"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
  2013-12-21 21:05:16, szombat
  Bishop, Elizabeth: A vesztés művészete (One art Magyar nyelven)

One art (Angol)

The art of losing isn't hard to master;

so many things seem filled with the intent

to be lost that their loss is no disaster,

Lose something every day. Accept the fluster

of lost door keys, the hour badly spent.

The art of losing isn't hard to master.

Then practice losing farther, losing faster:

places, and names, and where it was you meant

to travel. None of these will bring disaster.

I lost my mother's watch. And look! my last, or

next-to-last, of three beloved houses went.

The art of losing isn't hard to master.

I lost two cities, lovely ones. And, vaster,

some realms I owned, two rivers, a continent.

I miss them, but it wasn't a disaster.

-- Even losing you (the joking voice, a gesture

I love) I shan't have lied. It's evident

the art of losing's not too hard to master

though it may look like (Write it!) like disaster.

Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ...... 2011-03-18 08:21:42

Elisabeth Bishop


Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz:
oly sok az elveszni áhító tárgy,
elhagyhatod őket, s nincs semmi vész.

Veszíts naponta! Nagy bajnak ne nézz
elkallódott kulcsot, unalmas órát,
veszteni megtanulhatsz, nem nehéz.

Majd légy még nagystílűbb vesztő, s merész:
neveket veszíts, helyeket, ahol rád
öröm várna. Mindebből semmi vész.

Anyám óráját is, sőt - vége, kész,
oda egy híján három szép lakóház.
Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz.

Elhagytam két szép várost, egy egész
kontinenst, minden országát, folyóját:
hiányzanak, de mégsincs semmi vész.

Még rád is (gunyoros hang, drága kéz-
mozdulatok) ez áll. Nyilvánvaló hát:
Veszthetsz nyugodtan bármit, semmi vész.
Ha úgy is érzed (írd le!), túl nehéz.

fordította: Rakovszky Zsuzsa

0 komment , kategória:  Elisabeth Bishop 1.  
  2013-02-06 08:02:20, szerda
  -Bishop, Elizabeth: Robinson Angliában (Crusoe in England Magyar nyelven)

Crusoe in England (Angol)

A new volcano has erupted,

the papers say, and last week I was reading

where some ship saw an island being born:

at first a breath of steam, ten miles away;

and then a black fleck - basalt probably -

rose in the mate's binoculars

and caught on the horizon like a fly.

They named it. But my poor old island's still

un-rediscovered, un-renamable.

None of the books has ever got it right.

Well, I had fifty-two

miserable, small volanoes I could climb

with a few slithery strides -

volcanoes dead as ash heaps.

I used to sit on the edge of the highest one

and count the others standing up,

naked and leaden, with their heads blown off.

I'd think that if they were the size

I thought volcanoes should be, then I had

become a giant;

and if I had become a giant

I couldn't bear to think what size

the goats and turtles were,

or the gulls, or the overlapping rollers

- a glittering hexagon of rollers

closing and closing in, but never quite,

glittering and glittering, though the sky

was mostly overcast.

My island seemed to be

a sort of cloud-dump. All the hemisphere's

left-over clouds arrived and hung

above the craters - their parched throats

were hot to touch.

Was that why it rained so much?

And why sometimes the whole place hissed?

The turtles lumbered by, high-domed,

hissing like teakettles.

(And I'd have given years, or taken a few,

for any sort of kettle, of course)

The folds of lava, running out to sea,

would hiss. I'd turn. And then they'd prove

to be more turtles.

The beaches were all lava, variegated,

black red, and white, and gray;

the marbled colors made a fine display.

And I had waterspouts. Oh,

half a dozen at a time, far out,

they'd come and go, advancing and retreating,

their heads in cloud, their feet in moving patches

of scuffed-up white.

Glass chimneys, flexible, attenuated,

sacerdotal beings of glass... I watched

the water spiral up in them like smoke.

Beautiful, yes, but not much company.

I often gave way to self-pity.

“Do I deserve this? I suppose I must.

I wouldn't be here otherwise. Was there

a moment when I actually chose this?

I don't remember, but there could have been."

What's wrong about self-pity, anyway?

With my legs dangling down familiarly

over a crater's edge, I told myself

“Pity should begin at home." So the more

pity I felt the more I felt at home.

The sun set in the sea; the same odd sun

rose from the sea,

and there was one of it and one of me.

The island had one kind of everything:

one treesnail, a bright violet-blue

with a thin shell, crept over everything,

over the one variety of tree,

a sooty, scrub affair.

Snail shells lay under these in drifts

and, at a distance,

you'd swear that they were beds of irises.

There was one kind of berry, a dark red.

I tried it, one by one, and hours apart.

Sub-acid, and not bad, no ill effects;

and so I made home-brew. I'd drink

the awful fizzy, stinging stuff

that went straight to my head

and play my home-made flute

(I think it had the weirdest scale on earth)

and, dizzy, whoop and dance among the goats.

Home-made, home-made! But aren't we all?

I felt a deep affection for

the smallest of my island industries.

No, not exactly, since the smallest was

a miserable philosophy.

Because I didn't know enough.

Why didn't I know enough of something?

Greek drama or astronomy? The books

I'd read were full of blanks;

the poems - well, I tried

reciting to my iris-beds,

“They flash upon that inward eye,

which is the bliss..."the bliss of what?

One of the first things that I did

when I got back was look it up.

The island smelled of goat and guano.

The goats were white, so were the gulls,

and both too tame, or else they thought

I was a goat, too, or a gull.

Baa, baa, baa and shriek, shriek, shriek,

baa...shriek...baa... I still can't shake

them from my ears; they're hurting now.

The questioning shrieks, the equivocal replies

over a ground of hissing rain

and hissing, ambulating turtles

got on my nerves.

When all the gulls flew up at once, they sounded

like a big tree in a strong wind, its leaves.

I'd shut my eyes and think about a tree,

an oak, say, with real shade, somewhere.

I'd heard of cattle getting island-sick.

I thought the goats were.

One billy-goat would stand on the volcano

I'd christened Mont d'Espoir or Mount Despair

(I'd time enough to play with names),

and bleat and bleat, and sniff the air.

I'd grab his beard and look at him.

His pupils, horizontal, narrowed up

and expressed nothing, or a little malice.

I got so tired of the very colors!

One day I dyed a baby goat bright red

with my red berries, just to see

something a little different.

And then his mother wouldn't recognize him.

Dreams were the worst. Of course I dreamed of food

and love, but they were pleasant rather

than otherwise. But then I'd dream of things

like slitting a baby's throat, mistaking it

for a baby goat. I'd have

nightmares of other islands

stretching away from mine, infinities

of islands, islands spawning islands,

like frogs' eggs turning into polliwogs

of islands, knowing that I had to live

on each and every one, eventually,

for ages, registering their flora,

their fauna, their geography.

Just when I thought I couldn't stand it

another minute longer, Friday came.

(Accounts of that have everything all wrong.)

Friday was nice.

Friday was nice, and we were friends.

If only he had been a woman!

I wanted to propagate my kind,

and so did he, I think, poor boy.

He'd pet the baby goats sometimes,

and race with them, or carry one around.

- Pretty to watch; he had a pretty body.

And then one day they came and took us off.

Now I live here, another island,

that doesn't seem like one, but who decides?

My blood was full of them; my brain

bred islands. But that archipelago

has petered out. I'm old.

I'm bored too, drinking my real tea,

surrounded by uninteresting lumber.

The knife there on the shelf -

it reeked of meaning, like a crucifix.

It lived. How many years did I

beg it, implore it, not to break?

I knew each nick and scratch by heart,

the bluish blade, the broken tip,

the lines of wood-grain in the handle...

Now it won't look at me at all.

The living soul has dribbled away.

My eyes rest on it and pass on.

The local museum's asked me to

leave everything to them:

the flute, the knife, the shrivelled shoes,

my shedding goatskin trousers

(moths have got in the fur),

the parasol that took me such a time

remembering the way the ribs should go.

It still will work but, folded up

looks like a plucked and skinny fowl.

How can anyone want such things?

- And Friday, my dear Friday, died of measles

seventeen years ago come March.

Robinson Angliában (Magyar)

Kitört egy új vulkán, írta az újság

ma, múlt héten meg azt, hogy egy hajóról

látták, hogy születik egy új sziget.

Előbb egy gőzpamat, vagy tíz mérföldnyire,

majd egy sötét petty - biztosan bazalt -

merült fel az első tiszt látcsövében,

s tapadt meg, mint egy légy, a horizonton.

Nevet kapott. Csak az én szegény szigetem nincs

újra-felfedezve, sem -elnevezve.

A könyvek csupa tévedést közölnek.

Hát nekem ötvenkét

siralmas kis vulkánom volt. Alig pár

csúszós lépés - már meg is másztam őket.

Halott volt mind, mint egy kupac hamu.

A legnagyobb szélére ki-kiültem,

s megszámláltam a többit, ahogy ott állt

kopaszon, ólmosan és lenyakazva.

S azt gondoltam: ha ezek akkorák, mint

egy vulkánnak lennie kell, belőlem

lett óriás,

márpedig, ha én óriás vagyok,

rossz rágondolni, mekkorák a kecskék,

a teknőcök vagy a

sirályok, s az egymás sarkára hágó

hullámok nagy, csillámló hatszöge -

- folyton jöttek felém, bár el nem értek,

és egyre csillogtak, habár az ég

felhős volt többnyire.

Úgy tűnt, a szigetem valamiféle

felhő-lerakodóhely. A hemiszféra összes

fölösleges felhője odagyűlt

a kráterek fölé - elperzselt torkuk

csaknem égette őket.

Talán ezért esett olyan sokat ?

Ezért sziszegett az egész sziget olykor?

A vánszorgó teknőcök úgy sziszegtek,

akár a teáskannák.

(És éveket adtam volna az életemből,

vagy máséból, egy kannáért, bizony.)

A láva tengernek futó redői

sziszegtek. Hátranéztem, s kiderült

csak teknőcök, megint.

Láva tarkállt a parton mindenütt

feketén, vörösen, szürkén, fehéren,

akár a márvány - kellemes volt a szemnek.

No és a vízsugarak! Oh, vagy egy

féltucat is, egyszerre, messze kinn,

föl- és eltűntek, jöttek-távolodtak,

fejük a felhőkben, lábuk pezsgő fehérség

mozgó foltjaiban.

Üvegkémények, nyújtható, rugalmas

szakrális üveglények. Mennyit néztem,

hogy száll föl a víz bennük, mint a füst...

Látványnak nagyszerű, de társaságnak ?

Néha rámtört az önsajnálat.

,,Hát ezt érdemlem én? Minden bizonnyal,

különben nem lennék itt. De volt-e pillanat,

amikor ezt választottam valóban?

Nem emlékszem, de éppen lehetett.

S miért is ne sajnálhatnám magam?

Míg meghitten lógáztam lábamat

egy kráterről - ,,a sajnálatot ki-ki kezdje

a saját otthonában", mondogattam magamnak.

Ha sajnálom magam, otthon vagyok.

A Nap a vízbe szállt le, s a vízből ugyanaz

a különös Nap kelt ki reggel.

Egy volt belőle és egy énbelőlem.

De hát mindenből csak egy fajta volt ott:

egy csigafaj, élénk, ibolyakék,

törékeny házzal, mindent összemászott,

például az egyetlen fajta fát,

egy sötét, satnya cserjét. .

Csigaházat hordott alá a szél,

s egy kissé távolabbról

esküdni mertél volna: íriszágyak.

Egy bogyófajta volt: sötétpiros.

Több óránként kaptam be egyet-egyet.

Egész jó volt: savanykás, semmi utóhatás,

hát sört főztem belőle. Az a szörnyű

csipős lé hamar a fejembe szállt,

és táncolni és szökdécselni kezdtem

a kecskék közt, a fuvolám szavára,

magam faragtam - kontármunka volt...

Kontármunka, jó, jó... Hát ki nem az?

Gyöngédséggel töltött el ottani

iparkodásom minden kis gyümölcse.

Nem, a legkisebb nem: az ugyanis

egy szánalmas filozófia volt.

Mert nem tudtam eleget semmiről.

Mért nem tudtam eleget semmiről sem?

A görögökről, vagy a csillagokról? Egykori

olvasmányaim: csupa üres lap.

A versek... néha rá-

kezdtem, az íriszágynak:

,,S kigyúl tőlük belső szemem,

mely a magánynak..." A magánynak mije?

Jóformán első dolgom volt utána-

nézni, amikor hazaértem.

A sziget kecskétől bűzlött és guanótól.

Fehér kecskék, fehér sirályok.

Nem féltek tőlem: azt hitték talán,

hogy én is kecske vagyok, vagy sirály.


bááá-vijj-bááá-vijj - még mindig itt cseng

a fülemben: ma már fáj.

A kérdő vijjogás, a kétértelmű válasz,

a sistergő esők, az imbolyogva

sistergő teknőcök földje fölött

csaknem megőrjített.

Ha az összes sirály egyszerre szállt föl,

csattogtak, mint egy nagy fa szélviharban.

Ilyenkor, behunyt szemmel, egy fát képzeltem el

(egy tölgyfát valahol, valódi lombbal).

Mondják, szigeteken olyik állat megőrül.

Úgy tűnt, az én kecskéim is.

Volt egy: csak állt az egyik vulkán csúcsán

(hol Mont d'Espairnek, hol Mont d'Epressionak hívtam,

volt időm játszadozni a nevekkel),

s mekegve a levegőt szimatolta.

Szakállon ragadtam, szemébe néztem,

vízszintes pupillája összeszűkült,

és nem volt benne semmi — vagy egy kis gúny talán.

Már a színekkel is torkig voltam!

Egyszer egy gidát, a bogyók levével

vörösre festettem, hogy lássak végre

valami mást is, ne csak a megszokottat.

Aztán nem ismert többé rá az anyja.

Azok a szörnyű álmok! Ételekről,

és szerelemről, persze, de az inkább

kellemes volt. De aztán jöttek álmok,

mikor egy csecsemő torkát metéltem,

mert kecskének néztem. Lidérces

álmok arról: a szigetemből

más szigetek nyúlnak ki végtelen

szigetvilágok, szigeteket petéző

szigetek, tojáshéjból ebihalként

kikelő szigetek, s tudtam, hogy élnem

kell majd rendre mindegyiken, soká,

nagyon soká, és gondosan leírnom

faunájukat, flórájukat, fekvésüket.

Mikor azt hittem, nem bírom tovább

egy perccel sem, akkor jött Péntek.

(Semmi sem úgy történt, ahogy a könyvek írják.)

Péntek kedves volt.

Kedves volt, és barátok lettünk.

Milyen kár, hogy nem nő volt!

Szaporítani akartam a fajtám,

és gondolom, ő is, szegény fiú.

El-eljátszogatott egy-egy gidával,

versenyt futottak, vagy hurcolta föl-le,

szívesen elnéztem - szép teste volt.

Aztán egy szép napon eljöttek értünk.

Most itt lakom: ez is csak egy sziget

- nem látszik annak, de ki dönti el?

Nyüzsögtek a véremben: az agyam

szigeteket szült. De az az egy sziget

végleg kihúnyt. Öreg vagyok,

unott. Hörpölöm valódi teám és

érdektelen lomok vesznek körül.

Az a kés ott a polcon...

Jelentést ontott, mint egy feszület.

Élt. Úristen, hány éven át is

kértem, esdtem neki: ne törjön el...

Kívülről tudtam minden karcolást

kékes pengéjén, a törött hegyét,

nyelén hogy futnak az erek a fában...

Most nem néz többé vissza rám.

Eleven lelke elszivárgott.

Pillantásom ráhull, s továbbhalad.

A helybeli múzeum arra kért,

hogy hagyjak rájuk mindent:

a furulyát, a kést, az összement cipőmet,

a vedlett bőrnadrágot

(szőrébe moly esett),

a napernyőt (mennyi időbe telt, míg

rájöttem, merre menjenek a bordák...),

még működik, de összecsukva,

mint egy sovány, kopasz szárnyas, olyan.

Hogy kellhet bárkinek efféle lom?

S Péntek, a drága Péntek, ő meghalt kanyaróban -

most márciusban lesz tizenhat éve.

Rakovszky Zsuzsa
0 komment , kategória:  Elisabeth Bishop 1.  
  2011-01-28 20:52:39, péntek
  Bishop, Elizabeth: Kedves, az iránytűm... (Dear, my compass... Magyar nyelven)

Dear, my compass... (Angol)

Dear, my compass

still points north

to wooden houses

and blue eyes,

fairy-tales where


younger sons

bring home the goose,

love in hay-lofts,

Protestants, and

heavy drinkers...

Springs are backward,

but crab-apples

ripen to rubies,


to drops of blood,

and swans can paddle

icy water,

so hot the blood

in those webbed feet.

- Cold as it is, we'd

go to bed, dear,

early, but never

to keep warm.

Kedves, az iránytűm... (Magyar)

Kedves, az iránytűm

még mindig északra mutat,


és kék szemek felé,

mesékbe, hol


kisebbik fiúk

libát visznek haza,

szénapadlások titka,

protestánsok és

nagyivók közé...

A tavaszok késnek,

de a vadalmák

rubinvörösre érnek,

az áfonyák


és a hattyúk tudnak

a jeges vízben evezni,

olyan forró a vér

azokban a hártyás lábakban.

- Amilyen hideg van,

ágyba bújnánk, kedves,

korán, de sose


Gál Erika

0 komment , kategória:  Elisabeth Bishop 1.  
  2010-11-12 09:29:41, péntek
  -Bishop, Elizabeth: A képzeletbeli jéghegy (The Imaginary Iceberg Magyar nyelven)

The Imaginary Iceberg (Angol)

We'd rather have the iceberg than the ship,

although it meant the end of travel.

Although it stood stock-still like cloudy rock

and all the sea were moving marble.

We'd rather have the iceberg than the ship;

we'd rather own this breathing plain of snow

though the ship's sails were laid upon the sea

as the snow lies undissolved upon the water.

O solemn, floating field,

are you aware an iceberg takes repose

with you, and when it wakes may pasture on your snows?

This is a scene a sailor'd give his eyes for.

The ship's ignored. The iceberg rises

and sinks again; its glassy pinnacles

correct elliptics in the sky.

This is a scene where he who treads the boards

is artlessly rhetorical. The curtain

is light enough to rise on finest ropes

that airy twists of snow provide.

The wits of these white peaks

spar with the sun. Its weight the iceberg dares

upon a shifting stage and stands and stares.

The iceberg cuts its facets from within.

Like jewelry from a grave

it saves itself perpetually and adorns

only itself, perhaps the snows

which so surprise us lying on the sea.

Good-bye, we say, good-bye, the ship steers off

where waves give in to one another's waves

and clouds run in a warmer sky.

Icebergs behoove the soul

(both being self-made from elements least visible)

to see them so: fleshed, fair, erected indivisible.

A képzeletbeli jéghegy (Magyar)

Nem a hajót: a jéghegyet akartuk.

Még ha az útnak véget is vetett.

Bár mint a szikla, állt csak moccanatlan,

körötte áramló márvány: a tenger.

Nem a hajót: a jéghegyet akartuk.

Igen, s ezt a lélegző hómezőt,

bár vitorláink a vizre feküdtek,

ahogy a hó feküdt rajt, olvadatlan.

Ó, szűz, úszó mező,

tudod-e: egy jéghegy pihent meg

nálad, s ébredve tán havad füvén legelhet?

E képért kérd akár szemünk világát...

A hajó mit se számít. A jéghegy fölmerül,

s lesüllyed újra, üvegcsúcsai

javítgatják az ég ellipszisét.

A képben elég a deszkára lépned,

s megadatik a könnyed ékesszólás. A függöny

oly könnyű, hogy a hó szélfútta, légies,

finom zsinórjain is felszalad.

A szellemes, fehér csúcsok a napsütésben

sziporkáznak. Reámerészkedett

a mozgó színre, s most áll a jéghegy s ránkmered.

A jéghegy lapjait belülről metszi ki,

mint drágakő a sírban,

folyton átmenti önmagát, s nem ékít

mást, csak magát, vagy még talán a vízre

hullt hómezőt, melyen úgy meglepődtünk.

Isten veled, mondjuk, mi indulunk

oda, ahol hullám hullám sarkára hág,

és melegebb egeken fut a felhő.

Jéghegy-rokon a lélek

(maguk gyártják maguk a legáttetszőbb elemből),

s jó látnia: tömör, szép, osztatlanul mered föl.

Rakovszky Zsuzsa

0 komment , kategória:  Elisabeth Bishop 1.  
  2010-05-01 12:10:28, szombat
  -Bishop, Elizabeth: Házivarrónő (House Guest Magyar nyelven)

House Guest (Angol)

The sad seamstress

who stays with us this month

is small and thin and bitter.

No one can cheer her up.

Give her a dress, a drink,

roast chicken, or fried fish-

it's all the same to her.

She sits and watches TV.

No, she watches zigzags.

"Can you adjust the TV?"

"No," she says. No hope.

She watches on and on,

without hope, without air.

Her own clothes give us pause,

but she's not a poor orphan.

She has a father, a mother,

and all that, and she's earning

quite well, and we're stuffing

her with fattening foods.

We invite her to use the binoculars.

We say, "Come see the jets!"

We say, "Come see the baby!"

Or the knife grinder who cleverly

plays the National Anthem

on his wheel so shrilly.

Nothing helps.

She speaks; "I need a little

money to buy buttons."

She seems to think it's useless

to ask. Heavens, buy buttons,

if they"ll do any good,

the biggest in the world-

by the dozen, by the gross!

Buy yourself an ice cream,

a comic book, a car!

Her face is closed as a nut,

closed as a careful snail

or a thousand-year-old seed.

Does she dream of marriage?

Of getting rich? Her sewing

is decidedly mediocre.

Please! Take our money! Smile!

What on earth have we done?

What has everyone done

and when did it all begin?

Then one day she confides

that she wanted to be a nun

and her family opposed her.

Perhaps we should let her go,

or deliver her straight off

to the nearest convent-and wasn't

her month up last week, anyway?

Can it be that we nourish

one of the Fates in our bosoms?

Clotho, sewing our lives

with a bony little foot

on a borrowed sewing machine,

and our fates will be like hers,

and our hems crooked forever?

Házivarrónő (Magyar)

A bús varrónő

pár hétig itt lakik most

velunk: apró, sovány, mord.

Semmi föl nem vidítja.

Legyen az ruha; koktél,

rántott hal - hozhatsz bármit,

neki egészen mindegy.

Ül és nézi a tévét.

Dehogy: cikcakkokat néz.

,,Beállítsuk a tévét?"

Azt mondja: ,,Nem." Hiába.

Azért csak ül előtte,

remény- és levegőtlen.

A ruhái - te jó ég!

Bár nem szegény kis árva:

van neki apja, anyja,

meg minden, és egész jól

keres, mi telitömjük

tápláló ételekkel...

,,Tessék - mondjuk neki -, a messzelátó!

Nézze már meg a repülőket!

Nézze már meg a kisbabát!"

vagy a köszörűst, milyen ügyesen

forgatja el sivító

köszörűjén a Himnuszt.

De semmi nem segít.

,,Kellene egy kis pénz,

gombokra" - mondja, de

mint aki tudja: úgyis

hiába. Az Istenért, végy

gombokat, ha csak az kell!

A Föld legnagyobb gombját!

Végy százszám, végy ezerszám!

Végy fagylaltot magadnak,

vagy képregényt, vagy egy autót!

Arca, mint egy dió, zárt,

mint óvatos csiga,

vagy egy mag, ezeréves.

Egy férjről álmodozna?

Vagyonról? Mint varrónő...

hát, láttam jobbat is már:

Fogd a pénzünk, az égre! Mosolyogj!

Mit véthettünk neki?

Mit vétett a világ?

Hol kezdődött a baj?

Egy szép nap aztán közli:

apáca akart lenni,

de a családja ellenezte.

Engedjük el talán?

Pakoljuk fel, s tegyük ki

az első zárdánál? Különben is,

a hónapja a múlt héten lejárt, nem?

Lehet, hogy egyik Párkát

fogadtuk otthonunkba?

Klothót talán, ki csontos

lábbal hajtja a kölcsön

varrógépet, varrja az életünket,

s a sorsunk olyan lesz, mint az övé,

s szoknyánk szegélye mindörökre ferde?

Rakovszky Zsuzsa

0 komment , kategória:  Elisabeth Bishop 1.  
  2010-03-31 19:30:10, szerda
  Bishop, Elizabeth: Benzinkút (Filling Station Magyar nyelven)

Filling Station (Angol)

Oh, but it is dirty!

--this little filling station,

oil-soaked, oil-permeated

to a disturbing, over-all

black translucency.

Be careful with that match!

Father wears a dirty,

oil-soaked monkey suit

that cuts him under the arms,

and several quick and saucy

and greasy sons assist him

(it's a family filling station),

all quite thoroughly dirty.

Do they live in the station?

It has a cement porch

behind the pumps, and on it

a set of crushed and grease-

impregnated wickerwork;

on the wicker sofa

a dirty dog, quite comfy.

Some comic books provide

the only note of color--

of certain color. They lie

upon a big dim doily

draping a taboret

(part of the set), beside

a big hirsute begonia.

Why the extraneous plant?

Why the taboret?

Why, oh why, the doily?

(Embroidered in daisy stitch

with marguerites, I think,

and heavy with gray crochet.)

Somebody embroidered the doily.

Somebody waters the plant,

or oils it, maybe. Somebody

arranges the rows of cans

so that they softly say:


to high-strung automobiles.

Somebody loves us all.

Benzinkút (Magyar)

Egek, milyen koszos!

Csak úgy tocsog a kis

benzinkút az olajban.

Mindent nyugtalanító

fekete hártya von be -

te, itt inkább ne gyújts rá!

A férfin egy koszos,

hónaljban szűk, csupa

olajfolt kezeslábas,

körül számos pimasz, de

fürge fia sürög

(családi benzinkút!) s mind

tetőtől talpig mocskos.

Itt laknának, a kútnál?

Van egy cement veranda

a pumpák mögött, rajta

roggyant, olajba pácolt


a díványon koszos

kutya, elvackolódva.

Csak egy-két képregény visz

a képbe némi színt

(ha ez szín) - ott hevernek

a garnitúra egyik

kisszékén, egy sötét, nagy

zsúrterítőn, a borzas

begónia tövénél.

Mit keres egy növény itt?

és mit a kisszék?

S a terítő ugyan mit?

(Úgy látom, százszorszéppel

varrták ki, és a szélén

elszürkült horgolás lóg.)

Valaki kihímezte a terítőt.

Vizet ad a növénynek

(vagy olajat?), a konzerv-

dobozokat úgy rakta sorba, hogy

azok most azt susogják:


a túlfűtőtt kocsiknak.

Valaki szeret minket.

Rakovszky Zsuzsa

0 komment , kategória:  Elisabeth Bishop 1.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2019.01 2019. Február 2019.03
Blog kereső

ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés

bejegyzések címeiben

Látogatók száma
  • Ma: 1352
  • e Hét: 4878
  • e Hónap: 20517
  • e Év: 53913

Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.