Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
szeretettel
  2011-11-05 18:55:41, szombat
 
  HALLÓ, HALLÓ, ITT RÁDIÓ SZÍNHÁZI ÉLET
HALLÓ, HALLÓ! FIGYELEM! ÚJ MŰFAJ SZÜLETETT!
Karinthy Frigyes helyszíni közvetítése a Nemzeti Színházból



(Tájékoztató. Gyengébbek kedvéért, akik fentiekből első pillanatra nem veszik észre, miről van szó, néhány magyarázó utalás talán nem lesz fölösleges.)

Hát éppen erről van szó.

Hogy mi fölösleges és mi nem.

A korszellem világosan válaszolt erre a kérdésre. A korszellem mindenben a cselekvés, történés, a tett jelszavát tűzte ki érdeklődése központjába, és minden vonalon igyekszik leépíteni a cselekvés, a történés körül évezredek alatt melléktermék gyanánt felgyűlt szavak, beszédek, gondolatok, reflexiók fölöslegét. Tessék elolvasni a modern regényt. Tessék megnézni a modern filmet, tessék átlapozni a világlapokat. Mindenütt egyre több a mozdulatot ábrázoló kép, egyre kevesebb a szöveg. Ami szöveg megmaradt, az is inkább csak képmagyarázat, felirat, közvetítés. Röviden és tömören elmondani, mi történt: többre nem vagyunk kíváncsiak. Kezdő drámaírók egyre gyakrabban hallják színházigazgatóktól is: fiacskám, nagyon sokat beszélnek ebben a maga darabjában. Kevés a történés, a "cselekmény", ahogy néhai Keszler bácsi mondotta.

Ezt a követelményt akarjuk most gyökeresen megvalósítani azzal az új műfajjal, amivel a jövőben pótolni óhajtjuk az elévült "színházi kritikát".

Eddig kétféle módon vettük tudomásul, mi történik egy darabban. Vagy megnéztük a darabot ("megnéztük", és nem "meghallgattuk", ahogy mondani kellene), vagy elolvastuk a kritikát, amitől vagy elment a kedvünk megnézni, vagy úgy éreztük, eleget tudunk felőle.

A harmadikat, a rádió útján közvetített tényleges "meghallgatást" azért nem számítottuk ide, mert nagyon kevés ember akad, aki egy prózai darabot végighallgat a rádión.

Hát ezen akarunk segíteni, illetve ezt a két dolgot óhajtjuk tervszerűen egyesíteni.

Hogy a cselekmény terjesztésére milyen nagyszerű és népszerű eszköz a rádió, azt a különféle események úgynevezett helyszíni közvetítésének nagy sikere mutatja. A futballmeccseket, azonkívül, hogy ötvenezer ember nézi végig, további sokszázezer figyeli a rádión keresztül...

Miért ne lehetne ugyanezt megcsinálni a színházi előadásnak nevezett látványosságokkal kapcsolatban is, mikor, ahogy bebizonyítottuk, ezeknél is az esemény érdekel bennünket és nem a duma?

Miért kell ezeket közvetlenül kapcsolni a rádióba?

Nem volna sokkal izgatóbb, hatásosabb, népszerűbb, ha egy szpíker szemén keresztül hallaná a nagyközönség (kicsi úgy sincs) azt, ami tulajdonképpen érdekli, a mesét, a valóságot, a cselekményt, hogy mi történik a színpadon?

Mint egy igazi korszerű értelemben vett kultúreseményt: egy futballmérkőzést.

Mit magyarázzak?

Ilyenformán gondolom:

Halló, halló, itt Színházi Élet külön leadója, a háromezerkétszázötös hullámhosszon!

Pontos idő nyolc óra tíz perc!

Következik Shakespeare Othelló, a velencei mór című darabjának helyszíni közvetítése a Nemzeti Színházból.

Szpíker: Karinthy.

(Más hang.)

Hölgyeim és uraim, jó estét!... Itt ülök a jobb oldali proszcéniumpáholy mélyén, a mikrofon előtt... A függöny még nem ment fel. Notabilitások érkeznek. Szemben páholyommal e pillanatban tűnt fel Herczeg Ferenc érdekes profilja. (Mindjárt ő maga is itt lesz.) Hóman kultuszminiszter úr őexcellenciája még nincs itt... aha... éppen most jelent meg a középpáholyban. Mindenki arra fordul, a gukkerek előkerülnek. Előttem, az első sorban Hatvany Lili jegyzeteket csinál, most leejtette a ceruzáját, Bródy Lili udvariasan utánakap...

Mozgás... türelmetlenkedés... néhányan topognak... A vasfüggöny lassan felgördül... Az oldalajtókon sietve jönnek az elkésettek... Indig Ottó most jelent meg Marton Sándor páholyában, izgatottan beszélgetnek, nyilván Shakespeare-ről Othellóval és a Shylockkal kapcsolatban, idehallani, ahogy I. kérdi: "Na és? az angolok nem fizetnek? És Mór?"

Hölgyeim és uraim, a függöny felment... Udvar a velencei mór származású vezér champion kastélyában.

Két középcsatár... pardon, két katona, arról vitáznak, hogy kellene valamit csinálni... Most látom, az egyik Petheő Attila, a másik a kis Garamszeghy. Petheő részeg, Garamszeghy (Jágónak hívják) szándékosan beleköt... tessék várni... aha... Jágó csendesíti, valamit beszél a mórral kapcsolatban...

Változás. Odry, feketére festve, megjelenik, Brabantió előtt kiderül, hogy Othellónak hívják, nem is tudtam... Brabantió szemrehányást tesz neki... a leánya, Desdemona miatt... Othello bejelenti, hogy el fogja mondani élettörténetét, amelyből kiderül, hogyan szerette meg Desdemonát, s miért reméli, hogy hozzáadják... Mindnyájan leülnek... Othello belekezd a történetbe.

Hölgyeim és uraim, míg a történetet elmondja, leadóállomásunk gramofonmuzsikát fog közvetíteni.

(Gramofonhangverseny után.)

Hölgyeim és uraim, folytatom a közvetítést.

Othello már elmondta a történetet, már hozzá is adták Desdemonát, akiről kiderült közben, hogy Bajor Gizivel azonos, tehát a következőkben, ha Desdemonát mondok, mindig Bajor Gizit tessék érteni. Tehát ismétlem, már hozzáadták, már itt is vannak a férj új állomáshelyén, már le is feküdtek - és most jobb nekik, kérdem?... E pillanatban érkezett az udvarra (az is ugyanolyan udvar, mint az előbbi volt) Jágó és Carrio[1], Carrio részeg... Jágó beleköt... kardot ránt... Jágó védekezik... hangosan ordít... halló... egy pont Carriónak... óvás, a zsűri nem ítéli meg... (szünet után, gyorsan) ...e pillanatban Jágó megsebesül... Carrio megijed és elszalad, Jágó segítségért ordít...

Jön sietve Othello... nagyon haragszik, hogy zavarták... Jágó alaposan bemártja Carriót... Othello fel van háborodva, hogy lazul a fegyelem... most elbocsátja Carriót, de úgy látszik, valami nincs rendben... még nem biztos a győzelem...

Változás... Jágó remek lefutással átveszi a mérkőzés vezetését... Cselezik... Desdemona azt hiszi, Othellóról van szó, közben Jágó finom fordulattal átpasszolja Desdemona zsebkendőjét Carriónak... Ugyanakkor Othello, a bal oldalon, észreveszi, hogy Carrio átvágja a csatársort, és lefut a zsebkendővel... Jágó Desdemonára tereli figyelmét... Othello hirtelen gyanút fog... Desdemona, Jágó utasítása szerint, protezsálni kezdi Carriót... most... most... (gyorsan). Othello a zsebkendőt kéri!... kapu előtt... Desdemona zavarba jön... Othello hirtelen rárohan... megüti... hendsz... de Jágó egyelőre kivédi a katasztrófát... Talán a következő félidőben. Lement a függöny.

(Szünet után.)

Hölgyeim és uraim, folytatom a közvetítést. Második félidő. Othello dühöng. Jelt ad Jágónak, hogy végezzen Carrióval, míg ő... Változás. Desdemona készül lefeküdni. Othello jön. Vita a zsebkendőről... Desdemona ügyesen védekezik, de Othello egyre hevesebben támad... Most Desdemona majdnem kicsúszott... Othello mintha gyengülne... Második kör... (gyorsan). Desdemona rettentő hibát követ el, sajnálni kezdi Carriót, mikor megtudja, hogy megölték... Othello ezzel döntő fölénybe került... amit, úgy látszik, ki fog használni... Desdemona hátrál... Othello utána... most... Desdemona haladékot kér... (szünet) nem kapja meg... (szünet, ünnepélyesen, gyorsan). Gól!!!... Hölgyeim és uraim, Othello e pillanatban fojtotta meg Desdemonát, a közönség őrjöng (nagy tapsot hallani)... s bár az ítélet nem igazságos, mert Desdemona hű volt, illetőleg... és itt azt beszélik mellettem, hogy meg is fogják óvni... általában, az egész megbántott férfinem nevében meg lehetünk elégedve ezzel az eredménnyel... hacsak... halló... Othello tőrt ránt... valamit beszél... most... most!... (szünet után, bánatosan) Gól!... Othello saját magát is leszúrta... fütty!... félidő vége... Hölgyeim és uraim, az eredmény a férfinem és a női nem közt folyó évezredes mérkőzésben: egy-egy, eldöntetlen! A viszontlátásra!

Színházi Élet, 1933. 24. sz.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYESMINDENRE KÉPES  
szeretettel
  2011-11-05 18:53:56, szombat
 
  MINDENFÉLE



Gavallér

A külvárosi sétatér köröndjén jön szembe velem.

Gyönyörű vasárnap, verőfény.

Csupa béke és könnyű, felelőtlen kis tavaszi boldogság a vidék. Mintha a földből bújt volna elő, gyerekkocsik raja lepi el az utcákat, a cselédek piros és sárga kacabajkája szinte szikrázik, mintha megfürdették volna a világot, minden olyan tiszta és jókedvű: még az utcai szemét is ragyog - ez a színeknek, a felületnek diadalma a formák kérlelhetetlen törvénye fölött, boldog, könnyelmű jelen, baljóslatú múltról, fenyegető jövőről való vidám megfeledkezés.

Ebben a környezetben bukkan fel sötéten, egyenesen, mint fekete kesztyűben egy felemelt mutatóujj.

Olyan hatvanasféle, ősz kis bajusza van, a szakálla kétnapos, de egyenletes és rendes: két nap előtt nyilván igen gondosan és lelkiismeretesen borotválták.

Az arca kimért, ünnepélyes. A tartása merev. Azt fejezi ki, hogy ő most sétál. Vasárnapi sétáját végzi. Nem néz se jobbra, se balra.

Kezében sétapálca, mint a séta nevű szertartás jelképe és jogara. Ez a pálca alul kikopott, a vaskupak leesett róla. Női ernyő feje van felül rácsavarva. De mintha észre se venné, a pálca büszkén és kimérten emelkedik fel, s szegeződik a földnek, egyenletes ütemben, katonásan, rátartian, mintha őseire emlékezne: a büszke fringiákra, bársonytokos kardhüvelyekre.

Fején fekete cilinder. A cilinder kopott és a széle rojtos. Szalagja hiányzik.

A fekete, rövid szalonkabát két ujja kifényesedett, egyiknek rongyos a könyöke. Az ujj vége is kirojtosodott. De szalonkabát, s a szalonkabáthoz sötét, csíkos nadrág illik - tehát sötét, csíkos nadrág feszül a gavallér lába szárán, óriási folttal a térdén, s az egyik szár gyanúsan lötyög.

Fekete lakkcipő zárja le a figurát, lakkja régen lepattogzott, sarka kimarjult, kirepedt az oldala, zsinórját bogra kötötték. S hogy teljes legyen a kép, a gavallér jobb szemén törött monokli táncol, fekete cérnán.

Így sétál, minden ruhadarabja, minden mozdulata tip-top - megvan minden kelléke a gavallérságnak, csak éppen kissé szánalmas állapotban.

Mint egy kísértet, úgy halad el mellettem. A középosztály kísértete - a középosztályé, akiről sokan még azt se tudják, hogy meghalt.


Nem ismertem meg

Hát bocsánatot kérek, kezét csókolom.

Hát bizony - ne tessék haragudni nagyságos asszonyom... de bizony, izé... nem emlékszem...

Tudom, tudom, biztosan volt már szerencsém, különösen ha kegyed mondja... mit tegyek? ilyen szerencsétlen szórakozott vagyok. Most aztán el kell viselnem a szégyent, hogy egy hölgy köszönjön nekem előre, rám pirítson nyílt utca során, hogy soha nem ismerem meg.

Bizony, nem ismertem meg. Most, hogy olyan kedves és felvilágosít... no persze, nagyon jól emlékszem, rendben van, hogyne, a kedves férjével múlt nyáron a Balatonnál... hogyne, hogyne, igazán örülök, hogy vannak?

Igazán ne haragudjék - ugyan hová gondol? Hogy kegyed megváltozott, talán azért? de szó sincs róla! ugyanolyan ragyogóan fiatal és csinos, mint mikor utoljára láttam...

Tudja mit - azért nem ismertem meg, mert én változtam meg.

Most persze gúnyosan nevet, és azt hiszi, viccelek, mindenáron paradoxont akarok mondani. No de kérem - miért? Hát igenis, annyira megváltoztam, megöregedtem - ha parancsolja: annyira meghülyültem, hogy már nem ismerem meg legkedvesebb ismerőseimet az utcán. Inkább állapodjunk meg ebben, csak ne haragudjék.

Vagy ha mindenáron tudni akarja - azért nem ismertem meg, mert kegyed nem változott semmit. Nem, nem vonom vissza előbbi bókomat - éppolyan fiatal és csinos. Ahogy parancsolja - vegye bóknak vagy udvariatlanságnak. Vagy akárminek. Én nem akarok bókolni.

Sőt. Ha azt mondom, hogy csinos...

Mondja, az Isten áldja meg, hát miről ismerjem meg? Ha volna magán valami furcsa, egyéni, akár torz vonás - biztosan megismertem volna. De nincs, semmi sincs, kegyed csinos és fiatal - van magának fogalma róla, hány csinos és fiatal nő szaladgál a világon? És van róla fogalma, mennyire hasonlítanak egymáshoz, vagy helyesebben közös szabásmintájukhoz, a képeslapokban vigyorgó női szépségekhez?

Miről ismerjem meg?

A szemöldökéről, ami pontosan olyan hosszúra és vékonyra és görbületűre van tépve, mint Greta Garbóé, s utána még húszmillióé? A hajáról, ami pontosan olyan szőkére van festve, és pontosan úgy hullámzik, mint Marlene Dietrichhel élükön, egy egész női hadsereg természetes csákója vagy minek nevezzem? A szájáról, amit ugyanakkorára és ugyanolyan körvonalúra rajzolt ki rúzzsal, mint a szabásmintául szolgáló eszményképen látható, vagy a mosolyáról, amit ma legalább harminc példányban láttam, fényképen és valóságban?

Tudja, miért nem ismertem meg? Mert Miss Universe-hez hasonlít, a világ-szépségkirálynőhöz, akihez minden tucatszépség hasonlít. Legyen valamivel szebb vagy valamivel csúnyább, akkor majd megismerem. Alászolgája.


Nem látta a Dunát

A tizenkét éves kisfiúval, esetem hősével, nem Amerikában találkoztam. És nem Berlinben és nem Bécsben. S még csak nem is Szegeden, vagy akár Pécelen.

Itt Pesten, a külső Ferencvárosban.

És a kisfiú nem volt nyomorék, és nem volt se a gyengeelméjűek, se a vakok intézetének növendéke. Épkézláb, rendes, tizenkét éves fiú. Földszintes ház kapujában álldogál, körmét fújja. Megszólítom.

- Fiacskám - nem hoznád nekem ezt a csomagot? Kocsin megyünk, kapsz egy pengőt és villamospénzt visszafelé.

Gyanakvóan néz rám.

- Hová kell vinni?

- Budára.

Felragyog a szeme.

- A Dunán túl?

Csodálkozom.

- Hát persze, hogy a Dunán túl. A Ferenc József-hídon megyünk. Miért kérded?

- Mer' akkor mék. Még úgyse láttam a Dunát.

- Mit beszélsz?

- Hát csak azt.

Nem hiszek a fülemnek. Míg taxit keresünk, kérdezni kezdem.

- Hány éves vagy?

- Tizenkettő.

- Hol születtél?

- Az Amerikai úton, kilencvenhat szám alatt.

- Jártál iskolába?

- Három elemit.

- Családod?

- Anyám. Négy testvérem. A téglagyárban dolgoztam két éve. Most küldtek el, múlt hónapba.

- Mindig itt éltél Pesten?

- Hol éltem volna? Hát persze.

- És... az igaz, hogy még nem láttad a Dunát?

- Igaz hát. Csavarogni sose volt időm, nem is engedett anyám. Vinni meg nem vittek még sehova, kétszer voltunk a Népligetben öcsémmel, egyszer anyámmal Gödöllőn, gyalog. De ott nincs Duna. Néném szolgált már Budán. Meg az iskolából is tudom, merre fekszik. A gyárban, az emeletről, ahol voltam, lehetett látni a Gellérthegyet, alatta folyik a Duna, tanultam. Sok híd van rajta, szép lehet. Mennyi idő alatt érünk oda?

És izgatottan ugrik a kocsiba. Eszembe jut, mikor először indultam Velencébe.

Az újságpapíron, amibe vásárolt holmimat csomagolták, felfedezem azt a bizonyos hetenkint megjelenő cikket, melyben a német vagy francia tudós bejelenti, hogy tíz éven belül meglesz a sztratoszféra-repülőgép, mely félóra alatt röpíti a huszadik század boldog gyermekét Londonból New Yorkba.


Mennyei színjáték

Írótársam, a színműíró az autóbuszra várt reggel, pislogó, kialvatlan szemekkel: itt találkoztam vele. Nem tudtam magamba fojtani elragadtatásom.

- Gyönyörű! - mondtam, felemelve tekintetem a tavaszi pompában káprázó kárpit felé, az égre. Acélos kéken ragyogott fejünk fölött, láthatára fölé teljes nyíltságában kilépett már minden Világosságok Világossága, minden Lámpák Királya, az örvénylő Gyújtópont, mely összesűrítette a világ fényét és melegét, a Meztelen Nap.

- Gyönyörű - ismételtem.

- Ó, kérlek, túlzás... - mondta váratlanul írótársam, egy kis finom szerénységgel a hangjában. - Hidd el, én magam tudom legjobban a hibákat... A második felvonás esik, a harmadikban, bár hatásos, nem dolgoztam mindenütt tiszta művészi eszközökkel... De azért Zoltánnak nincs igaza, ezek nem komoly kritikai szempontok, amiket ma reggel a Délutáni Futár-ban előhoz... próbálja megcsinálni! Meg vagyok győződve róla, hogy neked is az első felvonás tetszett legjobban, amit én is a legjobbnak tartok, csak azért dicséred ilyen kedvesen.

- Pardon - csodálkoztam -, mire célzol?

- Hát nem azt mondtad, hogy gyönyörű?

- Mármint ez a kora tavaszi reggel.

Barátom torkát köszörülte.

- Vagy úgy... Nem tesz semmit, azt hittem, a Más felesége című darabom tegnapi bemutatójával kapcsolatban, izé... Tudniillik folyton rágják a fülem, három hete... Vagyis hát... izé... miről van szó, egy kicsit álmos vagyok még... Szóval a tavaszi reggel.

Felfelé hunyorgatott.

- Tényleg, guszta - állapította meg, bizonyos tartózkodó elismeréssel a hangjában. - Elrestelltem magam, hogy talán megbántottam... megpróbáltam tréfára fogni.

- No igen... egy ilyen tavaszi reggel... nem mondom, a kiállítása pazar, de végre is, mindig ugyanaz, sok százezer éve... ugyanaz a díszlet, ugyanazok a szereplők.

- Hadd el - legyintett némi irigységgel, a szakember irigységével -, éppen ez mutatja, hogy mennyire tetszik a közönségnek, a siker! Százezer éve en suite műsoron, barátom... és mint látom, még mindig akad, aki el van ragadtatva...

Sóhajtott.

- Nem akartalak elkedvetleníteni... - jegyeztem meg félénken.

Hirtelen kitört.

- Csak egyet szeretnék tudni...

- No?

- Vajon mennyivel van benne Morton Nándor, a világhírű színházi ügynök, a szerzői tantième-ben?

Magyarország, 1935. április 16.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYESMINDENRE KÉPES  
szeretettel
  2011-11-05 18:52:10, szombat
 
  ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan



Nagy emberekről

ALADÁR. Hát igen, bevallom, kiábrándulás volt a számomra.

ALADIN. Nem hiszem, hogy az ő hibája. Én csak a műveiből ismertem.

ALADÁR. Lehet, hogy elfogult voltam: ő volt számomra, hogy paradoxonnal kezdjem, a rendkívüliség mértéke, az egyedülvaló norma. Hozzáigazítottam a gondolataimat, s mielőtt döntöttem magamban, elvi kérdésekben, szinte gépiesen megpróbáltam adott esetekben elképzelni, vajon mi lenne erről a dologról a véleménye.

ALADIN. Nagyon helyesen. Erre valók a példaképek.

ALADÁR. Nem tudnám megmondani most már, magáról az emberről volt-e határozott elképzelésem - azt kell hinnem, hogy volt, különben nem okozott volna csalódást a személyes megismerkedés.

ALADIN. Valószínű, hogy modorbeli külsőségeiben is rendkívülinek képzelted el.

ALADÁR. Lehet. A nagy embert alkotásával harmonikus lénynek szeretné hinni a rajongó, egyéniségnek, aki egy különleges, önmagához méltó, az önmaga számára alkotott törvények világában él.

ALADIN. Mondjuk, a fején hordja a cipőjét, jelezve, hogy a konvenciók ránézve nem érvényesek.

ALADÁR. Nem effélére gondoltam.

ALADIN. Tudom. Azt vártad, hogy a szavaiban, hangsúlyában, s főleg abban a módban, ahogy felismeri benned a megértő rokonlelket - minden rajongó titkos vágya ez s talán minden rajongás forrása ez a vágy -, azonosítani tudod majd azzal az emberrel, akivel olvasás közben folytattál egyoldalú beszélgetést. Ehelyett azt kellett tapasztalnod, hogy megértésedet nem méltányolja, inkább feszélyezi őt, s érintkezésteknek igyekszik minél konvencionálisabb jelleget adni.

ALADÁR. Szóról szóra. S még ezenfelül, ami a legkínosabban hatott rám, a társaságnak egyik tagjával, egy teljesen tudatlan és szellemtelen fráterrel, aki távol áll minden őt érdeklő gondolattól, szinte kitüntetően foglalkozott, nagy figyelemmel hallgatta ostobaságait, élénk beszélgetésbe merült vele, csaknem tisztelettel tekintett rá.

ALADIN. Nyilván tanulni akart tőle.

ALADÁR. Ezt nem értem.

ALADIN. Pedig világos. Az illető, akiről beszélünk, csakugyan nagy ember, kiváló és rendkívüli szellem: vedd ezt a két szót eredeti értelmében, nem mint értékelést, egyszerűen csak mint megkülönböztetést. Rendkívülinek lenni sokféle lehetőséget jelent a normálistól való eltérés szempontjából, fölfelé és lefelé: egyik oldalon a tökéletlen nyomorék, másik oldalon a túl tökéletes kivétel helyzetében - mindkettőnek közös sorsa, hogy bizonytalan, veszélyes és kínos viszonyba kerül a társadalommal anélkül, hogy ezzel az elavult és korlátolt Lombroso-féle elméletet igazolná, a lángész és az őrült, vagy a gonosztevő rokonságáról. Ennek a bizonytalan és kínos helyzetnek az a jól felismert tapasztalat az oka, hogy a nagy ember a legritkább esetben azonos a hatalmas emberrel (fordítva a tétel nem alkalmazható ilyen határozottan, bármily tetszetős volna) - más természeti adottság lévén a két típus létfeltétele. A nagy ember túl komolyan veszi az életet, a társadalmat, embertársait, tulajdon életét, éppen ezért túlbecsüli in specie aeternitatis - a hatalmas ember esetleg kalandnak tekinti az egészet: éppen ezért veszi utóbbit komolyan a tömeg, előbbit legfeljebb elismeri, de nem emeli maga fölé. És a nagy ember jól tudja ezt. Jól érzi, hogy a világi hatalom trónusát, ahol módjában lenne külsőségekben is a maga képére formálni a világot, nemcsak el nem fogja érni soha, de abban a fokban távolodik tőle, amely fokban mélyül és erősödik a helyes és okos életelvek felismerésében - kénytelen tehát anélkül, hogy rokonság volna közöttük, úgy viselkedni, mint szellemi ellentéte és sorstársa, a bolond, aki beletörődik a tébolyda fegyelmi törvényeibe. Modorban a kettő között az a lényeges különbség, hogy mivel a lángész ismeri a rendes emberek törvényeit, a bolond nem ismeri (a lángészben bentfoglaltatik a rendes ember, a bolondból hiányzik), megvan benne az alkalmazkodásra való képesség is. Ha lehetséges volna olyan bolondot elképzelni, akivel okosan lehet beszélni, a lángész ennek a bolondnak azt a tanácsot adná, aminek ő köszönheti, hogy végig tudja élni életét az emberek között anélkül, hogy bolondházba csuknák. Azt mondaná neki: ne beszéljünk most arról, ki vagy, kinek érzed magad, mennyiben látod bolondnak vagy ostobának a többieket. Arról beszéljünk csak, amit magad is elismersz, függetlenül igazságtól és hazugságtól: hogy boldogtalan vagy, amiért itt tartanak a tébolydában, szenvedsz tőle, szeretnél kiszabadulni, minden áron, ugye, így van? Én egy módszert ajánlok, próbáld ki. Szimulálj. Megmondom, hogyan. Utánozd, minden terv és gondolat nélkül, gépiesen, majommódra, bármennyire lenézed és gyűlölöd őket, azt a néhány normálisnak elismert embert, aki bejut közétek: orvost, látogatót, ápolót. Utánozd a mozdulataikat, hanglejtésüket, magold be, szorul szóra, amit beszélnek, azt a néhány mondatot, amivel adott helyzetben véleményt nyilvánítanak. Aprólékosan, kitartóan, tanuld el legkisebb szokásaikat, öltözködésüket, nevetésüket, arcuk, tekintetük kifejezését. Eleinte nehezen fog menni. Aztán lassan ráeszmélsz majd, hogy a külsőségek utánzása belülről is megváltoztat: a különbözőségből származó szenvedéseid enyhülnek, felolvadva egy ismeretlen, rejtelmes közösségben, s a Rögeszme, ami itt csak arra volt jó, hogy gyötrelmeket okozzon neked, visszahúzódik lelked mélyébe, betokosodik, nem produkál tüneteket - ha ragaszkodsz hozzá, majd érvényesülni fog, odakünt, a szabadban, mire kikerülsz a falak közül.

ALADÁR. Ettől ugyan nem fog meggyógyulni a te bolondod.

ALADIN. Nem is, de gyakorlatilag lehetségessé válik az élete a társadalomban - s életben tartani egy embert talán mégis fontosabb, mint legyőzni egy betegséget. Most már tudod, mire céloztam, azt állítván, hogy a te nagy embered tanulni akart attól a tökfejűtől. Csak ő tudja, minő szenvedések és megaláztatások, az elviselhetetlen magánynak, a társtalan töprengésnek minő keserves órái kalapálták ki belőle a nagy életszabályt: hogy hasonlítani az emberekhez sokkal nehezebb ugyan, mint különbözni tőlük: mégis, azt a nehezebb részt kell vállalnia annak, akinek valami külön dolga van ezen a világon. Béküljön ki korával, aki a jövő számára épít hidat, ha nem akarja, hogy a kor szétrombolja ennek a hídnak innenső pilléreit - béküljön ki, még azon az áron is, ha le kell tagadnia a híd rendeltetését. Én a Galilei híres gesztusát, amivel visszavonta tanait az Egyház hatalmasai előtt, nemcsak hogy gyáva meghunyászkodásnak nem tekintem, de inkább a korszellem titokzatos ereje és rendeltetése előtt való helyes és okos meghajlás példaadását bámulom benne, a tökéletes jó modor nevében.

Pesti Napló, 1933. április 30.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYESMINDENRE KÉPES  
szeretettel
  2011-11-05 18:51:02, szombat
 
  ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan



A vitatkozásról

ALADÁR idegesen. Hát kérlek, ne vitatkozzunk.

ALADIN. Ahogy parancsolod.

ALADÁR. Úgyse tudnánk meggyőzni egymást.

ALADIN. Azt gondolod, úgyse tudsz meggyőzni.

ALADÁR. Azt gondolom, te nem tudsz engem meggyőzni.

ALADIN. Mindegy, hiszen csak egy szót akartam kiigazítani. Eredményes vita elvben - gyakorlatban még így se - csak az lehet, ha egyiknek sikerül a másikat meggyőzni. "Egymást" meggyőzni, ez a legbolondabb nonszensz a sok bolond frázis között, amit lépten-nyomon használunk!

ALADÁR. Hogy frázis, elhiszem, de miért volna nonszensz?

ALADIN. Ha egy pillanatig gondolkodtál volna ennek az "egymást" szónak az értelmén, fölösleges volna magyaráznom. Sematikusan szólva minden vita valami kérdés körül forog, ugye, s vita azért lehetséges, mert az egyik igennel, a másik nemmel felel erre a kérdésre. Most képzeld el, hogy két egyformán eszes, érvekkel egyformán felszerelt fél vitázik, eszményi esetben ugyan mi lehet az "egymás" meggyőzésének eredménye? "Egymást" meggyőzni, ez azt jelenti, hogy mind a kettő meggyőzi a másikat a maga felfogásának helyességéről, aki igent mondott, most nemet mond és viceverza, vagyis megint csak különböző véleményen lesznek, kezdhetik elölről, nem történt egyéb, mint a középkori viadalokban, ahol szokásos volt verekedés közben kicserélni a kardokat.

ALADÁR. Rabulisztika.

ALADIN. Nem is hiszed, milyen gyakran történik meg a valóságban anélkül, hogy a vitatkozó felek észrevennék a cserét. Akik a vitát eredeti értelmében (vita, vívás, viadal) kedvelik, mulatságos mérkőzéseket produkáltak, mikor a haszontalan, de legalább lovagias szócsaták divatban voltak még. Ma már ez is kiment a divatból.

ALADÁR. Nem vitatkoznak eleget? Nézd meg azt a két fiatalembert ott, a sarokban... az egyik már paprikavörös, a másik gúnyosan mosolyog... ahogy elkaptam imént egy szavukat, a hitlerizmus forog szőnyegen...

ALADIN legyint. Tudom, észrevettem... A vita tárgyát is ismerem. Nagyon csúnya vége lesz a vitának. A gúnyosan mosolygó fiatalember, egy szabadgondolkodó hetilap különben igen elmés és művelt szerkesztője, nemtelen fegyverekkel él, s rá fogja vezetni ellenfelét, hogy a jövőben maga is hasonlókat használjon, a másik, bár hamis nyomon jár, legalábbis jóhiszemű, homályosan azt is érzi, hogy nem fair a játék, s olyan sebet visz magával, amiből egy életen át nem lehet kigyógyulni. Ezek ugyanis nem vitatkoznak, ezek személyeskednek.

ALADÁR. Hogy tudod?

ALADIN. A hangjukon hallom. Az úgynevezett agnosztikus szellemet, valamikor humanista volt a nevük, ma destruktívnak bélyegzik őket, vagy még illetlenebb szót vágnak a fejükhöz, a század eleje óta teljesen elrontotta, és minden szép vitára diszkvalifikálta az az elemző tendencia, ami a lélektanban embertársunk lelkének élveboncolásához, a művészetben pedig ama lelketlen, rideg leíró jellemzéshez vezetett, ami előre lehetetlenné tesz minden kölcsönös megértést, mikor a vitázók egyikét, vagy ami még cifrább, mind a kettőt a másik szemléletének tárgyává teszi: holott a szemlélet tárgya, mindkét fél számára, csak a vitatott kérdés lehet. Figyeld meg a legtöbb vitát: öt perc múlva azután, hogy a kérdés felmerült, egymásról beszélnek már, ha burkoltan is, nem a kérdésről.

ALADÁR. Személyeskednek.

ALADIN. Úgy van, személyeskednek, mégpedig a legellenszenvesebb formában, nem általában a vitára, hanem a szóban forgó tárgyra való alkalmasság szempontjából, "ön, mint ilyen és ilyen gondolkodású ember, ezt persze nem fogja elismerni." "ön, amennyire ismerem, természetesen azt fogja gondolni, hogy én ezt csak azért mondom, mert én ön szerint ilyen és ilyen irányban vagyok elfogult." Nem tudok elképzelni az efféle hangnál neveletlenebbet és modortalanabbat, mint tárgyalásvezető azonnal lecsöngetném, arról a másikfajta érvelésről, amit az úgynevezett világszemléleti harcok divatja óta hallani egyre gyakrabban, s amely így szokott kezdődni: "ön burzsuj, ezt nem is értheti", vagy "ön, mint kommunista, soha nem foghatja fel", vagy ahogy nők szokták: "olyan ember, aki mint ön, selyemharisnyát ajándékoz bizonyos nőcskéknek", illemtanilag nem is tudok véleményt mondani, ez már a kriminalitás körébe vág. Ezek a letorkolók és emberismerők és fiziognomikusok és grafológusok és vesébenézők (utálatos emberfajta) elfelejtik a lélek relativitásának törvényét, s hogy a vitát minden érzékeny lélek folytatni szokta magában, miután a dialógus megszakadt (van egy ismerősöm, aki halálosan összeveszett barátjával, provokáltatta, és csaknem lelőtte, egy otthon, az ágyban, egymagában folytatott vita kapcsán). Nem is képzeled, mekkora szerepet játszik a korszellem és közhangulat kialakulásában az ilyen erőszakosan elvágott viták utóíze: emlékszem politikai áramlatokra, amiket ezzel a szóval jellemeztem: "a sértődött arcok kora". Vezetőhelyeken, hivatalokban, közéleti piacokon rég ismert, jelentéktelen figurák tűntek fel, valami dacos, megsértett önérzetes kifejezéssel, mintegy hirdetve "és velem bántak így! engem torkoltak le egy legyintéssel! most láthatják az illetők, ki vagyok!" Bizonyos mértékben igazuk is volt, amikor közölték a Coriolanus-komplexumot, a modortalan vitatkozó akkor is megérdemelte a büntetést, ha véletlenül igaza volt.

ALADÁR. Ez talán túlzás.

ALADIN. Egyáltalán nem. Hiszen a vita célja éppen valaminek a tisztázása lévén, amíg végére nem értünk, fontosabb a módszer (a magasabb értelemben vett modor), mint hogy a végső konklúzióra, amihez helyes módszerrel úgyis eljutunk, ráhibázzak, előre kitaláljam. Esztétikai értelemben azért marad örökszép a szókratészi viták formanyelve.

ALADÁR. Én túlságosan kereknek és csiszoltnak találom.

ALADIN. Akkor rosszul emlékszel rá. A görög rétorokhoz képest Szókratész pongyola, csaknem dadogó, de mennyivel különb ez a vállalt és önzetlen dadogása, mint a Démoszthenész ékesszólása, amihez a dadogásról való keserves, gépies leszokás révén jutott!

ALADÁR. Ennyire becsülöd a pongyolaságot?

ALADIN. Aki dadog, keresi a szavakat, kifejezéseket, annak elhiszem, hogy most akarja megérteni, megtudni az igazságot arról, amiről szó van, a másik kedvéért, mintha először nézne szembe a kérdéssel, a becsületes megoldást keresi. Dadogása azt a természetes ütemet fejezi ki, ami minden értelmes, termékeny gondolkodás módszere: hallok valamit, aztán elgondolkodom róla, összehasonlítom tapasztalatommal, vajon igazolja-e, s aztán mondok csak véleményt. Az úgynevezett schlagfertig vitatkozó, aki gyorsan és ügyesen riposztoz, a gramofonra és papagájra emlékeztet; tartalékot használ fel, nem alkot. Soha el nem jut az eszményi vitatkozó színvonaláig, aki meg tud feledkezni magáról a tárgy kedvéért, amivel foglalkozik, mert nem a maga igazát, hanem minden eszmélet és gondolat és öntudat végső célpontját: az igazságot keresi.

Pesti Napló, 1933. április 23.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYESMINDENRE KÉPES  
szeretettel
  2011-11-05 18:49:29, szombat
 
  ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan



A csőcselékösztönről

ALADÁR. Már harmadszor hallom tőled ezt a kifejezést: erős benne a csőcselékösztön.

ALADIN. De csak most kérded meg, mit értek alatta.

ALADÁR. Igen, azt hittem, olyasvalamit, mint ahogy általában használják. Legutóbb azonban egy olyan finomkodó, különcködő úrra alkalmaztad jellemzésül, hogy azt kell hinnem, valami egyéni mellékjelentése van nálad ennek a szónak.

ALADIN. Úgy is van. Sok évi tapasztalat után különült el rokon fogalmaitól, amilyen például: csordaösztön, vagy a formában hasonló, lényegben ellentétes fogalomtól, aminek társadalmi szolidaritás, újabban kollektív érzés a neve. A csordaösztön hasonlít hozzá - de mégis más! Csorda alatt, ha nyers és durva formában is, de legalább állati értelemben, egészséges közösséget értünk, életérdekeiben a csordavezetőhöz alkalmazkodó ostoba, de hasznos célú társaságot. A csordaösztön alacsony, de nem aljas tulajdonság: nem ellentéte, csak nagyon fejletlen és primitív foka ama legmagasabb eszménynek, ami az emberi együttérzés, a társadalmi érdek gondolatában jut kifejezésre. Elmenni a harcba, lelkesedés és meggyőződés nélkül, mert a vezér akarja; ez csordaösztön, amiért a vezető felelős, akár helyes, akár nem, ez magában igen nemes erény lehet. A csőcselékösztön ott kezdődik, mikor nem ezért mozdulok meg, mert a vezetőt figyelem, s a vezető megindult, hanem ott, mikor egyszerűen azért lódulok neki, mert látom, hogy a többiek, maga a csorda, kezd el mozgolódni.

ALADÁR. Ez egyszerűen utánzási ösztön. Majomkodás. Atavisztikus vonása az emberi természetnek.

ALADIN. Tévedsz. Ha így lenne, nem éreztem volna szükségét megkülönböztető szakkifejezésnek. A majmolóösztön, irányában és eredményeiben, igen értékes erőforrása lehet még a legjobb értelemben vett fejlődésnek is: mindig azon múlik, kicsoda vagy micsoda a példakép, miután a majom nem válogat, leutánozza a kifogástalan úriembert csakúgy, mint az alattomos rablógyilkost. Ha a sötét korszakok gyors változatait a majomösztönnek köszönhetjük, neki köszönhetjük a felvilágosodás éveit is, ez az ösztön termékeny és egészséges talaja a dudvának és a legjobb gabonának egyformán. Soha a smokkról vagy a sznobról nem mondanám, hogy csőcselékösztön dolgozik benne, ő egyszerűen a divat után megy, és ha a jó dolgok: művelődés, tanulás, jóság és szeretet divatban vannak, számíthatsz rá, mint megértőre. A majomösztön önmagában nem ártalmas dolog, és nincs is ellentétben a bölcsességgel és a jó modorral (annyit már sejtesz ugye, hogy ez a két fogalom rokon jelentésű az én szótáramban). Hogy nyakkendőt hordunk és keménykalapot és több haszontalan dolgot, és hogy bizonyos céltalan szokásokat tartunk be mind a ketten, ennek az oka az egészséges majomösztön, s a magam részéről inkább tartanám beteg és ostoba eredetieskedésnek, be nem tartani e szokásokat, mint a majomkodást, hogy betartjuk őket. Engedelmeskedni a divatnak még nem bölcsesség, de már-már jó modor, feltéve persze, hogy engedelmességünk nem vakbuzgó rajongás, csak szerény törekvés, hogy alkalmazkodjunk, s ne keltsünk feltűnést.

ALADÁR. Hol kezdődik hát a csőcselékösztön?

ALADIN. Éppen ott, ahol csordaösztön és utánzás végződik: amikor nem arról van szó, vagy valami közösség inspirál cselekvésre a maga megmozdulásával, hanem arról, hogy a nagyon is egyéni módon velem született kajánság, önzés, vagy éppen rombolási vágy keres és talál magának táptalajt, igazolást, ürügyet, módot és alkalmat az érvényesülésre, a tömegen keresztül, áthárítva a felelősséget a tömegre. A csőcselékösztön eszerint paradox valami: egyéni tulajdonság, ami csak tömegben fejlődik ki, s ilyenkor történnek azok a beteg és káros események, amiktől elszorul az egészséges szív, s az erős és nyílt tenyér ökölbe szorul. Ó igen, a csőcselékösztön is utánoz - de mindig azt választja ki a sok lehetséges utánoznivaló közül, ami perverzus, tehát nagyon is egyéni, a birkózó nemes erőfeszítéséből csak a grimaszt, a szónok indulatából, amit az igazság gondolata gyújtott benne, csak a hadonászó karokat s a rikácsoló fisztulahangot. Ebben az ösztönben egyénivé válik a tömeg, s miután ez a fordított folyamat természetellenes, ez a Tömegegyén, a Csőcselék, mindig visszataszító és ellenszenves. Ha megkérded, mi a különbség tömeg és csőcselék között, két képet állítok eléd, melyek lekicsinyített formában ábrázolják mind a kettőt. Az elsőben koldus áll az utcasarkon: ketten megállnak, adnak neki, egy harmadik is megáll, kíváncsian, azt hiszi, valami látványosság vagy olcsó kiárusítás, aztán elszégyenli magát, s inkább ő is előkotor néhány fillért, hogy haszontalan ácsorgónak ne láttassék. Ez még csak tömeg, ártalmatlan, néha hasznos csoportosulás. Most képzeld el, hogy valaki, egy haragosa, verni kezdi a koldust. Amíg kettőn áll a vásár, egy harmadik esetleg szétválasztja őket, vagy a gyengébb pártjára kél, de figyeld meg: mihelyt úgy alakul a helyzet, hogy ketten, vagy pláne hárman vernek egy negyediket, mindig akad egy ötödik, aki kérdés nélkül, sejtelme nélkül annak, hogy mi történik itt, odarohan, és segít verni és rúgni és leköpni az ismeretlen boldogtalant. Itt, ennél az ötödik keréknél, ennél a fölösleges és haszontalan csirkefogónál, akit senki se hívott, akire semmi szükség, aki ítéletet hajt végre, lincs-törvényt csinál egy egyszerű nézeteltérésből, csak azért, mert szeretne ütni és verni és rúgni és csípni, de mindig gyáva volt hozzá, hogy maga adja a bankot, ennél az ötödiknél kezdődik, s utána, a hatodikon és százezrediken át, a Karthágót oktalanul megrohanó római hadak, a Bertalan-éjek, a Szeptember Másodikák, a kisenyevi pogromok véres gőzében hízik és puffad és vigyorog ez az egyszerű és ezerkezű és százcsápú hindu szörnyeteg, ez az Érdekes Egyéniség, ez az önmagát a Fajta Akaratáért Felelős Megváltónak hirdető szemtelen demagóg, ez a Barabbást üvöltő érctorka a rémült Tömegnek, amelynek minden porcikája Krisztus után sóhajt, s nem ismer magára a rémes torzpofában, mely az ő nevében ítél és cselekszik - ez a Valaki ama Csőcselék s az ösztön, mely lehetségessé teszi, némely beteg lélekből származó fertőzés: soha nem a tömeg szüli, mindig ez a beteg egyén: a csőcseléklelkű ember vagy némber.

ALADÁR. Például?

ALADIN szünet után. Sajnos, igen kiváló értelmű és tehetségű férfiak voltak közöttük, a történelem tanúsága szerint. Uticai Cato is ilyen volt, a maga véres fantáziájával, mely nem tudott szabadulni egy porrá égett város, lemészárolt százezrek borzongató és kéjes képzeletétől. Mindig akadtak ilyenek, de egy kor nevelése és modora, mint korszellem és divat, éppen abban nyilatkozik meg, hogy az effajta hajlandóság és ízlés kénytelen-e szégyenkezve bújni vissza beteg képzetei közé, a paplan alá, vagy megengedheti magának, hogy nyílt piacon, akár a szószéken kiáltsa világgá utálatos látomásait. Íme láthatod, a kor modora és ízlése, hogy válhatik sorsává és végzetévé, történelmi szerepévé egy egész nemzedéknek, mely elmulasztotta önmagát nevelni, s elődeitől nem örökölt még olyan szerény illemtant se, amilyen a kettőnk beszélgetéséből alakul ki idővel, ha az olvasónak is úgy tetszik.

Pesti Napló, 1933. április 9.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYESMINDENRE KÉPES  
szeretettel
  2011-11-05 18:48:10, szombat
 
  ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan



Hogy kell köszönni?

ALADÁR. Láttad ezt a billentést?

ALADIN. Melyiket?

ALADÁR. Ahogy az az alak fogadta a köszönésem... Éppen hogy odaért a kalapjához... Mert nem tartozom egyikéhez se azoknak az érdekköröknek, amelyikhez dörgölődzik... én voltam bolond, hogy köszöntem neki! Látnád fölfelé köszönni... alázatos szolgája, kegyelmes uram... hétrét görbedve, messzire lobogtatva a kalapját, mint egy ünnepi zászlót, a Nagy Ember érdemei előtt... Utálatos.

ALADIN. Szóval azt szeretnéd, ha neked is így köszönne.

ALADÁR. Köszönjön a hóhérnak! Én éppen úgy utálom az átlátszó célzatú alázatosságot, ha felém hajbókol, mint mikor más előtt tekereg... Tisztességes, nyílt fogadj istent várok az adjonistenre, megkülönböztetés és rangosztogatás nélkül, ennyi az egész.

ALADIN. Ez az elv alkalmas kiindulópont a köszönés illemtanához. Csakugyan, a legjobb zsinórmérték, ha nekünk köszönnek: átvenni a köszönő hangját, még a hangsúlyt is, a visszaköszönésben mintegy jelezve, hogy elfogadtam a kettőnk közötti viszony intimitásának azt a mértékét, amit ő ajánl fel - aki előre köszön nekünk, úgy kell tekinteni, mint párbajban a sértett felet, kinek jogában áll fegyvert választani. Mert egyébként nincs ám igazad, ha a minden irányban egyformán alázatos, vagy egyformán önérzetes demokratikus üdvözlés mellett kardoskodol. Van egy ismerősöm, aki a fennálló világrendre neheztelve azt szokta csinálni, hogy a nagyuraknak szigorúan, csaknem fenyegetően köszön, a levélhordó és a viceházmester köszönését ellenben túláradó rajongással fogadja, majdhogy megöleli őket. Ettől persze mindenki fél, zavarba jön - a gazdag azt hiszi, valami személyes hibát követett el, a szegény úgy érzi, csúfolni akarják. Mindkettő kiesik a szerepéből, s a nagy Színjáték, amit a Társadalom játszik, egy pillanatra megzökken. A lázadozó természet szereti az ilyen zökkenőket, katasztrófát remél, talán összedől ez a komisz világ, ha a nagy komédiának ezt az alrendjét megbolygatjuk - nem akarja megérteni, hogy a világ nem fog összedőlni, csak még nagyobb, még igaztalanabb zűrzavar lesz belőle, ha a tökéletlen emberi törvény helyét a tökéletes természeti törvény foglalja el: nyílt leszámolás erősek és gyöngék között. Ehelyett sokkal jobb volna tudomásul venni, hogy igenis drámát játszunk mindannyian, egy, a művészinél is magasabb cél érdekében, hogy szerepet vállaltunk, s hogy ezt a szerepet a nagy többség nemcsak vállalta, de lelkesen és szívesen és bizonyos becsvággyal óhajtja végigjátszani, s ami a legérdekesebb: korántsem olyan kényszeredetten, mint ahogy a szerepükkel elégedetlenkedők hiszik. Igenis, ó ti egyenlőséghirdetők, van, aki a lakáj szerepben érzi magát tökéletesnek, tökéletesebbnek, titokban, mint amilyennek tulajdon gazdáját az úr szerepében, s nem is szívesen cserélne vele - bizonyos lehetsz benne, hogy megsérted, ha köszönésedben nem ismered el a szerephez való tehetségét. A krisztusi szavak, "add meg a császárnak, ami a császáré" elsősorban, s talán különlegesen épp a köszönésre vonatkoznak s ne felejtsük el, sok olyan kivételes rang és tiszteletbeli állás akad e gazdasági zavarban, amelynek szinte egyetlen tiszteletdíja maga a tisztelet - egyetlen köszönete a köszönés: hogy ne a közismert zsidó viccet idézzem a "rasekol"-ról és a "követ"-ről, idézem inkább Arany mélabús bökversét:

A kalapom cilinder,
Nem holmi csekélység:
Ha felteszem: magasság.
Ha leveszem: mélység.

ALADÁR pózban. Mondd hát, ó, mester, kinek hogyan köszönjek?

ALADIN. Közvetlenül és igaz barátsággal, de soha nem úgy, hogy zavarba hozd, akit meg akarsz tisztelni. A kalapot emeld meg, de ne csak azt tiszteld meg vele, aki előtt megemeled, tiszteld magát a kalapot is. Az egyetlen koronázási aktuson, amit láttam, az uralkodó afölötti igyekezetében, hogy nyájas szeretetét mutassa hódoló népének, megfeledkezett a fején ragyogó koronáról, s úgy bólogatott jobbra és balra, mosolyogva, hogy szinte leesett a fejéről - ebben a kivételes esetben egyenesen kellett volna tartania a nyakát, nem önmagára, a jelképre büszkén, amit képviselt. Mások meg úgy dobják oda a kezüket kézfogásnál, olyan hanyagul és szórakozottan, hogy az ember azt hiszi, egyszer s mindenkorra neked adják, tépd le, vágd zsebre, vidd el emlékül - egy ilyent egyszer megtréfáltam, kezem helyett kitömött kesztyűt nyújtottam neki oda a kabátujjból, s miközben szorongatta, otthagytam a markában és odébbálltam: csaknem elájult rémületében. Vigyázz az "adjon Isten" szövegére is, amennyire lehetséges - ha azt jöttél közölni valakivel, hogy megtetted ellene a bűnvádi feljelentést, aminek következtében órák kérdése, hogy letartóztassák: az adott helyzetben nem stílszerű egy gőgös "jó napot"-tal búcsúzni, tekintettel arra, hogy éppen a te jóvoltodból számíthat meglehetősen rossz napra aznap, a boldogtalan. Némi szabadosság különben se árt - vagy mondok valamit a cselekvés helyett vagy csinálom, különben Richtig bácsival gyűlik meg a bajom - bizonyos vagyok benne, hogy nemcsak rám, a nőkre is komikusan hat az az általános szokás, hogy a férfi kezet csókol nekik, s azonkívül még mondja is, hogy "kezét csókolom" - mint fölösleges megállapítását egy ténynek, amit úgyis mindenki lát.

ALADÁR. Nem ugyanolyan komikus, ha csak mondja, és nem teszi meg?

ALADIN. Egyáltalán nem. Ebben az esetben a különben is jelképes cselekvést teljes joggal pótoljuk egy jelképes utalással, olyanformán, mint a rituális szertartásokban. Ugyanis tisztában kell lennünk a legfontosabbal, hogy tudniillik...

ALADÁR. Jaj, ne haragudj, egy percre... itt jön a... muszáj vele beszélnem... mingyárt visszajövök... Kezét csókolom, drága Margit...

ALADIN megnézte a nőt, súgva. Jó, jó... majd máskor befejezem, csak menj... és kivételesen megengedem, hogy valóban kezet csókolj... látod, látod, nem szabadott volna elhamarkodni: mennyivel hatásosabb lett volna, ha nem mondod, hanem csinálod!

Pesti Napló, 1933. április 2.
 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYESMINDENRE KÉPES  
szeretettel
  2011-11-05 18:46:45, szombat
 
  ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan



Férfiasság és nőiesség

ALADÁR. Rosszkedvű voltál, tegnap este, mozi után. Nem tetszett a film? Megjegyzem, nekünk se... Mondtuk is Lollival, később, inkább azt a búvárdolgot kellett volna megnézni.

ALADIN. De hiszen Lolli sokat nevetett, sőt az érzékeny jelenet meg is ríkatta...

ALADÁR. No istenem, mit jelent az... A legnagyobb marhaságon nevet néha az ember, és egy émelygős giccsen elbőgjük magunkat, ha az életünk valamelyik érzékeny emlékét idézi fel, történetesen... különösen a nők, tudod, hogy van ez...

ALADIN. Igen, ez igaz, a nők, ha művészi ábrázolásban látják a tragédiát, ami mellett hidegen mennek el életükben, gyakran olyankor is, mikor ők okozzák... nagyon könnyen hatódnak meg. Kitűnő műélvezők. Hamarább érzik meg a művészetben, ami benne általános.

ALADÁR. Ez csak nem volt művészet?

ALADIN. Igaztalan vagy. Minden alkotásban azt a jót kell keresni, ami megvan benne, nem azt, ami hiányzik belőle: ez a jóhiszeműség első feltétele. Káposztának legyen elég savanyú, amit túrósgombócnak ettél, egy előítélet alapján, ami a giccset megkülönbözteti a "művészi" alkotástól, összetéveszted a pátoszt az álpátosszal, az értelmességet az érzelgősséggel, a tökéletes tárgyat a tökéletlen formanyelvvel. Azon a közismert giccsen, ahol a haldokló Petőfi saját vérébe mártott kézzel írja a földre, hogy "hazám", nem a hazaszeretet émelygős és ellenszenves, hanem a lapos és művészietlen kép maga, a csapnivaló modor. A nők ezen könnyebben teszik túl magukat, számukra a modor nem olyan fontos, keresztüllátnak rajta, észreveszik mögötte a lényeget. Egyébként nem emiatt voltam rosszkedvű.

ALADÁR. Hanem?

ALADIN. Az a kis jelenet kedvetlenített el, ott a kávéházi asztalnál.

ALADÁR. Azzal a magánosan ülő úrral? Már megbocsáss...

ALADIN. Nyugalom, megint indulatba találsz jönni és megint nem lesz igazad. Lehet, hogy a törzsasztal csakugyan le volt foglalva számotokra és nem is azt vitatom, hogy az illetőnek, ha látja, hogy hárman vagyunk, kutyakötelessége átadni a helyet, akármilyen kényelmesen fészkelődött be, hogy olvassa az újságokat. De az érv, amit felhoztál s a mód, ahogy tudtára adtad, az volt megalázó őrá s végeredményben hozzád és tollához is méltatlan.

ALADÁR. Na hallod... csak azt mondtam, amit minden férfi mondott volna a helyemben... Ha egyszer látja, hogy én hölgytársaságban vagyok, ő pedig nem, egyenesen a hölgyet sérti meg, amikor az elsőbbség jogára hivatkozva, velem szemben, vonakodik átadni a helyét.

ALADIN. Először is, abból, hogy minden férfi a helyedben... satöbbi... nem következik, hogy ez modor. Vannak modortalanságok, amik az egész "művelt Nyugat"-on el vannak terjedve... különben miért érezné magát olyan kínosan a lelke mélyén jómodorú ember, ebben a civilizált világban, amiben élünk? Ezek között egyik legáltalánosabb az a felfogás, hogy a galantéria, a nőkkel szemben való gyöngédség és udvariasság egyértelmű a régi lovagiassággal, vagyis a nőknek, mint gyengébbeknek, védelmével, tehát nagyon jól összefér azzal, hogy viszont férfitársammal goromba és agresszív legyek, a hölgy társaságában - sőt vannak, akik egyenesen azt hiszik, annál szebben kedveskednek őnagyságának, minél durvábbak egymáshoz - vagy nem vetted észre a hangosan mulató, mindenkit zavaró vacsoratársaság legfőbb szórakozását: nőknek bókolni, egymást medvekedélyességgel ócsárolni, mintha másfajta kedélyesség nem is volna a világon. Ez ugyanolyan rossz modor, mint ahogy azt a Petőfi-képet festették - egy örökszép témának (a nők iránti rajongásunknak) abban az elavult formában való feltálalása, ahogy valamikor a nővédelem szükségessége tett stílszerűvé, mikor még csakugyan rászorultak a nők. Minap egy hírneves pszichológus, túlságosan természetes óhajtván lenni a társaságban, s nehogy mestersége miatt, "finom embernek" tartsák (ettől minden hím voltára hiú férfi nagyon fél, abban az oktalan feltevésben, hogy finomság és férfiasság ellentétes dolgok), egy a társaságunkban tartózkodó igazán finomlelkű (egyébként nagyon is férfias) költőbarátom udvarias bemutatkozását így fogadta, jó hangosan: "na, örülök, hogy megismerhettem - a szebbik felét (mármint a költő feleségét) már ismerem - ilyen csúnya embernek ilyen szép felesége legyen, gratulálok!" Mondanom sem kell, hogy a lokálmodorban elméskedő "lélekismerő" sokkal csúnyább volt, mint a finomvonású költő, aki persze elpirult és erőltetve nevetett, nehogy elrontsa a hangulatot, ahelyett hogy sarkonfordulva faképnél hagyta volna a humortalanul viccelő, neveletlen frátert, aki azt hitte, a gáláns bók legízesebb fűszere egy otromba sértés.

ALADÁR tűnődve. Ebben van valami, igazad van. De mikor a nők megszokták ezt a fajta bókot - végre is a jó modor első feltétele, hogy az uralkodó szokásokat betartsuk.

ALADIN. Az uralkodó szokás nagyon viszonylagos. A spanyol férfiak "kezedet csókolom"-mal köszöntik egymást, igaz, hogy a nőknek viszont így mondják, "lábaid előtt fekszem".

ALADÁR. Mind a kettő túlzás.

ALADIN. Az udvariasság soha nem lehet túlzott, hiszen abból a vágyból származik, hogy embertársunkat önmagunknál tökéletesebbnek lássuk, ami a legnemesebb vágy, s nagyban hozzájárul, hogy valóban, kölcsönösen, tökéletesítsük egymást, a szónak emberi értelmében, függetlenül a nemektől. Az igazi udvariasság inkább enyhíteni törekszik azt a sok kellemetlen összeütközést, ami a nemek különbségének következménye, mint aláhúzni, azért kerüli az indiszkréciót, mint a nemek közti kellemes összeütközés következményeinek sértő feltárását, a magánügyet.

ALADÁR feszengve. Kicsit bonyolult vagy.

ALADIN mosolyog. Nem én vagyok bonyolult, csak a dolog, amiről beszélek. Elismerem, hogy a jó modornak s a társasági illemnek alapszabályai nem túlságosan egyszerűek. De a bridzs és a sakk se egyszerű játék, mégis milyen szenvedéllyel játsszák, különösen az előbbit, világszerte, s milyen tekintélyre tesz szert, aki sokévi gyakorlat és megfelelő tehetség birtokában jól játssza - miért akarod hát a legnemesebb s persze legnehezebb társasjátéknak, az embernek egymással való érintkezésének művészetét unalmassá egyszerűsíteni? Bár többen értenének hozzá, negyvenen felül, akik a világ dolgát igazgatják - most nem volnának tanúi a dísztelen látványnak, ahogy egyik vezető politikus a másik után hirdeti a legnagyobb uralkodói erénynek azt az egyszerű neveletlenséget és modortalanságot, ami egy ember, egy nemzet, egy ország, egy állam erejét, nagyságát, "férfiasságát" a pökhendi, hencegésben, agresszivitásban, más emberek és nemzetek ócsárlásában látja és dicsőíti, végtelen kárára és veszedelmére a kultúrának és civilizációnak.

Pesti Napló, 1933. március 25.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYESMINDENRE KÉPES  
szeretettel
  2011-11-05 18:45:18, szombat
 
  ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan



Aladár és Aladin

ALADÁR leteszi az újságot. Olvastad ezt a bevezetést?

ALADIN. Melyiket?

ALADÁR. A Pesti Napló-ban. A költő, aki lapjában hol viccelődik, hol filozofál, vagyis soha nem szól hozzá egyenesen, nyíltan, kertelés nélkül a tárgyhoz, most valami merőben gyakorlati, mondhatnám, használati cikket ígér az olvasónak: bejelenti, hogy illemtant akar írni, tanácsadót, hogy miképpen viselkedjünk. Vajon mi rejlik e mögött? A maga külön véleményét, nyugtalan és forradalmi gondolatait akarja - már megint kerülő úton - becsempészni egy népszerűnek és ártalmatlannak látszó könnyű műfaj keretei közt a gyanútlan lelkekbe, vagy pedig egyszerűen kifogyott a témából, nincs miről írnia többé?

ALADIN mosolyog. Szóval, mindent el tudsz képzelni róla, csak azt nem, hogy jóhiszemű?

ALADÁR. Ugyan kérlek. Nem is lehet az. A téma gyanús. Az író, ha valóban az, mindenhez érthet, csak éppen az illemhez nem. Egész lénye szembenállása a mindenkor fennálló renddel, tiltakozása a konvenciók ellen, az a bizonyos különvélemény, ami éppen lényeges feltétele volt annak, hogy íróvá legyen, igazán mindenre alkalmassá teszik, csak arra nem, hogy mintaképül szolgáljon általános szabályokhoz. Az író legyen egyéniség. Illemtant tánctanár írjon vagy egy társasági ember.

ALADIN közben átfutotta a Bevezetést. Érdekes, pedig éppen kettőnkről veszi a példát.

ALADÁR. Ja, mert véletlenül a kettőnk nevét vette címnek, a jóhangzás kedvéért?

ALADIN tűnődve. Nem, kérlek szépen, az a gyanúm, valóban ránk figyel, mi kettőnkre, ismeretlenül, rólunk akar írni, személyesen, és e pillanatban láthatatlanul hallgatja a beszélgetésünk, érdekli őt a véleményünk. Nekem ez nagyon jólesik és bevallom, inspirál rá, hogy legyen véleményem, mert megtisztelőnek találom, hogy ez fontos a számára. Kedvesnek találom, hogy ilyen figyelmesen végighallgat, s igyekszem én is kedves lenni, végighallgatni, ha majd felel: mindenesetre előítélet nélkül. Márpedig a konvenció, amit említettél, előítélet. Amint látod, mégse a konvenciók betartása a jó modor. Egyetlen dolog sért bennünket igazán, ha nem vesznek bennünket komolyan s egyetlen dolog tisztel meg: ha foglalkoznak velünk s főként azzal, amire a legérzékenyebbek vagyunk - a véleményünkkel, a világszemléletünkkel, ami belső tartásunkat adja meg, biztonságérzésünket világban és társadalomban. Ez a valódi emberi szolidaritás, s egyben a legnagyobb udvariasság, mert a legnehezebb, a legnagyobb áldozatot követeli (persze, mindig feltéve, hogy társaságban akarunk élni, nincs valami külön dolgunk, aminek kedvéért magányra van szükségünk). Nehéz dolog, mert gyermekkorunkból örököltük a boldog neveletlenséget, hogy a külvilágot embertársainkkal együtt tárgynak tekintsük, vágyaink kielégítésének eszközéül, indulataink játékszeréül. Ha így nézzük a dolgot, valóban úgy fest, mintha neked lenne igazad, mert ebből a szempontból a művészek legnagyobb része messzemenő neveletlenséget követ el, amikor bennünket, eleven embereket is úgy néznek, úgy ábrázolnak, mintha mozgó tárgyak volnánk, semmi más: leírnak bennünket, jellemeznek bennünket, mintha hullák volnánk, csendéletnek fognak fel, mintha káposzta lenne a fejünk vagy sárgadinnye. Finom és érzékeny ember számára (márpedig minden illemtan abból a feltevésből indul ki, hogy az emberek finomak és érzékenyek) nincsen kínosabb dolog, mint mikor valaki jellemzi őt - akármilyen hízelgő legyen a jellemzés, mindenképpen személyeskedés s a jó modor első feltétele: ne személyeskedjünk.

ALADÁR gúnyosan. A nők megköszönik neked ezt az illemszabályt.

ALADIN. A nők - az megint más. Ők ezen túl vannak, őrájuk nem vonatkozik a modor iskolájának cselekvő része, hiszen még a konvenció is csak a férfiakat tanítja a nőkkel szemben való viselkedésre, ők legfeljebb egymástól tanulják meg, hogy hogy kell bánni a férfiakkal. A nők egyszerűen fel vannak mentve illemtanból, és ennek nem az az oka, hogy nincs hozzá tehetségük, hanem annak öntudatlan felismerése, hogy ők a legfőbb illemnek szinte metafizikai mértékben tettek eleget, egyszer s mindenkorra, amikor minden megértésről eleve lemondva, a legnagyobb önzetlenséggel és áldozattal mindössze tetszeni akarnak, vagyis örömet okozni a szemlélőnek. "Akinek tetszem, az megértett" - mondta nekem egy hölgy, jelezve, hogy a szépségét méltányoló bók fölöslegessé tesz minden további udvarlást, rátérhetünk a tárgyra - s ez a tömör önvallomás, paradox logikája ellenére, sőt éppen azért, oly meggyőzően hatott rám, ahogy csak a néma, önmagát s bennünket minden beszéd és gondolat nélkül megértő természet bűvölheti el a hozzáértőt, tökéletes viselkedésének és modorának és abszolút jó ízlésének gráciájával.

ALADÁR. Hogyan?! A természetnek jó modora van? Micsoda rousseau-i gondolat ez, az előkelő mesterkéltség stílusa után, ahol az előbb tartottunk?

ALADIN lelkesen. Csak a természetnek van igazi jó modora - nem is szólva ízlésről, mert ez már külön tehetség dolga. A növények és állatok világa, a tökéletes egymásrautaltságot ősidők óta felismerve, az önzésnek még azt a primitív formáját se tűri meg sehol, ami az emberi egyéniségérzés, öntudat, én fogalom stb. megszületése óta zavarja a dolgok összhangját azzal, hogy különbséget tesz én és te és ő között. A természet nem személyeskedik, ott mindenki kifelé él, az egész kedvéért, s minden annyit ér benne, amennyi érzéki ingert tud kelteni. Ez a legtisztább esztétikum. Minden élőlény egymásra van utalva a természetben, s mindegyiknek legfőbb érdeke a formák, sőt formalitások szigorú betartása más élőlényekkel szemben. Ennek megfelelően soha neveletlenséget, ízléstelenséget nem fogsz találni a természetben. A virágok kipattanásuk pillanatától kezdve mindig gálában fogadják udvarlóikat - öltözetük legfeljebb díszes, sohase cifra, s mindig ragyogóan tiszta. A pillangókat soha nem látod pongyolában, bábfülkéjükbe vonulnak vissza átöltözni, azért oly frissek, mintha skatulyából kerültek volna elő - páva és paradicsommadár soha nem feledkezik meg magáról, hogy díszmagyarját elhajítsa, a kakas folyton szolgálatban van, csákóval a fején, állandóan hordja kitüntetéseit, érdemrendek szalagjait, a papagáj és kakadu s a fecske frakkja mindig simára vasalt, plasztronja hibátlan. A rózsa illata mindig kellemes, mert háziszer, nem más boltjában vásárolt pancs, ananász és eper és őszibarack és erdei málna nem akar egyebet, mint kellemeskedni ízzel és zamattal, vendégeinek - a legjobb háziasszonyok ők, megbízhatók és örökké szívesek, s amellett szerények: mindegyik egyfélét nyújt, azt, amiben a legjobb, ismeri hatásait, nem kontárkodik más mesterségébe.

ALADÁR. No és - a poloska?

ALADIN. A saját etikettjét az is betartja, megbízhatsz benne, mint ahogy minden állat és növény, örök illemszabályokhoz igazodva, tudja, mihez tartsa magát. S végre is, ez a fontos. Előírt formák szerint tépi szét a tigris a gazellát, mindkét fél tisztában van a helyzettel - az illem nem erkölcsi diszciplína. A poloska megcsíp, ha teheti, viszont annak rendje és módja szerint elpusztul, ha szétnyomod vagy benzinnel öntöd le - nem talál ki ellengázt, a ciánozást nem támadja meg, számíthatsz lovagiasságára, a Brehm-féle kódexnek aláveti magát kettőtök párbajában, jobban, mint te.

ALADÁR. Összegezzük.

ALADIN. Szívesen. Abszolút, tehát általános illemszabály csak a természetben található - nekünk, embereknek meg kell elégedni az egyénivel. Számíthatsz rám - esetről esetre, ahogy a feltételek adódnak, mindig figyelmeztetni foglak, mikor voltál jó modorú és mikor voltál neveletlen. Az első leckét a jövő héten kapod meg.

Pesti Napló, 1933. március 19.



 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYESMINDENRE KÉPES  
szeretettel
  2011-11-05 18:44:18, szombat
 
  ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan



Előszó

A Hasznos Könyvtár buzgó és gyakorlati érzékű kiadója évek óta emlegette előttem, ha néha találkoztunk, milyen szükség volna egy jó és új Illemtanra. Ez a valamikor népszerű műfaj úgyszólván eltűnt a magyar könyvpiacról, amit semmiképpen nem magyaráz a kereslet csökkenése - a vevők gyakran kérnek effélét, de a műveltebb olvasónak mégse ajánlhatja a különben is régen elavult Tánc- és Illemtanokat, vagy Szerelmi Levelezőket, amik tele vannak a régi szokásokra vonatkozó tanácsokkal. Nagyon csodálkozik, jegyezte meg többször, hogy az író uraknak nem jut eszébe egyszer valami effélét csinálni, pedig a kiadásában megjelent Modern Szakácskönyv - hogy csak egy példát mondjon - nagy sikere figyelmeztethette volna őket az ilyen természetű könyvek népszerűségére, s hogy - magyarul beszélve - milyen szépen kereshet vele az Író, különben is ő sem riadna vissza áldozatoktól.

Talán soha nem jutott volna eszembe, hogy éppen én fogadjam meg a tanácsát, ha példálódzása nem kelti bennem azt a gyanút, hogy rajtam keresztül inkább előkelőbb hírben álló írótársaimra céloz, vagyis hogy engem nem nagyon tart alkalmasnak erre a feladatra.

Az ilyen bizalmatlanság mindig veszélyes becsvágyakat keltett bennem, ismerem magam. A középiskolában nem nagyon érdekelt a matematika, de Fröhlich tanár úr egyszer megjegyezte, hogy ez azért van, mert nincs is tehetségem hozzá - ez a felületes kritika annyira felbőszített, hogy érettségi után csak azért is matematika szakra iratkoztam az egyetemen, majd én megmutatom neki. És ha Einstein nem jön közbe... na de nem akarom szépen induló Illemtanomat mingyárt a legnagyobb illetlenséggel, a dicsekvéssel kezdeni.

Így vagyok most ezzel is. Nevetséges, miért ne írhatnám én meg ezt a hézagpótló művet? Általában nem vagyok híres tökéletes modoromról, s egy kitűnő írótársam legutóbbi szép tanulmányában a magyar irodalom "enfant terrible"-jének nevezett, közismert torzképeimmel kapcsolatban, melyekben állítólag nem valami udvarias fintorokat és grimaszokat vágtam szűkebb társaságom közbecsült tagjainak a háta mögött, utánozva a modorukat, hogy a többieket, sőt - ami már szinte árulásnak tetszik - a laikus hallgatóságot megnevettessem. Aki így viselkedik a szellemi arisztokrácia úri társaságában, első pillanatban valóban nem látszik méltónak, hogy másokat finom viselkedésre oktasson.

Hát először is - felelem én erre - még a sportban se feltétel, hogy a tréner maga atléta legyen, s ha már táncnál és illemnél tartunk, a parkett-táncos és a tánctanár, a balerina és a balettmester nem szükségképpen egyfajta mesterség képviselői. A hőskölteményeket se hősök írták, sőt az új lélektan szerint egyáltalán nem groteszk véletlen, inkábbis nagyon természetes összetalálkozás, hogy Homérosz vak volt, s a buzogányos Toldi szerzője egyike irodalmunk legsokrétűbb, legérzékenyebb mimózalelkeinek. Ezen az alapon bátran vállalkozom rá, hogy a jó modor eszményképét, Aladint, képzeletem hősét, éppen az ellentét, a soha ki nem élt vágy sugallatából éppen én idézzem fel, s állítsam szembe az elrettentő példaképpel, Aladárral. Az olvasó el fogja hinni nekem, hogy mindig szerettem volna hasonló lenni Aladinhoz, csak sajnos, nem sikerült... Viszont merem állítani, hogy ami Aladin megértését illeti, s hogy őt másokkal megértessem: ebben igenis hivatottnak tartom magam több, igen egyszerű okból.

Önök azt mondják, fintorokat vágtam s ez illetlenség. Lehet, de higgyék el nekem, az a modor és illem, amit e fintorokkal utánozni akartam, hogy önök előtt nevetségessé tegyem, legalább olyan távolságban állott attól az eszményi jó modortól, aminek nevében komikusnak merészeltem találni, mint az én fintoraim az eszményi szépségtől - a jó humorista, szerintem, nem az, aki mindent nevetségessé tesz, hanem az, aki meglátja a nevetségest ott, ahol lehet. S nem viccből, egész komolyan mondom: a Tökéletes Modorú embert, aki önmagában az egész emberi fajtát, az egész emberi fajtában önmagát tisztelve, keresi mindkettővel a legharmonikusabb érintkezést, ezt a mindenkihez hasonló, s mégis éppen ezért mindenkinél különb Normát és Mértéket, ezt a minden porcikájában emberi, de arányaiban emberfölötti közönséges Embert, ezt a szelíd óriást, Aladint, legyen az művész vagy politikus vagy magánzó, gazdag vagy szegény, tehetséges vagy tehetségtelen, akiben egyszer megtalálom: éppoly áhítattal fogom tisztelni, a Jó Modor vallásának nevében, mint bármely felekezet vagy fajta a maga Messiását.

Egy pillanatra se érzem, hogy e nagy szavakkal elvetettem a sulykot - és túl nagy jelentőséget tulajdonítottam egy olyan műfajnak, amelynek, a mi felfogásunk szerint, a felületes érintkezés szabályai lévén a tartalma, formája se lehet más a könnyed csevegésnél. Az illem elemi szabálya, a franciák szerint: ne légy unalmas! és a nagy szavak unalmasak. Nos tehát, gyorsan bejelentem: illemtanom írása közben szakítani óhajtok a francia hagyománnyal. Unalmas semmiképp nem óhajtok lenni, mert nem akarok unatkozni magam se, de hogy azt, ami érdekel, s amit érdekessé szeretnék tenni, egy csillagászati problémában, vagy a frakkhoz járuló nyakkendő színében találjam meg: ezt a jogomat fenntartom abban a társalgásban, amelyben ezúttal én tettem le a garast. Remélem, mind a két témát mulatságosnak fogják találni. Ami a franciákat illeti, ha már így szóba kerültek, elismerem, hogy igen jó illemtanokat írtak, s valamit konyítanak a "Savoir vivre" mesterségéhez, de a szónak mélyebb értelmében - s beszéljenek erről az idegenek, akik tapasztalhatják Párizsban - se valódi illemet, se valódi udvariasságot nem tapasztal tőlük, aki az egész emberi közösség nevében vágyik ezekre az erényekre. Maga az "udvariasság" (courtoisie) szó úgy, ahogy ők kitalálták, se jó, nem fedi azt a fogalmat, amire én gondolok - eredete, a királyi udvar etikettje, nagyon is szűkre szabta tartalmát. Az udvarról az utcára jutunk, s az utcáról a mezőre, s amire én gondolok, amikor az illem és modor szót kimondom, arra éppolyan szükség van odakünt is, mint a szalonokban - szükség van rá akkor is, mikor egyedül vagyunk, s én szeretnék ebben a kis műben az önmagunkkal szemben való viselkedésre is kitérni.

Források és eszmények után kutatva, maradjunk tehát Keleten, a valódi udvariasság ősi földjén: Ázsiában. Ha a kínai udvariasság komikusan hat is, mikor elveszti kapcsolatát az eleven élettel: lényegében mégiscsak abból a lelki alkatból, lelki szomjúságból fakad, aminek egyik határán az egyén végtelen magányosságát tisztelő Buddha ül, rejtelmes mosollyal - másik határát lángoló hévvel igyekszik az egész ember lakta világra kitágítani a legfőbb Illem és Jóakarat ösztöne és gondolata: a krisztusi szeretet. Előttem, míg ezeket írom, egy harmadik lehetőség lebeg, a kettő között: Konfucius figurája, az Úriemberé, akinek sokezer éves vallása és testamentuma sem más alapjában, mint egy tökéletes, mélyértelmű illemtan.

Valamikor a középkorban az udvariasság fogalmát a "lovagiasság" kifejezés képviselte. Közlöm az olvasóval, ha nem tudná, hogy a lovagromantika, amiből ez az eszmény leszűrődött, nem latin-gallus-germán találmány, hanem ázsiai arab - ők hurcolták be a kultúrát, a hozzávaló lovat pedig szintén Ázsia szállította, jóval előbb (equus fossilis, eocén-kor) - Európa őslakója a masztodon és a kardfogú tigris volt. Minderre csak azért hivatkozom, hogy magyarázatát adjam: miért választottam eszményképem álnevéül az arab mesékből ismert Aladin nevet Valmont marquis, vagy akár a klasszikus Petronius helyett.

Időszerűnek érzem illemtant írni, a huszadik század közepén, világrengések korában, mikor legkevésbé látszik időszerűnek azok szemében, akik idillikus korok boldog játékának tartják az illemszabálygyártást: egyszerűen azért, mert hiszem, hogy a világrengés egyik legfőbb oka az emberek rossz modora és neveletlensége - s hivatottnak érzem magam, hogy megírjam, egyszerűen azért, mert sokat szenvedtem az emberek rossz modora és neveletlensége miatt. Lehet, hogy közben magam se leszek mindig illedelmes - de ne felejtse el az olvasó, hogy két dolog okoz fájdalmat - az odvas és elhanyagolt fog, és az orvos, aki kihúzza: mégse fogja épeszű ember összetéveszteni a kettőt, amikor arról van szó, hogy az egyik révén megszabaduljunk a másiktól.

Pesti Napló, 1933. március 12.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYESMINDENRE KÉPES  
szeretettel
  2011-11-05 18:40:38, szombat
 
  ÉLETEK REGÉNYE, REGÉNYEK ÉLETE
Biográfiák divatja



Könnyen lehet, hogy a bájos, műveletlenségéről hírhedt színésznő anekdotája halhatatlanná válik, mint azok a naiv kiszólások (múlt héten idéztem a nép számára kalácsot követelő forradalom előtti hercegnőét), amik egy összeomló és egy újjászülető kultúrkorszak határán hangzanak el. Éppen ezért, nem restellem újra elmondani. Ezt a színésznőt, akiről azt rebesgették a gonoszkodók, hogy egy Shakespeare-repríz előadása után mindenáron meg akart ismerkedni a szerzővel, egy napon próba közben azon kapta rajta igazgatója, hogy minden idegszálával belefeledkezve olvasta Emil Ludwig Napóleon-életrajzát, ezt a népszerűsége ellenére is pallérozott műveltségű olvasóknak írott könyvet. Elcsodálkozott, mert legfeljebb az olcsó detektívregények színvonalát tételezte volna fel tagjáról - lelkében bocsánatot kért tőle, amiért elhitte az igaztalan rágalmakat, s most már barátságosan, mint egyenrangú olvasót szólította meg: "Na, mit szól ehhez a könyvhöz, ugye nagyszerű?" "Remek, őrült érdekes" - mondta a színésznő, ki se emelve fejét a könyvből. "Meghiszem azt - lelkesedett az igazgató -, és egyre jobb lesz, látom, a közepe felé tart - majd meglátja, az utolsó fejezetek, a Szent Ilona-sziget és a száműzetés, az a legerősebb része." Mire a színésznő dühösen felugrott, és lecsapta a könyvet. "Menjen, maga utálatos, most elmondja a végét, pedig arra voltam a legkíváncsibb!"

Eltekintve a csendes mélabútól, amivel egy ilyen pogány és tiszta lelket irigyelni lehet, aki Napóleon életrajzának olvasása közben izgatottan találgatja magában, vajon hogy fogja végezni a hős, megkapják-e egymást vagy sem - ennek a színésznőnek a történelmi stúdiumok terén tanúsított, hogy is mondjam, szeplőtlen ártatlansága kultúrhistóriai érték is: jelképes figurája és utolsó mohikánja ő ama boldog korok egyikének, amelyeket Nietzsche egyik "korszerűtlen elmélkedésében" azért tart nagyoknak, termékenyeknek, csodálatosaknak, mert hiányzik belőlük a "történelmi szemlélet" meg a történelmi érzék is - fütyülnek a múltra, annak minden tanulságára, sokkal jobban érdekli őket a jelen, s ezzel válnak klasszikus, alkotó és alakító példaképekké a jövő számára. A hellén géniusz Hérodotosz nélkül is kivillantotta volna magából Arisztophanészt és Szókratészt, és bizonyos hogy még a nagy görög tudósok is kevesebbet tudtak nálunk arról a közelmúltról, ami számunkra távolmúlt; mégis több mondanivalójuk akadt az emberi lélekről, mint a modern tudósnak, aki megkerülve őket, Neander völgyéig szaladt vissza, hogy a forrásokat megtalálja.

*

Ha így nézzük, megint csak az jön ki, hogy éppen a képzelet és alkotóerő dolgában törpülnek az idők, ami, sajnos, még nem jelent valódi történelemtiszteletet se. Egyelőre divatba jött az olyan regény, aminek előre tudjuk a végét - a történelem nevezetes figuráinak regényes, legalábbis erősen egyénített életrajzai óriási példányszámban kelnek el, s a siker egyre több kitűnő írót inspirál életrajzírásra. Hősköltemény, melynek egész kor, egész nemzet, egész emberiség a hőse, nemigen készül, de szívesen irányítjuk a gukker boldogabb végét a tömeg valamelyik kiemelkedő figurájára, hogy közel hozzuk az orrunkhoz, s ugyanaz a derék polgár, aki nem veszi észre, ha a felesége új kalapot vesz, diadallal dicsekszik kedvenc életrajzírójának felfedezésével, mely szerint Kleopátra ilyen és ilyen toalettben fogadta Antoniust.

Ugyan mi ütött belénk, hogy egyszer csak ilyen becsülete lett a szemünkben a múltnak?

*

Stefan Zweig Marie Antoniette-jénék olvasása közben kaptam meg a választ. Ami ebben, a különben forma dolgában kitűnő könyvben a nagyközönséget érdekli, az valóban nem a "múlt lehelete", nem történelem és nem is regény: a szónak legmaibb értelmében divatcikk és ilyenek, nagy általánosságban, ezek az életrajzok mind. Akit a történelem igazán érdekel, az egykorú forrásműveket olvas - ilyen különben kevés akad, viszont az életrajzírók fölismerik olvasóikat: csevegni akarnak ők, a társaságban, a történelem alakjairól, csevegni a kor divatos modorában, a kor legidőszerűbb jelszavával, önmagukról, önmagukat igazolva ezekkel a sírból előrángatott kísértetekkel, akiket - farsangja lévén a szellemidézésnek - lehetőség szerint dzsömperbe és sportruhába bújtatnak, hogy az "örök emberit" (értsd: a kor divatját) dokumentálják ezzel az anakronizmussal. Ilyen lebilincselő csevegés, ilyen magas színvonalú, de mindenképpen modern társasági pletyka hősnője a Stefan Zweig Marie Antoinette-je is, ez, a kétlelkű asszony, ez a félig Marlene Dietrich-szerű sex-appeal, félig Mata Hari-szerű halálmegvetés, akinek egész sorsát bőségesen érthetővé teszi a freudi lélekelemzés, mely a Stefan Zweig lebilincselő dialektikájában mellékesen az egész francia forradalmat egy csapásra megmagyarázza és levezeti tizenhatodik Lajos nemi tehetetlenségéből.

*

Nem, nem, Nietzsche druszám, még nem tartunk a valódi történelemszemléletnél. Még elég eleven a kor ahhoz, hogy minden múltat átfessen tulajdon színére, s ha a szín egy kissé rikító, annyi baj legyen. A felidézett kísérteteket modern "művészi" fotografálógép állítja be a maga ízlésének megfelelően, s jaj neki, ha nem vág barátságos arcot a korszellem felé - olyan retust kap, hogy szülőanyja se ismer rá, mert nem az a fontos, hogy önmagához - az a fontos, hogy mihozzánk hasonlítson; hogy ráismerjünk a társaságban, s néhány hétig - míg a példányszám elfogy - Mayerné a Friedrichstrassén és Müllerné a Ringen büszke főbólintással üdvözölje lovagját, Fersen báró kései ivadékát, mert a divatos könyv hatása alatt végre ráeszmélt, kihez hasonlít ő - kihez máshoz, mint a boldogtalan francia királynőhöz?

*

A valódi múlt lehelete...

Ötszáz oldal közül egyetlenegyről csap felénk, egy pillanatra, dermesztően és fagyosan, mintha nyirkos, feneketlen szakadék nyílna ki sötéten.

Ezen az oldalon nincs szöveg. Ez az oldal egy kortársnak, Dávid festőnek odavetett vázlatát közli, amit az utcasarkon állva készített ceruzával, mikor a vérpad felé döcögő szekér pillanatra megállt az ordító tumultusban.

Hátrakötött kezekkel, arcélben ábrázolja ezt a harmincnyolc éves öregasszonyt, aki csak francia királynő volt valamikor, de a lángész szeszélyes ötletével minden idők számára megállított jelen Pillanatában királyi felségből Emberfenséggé magasztosult. Ez az arcél lehetne egy mosónő vagy egy kiöregedett bohóc karikatúrája, mint hasonmás, race-szerint nincs benne semmi arisztokratikus - de ha ráeszmélünk, hogy kit ábrázol és mikor: néhány vonásban megkaptuk a legemberibb és mégis legritkább összhang képét: krisztusi szenvedés és napóleoni bátorság találkozik e megrendítő rútság álorcája mögött.

Ebben a gyorsvázlatban benne van Marie Antoinette és a francia forradalom. Stefan Zweig tehetséges könyve viszont nagyon érdekes és mulatságos olvasmány.

Pesti Napló, 1933. január 15.
 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYESMINDENRE KÉPES  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 185
  • e Hét: 8974
  • e Hónap: 88532
  • e Év: 2029812
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.