutattak be vagy akár a görkorcsolya és a ródli, odakint a ligetben. Itt éppen a minden eszközét, minden mankóját eldobáló meztelen emberi test bukkan elő, az évezredek óta magára szedett szerszámok alól - előbukkan, kinyújtózik, behunyja a szemét, s szemeink előtt álmodja vissza magát ama legősibb valóságba, amit értelme és tudata rég elfelejtett: csak az izmok és idegek emlékeznek még rá. Miért találod oly természetesnek, élőnek, önmagadra emlékeztetőnek ezt a képtelen táncot? Mert benned bujkál valahol - te talán nem szoktad álmodni, hajnal felé, a hűvös szobában, fönt a hatodik emeleten, hogy kilépsz az ágyból, gondolkodás nélkül az ablakpárkányon kúszol, elereszted magad, s szárnyak nélkül, kitárt karokkal lebegsz és kóvályogsz a házak felett anélkül, hogy ezen különösképpen csodálkoznál?

Az új lélektan szerint ilyenkor még ágak között röpködő rémmaki ősödnél is régibb családodra emlékezel: denevérnek és repülőgyíknak hiszed magad megint, mivelhogy az is voltál valamikor, csak elfelejtetted.
*
S egyszeriben jelképessé válik az egész Ádám előtti kép, aminek korlátlan szabadságához képest kalitkának és börtönnek tűnik az édenkert nehézkes boldogsága. A nagy reneszánsz festők látták ilyennek Isten környezetét, mielőtt az embert megalkotta: szárnyatlan, emberhez hasonló figurák, mégis arkangyalok és kerubok, szabadon lebegnek a felhőkárpitok közt, áhítatos tekintetükben nincs semmi a rémületből, amit később büntetésből kellett megismerni korcs utódaiknak: halandó embereknek.

S mintha csak tudnák, hogy misztériumot játszanak a derék légtornászok: íme, íme a kék angyalok közt, nyolcadiknak, ott ágál és visítozik Lucifer is, a Bohóc, ő már ismeri minden félelem okát, a Veszélyt - a nagy szaltók után (amiket természetesen ügyesebben csinál a többinél) visítozva és egész testében remegve kapaszkodik meg, s mered a mélybe, s a végén, ordítva álfélelmében, amire majd meg fogja tanítani még meg sem született tanítványát, Ádámot: ájultan ereszti el a kötelet, és kapálódzva, ordítva, szörnyű grimaszokkal zuhan alá, bukott angyal, gonosz sátán.

Ő még csak a hálóba, Ádám és Éva a nyomorúságba és halálba.

Pesti Napló, 1933. július 25.
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes: Szárnyatlan   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2906
  • e Hét: 27567
  • e Hónap: 72639
  • e Év: 2013919
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.