Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 09:30:22, kedd
 
  Gárdonyi Géza
EGY DIURNISTA NAPLÓJÁBÓL



EGY DIURNISTA NAPLÓJÁBÓL

Tetszik tudni, én csak olyan szegény napidíjas vagyok a városháznál.

Pontosan ott vagyok a hivatalomban nyolc órakor, pontosan kimegyek hat órakor, pontosan megkapom a harminc forintomat elsején, és pontosan elköltöm tizenötödikére.

Hónap közepéig én vagyok a világ legvidámabb embere. Írok vicceket a Garabonciás-nak, humoreszkeket a Győri Hírlap-nak, nem közli ugyan egyik sem soha, de azért még éjjel is mosolyog az orcám, mikor alszom.

Hanem mikor a tizenötödike elmúlt, egyszer elfog a sötét világfájdalom, gyűlölni kezdem a legkedvesebb barátomat, gyilkos düh fog el, ha a szabómat látom, hosszúnak találom a Kazinczy utcát, drágállom a kapucínert, és keresem a pékboltokat, hol árulnak nagyobb zsemlyecipót.

Ennek a hónapnak a tizenötödike pláne keserű volt.

Máskor, ha több nem, egy flóres legalább lapult a zsebemben, de most nincs több pénzem két krajcárnál.

Mit vegyek rajta? Kötelet, vagy subickot?

Ha kötelet veszek, akkor a jövő elsején nem kapom meg a harminc forintot, ha subickot veszek, akkor mindig azon fogok búsulni, hogy lám, a csizmára van mit kenni, de a kenyérre nincs.

Szinte részeg voltam a keserűségtől.

Végre elhatároztam, hogy kölcsönkérek valamelyik barátomtól. És ez iszonyú dolog volt előttem, mert az az egyedüli büszkeségem, hogy sohasem kértem kölcsönt senkitől. Íme, hova jutottam, el kell adni a büszkeségemet talán egy rongyos forintért.

No de van nekem egy igen nyájas barátom, azt valahogy megkérem, hogy tartsa titokban a dolgot.

Olyan drukkot álltam ki, míg végre találkozhattam vele a Rába-hídon, mintha halálos ítélet alatt állottam volna.

De mégis nagy örömmel siettem eléje. Olyan jó, olyan biztató volt az arca, hogy a hónapi koplalás felől lehetetlen volt tovább aggódnom.

- Szervusz, Samukám! - kiáltok feléje!

- Szervusz, pajtás! - kiáltott ő is, és mintha esztendő óta nem látott volna, megölelt.

Nagyot nyeltem, hogy kirukkoljak a kéréssel.

Ó, bár ne nyeltem volna!

Az én Samu barátom e nyelés ideje alatt fordult hozzám, s így szólt:

- Ugyan jó, hogy találkozom veled: légy olyan szíves, adj nekem kölcsön öt forintot.



FRUZINKA

- Könnyű önnek, Szerkesztő Uram! Markomba nyomja a báli jegyet, azután elvárja tőlem, hogy "becses lapunk érdekében" átmulassak egy bálat, s mikor a bálnak vége van, alvás helyett üljek a kalamáris mellé, és rakjam a sorokat.

Arra persze nem is gondol, hogy nekem Fruzinkám van!

Méltóztatik tudni, mit jelent ez?

Ismert ön valaha Fruzinkákat?

Ó, kérem, a Fruzinkák valóságos vészangyalai a bajuszt viselő emberi nemnek! Nem tetszik hinni? Én sem hittem, azért kerültem vele egy hajlék alá.

Ne tessék gondolni, hogy csúnya.

Szebb ő, mint az angyalok.

Azt se tessék gondolni, hogy mérges.

Szelídebb ő a galambnál.

Csak egy a hibája: szerelem-féltő.

Kérem, a szerelem-féltés a pokolnak legveszedelmesebb találmánya! Ha kinézek az ablakon, rögtön futtatja a cselédet az utcára, és megnézeti, ki ment arra; ha levelet kapok a postán, azt még a konyhában fölbontja, és parázsra teszi a beíratlan részét, hogy nincs-e rajta citromlével írt, szerelmi értesítés. Hát még ha új nyakkendőt teszek föl, és kipödröm a bajuszomat! Ki nem veri a fejéből senki, hogy ezt valami nő kedvéért teszem.

Mármost tessék elgondolni: mi történik akkor, ha én Fruzinkának megmondom, hogy nekem az álarcosbálba kell mennem?

Mindenekelőtt sír egy nagyot, azután megátkozza az egész világot, a kalendáriumot, a tűzoltókat, az álarcok gyárosát, a Fekete sast, a csapodár férfiakat, a hiszékeny nőket, és még sok mindent. Azután becsukatja a kaput, bevarrja a fekete kabátom ujját, borsót dug a cipőmbe, s tudom is én, mit nem csinál még, csakhogy el ne mehessek.

Kérem, a Fruzinkák szörnyen találékonyak.

De nekem is volt eszem; nem szóltam neki semmit arról, hogy bálba megyek.

Este hét órakor egész nyugodtan vacsoráztunk.

Pörkölt volt és túrós derelye.

A pörkölt szerencsésen elfogyott. Mikor a derelyét először vettem a villámra, Fruzinka megszólalt:

- Úgy láttam a falragaszon, hogy ma álarcosbál lesz.

A túrós derelye egyszerre a vizes gégémre szaladt, és akkora köhögés fogott el, hogy a szemeim csaknem kiköltözködtek a homlokom alól.

Ajánlom minden jó kereszténynek, hogyha Fruzinkája van, ne engedje túrós derelye evése közben beszélni.

- Az ám - feleltem neki, még mindig köhögve, csakhogy eltitkoljam a zavaromat.

A jó lélek vizet öntött a poharamba, de én nem fogadtam el.

- Elmegyek egy kávéra - szóltam szomorúan, és fölvettem a télikabátomat. (No ugye, milyen fifikus vagyok!)

Elbocsátott.

Rohantam egyenesen a bálterembe. Csaknem kurjantottam örömömben, hogy ilyen könnyen megszabadulhattam.

Tíz óra volt éppen.

A teremben már táncoltak. Tarkabarka álarcosok futkostak föl-alá. Nekem legjobban föltűntek a borjú- és szamárfejek. Utoljára is nagy őszinteség kell ahhoz, hogy valaki így nyilvánítsa az eltitkolt természetét.

Voltak meglehetősen csinos hölgyek is, de ezeket csak azért vettem szemügyre, hogy írhassak róluk. Nem éreztem kedvet tilosba lépni, pedig Fruzinka sohasem tudott volna meg róla semmit.

Éppen az a gondolat vetett cigánykereket az agyamban, hogy a sörös kancsók mellett jobban lehetne mulatni, midőn föltárul az ajtó, és egy koromfekete hajú, deli termetű dominó lépett a terembe.

Már megbocsásson, szerkesztő úr, de én bolondulok a koromfekete hajú, deli termetű dominók után.

Azonnal hozzászegődtem, és egyet-kettőt szippantottam, hogy nincs-e konyhaszaga. (Van annyi eszem, hogy a saját cselédemnek nem kurizálok!)

Pompás oppoponax illata volt.

Már megbocsásson, kérem, de én azt tartom, hogy hölgyeken ezen illat elszédíthet egy laptudósítót is.

Én is elszédültem.

Elfelejtettem a világot, a Híradó-t, Fruzinkát és minden egyebet: odasúgtam a fülébe, hogy fogadja el a karomat.

Fekete szemei rám villantak. Kacér mosollyal szólt hozzám:

- Ismerlek, szép maszk!

- Először is nem vagyok szép, de ez nem tesz semmit; másodszor nem vagyok maszk, de ez sem tesz semmit.

- Sok embernek a saját arca a leghamisabb álarc. Te is ilyen vagy.

- Ne beszélj, kérlek, ilyen okosan, mert megijedek tőled!

Fölkacagott, azután a vállamra csapott a legyezőjével, és így szólt:

- Nem akarsz megtáncoltatni?

- Nagyon szívesen.

Tizenegy esztendeje múlt, hogy nem táncoltam, de az ő kedvéért elkezdtem a láthatatlan szőlős-zsákot tiporni.

Irgett, pörgött a sugár termetű, koromfekete hajú dominó, olykor összecsapta a tenyereit, és hátrasimította azt a kilibbent kis fürtöt a füle mellett.

Mikor vége lett a táncnak, olyan szerelmes voltam bele, hogy kész lettem volna azonnal megesküdni vele mind a két kezemre.

- Mi a neved, gyöngyök gyöngye?

Odahajolt a fülemhez; éreztem forró leheletét, mikor belesúgta:

- Genovéva.

- Genovéva? - feleltem lázasan - ó, Genovéva!

- Csitt! Még meghallják!

- De Genovéva, hallgass hát ide!

- Nos?

- Nem óhajtanál velem vacsorázni?

- Hogyan, ön képes...

- Igen, képes vagyok. Csak nem gondolod tán, hogy nincs pénzem?

- Hát hol vacsorázzunk?

- Itt, valamelyik szobában.

- Tudod-e, hogy én kezdelek téged szeretni?

- Én meg már beléd vagyok bolondulva egészen.

- Hát ha így vagyunk, szívesen látlak...

- Hol?

- A lakásomon.

Kezdtem lehűlni.

Észrevette.

- Ne gondolj rosszat. Özvegy vagyok. A saját házamban lakom. Szeretnék veled megismerkedni.

- Hol lakol?

- Az Iskola utcában.

- Ah - gondoltam magamban -, hát egy utcában lakunk.

Az álarcos nő magára vonta a köpenyét. Visszautasította a bérkocsit; azt mondta, le akarja hűteni magát.

S dideregve, szótlanul haladt mellettem.

Megfogtam a kezét.

Hideg volt. Reszketett.

Amint az én lakásom felé közeledtünk, hirtelen visszahőköltem: észrevettem, hogy a Fruzinka ablaka világos.

- Mi bajod? - kérdezte a dominó.

- Nem akarok erre menni!

- Miért?

- Hm... hogy... izé... miért?

(Jaj, ha Fruzinka le talál tekinteni! Borzalmas egek!)

- Hát miért nem akar erre jönni?

- Jaj, nagysád, erre nem tanácsos. Útonállók, rablók...

- Ugyan már...

- De kérem, én tudom határozottan: mindennap látom a rendőrségnél, és a makói újságban éppen ma este olvastam egy hasonló esetet.

- Ugyan, ne legyen olyan gyáva - szólt, és megragadta a kezemet; aztán húzott erővel, hogy menjek el a saját kivilágított ablakom alatt.

De már annyi ereje egy bivalynak sincsen, hogy engem egy nővel a Fruzinka ablaka előtt elhúzzon!

Visszarántottam a kezemet.

A dominó megfordult; lekapta az álarcát, és sápadtan, haragtól villámló szemekkel tekintett reám.

Fruzinka volt...

- Kérem, szerkesztő úr, ne küldjön engem többé álarcosbálba!



VENDÉG MINT BŰNBAK

Én éppen a világbékéről írtam vezércikket.

A F. P. egyik vakációzó munkatársa, aki hozzánk jött mulatni, a szerkesztőségi kanapén aludt.

Az utcáról lárma hangzott föl.

Valakit vertek.

- Ez vagy a sarki fűszeres, aki krétát szokott adni a cukor között, vagy a szerkesztőm - gondoltam magamban.

Letettem hát a tollat, és lenéztem az ablakon az utcára.

Három bőrkötényes kovács dögönyözte a kapusarokban a szerkesztőmet.

Körülöttük a különféle inasgyerekek, távolabb a kofák és a fiákerosok riadoztak örömükben a mulatságon.

Rögtön eszembe jutott, hogy a legutóbbi számunkban a szerkesztőm egy erős vezércikket közölt Hazaárulók címmel, amely arról szólt, hogy Fújtató Gáspár, Pamacs János és Kalapács Péter kovács polgártársaink a patkók árát egy krajcárral drágábban adják, mint a többi mestertársaik, holott a patkóik rosszabbak; s midőn ezért egy falusi gazda szót emelt, az egyik kovács a képéhez nyomta a vizes pamacsot, amellyel a szenet szokták locsolni.

A szerkesztő ebből az esetből kifejtette, hogy a kovácsok el akarják szegényíteni az országot; mert ha minden kovács fölemeli a lópatkók árát, akkor - tekintettel arra, hogy mint Plinius is mondja: "A lónak négy lába van", és hogy így az országos lólétszámnak négyszerese veendő - bizonyos, hogy a nemzetnek egy millió forintjába fog évenként kerülni ez a patkó-áremelés. Emiatt a helybeli kovácsokat elnevezte hazaárulóknak, és fölszólította őket a nemzet nevében, hogy a lópatkolásért ne számítsanak többet. Azt a bizonyos falusi gazdát pedig, aki személyes sértésben emelt a szerkesztőségünk előtt szót, kövessék meg, különben nem méltók arra, hogy patkoltasson velük a közönség, stb.

Tehát ezek a hazaárulók a verekedők.

Nem csekély aggodalommal láttam, hogy a szerkesztőmnek újdonatúj cilinderkalapját, amelyben én is ki szoktam járni, egészen laposra verték.

A szerkesztőm kétségbeesetten védte magát, és kiáltozott:

- Uraim!... Jaj, a bordám! Engedjenek szóhoz... nyekk! Nem én írtam azt a közleményt!

A három bőrkötényes egyszerre elbocsátotta a szerkesztőmet.

- Hát ki írta? - kérdezték tőle.

A szerkesztőm nyöszörögve felelt:

- A munkatársam.

- Hol az a munkatárs?

- Az emeleten.

A három bőrkötényes eltűnt a kapu alatt.

Én egész nyugodtan fölvettem a kalapomat, és kimentem a folyosóra szivarozni.

A három bőrkötényes csakhamar ott termett az ajtó előtt.

- A lap munkatársát keressük - szóltak hozzám.

Rámutattam az ajtónkra:

- Odabent alszik a kanapén.

A három kovács berohant, én pedig átballagtam a szomszédos kávéházba.

Attól az időtől fogva nem jártak hozzánk az újságírók mulatni.


 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : EGY DIURNISTA   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 565
  • e Hét: 19188
  • e Hónap: 64260
  • e Év: 2005540
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.