Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/7 oldal   Bejegyzések száma: 63 
x
  2013-10-06 16:41:30, vasárnap
 
 

Thomas Stearns Eliot - Whispers of Immortality

Webster was much possessed by death
And saw the skull beneath the skin;
And breastless creatures under ground
Leaned backward with a lipless grin.

Daffodil bulbs instead of balls
Stared from the sockets of the eyes!
He knew that thought clings round dead limbs
Tightening its lusts and luxuries.

Donne, I suppose, was such another
Who found no substitute for sense;
To seize and clutch and penetrate,
Expert beyond experience,

He knew the anguish of the marrow
The ague of the skeleton;
No contact possible to flesh
Allayed the fever of the bone.

. . . .

Grishkin is nice: her
Russian eye is underlined for emphasis;
Uncorseted, her friendly bust
Gives promise of pneumatic bliss.

The couched Brazilian jaguar
Compels the scampering marmoset
With subtle effluence of cat;
Grishkin has a maisonette;

The sleek Brazilian jaguar
Does not in its arboreal gloom
Distil so rank a feline smell
As Grishkin in a drawing-room.

And even the Abstract Entities
Circumambulate her charm;
But our lot crawls between dry ribs
To keep our metaphysics warm.




Thomas Stearns Eliot - A halhatatlanság suttogásai

Webster a halál megszállottja volt
S látta a bőr alatt a koponyát;
És föld alatta mell nélkül hanyatt
Dűlők ajak nélküli vigyorát.

És szemüregben szemgolyó helyén
A hagymát, melyből majd nárcisz virít,
S tudta, a gondolat halott tagok
Köré fonja fényűző vágyait.

Donne is, azt hiszem, olyasfajta volt,
Az érzék helyett semmit sem talált,
Ami megragad, fog és behatol;
Túltapasztalva a tapasztalást,

Tudta a velőben a rettegést,
Tudta, mit szenved el a puszta vágy;
Nincs kapcsolata hús és hús között,
Melytől a csontban csillapul a láz.

. . . . .

Griskin nagyon szép; hangsúlyos vonal
Húzódik oroszos szeme alatt;
Fűzetlen melle biztat nyájasan,
Hogy pneumatikus boldogságot ad.

A lesbe lapult brazil jaguár
Macskavarázzsal, fondorlatosan
Szökdécselő selyemmajmot igéz;
De Griskinnek egy kis maison-ja van;

A gyorserejű brazil jaguár
Nem párolog a lombsötét mögül
Oly átható, vad macskaillatot,
Mint Griskin, mikor egy szalónban ül.

A minden Elvont Valóságok is
Érdeklődnek a bájai iránt;
Mi meg nyüzsgünk száraz bordák között,
Hogy ki ne hűljön metafizikánk.

Fordította - Vas István

 
 
2 komment , kategória:  Thomas Stearns Eliot 1.  
y1
  2013-10-06 16:25:55, vasárnap
 
 

Thomas Stearns Eliot - The Rock, Chor V (English)

О Lord, deliver me from the man of excellent
intention and impure heart: for the heart is
deceitful above all things, and desperately wicked.
Sanballat the Horonite and Tobiah the Ammonite
and Geshem the Arabian: were doubtless men
of public spirit and zeal.
Preserve me from the enemy who has something to
gain: and from the friend who has something to lose.
Remembering the words of Nehemiah the Prophet:
"The trowel in hand, and the gun rather loose in the holster."
Those who sit in a house of which the use is forgotten:
are like snakes that lie on mouldering stairs, content
in the sunlight.
And the others run about like dogs, full of enterprise,
sniffing and barking: they say, "This house is a nest
of serpents, let us destroy it, and have done with these
abominations, the turpitudes of the Christians."
And these are not justified, nor the others.
And they write innumerable books; being too vain and
distracted for silence: seeking every one after his own
elevation, and dodging his emptiness.
If humility and purity be not in the heart, they are not
in the home: and if they are not in the home, they are
not in the City.
The man who has builded during the day would return
to his hearth at nightfall: to be blessed with the gift of
silence, and doze before he sleeps.
But we are encompassed with snakes and dogs:
therefore some must labour,
and others must hold the spears.








Thomas Stearns Eliot - A szikla, Kórus V

Ó, szabadíts meg, Uram, a jeles szándékú és
tisztátalan szívű embertől: mert a szív minden
dolgoknál álnokabb és elszántan gonosz.
A horonita Sanballat, az ammonita Tóbiás és az
arab Geshem: nem kétség, a köz érdekében
munkált buzgó szellemük.
Óvj meg az ellenségtől, akinek nyernivalója van:
és a baráttól, akinek vesztenie lehet.
Emlékezvén Nehémiás próféta szavára: ,,Kézben a
símítókanál, s a fegyver még inkább kéznél."
Akik csak ülnek egy házban, mely már feledve,
mire van: akár a kígyók, ha omladozó lépcsőkön
élvezik a napsütést.
És a többiek futkosnak, mint a kutyák, e vállalkozó
szellemek, és szaglásznak és csaholnak: mondván,
,,Ez a ház hüllők fészke, romboljuk szét,
És érjen véget e förtelem, e keresztények-gyalázata."
S ezeket bizony nem igazolja semmi, csakúgy,
mint a másikakat.
És írnak könyvet töménytelent; mert a
csendességhez túl hívságosak s nyugtalanok:
keresi mind maga-felmagasztalását,
fut maga-ürese elől.
Ha alázat és tisztaság a szívben nem lakik, már a
házban sincsenek: és ha a házban nincsenek,
híjukon van a Város is.
Aki napközben építkezett, estére tűzhelyéhez
hazatér: hogy áldja ajándékával a csend, és
szunnyadjon, mielőtt aludni tér.
De minket kígyók s kutyák kerítenek: ezért kinek
dolgoznia, kinek lándzsával járnia kell.

Fordította - Tandori Dezső

 
 
0 komment , kategória:  Thomas Stearns Eliot 1.  
y2
  2013-10-06 16:24:38, vasárnap
 
 








T. S. Eliot: Kórusok ,,A sziklá''-ból


VIII.

Ó Atyánk, szavaidat megfogadjuk,
És a jövôhöz megbátorodunk,
Mert emlékezünk a múltra.

Pogányok léptek a te birtokodba,
És megszentségtelenítették a te templomodat.

Ki ô, aki Edomból érkezett?

Egyedül taposta a kádban a szôlôt.

Jött egy ember, aki Jeruzsálem meggyalázásáról beszélt,
És a szent helyek megszentségtelenítésérôl;
Péter, a remete volt, szavakkal ostorozott.
És hallgatói között akadt néhány jó ember,
Számosan gonoszak,
Legtöbbjük semmilyen.
És mint legtöbben akárhol,
Néhányat a dicsôség vágya vitt oda,
Néhányat a nyugtalanság és kíváncsiság vitt oda,
Néhányat a kapzsiság és kéjvágy.
Sokuknak teste szír keselyűké,
Vagy a tenger nyelte el az úton;
Sokuknak lelke Szíriában maradt,
Erkölcsi rontásban éltek;
Sokuk megtörten tért vissza,
Betegen és koldusbotra jutva, házuk
Ajtajában idegent találtak:
Megtörte ôket a keleti nap
És a hét fôbűn Szíriában.

De Királyunk sikerrel járt Akkóban.
És minden csúfság,
Szétzúzott eszme, szétzúzott élet, így vagy úgy
Szétzúzott hit ellenére is
Valami megmaradt, és több az,
Mint öregek meséi a téli estéken.
Csak a hit tarthatta meg azt, ami jó;
Kevesek teljes-hitét,
Sokak töredék-hitét.
Kapzsiság, bujaság, hűtlenség,
Irígység, tunyaság, falánkság, féltékenység, gôg;
A Keresztes Háborút nem ezek vezették,
De ezek vesztették el.

Emlékezzetek a hitre, mely elszólította a férfiakat otthonukból
Egy vándor-prédikátor szavára.
Korunk a mérsékelt erények kora
És a mérsékelt vétkeké,
Az emberek nem teszik le a Keresztet,
Mert soha nem vették magukra.
De semmi sem lehetetlen, semmi,
Annak, akit hit és meggyôzôdés hevít.
Erôsítsük meg azért akaratunkat.
Ó ISTEN, légy segedelmünkre.

Ferencz Gyôzô


 
 
0 komment , kategória:  Thomas Stearns Eliot 1.  
y3
  2013-10-06 16:24:14, vasárnap
 
  -Eliot, T. S.: A szikla, Kórus IX (The Rock, Chor IX in Hungarian)

The Rock, Chor IX (English)


Son of Man, behold with thine eyes, and hear with

thine ears and set thine heart upon all that I show thee.

Who is this that has said: the House of God is a

House of Sorrow;

We must walk in black and go sadly, with long-drawn

faces.

We must go between empty walls, quavering lowly,

whispering faintly,

Among a few flickering scattered lights?

They would put upon God their own sorrow, the grief

they should feel

For their sins and faults as they go about their daily

occasions.

Yet they walk in the street proudnecked,

like thoroughbreds ready for races,

Adorning themselves, and busy in the market,

the forum,

And all other secular meetings.

Thinking good of themselves, ready for any festivity,

Doing themselves very well.

Let us mourn in a private chamber, learning the way of

penitence,

And dien let us learn the joyful communion of saints.



The soul of Man must quicken to creation.

Out of the formless stone, when the artist united

himself with stone,

Spring always new forms of life, from the soul of

man that is joined to the soul of stone;

Out of the meaningless practical shapes of all that is

living or lifeless

Joined with the artist's eye, new life, new form,

new colour.

Out of the sea of sound the life of music,

Out of the slimy mud of words, out of the sleet and

hail of verbal imprecisions,

Approximate thoughts and feelings, words that have

taken the place of thoughts and feelings,

There spring the perfect order of speech, and the

beauty of incantation.



Lord, shall we not bring these gifts to Your service?

Shall we not bring to Your service all our powers

For life, for dignity, grace and order.

And intellectual pleasures of the senses?

The Lord who created must wish us to create

And employ our creation again in His service

Which is already His service in creating.

For Man is joined spirit and body,

And therefore must serve as spirit and body.

Visible and invisible, two worlds meet in Man;

Visible and invisible must meet in His Temple;

You must not deny the body.



Now you shall see the Temple completed:

After much striving, after many obstacles:

For the work of creation is never without travail;

The formed stone, the visible crucifix,

The dressed altar, the lifting light,



Light



Light

The visible reminder of Invisible Light.






A szikla, Kórus IX (Hungarian)


Ember Fia, nézz szemeddel, hallj füleddel,

És amit mondok neked, szíveddel érezd.

Ki ez, aki igy szólt: ISTEN háza a

Bánat Háza;

Feketében kell, szomorúan kell járnunk, megnyúlt

arccal,

Üres falak közt, megadón remegve, elhalón

suttogva,

Pár elszórtan hunyorgó fény közén?

ISTENRE hárítják át bánatukat, a gyászt, mit

szívükben kellene

Érezniök, bűneikért s hibáikért, míg járnak dolgaik

után.

De bizony büszke nyakkal látod őket az utcán,

hányják-vetik magukat, mint versenyre kész

telivérek,

Önimádók, buzgólkodnak piacon és fórumon,

Minden köz-gyűlhelyen.

Önmaguk jóakarói, örök ünneplésre-készek,

Két kezük hajlik maguk felé.

Gyászoljunk mi cellamélyen, tanuljuk töredelem

útját,

Ismerjük meg aztán a szentek víg egyességét is.



Serkenjen föl az Ember lelke, hogy teremtsen.

Formátlan kőből, ha a művész egyesül a kővel, az

élet

Mind újabb formái sarjadnak, az emberi lélekből,

mely a kő lelkéhez kötődött;

Értelmetlen gyakorlati formákból, melyek élve

vagy élettelen

Egyesültek a művész-szemmel, új élet, új forma,

új szín fakad.

Hang-tengerből a zene élete,

Szavak iszamos sarából, pontatlan szavak ólmos

esőjéből, jégveréséből,

Megközelítő gondolatokéból, érzésekéből,

gondolatokat s érzéseket kiszorító szavakéból,

Íme, beszéd tökélyes rendje, énekek

szépsége támad.



URAM, ne Téged szolgálna mind ez ajándék?

Ne a Te szolgálatodba adnánk minden erőnket:

Életünkét, méltóságunkét, a szépségét s a rendét,

Az érzékvilág elmegyönyörének erőit?

Ó, akarja a teremtő ÚR, hogy teremtsünk,

S amit teremtünk, az Ő szolgálatára használjuk,

Mely, ha teremtés, máris az Ő szolgálata.

Mert az ember: egyesült szellem és test,

Ezért szolgáljon így mint szellem és test.

Látható és láthatatlan: két világ találkozik benne;

Látható és láthatatlan találkozzék az Ő Templomában,

Meg ne tagadd a testet.



S majd látni fogod, teljes a Templom:

Sok küszködés sok akadály után;

Mert a teremtés műve örök vajúdás;

A formált kő, a látható feszület,

A díszes oltár, a felemelő fény,



Fény



Fény

Látszva emlékeztet a Láthatatlan Fényre.

Tandori Dezső
 
 
0 komment , kategória:  Thomas Stearns Eliot 1.  
y4
  2013-10-06 16:23:51, vasárnap
 
  -Eliot, T. S.: A szikla, Kórus X (The Rock, Chor X in Hungarian)

The Rock, Chor X (English)


You have seen the house built, you have seen

it adorned

By one who came in the night, it is now

dedicated to God.

It is now a visible church, one more light set on a hill

In a world confused and dark and disturbed by

portents of fear.

And what shall we say of the future? Is one church all

we can build?

Or shall the Visible Church go on to conquer the World?



The great snake lies ever half awake, at the bottom

of the pit of the world, curled

In folds of himself until he awakens in hunger and

moving his head to right and to left prepares for his

hour to devour.

But the Mystery of Iniquity is a pit too deep for mortal

eyes to plumb. Come

Ye out from among those who prize the serpent's

golden eyes,

The worshippers, self-given sacrifice of the snake.

Take Your way and be ye separate.

Be not too curious of Good and Evil;

Seek not to count the future waves of

Time;

But be ye satisfied that you have light

Enough to take your step and find your foothold.



О Light Invisible, we praise Thee!

Too bright for mortal vision.

О Greater Light, we praise Thee for the less;

The eastern light our spires touch at morning,

The light that slants upon our western doors at

evening.

The twilight over stagnant pools at batflight,

Moon light and star light, owl and moth light,

Glow-worm glowlight on a grassblade.

О Light Invisible, we worship Thee!



We thank Thee for the lights that we have kindled,

The light of altar and of sanctuary;

Small lights of those who meditate at midnight

And lights directed through the coloured panes of

windows

And light reflected from the polished stone,

The gilded carven wood, the coloured fresco.

Our gaze is submarine, our eyes look upward

And see the light that fractures through unquiet water.

We see the light but see not whence it comes.

О Light Invisible, we glorify Thee!



In our rhythm of earthly life we tire of light. We are

glad when the day ends, when the play ends; and

ecstasy is too much pain.

We are children quickly tired: children who are up in the

night and fall asleep as the rocket is fired; and the day

is long for work or play.

We tire of distraction or concentration, we sleep and

are glad to sleep,

Controlled by the rhythm of blood and the day and the

night and the seasons.

And we must extinguish the candle, put out the light

and relight it;

Forever must quench, forever relight the flame.

Therefore we thank Thee for our little light, that is

dappled with shadow.

We thank Thee who hast moved us to building,

to finding,

to forming at the ends of our fingers and beams of

our eyes.

And when we have built an altar to the Invisible Light,

we may set thereon the little lights for which our

bodily vision is made.

And we thank Thee that darkness reminds us

of light.

О Light Invisible, we give Thee thanks for Thy great

glory!





A szikla, Kórus X (Hungarian)


Láttad, mint épült a ház, láttad, mint

ékesitette

Az az egy, aki éjten jött, most az épület

ISTENÉ.

Látható templomáll, még egy fény a dombtetőn,

Itt, e világban, mely zavaros, sötét, s csupa

rettegtető előjel.

És mit mondjunk a jövőről? Egy templom: ennyit

építhetünk csak?

Vagy folytatja-e a Látható Egyház a világhódítást?



A nagy kígyó ott hever mindig félig éberen a világ

vermének mélyén, összetekeredve

Magában, míg felébred rá, hogy éhes, és feje jobbra-

balra hajlik, készül a

nagy falásra.

Am a Bűn Fertője túl mély verem, halandó szem

ki nem mérheti. Hagyd

Ott őket, akiknek becsesek a kígyó arany

szemei,

Az imádókat, a kígyó készséges áldozatait.

Indulj Utadon s különülj el.

Ne érdekeljen túlsággal a Jó s a Rossz;

Ne próbáld számlálni az Idő hullámait se,

a jövendőket;

De örvendj meg, hogy fényed elég: hogy

Lásd, hova lépsz, hogy tudd, hol vesd meg a lábad.



Ó, Láthatatlan Fény, dícsérünk Téged!

Halandó-látásnak túl ragyogó, Te.

Ó, Nagyobb Fény, magasztalunk a csekélyebb

fényért;

Reggel keletről éri tornyainkat,

Nyugati ajtainkról lassan lecsúszik este,

Denevér-röptű alkonyt hoz pocsolyás tavakra,

Hold és csillag kél vele, látják pillék, baglyok,

Szentjánosbogarak villantják füvek élén.

Ó, Láthatatlan Fény, imádunk Téged!



Köszönjük Néked a fényt mind, mely

leleményünk,

Az oltár fények és örökmécsét;

Az éji töprengők sok kis világát,

A színesüveg-ablakokon szűrt fényt,

A fényt, mely fényes köveken tükröződik,

Faragott, arany képkereten, színes freskón.

Nézésünk víz-alatti, szemünk föltekint,

És látja a fényt, melyet a nyugtalan viz megtör.

Látjuk a fényt, de nem látjuk, honnét jön.

Ó, Láthatatlan Fény, magasztalunk!



Földi létünk ritmusában elfáraszt a fény. Örülünk,

ha a nap véget ér, ha a játszma véget ér; és az

eksztázis túl gyötrelmes.

Gyorsan fáradó gyerekek vagyunk: éjjel fönt levő

gyerekek, elalszunk, ha a rakéta kilőve; s munkára-

játékra hosszú a nap.

Fáraszt minket a kikapcsolódás, az összpontosítás,

alszunk, s örülünk, ha alhatunk,

Irányít minket a vér ritmusa, napoké, éjeké,

évszakoké.

S ki kell oltanunk a gyertyát, fényt gyújtanunk,

újra meg újra;

Elfojtanunk, lobbantanunk kell a lángot örökkön.

Ezért hát köszönjük Neked kis fényünk, melyet árny

felhőz.

Köszönjük Neked, hogy rávettél: építsünk,

kutassunk,

ujjunk begyével és szemünk sugarával

formázzunk.

S ha megépül a Láthatatlan Fény oltára,

odahelyezhetjük kis fényeink, melyekért testi

látásunk lőn.

És köszönjük Neked, hogy a sötétség: fényre-

emlékeztetőnk.

Ó, Láthatatlan Fény, hálát adunk Neked nagy

dicsőségedért!

Tandori Dezső

 
 
0 komment , kategória:  Thomas Stearns Eliot 1.  
x1.
  2013-10-06 13:32:04, vasárnap
 
  Eliot, T. S.: Négy kvartett/1 (Four Quartets/1 in Hungarian)

Four Quartets/1 (English)


BURNT NORTON

(No. 1 of 'Four Quartets')

"Although logos is common to all, most people live

as if they had a wisdom of their own."

1. p.77. Fr.2

"The way upward and the way downward are the same."

1. p.89. Fr.60

Diels: Die Fragmente der Vorsokratiker (Herakleitos)



I

Time present and time past

Are both perhaps present in time future,

And time future contained in time past.

If all time is eternally present

All time is unredeemable.

What might have been is an abstraction

Remaining a perpetual possibility

Only in a world of speculation.

What might have been and what has been

Point to one end, which is always present.

Footfalls echo in the memory

Down the passage which we did not take

Towards the door we never opened

Into the rose-garden. My words echo

Thus, in your mind.

But to what purpose

Disturbing the dust on a bowl of rose-leaves

I do not know.

Other echoes

Inhabit the garden. Shall we follow?

Quick, said the bird, find them, find them,

Round the corner. Through the first gate,

Into our first world, shall we follow

The deception of the thrush? Into our first world.

There they were, dignified, invisible,

Moving without pressure, over the dead leaves,

In the autumn heat, through the vibrant air,

And the bird called, in response to

The unheard music hidden in the shrubbery,

And the unseen eyebeam crossed, for the roses

Had the look of flowers that are looked at.

There they were as our guests, accepted and accepting.

So we moved, and they, in a formal pattern,

Along the empty alley, into the box circle,

To look down into the drained pool.

Dry the pool, dry concrete, brown edged,

And the pool was filled with water out of sunlight,

And the lotos rose, quietly, quietly,

The surface glittered out of heart of light,

And they were behind us, reflected in the pool.

Then a cloud passed, and the pool was empty.

Go, said the bird, for the leaves were full of children,

Hidden excitedly, containing laughter.

Go, go, go, said the bird: human kind

Cannot bear very much reality.

Time past and time future

What might have been and what has been

Point to one end, which is always present.



II

Garlic and sapphires in the mud

Clot the bedded axle-tree.

The trilling wire in the blood

Sings below inveterate scars

Appeasing long forgotten wars.

The dance along the artery

The circulation of the lymph

Are figured in the drift of stars

Ascend to summer in the tree

We move above the moving tree

In light upon the figured leaf

And hear upon the sodden floor

Below, the boarhound and the boar

Pursue their pattern as before

But reconciled among the stars.

At the still point of the turning world. Neither flesh nor fleshless;

Neither from nor towards; at the still point, there the dance is,

But neither arrest nor movement. And do not call it fixity,

Where past and future are gathered. Neither movement from nor towards,

Neither ascent nor decline. Except for the point, the still point,

There would be no dance, and there is only the dance.

I can only say, there we have been: but I cannot say where.

And I cannot say, how long, for that is to place it in time.

The inner freedom from the practical desire,

The release from action and suffering, release from the inner

And the outer compulsion, yet surrounded

By a grace of sense, a white light still and moving,

Erhebung without motion, concentration

Without elimination, both a new world

And the old made explicit, understood

In the completion of its partial ecstasy,

The resolution of its partial horror.

Yet the enchainment of past and future

Woven in the weakness of the changing body,

Protects mankind from heaven and damnation

Which flesh cannot endure.

Time past and time future

Allow but a little consciousness.

To be conscious is not to be in time

But only in time can the moment in the rose-garden,

The moment in the arbour where the rain beat,

The moment in the draughty church at smokefall

Be remembered; involved with past and future.

Only through time time is conquered.

III

Here is a place of disaffection

Time before and time after

In a dim light: neither daylight

Investing form with lucid stillness

Turning shadow into transient beauty

With slow rotation suggesting permanence

Nor darkness to purify the soul

Emptying the sensual with deprivation

Cleansing affection from the temporal.

Neither plenitude nor vacancy. Only a flicker

Over the strained time-ridden faces

Distracted from distraction by distraction

Filled with fancies and empty of meaning

Tumid apathy with no concentration

Men and bits of paper, whirled by the cold wind

That blows before and after time,

Wind in and out of unwholesome lungs

Time before and time after.

Eructation of unhealthy souls

Into the faded air, the torpid

Driven on the wind that sweeps the gloomy hills of London,

Hampstead and Clerkenwell, Campden and Putney,

Highgate, Primrose and Ludgate. Not here

Not here the darkness, in this twittering world.

Descend lower, descend only

Into the world of perpetual solitude,

World not world, but that which is not world,

Internal darkness, deprivation

And destitution of all property,

Desiccation of the world of sense,

Evacuation of the world of fancy,

Inoperancy of the world of spirit;

This is the one way, and the other

Is the same, not in movement

But abstention from movement; while the world moves

In appetency, on its metalled ways

Of time past and time future.

IV

Time and the bell have buried the day,

The black cloud carries the sun away.

Will the sunflower turn to us, will the clematis

Stray down, bend to us; tendril and spray

Clutch and cling?

Chill

Fingers of yew be curled

Down on us? After the kingfisher's wing

Has answered light to light, and is silent, the light is still

At the still point of the turning world.

V

Words move, music moves

Only in time; but that which is only living

Can only die. Words, after speech, reach

Into the silence. Only by the form, the pattern,

Can words or music reach

The stillness, as a Chinese jar still

Moves perpetually in its stillness.

Not the stillness of the violin, while the note lasts,

Not that only, but the co-existence,

Or say that the end precedes the beginning,

And the end and the beginning were always there

Before the beginning and after the end.

And all is always now. Words strain,

Crack and sometimes break, under the burden,

Under the tension, slip, slide, perish,

Decay with imprecision, will not stay in place,

Will not stay still. Shrieking voices

Scolding, mocking, or merely chattering,

Always assail them. The Word in the desert

Is most attacked by voices of temptation,

The crying shadow in the funeral dance,

The loud lament of the disconsolate chimera.

The detail of the pattern is movement,

As in the figure of the ten stairs.

Desire itself is movement

Not in itself desirable;

Love is itself unmoving,

Only the cause and end of movement,

Timeless, and undesiring

Except in the aspect of time

Caught in the form of limitation

Between un-being and being.

Sudden in a shaft of sunlight

Even while the dust moves

There rises the hidden laughter

Of children in the foliage

Quick now, here, now, always—

Ridiculous the waste sad time

Stretching before and after.




Négy kvartett/1 (Hungarian)


BURNT NORTON

Amivel legfolytonosabban érintkeznek, a logosszal,

ezzel meghasonlásban vannak, és amibe naponta

belebotlanak, az nekik mintha idegen volna.



Herakleitosz -Töredékek 77



Az út fel és le ugyanaz.

Herakleitosz - Töredékek 60


I

Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.
A lehetett volna elvont fogalom
És csak egy kiokoskodott világban
Marad meg mint állandó lehetőség.
Ami lehetett volna s ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Léptek visszhangja az emlékezetben
A folyosón át, ahol nem haladtunk
Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk
A rózsakertre. Szavaim
Visszhangja lelkedben.
De mire jó
Leverni a port egy tál rózsasziromról,
Azt nem tudom.
Más visszhangok pedig
A kertben laknak. Kövessük-e őket?
Siess, szólt a madár, keresd meg őket
A sarkon túl. Az első kapun át
Első világunkba kövessük-e
A rigó csalszavát? Első világunk.
Ott voltak, méltósággal, láthatatlan,
Súlytalan szállva hervadt lomb fölött,
Őszi melegben, rezgő levegőben,
S a madár szólt, felelve a sűrűben
Elrejtett és nem hallható zenére,
S látatlan szemsugár villant föl, mert a rózsák
Néztek, mint virágok, ha nézik őket.
Ott voltak ők, mint fogadott s fogadó vendégeink.
Így mentünk, mi meg ők, szertartásos menetben,
Az üres fasorban, a puszpáng köröndbe,
S a kiszáradt medencébe lenéztünk.
Száraz volt a medence, száraz cement, barna szegélyű,
S a tó napfényből lett vízzel telítve,
S a lótusz halkan, halkan felmagaslott,
S a felszín csillogott a fény szivéből,
S mögöttünk voltak és a tóban tükröződtek.
Majd felhő vonult át, s a tó üres lett.
Menj, szólt a madár, mert a lomb teli volt gyerekkel,
Elbújtak izgatottan, nevetésük visszafojtva.
Menj, menj, szólt a madár: az emberek
Túl sok valóságot nem bírnak el.
Múlt idő és jövő idő
Ami lehetett volna és az, ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.


II

Sárban fokhagymák s zafirok
Tapadnak süppedt tengelyen.
A vérben remeg a drót
S dalol beforrt sebek alatt,
Csitít rég lefolyt harcokat.
A tánc az ütőér körül
S a limfa ahogy körbejár
Csillagvonzássá lényegül
Fölfut a fában ott a nyár
Mozgunk a mozgó fa fölött
Fényben képletes levelen
S alul, hol felázott a rög
Halljuk, a falka és a vad
Végzik mint rég a dolgukat
De megbékültek a csillagok között.

Holtpontján a forgó világnak. Se test, se testtelen,
Sem oda, sem vissza; a holtponton, ott a tánc,
De se megállás, se mozgás. És ne mondjátok, hogy állandóság,
Hol múlt és jövő találkozik. Se mozgás oda vagy vissza,
Se felszállás, se leszállás. E pont, a holtpont híján
Nem volna tánc, pedig nincs más, csak a tánc.
Csak azt mondhatom, ott voltunk, de nem mondhatom, hogy hol.
És nem mondhatom, hogy meddig, mert az megjelölné az időben.
A benti függetlenség a gyakorlati vágytól,
A szabadulás tettől és tűréstől, szabadulás a benti
És kinti kényszertől, de körül
Az érzékelés kegyelme, nyugvó és mozduló fehér fény,
Erhebung, de mozdulatlan, egyszerre új világ
S a régi, melyet föltár és megértet
Részleges önkívületének teljessége,
Részleges borzalmának elvégzése.
De azért a múlt s jövő láncolata
A változó test gyarló szőttesében
Megvédi az embert az égtől s kárhozattól,
Melyet a hús nem bír el.
Múlt idő s jövő idő
Nem sok tudatot tűr el.
A tudathoz időkívüliség kell,
De csak az időben lehet a pillanatra a rózsakertben,
A pillanatra az esőverte lugasban,
A pillanatra a huzatos templomban füstszállat idején
Emlékezni, múltba, jövőbe bonyolítva.
Csak idővel lehet az időt legyőzni.


III

Ez itt az elhidegülés helye
Idő előtte és idő utána
Félhomályban: se napvilág
Mely a formát fénylő nyugovásba mártja
Tűnő szépséggé fordítja az árnyat
S gördülve állandóságot sugall
Sem sötétség, mely tisztítja a lelket
Az érzéktől elvonja tápját
S a szeretettől az időlegest.
Se teltség, sem üresség. Csak felizzás
A sok feszült, időhajszolta arcon
Ziláltságból ziláltságba zilált
Képzelgéssel telt, semmitmondó arcon
Figyelmetlen, duzzadt egykedvüség
Embert s papírt kavar szét a hideg szél,
S fúj az idő előtt s után,
Romlott tüdőkből fúj s romlott tüdőkbe
Idő előtte és utána.
Kóros lelkek böfögése
A renyhe, rossz levegőbe, melyet
Szél hajt, ha söprűjét megérzik London sivár dombjai,
Hampstaed és Clerkenwell, Campden és Putney,
Highgate, Primrose és Ludgate. Nem itt,
Nem itt a sötétség, e cirpegő világban.

Szállj lejjebb, szállj le csak
Az örök magány világába,
Hol a világ nem világ, de az, ami nemvilág,
Belső sötétség, minden tulajdon
Megvonása, kisajátítása,
Az érzéki világ kiszikkadása,
A képzelet világának kiürítése,
A szellem világának hatálytalanítása;
Ez az egyik út, míg a másik
Ugyanaz, nem a mozgásban,
De tartózkodásban a mozgástól; közben mozog a világ
Mohóságban, ércútjain
Múlt időnek és jövő időnek.


IV

Idő meg a harang a nappalt eltemette,
Eltűnt a nap fekete fellegekbe.
A napraforgó felénk fordul-e, a klematisz
Lehajlik-e hozzánk; indát kiereszt-e
Fogódzva, kúszva felénk?
Tiszafa
Hűs ujjai tán fölénk görbülve várnak?
Ha már a jégmadár szárnya fényre fényt
Felelt, s elnémul, ott lebeg még a fény sugara
Holtpontján a forgó világnak.


V

Szavak ha mozognak, zene ha mozog,
Csak az időben; de ami csak élni tud,
Az csak halni tud. Szavak ha elhangzanak, a csöndbe
Torkollnak. Csak a formával, a renddel
Torkollhatnak a szavak a zenék
A nyugalomba - a kínai váza is
Nyugalmában még örökké mozog.
Nem a hegedű nyugalma, míg a hang kitart,
Nemcsak ez, de az együttlétezés,
Vagy mondjuk úgy, a vég a kezdet előtt van,
S a vég s a kezdet megvolt mindig is
A kezdet előtt és a vég után.
És minden mindig most van. Szavak rugaszkodnak,
Megpattannak s néha megtörnek, a teher alatt,
A feszítéstől, megcsúsznak, kisiklanak, tönkremennek,
Pontatlanságba enyésznek, helyükön se maradnak,
Nyugton se maradnak. Rikácsoló,
Szidó, gúnyoló vagy csak locska hangok
Támadják egyre őket. Az Igét a pusztaságban
Főképpen a kísértés hangjai,
A halotti tánc hangos árnya,
A vigasztalan agyrém jajgatása ostromolja.

A rend mintája a mozgás,
Mint a tíz lépcső képletében.
A kívánság maga mozgás,
Magában véve nem kivánatos;
A szeretet maga mozdulatlan,
Csak oka és célja a mozdulatnak.
Időtlen s kívánság nélkül való,
Csupán az idő szemszögében
Formák határaiba fogva
A nemlét és a létezés közt.
Váratlanul egy napsugárban,
Még miközben táncol a por,
Gyerekek nevetése tör ki
A sűrű lombok rejtekéből
Gyorsan és itt és most és mindig -
S nevetséges-bús, eltékozolt idő
Lebeg előtte és utána.

Vas István
 
 
0 komment , kategória:  Thomas Stearns Eliot 1.  
x2
  2013-10-06 13:28:00, vasárnap
 
  -Eliot, T. S.: Négy kvartett/2 (Four Quartets/2 in Hungarian)

Four Quartets/2 (English)


EAST COKER

(No. 2 of 'Four Quartets')

I

In my beginning is my end. In succession

Houses rise and fall, crumble, are extended,

Are removed, destroyed, restored, or in their place

Is an open field, or a factory, or a by-pass.

Old stone to new building, old timber to new fires,

Old fires to ashes, and ashes to the earth

Which is already flesh, fur and faeces,

Bone of man and beast, cornstalk and leaf.

Houses live and die: there is a time for building

And a time for living and for generation

And a time for the wind to break the loosened pane

And to shake the wainscot where the field-mouse trots

And to shake the tattered arras woven with a silent motto.

In my beginning is my end. Now the light falls

Across the open field, leaving the deep lane

Shuttered with branches, dark in the afternoon,

Where you lean against a bank while a van passes,

And the deep lane insists on the direction

Into the village, in the electric heat

Hypnotised. In a warm haze the sultry light

Is absorbed, not refracted, by grey stone.

The dahlias sleep in the empty silence.

Wait for the early owl.

In that open field

If you do not come too close, if you do not come too close,

On a summer midnight, you can hear the music

Of the weak pipe and the little drum

And see them dancing around the bonfire

The association of man and woman

In daunsinge, signifying matrimonie—

A dignified and commodiois sacrament.

Two and two, necessarye coniunction,

Holding eche other by the hand or the arm

Whiche betokeneth concorde. Round and round the fire

Leaping through the flames, or joined in circles,

Rustically solemn or in rustic laughter

Lifting heavy feet in clumsy shoes,

Earth feet, loam feet, lifted in country mirth

Mirth of those long since under earth

Nourishing the corn. Keeping time,

Keeping the rhythm in their dancing

As in their living in the living seasons

The time of the seasons and the constellations

The time of milking and the time of harvest

The time of the coupling of man and woman

And that of beasts. Feet rising and falling.

Eating and drinking. Dung and death.

Dawn points, and another day

Prepares for heat and silence. Out at sea the dawn wind

Wrinkles and slides. I am here

Or there, or elsewhere. In my beginning.

II

What is the late November doing

With the disturbance of the spring

And creatures of the summer heat,

And snowdrops writhing under feet

And hollyhocks that aim too high

Red into grey and tumble down

Late roses filled with early snow?

Thunder rolled by the rolling stars

Simulates triumphal cars

Deployed in constellated wars

Scorpion fights against the Sun

Until the Sun and Moon go down

Comets weep and Leonids fly

Hunt the heavens and the plains

Whirled in a vortex that shall bring

The world to that destructive fire

Which burns before the ice-cap reigns.

That was a way of putting it—not very satisfactory:

A periphrastic study in a worn-out poetical fashion,

Leaving one still with the intolerable wrestle

With words and meanings. The poetry does not matter.

It was not (to start again) what one had expected.

What was to be the value of the long looked forward to,

Long hoped for calm, the autumnal serenity

And the wisdom of age? Had they deceived us

Or deceived themselves, the quiet-voiced elders,

Bequeathing us merely a receipt for deceit?

The serenity only a deliberate hebetude,

The wisdom only the knowledge of dead secrets

Useless in the darkness into which they peered

Or from which they turned their eyes. There is, it seems to us,

At best, only a limited value

In the knowledge derived from experience.

The knowledge imposes a pattern, and falsifies,

For the pattern is new in every moment

And every moment is a new and shocking

Valuation of all we have been. We are only undeceived

Of that which, deceiving, could no longer harm.

In the middle, not only in the middle of the way

But all the way, in a dark wood, in a bramble,

On the edge of a grimpen, where is no secure foothold,

And menaced by monsters, fancy lights,

Risking enchantment. Do not let me hear

Of the wisdom of old men, but rather of their folly,

Their fear of fear and frenzy, their fear of possession,

Of belonging to another, or to others, or to God.

The only wisdom we can hope to acquire

Is the wisdom of humility: humility is endless.

The houses are all gone under the sea.

The dancers are all gone under the hill.

III

O dark dark dark. They all go into the dark,

The vacant interstellar spaces, the vacant into the vacant,

The captains, merchant bankers, eminent men of letters,

The generous patrons of art, the statesmen and the rulers,

Distinguished civil servants, chairmen of many committees,

Industrial lords and petty contractors, all go into the dark,

And dark the Sun and Moon, and the Almanach de Gotha

And the Stock Exchange Gazette, the Directory of Directors,

And cold the sense and lost the motive of action.

And we all go with them, into the silent funeral,

Nobody's funeral, for there is no one to bury.

I said to my soul, be still, and let the dark come upon you

Which shall be the darkness of God. As, in a theatre,

The lights are extinguished, for the scene to be changed

With a hollow rumble of wings, with a movement of darkness on darkness,

And we know that the hills and the trees, the distant panorama

And the bold imposing facade are all being rolled away—

Or as, when an underground train, in the tube, stops too long between stations

And the conversation rises and slowly fades into silence

And you see behind every face the mental emptiness deepen

Leaving only the growing terror of nothing to think about;

Or when, under ether, the mind is conscious but conscious of nothing—

I said to my soul, be still, and wait without hope

For hope would be hope for the wrong thing; wait without love,

For love would be love of the wrong thing; there is yet faith

But the faith and the love and the hope are all in the waiting.

Wait without thought, for you are not ready for thought:

So the darkness shall be the light, and the stillness the dancing.

Whisper of running streams, and winter lightning.

The wild thyme unseen and the wild strawberry,

The laughter in the garden, echoed ecstasy

Not lost, but requiring, pointing to the agony

Of death and birth.

You say I am repeating

Something I have said before. I shall say it again.

Shall I say it again? In order to arrive there,

To arrive where you are, to get from where you are not,

You must go by a way wherein there is no ecstasy.

In order to arrive at what you do not know

You must go by a way which is the way of ignorance.

In order to possess what you do not possess

You must go by the way of dispossession.

In order to arrive at what you are not

You must go through the way in which you are not.

And what you do not know is the only thing you know

And what you own is what you do not own

And where you are is where you are not.

IV

The wounded surgeon plies the steel

That questions the distempered part;

Beneath the bleeding hands we feel

The sharp compassion of the healer's art

Resolving the enigma of the fever chart.

Our only health is the disease

If we obey the dying nurse

Whose constant care is not to please

But to remind of our, and Adam's curse,

And that, to be restored, our sickness must grow worse.

The whole earth is our hospital

Endowed by the ruined millionaire,

Wherein, if we do well, we shall

Die of the absolute paternal care

That will not leave us, but prevents us everywhere.

The chill ascends from feet to knees,

The fever sings in mental wires.

If to be warmed, then I must freeze

And quake in frigid purgatorial fires

Of which the flame is roses, and the smoke is briars.

The dripping blood our only drink,

The bloody flesh our only food:

In spite of which we like to think

That we are sound, substantial flesh and blood—

Again, in spite of that, we call this Friday good.

V

So here I am, in the middle way, having had twenty years—

Twenty years largely wasted, the years of l'entre deux guerres

Trying to use words, and every attempt

Is a wholly new start, and a different kind of failure

Because one has only learnt to get the better of words

For the thing one no longer has to say, or the way in which

One is no longer disposed to say it. And so each venture

Is a new beginning, a raid on the inarticulate

With shabby equipment always deteriorating

In the general mess of imprecision of feeling,

Undisciplined squads of emotion. And what there is to conquer

By strength and submission, has already been discovered

Once or twice, or several times, by men whom one cannot hope

To emulate—but there is no competition—

There is only the fight to recover what has been lost

And found and lost again and again: and now, under conditions

That seem unpropitious. But perhaps neither gain nor loss.

For us, there is only the trying. The rest is not our business.

Home is where one starts from. As we grow older

The world becomes stranger, the pattern more complicated

Of dead and living. Not the intense moment

Isolated, with no before and after,

But a lifetime burning in every moment

And not the lifetime of one man only

But of old stones that cannot be deciphered.

There is a time for the evening under starlight,

A time for the evening under lamplight

(The evening with the photograph album).

Love is most nearly itself

When here and now cease to matter.

Old men ought to be explorers

Here or there does not matter

We must be still and still moving

Into another intensity

For a further union, a deeper communion

Through the dark cold and the empty desolation,

The wave cry, the wind cry, the vast waters

Of the petrel and the porpoise. In my end is my beginning.






Thomas Stearns Eliot -

EAST COKER

I

Kezdetemben a vég. Egymást követve
Házak épülnek, hullnak, szétesnek, magasodnak,
Lehordatnak, pusztulnak, helyreállnak, vagy ahol álltak,
Mező van most, vagy gyár, vagy bekötő út.
Új házzá régi kő, új tűzzé régi tuskó,
Hamuvá régi tűz, és lesz a hamu földdé,
Mely máris hús, hüvely és hulladék,
Ember és állat csontja, növényi tors, avar.
Házak élnek és halnak: ideje van az építésnek,
S ideje az életnek, ideje a nemzésnek
S ideje a szélnek, hogy kitörje a meglazult üveget
S megrázza a faburkolatot, ahol motoz a mezei egér,
S megrázza a faliszőnyeget meg a beleszőtt, néma jeligét.

Kezdetemben a vég. Most a fény veri
A mezőt, de a lombokkal borított
Mélyút sötét marad a délutánban,
S te partjának dőlsz, míg elhalad egy teherautó,
S a mélyút konokul a kisülő
Hőség alatt hipnotizált falu
Felé vezet. Meleg párában a fülledt fényt
Nem veri vissza, elnyeli a szürke kő.
Az üres csöndben alszanak a dáliák.
Várj az első bagolyra.
Azon a mezőn,
Ha nem jössz túl közel, ha nem jössz túl közel,
Egy nyári éjszakán még hallhatod
Az éles síp s a kicsi dob szavát
S látod a tűz körül táncolni őket,
A férfi meg a nő egyesülését
A tántzban, mellynek jelentésse frigykötés -
Méltóságos, jótéteményű szentség.
Pár pár után, szükséges összveköttetés;
Kézenfogvást vagy kar a karban,
Egyesség zálogául. A tűz körül
Körtáncban vagy a lángon átugorva,
Paraszt komolyság, paraszt nevetés,
Nehéz láb ugrik otromba cipőben,
Föld láb, agyag láb, a vidék vigad,
Rég búzává lett földalattiak
Vigadnak. Betartják az ütemet,
Tartják a táncban a ritmust,
Ami életük volt, az eleven évszakokban,
Üteme évszakoknak, csillagoknak,
Üteme fejésnek, üteme aratásnak,
Üteme párosodásnak férfiak és nők,
S az állatok közt. Lábak dobbantása.
Evés meg ivás. Trágya és temető.

Kelőben a hajnal, új nap
Készül hőségre, csöndre. Kint a tengeren a hajnali szél
Fodrozva siklik. Itt vagyok,
Vagy ott, vagy másutt. Kezdetemben.


II

Mihez fog a késő november
A tavaszi gerjedelemmel,
Nyári hő alakzatai
S foszló hópelyhek mit neki,
S mályvák szürkébe felszökő
Piros színe mire való,
S késő rózsában korahó?
Görgő csillagok közt a dörgő
Menny, mint a bolygóközi harcba
Rohanó csatakocsi hangja
Nap ellen küzd Skorpió
Míg Nap és Hold leszáll s kométák
Sírnak és szállnak leonídák
Egeken síkokon a hajsza
Kerengő örvény a világot
A végpusztító tűzbe hajtja
S csak aztán a jégtakaró.

Hát így is ki lehet fejezni - nem éppen kielégítően:
Iskolás körülírás volt, elévült költői divat,
Nem takarítja meg a tűrhetetlen viadalt
Szóval és jelentéssel. Nem fontos a költészet.
Nem az volt - kezdjük újra el - amire számítottunk.
Mit ért volna ama régóta várt
Rég remélt nyugalom, őszi derű,
Az öregkor bölcsessége? Hát becsaptak,
Vagy magukat csapták be a halk hangú öregek
És mást se hagytak ránk, csak a csalás receptjét?
A derű csak eltökélt tompaság,
A bölcsesség kihűlt titkok tudása,
Hasztalan a sötétben, ahova belenéztek
Vagy ahonnan szemüket elfordították. S úgy látjuk mi már,
Legföljebb korlátolt értéke van
A tapasztalatból leszűrt tudásnak.
A tudás mintát szab s ezzel hamisít,
Mert a minta minden pillanatban új,
S minden pillanat új s megrendítő
Értékelése mindannak, ami voltunk. És csak akkor látjuk át
A csalást, ha már többé nem árthat.
Félúton, nem csupán az út felén,
De egész úton, sötétlő erdőben, sűrűségben,
Ingovány szélén, hol minden lépés bizonytalan,
S szörnyek, lidércek fenyegetnek és
Varázslat. Hallani sem akarok
A vének bölcsességéről - bolondságukról inkább,
Arról, hogy félnek a félelemtől, a megszállottságtól félnek,
Attól, hogy másé lesznek, vagy másoké, az Istené.
Egyetlen bölcsességük van, amit még remélhetünk,
Az alázat bölcsessége: az alázat végtelen.

A házakat mind elnyelte a tenger.

A táncolókat elnyelte a domb.


III

Ó éj ó éj. Mind eltűnnek az éjben,
Az üres csillagközi térben, az űrbeli űrben,
A kapitányok, kalmárok, bankárok, híres tollforgatók,
A nagylelkű műpártolók, az államférfiak, a fejedelmek,
Kiváló köztisztviselők, a bizottsági elnökök,
Iparbárók és kisvállalkozók, mind eltűnnek az éjben,
A sötétben a Nap, a Hold meg a Góthai Almanach
S a Tőzsdei Árfolyamlap és az Igazgatói Címtár,
S az érzékek kihűlnek és elvész a cselekvés indítéka.
S mindnyájan eltűnünk velük a néma temetésben,
A senki temetésében, mert nincs kit eltemetni.
Szóltam lelkemnek: csöndben légy s hagyd, hogy leszálljon rád a sötétség,
Mely Isten sötétsége lesz. Mint amikor színházban ülsz,
És kioltják a fényeket, mivel jelenetváltozás jön,
S tompán zörömböl a kulissza, sötétség sötétségre fordul,
S tudjuk, a hegyeket, a fákat meg a távoli panorámát
S a merész, hatásos színfalat egészben félregörgetik -
Vagy amikor a földalatti, lent, két állomás közt túl sokáig áll,
És társalgás kezdődik és lassankint némaságba ernyed,
És látod, minden arc mögött mélyül a szellemi üresség,
S nincs benne más, csak a növekvő rettegés, hogy gondolni sem lesz mire;
Vagy amikor az éter alatt még van tudat, de már a semmi tudata -
Szóltam lelkemnek: csöndben légy és várakozz reménytelen,
Mert a remény rosszat remélne; szeretet nélkül várakozz,
Mert a szeretet rosszul szeretne; még megmaradt a hit,
De a hit meg a szeretet meg a remény mind várakozóban.
Gondolat nélkül várakozz, mert nem vagy még kész a gondolatra:
Akkor sötétség lesz a fény s lesz majd csönd a tánc.
Rohanó folyók zúgása meg a téli villám,
A láthatatlan kakukkfű meg a szamóca,
A nevetés a kertben, a visszhangzó elragadtatás,
Nem vész el, de követel, s a halál meg a születés
Kínjára céloz.
Azt mondod, ismételek
Valamit, amit már mondtam. Elmondom újra.
Mondjam el újra? Hogy elérj oda,
Hogy odaérj, ahol vagy, hogy elszabadulj onnan, ahol nem vagy,
Olyan úton kell járnod, ahol nincsen elragadtatás.
Hogy elérj ahhoz, amit nem tudsz,
Olyan úton kell járnod, mely a tudatlanság útja.
Hogy tied legyen az, ami nem a tiéd,
A nincstelenség útján kell járnod.
Hogy elérj ahhoz, ami nem vagy,
Azt az útat kell járnod, ahol nem találod magadat.
És amit nem tudsz, az az egyedüli, amit tudsz
És ami a tiéd, éppen az nem a tiéd
És ahol vagy, éppen ott nem vagy.


IV

A sebesült sebész kutat
Acéljával s a nagybeteg
Érzi a vérző kéz alatt
Az éles, gyógyító művészetet:
Lázgörbénk titkait irgalma fejti meg.

A betegség a gyógyszerünk
S haldokló orvosunk
Nem tetszeni akar nekünk,
De int, hogy Ádám átka a bajunk
S ha lázban felszökik, csak akkor gyógyulunk.

A mi kórházunk ez a föld,
A bukott bankár birtoka,
Mind jól járt itt, akit megölt
Az atyai gondoskodás maga,
Mely mindenütt gyötör és nem hagy el soha.

Lábamban borzongás vacog,
Láz pendít szellemideget.
Az melegít, ha megfagyok
S jeges tisztítótűzben reszketek,
Amelynek lángja rózsa, füstje tövisek.

Csak csorgó vér az italunk,
Csak vérző hús az ételünk:
És mégis ép hús-vér vagyunk,
A lényeg van bennünk, ebben hiszünk -
És mégis ez a Péntek Nagy és jó nekünk.


V

Itt vagyok hát féluton, mögöttem ez a húsz év -
Húsz év, jobbára eltékozolva, két háború közti évek -
Mikor igyekeztem a szavak használatát megtanulni, s mindegyik kísérlet
Merőben új indulás, mind másféle kudarc -
Mert az ember mi másért tanult meg a szavakkal bánni?
Csak hogy elmondhassa, amit már nem muszáj elmondania, vagy úgy mondja el, ahogy
Már nincs kedve elmondani. És így minden kaland
Új kezdet, portyázás a kimondhatatlanság területére
Kopott fegyverzetben, amely mindig még csorbábbra romlik
A pontatlan érzelmek általános zűrzavarában,
Az indulat fegyelmezetlen brigádjával. És ami meghódítandó
Erővel és engedelmességgel, azt is már fölfedezték
Egyszer vagy kétszer vagy többször, olyanok, akikkel úgyse remélhetünk
Versengeni - de nincs is itt verseny -
Csak a harc áll: visszaszerezni azt, ami elveszett
És megtalálták és elveszett újra meg újra, és most kedvezőtlen
Feltételekkel. De talán nincs is nyereség, se veszteség.
Előttünk nincs más, csak a próba. A többi nem a mi dolgunk.

Otthon az, ahonnan elindul az ember. Ahogy öregszünk,
A világ egyre idegenebb, a halottak és az élők szövevénye
Egyre bonyolultabb. Nem a telített pillanat,
Az elszigetelt, aminek nincs előttje, sem utána,
Hanem egy életidő lángolása minden pillanatban
És nemcsak egy ember életideje,
Hanem öreg köveké, amiket nem lehet kibetűzni.
Ideje van az estnek a csillagfény alatt,
Ideje az estnek a lámpafény alatt
(A fényképalbumos estnek).
A szeretet akkor majdnem önmaga,
Ha nem fontos többé az itt és a most.
Az öregeknek kutató útra kell menni
Nem fontos az itt meg az ott
Fontos csak a csönd és a mégis előre
Egy másfajta telítettségbe
Új egyesülésbe, mélyebb kapcsolatba
A sötét hidegen át, az üres kietlenségen át,
A hullámzugáson, a szélzugáson, a viharmadár meg a barna delfin
Nagy vizein át. Végemben a kezdet.

Vas István

 
 
0 komment , kategória:  Thomas Stearns Eliot 1.  
x3
  2013-10-06 13:27:39, vasárnap
 
  -Eliot, T. S.: Négy kvartett/3 (Four Quartets/3 in Hungarian)

Four Quartets/3 (English)


THE DRY SALVAGES

(No. 3 of 'Four Quartets')

(The Dry Salvages—presumably les trois sauvages—is a small

group of rocks, with a beacon, off the N.E. coast of Cape Ann,

Massachusetts. Salvages is pronounced to rhyme with assuages.

Groaner: a whistling buoy.)

I

I do not know much about gods; but I think that the river

Is a strong brown god—sullen, untamed and intractable,

Patient to some degree, at first recognised as a frontier;

Useful, untrustworthy, as a conveyor of commerce;

Then only a problem confronting the builder of bridges.

The problem once solved, the brown god is almost forgotten

By the dwellers in cities—ever, however, implacable.

Keeping his seasons and rages, destroyer, reminder

Of what men choose to forget. Unhonoured, unpropitiated

By worshippers of the machine, but waiting, watching and waiting.

His rhythm was present in the nursery bedroom,

In the rank ailanthus of the April dooryard,

In the smell of grapes on the autumn table,

And the evening circle in the winter gaslight.

The river is within us, the sea is all about us;

The sea is the land's edge also, the granite

Into which it reaches, the beaches where it tosses

Its hints of earlier and other creation:

The starfish, the horseshoe crab, the whale's backbone;

The pools where it offers to our curiosity

The more delicate algae and the sea anemone.

It tosses up our losses, the torn seine,

The shattered lobsterpot, the broken oar

And the gear of foreign dead men. The sea has many voices,

Many gods and many voices.

The salt is on the briar rose,

The fog is in the fir trees.

The sea howl

And the sea yelp, are different voices

Often together heard: the whine in the rigging,

The menace and caress of wave that breaks on water,

The distant rote in the granite teeth,

And the wailing warning from the approaching headland

Are all sea voices, and the heaving groaner

Rounded homewards, and the seagull:

And under the oppression of the silent fog

The tolling bell

Measures time not our time, rung by the unhurried

Ground swell, a time

Older than the time of chronometers, older

Than time counted by anxious worried women

Lying awake, calculating the future,

Trying to unweave, unwind, unravel

And piece together the past and the future,

Between midnight and dawn, when the past is all deception,

The future futureless, before the morning watch

When time stops and time is never ending;

And the ground swell, that is and was from the beginning,

Clangs

The bell.

II

Where is there an end of it, the soundless wailing,

The silent withering of autumn flowers

Dropping their petals and remaining motionless;

Where is there and end to the drifting wreckage,

The prayer of the bone on the beach, the unprayable

Prayer at the calamitous annunciation?

There is no end, but addition: the trailing

Consequence of further days and hours,

While emotion takes to itself the emotionless

Years of living among the breakage

Of what was believed in as the most reliable—

And therefore the fittest for renunciation.

There is the final addition, the failing

Pride or resentment at failing powers,

The unattached devotion which might pass for devotionless,

In a drifting boat with a slow leakage,

The silent listening to the undeniable

Clamour of the bell of the last annunciation.

Where is the end of them, the fishermen sailing

Into the wind's tail, where the fog cowers?

We cannot think of a time that is oceanless

Or of an ocean not littered with wastage

Or of a future that is not liable

Like the past, to have no destination.

We have to think of them as forever bailing,

Setting and hauling, while the North East lowers

Over shallow banks unchanging and erosionless

Or drawing their money, drying sails at dockage;

Not as making a trip that will be unpayable

For a haul that will not bear examination.

There is no end of it, the voiceless wailing,

No end to the withering of withered flowers,

To the movement of pain that is painless and motionless,

To the drift of the sea and the drifting wreckage,

The bone's prayer to Death its God. Only the hardly, barely prayable

Prayer of the one Annunciation.

It seems, as one becomes older,

That the past has another pattern, and ceases to be a mere sequence—

Or even development: the latter a partial fallacy

Encouraged by superficial notions of evolution,

Which becomes, in the popular mind, a means of disowning the past.

The moments of happiness—not the sense of well-being,

Fruition, fulfilment, security or affection,

Or even a very good dinner, but the sudden illumination—

We had the experience but missed the meaning,

And approach to the meaning restores the experience

In a different form, beyond any meaning

We can assign to happiness. I have said before

That the past experience revived in the meaning

Is not the experience of one life only

But of many generations—not forgetting

Something that is probably quite ineffable:

The backward look behind the assurance

Of recorded history, the backward half-look

Over the shoulder, towards the primitive terror.

Now, we come to discover that the moments of agony

(Whether, or not, due to misunderstanding,

Having hoped for the wrong things or dreaded the wrong things,

Is not in question) are likewise permanent

With such permanence as time has. We appreciate this better

In the agony of others, nearly experienced,

Involving ourselves, than in our own.

For our own past is covered by the currents of action,

But the torment of others remains an experience

Unqualified, unworn by subsequent attrition.

People change, and smile: but the agony abides.

Time the destroyer is time the preserver,

Like the river with its cargo of dead negroes, cows and chicken coops,

The bitter apple, and the bite in the apple.

And the ragged rock in the restless waters,

Waves wash over it, fogs conceal it;

On a halcyon day it is merely a monument,

In navigable weather it is always a seamark

To lay a course by: but in the sombre season

Or the sudden fury, is what it always was.

III

I sometimes wonder if that is what Krishna meant—

Among other things—or one way of putting the same thing:

That the future is a faded song, a Royal Rose or a lavender spray

Of wistful regret for those who are not yet here to regret,

Pressed between yellow leaves of a book that has never been opened.

And the way up is the way down, the way forward is the way back.

You cannot face it steadily, but this thing is sure,

That time is no healer: the patient is no longer here.

When the train starts, and the passengers are settled

To fruit, periodicals and business letters

(And those who saw them off have left the platform)

Their faces relax from grief into relief,

To the sleepy rhythm of a hundred hours.

Fare forward, travellers! not escaping from the past

Into different lives, or into any future;

You are not the same people who left that station

Or who will arrive at any terminus,

While the narrowing rails slide together behind you;

And on the deck of the drumming liner

Watching the furrow that widens behind you,

You shall not think 'the past is finished'

Or 'the future is before us'.

At nightfall, in the rigging and the aerial,

Is a voice descanting (though not to the ear,

The murmuring shell of time, and not in any language)

'Fare forward, you who think that you are voyaging;

You are not those who saw the harbour

Receding, or those who will disembark.

Here between the hither and the farther shore

While time is withdrawn, consider the future

And the past with an equal mind.

At the moment which is not of action or inaction

You can receive this: "on whatever sphere of being

The mind of a man may be intent

At the time of death"—that is the one action

(And the time of death is every moment)

Which shall fructify in the lives of others:

And do not think of the fruit of action.

Fare forward.

O voyagers, O seamen,

You who came to port, and you whose bodies

Will suffer the trial and judgement of the sea,

Or whatever event, this is your real destination.'

So Krishna, as when he admonished Arjuna

On the field of battle.

Not fare well,

But fare forward, voyagers.



IV

Lady, whose shrine stands on the promontory,

Pray for all those who are in ships, those

Whose business has to do with fish, and

Those concerned with every lawful traffic

And those who conduct them.

Repeat a prayer also on behalf of

Women who have seen their sons or husbands

Setting forth, and not returning:

Figlia del tuo figlio,

Queen of Heaven.

Also pray for those who were in ships, and

Ended their voyage on the sand, in the sea's lips

Or in the dark throat which will not reject them

Or wherever cannot reach them the sound of the sea bell's

Perpetual angelus.



V

To communicate with Mars, converse with spirits,

To report the behaviour of the sea monster,

Describe the horoscope, haruspicate or scry,

Observe disease in signatures, evoke

Biography from the wrinkles of the palm

And tragedy from fingers; release omens

By sortilege, or tea leaves, riddle the inevitable

With playing cards, fiddle with pentagrams

Or barbituric acids, or dissect

The recurrent image into pre-conscious terrors—

To explore the womb, or tomb, or dreams; all these are usual

Pastimes and drugs, and features of the press:

And always will be, some of them especially

When there is distress of nations and perplexity

Whether on the shores of Asia, or in the Edgware Road.

Men's curiosity searches past and future

And clings to that dimension. But to apprehend

The point of intersection of the timeless

With time, is an occupation for the saint—

No occupation either, but something given

And taken, in a lifetime's death in love,

Ardour and selflessness and self-surrender.

For most of us, there is only the unattended

Moment, the moment in and out of time,

The distraction fit, lost in a shaft of sunlight,

The wild thyme unseen, or the winter lightning

Or the waterfall, or music heard so deeply

That it is not heard at all, but you are the music

While the music lasts. These are only hints and guesses,

Hints followed by guesses; and the rest

Is prayer, observance, discipline, thought and action.

The hint half guessed, the gift half understood, is Incarnation.

Here the impossible union

Of spheres of existence is actual,

Here the past and future

Are conquered, and reconciled,

Where action were otherwise movement

Of that which is only moved

And has in it no source of movement—

Driven by daemonic, chthonic

Powers. And right action is freedom

From past and future also.

For most of us, this is the aim

Never here to be realised;

Who are only undefeated

Because we have gone on trying;

We, content at the last

If our temporal reversion nourish

(Not too far from the yew-tree)

The life of significant soil.





DRY SALVAGES

(Dry Salvages - feltehetően les trois sauvages
volt eredetileg - kis sziklacsoport, jelzőtűzzel,
az Anna-fok északkeleti partján, Massachusettsben)


I

Istenekről nem sokat tudok, de azt hiszem, hogy a folyó
Hatalmas, barna isten - mogorva, fékezetlen, hajthatatlan,
Türelmes bizonyos fokig - eleinte elismert határ volt,
A kereskedelem hasznos, de megbízhatatlan hordozója,
Aztán már csak nehézség, amivel szembenéznek a hídépítők.
A nehézség megoldva, a barna istent majdhogynem elfeledték
A városlakók - de ő azért kérlelhetetlen,
Évszakait és düheit őrzi, rombol és emlékeztet arra,
Amiről az emberek szívesen megfeledkeznének.
Nem tisztelik, nem engesztelik
A gépimádók, de ő csak vár és figyel és vár.
Üteme jelen volt a gyerekszobában,
Az áprilisi kisudvaron, a bálványfa sűrűjében,
Az őszi asztalon a fürtök illatában,
És az estéli körben a téli gázláng fénye alatt.

A folyó bennünk van, a tenger mind körülöttünk;
A tenger a föld szegélye, a gránit,
Ahová belenyúl, a föveny, ahová kiveti
A tengeri csillagot, a tarisznyarákot, a bálna gerincét;
A mocsarak, ahol felkínálja kiváncsi szemünknek
A gyöngédebb algákat s a virágférgek sokaságát,
Felveti, amit elvesztettünk, a széttépett kerítőhálót,
A szétment rákszitát, a tört evezőt
S idegen halottak holmiját. A tengernek sok a hangja,
Sok istene van és sok hangja.
Ott a só a vadrózsán
Meg a köd a fenyőkön.
Más és másféle hang
A tengerbőgés meg a tengercsaholás,
Bár gyakorta együtt hallik; a kötélzetben a szűkölés,
Fenyegetése és beceszava a hullámnak, mely megtörik a vízen,
A távoli moraj a gránit fogak közt
S a jajongó riasztás a közelgő hegyfokról
Mind tengeri hang, meg a hazaútat jelző
Sziszegő bója meg a sirály;
S a néma köd szorítása alatt
Szól a harang,
Méri az időt, mely nem a mi időnk, kongatja nemsietősen
A guruló hullám, az időt,
Mely régibb, mint kronométerek ideje, régibb
Az időnél, melyet ébren heverve számlálnak a nők
Rettegő gonddal a jövőt latolva,
Míg igyekeznek fölfejteni, legombolyítani és kibogozni
S összeölteni újra a jövőt meg a múltat,
Éjfél és hajnal közt, mikor a múlt csupa csalatás,
A jövő jövőtlen, a reggeli várta előtt,
Mikor megáll az idő s az idő soha véget nem ér;
S a guruló hullám, amely van és volt a kezdettől fogva,
Zendíti
A harangot


II

Hol ér véget a hangtalan jajongás,
Az őszi hervadás, a néma virágenyészet,
A sziromhullatás, a mozdulatlan,
Hol ér véget a hajó lebegő roncsa,
A parti csont imája, a kiejthetetlen
Ima, mely válaszol a gyászos híradásnak?

Nincs vég, csak folytatás: a vonszolódás,
Órák, napok egymás után, az élet,
Az érzelemben érzelemapadtan
Olvadó évek, mikor már lerontva
Amiben bízni nem habozott a hit sem,
Mely éppen ezért megtagadja másnap.

És végső folytatásul a lemondás
A gőgről s az erő fogytán a szégyenérzet,
A kötetlen áhitat, mely botrányt okoz abban
A léket kapott csónakban szorongva,
A néma figyelés félreismerhetetlen
Harangszavára az utolsó híradásnak.

Hol érnek véget a merészvitorlás
Halászok, akik nekivágnak a ködnek, a szélnek?
Az idő tenger nélkül elgondolhatatlan,
Vagy tenger, mely roncsokat ne sodorna,
Vagy jövő, mely a múlthoz nemkötötten
Rendeltetést nyerhet magának.

Úgy gondoljunk rájuk, mint akik bevonják,
Felvonják ezt-azt, míg az északkeleti szél a sekélyebb
Zátonyok fölött ólálkodik változatlan,
Vagy pénzt vesznek föl, míg a dokknál szárad a vitorla;
S ne úgy, mint akik dolgukvégezetlen
Térnek meg, ha már veszélyben halásznak.

Nem ér véget a szótalan jajongás,
Sem ahogy hervadó virágok elenyésznek.
A kínmozgás, a fájdalmatlan, mozdulatlan,
Tenger sodrása és benne a hajó roncsa,
Sem a csont imája a Halálhoz, istenéhez. Csak a majdnem kiejthetetlen
Imája az egy, Boldog Híradásnak.
Az ember azt hinné, ahogy öregszik,
Hogy a múltnak más a rendje, nem többé a merő egymásután,
Vagy akár fejlődés: ezt a részleges tévedést
A haladás felületes eszméi bátorítják,
S így a közszellemnek jó ürügy, ha megtagadja a múltat
A boldogság pillanatai - nem a jólesés, a siker,
A beteljesülés, biztonság, szeretet vagy akár egy jó ebéd
Érzése, hanem a hirtelen megvilágosodás -
Átéltük és nem tudtuk, mit jelent,
S ha jelentését megközelítjük, feltámasztjuk az élményt
Más alakban, túl minden jelentésen,
Mely a boldogsághoz tartozik. Már mondtam is,
Hogy az élmény, mely a jelentésben megújul,
Nem egyetlen élet élménye csak,
Hanem több nemzedéké - de közben ne felejtsük el
Azt, ami tán teljességgel kimondhatatlan:
A visszapillantást a feljegyzett történelem
Biztonsága mögé, a félpillantást visszavetve
Vállunk fölött az ősi rémület felé.
És ekkor felfedezzük, hogy a szenvedés pillanatai
(Hogy tévedés folytán-e, mivel
Nem azt reméltük, amit kellett volna, s nem attól féltünk, amitől kellett volna,
Ezt ne is kérdezzük) ugyancsak maradandóak,
Már amilyen maradandóság van az időben. Ezt inkább észrevesszük,
Ha másoké a szenvedés, de mi is majdnem megéljük,
S belebonyolódunk, mintsem ha sajátunk.
Mert saját múltunkat a cselekvés árjai borítják,
De a mások gyötrelme élmény marad,
Amit nem koptat, módosít utána a megszokás.
Az emberek változnak, mosolyognak, de a szenvedés megmarad.
Az idő rombol, az idő megőriz,
Mint a folyó, mely viszi a halott négereket, a teheneket, a tyúkketreceket,
A keserű almát s az almában a harapást.
Meg a kicsorbult szikla a szűntelen vizekben,
Hullámok locsolják, ködök takarják;
Szélcsöndes napon csak emlékmű, semmi más,
Hajózható időben tengeri bója,
Jelzi az utat, de sötét évszakban
Vagy váratlan viharban az, ami mindig is volt.


III

Tűnődöm néha, hogy erre gondolt-e Krisna -
Többek közt - vagy így is el lehet mondani ugyanazt:
Hogy a jövő elavult dal vagy királyrózsa vagy levendulaága
Az epedő megbánásnak azokért, akik még megbánni nem jöttek el,
Sárgult lapok közé préselt levendulaág a mindeddig felnyitatlan könyvben.
És a fölfelé út a lefelé út is, az odaút visszaút.
Nem tudsz a szemébe nézni, pedig ez aztán bizonyos,
Hogy az idő senkit se gyógyít, mert hol van már a beteg?
Mikor elindul a vonat s az utasok nekilátnak
A gyümölcsnek, a folyóiratoknak vagy az üzleti leveleknek
(S akik kikísérték őket, már elmentek a peronról),
Arcukon megkönnyebbülten lazul a gond
A százórás utazás álmos ütemébe.
Előre, utazók! nem a múltból menekültök
Egy másféle életbe vagy bármi jövőbe;
Nem ugyanazok vagytok, akik elhagyták a pályaudvart
Vagy akik megérkeznek bármiféle végállomásra,
Míg mögöttetek összesiklanak a szűkülő sinek;
És a dohogó óceánjáró fedélzetén,
Ha a táguló barázdára visszanéztek,
Ne gondoljátok; "vége a múltnak",
Vagy hogy "előttünk áll a jövő".
Ha leszáll az este, az antennában meg az árbocozatban
Dalol egy hang (ha nem is a fülnek,
Az idő morajló kagylójának, és nem is emberi nyelven):
"Előre, ti, akik azt hiszitek, utaztok;
Nem azok vagytok, akik látták a kikötőt
Hátrálni, sem azok, akik majd valahol kiszállnak.
Itt, az innenső meg a túlsó part között,
Míg az idő visszahúzódik, a jövőre
Meg a múltra egyforma pillantást vessetek.
E pillanatban, amely se tétlenség, se tett,
Ezt halljátok: »a létezés akármely szféráján
Az ember lelke figyelhet
A halál órájára« - ez az egyetlen cselekvés
(És a halál órája minden pillanat),
Amely gyümölcsöt hoz a mások életében:
És ne gondoljatok a cselekvés gyümölcseire.
Előre.
Ó utasok, ó tengerészek,
Ti, akik révbe értek, és ti, akiknek teste
Elszenvedi a tenger próbáját meg itéletét
Vagy bármiféle végzetet, ez a ti igazi célotok."
Imígyen Krisna, mint mikor Ardzsunát intette
A csatamezőn.
És semmi búcsú,
Csak előre, utasok.


IV

Mi Asszonyunk, akinek oltára hegyfokon áll,
Könyörögj a tengeren járókért, azokért,
Akik a halakkal foglalkoznak és
Akiknek törvényes kereskedés a dolguk
És azokért, akik vezetik őket.

És mondj el egy imát az asszonyok nevében,
Akik látták a férjüket, fiaikat
Tengerre szállni, és nem tértek vissza:
Figlia del tuo figlio,
Mennyek Királynője.
És könyörögj azokért is, akik hajókon jártak és
Útjuk a homokon ért véget, a tenger ajkai közt,
Vagy a sötétlő torokban, mely vissza nem veti őket,
Vagy bárhol, ahol nem éri el őket a tenger haragjának
Örök angyali üdvözlete.


V

Érintkezni a Marsszal, társalogni a szellemekkel,
Följegyezni a tengerikígyó természetét,
A horoszkóp, a madárjóslás, a kristálynézés,
Észrevenni a betegséget a kézjegyekben, kitalálni
az életrajzot a tenyérvonalakból,
Ujjakból a tragédiát, előjelekre vadászni
Varázslattal vagy tealevelekben, megfejteni az elkerülhetetlent
Kártyavetéssel, pentagrammákkal bíbelődni
Vagy barbiturálsavval, vagy kielemezni
A visszatérő képből az öntudat előtti rémületet -
Fürkészni az anyaméhben, a sírban, az álmokban: mindez a szokásos
Szórakozás meg narkotikum s a sajtó csemegéje,
És mindig is az lesz, némelyik éppen olyankor,
Ha bajban a nemzetek és nagy a szorongás
Akár Ázsia partjain, akár az Edgware Roadon.
Az emberi kiváncsiság múltat s jövőt kutat
S e dimenzión csüng. De megragadni
Az időnek meg az időtlennek
Metszőpontját: szentek foglalkozása -
Nem is foglalkozás: valami adatik és elfogadtatik
Egy életen át, mely csupa halál a szeretetben,
Önzetlenségben, önmegtagadásban, lángolásban.
De legtöbben mást sem ismerünk, csak a magában álló
Pillanatot, mely az időben van és kívül az időn,
Az önkívület rohamát, mely elvész egy napsugárban,
A láthatatlan kakukkfüvet, a téli villámot,
Vagy a vízesést, vagy a zenét, mely oly mélyen hallatik,
Hogy nem is hallod, csak te vagy a zene,
Míg a zene tart. De mindez csak célzás és sejtés,
Célzásra sejtés felel; és a többi
Csak ima, engedelmesség, fegyelem, gondolat és cselekvés.
A félig sejtett célzás, a félig értett ajándék:
a Megtestesülés.
Itt a lét szféráinak
Lehetetlen egysége megvalósul,
Itt a múlt meg a jövő
Legyőzetik és kibékül,
Hol a tettben máskor az mozogna,
Ami csak mozgatódik,
Mert a mozgásnak nincs benne forrása semmi -
Hajtják a démoni, alvilági
Erők. És az igazi tett a szabadulás
A múlttól is, meg a jövőtől.
Legtöbben ezt a célt
Itt soha el nem érjük,
Kiket csak azért nem tudtak legyőzni,
Mert próbáltuk újra meg újra;
Mi örülhetünk, ha végül időbeli
Visszatérésünk táplálja majd
(Nem túl messze a tiszafától)
A lényegi talaj életét.

Vas István
 
 
0 komment , kategória:  Thomas Stearns Eliot 1.  
x 4
  2013-10-06 13:27:19, vasárnap
 
  Eliot, T. S.: Négy kvartett/4 (Four Quartets/4 in Hungarian)

Four Quartets/4 (English)


LITTLE GIDDING

(No. 4 of 'Four Quartets')



I

Midwinter spring is its own season

Sempiternal though sodden towards sundown,

Suspended in time, between pole and tropic.

When the short day is brightest, with frost and fire,

The brief sun flames the ice, on pond and ditches,

In windless cold that is the heart's heat,

Reflecting in a watery mirror

A glare that is blindness in the early afternoon.

And glow more intense than blaze of branch, or brazier,

Stirs the dumb spirit: no wind, but pentecostal fire

In the dark time of the year. Between melting and freezing

The soul's sap quivers. There is no earth smell

Or smell of living thing. This is the spring time

But not in time's covenant. Now the hedgerow

Is blanched for an hour with transitory blossom

Of snow, a bloom more sudden

Than that of summer, neither budding nor fading,

Not in the scheme of generation.

Where is the summer, the unimaginable

Zero summer?

If you came this way,

Taking the route you would be likely to take

From the place you would be likely to come from,

If you came this way in may time, you would find the hedges

White again, in May, with voluptuary sweetness.

It would be the same at the end of the journey,

If you came at night like a broken king,

If you came by day not knowing what you came for,

It would be the same, when you leave the rough road

And turn behind the pig-sty to the dull facade

And the tombstone. And what you thought you came for

Is only a shell, a husk of meaning

From which the purpose breaks only when it is fulfilled

If at all. Either you had no purpose

Or the purpose is beyond the end you figured

And is altered in fulfilment. There are other places

Which also are the world's end, some at the sea jaws,

Or over a dark lake, in a desert or a city—

But this is the nearest, in place and time,

Now and in England.

If you came this way,

Taking any route, starting from anywhere,

At any time or at any season,

It would always be the same: you would have to put off

Sense and notion. You are not here to verify,

Instruct yourself, or inform curiosity

Or carry report. You are here to kneel

Where prayer has been valid. And prayer is more

Than an order of words, the conscious occupation

Of the praying mind, or the sound of the voice praying.

And what the dead had no speech for, when living,

They can tell you, being dead: the communication

Of the dead is tongued with fire beyond the language of the living.

Here, the intersection of the timeless moment

Is England and nowhere. Never and always.



II

Ash on and old man's sleeve

Is all the ash the burnt roses leave.

Dust in the air suspended

Marks the place where a story ended.

Dust inbreathed was a house—

The walls, the wainscot and the mouse,

The death of hope and despair,

This is the death of air.

There are flood and drouth

Over the eyes and in the mouth,

Dead water and dead sand

Contending for the upper hand.

The parched eviscerate soil

Gapes at the vanity of toil,

Laughs without mirth.

This is the death of earth.

Water and fire succeed

The town, the pasture and the weed.

Water and fire deride

The sacrifice that we denied.

Water and fire shall rot

The marred foundations we forgot,

Of sanctuary and choir.

This is the death of water and fire.

In the uncertain hour before the morning

Near the ending of interminable night

At the recurrent end of the unending

After the dark dove with the flickering tongue

Had passed below the horizon of his homing

While the dead leaves still rattled on like tin

Over the asphalt where no other sound was

Between three districts whence the smoke arose

I met one walking, loitering and hurried

As if blown towards me like the metal leaves

Before the urban dawn wind unresisting.

And as I fixed upon the down-turned face

That pointed scrutiny with which we challenge

The first-met stranger in the waning dusk

I caught the sudden look of some dead master

Whom I had known, forgotten, half recalled

Both one and many; in the brown baked features

The eyes of a familiar compound ghost

Both intimate and unidentifiable.

So I assumed a double part, and cried

And heard another's voice cry: 'What! are you here?'

Although we were not. I was still the same,

Knowing myself yet being someone other—

And he a face still forming; yet the words sufficed

To compel the recognition they preceded.

And so, compliant to the common wind,

Too strange to each other for misunderstanding,

In concord at this intersection time

Of meeting nowhere, no before and after,

We trod the pavement in a dead patrol.

I said: 'The wonder that I feel is easy,

Yet ease is cause of wonder. Therefore speak:

I may not comprehend, may not remember.'

And he: 'I am not eager to rehearse

My thoughts and theory which you have forgotten.

These things have served their purpose: let them be.

So with your own, and pray they be forgiven

By others, as I pray you to forgive

Both bad and good. Last season's fruit is eaten

And the fullfed beast shall kick the empty pail.

For last year's words belong to last year's language

And next year's words await another voice.

But, as the passage now presents no hindrance

To the spirit unappeased and peregrine

Between two worlds become much like each other,

So I find words I never thought to speak

In streets I never thought I should revisit

When I left my body on a distant shore.

Since our concern was speech, and speech impelled us

To purify the dialect of the tribe

And urge the mind to aftersight and foresight,

Let me disclose the gifts reserved for age

To set a crown upon your lifetime's effort.

First, the cold friction of expiring sense

Without enchantment, offering no promise

But bitter tastelessness of shadow fruit

As body and soul begin to fall asunder.

Second, the conscious impotence of rage

At human folly, and the laceration

Of laughter at what ceases to amuse.

And last, the rending pain of re-enactment

Of all that you have done, and been; the shame

Of motives late revealed, and the awareness

Of things ill done and done to others' harm

Which once you took for exercise of virtue.

Then fools' approval stings, and honour stains.

From wrong to wrong the exasperated spirit

Proceeds, unless restored by that refining fire

Where you must move in measure, like a dancer.'

The day was breaking. In the disfigured street

He left me, with a kind of valediction,

And faded on the blowing of the horn.



III

There are three conditions which often look alike

Yet differ completely, flourish in the same hedgerow:

Attachment to self and to things and to persons, detachment

From self and from things and from persons; and, growing between them, indifference

Which resembles the others as death resembles life,

Being between two lives—unflowering, between

The live and the dead nettle. This is the use of memory:

For liberation—not less of love but expanding

Of love beyond desire, and so liberation

From the future as well as the past. Thus, love of a country

Begins as attachment to our own field of action

And comes to find that action of little importance

Though never indifferent. History may be servitude,

History may be freedom. See, now they vanish,

The faces and places, with the self which, as it could, loved them,

To become renewed, transfigured, in another pattern.

Sin is Behovely, but

All shall be well, and

All manner of thing shall be well.

If I think, again, of this place,

And of people, not wholly commendable,

Of no immediate kin or kindness,

But of some peculiar genius,

All touched by a common genius,

United in the strife which divided them;

If I think of a king at nightfall,

Of three men, and more, on the scaffold

And a few who died forgotten

In other places, here and abroad,

And of one who died blind and quiet

Why should we celebrate

These dead men more than the dying?

It is not to ring the bell backward

Nor is it an incantation

To summon the spectre of a Rose.

We cannot revive old factions

We cannot restore old policies

Or follow an antique drum.

These men, and those who opposed them

And those whom they opposed

Accept the constitution of silence

And are folded in a single party.

Whatever we inherit from the fortunate

We have taken from the defeated

What they had to leave us—a symbol:

A symbol perfected in death.

And all shall be well and

All manner of thing shall be well

By the purification of the motive

In the ground of our beseeching.



IV

The dove descending breaks the air

With flame of incandescent terror

Of which the tongues declare

The one discharge from sin and error.

The only hope, or else despair

Lies in the choice of pyre of pyre—

To be redeemed from fire by fire.



Who then devised the torment? Love.

Love is the unfamiliar Name

Behind the hands that wove

The intolerable shirt of flame

Which human power cannot remove.

We only live, only suspire

Consumed by either fire or fire.



V

What we call the beginning is often the end

And to make and end is to make a beginning.

The end is where we start from. And every phrase

And sentence that is right (where every word is at home,

Taking its place to support the others,

The word neither diffident nor ostentatious,

An easy commerce of the old and the new,

The common word exact without vulgarity,

The formal word precise but not pedantic,

The complete consort dancing together)

Every phrase and every sentence is an end and a beginning,

Every poem an epitaph. And any action

Is a step to the block, to the fire, down the sea's throat

Or to an illegible stone: and that is where we start.

We die with the dying:

See, they depart, and we go with them.

We are born with the dead:

See, they return, and bring us with them.

The moment of the rose and the moment of the yew-tree

Are of equal duration. A people without history

Is not redeemed from time, for history is a pattern

Of timeless moments. So, while the light fails

On a winter's afternoon, in a secluded chapel

History is now and England.

With the drawing of this Love and the voice of this

Calling

We shall not cease from exploration

And the end of all our exploring

Will be to arrive where we started

And know the place for the first time.

Through the unknown, unremembered gate

When the last of earth left to discover

Is that which was the beginning;

At the source of the longest river

The voice of the hidden waterfall

And the children in the apple-tree

Not known, because not looked for

But heard, half-heard, in the stillness

Between two waves of the sea.

Quick now, here, now, always—

A condition of complete simplicity

(Costing not less than everything)

And all shall be well and

All manner of thing shall be well

When the tongues of flame are in-folded

Into the crowned knot of fire

And the fire and the rose are one.




LITTLE GIDDING

I

Tavasz a tél közepén a sajátos évszak,
Örökös, bár alkonyattájt cseperészik,
Sarkvidék meg a trópusok között lebeg időtlen.
Mikor a kurta nappal a legragyogóbb, faggyal és lánggal
A rövid napfény fellobbantja a jeget, a tavacskák, árkok tetején,
Szélcsöndes hidegben, amely heve a szívnek,
És visszanyeri víztükörben
A szikrázást, mely vakít a kora délutánban.
S a rőzsetűznél vagy szenelőnél hevesebb izzás
Szítja a tompa szellemet: nem a szél, de a pünkösdi láng
Az év sötét idejében. Olvadás és dermedés között
A lélek nedvkeringése remeg. Se földszag,
Se bármi eleven szag. Ez a tavaszidő,
De nem az idő sorrendjében. Az élő sövényt most
Egy órára fehérbe vonja a hónak
Tünékeny virága, a nyárinál hirtelenebb
Virágzás, amely se bimbózik, se hervad,
Nem az élet szaporodása ez.
Hol a nyár, hol felfoghatatlan
Nullpontja a nyárnak?

Ha erre jönnél,
Azt az utat választva, melyet valószínűleg választanál,
Onnan, ahonnan elindulnál valószínűleg,
Ha erre jönnél, május idején, a sövényt megint
Fehérnek látnád, érzéki édességben.
És ugyanígy lenne a vándorút végén,
Ha éjszaka jönnél, mint bukott király,
Ha nappal jönnél, nem tudva miért jössz,
És ugyanígy lenne, ha letérve a göröngyös útról
Befordulnál a disznóól mögött az unalmas homlokzat és
A sírkő felé. S amiért jönni véltél,
Kagyló csak és a jelentés hüvelye,
Melyből a cél már csak akkor feslik ki, mikor beteljesül,
Ha egyáltalán. Vagy nem is volt célod,
Vagy a cél túl van a végponton, amelyet képzeltél magadnak
S változik is a beteljesülésben. Más helyek is vannak,
Azok is a világ végpontjai, némelyik a tenger állkapcsa közt,
Vagy egy sötét tó fölött, egy sivatagban, egy városban -
De ez a legközelebbi, térben és időben,
Most és Angliában.

Ha erre jönnél,
Bármelyik utat választva, bárhonnan indulva,
Bármely időben, bármelyik évszakban,
Mindig ugyanígy lenne: fel kéne függesztened
Véleményt meg fogalmat. Nem azért vagy itt, hogy igazolj,
Okulj vagy kiváncsiságodat kielégítsd
Vagy hírt vigyél. Azért vagy itt, hogy letérdelj
Ott, ahol az imának érvénye volt. És több az ima,
Mint szavak rendje, mint az imádkozó szellem
Éber foglalatossága, az imádkozó hangnak szólalása.
És amire a holtaknak nem volt szavuk, amíg éltek,
El tudják mondani most, hogy halottak. A holtak közlési módja
A tűznyelveké, túltesz az élő beszéden.
Ez a metszőpontja az időtlen pillanatnak,
Anglia és a seholsem. A soha és a mindig.


II

Egy öregúr kabátján hamufolt,
Csak ez maradt: elhamvadt rózsa volt.
Por száll a levegőbe:
Egy történet, befejeződve.
Belehelt por: ez volt a ház,
A fal, az egér, a faberakás.
A reménnyel, a kétségbeeséssel
A levegő együtt vész el.

Árvíz meg aszály:
Szenvedi a szem meg a száj.
Holt víz és holt föveny:
Melyiké lesz a győzelem?
Kárvallott szorgalomra
Tátog a talaj kiperzselt jonha,
Röhög, de szomoruan:
A földnek vége van.

A víz meg a tűz tör elő,
Hol város volt, gaz és legelő.
A víz meg a tűz veti gúnynak
Megtagadott áldozatunkat.
Víz és tűz ereje ront már
Az elhagyott kórus, az oltár
Szétkorhadt alapzatára.
Ez a víz meg a tűz halála.

Hajnal előtt a bizonytalan órán,
A szűnhetetlen éjszaka végetájt,
Visszatérő végén a végtelennek,
Mikor a lángnyelvű sötét galamb már
A horizontja alatt hazaszállt,
S holt levelek zörögtek, mint a bádog
Az aszfalton, hol nem hangzott egyéb,
A három füstölgő körzet között
Valaki jött, megállt, majd nekilódult,
Mintha felém hajtatna fémlevélként
A városi virradat vad szelétől.
S míg földresütött szemébe szögeztem
A kihívó pillantást, mely az első
Idegent fürkészi, az oszló homályban
Felém villant egy holt mester, akit már
Ismertem, elfeledtem, felidéztem,
S volt egy, volt sok: napszítta, barna arcból
Jól ismert, de azonosíthatatlan,
Összetett, meghitt kísértet szeme.
Kettős szerepet adtam hát, kiáltva
És hallva is, hogy más kiált: "Te itt?"
Bár nem voltunk. Én ugyanaz maradtam,
Tudtam mégis, valaki más vagyok -
S ő még képződő arc, de a szó elég volt,
Nyomába hívni a felismerést.
S a közös szélnek dőlten, idegenebbül,
Semhogy ne értsük egymást, összetartva
E sehol, sem előtte, sem utána
Találkozás metszőpont-idején
A járdát holt őrjáratban tapodtuk.
Szóltam: "Könnyű a csoda, amit érzek,
De könnyűség teremt csodát. Beszélj hát:
Tán érteni, emlékezni sem tudok már."
S ő: "Mért ismételjem teóriámat
S gondolatomat, melyet elfeledtél?
Ez mind jó volt valamire s elég volt.
Magadét is, kérd hogy mások megbocsássák,
Mint én kérlek, hogy jót-rosszat bocsáss meg.
Megettük az elmúlt évszak gyümölcsét,
S üres vödröt felrúg a jóllakott ló,
Tavalyi szó tavalyi nyelvbe illik
S a jövő évi szó új hangra vár.
De mint ahogy a nyugtot nem lelő
És vándor szellem könnyen közlekedhet
Az egymáshoz hasonult két világ közt,
Így lelek sosevélt szavakra, újra
Meglátni sosevélt utcák kövén,
Hogy testemet lehagytam messzi parton.
És mert a szó volt gondunk és a szó
Hajtott, a törzs nyelvét tisztába tenni,
És lélekben előre s hátra látni,
Fölfedem, mit hoz neked az öregkor,
Életed munkáját megkoronázni.
Előbb hunyó érzék varázstalan
Borongását, mely mást nem is ígér, csak
Árnyékgyümölcsök keserű semmiízét,
Hogy test és lélek kettéhullni kezd.
Majd tudva-tehetetlenül dühöngést
Emberi tébolyon s a szívbetépő
Nevetést azon, ami már nem mulattat.
S végül a kínt: újra lejátszani
Mindent, amit tettél s éltél; a későn
Feltárult indítékok szégyenét,
S a tudást: mit tettél rosszul s rontva mást is,
S hittél erénynek. Akkor a bolondok
Tetszése éget, s mocskol a dicsőség.
A csüggedt szellem rosszból rosszba romlik.
Ha nem újítja az a tisztító tűz,
Hol mértékre kell lépned, mintha táncban."
Hajnal hasadt. A torzult utcasarkon
Magamra hagyott, ez volt búcsuja,
Aztán elmúlt a sziréna szavára.


III

Van három állapot, látszatra gyakorta hasonló,
Mégis merőben más, ugyanegy sövényen virágzik:
Ragaszkodás az énhez és dolgokhoz és személyekhez, eloldódás
Az éntől és dolgoktól és személyektől;
s növekedve közöttük, a közöny,
Hasonlít a másik kettőhöz, ahogy a halál hasonlít az élethez,
Lévén két lét között - virágtalanul
A csalán meg az árvacsalán közt. Az emlékezet haszna
A szabadulás - nem kevesebb szerelem, de kiterjedése
A szerelemnek a vágyakozáson túl, és így szabadulás
A jövőtől meg a múlttól is. Így a hazaszeretet azzal
Kezdődik, ha ragaszkodunk a saját tevékenységünk területéhez,
S oda jut, hogy e tevékenység már nem túl fontos minekünk sem,
Bár sose közömbös. A történelem lehet szolgaság,
A történelem lehet szabadság. Nézd, hogy tűnnek el
Az arcok és helyek, az énnel, amely tőle telhetőleg szerette őket,
És megújulnak és átlényegülnek egy más szövevényben.

A Bűn az Elkerülhetetlen,
De minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul.
Ha visszagondolok e helyre
S azokra, kik nem éppen példaképek,
Kikhez közvetlen kapcsolat se köt,
De vannak köztük különös szellemek,
S egy közös szellem érintette őket,
S egyesültek a harcban, mely elválasztotta őket;
Ha egy király estéjére gondolok,
S három férfira s másokra a vérpadon,
S néhányra, kik meghaltak elhagyottan,
Másféle, itt és idegenben,
S egyre, ki meghalt megvakulva, némán,
Miért is ünnepeljük a holtakat
Inkább, mintsem a most halókat?
Nem harang ez, mely visszafelé zeng,
Nem is ráolvasás
Felidézi egy Rózsa szellemét.
Nem szíthatunk fel régi pártviszályt,
Nem éleszthetjük fel a régi politikákat,
Nem szegődhetünk egy antik dob nyomába.
Ezek a férfiak meg akik szembeszegültek velük
És azok, akikkel ők szembeszegültek,
Elfogadták a csönd nagy alkotmányát
S egyetlen pártba gyűltek össze.
A szerencsésektől bármit is örököltünk,
A legyőzöttektől is ránk maradt,
Amit ránk hagyhattak: ez az a jelkép,
Mely tökéletesült a halálban.
És minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul,
Ha megtisztul az indíték
Könyörgésünk talajában.


IV

Galamb leszáll, leget hasít
A félelmetes fényü tűzzel,
Melyből lángnyelvek hirdetik,
Hogy bűnt és tévelygést mi űz el.
Nincs más remény, csak ez segít -
Válassz: a máglya vagy a máglya -
A lángtól megválthat a lángja.

Ki gyötör így? A Szeretet.
Furcsa Név - ez fog kínba minket,
Mert az ő keze szövi ezt
A tűztől tűrhetetlen inget.
Ne is reméld, hogy leveted -
Ha élsz, lélegzel, ez az ára:
A lángra juthatsz, vagy a lángra.


V

Amit kezdetnek mondunk, az sokszor a vég,
És véget vetni annyi, mint kezdetet kijelölni.
A vég az, ahonnan elindulunk. És minden fordulat
És mondat, ha sikerül (azaz minden szó otthonos benne,
Helyén van, hogy a többit támogassa,
A szó, mely se kishitű, se kérkedő,
S közvetlenül érintkezik a régivel meg az újjal,
A hétköznapi szó, világos, de nem közönséges,
A szabatos szó, pontos, de nem pedáns,
Az összeillő házaspár tökéletes tánca),
Minden fordulat és minden mondat vég és kezdet,
Minden vers egy sírfelirat. És bármiféle cselekvés
Egy lépés a vérpad, a tűz felé, le a tenger torkába,
Vagy egy olvashatatlan kőhöz: és onnan indulunk el.
Halunk a halókkal:
Nézd, távoznak, és mi velük megyünk.
Megszületünk a halottakkal:
Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak.
A rózsa pillanata meg a tiszafa pillanata
Ugyanaddig tart. Egy nép, ha történelme nincs,
Nincs, ami megváltsa az időtől, mert a történelem időtlen
Pillanatok szövevénye. Így, míg a fény kihunyóban
Egy téli délutánon, egy elhagyott kápolnában
A történelem a most és Anglia.

E Szeretet vonzása és e Szólítás hangja.

És nem hagyhatjuk abba a kutatást
És az lesz kutatásunk vége,
Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk
És először ismerjük fel azt a helyet.
Az ismeretlen, de emlékezetes kapun át,
Ha már az utolsó föld, ami felfedezhető,
Az lesz, ami volt, a kezdet;
A leghosszabb folyó forrásánál
A rejtett vízesés hangja
És a gyerekek az almafán,
Észrevétlenül, mert nem keressük,
De halljuk, alig halljuk őket, a csöndben
A tenger két hulláma közt.
Csak siessünk, itt, most, mindig -
A teljes egyszerűség állapota
(Ára nem kisebb mindenünknél)
És minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul,
Ha a lángnyelvek összehajlanak
A tűznyaláb koszorújában,
És egy lesz a tűz meg a rózsa.

Vas István
 
 
0 komment , kategória:  Thomas Stearns Eliot 1.  
Thomas Stearns Eliot versei
  2013-10-06 11:31:01, vasárnap
 
  THOMAS STEARNS ELIOT

...... .............



...... ..............



...... ........... ........... ........... ............Link -



...... ........... ........... ........... ........V E R S G Y Ű J T E M É N Y

...... ........... ........... ........... ........Itt a költő verseit szeretném összegyűjteni!

...... ........... ............



.......



...... ..............



...... ........... ........... ........... ..............ITT ÍRD A VERSET!...... ........... ........... ........... ........... ........

...... ........... ........... ........... ............Várlak a kommentekben!

CÍMEK....FORDÍTÓ NEVE....HÁNYADIK KOMMENTBEN TALÁLOD?......KI GYŰJTÖTTE?

- Fordította - ____________________(#)- Juhászné Szunyogh Mária

...... .............



Juhászné Szunyogh Mária

KÉRLEK KATTINTS A KOMMENT FELIRATRA! ...... ......Link -







Főzőtojás {Tandori Dezső} (A Cooking Egg)
Simeon éneke {Vas István} (A Song for Simeon)
Animula {Vas István} (Animula)
Hamvazószerda {Vas István} (Ash Wednesday [audio])
Helén néni {Vas István} (Aunt Helen)
Burbank bedekkerrel Bleistein szivarral {Vas István} (Burbank with a Baedeker: Bleistein with a Cigar)
Conversation Galante* {Képes Géza} (Conversation Galante)
Coriolanus I - Diadalmenet {Szemlér Ferenc} (Coriolan I - Triumphal March)
Coriolanus II - Egy államférfi bajai {Szemlér Ferenc} (Coriolan II - Difficulties of a Statesman)
Nancy kuzin {Vas István} (Cousin Nancy)
Szemek, nemrég könnyesek {Tandori Dezső} (Eyes That Last I Saw In Tears)
Ötujjas gyakorlatok {Tandori Dezső} (Five-Finger Exercises)
Négy kvartett/1 {Vas István} (Four Quartets/1 [audio])
Négy kvartett/2 {Vas István} (Four Quartets/2 [audio])
Négy kvartett/3 {Vas István} (Four Quartets/3)
Négy kvartett/4 {Vas István} (Four Quartets/4)
Gerontion {Vas István} (Gerontion [audio])
Gusz, a színházi macska {Weöres Sándor} (Gus: The Theatre Cat)
Hisztéria {Szemlér Ferenc} (Hysteria [audio])
La figlia che piange {Képes Géza} (La Figlia Che Piange [audio])
Tájak {Tandori Dezső} (Landscapes)
Egy öregembernek {Tandori Dezső} (Lines for an Old Man)
Makár Viki, a titokzatos macska {Nemes Nagy Ágnes} (Macavity - The Mystery Cat [video][audio])
Marina {Vas István} (Marina [audio])
Reggel az ablakban {Vas István} (Morning at the Window)
Apollinax úr {Szemlér Ferenc} (Mr. Apollinax)
Eliot úr vasárnap délelőtti istentisztelete {Szabó Lőrinc} (Mr. Eliot's Sunday Morning Service)
Csiribícsiribá {Tellér Gyula} (Mr. Mistoffelees [video])
Vásottkarom és Enyvestalp {Tandori Dezső} (Mungojerrie and Rumpelteazer)
Gyilkosság a székesegyházban, Első rész (részlet) {Vas István} (Murder in the Catedral, Part I (detail))
Gyilkosság a székesegyházban (részletek) {Vas István} (Murder in the Cathedral (details))
A Pincsek és a Töncsök iszonyú csatájáról, némi híradás továbbá a mopszok és a spiccek részvételéről e csatában, nemkülönben a Nagy Bulimacska közbelépéséről {Tandori Dezső} (Of the Awefull Battle of the Pekes and the Pollicles: Together withsome account of the participation of the Pugs and the Poms, andthe intervention of the Great Rumpuscat)
Vén Szórakaténusz {Nemes Nagy Ágnes} (Old Deuteronomy)
Egy hölgy arcképe {Tandori Dezső} (Portrait of a Lady [video][audio])
Prelűdök {Vas István} (Preludes [audio])
Rapszódia egy szeles éjszakán {Vas István} (Rhapsody on a Windy Night)
Csülkecsámpás, a vasúti macska {Tótfalusi István} (Skimbleshanks: The Railway Cat)
Sweeney a fülemülék közt {Fodor, András} (Sweeney Among The Nightingales)
Sweeney fölmered {Vas István} (Sweeney Erect)
A macska megszólítása {Tótfalusi István} (The Ad-dressing of Cats)
A Boston Evening Transcript {Tótfalusi István} (The Boston Evening Transcript)
Koktél hatkor (részlet) {Vas István} (The Cocktail Party (detail))
A karácsonyfa-kultusz {Rónay György} (The Cultivation of Christmas Trees)
A viziló {Tótfalusi István} (The Hippopotamus)
Az üresek {Vas István} (The Hollow Men [video][audio])





A háromkirályok utazása {Vas István} (The Journey of the Magi [video][audio])
J. Alfred Prufrock szerelmes éneke {Kálnoky, László} (The Love Song of J. Alfred Prufrock [video][audio])
A macska neve {Tótfalusi István} (The Naming of Cats)
A vén Gömböc macska {Nemes Nagy Ágnes} (The Old Gumbie Cat)
A szikla, Kórus V {Tandori Dezső} (The Rock, Chor V)

A szikla, Kórus IX {Tandori Dezső} (The Rock, Chor IX)
A szikla, Kórus X {Tandori Dezső} (The Rock, Chor X)
A Ladiklaki Kandúr {Tellér Gyula} (The Rum Tum Tugger)
Dal a jégpacsokról {Weöres Sándor} (The Song of the Jellicles)
Átokföldje {Vas István} (The Waste Land [video][audio])
Négykor feltámadt a szél {Tandori Dezső} (The Wind Sprang Up at Four O'Clock)
A halhatatlanság suttogásai {Vas István} (Whispers of Immortality)





A Cooking Egg - Főzőtojás
A Song for Simeon - Simeon éneke
Animula - Animula
Ash Wednesday - Hamvazószerda
Aunt Helen - Helén néni
Burbank with a Baedeker: Bleistein with a Cigar - Burbank bedekkerrel Bleistein szivarral
Conversation Galante - Conversation Galante
Coriolan I - Triumphal March - Coriolanus I - Diadalmenet
Coriolan II - Difficulties of a Statesman - Coriolanus II - Egy államférfi bajai
Cousin Nancy - Nancy kuzin
Eyes That Last I Saw In Tears - Szemek, nemrég könnyesek
Five-Finger Exercises - Ötujjas gyakorlatok
Four Quartets/1 -Négy kvartett/1
Four Quartets/2 -Négy kvartett/2
Four Quartets/3 -Négy kvartett/3
Four Quartets/4 -Négy kvartett/4
Gerontion - Gerontion
Gus: The Theatre Cat -Gusz, a színházi macska
Hysteria - Hisztéria
La Figlia Che Piange -La figlia che piange
Landscapes -Tájak
Lines for an Old Man -Egy öregembernek
Macavity - The Mystery Cat -Makár Viki, a titokzatos macska
Marina -Marina
Morning at the Window -Reggel az ablakban
Mr. Apollinax -Apollinax úr
Mr. Eliot's Sunday Morning Service -Eliot úr vasárnap délelőtti istentisztelete
Mr. Mistoffelees -Csiribícsiribá
Mungojerrie and Rumpelteazer -Vásottkarom és Enyvestalp
Murder in the Catedral, Part I (detail)-Gyilkosság a székesegyházban, Első rész (részlet)
Murder in the Cathedral (details) -Gyilkosság a székesegyházban (részletek)
Of the Awefull Battle of the Pekes and the Pollicles: Together withsome account of the participation of the Pugs and the Poms, andthe intervention of the Great Rumpuscat - A Pincsek és a Töncsök iszonyú csatájáról, némi híradás továbbá a mopszok és a spiccek részvételéről e csatában, nemkülönben a Nagy Bulimacska közbelépéséről
Old Deuteronomy -Vén Szórakaténusz
Portrait of a Lady -Egy hölgy arcképe
Preludes -Prelűdök
Rhapsody on a Windy Night -Rapszódia egy szeles éjszakán
Skimbleshanks: The Railway Cat -Csülkecsámpás, a vasúti macska
Sweeney Among The Nightingales -Sweeney a fülemülék közt
Sweeney Erect -Sweeney fölmered
The Ad-dressing of Cats -A macska megszólítása
The Boston Evening Transcript - A Boston Evening Transcript
The Cocktail Party (detail) -Koktél hatkor
The Cultivation of Christmas Trees -A karácsonyfa-kultusz
The Hippopotamus -A viziló
The Hollow Men -Az üresek
The Journey of the Magi -A háromkirályok utazása
The Love Song of J. Alfred Prufrock -J. Alfred Prufrock szerelmes éneke
The Naming of Cats -A macska neve
The Old Gumbie Cat -A vén Gömböc macska
The Rock, Chor V -A szikla, Kórus V

The Rock, Chor IX -A szikla, Kórus IX
The Rock, Chor X -A szikla, Kórus X
The Rum Tum Tugger -A Ladiklaki Kandúr
The Song of the Jellicles -Dal a jégpacsokról
The Waste Land -Átokföldje
The Wind Sprang Up at Four O'Clock -Négykor feltámadt a szél
Whispers of Immortality -A halhatatlanság suttogásai


Link

 
 
0 komment , kategória:  Thomas Stearns Eliot 1.  
     1/7 oldal   Bejegyzések száma: 63 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 886
  • e Hét: 8424
  • e Hónap: 24063
  • e Év: 57459
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.