Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 09:35:34, kedd
 
  Gárdonyi Géza
FRÁZISOK



Egy napon el kellett utaznom. Beteg voltam.

- Szerencsés utat! - mondták az ismerőseim.

Azt hitték, a másvilágra utazom.

De én nem oda mentem. Tudtam egy falut, ahol le lehet vetni a sápadtságot, mint a rossz ruhát, és ahol erőt lehet lélegzeni a levegőből.

Hat hét múlva ismét itthon voltam.

- Jó napot - szóltam az első ismerőshöz, akivel találkoztam.

Felnézett.

- No, megjött? - kérdezte rámmeresztve a szemeit.

- Megjöttem - feleltem neki határozott hangon, nehogy a valóságban kételkedjék.

Azt gondoltam, meggyengült a látása.

De találkozom egy másik ismerőssel. Az is azt kérdezi tőlem:

- Nini, hát megérkezett?

És a harmadik és a negyedik, és mind ezzel a kérdéssel fogadott.

- Sajátságos - így szóltam ekkor -, én azt hittem, hét kilót gyarapodtam, s most úgy veszem észre, láthatatlan vagyok.

Ez a fölfedezés elszomorított. Elvégre is nem azért fizettem ki annyi adósságomat, hogy akkor váljak láthatatlanná, mikor már a hitelezőimnek örömmel emelek kalapot.

Szerencsére egy jó barátommal találkoztam, aki megrögződött abban, hogy engem takarékpénztárnak nézzen, mert minden találkozásunkkor három forintot vesz ki belőlem.

Gondoltam, ennek nem szólok, és így legalább némi hasznomra fordul a láthatatlanság.

De ő észrevett mégis, vagy talán csak megsejtett, mert az örömnek nyílt jeleivel kiáltotta:

- Szervusz! Hát megjöttél?

- Nem, nem jöttem meg - feleltem óvatosan.

- Már hogyne jöttél volna meg, mikor itt vagy!

- Csakugyan itt vagyok? Nem tévedsz?

- Annyira nem, hogy mindjárt meg is kérlek egy kis szívességre...

Míg beteg voltam, nem törődött velem senki. Mikor meggyógyultam, mindjárt a legelső ismerősömnek a kérdése ez volt hozzám:

- Jó napot, jó napot, hogy van?

Hozzá akartam fogni, hogy elmondjam a betegségem lefolyását, azonban még lélegzetet sem vehettem, hogy feleljek, az ismerős már új kérdést intézett hozzám, hogy mennyi az igaz a kolerából, és hogy a miniszterek közül ki ugrik ki az ősszel.

Miért kérdezte, hogyan vagyok, ha nem kíváncsi rá?

Egy másik, régi jó barátommal a paripavonaton találkoztam.

- Szervusz - szólott -, hogy vagy, pajtás?

Milyen jóleső érzés, ha tudja az ember, hogy barátai vannak, akik érdeklődnek az állapota iránt.

Az emlékezetem mélyére pillantva kezdettem volna a históriámat, de ő hamarosan egy megjegyzést tett.

- Szép idő van - így szólt -, igazán szép őszi idő.

- Az - feleltem meglepetten.

El nem tudtam találni, miért konstatálta előttem az időjárás minéműségét. S le nem írhatom a zavaromat, mikor azt tapasztaltam, hogy minden ismerősöm, akivel találkozom, figyelmeztet arra, hogy szép idő van, s hogy reggel borult volt, és este is valószínűleg szép idő lesz.

- Azt hiszik, vak vagyok - gondoltam megrémülve.

Megnéztem a szemeimet a zsebtükrömben, de nem láttam semmi hályogot.

Lehet, hogy csak én képzelem tisztának a látókáimat, gondoltam, és beköszöntem a legelső szemorvoshoz.

- Uram - szóltam leülve -, szíveskedjék megnézni a szemeimet.

Az ablakhoz állított. Úgy összevissza húzgálta a pillogatóimat, hogy könnyeztem.

- Meressze ki - szólott.

Kimeresztettem.

- Most nézzen fölfelé, mintha a saját fejébe nézne.

(Ez veszedelmes kísérlet volt. Sohasem mertem ilyen mélyen a fejembe nézni.)

De megtettem.

- Nos?

- Fájdalom - szóltam szomorúan -, a fejemben semmit sem látok.

- De érezni mit érez?

- Mit érzek? Szorít a bal cipőm.

Vállat vont.

- Sajnálom, uram - szólott -, de önnek nincs baja.

- És azért sajnál? Ha minden betegének ezt mondaná, doktor úr, egyik sem akarna kilépni a falon az ajtó helyett.

- Kérem, ez a "sajnálom" szó csak olyan frázis.

- Hát akkor alászolgája!

A kapu alatt kaptam észhez, hogy micsoda oktondi nyilatkozatot tettem. Hiszen nem vagyok én ennek a doktornak sem alázatos, sem alázat nélkül való szolgája. Ma láttam, holnap nem látom. Ámbátor úgy látszik, ő akkor lát szívesen, ha én nem látom őt.

Ekkor kezdtem rájönni, hogy frázis-iszonyba estem.

A frázis-iszony súlyos nyavalya, ha nem is halálos. Rokona a gyomorbajoknak.

Szerencse, hogy miatta nem kell Karlsbadba utazni, sem ásványvizeket inni. Amint jön, elmúlik magától.

A frázis-iszonyban szenvedő ember nem lát egyebet a világon, mint csak frázisokat.

Én is úgy vagyok most.

Előttem az egész világ csak frázis. És bár érzem, hogy nincs igazam, senki sem győzhetne meg erről.

A frázisok a keresztvíznél kezdődnek, mikor odatartják a háromnapos csecsemőt, aki se lát, se hall, se magyarul, se tótul nem tud, és azt kérdezi tőle a pap latinul, nagykomolyan:

- Ellene mondasz-e az ördögnek?

Felel helyette a bába:

- Ellene.

Pedig a bába sohasem mond ellene az ördögnek.

- A neved leszen Péter - folytatja a pap -, ami annyit tesz, hogy szikla.

Ez is frázis. Még soha olyan Pétert nem láttam, aki egész életében kősziklának érezte volna magát, és azt kívánta volna, hogy szöges cipőkben turisták másszanak a feje búbjára.

Egyik frázisból a másikba lépve ballagjuk végig az életet. A kis embert nagyságosnak hívjuk, a nagyságost kegyelmesnek.

No, szép kegyelmes úr ez a Szilágyi kegyelmes úr is; soha még meg nem tudott kegyelmeztetni rab embernek.

Ő is csak olyan frázis-miniszter, aki egy óra hosszáig tartó beszédben jelentené ki arra is a feleletét, ha azt kérdeznék, hány az óra.

Bajosan lehetne ahhoz igazítani!

Mert a politika is csak frázisokból áll, éppen olyan őrült frázisokból, mint a szerelem. A frázisokban elvész az igazság, mint ahogy az igazságban is elvesznének a frázisok, ha az a fogalom: igazság, szintén nem frázis volna a földön.

A nyakkendőtől kezdve a mennyek kapujáig frázis minden.

A Daudet Alfonz borzas haja más egyéb-e, mint egy állandó frázis fekete szőrbokorból? A Gromon Dezső négyezer nadrágja nem egyéb, mint négyezer frázis, amelyben neki öröme telik. A Zichy Géza gróf petőfieskedése, a Zichy Nándor gróf lojoláskodása szintén csak frázisok, amelyekben az illetők komolyan kerengnek.

És a Szent György téri vasemlék más egyéb-e, mint az ellentmondás és gőg kegyetlen frázisa? S mik a képviselői programbeszédek, amelyek végén egyenként megkérdezik a választókat, hogy melyik mennyiért győződik meg az elmondott igazságok helyessége felől? Mi a házassági eskü az oltár előtt, ha a szerelmet csak úgy állítják be a házba, mint a bútorokat? S micsoda maga az ezres bankó is, ha nem egy isteni tisztelettel egybekapcsolt, nagy frázis, amelyet csakis oly nagy biztosíték mellett fogadunk komolyan, mint aminő egy állam tekintélye?

A frázisoktól nem tudunk szabadulni, de talán nem is akarunk. Mert örömre gerjeszti az embert, ha például egy csinos kis nőnek, aki a legbájosabb frázisokba van öltözködve, azt mondhatja:

- Örökké!

És az a könnyezésig meghatottan elhiszi.

Örökké! Ez a leghosszabb tartalmú frázis. Milyen rövidke rész jut belőle kinek-kinek. S ahol az a rövidke rész megszakad, s a név gyászkeretbe kerül, a pap utolsó frázisait az anya jajkiáltása metszi ketté.



SZEGÉNY GILBERT!

Elém rémlik most az emlékezés szürke fátyolán át az a megható, szomorú kép, amelyet egy francia festő állított ki ezelőtt néhány évvel a képzőművészeti csarnok egyik termében.

A kép Gilbert-et, a szegény Gilbert-et mutatta, amint a Hotel Dieuben a kórágyon feküdt.

A terembe az ablakon át, a ködön keresztül ereszkedik be a világosság. A költő ott fekszik a kórágyon. Arcáról lesápad a nyolc év nyomora és a mellette lengő halál fagyos leheletének érzete.

A költő előtt, a durva pokrócon papír fekszik. Talán az utolsó gondolatát írja raja.

Egy apáca a szomszéd ágy betegének orvosságot nyújt.

Az ember visszatartotta a lélegzetét e kép előtt, nehogy a haldokló költőnek utolsó percét zavarja.

Szent kép volt ez nekem. Áhítattal és meghatottsággal szemléltem.

A kép előtt egy fiatal, alacsony termetű, vézna ember állott. Szénfekete szemeiből könnyek perdültek alá. Talán a saját sorsát látta ebben a képben...

Szegény Gilbert!

Egy fővárosi napilap szerkesztőségében találkoztam vele két év múlva.

Még soványabb, még szomorúbb volt. Csöndes melankóliával ült a dolgozóasztala előtt; egymás után bontogatta föl a külföldi bulletineket, leveleket, sürgönyöket és kőnyomatos lapokat; dolgozott lázzal, mint az író-mesteremberek, mint mi mindennap, akik csak a holnapot ismerjük, akik napszámosai, rabszolgái vagyunk a napisajtónak.

Szegény Gilbert!

Bemutattak engem neki. Rám nézett sötét, fájdalmas szemével, azután a kezét nyújtotta; a következő pillanatban már ismét elfeledkezett az egész világról: a toll percegve rohant az előtte fekvő, fehér papiroson, s nyomában vastag, apróbetűs sorok keltek gyorsan, egymás után.

Más esetben talán bántott volna ez a mogorvaság, de önkéntelenül is éreztem, hogy az irodalmi gyárnak ez a munkása nem úgy emelkedett föl, hanem úgy süllyedt le ide közénk.

Már akkor az ő nevét fényes sugárral szőtte át a hír.

Aztán meg aznap hallottam róla, hogy az ő haladását az irodalmi pályán a saját szívének vércsöppjei jelölik. Azért a babérkoszorúért, amit a halhatatlanság nyújtott feléje, ő száz élet szenvedésein ment keresztül, s a szíve érzését könnyei mosták tisztára.

Azóta mély megindulással hallgattam lantjának olykor-olykor fölzokogó, fájdalmas dalait. S midőn először hozta a hír, hogy megbetegedett, mindjárt az a szomorú kórházi kép jutott eszembe.

Szegény Gilbert!

Az orvosok ki akarták költöztetni belőle a halált, amely a mellében vert fészket - enyhe éghajlat alá kellett volna mennie.

A költeményeiért nem fizettek - ez honi szokás -, hát egy kis előleg kellett volna a kiadótól.

A kiadó milliomos ember, de az irodalmi gyárában csak napszámosokat ismer. Adom, veszem, - ez a mottója. Petőfi Sándor hajtja a sajtója kerekét vagy Klupák Vendel, az neki mindegy. A kiadónak nincs szíve, közönséges lélekvásárló, irodalmi rabszolgakereskedő... Előleg nincs!

Szegény Gilbert mennyit nem szenvedett!

Dolgozott tovább.

De a halál kivette kezéből a gyári szerszámot, és elvezette a temető előszobájába.

Utána ment könnyező szemekkel a Múzsa.

S a fiatal költő haldokló kezéből, ott a kórágyon, kihullott a lant. A Múzsa fájdalomtól reszkető kezekkel írta be nevét a halhatatlanok könyvébe.

Szegény Gilbert eleget szenvedett!



A SAKKJÁTÉK HAZÁNKBAN

Mióta a Szentföldről visszatért katonák megismertették a nyugati népekkel a sakkjátékot, azóta hazánkban is mindig voltak a "legnemesebb játék"-nak kedvelői.

Így legelsőbben is Róbert Károly királyunkról tudjuk, hogy udvarában a sakkjáték kedvelt mulatság volt. Thuróczi említi, hogy Róbert Károly 1335-ben sakktáblával (az ő kifejezése szerint: "tabula pro scacis") ajándékozta meg János cseh királyt.

Ez időktől fogva a magyar királyi udvarokban mindig mulattak a sakkal. Mátyás király neje, Beatrix, szenvedélyes sakkozó volt. Ulászló cseh királyt nemegyszer elverte.

II. Lajos korában Batthyány Ferencet tartották az ország legjobb sakkjátékosának, ki különben a király főpohárnoka, később horvátországi bán volt. Az ő idejében egy olasz doktor, Olivér Jeromos kószálta be Európát, és fölkereste az egyes országok híresebb sakkozóit, hogy vele sakkozzanak. Száz aranyban játszott egy partit. Ez a sakkhős hazánkba is eljött 1557-ben és Nádasdi Tamásnál mutatta be magát. Nádasdi nem mérkőzött meg vele, hanem Batthyányhoz küldötte "mint e játéknemben legerősebbhez". - Így jegyezte ezt föl Kerékgyártó Á. történetírónk; de arról aztán nem szól a história, hogy milyen eredménye lett a mérkőzésüknek.

Főuraink, papok és tudósok foglalkoztak az utóbbi századokban a sakkal. Kár, hogy a historikusok nem írtak bővebben róla.

Általánosabb elterjedést csak a jelen század harmadik évtizedétől fogva nyert.

A Dorottya utcai Wurm-féle kávéházban keletkezett az első sakktársaság.

Szén János, a leghíresebb magyar sakkmester csoportosította ott maga köré a sakkjáték kedvelőit.

Erkel Ferenc jeles zeneszerzőnk, Lőwenthal, a később világhírű sakkhős és Grimm Vince, az "elegáns játékmodorú sakkmester" voltak az első magyar sakktársaság vezérei. De akkor még nem volt ezeknek európai hírnevük, s ők maguk sem gyanították, hogy a sakk-história meg fogja örökíteni neveiket.

Szén mélyen gondolkodva, hibátlan számítással játszott. Játéka nem volt merész, inkább alapos.

Lőwenthalt "sakkhuszárnak" gúnyolták, mert mindig a lovakkal intézte heves rohamait. Innen vette eredetét a sakklónak későbbi "huszár" neve.

Erkel a parasztok - vagy amint most mondják, Márki elnevezése után: "gyalogok" - állására fektette a számításait.

Grimm a futók mestere volt. Ha elszedték a futóit, meg volt zavarodva. Különben arról volt híres, hogy elegánsan játszott; egyenesen mattra törekedett, és egyes tisztek ellen nem indított ostromokat, csak ha erre szüksége volt.

Természetes, hogy ez a négy magyar sakkmester sok játékost vonzott maga köré. Fényes Elek statisztikusunk szintén mindennapi játszótársuk volt.

A negyvenes évek elején egy gazdag lengyel mutatta be magát a sakktársaságnak és Szénnel óhajtott mérkőzni. Hevesen játszott, és voltak igen szép húzásai, de Szén nyugodt játékán minden csele meghiúsult. Nevezetes, hogy ez a lengyel ismertette meg hazai játékosainkkal a futógambitot. Később aztán mindennap megjelent a kávéházban és Lőwenthallal játszott, mert ennek tüzes játéka legjobban megfelelt az övének. Tíz-tizennégy partit játszottak naponként, éspedig jó nagy összegben, amit Lőwenthal rakott mindig zsebre.

Az 1842. év elején oly tekintélyes számmal gyülekeztek egybe a mondott helyen a magyar sakkjátékosok és oly kitűnő erőket bírtak, hogy mérkőzésre merték kihívni a párizsi sakk-klubot.

Nagy szó volt ez akkor, mert Párizs volt a sakkvilág központja, és nem egy világhírű sakkjátékos volt a tagja a klubnak. Magyar sakkjátszót pedig akkor még nem ismertek külföldön.

A párizsiak mosolyogtak az ajánlaton s megírták, hogy elfogadják a kesztyűt.

Ezer forintba ment a mulatság. Ezt a summát részvényekből állították össze. Tíz forint volt egynek az ára, s elképzelhető, hogy mekkora volt a bizalom Szén János iránt, ha azt mondjuk, hogy a részvények hamar elkeltek.

A parti vezetésére bizottságot alakítottak ugyan, de ez csak annyiban vett benne részt, hogy tudomásul vette, micsoda húzást gondolt ki Szén.

Az öregúr maga elmélkedett rajta, és a játék elején mindig komor volt. Mikor már a közepe felé járt a parti, az öreg Szén derült arccal jelent meg a kávéházban és nagy titkolózva mondogatta barátainak: "Jól állunk!"

A részvények ára egyszerre felszökött. A lengyel duplán veszített örömében, és a magyar sakkjátékosok kezdték kifeszíteni a melleiket.

Négynapi gondolkozási idő volt minden húzás után. Szén valahányszor megkapta a párizsi postát, mindig vidámabb lett.

A győzelem biztos volt.

És csakugyan, egy félesztendei erős küzdelem után a híres párizsi sakk-klub csúfosan elvesztette a partit.

A külföldi sakkisták ekkor nagyobb érdeklődéssel fordultak felénk. Szén János neve egyszerre ismert lett az egész kontinensen, és a parti minden sakklapban megjelent.

A pesti sakktársaságnak nagy jövője volt ekkor; de közbejöttek a szabadságharc mozgalmai, és a sakktársaság odahagyta a hatvannégy kockás harctért azért a csatamezőért, ahol eleven katonák csinálták az ütközeteket, és a tétel a nemzet szabadsága volt.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : FRÁZISOK  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 0
  • e Hónap: 49438
  • e Év: 2114419
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.