Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 09:51:24, kedd
 
  Gárdonyi Géza
A REPÜLŐGÉP



Évtizedek óta bolondulnak már rakásra az emberek amiatt, hogy a repülőgépet fel akarják találni.

A repülés gondolata ma már ég, lángol a velőkben. Az emberiség tudja, hogy lehet, csak még az a kérdés: hogyan?

Nem bolondság többé: matematikai probléma. Csak egy-két numerust kell még megtalálni, hogy tökéletes legyen a számvetés.

És dolgoznak rajta.

Zárt műhelyekben érik a gépmadár. Már mozdul is. Meg-meglebbenti fényes alumínium-szárnyait. Türelem! Föl fog repülni a magasságba, hátán emelve az új korszak félelmes erejű szellemét.

Mert, hogy a huszadik század a repülőgép szárnyain röppen a földtekére, azon nem kételkedem.

S nem kételkedik ebben más sem.

Csak azt kérdezzük már: mikor?

Hírek jelennek meg mindig sűrűbben a lapok hasábjain, azt mondva: holnap, azt mondva: ma.

A New-York Herald legutóbbi száma is hoz egy hírt egy Langley nevű tudósról, aki a Smithsonian Institute titkára -, hogy ennek a gépe már felszállott, és hetven kilométernyi utat tett a levegőben. Egy óriás-nagy alumínium-pillangó.

Igaz-e? Nem igaz-e? - ezt kérdezzük minden ilyen hír fölvetődésekor.

Mert a repülőgép kérdése nemcsak Amerikáé. Mindenkié.

Érezzük, hogy a levegő Kolumbusza két új világba nyit utat: a levegőbe és az új társadalom világába.

Az első léghajót követi tíz, követi száz, követi megszámlálhatatlan.

Az első repülőgépek kuriózumok lesznek, amiken bámulunk, nevetünk és gondolkozunk.

A továbbiakban azonban meg fognak rémíteni bennünket, mert látni fogjuk, hogy a levegőbe erő szállott, s ott szörnyű fergeteggé válhatik, elsöpörheti a nemzetek évezredes társadalmát, nyelvét, szokásait. A bábeli megzavarodás ismétlődhetik az egész föld felületén. Nemzetek, népfajok keverednek össze kapzsiságukkal, vérükkel és nyelvükkel, s az emberözön nagy hullámai átcsapnak az egész földtekén.

Attól függ minden, hogy arannyal kell-e etetni a gépmadarat, vagy csak kukoricával.

Mert, ha olyan egyszerű valami áll elő, mint a puskapor, akkor egy hét alatt mindenki talál szenet és salétromot. Ha olyan egyszerű lesz, mint a rokka, minden szoba átalakul egyszerre esztergaműhellyé.

Ebben az esetben megismétlődik a nagy népvándorlások korszaka: a dúlások, a faj- és nyelvkeveredés.

A hatalmak nem a műveltségé lennének, hanem a sokaságé, a keveredésnek mennyiségileg domináló eleméé.

A magántulajdon fogalma a szótárakban az avult szavak lajstromába kerülne, mert a mostani haderő levegőbe emelt Anteusz lenne: erejevesztett, szél által is lebírható.

A mostani stratégia fegyverei pedig bekerülnének a nyilak és faltörő-kosok mellé a múzeumokba.

Az ember önkéntelenül is a számokra pillant a glóbuson.

S ott találja a következőket:

Az indogermán

nyelveket

beszéli

650

millió

ember.

A kínai

"

"

400

"

"

Az ind

"

"

250

"

"

Az angol

"

"

100

"

"

Az orosz

"

"

80

"

"

A néger

"

"

80

"

"

A magyar

"

"

9

"

"

Mármost ki lesz az úr a földtekén? Az örökös láncokat lerúgó orosz kel-e legelsőbben világútra, vagy az angol igyekszik-e biztosítani mihamarabb a hatalmát a levegőben is? - mindezek a kérdések tölcséroszlopok gyanánt rohannak át az ember elméjén.

Hogy a mi cseréplábakon álló monarchiánk hogyan omlik egyszerre széjjel, s hova sodortatunk mi összetartani nem tudó magyarok, arra gondolni sem szeretek.

De másrészről vigasztal az a gondolat, hogy a repülőgép kérdése nem a Schwarz Berthold mozsarában készül, hanem mérnöki és technológiai műhelyekben, és így a szappant nem ismerő kedves nemzetek a rögön maradnak.

Ebben az esetben a társadalmi átalakulások lassan, szinte észrevétlenül állanak elő.

Az első változás a személyforgalomban jelenik meg. A repülőgépek bizonyára ernyősek lesznek, és gázgömbök is biztosítják a magasból való lezuhanások ellen.

Ha a szárnyak törnek is, vagy a gép óraműve megbomlik, a repülőmindenség könnyű lebegéssel alászáll, mint a hajó a tenger vizében. Tehát mindenki szívesebben fog utazni a tiszta, jó levegőben, a szüntelenül változó, szép tájak fölött, mint a vasutak zörgős, kőszénporos, megunt, merev vonalain. Lesznek minden városban állomásai, s gyorsaság tekintetében is - mivelhogy a szeleket hajtóerőkül használhatja - felülmúlja a gyorsvonatokat.

A részvénytársaságok és gyárak néhány hónap alatt megalakulnak, s elsősorban a kereskedelem az, amely egy háború izgalmait fogja átélni. Elképzelhetetlen versengés támad. A vámok sorompói nem léteznek többé. A kelet iparcikkei megjelennek a nyugati piacokon, és viszont, a nyugati ipartermékek elözönlik az eddig járhatatlan országok vásárait. Az áraknak nem az előállítás és a vám szabnak numerust, hanem a verseny. A boltok kilépnek az utcákra és a terekre, és a kereskedelem sürgősen kívánja a világpénzegységet. Milliók meggazdagodnak, és milliók tönkremennek.

De a tönkrement emberek nem esnek kötélnek: rengeteg földdarabok hívják Afrikában, Ázsiában és Amerikában a földmívelő kezet. Az úttalan vadországokat egynéhány év alatt a kenyérkereső idegen embercsoportok tarkítják. A fölösleges és haszon nélkül való emberek megtalálják a területeket, ahol hasznosak és szükségesek lesznek. És egy új foglalkozás is fog kenyeret adni néhány milliónak: a tolmácsság.

Aki nyelveket tud és szegény, annak a nemsokára megnyíló pénzforrása a levegőben van.

A szépművészetek és iparművészetek aranykora lesz ez. A szépirodalom talán hanyatlik, de a zsurnalisztika új vért és új telket kap, mert az érdeklődés határai gyorsan kiterjeszkednek az egész világra. A lapokból kiszorul a belletrisztikus elem: a regény, a novella, a vers, és helyet ad a csupasz riportázsnak. A nagyszámú nemzetek írói ezt nem sínylik meg, de nálunk, ahol ritka könyv kél el ezer példányban, s a szépirodalom a hírlapok talajában gyökerezik, egy időre hanyatlást, szünetet jelent.

Hasonlóképpen megszűnik a katonai tudomány is. Ki fog harcolni abban a korban, mikor nem lehet senkit megfogni? Mikor a koronák hatalmát nem őrizhetik többé a szuronyok. Meg a haza védelmére, hiszem, hogy kész lenne a nemzet a felhőkbe szállani, de már azért, hogy egyik fejedelem leszamarazza a másikat, nem fog ránk véreső hullani.

A katonaság átalakul rendőrséggé: városi, mezei és légi rendőrséggé, de az is, ki tudja, milyen fegyelem alatt lesz, ha az éjjeli sötétség birodalmában, a felhők rengetegében akkor szökik meg, amikor akar.

S mi lesz a világból akkor, ha a Vaillant-ok, Ravacholok és Henrik repülőgépre ülnek és a világvárosokat egy óra alatt szétkergetik a dinamitjaikkal a mezőkre, s az emberegyenlőség és vagyonfelosztás utópiáit villámokkal sürgetik?

Meg lehet ezt akadályozni?

Megszűnik-e akkor a pénz?

Lesznek-e uralkodók, akik engedelmességre tudják kényszeríteni a leköthetetlen nemzeteket?

Lesz-e monogám családos-élet, vagy mindenki élhet poligámiában?

Milyen lesz akkor az arca az erkölcsnek és az erénynek?

Megmarad-e uralkodó embertípusnak a fehér kaukázusi faj, vagy a fekete embermillióktól barnára színesedik?

Meddig tartják fenn a nyelvüket az olyan nemzetek, amelyeknek irodalmuk nincsen?

Akármit felel a fantázia ezekre a kérdésekre, mi nyugodtak lehetünk. A szalonok népe könnyen tesz utazósapkát a fejére, az iparosmunkás is minden fáról metsz vándorbotot, de a magyar paraszt, a milliónyi magyar paraszt nem fog tovább repülni. Csodálatos, mély ragaszkodás köt bennünket ehhez a földhöz, ennek a földnek kenyeréhez, harangszavához, temetőihez és régi házaihoz. Elvénülhet, elerőtlenedhetik ez a nemzet itt a Kárpátok karjai között, de a repülőgépek ezreivel sem fogják innen eltemethetni. Kiállotta a tatárpusztítást, a török-fosztogatást, III. Lipótot, Kolonicsot, József császárt, Kazinczyt és a Bach-korszakot, ki fogja állani a repülő-kort is.

Az idegen olajok ráfolyhatnak a Tisza, Duna vizére, de le is folynak rajta.



PARLAMENTÜNK JELES FIGURÁI

Magyarország Budapest. Ami Budapest határán túl van, az vidék. Az egész ország vidék. A vidék azért járat lapot, hogy mindennap elolvashassa, mi történik Budapesten.

Budapesten főképp országgyűlés történik. Ez pláne mindenkit érdekel. Nem azért, mert nagyfontosságú gyülekezetnek tartja a parlamentet, hanem azért, mert a parlamentben csaknem mindennap van veszekedés, és a veszekedés érdekes.

De hadd legyen igaz az is, hogy a magyar nemzet politikus nemzet, és hogy a politika iránt érdeklődik.

Ez is érthető.

Mert mi nálunk a politika?

Nemzeti önvédekezés az osztrák ellen; időnként a liberalizmus küzdelme a klerikalizmus ellen; lassú államfejlődés nagy zörgéssel; gyakran pedig komédia, melyben a szereplő személyek mindig a gázsira gondolnak.

Az országgyűlés egyébiránt, ha véletlenül tankönyv-író ember ismertetné, így tálalná föl kérdésekben és feleletekben:

Mi az országgyűlés?

Az országgyűlés azon hely, ahol az elkárhozottak örökké kínlódnak.

Kik azok az elkárhozottak?

A miniszterek.

Miket nevezünk minisztereknek?

Minisztereknek nevezzük azokat az élő tárgyakat, amelyek arra vannak hivatva, hogy az ellenzéknek szüntelen való becsmérlését kiállják.

Miért becsmérli őket az ellenzék?

Azért, mert a minisztereket Bécs csinálja.

Miért csinálja Bécs a minisztereket?

Mert övé az ország, a hatalom és a dicsőség.

Hát ebből áll a magyar országgyűlés, Bécs csinál nekünk kormányt, mi pedig tudva azt, hogy Bécs nekünk mindig olyat csinál, amivel magának használ -, nem vagyunk vele megelégedve, s ezt az ellenzéki képviselőink által mindennap ki is fejeztetjük.

Ez az örök harc.

Mikor az örök harc képe megjelenik valahol, utána mindig az örök béke következik.

Ám maga Wekerle mondotta nemrégiben, hogy az örök béke megvalósíthatatlan utópia, naiv embereknek mosolyra indító álma, mert a természetben is azt látjuk, hogy a létért való küzdelem az állatok között örök.

No, már az igaz, hogy az osztrák fene állat!

Míg élünk s míg egy csipetnyi osztrák lesz a világon, addig ez a harc el sem is múlik.

De vajon csöndben dolgoznék-e az országgyűlés az osztrák hatalmaskodás ellen való küzdelem nélkül?

A történelem azt bizonyítja, hogy nem.

Őseink is egymást megagyabugyálva alkották Rákoson a magyar törvényeket, de az argumentálásnak ez a módja a mohácsi katasztrófával megszűnt. (Mohács, örökké gyászos emlékezetű név vagy, mert te hoztad ránk az osztrák igát.)

Hát bizony a parlamentben forgolódást idéz elő nemcsak az osztrák, hanem a vallások, az érdekek és személyek különfélesége is.

Thaly Kálmán Rákóczinak is egyetlen bűne gyanánt tudja, hogy katolikus volt. Győrffy Gyula mindig hévvel csatáz a katolikus érdekek mellett. Rosenberget pedig mindig azonnal galvanizálja a hitbuzgóság, amint zsidókat említenek.

Ne fogadja a miniszter valamelyik képviselőnek a választóját, a legközelebbi alkalommal, tán még ugyanazon az ülésen, erősen megágyúzza érte a kormányt, de főképpen a minisztert. Ugyanez történik a protezsáltak ignorálásával, és az "ide is, oda is valamit" nagy Tisza Kálmán-i elvnek alkalmi elhanyagolása után.

Eszembe jut, micsoda áhítattal léptem át először az országház küszöbét.

A szívem földobogott, mikor a haza sorsának kohójában éreztem magamat. Még a szolgák is úgy tűntek föl előttem, mintha az ország gondjai boronganának az arcukon. És a képviselőket a folyosón micsoda magas lényeknek néztem!

- Ezek - gondoltam - a haza oszlopai, ezeréves nemzetünk életének új biztosítói. Megannyi Árpád, Werbőczi és Deák Ferenc.

Még a lelkem is kalapot emelt előttük.

Pedig a csoportok akkor is pletykáztak, Beőthy Aldzsi akkor is olyan adomákat mondott, amikre Fenyvessy Ferenc pirulva sietett tovább; az ellenzéki képviselők akkor is alázattal várakoztak a miniszteri szoba előtt a folyosón, és az örök-étvágyú, legifjabb Szász Károly akkor is derülten folytatta négy órával előbb megkezdett, zsebbeli ebédjét.

Akkor templomnak láttam azt, ahol forog az ördögmalom és játszódik az országnak a komédia.

Lássuk az újságilag leggyakrabban emlegetett szereplőket!

Wekerle Sándor

Nem azért kezdem vele, mert ő főalak, hanem azért, mert az olyan emberrel, aki minden hónapban megbukhatik, sietni kell.

Magas, testes ember.

A súlya 156 kiló. A járása nehézkes és a lába hegyét befelé fordítva jár, ami akkor is rosszul állana neki, ha nem volna magyar miniszterelnök.

Az arcát beretválja, és ez első pillanatra a lakáj hatását teszi az emberre, később azonban csak előnyére válik finom szögelletű, fehér, nagy arcának, amelyen a vidámság és ravaszság derűje játszik folyton, míg apró, fekete szemeiből az elmésség kiragyog.

A haja szürke, rövid és tüskés; gondos oldalválasztékkal hordja. A fülei mellett egy kis szakállfélét hord, ami jól áll neki.

Rendesen fekete kabátban jár és fehér nyakkendőt visel.

Kedves étele a sonkacsánk.

Kedves olvasmánya Shakespeare.

Kedves nótája: "Nagypénteken mossa holló..."

Az illatszerek közül a heliotropot használja.

Szereti Szilágyi Dezsőt, Csáky Albint, József főherceget, és tiszteli a szőke asszonyokat.

Mindig dolgozik, és mindig siet.

Gyakran látom őt végigrohanni a folyosón, be egyenesen a büfébe, ahol egy kis adag borjúpörköltet bűvészi gyorsasággal kap be; utána elszí egy fél szivart (Uppmant), s azalatt tíz-tizenöt embert kihallgat a kis miniszteri szobában.

Innen mindenki boldog arccal távozik.

Ő maga még boldogabb arccal siet végig a folyosón, de mielőtt az ülésterembe lépne, a fél szivarját beledugja a gázlámpa csavarójába.

Jó lesz az ötpercnyi szünet alatt.

A teremben nem üdvözöl senkit. Már a belépésekor a szónokra függeszti a tekintetét. Leül. Hallgat egy percig. Akkor már tudja, miről van szó.

Ha felelni akar, följegyez egy-két pontot, de sohasem láttam, hogy azokra a beszéde közben szüksége lett volna.

A memóriája jó. Az áttekintése tiszta. De ritkán hatol a mélyre; szívesebben csapong a felszínen, és átengedi magát az elméje játékának.

Innen van az, hogy hallgatva őt, azt mondjuk:

- Ez nagy és zseniális államférfi.

Olvasva pedig, azt mondjuk:

- Zseniális ember, de nem államférfi.

Nemcsak azért, mert énekelve beszél, és mert énekelve a versek is szebbek, mint szavalva, hanem főképpen, mert tűz van benne, az elmének az a tüze, amely csak a nagy poéták, művészek és nagy rögtönzők tulajdona.

Wekerle poéta, előadóművész és kitűnő rögtönző.

Mint poéta, sajátos megvilágítást tud adni a tárgynak, és megkapó formákat talál. Az embert beleragadja abba a nézetbe, amiben ő is ringatódzik, hogy ez a világosság napfény. Pedig csak villámvilágítás.

Mint előadóművész az arcának pikáns, gúnyos és derült színjátékával kíséri minden mondatát. Néha el is komolyodik, és önérzetes fellobogással csapkod jobbra-balra, nemritkán olyan hévvel, hogy magát is megsebzi, vagy pedig fedetlenül hagyja a vékonyabbik oldalát, ahova egy Apponyi vagy Horváth Gyula nem is késik a riposzttal.

De főképpen azzal ragadja a beszéde sodrába a hallgatók lelkét, hogy mindig rögtönözve beszél, és míg ötletei kápráztatóan cikáznak, egy másodpercnyi időt nem enged arra, hogy a szavait beszéd közben mérlegelhesse a hallgatóság. Az új meg új képek és fordulatok forgatagában ragadja magával a hallgatóság figyelmét. Megrohan, elkábít és kikacag. Olykor a legérdekesebb pontoknál hosszú mondatot bocsát előre, és csak mikor a lélegzetek is elállnak, süti el a színes rakétáját.

Érdekes ilyenkor nézni az öreg Tisza Kálmánt.

Rendesen ott ül mögötte a harmadik padban. A karjait keresztbe fonja. A lábait is keresztbe teszi és a följáró szabadjára kilógatva himbálja.

Mosolyog az öreg és nagyokat bólint, mikor Wekerlének egy-egy mondása elcsattan; de a mosolyában mindig benne van:

- Fiatal vagy, öcsém, fiatal.

Persze Wekerle egy csöppet sem tartja magát fiatalnak. Lám, az egyházpolitikai reformok fölszínre hozása micsoda zseniális dolog! Mikor már a vörös bársonyszéknek el van törve az egyik lába, és a nemzet zavarosnak látja azt a bizonyos bort, amelyet oly gyakran öntögetnek a parlamentben a pohárba, akkor ő föláll, és mint egy svarckünsztler, belenyúl a motyóba és előemel egy csillogó, tetszetős, szép arany serleget.

- Állok! És íme, kezembe veszem a Deák Ferenc hagyatékát! Drága és szent ez nekünk! Kinek mi tetszik: tokaji? Kávé? Likőr? Melegen vagy hidegen?

És valósággal az: Deák Ferenc pohara. Telve a liberalizmus tiszta borával.

Csakhogy ki játszotta azt az ő kezére?

Wekerle vakon kapott utána. Tetszett is neki. Az ő lelkét a liberalizmus napfénye melegíti, hát hogyisne fogadna el olyan eszközt a fennmaradásra, amely a saját elveinek is megfelel.

Ő maga is abban a gondolatban ringatódzott, hogy ezek a reformok természetes következményei az elkeresztelési rendeletnek.

Csak akkor, mikor megpillantotta a Bécs felől tornyosuló sötét felleget, akkor vette észre, hogy az eszköz mellett ő maga is eszközül van felhasználva.

Ez akkor rendkívül bosszússá tette.

Az ingerültsége olyan nagy volt, hogy napokig nem lehetett vele beszélni.

De a reformokat már akkor visszavonni nem lehetett.

Hát lássuk, hogyan készülnek a korszakalkotó kérdések? hogyan főznek a boszorkánykonyhán?

A magyar arisztokrácia egy része - az utóbbi évtizedben - koldussá lett és kisöprődött mind a főrendiházból, mind a közélet színpadáról, a más része azonban felgazdagodott.

Ez a felgazdagodott rész úgy van most, mint a pálmák az üvegházban. A pálmák az üvegházban nőnek, nőnek és egyszer csak megakadnak a tetőnél. Át akarják nyomni az üvegtetőt. Levegőre kívánkoznak.

A magyar arisztokrácia levegője az udvar.

Csakhogy az meg nincs.

Az udvar Rudolf halála óta kripta.

A király elaggott. A királyné az utazási vágy által űzetve, évek óta bolyong a külföldön, ma egyik országban, holnap a másik országban.

A mágnásnőknek, a főúri leányoknak új generációja nőtt azóta, és ez a generáció szomorúnak, elviselhetetlennek érzi a sorsát. Nincs udvar. Nincs tér, ahol ragyoghasson, szerepelhessen, virágozhassék a maga levegőjében.

Hol csillogtassa a gyémántjait? Hol ragyogtassa a nevét? Hol keveredjék név a névvel, család a családdal, érdek az érdekkel, ha az udvar levegőjében nem?

Ez az oka, hogy a magyar arisztokrácia évek óta sóvárogva várja és kívánja a trónváltozást.

Ez az oka, hogy a főúri szalonokban, mind Bécsben, mind Budapesten, már évek óta szövik-fonják a kérdést, hogyan lehetne ezt siettetni.

Ezért játszódott végre elő a polgári házasság kérdése, hogy a király egy országos bonyodalomnak elviselhetetlen unalmaiba keveredjék, és hogy alkotmányos érzületét összeütközésbe hozzák katolikus buzgóságával, és így, miután a liberalizmusnak ellene szegülni ereje nincsen, de viszont a klerikalizmus érdekeinek sem engedheti át a kezeit, a sok innen-onnan való zaklatást megunja, és tért adjon a változásnak.

Hát bizony Wekerle maga is alig vette észre, hogyan kerül a kezeibe a liberalizmus zászlója. De ha már megfogta, úgy fordította azt, hogy a nemesebbik oldalát vetette felül, és most már az arisztokrácia új módok fölött gondolkozhatik.

Károlyi Gábor gróf

A vidéki látogató két embert kérdez először, mikor a képviselőház karzatára fölkerül:

- Melyik Wekerle?

- Melyik Károlyi Gábor?

Hát az a szőke szakállú, tüskés hajú, hajlott hátú, kellemes arcú ember ott hátul. Fekete kabát van rajta, és egy vékony bot a kezében. A tenyerét a füle mellé tartja és úgy vigyáz Szapárynak a beszédére. De íme, hirtelen megmozdul. A két kezével a padba kapaszkodva, egy szót kiált magas és erős kappanhangon a beszélő felé. S percekig tartó, zajos derültség szakítja félbe a szónok beszédét.

Ez Károlyi Gábor.

A legdemokratább arisztokrata. Aki egyszer azt mondta a folyosón egy rangjabelinek többek füle hallatára:

- Kossuth is akkor hibázta el a politikáját, mikor csak egy mágnást akasztatott fel. Ha legalábbis negyvenet akasztatott volna fel, akkor ma másképp állana Magyarország.

A grófból nincs is őbenne egyéb, mint az, hogy egy kicsit raccsol, és hogy behunyt szemmel nyúl az erszényébe, amikor az néha tele van.

No, meg az ifjúsága.

Mert ő nem indult politikusnak.

A véletlen hozta össze a hatvanas évek elején Kossuthtal, Klapkával és a magyar emigráció többi tagjaival, s ezeknek a szíve lángjából kapta ő az első szent tüzet. Később, a hetvenes évek elején Garibaldival és Kossuthtal együtt lakott. Ez utóbbival Genuában. A rendkívül eleven és örökké jókedvű magyar mágnást mind a ketten szerették. Károlyit Kossuth ma is kedveli, bár azt nem is sejti, hogy az Athenaeum által nyújtott honorárium nagyságát Károlyi Gábor szabta meg, és hogy ebben a Károlyi révén jelentékeny része van egy magányba vonult, nemeslelkű mágnásasszonynak is.

Károlyi Gábor az Eötvös Károly biztatására lépett be 1887-ben a parlamentbe.

A székesfehérváriak, akik fölléptették, sose láttak ennél kedvesebb embert. A legutolsó paraszt-választóhoz is ellátogatott. Összecsókolgatta a gyerekeket meg az asszonyokat, s a tükör mellé odatette a fényképét.

A fehérvári asszonyok ma is őt tartják a teremtés gyöngyének, valamint a ceglédiek is, akik ha még egyszer monstre-deputációban tisztelegnének a képviselőjüknek, bizonyos, hogy velük jönnének az asszonyok is.

Pedig Károlyi Gábor se nem szónok, se nem a nagy államférfiak közül való. Neki az a szerepe van a parlamentben, ami a sónak a konyhán. De ő maga sem kíván többet. Jól tudja azt, hogy egy-egy közbeszólása többet ér hatás tekintetében, mint akármilyen fényes orációk.

A közbeszólásai néha olyanok, mint a bomba, amely váratlanul csap le és szétveti a szónoknak összes felépített argumentumait.

Mindenki emlékszik, hogy a Tisza Kálmán lejáratásában az ő gúnyjának sok része van.

Az is feledhetetlen közbeszólása, mikor ezelőtt egy évvel az Apponyi egyik nagy beszédébe, amikor Apponyi azt mondta, hogy nem volna bátor a kormánynak ezt vagy azt szemére vetni, az általános csöndben odaszólt:

- Az a baj, hogy nincs bátorsága.

Senki sem nevetett, de minden szív megrendült, mert érezte e szavaknak nehéz igazságát.

Maga Apponyi is levegő után kapott, és nem mellőzhetvén a közbeszólást, hallgatással valami olyanfélét felelt, hogy hivatkozik a múltjára, nem volt-e mindig bátorsága az igazat megmondani.

De a Károlyi szava maradt felül.

Károlyi Gábor gyűlöli a Tiszákat, Szapáryt és Vajay Istvánt.

Wekerlét szereti, de csak azért, mert attól tart, hogy utána Szapáry következik.

Apponyi Albert gróf

A politikai színpadunk Hamletje.

Hosszú, csontos ember. Kitűnő modell Don Quijote illusztrálásához.

Az arca olajbarna.

A szakálla gesztenye színű, ritka és rendetlen.

Az orra nagy és botrányosan félregörbült.

A szemei aprók.

A haját rövidre vágatja, és mintha megszopatná a fejét, úgy hátrasimítja.

A nyaka hosszú és mozgékony.

A kezei nagyok és mindig veresek.

A ruha, jöjjön bármilyen divat, sohasem illik rá. Ha bő, akkor lóg rajta; ha szűk, még idomtalanabbnak tünteti föl az alakját.

Szóval addig, míg meg nem szokja az ember, éppen nem valami kellemes látványosság.

Rendesen az első padban ül a balközépen. A háta ilyenkor meggörnyed. A kezeit keresztbe fonja, és mozgékony arccal figyel minden szónoknak a beszédére.

Ha a szónok unalmas, akkor hirtelen fölemelkedik, és kimegy a folyosóra, ahol rendesen egy-egy pártjabelijével beszélget. Kettővel egyszerre ritkán, hárommal soha.

Ő az egyetlen parlamenti alak, akinek a politikájával soha senki tisztában nincsen. De nem is lehet, mert ő maga sem tud tisztába jönni magával.

Benne mindig egy jezsuita birkózik egy liberális magyarral. Hol az egyik kerekedik felül, hol a másik.

Volt idő, mikor a klerikális tábor a vezérének tartotta. A Magyar Állam akkor az első betűtől az utolsóig hozta a beszédét, a püspökök pedig megválasztatták a Szent István Társulat elnökének. Volt idő meg, mikor a papok a vállukat vonogatták Apponyi magatartására, és a Magyar Állam tizenöt sorban írta le a beszédét. Volt idő, mikor azt mondták:

- Ezt az isten is miniszterelnöknek teremtette.

Volt idő meg, mikor így nyilatkoztak:

- Az isten őrizzen bennünket attól, hogy ez a kormányra jusson.

Ma ismét a Magyar Állam tartja dicséretre méltónak. Hogy holnap megint merre fordul, azt persze nem lehet tudni.

Élénk emlékezetében van mindenkinek, micsoda magasságba jutott Apponyi az 1887-i év azon pontjától főképpen, mikor zászlójára a nemzeti párt nevet írta. Hogy ragyogott ez a zászló, és milyen diadalai voltak az 1892-i választásokon!

Apponyi politikája a nemzet gondolkozásának és érzésének kifejezője- és kifejlesztőjeképpen tűnt föl valahára.

Úgy jelent meg előttünk, mint a tűzoszlop a pusztán tévelygő zsidóság előtt.

Ez az, amit vártunk.

Apponyi nevét még magasabbra emelte az a két nagy beszéd, amellyel a régóta érlelődő liberális eszmékre napsugárként hatott és azokat előhozta.

De hogyan vágódott azután mindenki hanyatt, mikor ő maga állott neki, hogy lekaszálja zöldjében a búzáját!

Mint szónokra elmondták már, hogy Cicero, O'Connel és Démoszthenész egy személyben; hogy a hangja csengő, dörgő és zengő; és hogy a beszédei műremekek.

Hát az bizonyos, hogy a mi rossz szónokaink között ő jó szónok, de az is bizonyos, hogy mintaképpen nem állhat mint szónok a jövő nemzedék előtt.

Az ő mesterkélten bonyolódott, hosszú körmondatai, nehézkes, nagyszabású beszédszerkesztése divatját múlta már, mint a krinolin. Ez a lejárt idők stílusa és elavult stílusok mondatszerkezete. Az előadás művészete nagyot haladt a hatvanas évek óta mind az írásban, mind a beszédben, ami voltaképpen egyre megy.

Az előadás művészete ma már nem ott áll, hogy a gondolatokat fonál-gombolyagok gyanánt eresszük le a mondatokban egymás után. A beszédet pedig kiszabni, mint valami köpönyeget, csak az akadémikusok és szobatudósok feladata lehet.

Ma frissebb levegő jár az elmetermékek alakításának műhelyében. Az eszmék és ötletek nem úszkálnak többé tócsákban, hanem tisztán és szikrásan vetődnek ki a művészi előadásból. A Cicero beszédeiről vett szerkezeti minták is lomtárban hevernek, éppúgy, mint a lovagkor páncéljai, amelyekben nekünk kényelmetlen már a mozgás, és melyek előtt megállva így gondolkozunk:

- Ki a manónak volt kedve ilyen nehéz ruhát viselni.

De elég erről.

Lehet, hogy az Apponyi politikájának éppen ez a körmönfont stílus felel meg: a kerülgetés, a kibúvó ajtócskák, az elburkoltság.

Apponyinak mély, öblös hangja van. Kissé a gégéjéből beszél, és hosszú-sovány karjaival mérsékelten gesztikulál. Azonban a taglejtései a melle közepénél feljebb sohasem emelkednek, s alig két-háromféle mozgást végeznek. Nem úgy, mint például Károlyi Gábor, aki még a botjával is gesztikulál a feje fölött, és föl-fölrántja a derekán a nadrágját.

Apponyi magánéletben kedves ember. A családi nevelésben megtanult jól franciául, úgy, hogy azt Magyarországon Szemere Attila, Pázmándy Dénes és Károlyi Gábor sem beszélik jobban. A zenében pedig olyan jártas, hogy akármikor kezébe vehetné az operaház karmesteri pálcáját.

Jól táncol. Kellemes társalgó.

Kitűnő gazda.

Bizonyisten kár, hogy a jezsuiták nevelték!

Zichy Jenő gróf

Az Andrássy úton egy képráma-kereskedőnek a kirakatában már hónapok óta mosolyogtatja a közönséget egy nagy olajfestmény.

Valami címfestő csinálhatta, mert hallatlanul ügyetlen mázolás. A király koronázásának egy jelenetét ábrázolja, éspedig a hatvágást.

De hát mi van ezen mosolyogni való?

Az, hogy a tömérdek alak közül élénken kivirít egy vörös fej, mint a pipacs a búzából: Zichy Jenő grófnak az 1893. évi ábrázata díszmagyarban.

Ez az egy fej részletesen ki van dolgozva, s míg a többi alak a királyt nézi, ez mintegy oldaltekintéssel a közönség felé fordul.

A vastag aranyráma tetejéről egy cédula lóg le, melyen e szavak olvashatók:

Megvétetett Zichy Jenő gróf által.

Bementem a kereskedőhöz, és mivelhogy az jó olajfestményekkel is szokott kereskedni, azt mondtam neki:

- Ugyan, hogy tehette a kirakatába azt az ízléstelen mázolmányt?

Vállat vont.

- Mit csináljak - felelte -, maga Zichy Jenő hozta hozzám, hogy tegyem ki a kirakatomba.

Széchenyi volt a legnagyobb magyar, Zichy Jenő a leghiúbb magyar.

Gazdag ember és fösvény ember.

Nemrégiben is országos szenzációt keltett a lyukas-paplanával, melynek a megfoltozásáért harminc forintot kért tőle egy iparos.

Zichy Jenő életében egyszer rukkolt ki nagyobb összeggel. Akkor, mikor az Eötvös minisztersége alatt rávezércikkezett a Pester Lloyd, hogy mint dúsgazdag magyar mágnás ne csak eszméket dobáljon föl a parlamentben, hanem áldozzon is valahára valamire.

Zichy Jenő akkor feltételesen tizenkétezer forintot tett le az iparoktatás céljaira, az esetleges deficit pótlására, de azonnal meg is indult körútra az országban és "iparmozgalmi ünnepélyek" címén harminckét várossal ünnepeltette magát bandériumokkal, fáklyás zenékkel és bankettekkel. Ezen ünnepeltetés költségei a városoknak összesen 34 546 forintjukba kerültek. Zichy Jenőnek a 12 ezer forintja is megmaradt, ünnepeltette is magát, és az ipariskolák is sikerültek.

Íme, ez a Zichy Jenő gróf politikája.

Zichy Jenő gróf vörös fejű, középtermetű, vastag nyakú ember.

Rendesen kávészínű ruhákban jár. A szakállát rövidre nyírottan hordja, s inkább egy jól táplált kefekötő hatását teszi az emberre, mint egy grófét.

A Rózsa utcában lakik, az öreg Pongrácz gróf képviselőnek a feje fölött az emeleten. Itt csinos lakása van. De úgy képekben, mint szobrokban és föliratokban, minden lépten-nyomon egy Zichy Jenőbe ütközik az ember.

A hiúságából nőtt ki az a reklámötlete is, hogy Ázsiába utazik az ősmagyarok lakóhelyének fölkeresésére.

Mert egy időben azzal foglalkozott, hogy a származásának az ágabogait kereste, s e célból minden régi történelmi könyvet megvett a Váci körúti és Múzeum körúti antikváriusoknál. Persze ki is sütötte, hogy a Zichyek nemzetségfája még tán az Árpádénál is régibb, amennyiben a Perzsiában levő Zich faluból származnak.

Azóta mindig indul Ázsiába, de persze sohasem megy. Esze ágában sem volt ez soha. Csak azt akarta elérni, hogy foglalkozzanak vele.

Mint szónok nem tartozik azok közé, akik be tudják vonni a folyosó beszélgetőit. Mély, zengéstelen hangjában elfulladnak a szavak, s csak nehezen érthetők.

Beszélni csupán az iparügyekről és a múzeumról szokott. Azt meg kell adni, hogy mindig mond valamit, mikor beszél, és hogy sok derék és hasznos eszmét vetett már föl a parlamentben.

Ha még valamit meg kell róla említeni, az csak a hölgyek iránt való túlságos szeretete, e tekintetben, azt hiszem, legnépszerűbb.

Rohonczy Gedeon

A szűz imája.

Egy nyári bál vagy téli jégünnep után a bakfisok csak róla álmodhatnak. Pedig a nappali világításnál már túl van a negyvenen, és a monokli már nem annyira díszül, mint inkább szükséges eszközül szolgál neki.

De ma is daliás alakja van. Középtermetű, erős ember. Pörge kis bajuszát gonddal kunkorítja, de haj dolgában kezdi elhagyatottnak érezni magát.

A nagy politikusok között nem kap numerust. Neki a politika is olyan sport, mint a rókavadászat vagy a korcsolyázás. Ma megkörvonalazza a jégcsaládot, holnap pedig ő viszi az első zászlót a liberális nagygyűlésre a nagy menet előtt, mely a polgárok egyenlősége mellett tüntet országosan.

De ő nem is indult államférfinak. Az egyetlen beszéde, melynek nem vívóteremben volt a folytatása, a Tisza szabályozásról szólott. Ezt tavaly mint a vízügyi bizottság előadója mondta el. De mert érdemes, okos és megőrzésre méltó beszéd volt, nem pedig veszekedés, a lapok könnyen átléptek rajta.

Rohonczy különösen akkor van elemében, mikor viharos idők járnak a parlament körül.

Ilyenkor nemcsak beszélni szokott, hanem lőni is.

Országos hatást különben a nemzet fejlődésére nyaranként szokott gyakorolni a sárgadinnyéivel.

Asbóth János

Biberach frakkban. Mefisto Faust nélkül. Leleplező, cselszövő és magánpolitikus. Okos, mint a kígyó; ravasz, mint a róka, és hiú, mint a páva.

Magas termetű, merev testtartású ember. Olyan mozdulatokkal jár-kel, hogy már a megjelenésére ezt mondjuk:

- Ünnepli magát.

Az arca hosszúkás. Szürke, vékony bajuszát hosszúra eresztené, ha lehetne. Rendesen fekete ruhában jár, és mikor a beszédre való felhívást várja, izgatottan teszi-veszi a szemén a monokliját.

Neki már mindig van hallgatósága, noha sohasem lehet tudni előre, hogy miről beszél. Titok az egész ember, pedig mintha az volna az élete célja, hogy ne legyen a világon titok semmi.

Minden beszéde egy-egy leleplezés. Tele van fullánkkal, gyanúsítással és ravaszkodással. Maguk a miniszterek a leghívebb hallgatói, mert Asbóth fölött mindig ott lebeg a kétfejű sas. A bécsi intrikák az ő ajkán találnak megnyilatkozást.

A szónoklása színpadias. Már az állása az. Az előadása pedig patetikus. De olyan pátosszal beszél, amelynek egy hangárnyalata mindig azt mondja:

- No ugye, milyen nagyszerű komédia!

Noha az ellenzék a Hentzi sírjának megkoszorúzása óta tisztátalan kezű embernek tartja, mégis éppen a baloldal az, amelyik éljenzésekre gyullad a beszédei alatt.

Mert Asbóthnak a beszéde vitriol. Hol a kormányt önti nyakon vele, hol a Tiszákat.

Máskülönben gyűlölt és félt ember a Házban.

Hentzi megkoszorúzása óta egyetlenegy ember szorított vele kezet. Az is jónak látta már másnap magát az elmebetegek gyógyintézetébe vitetni; pedig hát csak akkor követett el bolondságot, mikor Asbóthtal kezet szorított.

Asbóth ha nem is rokonszenves, de rendkívül eszes és tanult ember.

A nyilvánosság előtt tizenhét éves korában jelent meg először éspedig mint író. Azután csakhamar a politikai pályára lépett: huszonkét esztendős korában ugyanis becsukták, mint az Almássy-Nedeczky-féle összeesküvés részesét. Ez időtől kezdve mindig a politika levegőjében élt. 1866-ban beállt a Klapka-légióba is, de persze jól kiválasztott időben, mikor ti. a nikolsburgi békeokmányt szerkesztették. Volt lapszerkesztő is: Kolozsvárott az Ébredés című lapot szerkesztette. Itt hozta világra a híres thobsai ütközetet, amelyet jobban restell ma is, mint a római leleplezést.

Mert, amint említettük, rendkívül hiú ember, csakhogy a hiúsága nem abban kulminál, hogy derék, jó embernek tartsák, hanem abban, hogy mint rendkívüli alak szerepeljen a parlament történetében.

Ezt máris elérte. Csakhogy ebben a szerepében hasonlít az indiai durián gyümölcshöz, amelyet befogott orral élvezhetnek csak az emberek.

Vajay István

Ott állunk, hogy Vajay István híres ember, és a parlament napi krónikáiban folytonosan szerepel.

Ő az egyetlen ember a parlamentben, aki nem tudja titkolni az elméje fogyatékosságát.

Az igaz, hogy ennek Károlyi Gábor az oka.

Vajay úgy van Károlyi Gáborral, mint az Aesopus szamara a fülemülével.

Az emberek dicsérték a fülemülét, hogy milyen gyönyörűen énekel. A szamár fölgerjedt a dicséretre, és szintén énekelt.

Vajay rendületlenül meg van arról győződve, hogy ő szellemes ember.

Legyen meg neki az ő hite szerint ez a bibliai boldogsága.

Vajay máskülönben sem valami rokonszenves alak. Kövér, nagy fejét az önhittségnek kirívó vonásai teszik karakterisztikussá. A szemei aprók. A szájával folyton csámcsog. A hangja éles, rizsikelő, fülbántó.

Hol a jegyzői széken, hol a napló-szerkesztő helyén, hol a kormánypárt padjain pillantja meg az ember.

De akárhol ül, mellette sohasem ül senki. S e tekintetben ő igazán egyedül áll a parlamentben.

Rosenberg és Visontai

Ha nem ismered Rosenberget és Visontait, ülj nyugodtan a karzaton és várd meg, míg valamelyik szónok a beszédében zsidókat említ.

Abban a pillanatban mozogni látsz egy nagy termetű, fekete, piros képű fiatalembert a kormánypárt padjain, és ugyancsak egy piros képű, szőke szakállú embert az ellenzék padjain.

Az egyik Rosenberg Gyula.

A másik Visontai Soma.

Sámson és Gedeon.

Rosenberg agyonlőtt egy Batthyányt, és mint híres ember bekerült a parlamentbe.

Visontai pedig megvédelmezett egy gyilkost, és mint szintén híres ember bekerült ő is a parlamentbe.

Most mind a kettő hű őre a zsidóság érdekeinek, bár emellett mind a kettő jóravaló és kellemes modorú magyar ember.

Rosenberg sokat hallgat.

Visontai sokat beszél.

Lehet, hogy valamikor miniszter lesz belőlük; ha előbb nem, akkor, mikor Istóczy kerül a kormány élére.

Andreánszky Gábor báró

Mint antiszemita képviselő kezdte. Mint fotográfus folytatta. Hogyan végzi, azt tudni nem lehet.

Beszélni ritkán beszél. Akkor is legfeljebb Bethlen András miniszternek.

A beszédei jók. A fotográfiái rosszak.

Az egyetlen, amivel kiválik a köznapi tehetségek közül, az, hogy ő tud legerősebb halljukot kiáltani.

Ugron Gábor

Mikoriban az országgyűlések írását kezdettem, egy napon, ahogy a Házba lépek, nagy lármát hallok kihangzani a teremből, mintha legalábbis öt ember gyilkolta volna egymást odabenn.

- Mi az, mi történik? - kérdem ijedten az ajtónálló rendőrt.

- Semmi - felelé az -, Ugron beszél.

Bemegyek a terembe, hát csakugyan Ugron áll ott, és velőkbe csattogó éles-erős hangon beszél arról, hogy a marhasót némely esetben tisztábban szeretik a gazdák.

Ez a beszéd úgy tűnt fel nekem, mintha Kinizsi Pált látnám, amint hősi erejének teljességét kifejtve, a két kardjával bőszülten trancsírozna egy kirántott csirkét.

Ugron nem találkozott a maga epochájával.

Ugron forradalmárnak született. A lelke tűz. A szónoklatai viharok. A mondatai kartácsok, amelyek robbannak és gyújtanak, de sohasem ölnek.

Ugron kiváló elme és kiváló szónok.

Mikor a marhasónál nagyobb érdekességű témáról beszél, az mindig eseményszámba megy. Ő már a bevezetésével túlmegy azon a sikeren, hogy leköti a hallgatóság figyelmét. Ő a lelkeket ragadja magával. Gyújt. Rémit. Fenyeget. Villámot suhogtat a kormány feje fölé. Lő, vág, szúr. És mindezt egy perc alatt.

A következő pillanatban egyszerre leesik a hangja, és te kijózanodva, bámulva nézel rá; de a következő percben ismét ott vagy, ahol előbb voltál. Mert Ugron hangja ismét emelkedik. Hosszú, vékony mutatóujjával csáklya gyanánt vagdalja a levegőt, s a hangja csattog, és a vihar újból feltornyosul, és a villámok újra csattognak.

És ez így megy néha egy órán keresztül.

Ugronnak valóban az a nagy hibája, hogy nem tudja a hangját modulálni. Nem ismeri azokat a szónoklati fogásokat, amik csak a hang erejének kellő időkben és szavakhoz alkalmazottan való beosztásában érvényesülhetnek. Sohasem olvasta, hogyan szónokolt Kossuth, és nem tudja azt, amit a legkisebb énekes színész is tud: a crescendo és decrescendo alkalmazását.

Innen van az, hogy amilyen hasonlíthatatlanul nagy hatásokat tud időnként előidézni a szónoklatával, a többi esetben üres és csinálva-csinált lármázásnak tűnik az fel.

Handabandáz.

Ugron máskülönben magas, kerek fejű, apró szemű, tüskés szakállú ember. A bajuszát nem gondozza, ami sokat levon az arc és alakja festőiségéből. A hangja erős és éles. A gesztusai csapkodók. Öltözködni nem tud.

Azt mondják róla, hogy ősrégi székely családból származik és hogy túlságosan takarékos ember.

Nem tudom.

Mindössze a múltját. Pesten tanult. Párizsba ment huszonnégy éves korában az 1871-i szorongattatáskor, hogy a köztársaság zászlója alatt harcoljon. Majd a Garibaldi seregébe állott, és részt vett egynéhány csatában.

A katonai kérdésekben való jártassága innen származik.

Fejérváry minisztert sokszor mennykövezi. Az ember azt hiszi ilyenkor: no, most mindjárt nekiesik és széttépi.

Pedig a beszéde után együtt cigarettáznak künn a folyosón.

Tisza Kálmán

Tisza Kálmánt ma már úgy nézik a karzati látogatók, mint a múmiákat szokták nézni a múzeumban.

Nem kell megmutatni, melyik az. Az ő feje a kerek, fehér szakállal, vékony bajusszal és fekete pápaszemmel éppolyan ismert, mint Bismarcké, vagy magáé a királyé.

Az évek hosszú során nem is változott semmit. Legfeljebb annyit, hogy a szakálla most már tiszta hófehér, olyan fehér, mint a bátyjáé, Tisza Lászlóé, aki más egyébbel nem is tűnik ki a képviselők közül.

Tisza Kálmán ma már hallgató ember. Nincs is mindig bent a Házban. Szívesebben üldögél künn a folyosón, ahol elmaradhatatlanul mellette lehet látni az ő kedves krónikását, Mikszáth Kálmánt. Mikszáthot szeretheti is. A nimbuszát, melyet az uralkodása teljesen lekoptatott, Mikszáth aranyozta helyre a humorával. Ha Mikszáth nincsen, Tisza Kálmán ma fekete alakja a magyar parlament történetének.

Tisza Kálmánt mi éppúgy nem mérhetjük meg, mint ahogy Vajay nem tudta megmérni a Szent István tornyát, mikor Bécsben járván, alája állott, és fölnézett rá, és fölkiáltott:

- Jaj, de magos!

Ezelőtt pár évvel magam is láttam, hogyan hajladoztak előtte az emberek.

Ma már nem hajladozik előtte senki.

Tisza Kálmán egyszerű öregúr. Pózolni sohasem is tudott. Most is azt a kabátot viseli, amit a nagyváradi szabója varr neki, és pirítós kenyeret eszik kuglerek helyett a vacsorája után.

A parlamentnek most már csöndes tagja ő. Csupán akkor lehet látni a teremben, mikor Wekerle vagy Horváth Gyula beszél, vagy pedig mikor előre jeleznek valami érdekes beszédet.

Ilyenkor a Wekerle és Hieronymi széke mögött levő harmadik padba ül be. A fején fekete sapka. A kezében pedig a gömbölyű keménykalapját tartogatja. Az arca a szónok felé fordul. A csattanós helyeken jókedvűen hunyorgat. Wekerlének mosolyog. Horváth Gyulának bólint is olykor.

Mikor ő beszél, az egész Ház elcsöndesül. Egyesek kiállanak a középre. Herman Ottó a két tenyeréből pótfüleket csinál. Károlyi Gábor pedig olyan, mint a macska villámláskor.

Zengéstelen, száraz, gyönge és nehezen érthető hangon szólal meg, de amiket mond, minden szavának van értéke és súlya.

A karzati közönség ilyenkor bosszankodva hajlik előre és hegyezi a füleit, csak az alant felzúgó helyeslések vagy ellentmondások jutnak fel hozzá.

Az öregúr különben ma már inkább csak a folyosón beszél. Kritikus napokon bemegy Wekerléhez a miniszter-szobába és ott ad neki tanácsokat, vagy pedig, mikor a parlamentben váratlan vihar tör ki, a padból izen Pulszky Gusztitól vagy Hieronymitől hozzá.

Ezt persze mindig oly kíméletesen teszi, hogy alig lehet észrevenni.

Az öregúr nem változott. De a tábor, az változott. Az öregúr ma is olyan csöndes, olyan egyszerű, olyan barátságos, mint azelőtt volt.

Wekerle eltanulta tőle a ravaszságot, de nem a házi politikát, azt a modort, amellyel Tisza a szabadelvű párt minden tagját barátjává tudta tenni.

Az öregúr jó barát volt és meleg ember. Wekerle gőgös és hideg.

Az öregúr szilárd volt. Wekerle makacs.

Az öregúr szerény volt. Wekerle feszeleg.

Az öregurat a király szerette. Wekerlét elszíveli.

Az öregúr uralkodott tizennégy esztendeig. Wekerle nem fog uralkodni négy esztendeig.

Tiszára azt mondták, hazafiatlan ember. Magam is ingerült voltam ellene, mikor Kossuthot kihonosították. Hanem valami mégis megenyhítette iránta a véleményemet.

Egy ízben ugyanis meg akartam venni Rozsnyai antikváriusnál Horváth Mihálynak A magyar nemzet történelmé-t. S ugyanakkor, mikor a boltban alkudtam rá, belépett az öregúr.

- Van-e egy Horváth Mihálya? - kérdezte a kereskedőtől.

- Van - felelte az, örömében reszketve.

- Mi az ára?

- Harminc forint, kegyelmes uram.

- Megveszem - mondá az öregúr a kopott bugyellárist elővéve -, újonnan nem kapom, aztán neve napja lesz holnap a fiamnak.

És megvette.

Hanem, hogy aztán Tisza Pista mit tanult ebből a történelemből és hogy mit fog még tanulni, az a jövő titka.

Tisza Pista

Az öreg Tisza fia.

Az értelmének politikai fejlődése abban az időben történt, mikor a Tisza családnak oka volt arra, hogy a népszerűséget semmibe se vegye.

Innen van az, hogy Tisza Pista sportot csinál abból, hogy minél népszerűtlenebb legyen.

Ez természetes karakterfejlődés; ezen csodálkozni nem lehet.

Máskülönben eleven eszű, tanult ember.

Hosszú, száraz, szikár legény. Hasonlít az apjához. Gondos nevelésben és politikai iskolázásban részesült. Tanult Berlinben és Heidelbergben is. Tűrhetően stilizál, és okos dolgokat ír.

Mikor beszél, rendesen skandalumokat csinál a Házban. Ilyenkor az arca sápadt és kikelt. Nyugalmat erőszakol magára, és egy elbizakodott, hetvenkedő legényke hatását teszi a hallgatóságra.

Pedig amiket mond, mindig talpraesett dolgok, csak az egyénisége és a modora teszi a hallgatókat, már mielőtt szólna, ingerültté.

Ő egyenesen miniszterelnöknek született. Tisza bizonyára legalábbis addig óhajtott kormányelnök maradni, míg a fiát megteheti miniszternek.

Nem sikerült.

Tisza Pista pedig az egyénisége miatt nehezen tud magának utat törni.

Pulszky Guszti

Akik olvassák, azt mondják róla:

Ez értelmes ember, de nincs isten, aki megértse.

Akik hallgatják, azt mondják:

Hallatlan, micsoda unalmas fecsegő.

Akik érintkeznek vele, azt mondják:

Kellemetlen fráter.

Én mindössze azt tapasztaltam, hogy mindig Wekerle körül lődörög, és hogy hízeleg neki. Hát én meg azt mondom:

Ennek az embernek jövője van.

Illyés Bálint

Költő, pap és politikus.

Mint pap, nem tudom, milyen. Mint politikus: lírikus; és mint költő: politikus.

Mikor versét olvasom, azt gondolom, vezércikket olvasok; mikor pedig a beszédét hallgatom a Házban, azt gondolom, verseket szaval.

A feje hasonlít a Szent Péter apostol fejéhez. Én ugyan a jelzett apostol fejét sohasem láttam, de meg mernék rá esküdni, hogy ilyen volt. S ha Szent Péter újra a földön járva végigballagna Bárándon, ott a polgárok egyszerre fölkiáltanának:

Nini, ahun megy Illyés Bálint.

Ő azonban komolyan fogja fel mind a politikát, mind magát. Talán egyetlen ember a pártban, aki hiszi, hogy a kormányra jutást megéri.

És ebben nincs is lehetetlenség. Ő, aki mint katona részt vett a szabadságharcban, noha akkor csak tizenhárom éves volt, nem lehetetlen, hogy rendkívül magas kort fog elérni.

A szónoklatait gondosan megírja előre, és puskázva beszél. Vagyis maga elé teszi a megírott beszédet, és fél szemmel lepislogva olvassa. Olyan érzéssel beszél mindig, mintha halottat prédikálna el, és ami floszkulust talál a lapokban és versekben, azt gondosan mind beleszövi a beszédeibe.

Derék magyar ember és jó hazafi, de sohasem lehet hasonlítani világító toronyhoz.

Andrássy Tivadar gróf

Andrássy Tivadar mindig örül, mikor Szapáry Lászlót hallja beszélni. Nem azért, mintha az holmi érdekes vagy okos dolgokat beszélne, hanem azért, mert ez az egy ember rosszabb szónok, mint ő.

Az embernek szeme-szája eláll, hogyan lehet annyira utánozni a vízbe fuldoklót, mint ő teszi, mikor beszédet tart.

Aki nem ismeri őt és ilyenkor hallhatja, azt mondja:

Nem értem, mit beszél, de azt látom, hogy írás van előtte, bizonyosan a titkárja csinálta.

Pedig ez egy igen rendes agyvelejű úriember. Az elnöki széken mint alelnök kifogástalan ügyességgel mondja el a kellő megjegyzéseket, és a közéletben is minden szereplése azt bizonyítja, hogy Andrássy Gyulának a fia.

Jó hazafi is.

Buzgó elnöke a képzőművészeti társaságnak, és liberális, egyenes ember.

Bár sok ilyen gyönge nyelvű, de izmos lelkű magyar ember volna a mágnásaink között!

Ugron Zoltán

Fiatal ember. Szereti Károlyi Gábort és a kockás nadrágot.

Mint buzgó közbeszólási gyakornok keltett az utóbbi időben figyelmet.

Hogy a politikában önmagát felülmúlja valamikor, az lehetséges, de hogy másokat nem fog felülmúlni, az meg bizonyos.

Atzél Béla báró

Magas termetű, kis kerek fejű, nagy fekete szemű ember. A haját meg a szakállát nyírja. Elegáns. Büszke. Jó barátja mindenkinek, aki a bárón felül van.

Ő most nagyobb ember, mint a maga idejében Széchenyi volt. A kaszinóban ő fújja a tenort. Károlyi Pistának jó barátja. A poroszoknak pedig ő a gőzmasinája.

Annyi bizonyos, hogy valami mindig mozog benne. Vannak néha jó eszméi, melyeknek a megvalósítása a nemzetre nézve üdvös lenne, és van hozzá pénze is.

De a kitartás hiányzik nála.

Thaly Kálmán

Az ő karakterisztikus tatárfeje mindjárt szemébe tűnik a képviselőház látogatóinak.

Összenyomott, erős vonású arc. A fejét pedig mintha mindennap a borbély kirakatából hozná a Házba.

Valamikor fekete ember volt. Most már fehéres-szürke. Hiába, megöregszik minden a világon.

Ő mint poéta kezdte a nyilvánosságot. Ő csinálta az Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted kezdetű, bokázó nótának a szövegét.

Ma már nemigen ismerik ezt a nótát, mert nem bokázik a magyar, de a hatvanas években együtt énekelték a Garabangyi (Garibaldi) nótával országszerte.

Az arca és alakja olyan pogányul kuruc, hogy az ember őt először látva, azt mondja:

No, ha ez felöltözne gyolcsingbe, gatyába, nem szeretnék vele találkozni a Bakonyban.

Pedig egy galambszívű, jólelkű öregúr.

Ha fel is ruccan olykor, öt perc múlva már ő maga siet békülni, és csak azért nem vakarja a fejét röstelkedésében, mert a frizuráját összezavarná vele.

Rendesen a Fejérváry miniszter széke mellett ül, és innen beszélve szokta összeszidni szemtől szembe rögtönzött haraggal. Fejérváry mosolyogva néz rá. Az öreg meg csak beszél, csak ágál. Mikor aztán bevégzi, az az első dolga, hogy előveszi a zsebéből a cukorpikszist, és odakínálja Fejérvárynak.

Csakhogy míg a pikszisre kerül a sor, nagyot kell addig várni, mert Thaly Kálmán minden pillanatban kész arra, hogy beszédet kezdjen, csak a befejezést nem tudja megtalálni.

Hiába oszlik ki a teremből az egész országgyűlés, hiába sugdossák hátulról:

- Fejezd már be!

Neki ez mindig nagy munka, s csak a végső kimerülés bírja rá, hogy az utolsó mondatot befejezze.

Persze azt mondanom sem kell, hogy színtiszta hazafi, és hogy nem enged a negyvennyolcból.

A kurucokból gyakran idéz. Az isten trónjára is azt látja felírva: "Pro patria et libertate!" De ő maga az akkori nagy alakok közül legjobban csak Bottyán generálishoz hasonlít, aki tudvalevőleg a fél szemére vak volt.

Issekutz Győző

Fekete, cigányforma, alacsony örmény ember.

Ritkán beszél, de mindig olyan hosszan, hogy Apponyi is beleszédül a hallgatásába.

Ez onnan van, hogy Issekutz képtelen a legegyszerűbb dolgot is röviden kifejezni. Ha ő például ezt akarná mondani a parlamentben: "odakint esik az eső", így mondaná el:

"Tisztelt Ház, talán nem élek vissza az önök becses figyelmével, midőn itt egy rövid megjegyzést óhajtok tenni, előrebocsátván, hogy ez a megjegyzésem korántsem az előttem szóló tisztelt barátom szavaira vonatkozik, csupán konstatálása egy olyan időrendi változásnak, amely mezei gazdaságunkat mélyen érdekli, és így általános figyelemre joggal tart igényt úgy az igen tisztelt miniszter úr részéről, mint a nemzet részéről. Tisztelt Ház, ezek előrebocsátása után hozzáfogok megjegyzésem kifejtéséhez, kijelentvén, hogy ebben csupán egyéni szempontból és nem a párt nevében nyilatkozom. Tisztelt Ház, azon területen, amely nem tartozik ezen igen tisztelt épület területéhez, de ehhez igen közel állván, szomszédosnak is volna mondható, ha ugyan a »szomszéd« szó fogalma megfelelne két nem szorosan együvé kapcsolt és nem egynemű micsodaság természetének, hát mondom, tisztelt Ház, az említett területen olynemű tünetek mutatkoznak, amelyek a rendes időjárás lényegétől eltérve, a felső, nem politikai, de légi rétegek cseppfolyósságát involválják" stb. ad infinitum.

Szóval, mikor beszél, mindig vizes idő van.

Istóczy Győző

Nyugszik a feltámadásnak boldog reményében.

Szilágyi Dezső

Óriás a törpék között.

Olyan szónok, mint John Bright. Tanult. Tud. Van benne akarat és kitartás. Az alkotásai praktikusak. Ha kell, jó modorú; ha kell, goromba, mint a bérkocsis.

Az Isten is miniszternek teremtette.

De a parlamenti menyasszonysága mégis soká tartott.

Ennek azonban ő maga az oka.

Életének legfőbb gyöngesége az volt, hogy bevette az Apponyi maszlagát.

Apponyi ugyanis el tudta vele hitetni, hogy Magyarországon a polgári származása miatt sohasem lehet miniszter. Egy polgár-miniszter volt csupán: Horváth Boldizsár. Több nem lesz. Ha mégis lesz valaki, az nem lehet más, csupán csak Szilágyi Dezső, de csak akkor, ha Apponyi lesz a miniszterelnök.

Szilágyi Dezső abban az időben komolyan fogta fel Apponyit. Hitt benne.

De aztán kijózanodott.

Ment a maga útján, és a hajóját, ha meg is roncsoltan, de nem összeomlottan vitte a kikötőbe.

Mint miniszter rendkívüli munkaerő és szorgalmas is.

Ez eddig hihetetlenül hangzott. A kövérsége miatt ugyanis ráfogták, hogy lusta és kényelmes. Szilágyi az alkotásaival felel a gonosz nyelveknek.

Az udvarnál nem szeretik.

Ahányszor még Bécsben járt, mindig örömmel jött haza. Nem azért, mintha jól végzett volna, hanem mert túlesett a hosszú és hideg, ünnepies ábrázatokon.

Bécs még mindig ellenzéki fluidumokat lát benne. Lehet, hogy ezután - a Kossuth-zászlók betiltása miatt - szívesebben fogadják, sőt tán ebédre is meghívja a király.

Szilágyi Dezső szereti a jó ebédeket (ámbátor a király asztalánál testileg még nem lakott jól magyar ember) - és az is illusztrálja az ő politikai buzgalmát, hogy az ülések ideje alatt semmivel sem étkezik jobban, mint a legutolsó diurnistája. Egy kis borjúpörkölt, egy szelet sonka futtában, néha állva bekapva -, ez az igazságügyminiszter ebédje néha heteken át.

És ebben csak annyi változatosság van, hogy ha beszéd során van, akkor egy pohár közönséges asztali bort, ritkábban egy pohár madeirát önt be.

Hogy aztán mennyi spiritusz van a beszédeiben, azt mindenki tudja. Őt hallgatni élvezet, kivált ha rögtönzötten beszél, hogy valakinek a támadásait visszaverje. Ilyenkor a gorombaság csimborasszói magaslatára emelkedve, kápráztató tűzijátékokat produkál.

Az előadásában van valami professzori. Jobbra és balra hajlong. Olykor meg - különösen mikor nevetségessé akarja tenni a tisztelt előttemszólót - táncmesteri állásokat vesz föl, s aztán ördögi mosolygás kíséri az éles nyilakat, amelyeket biztos és erős kézzel lő az ellenfelére, egy perc alatt elborítva ezernyi sebbel, amelyek közül nem egy életveszélyes is.

A privát életben hol selyem, hol pokróc. Az alantasaival szemben mindig pokróc, de nem azért, mintha rossz ember volna, hanem mert unja az apró-cseprő ügyeket, és mindig kevesli, amit dolgoznak.

Tud angolul, franciául és németül. A memóriája nem éppen kitűnő, de az elméje friss és széles határban mozog.

Kitűnően vív, és kedvesen udvarol. De nem kitartással.

Ez az oka, hogy házasságig még nem udvarolt senkinek.

Babó Emil

Magas, sudár, barna legény. Az arcában a magyar, a jász és tatár-típusnak sajátságos keveréke. A haját gondosan szétválasztja. A nadrágját vasaltatja. Veres nyakkendőt hord fekete ruhához, és feketét a tarka ruhához.

Az 1892-i választások hozták be a Házba, és a szeged-tanyai népet képviseli. Mikor először megszólalt a Házban, azt mondták:

Szakasztott Orbán Balázs.

És a mély, dörgő hangjában van is a megboldogulttal valami hasonlatossága.

A függetlenségi pártnak egyik legmerészebb szónoka. Szorgalmas képviselő. Mindig hű őre a tanyai nép érdekeinek.

A Háznak ő a leggyakorlottabb és legflegmatikusabb vívója. Egy duellum előtte éppolyan csekélység, mint egy beretválkozás.

A flegmájáról beszélik a következő történetet:

Szegeden ezelőtt egynéhány esztendővel egy angol járt, aki nem tudott magyarul.

Az angolt azon a részen, ahol az ember az állati származásának címerét hordja, megharapta egy kutya.

Az angol megy az utcán és meglátja Babó Emilnek az ügyvédi tábláját:

Dr. Babó Emil

A dr. tévedésbe ejti. Fölmegy Babóhoz. Babó a szokott egykedvűséggel fogadja, és helyet kínál neki. Azonban az angol nem ül le. Se szól, se beszél. Leveti a kabátját, leveti a mellényét, lerakja a gallérját és eközben a kardokra néz, amikor az irodát díszítik.

Babó, látva az angolnak haragos szótlanságát, szintén levetkezik derékig. Azután leemel két kardot a fogasról. Az egyiket az angol kezébe nyomja. A másikat ő fogja marokra. Azzal összecsap vele és végigvágja az arcán és a mellén.

Az angol káromkodik.

Babó tűt és cérnát vesz elő. Legyűri az angolt a kanapéra, összevarrja a sebét, vattát tesz rá, beköti. Azután felöltözteti szépen, és az ajtón kikísérve, barátságos kézszorítással elbúcsúzik tőle.

Ez Babó Emil.

Mindig lovagias, mindig udvarias; mindig flegmatikus és mindig magyar ember.

Egy dologban még Apponyit is lefőzi. Abban, hogy sokkal szebben tud táncolni.

Ivánka Oszkár

Fiatal ember, látszatra. Értelmes ember valósággal. Vékony kappanhangja a nemzeti párt seregében gyakorta megszólal. A közgazdasági ügyekben és a nemzetgazdasági kérdésekben széles szakismereteket mutat. A miniszterekkel és a kormánypárttal az izgatott vitákban hévvel gorombáskodik. Apponyinak hű fegyverhordozója.

Széll Kálmán

Az állandó miniszterelnöki kandidátus.

A régi jó világban Deák Ferenc tette őt miniszterré, mert a keresztapja Deák Ferenc volt, az ipa pedig Vörösmarty Mihály.

De őt érdemmel vette arany-tenyérre a protekció.

Valódi államférfiú, szorgalmas ember.

Aztán még annyira fiatal (negyvenkilenc éves), hogy még egy-párszor lehet belőle pénzügyminiszter.

Barabás Béla

Ügyvéd volt Aradon. Rendkívül barna arca nagy klientúrához juttatta. A románok ugyanis azt gondolják, hogy román; az örmények azt, hogy örmény; a zsidók is, a keresztények is magukhoz tartozónak gondolják. És ő mindenkit meghagy a maga hitében.

De jeles ügyvéd. Jó szónok, és van elég furfangja a törvénytudáshoz.

Már egyetemi hallgató korában kiválott a társai közül erős függetlenségi érzelmeivel.

Az aradi vértanúk emlékoszlopát az ő kezdeményezéséből építették.

A hírlapíróknak kedvében jár (és ez nem kerül nagy fáradságába, mert jó modorú, szeretetreméltó ember) - ergo okvetlenül híres ember lesz belőle.

Jókai Mór

Egy halhatatlan a halandók között.

Nem éppen kellemes állapot mindig a szemek kereszttüzében létezni, s tudni azt, hogy: no, ezek most azt nézik, hogy állok, hogyan pödröm a bajuszomat, hogyan eszem, hogyan járok.

És ez untatja is Jókait.

Beleunt a saját dicsőségébe. Többet már nem érhet el, mint amennyit elért, és nincs nagyobb vágya, mint hogy valami csöndes zugban, gondoktól mentesen élhessen.

Persze az ilyen jó embernek, mint ő, ez lehetetlen. Ő egész életén át a jó barátainak írt pénzt. Az övé csak a munka maradt, no meg a dicsőség, amit semmibe se vesz.

Most is életerős, magas és eléggé egyenes ember.

A tekintete tiszta, a beszéde csengő, az esze járása fiatal.

Rendesen fekete ruhába öltözködik, és hátul kilógatja a fehér zsebkendőt. A fején paróka van; a zsebében ceruza, az arcán jóságos mosoly.

De valahányszor a parlamentbe lép, mindig ott lebeg az arcán:

Unlak benneteket, politizáló nép; csupa frázis vagytok és haszonlesés.

Legjobban érzi magát a svábhegyi kertjében. Itt megfeledkezik a világról, és elbeszélget a bokraival és virágaival, a mindig kedves természettel.

A téli lakása a Bajza utcában van. Egy rosszul épített villa ez. A közönség nem is sejti, micsoda puritán-egyszerűségű írószobája van az öregnek. Önképzőköri poéta nem tudna írni abban a szobában, mert az ajtaja szimpla és egyenesen a nagylépcsőről nyílik.

Az ajtó előtt ott szuszog meg mozgolódik folyton egy szolgaember; és a lépcsőn járók kopogása is úgy behallatszik az öregúrhoz, mintha az íróasztala mellett mennének el.

És ilyen hétköznapi zajban írja ő azokat a bűbájosan szép regényeket, amikben a fantáziájának délibábja ma is a régi tündérszínekkel játszik és gyönyörködteti az egész világot.

Bizony nem érdemes Istennek se lenni aranybánya nélkül.

Szemere Huba

De genere Huba. Ami annyit jelent, hogy az ősei Árpád apánkkal együtt jöttek be a hazába. Fia ezenkívül Szemere Bertalan miniszternek, és unokaöccse Szemere Miklósnak, a poétának.

És a legszerényebb tagja a Háznak.

Szőke fiatalember. A hangja gyönge, de a beszédei erősek. Különösen a Bethlen András miniszter kérdéseibe szokott beleszólni, amikor is kiváló nemzetgazdásznak bizonyítja magát.

A függetlenségi párthoz tartozik.

Bartha Miklós

A vihar emberi alakban.

Született 1848-ban. Él 1848-nak.

1880-ban vonta magára először a nemzet figyelmét, mint áldozata egy katonai fegyveres brutalitásnak. Ő csak a tollával sértett. Azok ketten karddal rohanták meg őt, és a védtelen embert a szobájában úgy összevagdalták, hogy csak az Isten csodája tartotta életben.

De a kegyetlen afférnek jó vége lett. Őt országgyűlési képviselőnek választották, a két hadnagyot pedig kapitányi rangba emelte a legfelsőbb kegyelem.

Bartha a legszebb politikai cikkeket írja az országban, és a legformásabb beszédeket mondja a képviselőházban.

A stílusában van valami Kossuthból, Hugo Victorból és Shakespeare-ből.

Magas, deres fejű ember. Az arcát az akaratszilárdság vonásai karakterizálják.

Ifjúságában Petőfi volt a bálványképe. Innen van, hogy ma is Petőfi-szakállt hord.

Később, hogy Kossuthnak a vezéreszméit megértette, lángoló lelkesedéssel állott a függetlenségi tábor zászlója alá.

Ma is ott van. Ott is marad.

Harcol tollal és szóval, s ha Ugron Gábortól el tudná oldani a hajóját, egyik nagy intézője lehetne a függetlenségi törekvések jövőjének.

Csávolszky Lajos

Mint képviselő nem sokat hallat magáról. Mint szerkesztő országszerte ismert a neve, főképpen a hallatlan szerencséje miatt, hogy a kezében minden arannyá változik.

Milliomos.

Egyetlenegy számítását húzta át a sors. Ez eléggé érdekes arra, hogy följegyeztessék.

Csávolszky, ismerve Kossuthnak a helyzetét, ajánlatot tett neki, hogy legyen az Egyetértés-nek fizetett munkatársa.

Ez történt 1894 januáriusában.

Havi ezer frankot ajánlott föl Kossuthnak, s nem kívánt tőle többet ezért, mint havonkint egy cikket.

Kossuth a fejét csóválta.

Hamisság van ebben - mondá -, így akarnak nekem pénzt juttatni. Nem fogadom el.

De kormányzó úr - mondotta Helfi. - Ez egészen tiszta dolog. Magyarországon ma nem úgy állanak a sajtóviszonyok, mint 1848-ban. Ma Budapesten ötven olyan hírlapíró is van, aki kap ennyi fizetést egy-egy laptól, anélkül, hogy többet dolgoznék érte, mint amennyit kormányzó úrtól kívánnak.

Kossuthnak ekkor megtetszett az a gondolat, hogy ő a munkájával könnyebbítsen a sorsán, de mégis egy havi gondolkozó időt kért.

Ez alatt az egy hónap alatt történt, hogy megvették a Kossuth-könyvtárt.

És Kossuth így felelt Csávolszky megbízottjának:

Most egy évig pihenek. Az Alpesek közé megyek üdülni. Majd a jövő évben...

Justh Gyula

A körülmények tették őt pártvezérré.

Sokkal egyenesebb és nyíltabb ember, hogysem a vezérségével a közbecsülésen kívül más eredményeket is el tudna érni.

A tiszta politikai karakterek közül való.

Jövője tehát nincsen.

Szederkényi Nándor

Az egriek örökös képviselője.

Tud magyarul, németül, diákul, és különösen jártas a papok nyelvében.

Innen van, hogy az egri papság mindig hű támogatója. Persze ő is hű támogatója a papi érdekeknek.

A politikában sok vizet nem zavar, habár sokszor beszél, de a tollával érdekes munkákat végez. Így az általa megírt Heves vármegye monográfiája egyike a legszebb és legérdekesebb magyar monográfiáknak.

Batthyány Tivadar gróf

Szép fekete szakálla van. Éppen olyan ember, mint a vértanú Batthyány Lajos volt.

De csak külsejében.

Károlyi Pista gróf

Ma már ugyan nem Pista, hanem István. Mert ő az a bizonyos "Tanulj Jancsi, János lesz belőled!"

Piramidális gőg, könnyelműség, léhaság, gyönyörhajhászat és fennhéjázás -, ez volt Károlyi Pista gróf hajdanában.

Erős önérzet, meggondoltság, nemzeti érzés és nemzeti feladatok teljesítése - ez Károlyi István gróf ma.

Ez az átalakulás nagy lelki megrendülések következménye.

Az első megrendülést a mayerlingi lövés okozta.

Károlyi Istvánnak missziója volt. Ő arra látszék a sors által kijelölve lenni, hogy a korona fagyasztó fényét meleggé tegye hazánkban, és hogy a hatalom szívébe a magyar nemzet iránt való szeretetet plántálja be és növelje meg.

Remegett a lelkünk örömében, mikor láttuk a jövendő idők csillagzatának előreomló sugarait.

Azonban a mayerlingi lövés eldördült, és Károlyi István feladat nélkül találta magát a világban.

A második csapás a gőgjét találta és törte össze. Meg kellett tudnia, hogy a természet nem alkotott rangosztályokat, és hogy így a grófember és a közember között csak festett különbség az ősi címer.

E csapás alatt még ma is vonaglik.

De ez már utolsó állomása annak az útnak, amelyet a közvélemény a "mit gondolnak?" s "mit szól a világ?" félelmes útjelzői között tett meg Károlyi István.

Mert neki gyöngesége az, hogy a mások becsülését és bámulását olyan értéknek tekinti, amelyért pályázni életfeladatának tartotta.

Ma már nem pályázik, csak tétováz.

De már az új utat én kijelölve látom. A jegyet a Felsőmagyarországi Közművelődési Egylet elnökségével váltotta meg hozzá, s a Kossuth koporsója mellett kezdette meg.

Ez a koporsó nem a halál szimbóluma. Ebben a koporsóban azt a földet vitték, amelyből a nemzeti érzések pálmája hajt ki és magasodik fel.

Károlyi Pista a színtiszta hazafiságával és rendezett vagyonával csodákat tehet Magyarországon. Politikai egyéniségét hasznos kitűnőséggé erősíti, s a magyar társadalomnak nemzeti irányban való kifejlődését elősegíti.

Bizonyára észreveszi majd az irodalmunkat is. A magyar írók elhagyatottak, s a hírlapokon kívül tisztán a szegény középosztály teszi lehetővé, hogy könyvek jelennek meg.

Jókain kívül nincs egyetlen író Magyarországon, ki a tollával függetlenül tudna élni. Kénytelen azt bérbe adni lapoknak. Innen van az, hogy az irodalomtörténet az évenkint megjelenő könyvekből egyet is alig talál méltónak a följegyzésre.

Károlyi Istvánnak rá kell fordítania a szemét és a lelkét a magyar irodalomra is. Eszmékben és tervekben ő sohasem volt szegény. Meg fogja találni itt is a maga feladatát.

Szapáry László gróf

Ezt a fiatalembert Szapáry Gyula hozta be a parlamentbe 1892-ben, mikor az volt a jelszó, hogy mágnás-parlamentet csinálnak a képviselőházból.

De különben is politikára nevelték. Mihelyt az iskoláit elvégezte, követségi attasénak küldték Londonba. Ott részt vett egynéhány bálban és teaestélyen. Játszott politikai szerepet, lawn-biliárdot, tric-tracot és colimaçont, aztán hazajött államférfiúnak.

Egy óriás örökség, amely egyik nagynénjétől néz rá, a nagy Konstantin jeligéjével van előtte megjelölve. Ez az oka, hogy a Magyar Állam nagyságai között látjuk szerepelni.

A parlament legrosszabb szónoka: hebeg, reszket és vért izzad, mikor beszél, de azt meg kell adni, hogy amiket mond, nem új, és nem bizonyít egyebet, mint azt, hogy a politikai dilettantizmus szintén szép foglalkozás annak, aki egyéb feladatot az életben és társadalomban magának találni nem tud.

Bánffy Dezső báró

A Bánffyak állítólag skandináv eredetűek. No, ez a vér a Bánffy Dezső ereiben már nem csörgedez. Ez egy kedves paprikás, egyszerű magyar ember.

Az újságírók meg az ellenzékiek nem szeretik. Maga Wekerle is pokolba kívánja néha, mikor a jó Bánffy az ülés unalmai közepette a naszódi ülések hangulatába beleandalogva, el-elszólja magát, vagy elfelejti, micsoda kérdést kell feltennie, vagy rendreutasít egy olyan képviselőt, aki az ülésen nincs is jelen.

Bánffy is a Szapáry mágnás-parlamentjének a kreatúrája. A jó, öreg Péchy Tamást letették miatta, csak azért, mert az nem volt báró. Gondolták, ha a világot is csak parva sapientiával kell kormányozni, milyen jól el fogja kormányozni az üléseket Bánffy Dezső, akinél ez a kellék nem hiányzik.

És mégis csinált zavarokat.

Emlékszem egy ülésre, mikor a vitát bezárta, holott szónokok voltak még följegyezve. A Ház felzúdult. Csattogtak az Ugronok, és dörögtek a Horváth Gyulák.

Bánffy pedig összesunyorított szemekkel és szétborzolt bajusszal mosolygott.

Mert nála a düh mosolygásban nyilvánul.

Lehetetlen föl nem kacagni, mikor ezt a mosolygást látja az ember.

Az arcán ilyenkor egyszerre lehet látni a jókedv ráncai között az ijedtséget, a zavart és mérgelődést és a kifejezését ennek a gondolatnak:

Volnál csak közelebb, Horváth Gyula, egyszerre leharapnám az orrodat.

Horváth Gyulára különösen haragszik. Nemcsak azért, mert az erdélyiek egyáltalán haragszanak egymásra, hanem azért is, mert Horváth Gyula jobban érti a házszabályokat, mint ő.

A zavarokat, amiket csinál, pompás ebédekkel paralellizálja.

Hogy ezeken az üléseken kitűnően elnököl, az bizonyos. Sehol jobban nem lehet mulatni, mint az ő ebédjein.

Mert ő a magánéletben szeretetre méltó, jókedvű magyar ember. A felesége meg pláne gyönyörűséges szépasszony, egyike az ország legszebb nőinek.

Kár is, hogy Bánffy Dezső politikai szereplést vállalt. Neki a sorsa az, hogy örökös zavarban legyen.

Lám, a Kossuth temetésével is hogy meg volt akadva. Meg kellett ugornia.

Mármost el lehet képzelni ezt a jó vérű magyar embert, milyen keserűsége lehetett, hogy a kormány szorultságába neki is szorulnia kellett, s ahelyett, hogy érzelmeinek megfelelően sirathatta volna Kossuth Lajost, megint csak mosolyognia kelletett.

Hanem ekkor, azt hiszem, a saját orrát szerette volna leharapni.

Bernáth Béla

Valahányszor filoxéráról van szó, Bernáth Béla mindig fölkel és elmondja a tokajhegyaljai veszedelmet.

A beszédét már mindenki ismeri, mert négyszer-ötször elmondja évenkint, de ez csak amellett bizonyít, hogy a tokajhegyaljai állapotok mit sem változtak.

A kerületében nevén ismer minden embert. Az urakat tegezi, a parasztokat urazza.

Tályán elnöke minden céhnek és testületnek, és a nyári szüneten ő fogdossa a plébánossal a hívek és választók méhrajait.

Komjáthy Béla

Ritkán beszél, de mikor beszél, mindig érdekes.

Különben is jó adomázó. Eötvös Károly után ő mondja a legjobb adomákat.

Komjáthy Bélát Verhovay szülte. A szülés az anyának életébe került. De nem Komjáthy volt az oka. Komjáthy különben is világra hozta magát, akár mint ügyvéd, akár mint verekedő.

Berele Háynak a védelmét a ceglédiek meg nem bocsátják neki soha.

Ami pedig a verekedést illeti, egynéhány katonatiszt többet beszélhet róla, mint én.

Ő találta fel a híres életbiztonsági párbaj-pisztolyokat is, amelyeknek annyi becsület köszönheti az egészségét.

Sima Ferenc

Kezdte azon, hogy néptanító volt. Folytatta azon, hogy felcsapott lapszerkesztőnek.

A lapszerkesztésben amerikai mintákat követett, amennyiben a lapját a nyíltterek rovatára alapította.

Soha annyi cáfolat nem jelent meg sehol nyomtatásban, mint Szentesen. S ha az utókornak nem marad egyéb emléke Csongrád vármegyéről, mint a Szentesi Lapok, akkor bizonyára ásatásokat fognak kezdeni azon akasztófa-erdő feltalálása végett, amely az adatok szerint feltétlenül kellett hogy létezzék a Sima-érában.

Mint szónok főképpen árvízben dolgozik. Egy órán alól nem adja, s éppezért nagyon szeretik, ha beszél, azok, akik a büfében kényelmesen óhajtanak ebédelni.

Madarász József

Egy nyolcvanesztendős fiatalember.

Már 1832-ben országgyűlési képviselő volt, s azóta, leszámítva a kufstejni hétévi rabságát, mindig a haza törvényhozói között foglalt helyet.

Nagy, tömött, fehér szakállát rendesen ott lehet látni az első sorban.

Sohasem hiányzik. Ő az első és a legutolsó minden ülésen.

A beszédeket figyelemmel kíséri, még a legunalmasabb szónokét is. Legfeljebb a Wekerle beszéde alatt sétál a padok mögött levő kis térségen, és jókedvűen közbeszólogat.

Mindig jókedvű az öreg, és mindig egészséges.

Nagy sikereket nem ért el a politikában, de nem is érhetett, mert az indítványai mindig olyanok voltak, hogy magukban hordták a lehetetlenséget.

Így például 1848-ban svájci köztársaságot akart csinálni Magyarországból.

Az öreg különben ma is jól táncolja a csárdást, és affektál, mint egy falusi kisasszony.

Pulszky Guszti

- Hoztam neked, Ferkó, egy leendő minisztert.

Így mutatta be 1868-ban Deák Ferencnek Pulszky Ferenc a Guszti fiát.

Azóta Pulszky Guszti folyton miniszternek készül.

Nem is igen lehet látni másutt, mint a miniszterek körül. Főképpen a Wekerle árnyékát szereti.

Sokan okos embernek tartják, mert nem értik, amiket beszél. Pedig sokat beszél. Egyes definíciói híresek arról, hogy emberi ésszel felfogni lehetetlen. Ha meg ő nekiáll, hogy megmagyarázza, akkor éppenséggel nem lehet tudni, miről van szó.

Nem szereti senki, s éppezért nem lehetetlen, hogy a Fejérváry miniszter utódja után ő lesz a honvédelmi miniszterünk.

Drakulics Pál

A zombori szerbek képviselője. Harmincnyolc éves, olajbarna képű, lógó bajuszú ember. Állítólag fejedelmi vérből származik. Már akármi vérből való, de kuruc ember. Többet verekedett egymaga, mint egy hadsereg.

A szerbek érdekeit okosan egyezteti össze a magyar nemzet érdekeivel, s e tekintetben ő a nemzetiségi képviselők között első helyet érdemel a parlamentben.

Eötvös Károly

A tiszaeszlári pör híres ügyvédje. A parlamentnek legmagyarosabban beszélő szónoka. Kitűnő adomázó. A legkedvesebb és leginkább került ember a parlamentben.

Mert hét róka lakik őbenne, s hét róka Polónyiban is. A rókák pedig nem férnek össze.

Eötvöst azzal gyanúsítják, hogy Wekerlével egyezkedni szokott. Én is gyanúsítom vele. De lehet, hogy ártatlanul.

Én mindössze annyit tudok, hogy bizonyos időkben sokszor és sokat beszélt négyszemközött Wekerlével. Hogy nem szerelmeskedtek, az bizonyos.

Eötvös vezeti a Károlyi-pereket. Innen van a mély barátság Károlyi Gábor és Eötvös között.

Károlyi Gábor különben is szereti Eötvöst. Még a lakását is az Eötvösé közelében tartja, s az éjjeli Abbázia kávéházi kávéestélyekről sohasem hiányzik.

Eötvös nem való pártvezérnek. Sem komolysága, sem karaktere nincs hozzá.

Mint szónok mindig elsőrangú. A beszédei szikrásak, minden pontjukban érdekesek. Egy-két adoma legkomolyabb beszédeiben is előfordul, s megkacagtatja a Házat, de egyúttal megvilágítja vele a mondanivalóját is.

Sohasem tanul, és mégis sokat tud. Mert jó a memóriája.

Ez a jó memória teszi őt bőbeszédűvé; anélkül azonban, hogy e bőbeszédűsége unalmassá válnék. Neki minden kicsiség, amit átélt és amit látott, föl van jegyezve az agyába. Nem felejt sem nevet, sem számot. Csak egyet felejt: a haragot.

Aki hallotta őt csibuk mellett adomázni az Abbáziában, az hallotta őt beszélni a Házban is. A kettő között legfeljebb annyi a különbség, hogy a Házban komolyabb témákról beszél.

A hát és nohát meg a teszem azt gyakran előfordul a beszédében, és meleggé, közvetlenné teszi az előadását. Ilyenkor csak a csibuk hiányzik a bal kezéből, hogy teljesen otthonias legyen. Hanem azt nem hozza magával csak azért sem, mert gyakran rá kellene ütnie vele a Polónyi fejére, aki beleszól a szónoklatába.

Fenyvessy Ferenc

Vasalt nadrág, fekete kabát fehér szegfűvel, beretvált, gömbölyű arc; kopaszodó fej, kicsiny bajusz, az orron cvikker - ez Fenyvessy Ferenc.

Örökös intendáns jelölt, mely oknál fogva rendesen a kultuszvitánál beszél, mikor a színházakat szellőztetik.

Valaki azt a kérdést vetette fel előttem, miért öltözködik ez a Franci olyan gondosan.

- Hát képzeld el - felelte rá a másik - Fenyvessyt ezen ruhák nélkül: mi marad belőle?

Helfy Ignác

Mikor a sorompók lehullottak az ország határán a függetlenségi harc menekültjei előtt, Kossuth azt mondta Helfynek:

- Mit tehetek Önért? Amit tehetek, mindent megteszek. Kell pénz? Ami kevesem van, megosztom. Kell ajánlólevél? A legjobbat írom Ön mellett valamelyik választókerülethez.

Helfy körülvakargatta a fejét, és így felelt:

- Kormányzó úr, nekem nem kell sem pénz, sem ajánlólevél, hanem ha egy nagy szívességet akar velem tenni, adjon nekem valami ócska kabátot.

- Ócska kabátot? - kérdezte Kossuth, mintha kételkednék a hallásában.

- Igen, azt.

- Minek Önnek az én ócska kabátom?

- Ha megmondom, nem adja ide kormányzó úr.

- Jól van - felelt Kossuth.

Azzal lehozatott az inassal a padlásról egy rakás kabátot. Helfy kiválasztott azok közül egy zöld atillát, és elbúcsúzott a kormányzótól.

Hogy mit csinált Helfy a zöld atillával, az köztudomású dolog: magára vette, és abban mondotta el Szentlőrincen a programbeszédét.

- Polgártársaim - mondotta -, ez a zöld atilla, amely rajtam van, a Kossuth dobogó szívét takarta, e zöld atilla tanúja volt az isaszegi csatának, tanúja volt a debreceni eskünek, és tanúja a száműzetésnek. E zöld atillára a külföldön a magyar dicsőség napja ragyogott, és koszorúk borították.

A szentlőrinciek óriás lelkesedéssel megválasztották képviselőjüknek.

Kossuthnak kedves embere maradt. Ő járt ki hozzá, hogy informálja a politikai alakulásokról, és ő szerzett kiadót is műveinek. Hogy Kossuth nála nélkül is kapott volna kiadót, az bizonyos, csakhogy a formák, amikkel az efféle dolgok járnak, nehezebben juthattak volna kerethez.

A Kossuthtal való állandó összeköttetése óriás tekintélyt szerzett neki. Valahányszor felszólalt, mindig tudták, hogy a Kossuth véleményének hatása alatt beszél.

Szóval, Helfy egész életén át a zöld atillában szerepel.

Ügyes szónok, és elmés ember máskülönben is. Most már, hogy megöregedett, nehéz érteni a beszédét, s éppazért rendesen az első padból beszél, hogy legalább a gyorsírók és a miniszterek értsék meg, miket mond.

Tagja a pénzügyi bizottságnak, ami azt jelenti, hogy a prezenc-márkák áldását ő is élvezi, és a Ganz-gyárban is felügyelő bizottsági tag. Tehát jó jövedelmű ember.

A Kisfaludy utcai házát be is rendezte olyan kényelemmel, hogy egy fejedelem is ellakhatnék benne.

Egy kedves, olasz nő a felesége.

Kár, hogy a Helfy nevet nem örökli utána senki sem.

Horváth Gyula

Tulajdonképpen csak azóta szerepel, mióta a 19. és 25. paragrafusok miatt hozzávágta az alelnöki csengettyűt és a méltóságos címet a kormánypárthoz, és az egyenes gondolkozásának szabad utat nyitott maga előtt.

Mert ő egyenes embernek született, s éppezért nem is tudja magát beleszoktatni semmiféle országgyűlési pártnak a korlátaiba.

Így történt, hogy mióta képviselő, mindig azon a párton volt, amelynek az elveivel az ő elvei ellenkeztek. De ennek nem ő volt az oka, hanem mindig az illető párt, amelynek időnkint előálló politikai görbéjén Horváth Gyula, karakterénél fogva, át kellett hogy lépjen, és továbbra is az egyenes utat válassza.

Persze a mi parlamenti párt-alakulásaink olyanok, hogy pártokon kívül való állást alig lehet foglalnia, még a nagyvagyonú embernek is. Horváth Gyula ezenkívül olyan erő is, hogy minden párt örömmel vonta soraiba.

Horváth Gyula eszerint megjárta a pártokat. 1872-ben, mikor először választották képviselővé, a balközéphez tartozott. Az elveit mindjárt annyira ellentétben látta a párt elveivel, hogy nemcsak kilépett, de a mandátumát is letette. 1875-ben a szabadelvű párt tagja Tiszával, aki még akkor nem hullatta el a glóriáját. Horváth Gyula kibírta a Tisza-politikát a véderő-vitáig. Akkor azt mondta Tiszának:

A személyedet becsülöm, Kálmán, de a politikádat megvetem.

1890-ben letette a mandátumát, és lapot alapított.

Az igaz, hogy jeles emberekkel is kezdte. Ott voltak mellette: Mikszáth Kálmán, Szemere Attila, Bródy Sándor, Szana Tamás, Benedek Elek, Szabó Endre, Szomaházy István, és egy egész gárdája az irodalom jeleseinek. S ezeken kívül kapott szerkesztőnek egy rendkívül mozgékony-eszű, buzgó zseniális embert, Fenyő Sándort, aki egy év leforgása alatt úgyszólván a semmiből megteremtette a Magyar Hírlapot, s annak helyet győzött és jövőt biztosított a magyar napilapok sorában.

Horváth Gyulának sok mondanivalója volt. Ami gondolatot és érzést vissza kellett szorítania a parlamentben, azt a lapjában nem hallgatta el többé. Híres-neves emberré vált, úgy, hogy bámultak rajta a képviselőtársai.

Hatalommá lett. Óbudát elfoglalta a kormánypárt kerületeiből, és Apponyi Albertnek az erejét növelte meg vele.

De mennyire csalódott Apponyiban és a nemzeti pártban is!

A liberális egyházjogi kérdésekben csak hátakat kellett látnia.

Ő, aki csontig liberális ember, ismét olyan pártba jutott, melynek az elveivel az ő elvei ellenkeznek.

Előre lehetett látni, hogy otthagyja Apponyit is.

Mint parlamenti szónok, a legmerészebb és a legfurfangosabbak közül való. Ő képes volna elmondani egy detronizálásra való indítványt is anélkül, hogy abban valaki az uralkodói jognak megsértését látná, s hihetetlen gorombaságokat vághat az elnökhöz anélkül, hogy az elnök ebben sértést láthatna.

A parlamenti szónoklás nyelvét ebben a tekintetben művészileg gyakorolja. Mindig sima, pedig mindig vág; és mindig igaz, pedig ezzel mindig ellenségeket szerez magának.

Bámulatosan sok az ellensége!

Mikor szónokol, rendesen rögtönözve beszél, csupán a mondanivalók magvát tartva a kezében.

Ez néha csak mustármag, de néha meg dinamit. Az ember sohasem tudhatja előre, mi sül ki a beszédéből.

Bizony sokszor ő maga sem tudja, mert azon szónokok közül való, akik a lelkesedés szárnyain emelkednek az előre ki nem mérhető magasságba. De mindig az ítélet erejének biztosságával tartja ott magát, és nincs rá eset, hogy csak egy szónak is ura ne volna a szónoklásban.

Wekerle nem szereti, de nyájas hozzá, mert fél tőle. Tudja azt, hogy az egyházjogi törvényt nem az ő kedveért támogatta az esze és lapja erejével, hanem a szabad-lángú lelke meggyőződéséből.

Horváth Gyula mindig kiváló tagja volt és marad a parlamentnek. A kormánnyal szemben izmos mellel áll, ha a kormány a nemzet szabad fejlődésében gát; s viszont mindig ott a segítő karja, ahol a nemzet érdekeinek emeléséről van szó.

Ha párton kívül is áll, felér ő egymaga is holmi olyan párttal, amely a politika mezején csak jámbor hittel várja a fűnek növését.

Polónyi Géza

Cigánybarna, testes, kövér, eleven temperamentuma ember.

Ha veszekedés van a parlamentben vagy haszonélvezet fölött való osztozkodás a folyosón - ő egyikből sem hiányozhatik.

A rendkívül fürge és éles esze folytán máris rengeteg vagyonhoz jutott.

Ismeretes a parlamenti szereplésében, hogy amikor csak lehet, támadja Szilágyi Dezsőt, s ha ez őt ezerszer földhöz vágja is, ő ezeregyedikszer is nekimegy, és azt mondja:

- No, most megeszlek, ham, ham!

Hát ezt is ügyvédi furfangból teszi.

Mert nem ellensége ő egy cseppet sem Szilágyi Dezsőnek, sőt még szereti is, hanem egyszerűen azért cselekszi ellene a zajos kirohanásokat, mert - a saját vallomása szerint - minden ilyen birkózása hét-tíz új pört hoz neki.

A publikum ugyanis hatalmas embernek gondolja. A bírák félnek tőle. S különben is jeles ügyvéd.

Így történik, hogy mikor a haruspexek magukra maradnak, nevetve összenéznek. Polónyi azért, mert új pöröket kap, Szilágyi pedig azért, mert könnyű győzelemre volt alkalma.

Hanem hogy Polónyi lejárja magát, előre megjósolhatom.

Ennek oka az, hogy magára haragította a sajtót.

A sajtó - akármilyen nagy erő is Polónyi Géza - nagyobb erő, mint ő, s ha kettőjük között küzdelem támad, az bizonyos, hogy a vesztes Polónyi lesz.

Ennek az összeütközésnek az oka a következő:

Polónyi mint afféle jókedvű fecsegő ember, egy ízben valami léha kifejezést röppentett el a Kossuth nevével kapcsolatban a képviselőház folyosóján.

Egy fiatal, kezdő hírlapíró nem tudván azt, hogy a folyosón mondottakat nem kell komolyan venni, kiírta azt a lapba, és ezzel kegyetlen kellemetlenséget okozott Polónyinak.

Polónyi meg mérgében bosszút akart állni ezen egy ember miatt az egész sajtón, és rávette az elnököt, hogy a hírlapírók ajtaját falaztassa be.

Bánffy beugrott.

A folyosót befalazták és kifalazták, s Polónyi magára maradt egy egész hadsereggel szemben.

De a civakodás különben is életeleme. A függetlenségi pártban ő kuszálja össze rendesen a fonalakat; veszekedik hol ezzel, hol azzal, hol az egész párttal, szóval teljes erővel dolgozik mindig azon, hogy minél előbb ellenséget csináljon magának.

De ez is magyar jellemvonás.



MÉCSEK ÉS CSILLAGOK

AZ ÖRÖKÁLOM ITALA

A földön feküdtem, a puszta, hideg földön.

Körülöttem a hallgató éjnek mozdulatlan, sötét árnyai guggoltak, s az égi magasból egy halvány csillag ragyogott reám.

A láz gyötört és a kétségbeesés.

Csontjaimon emésztő tűz gyulladozott végig, s kezeim mégis fáztak, fogaim vacogtak. Nem volt mellettem senki, aki hűsítő vizesruhát tett volna forró homlokomra. Napok óta gyötört a kín; nem tudtam, hogy napok múlva hová jutok.

Elhatároztam, hogy erősebb leszek, mint a szenvedés; nem fogok nyöszörögni, nem fogok kétségbeesni, hanem összeszorítom vacogó fogaimat, lelkemmel lenézem gyönge, szenvedő testem gyarló betegségét.

Hanyatt fordultam ágyamon, tekintetem önkénytelenül is a csillagra esett, az egyetlen csillagra, amely a sötét éjszakában ablakom elé került.

Vajon micsoda világ lehet az ott a mérhetetlen magasságban? Van-e ott ember, van-e ott szív és boldogság? Van-e ott hideg, amely gyötri az embereket? Van-e ott éhség, amely elfásítja a szívet? Vannak-e ott szenvedések, amik elűzik a boldogságot?

Ó! ha ott nincs hideg, ha ott örök lombja van a fáknak, és a virágokat nem töri össze az ősz fagyos keze, akkor ott vannak emberek, akik szeretnek, mert nem éheznek, és akik boldogok, mert szeretnek!

S kívántam a halált; kívántam levetni testemet, visszaadni a földnek, amely kölcsönözte, s repülni, szállni át abba az ismeretlen csillagba, abba a titkos új világba, ahol talán örök nyár virul, és nincsen szívtelenség, nincsen gyűlölet!

De ebben a pillanatban megreszketett a csillag; egy darabig ingadozott helyén, aztán futni kezdett őrült sebességgel, majd ismét megállt, vakító sugarak lövelltek ki belőle, szétpattant, széthullott, s apró, kékes szikrái a sötét ég felhő-szitáin át egész a földig szállongtak alá.

Az éj sötétebb lett, szívem vérzőbb.

Fölültem a földön, és lázas haraggal követeltem az Istentől, hogy küldje a halált! Pusztítsa el a lelkemet is! Ne maradjon belőlem semmi, semmi!

Ekkor a vaksötétben a szoba falán kékesfehér tűzvonalak cikáztak át; a fal kétfelé robbant, s a nyíláson át egy fehér alak lépett elém.

Szétvetette a leplét.

Megismertem.

Apám volt.

Ezüstös haja épp úgy csillogott a fején, mint mikor eltemettük; arcán azonban a halotti fakó sárgaság helyett valami tiszta, túlvilági fehérség terült el.

- A halált hívtad! - szólt csöndes, de engem mégis szívennyomó hangon. - Kiáltásodat meghallottam a föld alatt, és fájdalmad szívembe nyilallott. Hát jöjj velem!

Ezeket mondva egy lépést tett felém, s a jobb kezét nyújtotta, mintha vezetni akarna; de én eliszonyodva húzódtam hátra, s egész lelkemben megborzadva így kiáltottam:

- Ne! Még ne!

- Balga! - szólt csöndes, szemrehányó hangon apám. - Te szenvedsz, leroskadtál a kereszt alatt, jelened kétségbeejtő, jövőd nincsen, szív érted nem dobog, ápoló kéz nem keresi föl égő homlokodat, hát mért rettensz vissza a haláltól? Hiszen én jöttem érted. Engem szerettél legjobban a világon. Jöjj velem, fiam! A föld alatt nincsen szenvedés, nincs hideg, nincs éhség, nincs fájdalom! Ott örökszép álmok vannak. Megálmodja az ember azt a boldogságot, amit a földön hiába keresett! A szívnek ott nem fáj semmi, az agyvelőt nem marcangolják nehéz gondolatok, s a puha, lágy porban oly édes pihenni a csontoknak!

- Apám! - kiálték - ne jöjj közelebb hozzám! Irtózom!... Félek tőled! Nem akarok még pihenni! Szenvedni, élni akarok! Ah, hiszen oly szép, oly édes az élet!

Apám ekkor sajnálkozó, részvevő szemekkel nézett reám, s kezében egy üvegecskét nyújtott felém.

- Itt van az örökálom itala. Véred fiatal még, azért borzadsz a haláltól, de ha még egyszer igazán kívánni fogod, akkor nem rettensz vissza tőle!

Ezt mondva, eltűnt előlem. A falon átcikázó, kékes fényvonalak mutatták, hogy merre.

Még megvan a kis opálszínű üveg. Ha megrázom benne a vízszínű folyadékot, kékesfeketévé változik, és habja világít a sötétben.

Néha, mikor a szenvedések démonjai vagdalják szívemet, előveszem ez üvegecskét, és nézem hosszan, szilaj halálvággyal. De még valahányszor ki akartam üríteni a tartalmát, a csepp kis üveg mindig oly nehézzé vált a kezemben, hogy nem bírtam az ajkamig fölemelni.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : A REPÜLŐGÉP  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5042
  • e Hét: 23665
  • e Hónap: 68737
  • e Év: 2010017
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.