Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 09:25:17, kedd
 
  Gárdonyi Géza
SZEGÉNY GILBERT



EGY HÍRLAPÍRÓ EMLÉKIRATAIBÓL

1

A nevem Zelenváry Balambér.

Valamikor azt hittem, kalapot emelnek e név hallatára, s úgy fogják ismerni, mint Petőfiét; most már tudom, mit tartsak magam felől!

Már tizenhárom esztendős koromban éreztem, hogy újságírónak szánt a végzet: legcsúnyább írásom volt a gimnáziumban, és hibákat födöztem fel a pedellus karakterében.

A pesti református gimnáziumba egy évig jártam, az egzámen előtt szamarat festettem az öreg Vámossy direktor hátára, hát bizony kicsaptak. (Máig sem tudom, hogy a szamár miatt-e, vagy a direktor miatt.)

A második osztályt Sárospatakon jártam. Az ismert Janiga bácsinál voltam koszton és kvártélyon. Azt gondolta az apám, hogy az, mint pedellus, kordában fog tartani. No hát jól is viseltem magamat; csak az volt a hiba, hogy nem volt kedvem a diáknyelvhez, nem tudtam megérteni, minek beszéljek én azon a régi, idegen nyelven, mikor magyarul is jól tudok, és semmiféle latin fajtájú náció közé nem szándékozom keveredni. Hát biz én a konjugációkból csak az amo igét tanultam meg, de ezt is magyarul és praktice, amiért aztán nemcsak a szívem fájt, hanem néha a hátam is.

A harmadik osztályra megint Pestre adott az apám, itt aztán megtanítottam az osztályt annyi huncutságra, hogy ha három személyből álltam volna, kicsapták volna mind a három személyemet.

Az apám látta, hogy nem megy velem semmire, hát Egerbe adott a tanítóképezdébe. Gondolta magában: elég szamár vagyok ahhoz, hogy tanító váljék belőlem.

És itt kezdődik az én hírlapírói pályám.

Ugyanis ebben az időben indította meg Glódy az ő Füllentő című élclapját.

Amint ezt az élclapot megpillantottam, egyszerre láttam, hogy munkatársa lehetek, mert elképzelhetetlenül rossz élcek voltak benne.

Alacsony, barna szakállú ember volt az első szerkesztőm.

Mikor bemutattam neki magamat, azt kérdezte tőlem, hogy dolgoztam-e már lapokba.

Azt feleltem, hogy az Üstökös-nek többször küldtem be humoreszkeket.

Ez imponált neki. Persze azt nem kérdezte tőlem, hogy megjelentek-e azok a humoreszkek, nekem pedig volt annyi eszem, hogy erről nem szóltam semmit.

Glódy "eleinte" nem adott fizetést - az igaz, hogy később sem -, de már ő így fejezte ki magát.

Az első közleményt, amely tőlem megjelent, a Komáromi kisnaptár-ból írtam ki.

Adomák voltak.

Glódy kijelentette, hogy zseni vagyok, s honoráriumképpen adott egy rövidszivart.

Ettől az időtől fogva sohasem nézte át a közleményeimet, beadta a kézirataimat a nyomdába olvasatlanul.

Dicséretemre mondhatom, hogy az élceim nem voltak sokkal rosszabbak, mint az övéi, bár az ő vicceinél rosszabbakat sohasem olvastam.

Mikor egy-egy számunk megjelent, hatalmas botokkal fölfegyverkezve indultunk sétálni a főutcára. Glódy azt mondta, hogy az élclapszerkesztők nagy bot nélkül nem is képzelhetők. Én eleinte, abban a reményben, hogy becses lapunkat úgysem olvassa senki, nem nagy súlyt fektettem a nagy botra, de később azután okultam az ő példáján.

Mikor ott sétáltam a szerkesztőmmel Eger város legnépesebb utcáján, azt hittem, hogy az egész világ minket bámul, és szinte ragyogni éreztem körülöttünk a levegőt. Pedig az ördög sem vett bennünket észre.

Ha azonban Glódy valamelyik ismerősével találkozott, engem azonnal bemutatott annak - mint segédszerkesztőt.

És ilyenkor mindig egyenesre húztam a derekamat, s azt hittem, hogy hozzám képest az amerikai köztársaság elnöke csak kötelesinas.

Szilveszter napján, amint szokott, ebéd utáni látogatásomat teszem a főszerkesztőnél, ezt igen komor orca-állapotban találtam.

Szótlanul nyújtotta felém egyetlenegy, örök fuldoklásban szenvedő csibukját, s midőn elhelyezkedtem a karosszékben, így szólt:

- Látta?

- Mit?

- Az új lapot.

- Nem én.

- Új lap indult, barátom!

- Miféle?

- Egy rémlap!

- Rémlap? Sohasem hallottam ilyenféle lapról!

- Rémes dolgokkal foglalkozik - bűnügyekkel.

- Mi a címe?

- "Regélő Themis".

Ezt mondta, kihúzta a fiókját, s elém tett egy zöld borítékú lapot.

Átleveleztem.

Zöld volt az belől is!

- Mit szól hozzá? - kérdezte a főszerkesztő.

- Ostobaság! Nem árthat ez nekünk.

- Ha csak egy előfizetőnk marad is el emiatt, az is két pengő, hátha még vagy öt marad el.

Beláttam, hogy igaza van.

Mindössze negyven "előfizetőnk" volt, - azokból tizenkettő tiszteletpéldányt járatott, tizennyolc hozomra járatta a lapot, hat helyre köteles példányt küldöttünk, négyen pedig valósággal beküldték a prenumeráció-pénzt. Eszerint, ha ebből a valóban előfizető négy prenumeránsból maradna el öt, akkor igazán nem tudom, miből kaptam volna én rövid szivarokat.

Képzelhető tehát, mennyire meg voltunk esve.

Glódy különösen dühös volt. Kijelentette előttem, hogy Frick urat, azt a vörös akasztófáravalót, föl fogja pofozni az utcán.

Én kértem, hogy ne legyen ennyire szigorú, de ő nem tágított. A Regélő Themis-t sajtó elleni merényletnek nevezte és Frick urat haszontalan firkásznak, aki még azt sem tudja, hova kell pontosvessző.

Mikor aztán én is belenyugodtam a fölpofozásba, a főszerkesztőm meggondolta a dolgot, s figyelembe vette az előbbi kérésemet.

Ennek következtében kijelentettük, hogy Frick úr haszontalan tollbitorló ugyan, de nem érdemli meg, hogy a kezünket beszennyezzük vele. Ehelyett üzenni fogunk neki a lapban, de oly pokoli furfanggal, hogy egyszerre tönkremegy tőle.

A főszerkesztőm egészen nekividult. Újra megtömette velem a csibukját, a felesége őnagyságával kávét főzetett, s így a fölpuskaporozott szellemmel a következő izenetet sütöttük ki.

Szerkesztői üzenet

Nyekergő Themisztoklásznak. Helyben.

Augiász istállójának förtelmeivel faggyúra hízott barom, eunuch szellemességével papirosra talált, szellemi ökröndözéseivel telt sajtó-monstrumát, ezen egyéni idült bárgyúságnak sajnos és kívül-belül zöld kinyomatát, bevetette kellően kifejezett megvetésével együtt hozzánk a leveleknek önnél intelligensebb hordozója. Ha azt hiszi ön, szerencsétlen szellemi nyomoronc, hogy városunk művelt közönsége ezen irodalmi szemét-korcs-iker-torz-szörnyszülöttet pártolni fogja, akkor viszont mi elhisszük, hogy a Göncöl szekere leszáll az égről és beáll önhöz equipage-nak. Sapienti, sat.

Ez a latin szó szükségtelen volt ugyan ide, de mert egyikünk sem értette, mit jelent, hát igen jónak és odaillőnek találtuk.

Másnap megjelent az izenet a Füllentő-ben szép, apró betűkkel, s mi vad gyönyörrel vártuk Frick úr segédeit.

Meg voltunk győződve, hogy a Nyekergő Themisztoklász nem fog több számban megjelenni. Mikor a párbajkihívás huszonnégy órája letelt, Glódy egy üveg 25 krajcáros bort hozatott az asztalára, s úgy vigadtunk, hogy még brudert is ittunk volna, ha ez a fő- és segédszerkesztő között lehetetlenség nem volna.

A következő szombaton azonban megjelent a Regélő Themis második száma, s a következő üzenetet hozta:

"Füllebbentő élclapnak. Helyben. Ha a butaság fájdalmat okozna az embernek, önök folyton ordítanának, minthogy pedig amúgy is ordítanak, önkénytelenül is azon állatra kell gondolnunk, amely hasonló hangon és értelemmel szokott ordítani..."

Ezen a napon nem mertem meglátogatni a szerkesztőmet, de még az utcára sem mentem ki, annyira szégyelltem magunkat.

Leeresztettem a szobám függönyeit, lámpát és pipát gyújtottam, s föl-alá járva foglalkoztam a szégyenkezéssel.

Hogy a szerkesztőm mit csinált ezen idő alatt, rá sem mertem gondolni.

Estefelé járt már az idő, midőn az ajtómon kopogtattak.

Nem szóltam, csak magamban sajnálkoztam, hogy nem zártam be az ajtót.

Glódy lépett be egy ismeretlen úriemberrel.

- Kávé Péter! - szólt az urat bemutatva, azután hozzám fordult: - Vártam önt. Bizonyosan olvasta az üzenetet. Kérem, legyen segédem.

- Kihívjuk?

- Meg fogom ölni!

- Nagyon helyes! - szóltam a bosszú édes érzetével.

- Hát kérem, menjenek el hozzá rögtön, én itt megvárom önöket.

Átküldtem a gazdasszonyomat a szomszédba, hogy kérjen kölcsön egy fekete kabátot.

Az asszony visszajött, hogy egyik szomszédban sincs fekete kabát, s amint tudja, az egész utcában sincs több fekete kabát, csak egy, az is kék stráfokkal van tarkázva, és a könyöke lyukas.

Glódy levetette a saját fekete kabátját, s azt mondta, hogy ő úgyis itt marad, hát addig ingujjban is meglehet.

Mikor Frick úr házához értünk, észrevettem, hogy a kapu alatt beszaladt egy fiú; azután, hogy az udvarra léptünk, láttam egy létrát fölhúzódni a szénapadlás ajtaján.

- Nézze csak - szóltam Kávéhoz -, amott mászik egy létra.

- Frick barátunk, úgy látszik, oda menekült.

Mindazonáltal bementünk a Regélő Themis szerkesztőségébe. Egy öreg szakácsné volt ott. Azt mondta, hogy Frick úr nincs otthon, elutazott még tegnap Tátrafüredre.

Otthagytuk a névjegyeinket, és mentünk kifelé.

A kapu alatt az a gondolatom támadt, hogy másszunk föl Frick úr után a padlásra.

Társam helyeselte ezt az eszmét.

Én tehát körülnéztem az udvaron, de létrát nem találtam.

Egy ott ácsorgó suhancnak szóltam, hogy hozzon egy létrát, kap érte két hatost.

Két perc múlva volt létránk.

Nekitámasztottuk a padlásajtónak.

- Tessék előre menni! - biztatott Kávé Péter.

- Kérem, ön idősebb.

Nemigen hatotta meg az udvariasságom; attól tartott, hogy amelyikünk először földugja a fejét, azt Frick úr valami léccel agyonkoppantja; de azért csak ment előre.

Mikor a padlásajtóhoz ért, óvatosan lesett föl a szemével, és bekiáltott:

- Alászolgája, Frick úr!

Semmi hang.

- Önt keressük, Frick úr!

Semmi felelet.

Vissza akart térni.

- Kérem, csak tessék bemenni, én is megyek.

Ott álltam a lábai alatt; láttam, hogy szeretne fejbe rúgni, de nem tágítottam.

Bemászott hát a padlásajtón, én meg utána.

- Nincs itt - monda körülnézve.

Én azonban elindultam, hogy bejárom a padlást. Megnéztem minden sarkot, de Frick úrnak nyoma sem volt.

A kémény mellett találtam egy mély üreget, oda is beszúrtam egy léccel.

Fájdalmas ordítás hangzott fel az üregből.

- Ki az? - kiáltottam le.

Frick úr mászott elő négykézláb, azután, hogy fölegyenesedett, tenyereit a gyomrára szorította.

- Mit akarnak velem? - nyögte a szerencsétlen.

- Uram, ön Glódy urat megsértette!

- Ő is megsértett engem!

- Glódy úr elégtételt kér!

- Én is!

- Szíveskedjék segédeit a továbbiakra nézve hozzánk küldeni. Lakásom Fenekes utca 13.

Ezek után udvariasan meghajtottuk magunkat, s lementünk vissza a létrán.

Az utcán a nyitott ablakon át hallottuk, mikor Frick úr siralmas hangon kiáltott a szakácsnéjára:

- Néni! Melegítsen tányérokat! Az a gazember megölte a gyomromat!

Másnap eljött a két segéd.

Kardpárbajt akartak, de mi kijelentettük, hogy megbízónk, mint sértett fél, pisztolyt kíván, mert valahányszor kardot fog a kezébe, mindig izomgörcsöt kap.

Megegyeztünk tehát abban, hogy pisztolypárbaj lesz életre-halálra.

Találkozási helyül kitűztük a Szépasszony-völgyet.

Glódy halálra sápadt, mikor megmondtuk, hogy életre-halálra fog menni a párbaj.

Azt mondta, hogy ő ezt ki nem állja, inkább megszökik vagy visszavonja a kihívást.

Miután azonban én lapunk becsületére, a férfias bátorságra és a rosszul hordó pisztolyokra hivatkoztam, gondolom, ez utóbbi érv hatása alatt megnyugodott a dologban.

Másnap hajnalra volt kitűzve a meghalás.

Glódy éjfélkor fölvert az álmomból, azt mondta, hogy nem tud aludni, minden bőr lehámlott az oldaláról a sok forgolódástól.

Én sajnálkoztam rajta, de egyúttal azt is megkérdeztem, hogy mi az ördögért keltett fel engem, mikor az én oldalam bőrözete nincs veszedelemben, s aludni pompásan tudok.

- Könnyű magának - mondta elkeseredve -, de az én bőröm nemcsak oldalt van veszélyeztetve, hanem elölről is.

- Álljon háttal a pisztoly felé.

- Egy kutya!

Jó gondolatom támadt.

- Tudja mit: az ellenfél segédei önt megtapogatják, hogy nincs-e a mellén valami bádog, de hátul nem fogják megtapogatni. Öné az első lövés. Amint kisütötte a pisztolyát, forduljon meg azonnal.

- Hátul tömjem ki magamat?

- Természetesen.

- De hátha a fejemet találja?

- Hajtsa le a fejét.

Glódy kérdőjel formára görbült, hogy jó lesz-e így.

- Nagyon jó.

Azután elmentünk az Erzsébet kávéházba, és ittunk minden italból, amit csak mértek, úgy, hogy én valóságos fűszerkereskedésnek éreztem már a gyomromat.

Hajnali öt órakor mentünk Glódy lakására.

Átöltözött szépen fekete ruhába, s a bajuszát is kipederte.

Én azután kitapacíroztam hátulról becsületesen. A kabát alá tettem egy vastag francia szótárt, egy bibliát, egy szakácskönyvet meg egy pár csizmaszárat. Arra a testrészére pedig, amelyen ülni szokott, egy nagy pléhfödőt.

Mire elkészültünk, odarobogott a fiáker a másik segéddel, s mi beleültünk.

Megható pillanat volt az, midőn Glódy elbúcsúzott a feleségétől.

Még most is meg kell törülni a szemeimet a zsebkendővel, ha rágondolok.

Glódy le akart ülni, de a födő miatt nem tudott. Kávé barátunk egyre kínálta hellyel, de Glódy azt felelte, hogy állva kíván menni a halál elé.

Az úton nem szóltunk semmit, ünnepélyes-komoly utazás volt ez. Én ugyan nem féltettem Glódyt, de ő valószínűleg féltette magát, mert nagyon halavány volt, s többször megtapogatta magán a borítékot.

A Szépasszony-völgyben már akkor ott állt a másik kocsi.

A felek hidegen üdvözölték egymást, s az idő is hideg volt.

Megtöltöttük a pisztolyokat, azután Kávé, mint legidősebb segéd, kibékülésre szólította fel a feleket.

Pillanatnyi hallgatás következett erre a felszólításra. Úgy látszott, hogy mind a kettő szeretett volna kibékülni, csak első nem akart lenni a kéznyújtásban.

Kávé ismételte a kérdést, mire azután mind a ketten tagadólag intettek.

Erre letakartuk a pisztolyokat kendővel, Glódy választott először, azután Frick.

Fölállítottuk őket harminc lépésnyi távolságra.

Az adott jelre Glódynak volt joga először lőni.

Reszketve emelte fel a pisztolyát, és lőtt.

Ugyane pillanatban hirtelen megfordult, és kétrét hajolt.

A pléhfödő körvonalai tisztán látszottak.

Valamennyien kacagtunk.

Frick lőtt.

Glódy hasra esett.

A golyó éppen a födő gombjára talált.

2

Engem is megszállt egyszer a drámaírás láza.

Hogy Gyulaival beszéljek: hétfőn kigondoltam, kedden nekifogtam, szerdán bevégeztem, csütörtökön odaadtam a színészdirektornak, pénteken betanulták, szombaton...

Hopp: mi marad akkor a történetből, ha egy szuszra kikottyantom!

Darabom címe volt: Begeken Kelemen gyémántjai.

Három nap alatt írtam az egészet, de reggeltől estig, estétől reggelig dolgoztam rajta.

Remek darab volt; csupa fordulat, csupa változás, tele élénkséggel, logikával, meglepetésekkel.

Szakítottam a sablonokkal: kilenc fölvonásban írtam a darabomat, s ezekhez véve a változásokat: összesen 23-szor járt föl és alá a függöny.

Hősömet átutaztattam az egész földgömbön; kétszer megmérgeztettem, négyszer megorgyilkoltattam, háromszor vízbe dobattam, egyszer megöngyilkoltattam, egyszer nyársra húzattam, és egyszer megtettem népfölkelőnek Paraguayban.

Ezeken kívül kisebb szerencsétlenségek is történtek a drámám hősével, úgymint: egyszer megskalpozták Brazíliában, egyszer megette a cápa a Sárga tengerben, egyszer besorozták tűzoltónak Grönlandban, egyszer bepácolták az emberevő pápuák, háromszor fejadót fizetett, és negyvenkétszer toloncolták ide-oda a föld kerekségén.

Szóval, ebben az egy darabban sokkal több esemény, lelemény és mese volt, mint Shakespeare-nek az összes darabjaiban. Az igaz, hogy le is akartam vele főzni minden drámaírót, akinek a neve a világ teremtésétől egész mostanig megfordult a színlapokon.

A darab legérdekesebb része az volt, mikor a hős testvéröccsét Kokáliában fölakasztják.

A nézőtéren készül az akasztófa; kilenc vörös posztóba öltözött hóhér hurcolja elő az elítéltet, és archimédeszi csigasoron húzzák föl az akasztófa tetejére.

Mikor a színtársulatot meghívtam a darabom fölolvasására, az igazgató azt mondta, hogy ezt az akasztási jelenetet "töröljük".

Méltósággal teljes indignációval tekintettem végig a nyomorult deszkaférgen, és kijelentettem neki, hogy egy szót sem fogok törülni.

A cím sem tetszett neki, azt mondta, hogy sok e betű van benne, lenne inkább Bagakon vagy Bogakon Kelemen, de erre azt feleltem, hogy fogalma sincs a jó nevekről.

A színtársulat többi tagjai már a második fölvonásnál úgy berúgtak, hogy egekig magasztalták a darabomat.

A harmadik fölvonásnál az operett-buffó és a drámai hős elaludt, a negyediknél pedig már magam is csaknem aludtam.

Másnap az igazgató kijelentette, hogy a darabnak több mint kilenctized részét törölni fogja, mert különben hajnali harangszó felé lenne vége az előadásnak.

Én viszont kijelentettem, hogy éppen ez az, amit kívánok, mert a darabommal korszakot akarok alkotni a drámairodalom történetében, és nem bánom, akármit szól az igazgató, akármit szólnak a többi laikusok, nem törlök, nem változtatok benne semmit, hanem arról biztosítom, hogy zsúfolt háza lesz.

Aki tudja, milyen angyali csengésű szó ez a direktori fülekben, az megérti, hogy miért fogadta el Zsebeházi Károly igazgató a darabomat.

Amint ezzel tisztában voltunk, azonnal mentem a fényképészhez, és hatféle pozitúrában levétettem magamat.

Legjobban sikerült a Heine-féle pozé: lecsukott szemek, ökölre támasztott fél orca, melankolikus arcvonásokkal.

Három fényképész-kirakatban és harminckét bolti kirakatban ragyogott az arcképem ezzel az aláírással:

ZELENVÁRY BALAMBÉR
A "Begeken Kelemen gyémántjai" című dráma szerzője.
Ára 25 kr.

Hölgyek, urak, kofák, hordárok és inasok bámulták a fényképemet.

Sajnos, hogy csak egy példány kelt el belőle, azt is magam vettem.

Óriási plakátok lepték az utcákat, s hirdették a dicsőségemet a következő szavakkal:

!!! ITT ELŐSZÖR!!!
Új, látványos, nagy dráma Zelenváry Balambértól.

Évadbérlet 43. Havibérlet 13.

Kukondvárosi Színház
Péntek, február 13-án
Begeken Kelemen gyémántjai
Eredeti, új, nagy látványos dráma 9 fölvonásban.
Írta: Zelenváry Balambér.

SZEMÉLYEK:

Begeken Kelemen ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ......

Komjáthy J.

Első felesége: Elvira ...... ........... ........... ........... ........... ........... ...........

Závodszky Teréz

Második felesége: Ludmilla ...... ........... ........... ........... ........... .........

Laczkó Aranka

Öccse: Begeken Habakuk ...... ........... ........... ........... ........... ............

Somogyi K.

Fia: Jónás ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...

Balassa J.

Beretva Herkules hóhér ...... ........... ........... ........... ........... ........... .....

Mikei L.

Roppantó Halmabágy, segédhóhér ...... ........... ........... ........... ......

Kiss F.

Nyekkentő Dudárius, hóhérinas ...... ........... ........... ........... ...........

Dálnoki

Kirántott Jeremiás, hittérítő ...... ........... ........... ........... ........... .........

Polgár S.

Dudva Bagovecz konzul ...... ........... ........... ........... ........... ........... ......

Sándor E.

Pogacseff Ipokoff, muszka tábornok ...... ........... ........... ........... ......

Joó K.

Ylang-Gilang, kínai bíró ...... ........... ........... ........... ........... ........... .....

Tordai

Ingalló-Gingalló, felesége ...... ........... ........... ........... ........... ............

Sarkadi B.

Ungurgyu Bagurgyu, szerecsenkirály ...... ........... ........... .............

Erszényes

Tapajó Makajó, minisztere ...... ........... ........... ........... ........... ............

Halmi

Bájó Táró Tarinda Makarinda, felesége ...... ........... ........... .........

Górné

Nép, zuluk, testőrök, inasok, kreizlerek, tűzoltók, eszkimók, papagájok, emberevők, indiánok,
papok, népfölkelők, tengerészek, angolok, hóhérok, németek és kutyák.

Az első fölvonás történik 1803-ban, Portugáliában, a második hat évvel később, Brazíliában
és az Északi-sarkon, a harmadik Szerecsenországban és Varsóban stb.


Természetes, hogy valamennyi személyt nem lehetett kitenni a színlapra, mert a színtársulatnak tagjai nem voltak többen, s a többi 128 szereplőt műkedvelők pótolták, magam is beállottam szükségből gorillának, bár ezt nem tettem a színlapra.

Azt hiszik, kérem, hogy drukkoltam? - Nem én: meg voltam győződve arról, hogy a darabom óriási sikert fog aratni.

Annyira bizonyos voltam ebben, hogy még délelőtt fogadtam egy talyigást a koszorúk elszállítására. Azt mondtam neki, hogy este 9 órakor álljon a szamarával a színház elé.

Minthogy a gorilla csak az ötödik fölvonásban szerepelt, kiszámítottam, hogy csak úgy tíz óra tájban kell beleöltöznöm a majombőrbe, addig magamon tarthatom a szalonruhát, s amikor kitapsolnak, ebben jelenhetek meg a függöny előtt.

Délután megberetválkoztam, azután vettem hitelbe egy pár lakkcipőt, egy pár mandzsettát és egy új inggallért. Este fél 7-kor beültem a Korona vendéglőbe, és megrendeltem az egész étlapot.

Mikor a színházba mentem, már a karzaton ott volt minden hordár, kofa, baka, pesztonka, csizmadialegény és tömérdek gyerek. A földszinten gyülekeztek a diákok és néhány úri pár.

Az öltözőben bajuszokat és szakállakat raggattak a színészek, és szokás szerint szidták a borbélyukat.

Fölmentem a színpadra, és lestem a függöny egyik hasadékán, miként gyülekezik a közönség.

Az orchester-mélyedés sarkában már ott állt a hordár, akit én rendeltem oda azzal a koszorúval, amit magam csináltattam ezen fölírással: "Zelenváry Balambérnak: Zseni, alkoss tovább!"

Végre fölhangzott a zenekar indulója; magam választottam ki Liszt Ferenc Rákóczi-indulóját. Csudálkozva hallottam, hogy a dob nem ágyúz a zenében; az igazgató magyarázta meg, hogy zálogba kellett tenni a nagydobot, mert különben nem tudták volna kiváltani a zálogházból a trombitát.

A függöny felgördült.

A közönség előtt ott állt Begeken Kelemen egy szalon közepén. Homlokára tette a mutatóujját, és szép jambusokban így kiáltott:

A drága kincs hová, hová tüne?
Találni nem tudom sehol, sehol!
Az ég, ha kérdem, nem felel reá!
S a föld s a vad pokol hallgatva áll!
Gyémántjaim, szép csillogó kövek,
Megőrülök! a lelkem ködbe görnyed!

INAS
(belép)

Mi az, uram, min lelked tébolyog?

BEGEKEN

Te kenguru, a szádat fogd be most!
S hogy megjegyezd, im vedd tenyeremet!

(Nyakonvágja az inast.)

ELVIRA

Mi szörnyű csattanás: lövés, vagy a
Csordásnak ostora?

BEGEKEN

Orcád vágányát fogd te is hamar,
Mert megtudod, mi csattant e helyen.

(Elvira elájul.)

Ah, Elvira, te meghalál? Valál?
Megyek világba! Senki nem talál!

(Fölveszi a bundáját, és megy.)

Innen kezdődik a bonyodalom: Begeken azt hiszi, hogy Elvira meghalt, s világgá megy. Útközben újra megnősül. Tahitiben elveszi egy szafaládégyárosnak az özvegyét. Elvira utána megy, de mindenütt egy várossal hátrább van. Begeken keresi a milliókat érő gyémántokat, s eközben fiai születnek és unokái.

Ötven esztendő múlva éri utol Elvira, akkor megölik egymást, és kisül, hogy Begekennek sohasem voltak gyémántjai, hanem csak álmodta, hogy vannak, s mikor fölébredt, azt hitte, hogy valóban vesztett el gyémántokat.

Persze, ezt már akkor tudta volna meg a közönség, mikor pirkadni kezd a hajnal.

Sajnos, hogy a közönség nem értette meg a drámámat.

Az első fölvonás után morgás hangzott a színházban. Egy árva tenyér sem ütődött össze. Még csak a saját koszorúmat sem kaphattam meg a hordártól.

A második fölvonásban volt egy derült epizód. Ugyanis a talyigásom megunta odakünn a várakozást, és engemet keresve betévedt a színpadra a zulukafferek közé, éppen akkor, midőn a zulu keményítőgyáros így kiált egy kuncsaftjára:

- Ki vagy te, kétlábú barom?

Az én talyigásom ráfelelt:

- Én Pisze Gyömbér János vagyok a felső tanyárul. Mán egy órája, hogy itt állok a szamarammal, osztán várom azta zurat, hogy vagy aggyék foglalót, vagy eemék, mer mán a hideg görcsöt húzott a talpajimba!

Dacára ennek a sikerült epizódnak, a közönség a második fölvonás után rettenetesen dühöngött. Jól hallottam, midőn azt kiabálták, hogy: "Szörnyű szamárság az egész!" "Pénzcsalás a publikumtól!" "Adják vissza a jegy árát!"

Én leültem egy sarokba a kulisszák mögé, és itt reszkettem, bágyadoztam egyedül.

Mikor a harmadik fölvonást megkezdték az akasztási jelenettel, a közönség fölrohant a színpadra, kiszabadították az elítéltet, és elverték először a hóhérokat, azután a színtársulatot.

A színtársulat engem vert el, én a talyigást vertem el, a talyigás elverte a szamarát, a szamár megrúgta a talyigást, - olyan óriást zenebona lett a vége az én drámámnak, hogy még most is sokan sántítanak emiatt Kukondon!

3

Budapesten, a Fiume kávéházban hallottam, hogy Laskádra, a Laskádi Napló mellé egy munkatársat keresnek.

Barna Dóri, a mindentudó riporter, azt mondta, hogy oda nem tanácsos elmenni, mert szerencsétlenül járhatok: tudniillik a szerkesztő nekem is juttat egyet a tizennégy leánya közül, s ezzel én is tönkre leszek téve, mint eddig öt munkatársa, kiket megházasított.

Nagyon komoly arccal mondta ezt Barna Dóri, azért nem hittem el neki. Ilyen cifra eszű riporterről sohasem tudhatja az ember, mikor mond igazat; tanúm rá egynéhány tucat újságíró, akiket a falnak ugratott.

Hát biz én megeresztettem egy villamos sárkányt:

Laskádi Napló, Laskád.

Hallottam, hogy üresedés van. Bárkonyost elhagytam. Nevemet ismerheti. Ha tetszik, szolgálatára állok. Fiume kávéház.

Zelenváry Balambér.

A feleletet egy óra múlva megkaptam:

Hány éves? Nős-e? Egészséges-e? Mit kér?

Gondos Attila.

Visszadrótoztam:

Húsz. Nőtlen. Mulandó sántaság. Száz flőr.

Éjfélkor jött rá a válasz:

Ha nem marad sánta, akkor fizetek első hónapra 60 forintot, később többet. Jöhet rögtön!

Egy óra múlva a robogó vonaton ültem.

Délharangszókor értem Laskádra.

A peronon mozgó közönség közül kivált egy hosszú, csontos, barna ember, és így szólt hozzám:

- Ön Zelenváry?

- Én vagyok.

Úgy megölelgetett, hogy minden bordám ropogott belé.

Kissé megütődtem ezen a színészemberek közt divatos fogadáson, de azt gondoltam, hogy ez laskádi szokás. Utóvégre is nem lehet minden ember laskádi; nem tudhatja, hogy a laskádi szívesség borda-ropogtatásban nyilvánul.

Az úton azt kérdezte tőlem, hogy miből származott a sántaságom, amire én megnyugtattam, hogy egy véletlen eset: a budai tornaegyletben velocipédezni tanultam, a kerekek elragadtak, és én belehajtottam a bokrok közé, ahol is egynéhány tüske úgy megcifrázta az inaimat, hogy egypár napig járni sem tudtam.

Egy magas, új ház előtt álltunk meg. Azt mondta, hogy tegyem magamat kényelembe a szerkesztőségi irodában, majd értem fog jönni egy negyedóra múlva.

Én tehát beléptem egy kis ajtón egy nem annyira tágas, mint inkább sötét szobába, ahol a földet újságpapirosok borították, és a két óriási íróasztalt különféle iratok és nyomtatványok.

Egyszerre otthon éreztem magamat.

Levertem magamról egy kissé a port. Megnéztem, milyen orcát mutat a zsebtükröm, azután körülnéztem, hogy hová tehetném a zsebemből azt a nagy csomó spanyol-szivart, amit Budapestről hoztam.

Gondoltam: ebéd utánig beletehetem az egyik asztal fiókjába, abba az asztaléba, amelynek már az alakja is mutatta, hogy az enyém lesz.

Kihúzom a fal felől való, kis fiókot, hát egy levelet látok benne ezzel a címmel:

Utódomnak.

Ez bizonyosan nekem szól! - gondoltam magamban, és fölszakítottam.

A következő sorok állottak benne:

Testvérem a malőrben!

Tudd meg, hogy ide nem munkatárs kell, hanem férj.
A szerkesztőnek kilenc darab leánya van.
Jobb, ha még most megszököl, mint akkor, ha már valamelyik a feleséged lesz.
Ne hidd azt, hogy kikerülheted a sorsodat azzal, hogy nem kötsz egyikkel sem viszonyt.
Öt kollegánk ragadt már a lépen, menekülj, nehogy te légy a hatodik!
Jóakarattal tanácsolja

Elődöd.

Ez a levél megdöbbentett. De hát csak nem futok el rögtön és éhesen. Utoljára is mi veszedelem várhat az emberre kilenc leánytól? Legrosszabb esetben teszem a szépet valamelyiknek, azután ha látom, hogy bordámmá kezd válni, hát fölmondom a szerelmet, mint az állást.

A szerkesztőm karon fogott, és bevitt a szalonba.

Csakugyan kilenc leány állt ott katonai rendben. Valamennyi óriás-magas, valamennyi vörös és szeplős.

A szerkesztőm elmondta a neveiket:

- Háni, Fáni, Náni, Mári, Sári, Kádi, Debora, Ludmilla, Leokádia.

Valamennyi kezet fogott velem, valamennyi úgy megszorította a kezemet, hogy titokban sziszegtem, és szétráztam összeragadt ujjaimat.

Azután egy hárommázsás hölgy előtt nyitották szét a terem kettős ajtaját. A szerkesztő azt mondta, hogy a felesége, hát kezet csókoltam neki. (Olyan volt a keze-feje, mint egy kipúderezett vívókesztyű.)

Azután megint egy hárommázsás hölgy cammogott be a kettős ajtón. Azt hittem, ez is a felesége, de még jókor megsemmisítette ezt a hitemet azzal a kijelentéssel, hogy ez az ő anyja.

Most már értettem, miért nem lehet itt házasság nélkül végezni a szerelmi viszonyt: ha ez a kilenc herkulesi termetű leány és ez a két háj-halom nekiesik az embernek, hát roszprádlivá verik az ökleikkel.

Olyan hosszú asztalnál ültünk, mintha bankett lett volna.

Meg voltam hatva; összes szellemi erőimet gúzsba rántotta valami névtelen ijedtség.

A lányok és mamák úgy vizsgálták az arcomat, mintha valami hadifogoly lettem volna. Én szorítónak éreztem a széket, fojtónak a levegőt; úgy tetszett, mintha a falon levő képek gúnyosan nevettek volna reám, s a nagyokat kettyenő falióra halálos ítéletem közeledését hirdette volna.

Azonban mindez csak egy percig tartott: szívem fölszabadult a nyűgtől, újra visszanyertem a szokott hidegvérűségemet.

Mindenekelőtt meglepetésemet fejeztem ki, hogy a várt, nehéz levegőjű ólomvilág helyett mennyországba jutottam, s gratuláltam a szerkesztőnek, hogy ilyen angyalok között töltheti az életét.

A szerkesztőm olyan képet vágott, mintha birsalmába harapott volna; de a mamák és leányok orra alatt széjjelfutott a mosoly-vágány. Mind a kilenc leány felém kiáltott:

- Ó, ön hízeleg! Ön bókol!

Biztosítottam őket, hogy csakugyan kellemes helyzetnek tartom kilenc leány és két nyájas arcú mama között élni, mire olyan szóvihar indult meg, hogy a magam hangját sem voltam képes meghallani. Szüntelen kérdéseket intéztek hozzám, s volt időm kiszámítani, hogy egy perc alatt minden leánytól tizenkét kérdést kaptam, vagyis egy perc alatt összesen 108-at, - márpedig ennyi feleletet nem voltam képes adni, hát inkább ettem, és a fejemmel integettem hol az egyiknek, hol a másiknak.

Végre a mama megharagudott, és lecsapott az ötkilogrammos öklével az asztalra, de úgy, hogy minden tányér hármat ugrott tőle.

- Ne csácse! Micsoda illetlenség ez! - rikkantá keményen.

Az igaz, hogy ez a rendreutasítás még nagyobb illetlenségnek tetszett előttem, de hát utoljára is egy mama megengedheti magának a leányaival szemben.

A hölgyek duzzogni kezdtek, a papa a gallérjai közé vonta a fejét, magam is úgy megszeppentem, hogy nem mertem szólni, - hátha ez a fehér mammut még rám is rikolt egyet, hogy ne csácsoljak!

Azonban a tisztes mama beszélni kezdett velem, hogy mit csináltam Budapesten, és micsoda kimagasló pontjai vannak a múltamnak?

Értettem, mit akar.

Hát biz én lehető bőven elmondtam, hogy múltamban nincs öröm, de jövőmben van remény. Az anyám léghajózónő volt, és a felhők fölött szült, miért is az illetőségemet nem tudják megállapítani. Hogy az apám ki volt, arra az anyám sem tudott visszaemlékezni soha.

Rokonom csupán kettő van: az egyik pereces-segéd Londonban, a másik rokonom pedig a konstantinápolyi hóhér.

A hölgyek sikoltoztak, a szerkesztőm hümmögött.

Meg voltam győződve arról, hogy ezzel a füllentessél elrontottam a vőlegényi étvágyukat.

Csöndesen és közönyösen folyt ezután a társalgás.

Időm volt megjegyezni magamnak, hogy a legidősebb, kövérkés hölgyet Márinak hívják, a selypítő pajkosat Háninak, a szemölcsös állú a Fáni; a Ludmillának szép, vékony sasorra van, de félreáll; Sári naccsága az egyik szemére kancsalít, a Kádi pedig mind a két szemére; Debora kisasszonynak nincs szemöldöke, hanem ehelyett adott neki a természet olyan csinos kis bajuszkát, hogy szinte gusztusa támad az embernek megkínálni magyar nemzeti bajuszpedrővel. Leokádia volt köztük a legizmosabb és legkomolyabb; komolyságától idegessé lett az ember, mert az orra nagyon pisze volt, és az ajkait úgy összecsúcsorította, hogy egy kisebb fajta gombbal be lehetett volna takarni. Legfiatalabb volt köztük a tizenhét esztendős Náni, és legszebb is lett volna, ha a két szemfoga szüntelen ki nem kandikál az ajkai közül; hasonlított a güzühöz.

Abban azután valamennyien megegyeztek, hogy szóhoz nem hagyták jutni, aki közéjük került; továbbá abban, hogy mindnyájan nagyobbak voltak, mint én, legalábbis másfél fejjel.

Átvillant az agyamon, hogy ha éppen nagyon megszorítanának a körülmények, hát melyiket választanám? Háromszor is sorra néztem őket, és életemben először gondoltam az öngyilkosságra.

Ebéd után körülnéztük egy kissé a várost, azután, hogy visszatértünk, a mama kijelentette az öreg előtt, hogy a szalon mellett levő szobát fogják nekem adni.

- Mit, az én szobámat? - riadt föl a szerkesztőm - hát én akkor hol fogok lakni?

- Neked, kedvesem, kitisztítjuk és bebútorozzuk a spájzot, addig pedig a gyerekszobában is meglehetsz.

Én azonnal kijelentettem, hogy ilyen szívességet nem fogadhatok el, pláne, hogy miattam a principálisom a spájzba legyen szorítva, azt éppen nem tudnám elviselni.

Azonban az asszonyság nem engedett.

- Itt én vagyok az úr - mondá -, én rendelkezem a szobák fölött. Pali nem lesz megrövidülve, mert ugyanazt a kényelmet fogja megtalálni ott is, amit eddig.

A leányok is megrohanták a papát, hogy hogyan lehet olyan illetlen, mire az öreg durcás orcát vágott.

Dacára minden tiltakozásomnak, a hölgyek megfogtak, és betuszkoltak az említett szobába, ahol már ott volt a kofferem.

Azt mondták, hogy tegyem komóttá magamat, és pakoljak ki.

Az izmos udvariasságnak nem állhattam ellen: kényelembe tettem magamat, ami énnálam annyit tesz, hogy rágyújtottam egy havannára, és végigfeküdtem a kanapén.

Azon gondolkoztam, hogy micsoda gyötrelmek várnak még reám.

Künn akkor kezdett sűrűsödni a sötét, szobámban is homályt leheltek ki a szögletek.

Egyszer csak halk kopogtatás hangzik az ajtómon.

- Szabad!

A szemölcsös állú Fáni dugta be a fejét.

- Tessék kérem!

- Egyedül van? - kérdezte érzelmes fuvolahangon.

- Egészen egyedül.

Betette maga után az ajtót. Hozzám jött sietve, lábujjhegyen, és megkapta a kezemet. Azután gyorsan, izgatottan beszélt:

- Ne szóljon! Tudom, mit akar mondani! Azt, ugye, hogy szeret?

- De kérem!...

- Ne tagadd! Láttam a szemeidből, mikor beléptél az ajtón; éreztem forró kezed szorításáról, mikor bemutattak.

- De kisasszony!...

- Ne mentegesd magadat! A szívnek parancsolni nem lehet. És ó, én is megvallom, hogy viszontszeretlek!

Ezeket elmondva, rám borult, és ajkait úgy odanyomta a bajuszom alá, hogy egy percig nem tudtam szuszogni.

Meg akartam neki magyarázni, hogy tévedés van a dologban; de ő egy új rohamot intézett ajkaim ellen, s kijelentette, hogy viszonyunkat titokban fogja tartani; azután fölkapta az ollót, egy téglavörös fürtöt vágott le a homlokáról, gyors mozdulattal dugta bele a mellényem zsebébe, és egy színpadi csók-intéssel kisuhant.

Bosszús voltam. Szivaromat odavágtam a falhoz, és azon gondolkoztam, ne fogadjak-e egy hordárt, hogy megnádpálcáztassam vele magamat.

Azonban eszembe jutott, hogy többet ér a filozóf nyugalom mindennél, miért is leültem egész nyugodtan, és fagypontra igyekeztem higgasztani a véremet.

Ismét kopogtattak az ajtómon.

A görbe orrú Ludmilla jött be.

Megállt velem szemközt; lenyomta vaskezével a kezemet az asztalra, és ábrándos szemeit félig lehunyva kérdezé:

- Ugye, mi értjük egymást?

- Nem tudom, mire céloz, nagysád?

- Fölösleges köztünk minden udvariasság. Szemedből láttam, hogy szeretsz! Légy nyugodt! Remélhetsz! Foglalóul, ím, vedd csókomat!

Ezeket mondva átkapott, és úgy magához ölelt, hogy kénytelen voltam eltávozása után néhány úszómozdulatot tenni a karjaimmal a levegőben, hogy helyreroppantsam a lapockáimat.

- Mi az ördög lehet az én szemeimben - gondoltam magamban -, hogy ezek a leányok vallomást olvastak ki belőle? S egyúttal föltettem magamban, hogyha még egyszer sokleányos házhoz megyek, hát sötét cvikkert akasztok az orromra.

Újabb kopogás.

(No, ha ez is szerelmet vall, akkor rögtön megszököm!)

A kancsal Sári közeledett hozzám.

- Mivel szolgálhatok, nagysád? - kérdeztem hidegen.

- Ön nem fog engem elítélni; gyönge nő vagyok, és a szívemnek nem tudok parancsolni. Én szeretlek téged! - folytatá erős kitöréssel - s meghalok, ha nem lehetsz az enyém!

Kénytelen voltam biztosítani a vonzalmamról, csakhogy meg ne haljon; mire olyat cuppantott az orcámra, hogy minden fogam megingott tőle.

Kezdtem büszkének érezni magamat; nem is tudtam eddig, milyen Don Juan vagyok.

Mikor a szemöldöktelen Debora belépett, már előre tudtam, mit akar mondani. Nem lehetett ellenkeznem. Nem is próbáltam. Hiszen, ha azt mondom neki, hogy nem szeretem, hát úgy a falhoz ken, hogy Liebig-féle extraktummá válok egyszerre.

A többi leányt már vártam.

Hamar végeztünk, mert nekem nem kellett beszélni.

Mikor azután a kilencedik leány is kiment a szobából, újra végigvetettem magamat a díványon; s hódító Hannibálnak éreztem ugyan magamat, de minden öröm nélkül - a hódítmányokat tekintve.

Újra kopogtattak.

- Mi az ördög? - gondoltam - bizony még a házbeli szolgálók is nyilatkoznak!

A ház kövér úrnője lépett be.

Bizonyos heroizmussal léptem eléje:

- Ne fárassza magát, nagysád, már tudom...

- Mit tud?

- No, hát hogy szerelmes belém.

Kacagott, és megveregette az orcámat.

- Maga kis csacsi!

Éreztem, hogy nem kis mértékben van igaza.

Azonban a jó öregasszony kijelentette, hogy tréfának veszi a dolgot, s maga helyett majd ád egyet a leányai közül; azután hítt vacsorára.

Kábultan engedelmeskedtem.

A leányok forró pillantásokkal üdvözöltek.

Az öreg azt kérdezte tőlem: hogyan érzem magamat az új légkörben?

Ó, milyen okos ember volt, aki a hazugságot kitalálta!

Az első tál étel után egy dió nagyságú kenyérgalacsin éppen a számba repült, csaknem megfulladtam tőle. Azonban ez nem akadályozott abban, hogy barátságosan ne mosolyogjak; mire a kilenc leány olyan ostrom alá fogott, hogy csaknem megvakultam, s a következő éjszakán nem győztem böngészni a kenyérgolyókat a hajam között.

A mama kedélyes mosollyal intette a leányokat:

- Jól viseljétek magatokat, mert Zelenváry úr rátok nézve igen megtisztelő nyilatkozatot tett.

(Jaj, ha ez a vén Ucháciusz most csakugyan kínál egyet a leányai közül, akkor el vagyok veszve!)

A ferde orrú Ludmilla felelt reá:

- Már én tudom, mama!

- Rám vonatkozik - szólt Mári.

- Ó, csak én lehetek szóban - jegyzé meg öntudatos mosollyal Háni.

- Ugye én ne szóljak? - kérdé szerelmes tekintettel Debora.

- Az égre kérem, ne szóljon egyikük se! - feleltem kétségbeesetten.

- Mit? Egyikünk se? - riadtak össze a lányok.

- Nekem nyilatkozott! - vallotta Kádi.

- Nekem vallomást tett!

- Nekem szerelmet vallott!

- Hazudtok! Én jegyese vagyok!

- Én a menyasszonya!

Fülsiketítő lárma tört ki erre.

Én a Himalája szikláit éreztem rám szakadozni.

A leányok sikoltottak, rikácsoltak: "Ön csapodár! Ön csaló! Gézengúz! Svindler! Kötnivaló kujon!"

Nem állhattam tovább: fölugrottam, nekiiramodtam az ablaknak, és kiugrottam az utcára.

Így menekültem meg a nagyobb ökölvész elől, és így nem lettem én Laskádon belső dolgozótárs...

4

Elhatároztuk a szerkesztőmmel, hogy lefőzzük az összes hazai lapok karácsonyi számát.

Az összes hazai lapok tudniillik nagyon vaskos karácsonyi számokat szoktak adni, úgy, hogy az ember akár a szellemi, akár az anyagi értékét tekinti ilyenkor a lapoknak, mindenképpen jól jár, ha lapot vásárol.

A vastag karácsonyi számok kiadása régi szokáson alapul: az ókorban ugyanis Kr. sz. előtt néhány ezer esztendővel élt egy Niaki-Gbőr nevű kínai császár, aki egy adventi napon azt a parancsolatot adta ki, hogy az alattvalók asztaláról legalább karácsony napján a mellékétel ne hiányozzék, s nehogy emiatt az alattvalók testisége országos túltengésbe jusson, az újságoknak is meghagyta - "különbeni" hashasítás (harakiri) terhe alatt, hogy a karácsonyi számaikhoz mellékletet adjanak.

Azóta a karácsony előtti napokban a világ minden jóravaló újságírója szalvétaprésbe teszi a fejét és kisajtol belőle egy-két kemény szépirodalmi szőrgombócot, amit a kiadó többekkel egyetemben nagy gyönyörűséggel tálal föl karácsonykor a publikum elé.

Valami rendkívüli dolgon törtük a fejünket Bőgvebőg Sámsonnal, a "Biharvidék" szerkesztőjével: meglepően érdekes karácsonyi számot akarunk adni.

Tea mellett ülve főztük a terveket.

Meglepően érdekesnek tartottuk volna, hogy sorsjegyeket mellékeljünk a karácsonyi számhoz, mégpedig olyan sorsjegyeket, amelyekkel egy kakukkórát lehet nyerni.

Ez a szerkesztőm eszméje volt. A kakukkóra is az övé volt, csakhogy nem használta, mert a kakukk vagy többet vagy kevesebbet kakukkolt, mint amennyit kellett volna, s a mutatói is mindig tévedésbe ejtették az embert.

Ez az eszme nekem is tetszett, csakhogy az az aggodalmam támadt, hogy a szerencsés nyerő meg fog nyíltterezni bennünket, s olyan kakukkpör támad a dologból, hogy miatta minden előfizetőnk elmarad.

Ehelyett én azt ajánlottam, hogy födözzünk föl valami Petőfi-relikviát, vagy Shakespeare-nek egy kiadatlan levelét.

A szerkesztőmnek néhány percig tetszett ez az eszme, de azután egy jobb ötlet kedvéért elvetettük.

A jobb ötlet természetesen tőle származott.

Azt találta ki ugyanis, hogy adjunk a karácsonyi számunkban arcképet!

- Ragyogó gondolat! - kiáltottam fel meglepetten, mert egyszerre kitaláltam, hogy nem olyan arcképet gondol, amelyik már az összes képeslapokat és a kalendáriumokat bejárta.

- De hát kit arcképezzünk meg? - kérdezte tűnődve.

- A legszebb asszonyt - feleltem minden gondolkozás nélkül, mert tudtam, hogy ez az ő gondolata is.

- Az ám, de ezzel magunkra bőszítjük az egész hölgyközönséget - felelte aggodalmasan -, no meg aztán mit szólna hozzá a feleségem?

- Tehát a legokosabb embert.

Ez már aztán jó eszme volt. A szerkesztőm is elfogadta, pedig tőlem eredt.

Egy jó óráig tartó szellemi kérődzés után oda lyukadtunk ki, hogy az egész vidéken nincs olyan okos ember senki, mint mi ketten.

Ez az eredmény kellemes hatással volt reánk.

A szerkesztőm egy újabb bödön teát főzetett s kijelentette, hogy ez a gondolat megér egy millió forintot.

Az alkalomszerűség nagyon csiklandozott, hogy némi célzásokat tegyek egy tízforintos előlegre, azonban ismervén a tárcája természetét, csakhamar lemondtam erről a csábító gondolatról.

Egyébiránt pompás kedélyhangulatban voltunk.

Bizalmasan megvallotta nekem, hogy ő a világzsenik közé tartozik, és csak a kaján sors az oka, hogy mindeddig nem tűnhetett elő a nevével.

Ez a nyilatkozata nem a legjobb véleményt ébresztette ugyan bennem, de azért gratuláltam neki, hogy valahára felfedezte önmagát.

Ekkor kijelentette, hogy engem is okos embernek tart, és ezt a nézetét magam is osztottam.

Ezután áttértünk a kitűnő eszmének megaprózására.

Megbeszéltük, hogy az ő életrajzát én fogom megírni a képhez, az enyimet pedig ő, - kölcsönös diktálással segítve egymáson.

S miután egy pakli teát és egy liter rumot elfogyasztottunk, azzal a kölcsönös nyilatkozattal mentünk aludni, hogy lapunk olvasóközönségének nagy örömet fogunk ezzel az eszmével szerezni.

A fényes karácsonyi szám megjelent.

Az első oldalon ott voltak az arcképeink.

Megegyeztünk abban, hogy mióta a lap él, ilyen sikerült száma még nem volt és titokban nagy gyönyörűséggel szemléltük az arcképeinket.

Én ugyan úgy találtam, hogy a szerkesztőm az ő kopasz, kövér fejével és előre hajló alakjával veszedelmesen hasonlít egy jégpartra mászó tengeri fókához, - ő pedig elragadtatással mondta:

- Isteni kép! Micsoda stellung, micsoda szellemes arckifejezés!

Én hasonlóképpen el voltam ragadtatva a saját arcképem által, habár az a kis malőr, hogy a fényképész duplán fotografálta le az orromat - valami csekélységet elvett az örömemből.

A szerkesztőm azon reményének adott kifejezést, hogy lapunk közönsége be fogja rámáztatni arcképeinket.

Azonban nem így történt.

A kávéházakban tömérdek maliciózus megjegyzést hallottunk, miért is a szerkesztőmnek huszonhat pisztolypárbajt kellett vívnia, nekem pedig egy kardpárbajom volt.

A szerkesztőmnek jó segédei voltak, akiktől tapasztalásból tudta, hogy ólomgolyó helyett bajuszpedrő labdacsokat tesznek a pisztolyába, - így hát szerencsésen átesett mind a huszonhat afférján. Én is szerencsésen végeztem: elvágtam a kardommal az ellenfelemnek a nagylába-ujját, mint az a Biharvidék Szilveszternapi számában bőven le is íratott.

Nagyobb baj volt ennél, hogy az előfizetőink száma megcsappant.

Különféle megjegyzésekkel küldték vissza a lapunkat, ajánlották figyelmünkbe a szerénységet, megbotránkoztak abban, hogy biográfiánkban még azt is közöltük, hogy ki volt a bábánk és melyik esztendőben mikor ettünk először cseresnyét; mások azt jegyezték meg, hogy zsenialitásunkban okuk van kételkedni, de a legtöbben csak azt írták, hogy nem akarnak járatni természetrajzi képeket.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza :SZEGÉNY GILBERT  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4153
  • e Hét: 22192
  • e Hónap: 49438
  • e Év: 2114419
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.