Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
Út a kapu előtt
  2018-04-03 13:41:37, kedd
 
  FVillon

Út a kapu előtt

Kilépett a kapun, és talpa alá simult az út.
-Végre! Gyere. Te csak hagyd magad, viszlek.
-Ne siess! -mondta az ember -félek.
-Tudom. -súgta az út- De, te is tudod, amikor rám léptél, sosem bántad meg. Minden lépéssel több lettél.
-Már nem akarok több lenni. Fáradt vagyok. Riasztanak azok, amiket mutathatsz. Az egyedülléteket, a magányt. Az útszéli fogadók lármáját. A lélekrablókat, akik a kanyarulataid mögött rejtőznek. A kufárokat. Akik meg akarnak venni. A rabszolga-kereskedőt, aki a testemet akarja.
-Tudod, hogy nem csak ők vannak. Mindig csak a fájdalmakra emlékszel. Elbújnak mögöttük a reggeli kávék illatai, amivel mosolygós emberek kínálták. A nyitott mellkasú emberek, akik hagyták, hogy megérintsd a szívüket. Az a csendes szeretet, ami mindig körül vett. Érezted ezeket, amikor magadra csuktad az ajtót?
-Igen. Talán. Néha. Nem tudom! Ne kérdezz! Elhagytak! Magamra maradtam! Féltem. Fáztam.
-Most is félsz, most is fázol.
-Nem igaz, hazudsz!
-De igaz. Nem hazudok. Te is tudod.
Tudom, és ezért félek. Félek tőled, mert elhagytalak. Haragszol rám.
-Nem hagytál el. Nincs harag bennem. Tudod te is.
-Tudom, és ezért félek. Hogy lehet harag nélkül valaki? Mikor annyiszor elhagyták...
-Te, haragszol? Kire? Rám? Magadra? Egy másik emberre?
-Rád. Egy másik emberre. Magamra.
-Biztos? Nemcsak félelem az, amit érzel? A félelem az. ami hőssé teszi az egyszerű embereket. A bátrak sosem lesznek bajnokok, csak legendák.
-Nem akarok bajnok lenni! Nem akarok hőssé válni! Csak élni szeretnék! Jutni valahová.
-Juthatsz, csak engedd el a kilincset, én majd viszlek.
-Nem tehetem. Annyiszor fogtam már. Annyiszor adott erőt a tudat, hogy csak el kellene engednem, és lehetnék bármi.
-Igen, lehetnél. Először mindig egy félelmekkel megpakolt vállú, botladozó ember. Én, vinnélek. Ahogy szürke köveimet a szélemen hagynád, egyre könnyebb lenne.
-Azok az én kétségeim, hogy lehetnének a te köveid?
-Nézz a lábad elé. A por alól, amit az emberek lába hagyott, néha kilátszanak.
-Igen. Valóban. De akkor te egy rettegésekből épült út vagy?
-Igen. Azokból.
-Akkor az enyémek is benned vannak. Mutasd meg! Melyek azok?
-Nem tudom. Ott valahol hátul. Belesimulva a többi közé. Régiek, már te sem ismernéd meg. Újakat növesztettél. Azoktól nem bírsz lépni.
-Nagyképű vagy út! Hogy mersz elítélni?
-Tudod, hogy nem ítélek. Azt te szeretnéd. Majd azok fognak, akik már felsorakoztak a szélemen. Várják, hogy lépj. Hogy elbukj, vagy elindulj.
-Elbukni, vagy elindulni? Miért mondod, hisz mindenki nekem szurkol. Mert tudják, hogy szebb, erősebb, és okosabb vagyok, mint amilyennek látszom.
-Te is érzed, hogy erősebb, szebb, okosabb vagy, mint aminek látszol?
-Igen. Talán...
-Talán, és nem biztos
-Biztos, és menni fogok rajtad, és újabb kövek lesznek a félelmeimből? Azt mondtad, a talpam alá simulsz. Mi lesz, ha elfogynak a kövek? Mire fogok lépni?
-A földre. S nem lesz köztünk semmi, én akkor is út maradok. Te viszont lassabban fogsz lépni. Nem sietsz többé. Lesz időd meglátni a tücsköket, a kilométerkövek lábánál.
-Kilométer kövek? Olyanjaid is vannak?
-Nekem nincsenek, Azok is a tieid. Csak úgy hívod, évek, hónapok, napok, órák percek, másodpercek.
-És mindegyiknél vannak tücskök?
-Nem. Más áll mindegyiknél. Néha láthatatlanul.
-Akkor eddig is álltak, és alig vettem észre néhányat. Miket veszthettem el? Látod milyen vagy! Most sajnálom őket. Szívtelen és gonosz vagy!
-Nincs szívem, és gonosz sem vagyok. Út vagyok. Kanyargok, hegyek közé, síkságokra viszlek. Oda, ahova menni akarsz.
-De nem tudom, hova akarok menni!
-De tudod. Engedd el azt az ajtót és viszlek!
-Nem engedem! Itt tudom, hogy mi van mögötte. Rólad csak azt tudom, mi lehet.
-Igen, hogy mi minden lehet. Nézd, mennyiem felsorakoztak a szélemen, csak téged várnak.
-Akkor indulnom kell ugye? Miattuk.
-Nem, magad miatt.
-Mi lesz, ha itt maradok? Félek. Félek itt maradni, félek tőled, és félek azoktól, akik drukkolnak nekem!
-Nem tudom, én csak egy út vagyok. Nem látom a jövőt. Csak azt ismerem, ami elmúlt. Volt, amikor az úton járó elbukott és a nézősereg széthordta, relikviának. Máskor saját félelmeiket is a hátára rakták, és úgy hajtották végig rajtam. Volt, aki visszalépett. Azt megkövezték.
-Félelmetes, amiket mondasz. Ezekkel akarsz biztatni?
-Nem nem biztatlak, nem könyörgöm, hogy vihesselek. Neked kell lépned. Én csak...
-Tudom, a talpam alá simulsz.
-Igen.
-Akkor? Most indulnom kell? Elengedni, mindent, ami visszatart? Menni, mert mindenki megkövez, ha nem teszem?
-Nem. Nincs az, hogy kell. Nem fog megkövezni mindenki. Csak a tömeg. Mert ők a műsort várják, és ha az elmarad, dühösek lesznek.
-Tömeget mondtál. Azok sokan vannak, és veszélyesek.
-Pedig azok is csak emberek. Olyanok, akik nem mernek lépni. Mások útjában élik ki magukat. Vannak emberek is.
-A kettő nem ugyan az?
-Nem. Az emberek látnak téged, míg a tömeg hisz benned. S tudod milyenek a hitehagyottak.
-Igen. Tudom... Már nekem sincs hitem.
-Igen. Azért kapaszkodsz még mindig a kapuba.
-Nem kapaszkodom, csak támaszkodom.
-Akkor támaszkodsz, fehéredő ujjakkal. Engedd el. Gyere. Érezd, meg milyen jó, amikor simogatom a talpadat.
-Nem akarom, félek elindulni, és félek itt maradni! Ha indulok, elhagyok mindent! Ha maradok, megköveznek. Mindenki.
-Nem mindenki. Lesz, aki nem dob sziklákat feléd. Még az is lehet, hogy eléd áll, felfogni néhányat.
-Lesz olyan eszelős? Aki magára vesz a nekem szánt kövekből?
-Hmm. A barátaidat nevezed őrülteknek?
-Barátaim? Maradnak?
-Maradnak. Pár biztos.
-Akkor? Mennem kell? Miattuk?
-Nem. Magad miatt.
-Veled mi lesz. Ha nem járnak rajtad, nincs célja a létezésednek.
-De. Kétszer mindenki. Először amikor tudatra ébred a világban. Másodszor, amikor az a tudat kihuny. Akkor én viszem őket.
-Akkor, most velem mi lesz?
-Semmi. Az, mint tegnap, meg tegnap előtt. Bár most kicsit könnyebb lesz egy darabig, mert megérintettél.
-Nem érintettelek meg! Nem merek rád lépni! Többé már nem! Nem érted?
-De, értem.
-Kegyetlen vagy, mert megértesz! Mindig megértesz!
-Én csak út vagyok. Akkor indulsz? Simulhatok a talpad alá?
-Nem, nem megyek. Most nem majd...
-Tudom. Én itt leszek.
-Tudom. Nem kérdezed, miért maradok? Vagy miért fogok rád lépni?
-Egy másik ember miatt...
-Igen, mindig tudod a választ.
-Jó az, nekem?
-Nem tudom, te vagy az Út. -mondta az ember, és magára csukta a kertkaput
 
 
0 komment , kategória:  Francois Villon versei  
Ellentétek
  2017-12-01 21:40:27, péntek
 
  Francois Villon

Ellentétek

Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Vig dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.

AJÁNLÁS

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet,
Mert befogad s kitaszít a világ.

( Ford: Szabó Lőrinc)
 
 
0 komment , kategória:  Francois Villon versei  
Vérembe folyt a vörös telihold
  2017-08-14 00:19:36, hétfő
 
  François Villon

Vérembe folyt a vörös telihold

ford. Faludy György

A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nedv csorog;
a tar bozót mélyén szerelmes árnyak
ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok.
Öledre vágyom sírva itt e holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Emlékszel még? bimbók fakadtak, lanyha
est volt s a fény utolsó sáv aranyja
halódott fenn egy vattafellegen;
bíbor hajad sovány válladra lógott,
minden fűszál bokád köré fonódott,
langyos szellő bujkált a melleden,
s hogy ajkaimra éhes szád tapadt,
s belémcsorgattad édes nyáladat:
két testünk volt, de már csak egy szívünk,
s az alkony ránkborult a fák alatt.

Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe
fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe,
s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász,
a bokrokon minden rügy arcom mellett
meleg harmattól duzzadt, mint a melled,
s halántékunkon lüktetett a láz,
kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs,
s nem hallott ember még olyan sikolyt,
mint mellyel izzadt testünk összeforrt.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Majd föltérdeltem és úgy néztelek:
a tengerről sós illat érkezett,
s öledbe épp egy kis virág szorult;
jó volna - súgtam - mindig már így lenni,
és így hallgatni mindörökre semmi
beszédedet. Fejünkre mézga hullt.
Megosztottam veled a kortynyi bort
s a kenyeret, mely tarisznyámban volt:
ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk,
hol a csillagok örök árja folyt.

A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély,
két melled úgy állt, mint két gonosz nővér,
egymásnak háttal. A hold hidegen
sütött s ahogy kékes testedhez értem,
azt gondoltam: talán még ezt sem értem,
s oly messze vagy tőlem és oly idegen
Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt
fölém s a fákon túl az égi bolt
szélén pirosan megrepedt a hajnal.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

És így bolyongok most a téli erdőn,
és várok rá, hogy izzadt tested eljön;
ágyunk füvét felverte rég a fagy,
s az orkánban vonagló fák alatt
űzöm fehér, mezítlen árnyadat,
s a fellegektől kérdem, merre vagy;
hol melled, mely ruhádon átdagadt,
s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,
s a dús bozót s az eprek a bozótban?
Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.

A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nyál csorog;
a tar bozót mélyében párzó árnyak
inognak s a fák széttárt lábbal állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok,
s én tébolyodva hempergek a holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.
 
 
0 komment , kategória:  Francois Villon versei  
Ballada a senki fiáról
  2017-03-11 20:53:09, szombat
 
  François Villon

Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak,
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra,
s halántékomra is az ősz feküdt,
és így megyek fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és uccasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egyszer nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve
megáldva és leköpve mindenütt.
 
 
0 komment , kategória:  Francois Villon versei  
Chanson a párizsi asszonyokról
  2017-02-11 22:19:01, szombat
 
  Francois Villon

CHANSON A PÁRIZSI SZÉPASSZONYOKRÓL

Szeress brit dámát: régi lordok
utódját, szeplőst, kékruhást:
vagy norvég lánnyal lesd a fjordok
fölött az őszi szélzúgást:
szeress szír asszonyt: lassú tánctól
vonagló, lomha kéjű nőt,
sápadt, görög szajhát Bizáncból,
arany-termekben vénülőt:
szeress nagymellű, lágy flamandot,
ki untan s lagymatag mozog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.

Keresd szláv hitvesed szemében
alkony táján a nagy talányt:
ölelj cigánylotyót a réten,
szeress arab nőt, perzsa lányt,
borulj sudár, fehér hasára,
mely hűs, akár a gyík hasa:
hágj fel Madonnád ablakára
lajtorján május éjszaka:
hajolj mór rabnőd íriszére,
hol zöldessárga fény lobog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.

Utazz s hajózd be mind a tengert,
kutass fel messze népeket,
imádj kígyójárású berbert,
kívánj nagylábú németet:
várd hölgyedet brokátruhában
Toledó őszi lombja közt,
vagy kurtizán a Szuburában
forgasson tejszín combja közt:
szeress zsidólányt, búst és édest,
mint május éji ó-borok:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.

JEGYZET:

Tudom, hogy vannak még ezerszám,
örmények, lappok, négerek,
sárgák, oly aprók, mint az öklöm,
s mindig csak csókra éhesek,
hinduk, litvánok, svédek, írek,
bretonok, szerbek, angolok:
de egy sem csókol úgy e földön,
mint a párizsi asszonyok.
 
 
0 komment , kategória:  Francois Villon versei  
A jó tanács balladája
  2011-07-16 18:33:32, szombat
 
  Francois Villon

A jó tanács balladája

Bűnösök, kiket elhagyott az ész,
Lélekben elfajzottak és sötétek,
Kiknek az agya torz és csenevész,
Balgák, kiket befontak tévedések,
Kik származástok megcsúfolva éltek,
Főt hajtva a szégyenhalál előtt,
S a lelkifurdalás sem ád erőt,
Gyávák, szégyenbe buktok, meg nem állva.
Hányan haltak meg ifjú vakmerők,
Reátörvén a más tulajdonára!

Ki-ki lássa be, ha szívébe néz:
Tűrni erény, bosszút szomjazni vétek,
Ki béketűrő s mindig jóra kész,
Annak börtön csupán e földi élet.
Nem helyes ütni, vágni, ez a lényeg:
Balgák a gyilkosok, rablók, csenők.
Istent, igazságot nem ismerők
Az ifjan bűnben élők, s nemsokára
Kezük tördelik: mert vétkeztek ők,
Reátörvén a más tulajdonára!

Mit ér a csel, csalás és hitszegés,
Furfang, hazugság, hamis esküvések,
A rászedés, a méregkeverés,
A bűnös nappalok, álmatlan éjek,
Míg embertársaktól egyre féltek?
Javallom hát: legyünk jóra törők,
Istenben bízzunk mindenek előtt;
Rövidre szabva életünk határa,
S bánatba döntünk két öreg szülőt,
Reátörvén a más tulajdonára.

Ajánlás

Viszályt kerülve, legyünk mielőbb,
Ifjak, vének, mind békeszeretők.
Lám, a rómaiaknak ezt ajánlja
Levelében az apostol tanácsa.
Okosak legyünk, révet keresők.
Ne hagyjuk el az igaz kikötőt,
Reátörvén a más tulajdonára.
 
 
0 komment , kategória:  Francois Villon versei  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 9 db bejegyzés
e hónap: 113 db bejegyzés
e év: 1552 db bejegyzés
Összes: 10642 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 712
  • e Hét: 1860
  • e Hónap: 33616
  • e Év: 621585
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.