Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-05 12:29:47, szombat
 
 


"...Amikor a tábor felé közeledtünk, feltűnt az irtással szegélyezett drótkerítés, ahogy a hegy két oldalán futott felfelé. Hogy egy egész, erdőborította hegy tartozik a táborhoz, boldoggá tett; de az öröm korai volt. Az út egy ideig még alma- és vadkörtefák közt kanyargott; a dombon barátságos, vidéki házacska állt, hét szilvafával; odább óriási, magányos tölgy, és a távolban, a szomszéd dombok oldalán, a kerítésen túl vadászlak az erdő szélén, mint Piroska nagyanyjának háza a mesekönyvben.
Az út tele volt frissen tört, csodálatosan halványkék andezitkövekkel. Rajtuk és mellettük, egy-egy piros, hol kerek, hol ovális hártya, mintha pipacsszirmokat vagy a mákvirág leveleit taposták volna hozzájuk.
- Vér, vér és vér - riasztott fel idilli ábrándozásaimból a tanár. Akkor vettem észre, hogy az út mentén hozzánk hasonlóan öltözött, katonaruhás rabok dolgoznak.
Havas Bandit kerestem, de Csaplár Péter bácsit, a szakszervezeti tanács volt elnökét fedeztem fel, aki távírópózna végét hegyezte ácsbárddal. Három ujjának rezignált és barátságos mozgásával üdvözölt. Régi szociáldemokrata volt: még a háború előttről ismertem, autóbuszkalauz korából.
Hosszú, keskeny tisztáson telepedtünk le köpenyeinkre. Mögöttünk mély patak kanyargott: vize átlátszó volt és lila, mintha játszó gyermekek feljebb tintaceruzákat mártottak volna bele. A víz fenekén mozdulatlan akváriumnövények szabályosan elrendezett, éles kontúrjai: zöldeskék és rozsdabarna füvek, melyek az élet semminemű jelét nem mutatták. Fémes szagot árasztottak, mintha az imént galvanizálták volna őket.
Szemközt a tisztás szélén néhány óriási, legalább kétszáz esztendős bükkfa állt. Ha egyenesen előre néztem törzsük aljára, úgy tűnt, mintha őskori hüllők lábát látnám; de ezeket a fákat már láttam valamikor. A tisztás egyenesen futott fel a hegy lejtőjén: néhány citromsárga akác után tölgyek következtek, narancssárga és vörhenyes színű levelekkel, mint óriási katafalkok, ahol hervadnak már a koszorúk, feljebb fenyők, majd a sziklák éles kontúrját ellágyító moha üdítő mérgeszöldje; arra kellett gondolnom, hogy ezeket a sziklákat is láttam már.
Mindjárt meg is fejtettem a rejtvény titkát. Valóban jártam itt kamaszkoromban. Három osztálytársammal elhatároztuk: megmásszuk Magyarország legmagasabb hegyét, a Kékest. Ugyanilyen időben, ősszel indultunk neki a túrának. Recsken leszálltunk a vonatról, és itt jöttünk felfelé, a patak mentén. Legjobban az óriási bükkfára emlékszem: a dinoszaurusz-hasonlat is akkor jutott eszembe, huszonöt évvel ezelőtt.
A parancsot - hogy szedjünk ki zsebünkből mindent, tegyük ki magunk elé, és vetkőzzünk meztelenre -, automatikusan teljesítettem. Csak cigarettáimat hagytam nadrágzsebemben és Zsuzska kis, csipkés zsebkendőjét, mely valahogy nálam maradt. Úgy gondoltam: ötszáz embernek háromezerötszáz zsebe van; valószínűtlen, hogy mindet átkutatják.
Egyesek csigalassúsággal vetkőztek, mintha így akarnának időt nyerni. A halálos csendben az öreg tanár hozzám fordult:
- Sírásás nem lesz?
- Szükségtelen - feleltem. - Itt a meder mögöttünk.
Kisvártatva mégis úgy döntöttem, hogy nem kell a legrosszabbtól tartani. Mindössze négy ávós volt velünk, négy revolverrel. Ötszázan voltunk; kivégzésünk legalább néhány szakasz katonát igényelne géppisztolyokkal.
A sárga, monoton esőfelhő beborította az eget. A levegő mozdulatlanul állt; még az erdő szagát sem éreztem. A tátott szájú, alumíniumfogú ávós lassan elsétált a sor előtt. Mögötte Engerli, a marhakereskedő, aki Tarcsán is velünk volt már. Pokrócot tartott: abba gyűjtötte a zsebkéseket, öngyújtókat, cigarettatárcákat, fogkeféket, szappanokat, pipákat, személyazonossági igazolványokat, internálási végzéseket és bírói ítéleteket. Noha Engerli mezítlen volt, és még a foga is vacogott, peckes gőggel lépkedett, és kihúzta nyeszlett, veres derekát. Büszke volt, hogy az ÁVO ily fontos szolgálattal bízta meg.
Egy sárga arcú, sovány öregember markolta katéterét. Nemrég kövér lehetett: hasán bőrerszényforma ráncok lógtak.
- Ez mi? - kérdezte Wipla suttogva, miután kitépte az öregember kezéből a katétert.
- Katéter.
- Szóval érti, mit kérdezek? Nagyon is jól hall maga, vén rabló. Elárulta magát. Figurázik, az anyja istenit!
- Felügyelő úr, prosztatadaganatom van, és enélkül nem tudok vizelni...
Hirtelen énekszó hangzott fel. Vagy száz méternyire egy szakasz katona fordult ki az erdőtől. Torkuk szakadtából énekeltek, amint szuronyos puskáikkal, négyes sorban, kezüket oroszosan lóbálva meneteltek lefelé a lejtőn:

... nincs tenááálad gazdagabb, szeborszááág,
minden eeember érzi, hogy szabaaad...

A menetelő katonák felé fordítottuk szemeinket. A verejték egyetlen áradattal öntött el. Hónom alatt források fakadtak; testemhez szorított könyökömig szaladtak le. "Animula vagula blandula, hospes comesque corporis"* - ismételtem, és megadóan lehajtottam fejemet. Értelmesebben is tölthetném életem utolsó pillanatait - gondoltam. Szemem végigsiklott a combok és lábak oszlopsorán. A katonaorvos bőrerszényszerű, ráncos hasa alól narancssárga, kétágú vízsugár csorgadozott, oly nyomorúságos ívben, hogy visszahullott combjára, és remegő térdei közt folyt alá.
- Na lássa, tud vizelni, ha akar - állapította meg a platinafogú, és behajította a katétert a patakba.
Öt perc múlva, mikor már a messze völgyből hangzott fel a katonák éneke, Wipla elkiáltotta magát: - Felöltözhetnek!
Ugyanekkor megeredt az eső. Az erdőszélen heves sárga lánggal égtek fogkeféink, családi fényképeink, noteszeink, okirataink. A máglyarakás mellett Engerli állt, aki időközben felöltözött, és pipákat, cigaretta-szipkákat gyömöszölt a zsebébe, valahányszor az ávós elfordult.
Mire nadrágomba bújtam, már porzott a zápor. Az esőben eltűnt a hegy, és eltűntek a további, tarka fák is. Csupán a tisztás szegélye és az erdőszéli sziklák mohájának kékeszöldje látszott; kis, önmagába zárt, zöld pokol, az égő celofán kénsárga, sistergő lángjával a közepén.
*Lengécske lelkecske, te drága,
testemnek vendége és társa... (Hadrianus császár halálos ágyán írott verséből)"

Faludy György - Pokolbéli víg napjaim /részlet/
 
 
0 komment , kategória:  Faludy György - Pokolbéli víg   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1814
  • e Hét: 10603
  • e Hónap: 90161
  • e Év: 2031441
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.