Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:04:21, kedd
 
  Gárdonyi Géza
AFORIZMÁK



Ha csakugyan mi vagyunk a bibliai bukott angyalok, a férfi magasabbról bukott, mint a nő. De a nőnek a szárnyból többje maradt.

A virágot a napfény fejleszti ki, az emberi lelket a szeretet.

Akinek nyakát soha nem ölelte át kisgyermeki kéz, akinek sose mondta gyermeki ajk: apám; aki soha nem remegett a halál árnyékában egy gyermekért, aki soha nem borult lelkében Isten elé a gyermek megmaradásáért való hálából, az olyan ember csak töredékeket kapott az érzések világából. Földi élete akármily luxusvonaton haladt is - alagúton haladt.

Sok-sok házasság boldog volna, ha a férfi éppoly figyelmes maradna a nő iránt, mint az esküvő előtt volt, a nő pedig oly szemérmes és angyali.

Laokoon, ha csak magában ábrázolták volna, kitűnő szimbóluma lehetne a rossz házasságnak.

Jegygyűrű a kirakatban.

- Gondold meg, mielőtt bemennél megvenni, hogy ez egy fennmaradott láncszem az elmúlt korok rabszolga-rendszeréből.

- De hogyan gondolhassam meg: hiszen szerelmes vagyok!

Mikor nevetünk, mindig mást nevetünk ki.

Mikor sírunk, mindig magunkat siratjuk.

Az az ősember, amelyik először fintorított orrot a társára, az tette meg az első lépést a művelődés felé.

Repüljük át gondolatban az időnek azt az országútját, amelyben a négykézláb járó ember a most élő emberiséghez eljutott, s repüljünk ugyanoly utat előre - arra az ítéletre találunk, hogy az az ember, aki akkor fog élni, éppoly állatnak fogja látni a mai embert, mint mi látjuk amazt.

A méhkas, azt mondják, kicsiben képe az emberi államnak.

Én azonban azt látom, hogy a méhek állama tökéletesebb. Náluk a herék az alsórendűek.

Legjobb az az állam, amelyikben legnagyobb a polgár függetlensége és a biztonsága.

Vajon mit gondol a személyi függetlenségről a katona? És a személyi s vagyoni biztonságról az, akinek adóhátralékban az ágyát licitálják?

A francia nemzeti jelszó: Liberté, egalité, fraternité. Ha már fraternité, minek az egalité?

A testvériség fogalmában benne van az egyenlőség is.

A díszítő jelzők közé fölvette a nyelv a királyi szót. Gyakran halljuk vagy olvassuk: királyi termet, királyi méltóság, királyi nyak, stb., de ezt még sose mondták: királyi elme.

Mikor király születik, az már azonnal valaki, mihelyt az első visítást megereszti. Személyéhez - bármily tökfilkó - milliók sorsa fűződik. Élete hosszán át nem érez egyéb illatot, csak tömjént és tömjént.

De mihelyt bedugják a kriptába, arcképe és tisztelete a lomtárba kerül.

- Fel!

Mikor ez a jelszó, a magyar nemzet erőtlen.

- Le!

Mikor ez a jelszó, a magyar nemzet erős.

Hasonlít a puskaporhoz, amely a szabadban csak elpöffen, de ha követ nyomnak rá, mentől nagyobb a nyomás, annál dörgőbb, villámlóbb erővel tör ki alóla.

Aki történelmet olvas, mindig a sorok közt olvasson.

Hogyan szentelhet fel a lutheránus püspök valakit katolikus pappá? Hogyan tehet egy nálunk soha meg nem honosult német család valakit magyar nemessé?

Valahányszor látom a királyunk nevét, mindig megáll a szemem az eléje írt I.-n. Hogyan lehet valaki első, mikor nincs második?

Az 1900-i párizsi kiállítás főkapujában Párizst egy fiatal, pongyolába öltözött nő jelképezte. Rám Párizs nem így hatott, hanem inkább mint egy vén, kifestett arcú dáma, aki cigarettát szí, abszéntet iszik, és műfogakkal nevet.

Az antikrisztus egy modern úriember lesz, aki fel fogja találni a füsttelen, néma puskát.

Az a találmány először is a királyokat semmisíti meg, aztán a milliomosokat, aztán a társadalmi rendet. Végül, ahogy a vízözön elpusztította egykor az emberiséget, a néma puska vérözönnel fogja az emberiséget elveszteni.

És ismét egy család marad fenn. És abból a családból egy újfajta emberiség származik, amely nem fogja ismerni a gyűlöletet.

A "Mens sana in corpore sano" mondás nem azt jelenti, hogy mentül inkább Toldi Miklós az ember, antul erősebb benne a lélek is. A gondolkodás hősei közt több a gyönge testű, mint az erős. S mennyi a béna, sánta, púpos, vak és beteges!

A régi rómaiaknál közmondás volt: Buta, mint a gladiátor.

Ha a testi teljesség határozná meg a lélek teljességét, akkor az Iliász-t, Odisszeá-t Herkules írta volna, az Aeneas-t Achilles; akkor a mészárosok és hentesek mind akadémikusok volnának; a lapokba akrobaták és atléták írnák a legszebb cikkeket; s a Petőfi Társaság csupa tornatanár volna.

Mi a filozófus?

Favágó a kérdőjelek erdejében. Azon dolgozik, hogy kivágja az erdőt. S amíg ír - háta mögött a kérdőjeleknek új erdeje nő.

Életünk téves fölfogása abból ered, hogy egynek véljük ezt a két fogalmat: ember és emberi test.

A hegedű nem zeng magában, csak ha értelem szólaltatja meg.

Az emberi test is hegedű.

Egyenlő rang a természetben nincs. Egyik lélek fölötte van a másiknak. Két idegen ember találkozik: mihelyt szót váltottak, érzik, hogy melyik van fölül. Veszedelem idején a gyengébb követni fogja a másikat, engedelmeskedik.

Ez a titka a nevelésnek is.

A világtörvény egyik paragrafusa: a tökéletesebb lélek uralma a kevésbé tökéletesen, hogy az is a tökéletes útra terelődjön.

A legnagyobb utazást az cselekedte a Földön, aki legmesszebb bírt távozni a saját állatiságától.

A boldogtalanság felé azok haladnak legbizonyosabb úton, akik a boldogságot hajhásszák.

A boldogságot abban az iskolában tanuljuk meg, amelyikben a tanító-mesternek a neve: Szenvedés.

Kinek kell többet szenvednie:

Annak-e, aki mindent kész eltűrni?

Vagy annak, aki nem bír eltűrni semmit se?

Ha valamin mérgelődöl, bánkódol, sírsz, egy hónap múlva nem úgy fogsz rajta mérgelődni, bánkódni és sírni. Hát még egy év múlva!

Haj, de bölcs ember volna, aki mindent olyan szemmel tudna nézni, ahogyan egy év múlva látja!

Aki az erkölcsről gondolkodik, mindig a fiziológiára könyököljön.

Esküdtek! Ha igazságosan akartok ítélni, nézzétek a bűnöst, ha testvéretek is, olyan szemmel, mintha idegen volna; s az idegent olyan szemmel, mintha testvéretek volna.

Zsuzsánna történetében a vén kecskék semmivel sem aljasabbak, mint azok a festők, akik Zsuzsánnát olyannak festik, amilyennek a vének látni szerették volna.

Az erkölcsnek a maganéző tüköre: a Bűn.

Phaedrus parasztja megbocsáthatta a kígyónak, hogy megmarta őt. Megbocsáthatta, de nem dugta újra vissza a kebelébe.

Az emberiség története öt mondatban:

A világosság szülte az életet.

Az élet szülte az akaratot.

Az akarat szülte a bűnt.

A bűn szülte a szenvedést.

A szenvedés szülte a szeretetet.

Mily diadalmas szemmel írja le a történelem filozófusa, hogy valamikor mindaz erkölcs volt, amit ma bűnnek mondunk! Vagyis a gyilkosság, a paráznaság, az eszem-iszom, a rablás, a lopás stb.

Hát ezen nincs semmi csodálkoznivaló. Az emberiség állatiságból fejlődött, s a fejlődése folyik ma is. De tessék megmutatni, hogy ami egyszer erkölcsnek volt érezve, s bűnné ismerődött, hogy az megint erkölccsé válik. Elképzelhető-e, hogy valamikor az irgalmat fogják bűnnek nevezni? Elképzelhető-e, hogy erkölcsnek mondják majd a kegyetlenséget, a rablást, a paráznaságot, a rabszolgatartást, a semmittevést?



ZARÁNDOKLÁS

PETŐFI BOTJA

Bakabál István bácsi arról híres Bihar vármegyében, hogy Petőfinek a botját mutogatja.

Magam is megnéztem ezt a nevezetes ereklyét, és mondhatom, hatalmas furkósbot.

- Úgy nézzen erre a botra, öcsémuram - monda Bakabál István bácsi -, hogy ez szentebb a szent Péter sétapálcájánál is - és elővette azt a bársonytokból, amit a becses furkósbot tiszteletére csináltatott.

- Látja, öcsém, ilyet nem mindennap láthat.

- Látom, bátyámuram.

- Mármost csak képzelje e mellé a bot mellé Petőfi Sándort, és ennél dicsőbbet a becses öregapja sem látott.

- Látom, urambátyám.

- Én már nagyon hozzászoktam, hogy melléje képzeljem Petőfi Sándort, annyira hozzászoktam, öcsém, hogy néha nem is látom a botot, csak halhatatlan nagy költőnket.

- Kár, hogy nem tud rajzolni, bátyámuram.

- Mért?

- Hát tudja, már évek óta vitatkoznak azon, hogy melyik arckép hasonlít Petőfi Sándorhoz, és szomorúan tapasztalták, hogy nagyon egyik sem. Milyen kár, hogy bátyámuram képzeletét nem lehet lefotografíroztatni.

- Mond valamit öcsém, ez igazán országos szerencsétlenség, de hát én nem tehetek róla, hogy olyan nagy szamarak azok a fotográfusok.

- Hát mondja csak, István bácsi, hol szerezte ezt a szentséget?

- Hol szereztem! Kaptam egy szegénylegénytől, akit én mentettem meg az akasztófa alul, máig is él, nálam van, én tartom.

- És hogyan tudja, hogy Petőfié volt?

- Hogyan tudom? Hát tudom bizonyosan. Az mondta.

Nem mertem kételkedésemnek kifejezést adni, mert a furkósbotot Petőfi nélkül is respektálni szoktam, de mégis nagyon szerettem volna meggyőződni a valódiságáról.

- Ismerte az a bizonyos Petőfit?

- Hogyne ismerte volna, hiszen vele mulatott.

- Hol?

- A kondorosi csárdában.

- És hogyan maradt ott ez a bot?

- Hát, tudja, úgy, hogy mikor Petőfi elindult, esett az eső, és ő esernyő alatt utazott tovább, a botját meg ott felejtette.

- És be tudta az a szegénylegény bizonyítani, hogy Petőfi volt az, akivel mulatott?

- Hogyne tudta volna. Hiszen csakis erről jöttem rá, hogy ez a furkósbot valóságos nemzeti szakramentum.

- Ha szabad kérdenem, mivel bizonyította?

- Azzal, hogy egy fiatalúr volt a korcsmában. Nyakkendője nem volt, ivott, mint egy kefekötő, és azt dalolta: "Fiúk, az isten áldjon meg!" Hát kell ennél több bizonyíték?

- Valóban, minden jel arra mutat. Ejnye, beh szeretnék azzal a bátyámuram által penzionált szegénylegénnyel beszélni!

- Hiszen az nagyon könnyű. Mindjárt behívom.

Az öreg kiszólt az ajtón, s néhány perc múlva megjelent az érdekes egyéniség. Öreg ember volt már. Tisztán öltözött és jó, becsületes kinézésű.

- No, János - szólt István bácsi -, beszéld el ennek az úrnak, hogyan találkoztál Petőfivel.

Az öreg valószínűleg sokszor elmondhatta már ezt a dolgot, mert nagyon egykedvűen kezdte el beszédét.

- Hát, uram, úgy volt az, hogy az igazat megvallva, szegénylegény koromban mulattam egyszer az Alföldön a kondorosi csárdában. Bevetődik egy fiatalúr, akinek nem volt nyakkendője, és elkezdi dalolni, hogy: "Kocsmárosné, száz icce bort hozzon kend!"

- Hallja, öcsém! - szólt ragyogó szemekkel az öreg.

- És aztán?

- Aztán leült a lócára és aszongya nekünk, hogy: kik vagyunk? Aszongyuk, jó emberek. Aszongya, ű is jó ember, hát mulassunk együtt. Hej, de nagyot is mulattunk. Mindig azt danúta, hogy: "Fiúk, az isten áldjon meg!" - aztán megölelgette a kocsmárosnét.

- Hallja, öcsém?!

- No, csak tovább.

- Reggel aztán elálmosodtunk, ki erre, ki arra dűlt, Petőfi úr is lefeküdt, aztán aludt.

- Hogyan tudja, hogy Petőfinek hítták?

Az öreg nagyot nézett, aztán vállat vont.

- Hájszen eleget mondta a tekintetes Bakabál úr.

István bácsi erősen fújta a pipáját.

- Hát aztán? Mondja tovább.

- Mink aludtunk, Petőfi úr pedig azt mondta: "befellegzett", elment, csak ez a botja maradt ott az asztal alatt. Én vettem fel, és nekiadtam a tekintetes úrnak.

- Valóban nagyszerű! - szóltam István bácsihoz, aki ismét büszkén tortyogtatta a pipáját.

- Má nem adnám egy kilogramm gyémántért - felelt.

E percben ordítás hangzott a mellékszobából: összekaptak a gyerekek.

István bácsi benézett hozzájuk, én pedig fölhasználtam az időt, és odaszóltam a kiérdemült szegénylegénynek:

- Hallja-e kend, látta Petőfinek az esernyőjét?

- Hogyne láttam volna.

- Petőfinek nem volt esernyője soha.

- Nem volt? - kérdé mintegy sértetten felhorkanva az öreg - volt annak, uram, tíz is.

- Hogyan?

- Hát tíz is volt a hóna alatt, hitet teszek rá akármikor.

Én azt sem tudtam, melyik székre forduljak nevettemben, midőn István bácsi újra belépett.

- Elmehetsz, János - szólt anélkül, hogy észre vette volna nevetésemet.

Az öreg mormogva távozott.

- Mondja csak, bátyámuram, igazat beszél ez az ember?

- Nagyon igazat. Mondhatom, ennél becsületesebb embert nem ismertem. Csak azért is tartom egyrészt, mert jóravaló, másrészt pedig mert históriai személy.

- Mi a manó?!

- No persze, hát nem mulatott-e Petőfivel?

- És csupán ezért tartja István bácsi?

- Ezért hát - felelé, és oly furcsán nézett rám, mintha kételkednék Petőfi iránt való tiszteletérzésemben.

Meggondoltam a dolgot: nem akartam elrontani Bakabál István bácsi örömét és büszkeségét, sem az öreg parasztot nem akartam megfosztani a kenyértől, miért is elhallgattam, hogy nem Petőfi botja volt az, amit tartogat, hanem valami esernyőreparáló művészé.

Néhány év múlva hallottam, hogy mikor képviselőválasztás volt, Bakabál urambátyám magával vitte a híres botot, amellyel el is döngették őkegyelmét úgy, hogy három hétig nyomta az ágyat.

De hát ő nemigen bánta, mert a bot újra visszakerült hozzá, és most azt is elmondhatja, hogy a nevezetes ereklye milyen szerepet játszott egykor az ő hátán és oldalain!



A MONOKI KOSSUTH-HÁZ

Mikor Golopot elhagyva, a dombra értünk, a hullám alakú hegyek között, zöld falombok közé süllyedetten egy kis falut láttam. Csak a templom és egy kastélyféle épület fehérlett elő magasan kiemelkedve. S keretet a képhez a déli és nyugoti erdős hegyek adtak.

- Ez az - mondta a kocsis, az ostorával a falura mutatva.

Mély elfogódás szállott meg. Ebben a kis faluban, ezek között a házak között nevekedett hát a nemzetnek nagy apostola: Kossuth Lajos. Itt élte át a boldog gyermekkort. Ezekben az erdőkben bolyongott az iskolai szünetek alatt.

Ezek a fák, ezek a hegyek látták őt, s ő is a távol földön s a messze jutott életkor határán látja olykor a visszamerengő emlékezetnek délibáb-tükörében ezeket a hegyeket, ezeket a fákat, ezt a kis falombos falut, a csillogó Ond patakot, s hallja az erdő halk suttogását, a méhek döngését, a távolban hangzó kakasnótákat, mint akkor, az erdő füvébe fektetve a fejét, s álmodozó szemekkel nézve az égen úszó felhőket.

A faluba betekintve azt hittem, a legnagyobb ház ott a Kossuthé. Nem. Az a kastély. Kossuthék egy kisebb, ódon stílű házban laktak. Ez a ház a kastély közelében van, a falu közepén egy dombon, s azóta sem a falai nem változtak, sem a tetőzete.

Hat redőnyös ablaka a templomra néz, azazhogy nézne, ha az előtte álló akácok, Kossuthék utódainak ültetményei a kilátást el nem zárnák. Az ablakok előtt vörösre festett, kopott léckerítés zár körül egy kis tért, ahová a lakók s így hajdan bizonyára Kossuthék is ki szoktak a csöndes nyári estéken ülni.

A ház jobb oldalán van a deszkából készített kiskapu és nagykapu. Tágas, nagy udvarba léptem, amely a baromfiaknak tarka seregével van tele. Oldalt áll egy régi, lakatlan galambdúc és egy félig beomlott tégla-ól. Mind a kettő valószínűleg a Kossuth Lajos idejéből való.

A házban öt kisebb-nagyobb szoba van. Ezek közül háromnak az ablakaiból az utcára lehet látni. A nyugati sarokszoba az, amelyben állítólag Kossuth Lajos született. Állítólag - mondom -, mert a tállyaiak a máig is élő Szabó ezredes állítása alapján azt hiszik, hogy Kossuth Lajos nem Monokon született, hanem Tállyán.

Szabó ezredes ugyanis sokszor hallotta az édesanyjától beszélni, hogy Kossuth édesanyja egy napon Tállyára jött át látogatóba egy rokonával a Gombos Hutka családhoz, s itt talán épp a kocsirázás következtében hirtelen lebetegedve szülte meg Lajos fiát.

Az eset hihetőségét maga Kossuth Lajos támogatja, bár akaratlanul, egy megjegyzésével a tállyai paphoz, Hajász Pálhoz 1874-ben írt levelében, s ez a megjegyzés így hangzik:

"Úgy rémlik előttem, hogy szeptemberben 16-a és 19-e közt, alkalmasint 19-én (születtem); de nem merném reá szavamat adni, ámbár gyanítom, hogy az eseménynél, mely számomra bút sokat, örömet vajmi keveset hozott, alkalmasint jelen voltam; bárha talán burkoltan is, mert burokban születtem."

A monoki szoba, amelybe mégis bizonyos meghatottsággal léptem, egy négyszögletes, boltozatos, tiszta, világos helyiség. Talán hat lépés a hossza, s ugyanennyi a szélessége. Az egyik szögletben egy nagy, ódon, fehér cserépkályha áll. Állítólag még a Kossuth család használta, s a gyermek Kossuth Lajos bizonyára gyakran melengette ott télenkint piciny kezeit.

A mostani lakója, Czeizler József számtartó szintén hálószobának használja ezt a helyiséget.

A többi szoba ennél tágasabb. Világos, száraz, kényelmes úri szobák, harminc-negyven cm fölhajlású boltozattal. A falak festve vannak. Nem tudom, Kossuthék idejében is így volt-e, de ezt a festést, habár régi is, nem merem a Kossuthék idejéből valónak állítani.

A falak, ablakok és ajtók nem változtak. Az előszoba előtt levő, nagy fekvő S alakú sárvas is a múlt századból való.

A mostani lakójának szíves engedelmével megnéztem az összes lakószobákat, amelyekben Kossuth Lajos felnőtt, járni és beszélni tanult és játszadozott. Itt-ott a padlón talán az ő lábanyoma is megvan; azt a kis rozsdás szeget az ablak párkányába talán éppen ő verte be, s ezek a falak visszhangozták szavait, kiáltását, kacagását. Ezeken az ajtókon járt, futkosott ő ki és be. Ezen az udvaron örvendett a tarka baromfiseregnek, a hű házőrző kutyának, a galamboknak s a gyermekeszmék és gondolatok folytonos örömeinek.

Az udvar északi részén, kis folyosón át jut az ember egy nagy gyümölcsöskertbe. Ez valamivel magasabban fekszik, mint a ház, s a különféle gyümölcsfákon kívül fiatal fenyőfák is vannak benne. A kert nyugoti oldalán, a házhoz közelebb eső sarkon egy félig összeomlott üvegház van. Ez is a Kossuthék idejéből való.

Ebben a kertben is sok szép napot töltött Kossuth Lajos, s amennyiben ennek a kornak emlékei a késő aggkorban sem mosódnak ki a szívből, bizonyára mosolyogva emlékezik is reá.

Mikor eljöttem a tállyai ünnepséget megnézni, csodálkozva néztem a programot, amelynek számai közé a Kossuth szülőházának sem megtekintése, sem emléktáblával való megjelölése nincs fölvéve.

Tudakozódásomra azt felelték, hogy ezt ki kellett hagyni az ünnepély programjából, mert a Kossuth emléktábla ügyében 1884-ben egyszer indult már meg mozgalom, de sikertelenül. Abban az évben ugyanis Grosz Antal bérlőnél egy hatvan főből álló vadásztársaság gyűlt össze, s meglátogatván a Kossuth-házat, önkénytelenül is az a gondolatuk támadt, hogy emléktáblával kellene megjelölni.

Ott mindjárt a helyszínen negyvenöt forintot adtak össze, s a gyűjtés folytatásával Zombory Gedőt, az akkor még 48-as érzelmű megyaszói református papot bízták meg. Ez azonban állítólag figyelmeztetést kapott a monoki Andrássy Dénes gróftól, persze a jószágkormányzóság szavaival, hogy a 48-as rebellisvezér szülőháza a gróf tulajdona, akinek tudta és beleegyezése nélkül a ház falából köveket sem kiszedni, sem berakni nem szabad. S nagytiszteletű Zombory Gedő uram szépen elhallgatott a gyűjtéssel.

Az igaz, hogy arra a házra, habár illenék, de nem elkerülhetetlenül szükséges a márványtábla. A betlehemi épületen sincs efféle megjelölés. Időnként mégis idetalál egy-egy fekete kabátos idegen, s a kalapját megemelve, csöndes elbúsulással mereng itt percekig.

Mikor elhagytam a házat, megállítottam a kocsit, és még egyszer visszaszemlélődtem.

A napsugaras égmagasban fehér galamb szállott, lassú szárnyalással kerengve a táj fölött, aztán, mint egy lengedezve szálló hópehely, ráereszkedett a házra.

Talán a turini aggastyán szívének hazajáró gondolata volt.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : AFORIZMÁK Ha   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 210
  • e Hét: 11955
  • e Hónap: 91513
  • e Év: 2032793
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.