Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:12:36, kedd
 
  Gárdonyi Géza
KINGYES



Feszty Árpád időnként eltűnik a fővárosból. Eltűnik egy hétre, két hétre, olykor egy hónapra is. Ilyenkor a Bajza utcai műtermét zöld kárpitok borítják, s a két kis lompos, fehér komondor bánatosan pislog ki a vasrácsozaton át a járókelőkre.

Hát hova lett Feszty Árpád?

Kingyesen van.

Ez az ő tanyája. Nagyon szeretheti, mert sokat emlegeti. A beszédeiből tudtuk, hogy ez a tanya Komárom mellett van. Oda jár ő pihenni vagy elmélkedni.

A múlt nyár vége felé összebeszéltünk Pósa Lajossal, hogy meglepjük Feszty Árpádot. Komárom mindössze két óra Budapesthez, és Kingyes se lehet a világ végén. Megkérdeztük Lányi Gézát is, a Népszínház kitűnő cimbalmosát, hogy nem volna-e kedve velünk jönni. Volt kedve. Magával hozott egy rengeteg nagy cimbalmot is. De ez még nem minden: hogy a kingyesi tanya teljesen meg legyen tisztelve, szmokingba öltözött, és fekete nyakkendőt kötött, meg vakító fehérre vasalt inget; szóval olyan ruhában jött, aminőben hangversenyezni szokott. Így indultunk útnak délután két órakor vidáman Komáromba.

Kiszállunk ott az állomáson, ráülünk egy fiákerre.

- Hova hajtsak? - kérdi a kocsis.

- Kingyesre - feleljük azon a hangon, amelyen itt Budapesten azt szoktuk mondani a kocsisnak: a Városligetbe vagy a szép Juhásznéhoz hajtson.

- Kingyes? - kérdi nagyot nézve a kocsis. - Hol van az, kérem?

- Ej, még azt se tudja? Maga tán nem komáromi ember?

- De bizony idevaló vagyok.

No, ha ez nem tudja, majd tudja más. Sorra járjuk a kocsikat; kérdezünk urat, parasztot, kofát, katonát, rendőrt, gyereket, öreget, halászt, koldust és fináncot. Mindenik csak a fejét csóválja. Hírből sem ismerte Kingyest egyik se.

- Micsoda puszta lehet az - fakadt ki Lányi Géza.

Pósa arca elsötétült.

- Úgy látszik - dörmögte -, azért jöttünk, hogy visszamenjünk.

- Még van valami remény - szóltam magam is lehangoltan -, ha senki se tud a kingyesi pusztáról, a komáromi képviselő bizonyosan tud róla, mert vagy mellette, vagy ellene, de szavaztak onnan.

Fölkutattuk a várost, és a városban Tuba Jánost. Az ugyan elbámult, mikor betoppantunk a szobájába.

- Hát titeket mi szél fújt ide?

Aztán, hogy megmondtuk, fölhúzta a szemöldökét, és gondolkodva nézett reánk.

- Kingyes, Kingyes - mondotta -, van ilyen puszta, én is voltam ott, csakhogy oda nem lehet elmenni.

- Már miért ne lehetne, ha te voltál ott! - dörrent föl Pósa Lajos.

- Azért, mert oda nem tudja más az utat, csak Feszty Árpád.

- No hát, mi pedig elmegyünk.

Tuba János körülvakargatta rövidre nyírott, gömbölyű fejét, és némi levegőbe nézések után egy öreg udvarosért küldött el.

- Az - úgymond - az egyetlen ember, aki tudja az utat, az is csak azért, mert a fia ott van az Árpád tanyáján, mindenes.

- Visszamentem a cimbalomverőkért - jegyezte meg búsan Lányi Géza -, nem fogják megtalálni az öreget.

És úgy történt. Az öreg visszaköltözött a városból a pusztára. Mint később megtudtuk: azért ment vissza, mert úgymond: a városi emberek sokat beszélnek!

Így már majdnem visszafordultunk, mikor a Lányi cimbalomverőinek élő cáfolatául megjelenik egy zsíros kalapú, vörös orrú és kender-szakállú fiákeros, és azt mondja, hogy ő tudja az utat.

- Lehetetlen - mondja Tuba János.

- Már mért volna lehetetlen - jegyzi meg Pósa -, az út azért út, mert járnak rajta.

Tuba mindazonáltal nem bízott a fiákerosban. Magyarázta a kocsisnak az utat alaposan. Emlékszem, hogy tömérdek sok jobbra és balra, le meg föl volt a beszédében. Ezenkívül említett neki két pusztát is: Kávát, meg Agyagost. A kocsis mindezekre komoly igeneket mondott, és rábólintgatott a fejével.

A cimbalomnak egy kétkerekű talyigát fogadtunk, magunk pedig az ócska és rozoga fiákerbe ülve, délután öt órakor útnak indultunk.

Számításunk szerint hat és fél órára oda kell érkeznünk. Vidámak voltunk. A két kocsist megtömtük szivarral. Arról beszélgettünk, hogy mekkorát néz majd Feszty Árpád, ha meglát bennünket. Az ő tanyáján még pesti ember nem hagyott nyomot. Ő maga emlegette, hogy az vadon-hely. Fát ott nem nyesnek, nádat ott nem vágnak. Csönd van. Festőnek való őstenyészet. A földgolyónak ez az egy pontja a legkedvesebb és a legszebb neki. Itt pihen meg a lelke, és itt alkot a fantáziája.

Félóra múlva elértük az első tanyát.

Az udvaron egy mezítlábas menyecske állott. Magot szórt a tyúkjainak.

- Micsoda puszta ez? - kérdeztük, a kocsit megállítva.

- Kava.

- Helyes úton vagyunk - mondottuk örömmel. - Hát jól megyünk-e Kingyesre, galambom?

- Kingyesre? Sohasem hallottam én annak hírét.

- Tán nem idevaló maga?

- Dehogynem, lelkem - felelte az asszony -, itt születtem én, itt is halok meg.

Azzal tovább szórta az ocsút a tyúkjainak.

Ez egy kissé lehangolt bennünket. Különféle tekervényes utakon és töltéseken haladtunk által. Sehol egy ember, sehol egy ház, sehol egy szembejövő kocsi. Csak nedves, smaragdzöld legelők és vörhenyes nádasok, mozdulatlan nyárfák és fehérlő füzesek, és megint kanyargó út. A nap lealkonyodik. A vöröslő égen vadludak repülnek által. Lányi azokat nézi.

- Talán a vacsorát nézed, Géza?

- Dehogy azt. A ludak mind keresztbe repülnek előttünk.

No, amott fehérlik már az esti szürkületben a másik tanya. Az ott Agyagos. Így mondta Tuba is, hogy előbb Kavát érjük, aztán Agyagost, ami már szomszédja Kingyesnek. No, de ideje is már, hogy vacsorához jussunk. Öt perc múlva hogy bámul ránk Feszty Árpád!

Az út mellett egy ember üldögél. Valami karót farag.

- Micsoda tanya ez, atyafi?

- Kava, kérem alásan.

- Kava? Már hogy volna ez Kava?

- De bizony Kava. Én csak tudom talán.

- Tyű, az irgalmát, hiszen itt már voltunk egyszer.

- Persze hogy voltak az urak. Láttam, mikor jöttek az előbb. Hát hova indultak?

- Kingyesre.

A fejét rázta. Nem hallott róla.

- Kocsis! - szólott ekkor Pósa a felháborodásnak és keserűségnek legmélyebb brúgóján - maga nem tudja az utat!

- De most már tudom - mondja a kocsis -, a keresztútnál tévedtem meg.

Egy darabig tanakodtunk, hogy bízhatunk-e a kocsisban. Én bíztam benne, Pósa nem bízott. Lányi bízott a kocsisban, de nem bízott a szerencsében. Van is abban valami, hogyha az ember a kapuból megy vissza a cimbalomverőkért.

- Csak a másik pusztát elérjük - szólt reménykedve Pósa -, ott majd Árpádhoz igazítanak bennünket. A szomszédban csak tudnak tán Kingyesről.

Útközben aztán beesteledett. Szerencsére holdvilág volt, és az mutatta a sűrű nádasok között vezető, keskeny utat. De sehol egy eleven ember! Csak mély, sötét árnyékok! Itt-ott egy borzas kísértet gyanánt fölmeredő, fekete fűzfa. Ilyen lehetett az ország a tatárjárás után.

Balladai mélasággal ülünk a kocsin, mikor egyszer valami száraz földhányásra érkeztünk, és Lányi fölkiáltott:

- Dűlünk!

Mikor már az ünköt mondta, mindhárman benne voltunk az árokban. A kocsis az nem volt benne, az túlrepült rajta, s tán most is repülne, ha egy nagy nyárfa derekában meg nem kapaszkodik.

- Élsz-e, Lajos? - kérdeztem Pósát, aki az esésben lavinaként gördült át fölöttem.

- Élek - felelte mély, komor hangon az árokból -, hát Lányi?

- Oda van a szép fehér ingem - felelte Lányi a keserűlapú közül -, összegyűrődött.

Azzal kimásztunk.

- Hallja maga - szólt ekkor Pósa, galléron ragadva a kocsist -, vallja meg, hogy sohasem járt erre!

- De bizonyisten jártam - felelte a kocsis -, csakhogy, kérem alásan, annak immáron tíz esztendeje.

- Hát hogy mert maga elindulni, ha már tíz esztendeje nem járt itten?

- Azt gondoltam, hogy tudom az utat - felelte a kocsis a fülét vakarva.

- Tudtam én ezt előre - sóhajtott a cimbalmosunk -, az éjjel pappal is álmodtam.

- Én meg a farkasokkal - szólt Pósa sötéten.

A farkas szóra Lányi a vad nádasra nézett, és összeborzongott.

Fölsegítettük a kocsit az árokból, és áldottuk az alispánt, főispánt, szolgabírót, az egész vármegyét, hogy ilyen utat csináltattak a Feszty Árpád tanyájához.

- Gyerünk vissza - szólott Lányi -, Isten tudja, mi lesz a cimbalommal itt a nádasok között.

- Kérem alásan - mondotta a kocsis -, negyedóra múlva ott kell lennünk az agyagosi pusztán.

- Biztosan tudja? - kérdezte Pósa.

- Biztosan - felelte a kocsis.

Azonban félóra is eltelt anélkül, hogy mi a nádak fölött lebegő holdvilágon kívül egyéb világosságot láttunk volna. No, meg a szivarunk vége piroslott a sötétben.

Az est mindig mélyebb és árnyékosabb. A nádak mindig magasabbak. Olykor-olykor egy fahídon dökret által a lovak lába, azután ismét a puha, keskeny töltésúton megyünk. A két kocsi zörgés nélkül halad a fekete úton. Se előre, se hátra nem látunk mást, mint a rejtelmes sűrűségű nádast, és itt-ott egy-egy kis megcsillanó vizet.

- Milyen mély lehet ez a víz? - kérdezi Lányi Géza.

Senki se felel rá. Az útra olykor borzalmas susogással hajlong föl a nád. Mintha láthatatlan rémek hajtanák. Most nem növény a nádas, és nem fa a fűzfa, hanem csodás alakzatú, mesebeli élőségek, amikben sötét értelem és kísérteti akarat van.

Egyszer csak egy kis rozoga fahídon megreccsen alattunk a kocsi, és mi nagy recsegés-ropogás között az egész világot érezzük szakadni alattunk.

- No, most végünk van!

A rozzant, vén híd beroskadt a kerekek alatt. Az egész híd-e, vagy csak egy része? Vagy a kocsi törött össze? Az első pillanatban nem tudjuk.

Átmászunk a kocsiernyőn.

A kocsis a fejét vakarja: a kocsinak a hátulsó két kereke beleroskadt a hídba.

- Ember! - kiáltja elkeseredett haraggal Pósa - vallja meg, hogy maga nem tudja az utat!

- Persze hogy nem tudom - fakadt ki kétségbeesetten a kocsis.

- Hát akkor hogy mert elindulni velünk!

- Azt gondoltam, hogy a képviselő urunk tudja.

No, szépen vagyunk. Éjjel, egy emberlakatlan, vad sötét nádasnak rengetegében, oldalt mély vizek és kísértet-sóhajtozást hallató, mérhetetlen nádasok között - ennek a fele se tréfa!

Viaszgyújtókkal megvizsgáltuk a kocsit, hogy érdemes-e kiemelni, ha lehet.

Sok törés volt rajta. A sárfogó az egyik oldalon forgáccsá zúzódott, de a keréknek meg a tengelynek talán nem is esett baja.

Azzal a két kocsis meg mi hárman nekiállottunk, és kiemeltük a fiákért az útról.

- Hála Istennek, mehetünk - mondja Lányi -, de hova?

- Valahova majd csak kilyukadunk - felelte a kocsis.

Azzal elindultunk újra az őskorszaki nád két mozgó fala között, az ismeretlen mocsárvíznek keskeny, hangnyelő, puha útján a végtelennek látszó, sötét nemtudomságba. Ez a Dante útja egyik pokolból a másikba.

No, aztán itt kezdett rám is zuhogni az áldás. Pósa nagybőjti prédikációt rögtönzött reám azért a meggondolatlan ötletemért, hogy így vaktában fölkeressünk egy ilyen tanyát, amit a komáromiak sem ismernek. Lányi meg fölsóhajtott:

- Istenem, istenem, hát ezért tanultam én a cimbalom-művészetet, ezért szenvedtem és éltem negyvenegy esztendeig, hogy egy vad pocsolya legyen a temetőm?

- Hát a gyermekköltészet kutya? - szólt Pósa is. - Ez aztán méltó befejezése lesz az én költői pályámnak!

- És éppen most - folytatta Lányi -, mikor minden adósságomat kifizettem. De megálmodtam én ezt, megálmodtam!

Aztán arról beszélgettünk, hogy a Kingyes tanya tán nem is létezik. Már hogy is lakhatna valaki ilyen vad nádasok között. Feszty csak elgondolta, hogy neki tanyája van, mint az obsitos baka, mikor a lovát emlegeti.

A hold már akkor csaknem a fejünk fölött járt. Szemtelenül nevette, hogy micsoda aggodalmak között kocsikázunk. Vajon hol állunk meg? Meglehet, hogy ez az út belevész valahol a mocsárba. Soha még két író meg egy cimbalmos így el nem végződött a világon! És megyünk tovább a puha úton, a fekete éjszakában, tragikus csöndességben...

Végre egyszer kutyaugatás hangzik nem is messze tőlünk. Micsoda üresség a Patti vagy a Ney Dávid éneke most e kutyaugatáshoz képest.

A sötétből ember jön elő.

- Hol vagyunk?

- Agyagoson.

- No, hálaistennek!

- Hova mennek az urak?

- Kingyesre.

- Kingyesre?

- Csak ismeri tán?

- Nem én, uram.

- Nem-e?

- Nem.

- Tán nem idevaló.

- Hát hova való vónék?!

- Itt kell annak lenni!

- Nincs az, uram.

- Szomszédság, ne beszéljen!

- Szomszédság?

- A Feszty Árpád úr tanyája.

- Az Árpád úré?

- Azé, azé. Hát azt tudja, hol van?

- Azt tudom.

Egy ilyen hangra szabadulhatnak föl az elkárhozottak a purgatóriumból.

- No, ha tudja, hát menjen a lovak előtt. Megfizetjük.

Így jutottunk el aztán a Feszty Árpád útjára. Meg is jött a kedvünk. Nótáztunk. A Feszty ablaka világított. Még ébren van!

És a két kocsi begördült a kis náddal födött tanyaház udvarára.

Feszty Árpád csakugyan otthon volt. Az ágyban olvasgatva hallgatódzott a nótára.

- Vajon kik járnak erre? - tűnődött magában - bizonyosan betyárok.

És mikor a mi kocsink bejárt a tanyára, Feszty Árpád ott állt már elmeredő szemmel az ajtóban. A kezében két rengeteg nagy, rozsdás pisztolyt lógatott.

No aztán, hogy micsoda regényes hely az a Kingyes, és hogy mit csináltunk mi ott három napig, azt nem mondom el. Kingyes maradjon fölfedezetlen és ismeretlen rejteke Feszty Árpádnak. Az ott időzésünk történetét pedig őrizze meg szintén kedves közös emlékünk gyanánt az a közösen csinált vers a mestergerendán, amely így kezdődik:

1894. szept. 12. 13. 14.
Itt mulatott három ember, azaz négy.

És így végződik:

Ilyet nem látott a Kárpát!
Isten veled, Feszty Árpád!



ZARÁNDOKLÁS

Az ezredéves áldomások és vendégségek zajában a minap az a gondolat szállott meg, hogy megnézem azt a völgyet, ahol a mi nemzetünk legnagyobb költője elesett.

Nem a kíváncsiság indított oda. A magamfajta ember nem kíváncsi. Az a vágy mozdított oda, ami a mohamedánt viszi Mekkába, a keresztényt a Szentsír templomába, a zsidót Salamon falai alá.

A mi nagy költőnk a mi fényességünk, a mi ezer-évünknek legszebb csillaga. A félévig tartó örömünnep rózsáiból, amelyekkel megkoszorúzunk minden oltárt és minden emlékkövet, csak arra a sírra ne jusson, ahol ő fekszik?

Mert ma már nem várjuk őt. Ott látták utoljára abban a csatában. Most már bizonyos, hogy ott porladozik a szabadság vértanúi között.

Reggel hat óra tájban érkeztem Segesvárra. Az EMKE útikönyvében csupán ennyi az útbaigazítás: "Fehéregyházától délre két közös sír." Megindultam hát ki a városból Fehéregyháza felé.

Egy dombon, az országút mellett, magas kőemlék: hamuszínű kőmagaslaton sárgára festett, életnagyságú oroszlán, amint alvó fejjel az első lábaira hajol, s a lábai alatt egy tört kard van.

A Petőfi szobra ez talán? Nem. Ez a Skarjatin orosz tábornok emléke. Bem apó itt terítette őt le, ezen a dombon, egy ágyúgolyóval. Aranyozott betűk magyarázzák egyik oldalon oroszul, a másik oldalon németül ennek az emléknek a micsodaságát.

A német fölirat ez:

Gregor Jacovlewitsch Scariatine dem Heldenmüthigen! Kaiserlich russischer General-Major in der Suite Seiner Majestät des Kaisers von Russland, Chef des Generalstaabes des 5. Armeekorps. Im Revolutions-Kriege am 31. Juli 1849 durch eine feindliche Kanonenkugel bei Schässburg gefallen. Als Denkmal Dankbarer Anerkenung des gemeinschaftlichen Kampfes und Sieges der allierten Heere und des freundschaftlichen Bundes der erhabenen Kaiser von Oesterreich und Russland Franz Joseph des I. und Nicolaus des I. das k. k. Siebenbürgische Armeekorps.

Az emléket csinos fatetőzet védi az eső ellen. Látszik, hogy gondozzák.

De hol van a másik?

A dombon, az emléktől mintegy húsz lépésnyire, egy házikó fehérlik. Annak az udvarán fát vág egy parasztember.

- Atyámfia - mondom neki -, igazítson engem útba: mondja meg, merre van a honvédek sírja?

Az ember hozzám jön, és tört magyarsággal kérdezi, hogy mit kérdezek.

- A honvédek sírját keresem.

Nehezen ért; azt hiszi, ezzel a muszka emlékkel van bajom, mert mentegetőzni kezd, hogy ő nem húzza hiába a fizetést: ő mindennap leporolja az oroszlánt is, a kerítést is. A betűket alig három napja kente be újra aranyfestékkel.

Végre megértjük egymást: a honvédek sírjáról nem tud. A Petőfi nevet most hallja először.

Megindulok az országúton. Vizsgálom a földeket jobbra-balra. Megállítok minden szembe jövőt, minden szekeret, románt, székelyt, szászot - senki sem tudja, hogy a sírok merre vannak.

Végre egyórai gyaloglás és kérdezgetés után egy apró szemű, öreg székellyel találkozom. Az tud az egyik sírról.

- Lent van az - úgymond - Héjjasfalva végén, a tanorokban.

- Nem lehet az - felelem -, az úti könyveim azt mondják, hogy mind a két sír itt van Fehéregyháza mellett.

- De bizony, istállom, ott van ez. Tudom én, hiszen ott járok el mellette. Két faágyút is lehet ott látni.

- Mennyire van az ide?

- Hát van egy posta.

- Mennyi az a posta? Egy óra? két óra?

- Több az egy óránál.

Fáradt voltam már. Gondoltam, inkább visszamegyek az öreg székellyel a városba, és kocsit fogadok. Vissza is fordultam. Akkor egy csendőr azt tanácsolta, hogy üljek a vonatra, és szálljak ki Fehéregyházán: ott van a sír az állomás mellett.

Sietnem kellett, hogy a vonatról le ne maradjak. A fehéregyházi állomáson csakugyan útba is igazított a pályaőr: csak menjek föl a földek között a dombra; ott találok egy magas keresztet - az a.

Itt meg kell mondanom, hogy én eddig valami kőoszlop-emléket kerestem, meg akörül valami fehérlő kőrakást. Úgy rémlett, mintha azt olvastam volna, hogy az útonjárók mindegyike vet oda egy követ, és hogy azt időnként el is kell onnan hordani.

De hiszen erre út is alig van. Ez egy kis keskeny mezsgye, amit mezei munkások tapostak úttá. De mindegy: elszorult szívvel ballagok az embertől elhagyott vetések között fölfelé. Sárgába hajló búza, pityóka meg tengeritáblák zöldellnek ezen a dombon, egyhangú, fátlan, bokortalan zöld terület ez a hegyekig, - s íme, megpillantok egy magasra meredő, fekete fakeresztet.

Levett kalappal megyek a vérrel megszentelt földön. Milyen némaság! Talán éppen ezen az úton hozták őt is, faágakra fektetve, s a vére piros harmatként hullott ugyanebbe a fahéj színű porba. Közönséges vitorlavászon-ruha volt rajta, s egy katonaköpönyeg. A sapkája ott maradt az országút mellett, ahol összeesett a muszkák vasai alatt. Így hozhatták őt hajadonfővel; szétzilált, hosszú gesztenye-szín hajából vérázottan borul egy-két fürt a homlokára; arcán a halál viaszfehérsége; a köpönyeg zsebében holmi papirosok; - bánja is a jámbor szász, micsoda papiros az, legföljebb, ahogy rátekint, azt gondolja magában: milyen fiatal úr, kár érte!

És beeresztették a többi közé.

A kereszt előtt állok. Rozzant, régi, egy öl magas fakereszt. Valamikor feketére volt festve, és már akkor szürkére mosta volt az idő, mikor fekete, otromba betűkkel ráfestették, amit most is lehet olvasni. Honvédek - a kereszt egyik ágán. A másikon: Petőfi Sándor. Középen (már alig olvasható): 1849. júl 31.

A szemeimet könny borítja el, ahogy ezt a nevet ezen a rossz, fakó fakereszten megpillantom. Idő telik belé, míg újra föl tudom emelni az arcomat.

Besüppedt sírhalom. Már nem is halom, csak a félöles vadvirágok mutatják halomnak. A katáng türkiszkék csillagvirágai, a kalászba érett fű, vörös lóhere, a lila-szín fürtös virágú méhfű, a koronilla halványpiros virágai s más nekem ismeretlen füvek borítják e helyet, amely alatt a szabadság vértanúi porladoznak.

Kerestem a vadrózsa-bokrot, amelyről Coppée olyan meghatóan énekelte, hogy ott nyílik a síron, s esténkint rajta énekel a csalogány. Nincs. Kerestem a köveket, amiket a kegyeletes kezek vetnek ide. Nincs. Puszta elhagyott ez a hely, még a madár sem jár ide, nemhogy az emlékezet.

Magam sem tudom már, hogyan jutottam le az országútra, csak egyszer megint ott találtam magamat a Küküllő vize partján, tán épp a mellett az ér mellett, amelynek iszapjából Bem apót félholtan vonták ki a menekvő honvédek. Rámerőltettem vigasztalónak azt a gondolatot, hogy a másik sír, az a drágább, és hogy az én elbúsulásom korai volt.

Újra megkezdődött a sok kérdezés, az ide-oda utalás. Sehol egy mutató-tábla, sehol egy kéz - mintha ebben a szent völgyben nem is emberek laknának.

Elmentem egészen Héjjasfalváig meg vissza Fehéregyházáig az országúton, és már le is mondtam arról, hogy ezt a másik sírt megtalálom, mikor délután három óra tájban újra szembe találtam Cseke Simó bácsit, az öreg székelyemet.

- Jöjjön vissza velem az úr - mondotta -, majd megmutatom.

Visszafordultam, és mentem vele egészen be Héjjasfalvára. Mert csakugyan ott van ez a két sír Héjjasfalván a tanorokban, a falu két szélső épülete között. De micsoda sír ez is! Egy fakó, otromba faoszlop, aminek golyóformára van a teteje faragva, és azon rozsdás bádognyiradék. Az oszlop mellett két ágyúforma, korhadt fadarab, amit félig betakart már a dudva, s ezek között egy keskeny kis, alig arasznyi magas földhányás. Fű és vadnövény borítja ezt is, és csak az egy-két bokor télizöld mutatja, hogy valaki valamikor erre is gondolt. Írás itt semmi sincs.

Ez a sír olyan messzire van Fehéregyházától, amelynek egyik kapujából Petőfi a csatát nézte, hogy legalábbis egy óra hosszáig kellett volna futnia, hogy arra a területre érjen, amelynek az elesetteit ebbe a sírba hordták össze. Én azonban úgy olvastam a följegyzésekben, hogy az orosz lovasság éppen Héjjasfalva felől került nagyhirtelen a magyarság hátába, és így Petőfi, amint itt elgondoltam, a másik sír területén esett el. De hát elvégre is mind a két sírban a hazáért elesettek tetemei porladoznak, és mind a két sír vérrel megszentelt oltára a szabadságnak.

Megnehezült szívvel hagytam el ezt a sírt is. Az öreg Cseke még egy óráig maradt velem. Mikor elbúcsúztunk, még egyszer megfogadta, hogy ahányszor bejön Segesvárra, mindig hoz helyettem is egy-egy rózsát mind a két sírra, s a kissolymosiak közül senki sem jön ezután erre virág nélkül.

De hát annyira elfogyott-e már a virág Magyarországon, hogy csupán Kissolymosra szoruljon a kegyelet? - Szegény Petőfi, vajon megfordult-e valaha a gondolatodban, hogy ha Kissolymos nem hoz a sírodra virágot, olyan elhagyott lesz a föld, amely tetemeidet födi, mint a hazátlan földönfutóé, akit elásnak az országút mellett, s a nevét már másnap elfeledik?



A LÁTÁS

A könyvkereskedők kirakatában piroslanak a Bädeckerek. Mindenki utazik, akinek hűs, leveles otthonja nincsen, no meg akinek ideje, erszénye engedi.

Mindig jólesik a lelkemnek, mikor fiatal embereket látok úton, akár vasúton, akár országúton. Ezek azért utaznak, hogy lássanak. Föl vannak szerelve földképpel, messzelátóval, kalauzkönyvvel, jegyzőkönyvvel, s a szemükben az élet szeretete mosolyog. De vajon van-e köztük csak egy is, akit akár a szülők, akár a mesterek megtanítottak volna látni?

Mert más a nézés, meg más a látás. Nézni mindegyike tud, látni nem. S bizony az utazók közül nem mindig az tér a tapasztalatok legtöbb kincsével haza, aki a távolból leghamarabb megmondta, hogy a toronyóra mennyi időt mutat, hanem sokszor az a vaksi útitárs, amelyik szemüveg nélkül még az ajtón is alig tud kimenni.

De hát mi az a látás?

A minap, ahogy szivarra gyújtok egy régi kertpalánk oszlopán, látom ám, hogy egy kis vörös derekú légy egy nálánál négyszerte nagyobb keresztes pókot cipel a deszkán fölfelé.

Szemem-szám elállott erre a csodára. Hogy a pók elfogja a legyet, ez a természet rendjében van, de hogy a légy fogja el a pókot, a galamb a sast, a nyúl az agarat, ezt még nem hallottam.

Elhatároztam, hogy mihelyt hazaérek, lerajzolom ezt a cipekedést, s elküldöm vagy a rajzot, vagy a bogarat a Nemzeti Múzeum bogár-osztályának.

Hogy lerajzolhassam, néztem figyelmesen. Néztem először a bogarat, hogy ha netalán elröppen, emlékezetből is lerajzolhassam.

Az első, amit megjegyeztem rajta, az volt, hogy akkora és olyanforma ugyan, mint a házi légy, de mégis más: karcsúbb, kicsiny fejű, s a potroha felső fele angolvörös. A légynek két szárnya van, ennek négy keskeny. A felső szárnyak a nagyobbak, s ezeken díszül barna foltocska is van. Az alsó szárnyak kisebbek, és szintén átlátszók. Aztán azt is észrevettem, hogy ennek a kis bogárnak két vékonyka, mozgékony csápja van, mint két kis hajszál, s a lábai is hosszabbak valamivel, mint a közönséges légyé, különösen a két hátulsó.

A pókról mindössze azt jegyeztem meg, hogy a lábai be vannak hajolva, és hogy a bogár a fejénél fogva vonszolja a korhadt deszkán fölfelé.

Nagy munka volt neki, Bizonyosan izzadt és lihegett. Micsoda gondolat foglalkoztatta ezt a kis szárnyas rablót? Csak az, ami az ősembert, mikor valami kővel vagy doronggal szarvast sújtott agyon, s társ híján maga cipelte-vonszolta haza az erdőn a barlangjába.

A bogár a deszkahasadék felé közeledett. Üveget vettem hát elő, hogy belefogjam, de biz a kis vadász elbocsátotta a nagy zsákmányt, és úgy elillant, hogy még csak azt sem láttam, merre repült.

Megnéztem a pókot. Hajlékony volt és duzzadt, de élettelen. A bogár ölte meg kétségtelenül.

És ekkor jutott eszembe, hogy olvastam én valamikor valamit olyan darazsakról, amelyek fullánkkal megbénított pókokat hordanak a petéik mellé, hogy amikor ezek kikelnek, friss táplálékot találjanak. De hát darázs lett volna az a kis bogár? Mi, akik parasztok vagyunk a természettudományban, a darazsak neve alatt nem efféle bogarakat ismerünk. Lehet, hogy darázs volt. Ha a természettudósok a bolhát is a legyek családjába osztották be, nem lehetetlen, hogy a legyeket a darazsok közé helyezték.

Előveszem hát a papirost meg a festéket, de még hozzá sem kezdek a rajzoláshoz, mikor az a kérdésem támad, hogy nini: mivel is fogta az a bogár azt a pókot? A szájával? A lábával?

Én tehát negyedóráig néztem őket, s még azt is megjegyzem, hogy a bogár lábán alig látható körmöcskék vannak, s a két hátulsó lába térdén egy-egy tüske is, de azt, hogy a bogár mivel fogta a pókot, nem láttam.

De hát hogyan van, hogy nem láttam? Hiszen néztem, a szemem rajta volt; látnom kellett, lehetetlen, hogy folyton ne láttam volna, mikor mindig előttem volt. Hát pedig mégsem láttam, látva sem láttam, mert nem tudok róla.

Egyik tehetségünk sem bizonytalanabb a látásnál. A kezünket csak mindennap és mindig látjuk, de melyikünk tudja megmondani, hacsak a kezére nem néz, hogy a mutatóujja hosszabb-e, vagy a gyűrűs ujja? Pedig ennek a két ujjnak a különbsége minden embernél más, éppúgy, mint ahogy minden embernek más arca van, és ez a különbség olyan szembetűnően karakterizálja a kezet, hogy nézetem szerint a rendőri személyleírásokban is meg kellene jegyezni.

Ezt annak a bizonyítására említem meg, hogy mindnyájan tökéletesnek tartjuk a látásunkat, pedig némelyikünk még a saját kezét sem látta tökéletesen.

Hát akkor hogyan látjuk az arcokat? Gondoljunk apánk, anyánk vagy valamelyik szerettünk arcára, amelyik mindennap előttünk van. Próbáljuk ezt az arcot lediktálni rajzolónak. Azt csak meg tudjuk neki mondani, hogy tojásdad arc-e, vagy gömbölyű, szőke-e, barna-e, kékszemű-e vagy fekete, de már a továbbiakban gondolkozunk és akadozunk.

A rajzoló ugyanis azt fogja kérdezni tőlünk, hogy a homlok van-e olyan magas, mint amilyen hosszú az orr, és hogy az a távolság, amely az orr és az áll hegye között van, mennyivel hosszabb, mint az orr, ha véletlenül nem rövidebb?

Aztán azt fogja kérdezni, hogy a két szem között való távolság megfelel-e pontosan az egyik szem hosszának? Milyen a fül? a szemöldök? a halánték? Kiáll-e az arccsont? A két ajak közül melyik a szélesebb? s az ajakárok milyen görbületben vonul le az orr mellől?

Csakhamar megvalljuk, hogy az arc mindennap előttünk van ugyan, de mi ezekre a kérdésekre felelni mégsem tudunk. Azt sem mondjuk, hogy nem láttuk, pedig ezt kellene mondanunk.

Hiszen a saját arcunkat csak eleget láttuk már a tükörben, s bizonyára meg is néztük gondosabban, mint a más arcát, de melyikünk tudja megmondani, hogy milyen a füle? Pedig minden fülnek más a rajza, sőt az emberek nagy részének még a két füle sem egyforma.

Hát ha ilyen a látóképességünk a mindennapiakban, milyen akkor, amikor a tudásunk gyarapítása végett utazunk?

Legkedvesebb olvasmányom az önéletírás meg az útleírás, szóval azok az olvasmányok, amelyekben az író a maga személyében, per én beszél; de olyan útleírást még nem olvastam, amelyik kielégített volna. Mintha ezeknek az embereknek, akik leírták az utazásukat, hiányzott volna valamelyik érzékük az öt közül. Némelyik pláne csak a szemével utazik, a füle, orra, nyelve, bőre itthon maradt. Más (egy erdélyi báró jut itt az eszembe) még a szemét sem viszi magával, ellenben az evőeszközét és hálósipkáját ugyancsak nagy gonddal. Palesztinába utazott a kétségtelenül kedves és jólelkű öregúr, s az utazása leírásából bőven értesültem arról, hogy mikor mit evett és hogyan aludt, de hogy miket látott, azt ki kellett találnom a nagyszerű! felséges! pompás! érdekes! jelzőkből. Volt ő a Keopsz piramison is. Ezt így írja le: No, ez valami nagyszerű! A szultán kincstára: Pompás látvány! Egy naplenyugvás a Boszporuson: Sehol ilyen elragadónak nem láttam a naplementét, ezt a nagyszerű jelenetet sohasem felejtem el!

Nem szó szerint idézem, mert hiszen csak a megjelenésekor, valami nyolc esztendeje olvastam a könyvet, de ilyenformák benne a leírások.

Hát ő nem látta másképpen a dolgokat.

Az ilyenféle látású ember nézve sem lát színt, arányt, formát, értéket, hasonlóságot, megtartásra méltó karakter jegyeket az utazása közben előtte föltáruló rendkívüliségekben, csak ahogy általánosságukban hatnak rá a látottak, s másnap már elfelejti, mint az álmot.

Nekünk magyaroknak nem csekély hibánk az, hogy rohanvást szoktunk utazni. A futó ember pedig nem lát semmit, nem hall semmit, nem érez semmit. Csak az álló ember, a nyugodt lelkű és nyugodt szemű, az az öterejű fölfogó, aki az öt érzék képességeivel a tudásának birtokába szedi az utazásban eléje forduló kincseket.

Aki a botanikához nem ért, az hiába megyen a párizsi híres fűvészkertbe. Annak minden fa csak fa, és minden virág csak virág. Aki sohasem olvasott a tenger életvilágáról, hiába nézi meg a nápolyi akváriumot, akár csak kínai könyvet nézne kínai nyelvismeret nélkül. És aki az épületekben nem látja az építőmester gondolatát, hogyan utazik az végig a városokon?

Nem is kellene talán külföldön utaznia, csak az érett elméjű embernek, aki már nemcsak a hölgyek iránt érdeklődik, hanem az emberi művelődés valamelyik ága iránt is, és aki - egyszóval - úgy megyen Arabus országba, hogy tud arabusul.

A fiatalság okosabban cselekszik, ha először a hazáját járja be.

Istenem, ez a mi Magyarországunk micsoda nagy és szép világa a látnivalóknak! A történelem, a természettudomány és az emberismeret érdekességei kínálkoznak itt gyönyörködésre lépten-nyomon.

Harmadéve két helyen is találkoztam angolokkal, akik nem győzték áldani azt az ötletüket, hogy ide jöttenek ebbe a leíratlan, különös országba, amely tele van a természet remekeivel és csodáival.

Pedig ezek az angolok csak fele-harmada gyönyörűséghez juthatnak, mint mi, mert mi a mi hazánkban, különösen a történelmi nevezetességű helyeken, a szívünkkel is utazgatunk.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : KINGYES Feszt  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 0
  • e Hónap: 79558
  • e Év: 2020838
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.