Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:17:14, kedd
 
  Gárdonyi Géza
A BOLDOGSÁG VÁROSÁBAN



Egy áprilisi napon Velencében ültem, a Grünwald-Bauer vendéglő udvarán. Majdcsaknem azt mondhatom, hogy véletlenségből kerültem oda. Se menyasszonyom nem volt, se Bädeckerem, sepedig olaszul nem tudtam többet annál az egy mondatnál, hogy: Si non e vero, e ben trovato. S mondom, ott ültem a német vendéglő udvarán.

Delet még nem harangoztak, de az udvarban már majdnem minden asztalt elfoglaltak a vendégek. A vízutca felől való részen az egyik üres asztalra rásütött a nap. Én odaültem. Abban az esztendőben mindig fáztam. Jólesett éreznem, hogy az asztalkendő száraz és meleg, a tányér, a kés, a villa, a szék fája mind enyhén meleg, és hogy az áprilisi nap tiszta fénye körülsátoroz ebben a sarokban.

Megrendeltem az ebédemet, és körülnéztem.

Hát az udvar csupa fiatal párral van tele. Némelyiknek még a kis útitáska is az oldalán lóg. Egészséges, fiatal arcok, jó étvágy, halk-vidám csevegés mindenfelé.

Milyen jó itt a napfényes, száraz melegen. Az udvart felváltva lengi be az ibolyaillat, a spenótillat meg a tengerszag. Vannak különben, akik a tenger szagában is úgy gyönyörködnek, mint az ibolya illatában.

A szemem mindjárt az első felpillantáskor egy rendkívül formás női fejen akad meg. Vértelen, és mégis üde álomvilágból való arc, szalmaszőke haj, nyugodt, kék szemek. A fején kék szalagos, lapos szalmakalap, a ruhája valami kaktuszzöld, puha szövet, szintén kék szalagos, testhez simuló.

Féloldalt ül nekem, és narancsot hámoz. A nyaka is olyan tökéletes, mint az arca. A Népszínház üdülőtermében van egy női szobor, egy külföldön élő primadonnának márvány mellszobra; annak a nyakát tartottam eddig a legszebbnek. De íme, a természet különb művész: ennek a nyaka hajlékonyabb, hosszabb, gömbölyűbb, finomságokkal teljesebb.

Egy szintén szőke, pirospozsgás fiatalember van vele. Ha nem hallanám, hogy angolul fecseg, azt gondolnám, hogy divatosan öltözött henteslegény. Azok közül az emberek közül való, akik mindig mulatnak valamin, ha máson nem, a saját beszédükön. A botjára könyököl és folyton mosolyogva beszél, s hozzá még szüntelen pödri azt a kis éretlen, kenderszínű bajuszát. El nem tudom találni, hogy férje-e vagy udvarlója, mert a nő mellett egy öregasszonyság is ül, aki vagy mamája, vagy rokona, vagy szolgája a tüneményes szépségnek. Minden emberismeretem cserben hagy. Az öreg nő a balján ül a fiatalnak, a férfi meg a jobbján. Hát igazodjék el rajtuk valaki.

Nem szeretem a csodálatos elemet a leírásokban, de az élet sokszor megdöbbentő alakokat hord az ember elé. A nő fél-arcban ült eddig előttem. A zömök ember csevegésére egyszer elmosolyodott, és rápillantott. Ekkor az arcát egész teljességben megláttam. Ezt már vártam is. Az ilyen remek rajzolatú fél-arcok rendesen meglepik az embert, mikor egész teljességükben mutatkoznak, s rendesen rácáfolnak az ember képzeletére. No, itt a meglepés kegyetlen volt: a nő bal arcán egy éktelen nagy, kékesvörös forradás fordult felém, egy szőlőlevélnyi, húsos folt, amely eltorzította ezen a felén a fiatal arcot a szeme szögletétől az ajka szögletéig.

El akartam fordulni, hogy ne lássam, de csak eldermedten néztem tovább is. Vajon mi rombolta így meg? Esés-e, állatharapás-e, vagy hogy így született?

Értettem most már azt a szomorú méltóságot, amely ezen az arcon borongott. Most láttam, hogy jegygyűrű nincs sem a férfi kezén, sem a nőén. Az ebédet az öreg nő fizette. A férfi nem ebédelt velük, csak borravalót tett az asztalra.

Szinte megkönnyebbültem, hogy elmentek. A rácson át egy pillantást vetettem még a nő után. Junói termet. A menése is csupa méltóság és szomorúság. Hova mennek? Lesz-e belőlük férj és feleség? Lesznek-e gyermekeik? Ha az egyik leány éppen olyan lenne, mint ez a huszonkét éves nő, de mind a két arca tökéletes! És vajon megszokja-e ez a férfi úgy azt a bal arcot, hogy annyi csókot tesz rá, mint a jobbra?

Hogy elmentek előlem, négy-öt asztal vendégére nyílt széjjel-látásom. Mindenütt egy nő, egy férfi. Mind fiatal, és egyik nő se olyan, hogy lázt okozna a festőknek. De mert fiatalok és a boldogság útját járják, érdekesek is. Hanem már itt kitetszik, hogy melyikből micsoda házaspár lesz. Íme, a harmadik asztalnál, ahogy helyet foglal a fiatal pár, a kis professzor-forma, szemüveges, szakállas fekete kokas átnyújtja ugyan az étlapot a fiatal asszonykának, de az bele se pillant: válasszon a férfi. És a férfi rendel. Az ő gusztusa szerint evődik végig az ebéd. Ez a sovány, fekete ember csupa határozottság, a szelíd, kis bárányképű nő meg csupa simulékonyság. Már tegezik egymást. A nő néha elvéti. Ilyenkor a férfi rendreutasító pillantást vet rá. Azt hiszem, mindent korrigál. Lehet, hogy az étlapot is kikorrigálja, mielőtt választana. Micsoda család lesz ez tíz esztendő múlva? Lesznek olyan napok, amikor ez a férj ebédnél az asztalra fog csapni valami elhibázott étel miatt, s ilyenkor az asszony reszket, a gyerekek is reszketnek, a cseléd meg átseseg a folyosón a szomszéd cselédnek:

- Az úr ma rettenetes!

Egy másik házaspár - láttam már őket a Szent Rókus-faragványok között is - fordítottja ennek. A férfi nagy vállas, beesett mellű, borotvált arcú ember. Bizonyosan porosz. Az egyik karján a kis szeplős asszony, a másikon papírba göngyölt vásárlások. Azt hiszem, csibukot vett neki az asszony, ő meg pénztárcát az asszonynak. Az öklei otromba nagyok ennek az embernek, s a karja mindig úgy lóg, mintha kölcsön kapta volna. Szóval egy nagy mafla. De az asszonyka csupa elevenség. Már most is ő vezet, ő igazgat. Ő csönget a szolgának, ő választja ki az ebédet; ő veszi észre, hogy a csokorból egy levél esett a tányérra. És ő választja ki a férjének a legjobb falatokat.

Ezek sokat járnak majd együtt sétálni, meg a színházba. Később a férfi bölcsőt is ringat, s ha valamelyik gyermek beteg lesz, ő fogja éjjelenkint föl-alá hordozni a szobában. De most még erre nem is gondolnak. A férfi, amint leteszi a kanalat, erőtlen lenkék szemeivel a tizennyolc éves, akaratos arcra tapad. S ezek a szemek mintha állandóan azon csudálkoznának, hogy ő ezen házasság folytán mennyi okosságot vett maga elé.

Egy tömzsi kis cilinderes úr a fal mellett ül a párjával. Ezek falusi vagy pusztai lakók. Mind a kettő tüzes, cigánybarna teremtés. A férfi legfeljebb huszonegy éves; a nő talán tizennyolc. Nyugtalan, mozgékony mind a kettő. Az úton, azt hiszem, már össze is haragudtak egynéhányszor, és a nő ki akart szállani a kupéból, hogy a legközelebbi vonattal visszatér. Ezeknek a házaséletében a féltékenység zivataros napokat fog támasztani.

Egy olasz nő is feltűnik nekem a többi között. A füle körül fodros a haja, és mikor nevet, hófehér fogsort mutat. Mintha eleven rekláma volna valami fogorvosnak. Eltűnődöm azon a kérdésen, hogy ez a kedves és vidám teremtés hogyan nevet majd hetvenesztendős korában.

Mindezeken a nőkön van még valami leányos. Nem tudnám megmondani, micsoda, de látom rajtuk, hogy még nem egészen asszonyok. Talán a tekintetük finom tartózkodása, bátortalansága, mikor idegenre néznek, s a mamát nem érzik maguk körül. Talán a kezük tartása, talán a karcsúságuk. Csak épp a kíváncsiság múlt el, az a kíváncsiság, amellyel a leány loppal az idegenre pillant. A leányszemnek ez a kedves sajátsága, ez bizony együtt tűnik el a narancsvirággal.

A megüresedett asztalhoz egyszerre két házaspár is érkezik. Az egyik pár gyászba van öltözve. Bizonyosan valakinek az utolsó akaratából, s talán éppen az utolsó órájában, az ágy előtt esküdtek össze. Talán rokonok is. A másik pár két idomtalan fiatal. Az asszony kis tücsökfejű, fekete nő, a férfi meg egy kajla lábú, horgas orrú, pápaszemes ember. Mind a kettő bolti cikkekkel van megrakodva. Ezek, úgy látszik, már hazafelé mennek.

Elfért volna mind a két pár az asztalnál, de hogy a kövér asszony rátette a kezét a székre, a két gyászos egy pillanatnyi tétovázás után megfordult és bement a nagy üveges terembe.

A tekintetem követte őket, s talán követte őket egy láthatatlan lélek is.

No, szívesebben néztem volna ezt a két tiszta, gyászruhás fiatalt az angol miss helyén, mint ezt a két formátlan, kimelegedett és megterhelt alakot. A portékák, amiket leraktak, alig fértek el a fehérre festett széken, s ők maguk szinte gőzölögtek a fáradtságtól.

A férfi, körülbelül huszonöt éves, kereskedőféle ember, pápaszemmel is az orrához tartotta az étlapot, s az orra, mit mondjak: mintha a teremtő sietségében egy fület nyomott volna az arca közepére.

A nő is rút volt: fekete, kerek fejű, s a szeme: mint két fényes, fekete üveggomb. Mondom, a tücsköm jutott eszembe, amelyik otthon egy üveg szekrénykében boldog rabságot él: kenyeret és befőtt cseresnyét eszik s esténkint fütyörész. Szinte vártam, hogy a pincért ez is trücsköléssel hívja az asztalhoz.

De haj, micsoda illetlenség az ilyen tréfálódzás! Vajon melyikünk az, aki maga választott arcot magának, vagy melyikünk nyerte az ő szép szemét, szép orrát ott, ahol az érdemek versenyeznek? Hátha éppen én vagy te, szóval mi születtünk volna azzal a görbe orral, hátracsúszott kis állal, vagy azzal a gömbölyű tücsökfejjel!

De semmivel se boldogabb a föld égi szépe, mint a föld pokoli rútja. Lám, ezek is megtalálták egymást, és azt hiszem, ennek a férfinak hiába mutatta volna a sors azt az angol misset még a forradás nélkül is, az ő kis feketéjét különbnek találja, s viszont a nőnek glédába állíthatják Európa minden cilinderes Adoniszát, ha köztük van ez a girbegörbe, rossz szemű ember, ő ezt választja ki minden habozás nélkül.

Mert hogy ez szerelmi házasság, az kitetszik mindjárt az első percekben. Ahogy a szalvéta alatt megcsípi a férfi a nő ujját, ahogy összemosolyognak, összemerengenek, ahogy egyik a másik tányérára teszi a csirkemájat, a mazsolaszőlőt, mindezt pénzért nem lehet megcselekedni. Ez a férfi átúszta volna Helleszpontuszt csakúgy, mint Leander, bár ez tán hólyagot kötött volna maga alá, s ez a nő belevetette volna magát a tengerbe, éppúgy, mint Hero, anélkül hogy csak egy gondolata is villant volna a költők felé, akik az ilyen tragédiákat megörökítik.

És csak most veszem észre, hogy a nő hangjának valami kellemes, édes zenéje van. A férfi is halkan és szerelmesen gügyög, mint a júniusi esték madara a lombon a párjának. Franciául beszélnek, tehát valószínűleg franciák. Ámbátor az is lehet, hogy a nő olasz, a férfi meg lengyel, és csak azért beszélnek franciául, mert egyik a másik anyanyelvét nem ismeri.

Vajon hol ismerkedtek össze? Talán valami fürdőn, talán valami hajón, vagy vasúton, mind a kettő távol a maga országától. S talán ahogy a régi novellisták mondják: "meglátni és megszeretni őt pillanat műve volt" - mind a kettőnek.

Húsz-huszonöt év múlva lehet hogy megint ül ezen a helyen egy éppen ilyen fekete, kis nő egy másik rút férfival, vagy egy éppen ilyen perec-orrú férfi egy másik rút kis nővel, akit senki más el nem vett volna a világon.

És éppen így nyomkodják egymás ujját az asztalkendő alatt, éppen így összemerüldöznek a tekintetükkel, s az enyhe áprilisi nap éppen így fog sütni egy rájuk merengő, magányos, beteg emberre a sarokban, mint énreám.



A KONSTANTINÁPOLYI EBEK

Olvastam, hogy Konstantinápolyban sok a kutya. Azt is olvastam, hogy török városrészekben van a legtöbb, mert a török jó és türelmes, a keresztény ellenben kíméletlen, s mikor már sok a kutya, a strichnin-borsók tömeges irtást végeznek közöttük. A kutyák hát inkább a török városrészekben tartózkodnak, és kerülik a keresztényeket. Szerettem volna valami képben is látni ezeket a kutyákat, de sohase találtam efféle képre; maga Brehm is csak leírást ad róluk, pedig egy ujjnyi kis kép is többet mutat, mint akár egy tízrőfös leírás.

Hogy ezen a tavaszon Konstantinápolyban jártam, láttam ezeket a kutyákat, és elhoztam a fényképüket is.

Nálunk szinte elképzelhetetlen valami, hogy ezernyi ezer kutya éljen bárhol is. Megszoktuk, hogy az eb az embert árnyékként kíséri; vele egy telken lakik, és bizonyos szolgálatot tesz azért, amiért az ember eltartja.

De hát hol lakik ott a török fővárosban az a sok kutya? Ki ad nekik enni? Hol szaporodnak? Hogyan viselik magukat a millió ember között, ha egyik se gazdájuk? S hogy nem rettegnek ezek az emberek, hogy egy kutya megvesz, s a következő napon ki kell szaladnia az egész városnak a falak közül!

Mindennek magyarázatát megtaláltam ott a helyszínen.

Hát először is nem igaz, hogy ezek az ebek csak a török utcákon tanyáznak. A Péra és Galata városrészekben van a legtöbb, pedig ezek keresztény városrészek. Görögök, örmények és más európaiak lakják. Röstelkedéssel írom le, hogy miért van itt a legtöbb kutya. Hát csak azért, mert itt van a legnagyobb rondaság.

Aki látta ezelőtt húsz-harminc esztendővel a pesti Háromdob utcát és ennek szomszédos utcáit, az csak még egy-egy kupac szemetet képzeljen minden ház elé, és piros sipkát képzeljen az emberek fejére, hű képben látja Péra és Galata utcáit.

A szemetet este veti ki minden ház lakója az utcára, a kocsiút szélére, de néhol a fal mellé vagy éppen a márvány-derekú terasz alá. Egy perc nem telik belé, ott van 5-6-10, többnyire rókaszőrű s birka nagyságú kutya, és felzabál mindent, ami rothadékony. Egy a munkájuk a léggyel, a csótánnyal, a természet takarító állataival. Reggelire már csak a por, a szalma, a papiros, rongy és csont marad a szétdúlt szemétkupacban. Akkor az ebek munkáját a rongyszedők folytatják.

Íme az ebek tápláléka.

De van még más is.

Konstantinápoly girbe-görbe, hegyes-völgyes város. Körülbelül olyan hegyekre épült, mint Buda vára. Azt hiszem, a nők életmódja meg az utcák fárasztó mivolta az oka, hogy olyan piacok, mint az európai városokban, nincsenek. A piac maga megy a házakhoz. Korán reggel megkezdődik az ordítozás, a férfikofák ordítozása. A vizet, tejet, húst, gyümölcsöt, zöldséget az árusok százai hordozzák fel s alá az utcákon, s ki bömbölve, ki üvöltve, ki harsogva kiáltja a maga áruját. A háziasszony vagy a cselédje csak kinyitja a kaput s int annak, akitől venni akar.

A halárus ott a kapu előtt a kövezetre teszi a maga nagy fatálát, és az éles bárddal ott vág a halból, amennyit vesznek tőle. A mészáros egy öreg gebének a két oldalán hordozza a maga megnyúzott birkáit. Persze deszka van a birkák alatt, s félig be is vannak fehér ronggyal takarva. Ott méri a húst a kapu előtt.

A vándorló piac hulladékaiból jut az ebeknek, a nap első felében, az élelem. Ott eszi a kutya a véres csontot, a halszárnyat, a bőrnyúzadékot, tejfellocsadékot, túrómorzsalékot, ahol esik neki. S melyik micsoda falathoz áll legközelebb, megeheti békén: nem rángatják ki egymás szájából, mint a mi kutyáink.

Délfelé megszűnik ennek a piacnak a forgalma, csak a vízárusok, gyümölcsösök és salátások maradnak munkában. Ilyenkor már a kutyák elfekszenek.

De hova fekszenek abban a hasonlíthatatlan-nagy embernyüzsgésben, amely Péra és Galata utcáit egész nap elfoglalja? Hát biz ők lefekszenek a kövezetre: ki a kocsiútra, ki a gyalogjáróra. S ott alszanak a járó-kelő ezernyi láb alatt, oly mélyen és oly jóízűen, hogy talán a pisztolylövésre se nyitnák fel a szemüket. Az emberek vagy elkerülik vagy átlépik őket. Kinek is jutna eszébe, hogy egyet rúgjon rajtuk, mikor tíz lépéssel odább megint egy kutyát talál, és hát nem is nagy fáradságba kerül egyet-egyet oldalt lépni, kivált ha az ember olyan csöndes lelkű, mint a keletiek. Csak ha véletlenül két-három kutya is összefekszik a gyalogjáró közepén, akkor ugrik ki a boltból valami legény vagy inas, és rájuk csap. Persze ilyenkor keserves üvöltéssel ugranak odább a szegény állatok.

És ez a keserves üvöltés megszokott hang ottan. A kocsik mindennap megnyomorítanak egypár kutyát, amelyik nem volt elég gyors a lovak lába elől felugrani, a lóvonatok kereke alá is kerül közülük néha. A tömérdek sánta kutya mind ilyen baleset emlékét hordozza.

Minden utcának megvannak a maga kutyái. Az utca rövidsége vagy hosszúsága határozza meg, hogy mennyi. Ezek az ebek aztán - noha egy faj az egész város kutyája - féltékenyek a maguk utcájára. Ha egy más utcából vagy városrészből való kutya lopakodik oda, seregesen rohannak rá, s irgalmatlanul összemarják. És hát ez éjjel-nappal gyakran megtörténik, mert ezek az ebek örökké éheznek.

Idegen ember csaknem minden órában felriad az első éjszakán az ebek lármájára, s nappal is bámulva nézi, hogyan esik egymásnak tíz-húsz kutya, s hogyan tépi egymást oly éktelen üvöltés és sikítás között, hogy az ember azt hiszi, megsiketül.

Az ember iránt jámbor és alázatos mindenik. Bármelyiknek pattint vagy szól az ember, örömmel néz reá és csóválja a farkát. Bármelyiket megsimogathatjuk, mintha a magunk kutyája volna, s ha hívjuk, szívesen követ mindaddig bennünket, míg azt látja, hogy iránta érdeklődünk.

És akármelyiket azonnal házi kutyánkká lehetne marasztalnunk, ha volna Konstantinápolyban udvaros ház, de hát itt ha van is udvar, néhol rendesen a ház telepén van, ahol a kutyák tartása fölösleges.

Itt-ott a mellékutcákban lát az ember egy-egy kutya-családot is. A kutya ott kölykezik meg, ahol a válságos pillanat éri. Legfeljebb annyit tesz meg, hogy a fal mellé vagy a kapu-sarokba húzódik. Minden házban akad egy jólelkű ember, aki kivet ilyenkor egy gyékénydarabot vagy szőnyegrongyot, s a kutya azonnal elfoglalja a kölykeivel. Sztambul egy máskülönben forgalmas utcáján azt is láttam, hogy a kutya fészke fölé bádogot tett valami jószívű török. A kutya ugyanis két olyan kő közé vonta meg magát, amelyik valaha egy kőpad kartámasza volt, s a bádog az ebcsaládnak alkalmas fészektetője lett.

A kicsinyek olyan vörösek és bundásak, mint a medvebocs. Kedves tekintetű, jámbor állatkák. Egy ilyen kutyafészeknél Székács Gyula, az én Konstantinápolyban lakó barátom lehajolt, és ölbe vett egy kutyakölyket. Én ijedten néztem a kutya-anyára. Azt hittem, hogy megrohanja érte. Még csak nem is morgott. Ahelyett, hogy féltékeny lett volna a kicsinyére, örömmel és boldog nézéssel állt előttünk és a farkát vidáman csóválta, mintha azt mondta volna:

- No, ugye szép az én kicsinyem? Beillenék akármelyik szalonba úri kutyának!

Értelmes állatok ezek. Tudják, hogy az ember jótevőjük.

Mihelyt a kicsinyek lábra tudnak állani, már ott lehet őket látni a fészekhez legközelebb eső szemétdombon. Ott kaparásznak, turkálnak egész nap.

Természetes, hogy a legnagyobb kutyacsoportok az olyan boltok közelében láthatók, ahol valami élelmiszert árulnak. Mert hát vannak azért ilyen boltok is. Pékek, birkazsírt áruló török hentesek, lacikonyhák és egynéhány mészáros. Az ilyen boltokból minden órában repül az utcára valami jó falat. A kertes korcsmáknak rendesen megvan a maguk állandó kutyavendége is. Ilyen kutyát láttam a sztambuli vasúti állomás kertjében. Ennek a kutyának az egyik első lába csuklóban csonka volt. Egyik asztaltól a másikhoz járt, és az ő csonka lábát épp úgy tartotta, mint a koldusok.

Ez volt az egyetlen kövér kutya, amelyet Konstantinápolyban találtam.

Ami a megveszést illeti, azt mondják, hogy soha nem történt még, hogy valamelyik megveszett volna. És ezt a kutyák szabad életének tulajdonítják. (Szabad mozgás és szabad szerelem.)

Vannak a török fővárosban európai kutyák is. Az odaköltöző európaiak visznek néha magukkal egy-egy kedves pincsit, szettert, vagy bulldogot. No, ezek ugyan idegenben érzik ott magukat. Ha a gazdájuk zsinóron vezeti is őket, a bennszülött kutyák dühös morgása és keserves vonítása kíséri őket mindenfelé, s ha meg maguk bátorkodnak ki az utcára, hát ebből a kutyából se lesz ám soha nemesi oklevél!

Hallottam, hogy valamelyik szultán összeszedette egyszer valamennyit, s átvitette egy kis lakatlan szigetre.

A kutyák éjjel-nappal ott sokadoztak és vonítottak a parton a főváros felé, s egymást falták fel éhségükben.

A hajósok a szívre ható ínséget elmondták a fővárosban, s a kísérletnek az lett a vége, hogy a megmaradt kutyákat megint hajóra szedték és visszahozták Konstantinápolyba.



CÉDULÁK EGY TERMÉSZETRAJZBA

A JÖVŐ TUDOMÁNYA

Melyik tudomány tette boldoggá az embert, mióta az emberiség iskolákat állít és tanítókat hallgat? Melyik: a filozófia, a teológia, a matematika, a história, a geológia, a geográfia, a filológia?

Nem én vetem föl ezt a kérdést először, és nem én utoljára.

Sokszor gondolok az ősidőkre, mikor még mindezeket a tudományokat nem ismerték, mikor az emberiség sátorokban tanyázott és barmot legeltetett; vadászott, halászott. Boldogabb-e most az élet? Nem, csak kényelmesebb, mert az ősember nyugodtabban aludt a gyepen, mint mi a drótágyon, és jobb ízűt ivott a forrásból, mint mi a metszett poharakból. S talán emberség dolgában sem vagyunk különbek, mint azok a régi népek, akik megmosták a hozzájuk érkező vándor lábát, és testvérük gyanánt vendégelték meg a hozzájuk érkező idegent. Verekedtek? Háborúskodtak? Fosztogattak? Ha végigolvassuk a napilapok egy esztendei törvényszéki tárgyalásait, bizony azt látjuk, hogy latinul szólva: az ember ma is farkasa az embernek. A bűnök velünk jöttek át az őskorból a mai korba: sem a vallás, sem a társadalmi rend nem irtott ki egy bűnt sem a világból.

Hát az ember se nem boldogabb, se nem jobb, hanem emberebb, mint az idők kezdetén volt.

De azért jó, hogy a tudományok vannak. Az a szédítően temérdek tudomány megtanít bennünket arra, hogy az ember akármennyit tanul is, tudatlan marad.

Hanem ezt sokan el nem hiszik A bogár mindig a világosság felé röpül. Az emberi lélek is. Csak aki már kimerült a röpülésben, az tudja, hogy a világosság forrását elérni nem lehet, csak aki már sokat tanult, az látja, hogy az elért világító pontnál új pontokat pillant meg az ember, s a végső pont... hol van a végső pont? Az ember e kérdésnél rövidnek látja az életét.

Menj végig a kerti úton: itt is, ott is egy szétesett szárnyú, holt bogár. Menj végig az emberi művelődés útján, fényes arcú halottak jelölik a törekvés egy-egy útvonalát.

De azért nem riad vissza a következő század embere. Valami leküzdhetetlen erő kényszeríti arra, hogy felövezze ő is a tudomány szárnyait, és elmélkedjen és szálljon ő is a világosság felé, ha mindjárt tudja is, hogy csak előbbre jut, de nem az omegáig.

Ki nem mondhatom, mennyire tisztelek minden tudományt. Ha a lélek virágának tartanám az emberi arcot, a szobám fala csupa arcképpel volna tele, azok arcképével, akik egy-egy oszlopot, boltozatot, ablakot építettek az emberi művelődés épületébe. De mi az arc? Velünk született burkolat, amely nem a lélek leveleiből fejlődik, mint a virág, hanem csak romlandó takarónk, éppúgy, mint a köntösünk; nem mutat semmit, nem jelent semmit, sőt inkább zavar az egymás fölfogásában.

A tudományok között mégis a természettudományt becsülöm legtöbbre. Helyzetünk ismeretét a teremtés életvilágában; a föld ismeretét a fűszáltól a napig; a föld erőinek ismeretét a rezeda leheletétől a világrázó mennydörgésig.

Mi a természet ismerete minálunk? Az a kis csapás, amit az eke nyomában jár a gazdálkodó ember; az az egynéhány lapu, amit a patikus szárít az udvarán; az az egynéhány könyv, amely nyomorék magyarsággal unalmaskodik az iskolába járó gyermekeink asztalán, s végül egy budapesti lelkes, kis tudós társaság törekvése, amely ötven év óta apostolkodik ugyan Magyarországon, de örökös pénzzavarokban süllyedezik.

Hány ember van Magyarországon, aki úgy foglalkozik a természet mindenségének szépségeivel, mint ahogy a lombfűrészeléssel, versírással, akvarellfestéssel foglalkoznak, no meg a kártyázással. Ki van a mágnásaink között? Az egy boldogult Lázár Kálmán gróf volt, aki nemcsak puskahegyről nézte a természet életét. Ki van a papjaink között? Az egy Haynald nevét tudom mindössze. S a vagyonos, a ráérő osztályból senki, sőt mi írók, mi is csak parasztok vagyunk a tudománynak ebben a palotájában: ott vesszük le a kalapunkat, ahol fennmaradhatna, és ott tartjuk fenn, ahol le kellene vennünk.

Csak az az egynéhány egyetemi professzor, a múzeumi tisztviselők, egynéhány patikus meg egynéhány középiskolai tanár, szóval, akik ebből a tudományból nem annyira üdülnek, mint inkább táplálkoznak.

De hogy is vizsgálná nálunk bárki is akár a maga mulattából, akár a tudomány szeretetéből a természetet, mikor nincsenek nálunk olyan tudós emberek, akik a nagy közönség szemét erre fölnyitnák, akik apostolai lennének ennek a legfőbb, legszebb, leghasznosabb tudománynak!

Mutassanak nálunk egy elemi iskolai olvasókönyvet, amelyben meg van magyarázva, hogyan élnek az állatok, a bogarak, a növények? Van-e olyan tanító Magyarországon, amelyik bevisz az iskolájába egy cserebogarat, s elmondja a gyermekeknek, hogy az miképpen fejlődik évről évre a föld alatt, hogyan búvik elő, mit eszik, miképpen lélegzik, s hogy a kis bogárból szélmalmot csinálni micsoda hóhérkodás? Van-e olyan tanító, aki elmondja s lerajzolja, hogyan fejlődik a csirke a tojásból, a fa a magból; hogy mi az a kő, amelyiken a gyermek jár; hogy mi a hó, mi a szél, mi a harmat, mik a csillagok, s hogy micsoda szívet és lelket gyönyörködtető, milliónyi szépség tárul az ember elé minden lépten nyomon, mikor kimegy a falak közül a szabad ég alá?

Mutassanak nekem egy középiskolát, ahol az ifjúság nem igának tekinti a természeti tudományok tanulását, hanem inkább gyönyörűségnek, s kilépvén az életbe, magával viszi a természet élete iránt való érdeklődést!

És mutassanak nekem egyetlenegy Magyar Tudományos Akadémia-i kiadványt, amely a nemzet figyelmét csak egy fűszál iránt is fölkeltette volna. Az a rengeteg munkásság, amely ebben a köpűben folyik, csak magának a köpűnek gyűjt. A tudománynak azok a javai, amik ebben az országos intézetben fölhalmozódnak, holt kincsek.

Pedig, hogy a mi nemzetünk mennyire szeret tanulni, arra nagy és ragyogó példa a M. K. Természettudományi Társulat folyton szélesedő terjeszkedése és erősödése. Ez a kis társaság többet tett a magyar művelődés fejlesztésében az utóbbi harminc év alatt, mint a M. T. Akadémia az ő millióival az egész században.

Én, aki magam is csak tudatlan csodálója vagyok a természet életének, fájdalommal látom, hogy a legszebb, a mi szívünkhöz, lelkünkhöz, földi életünkhöz legközelebb álló tudomány, tanítók nélkül van a magyar földön.

A paraszt mindennap látja a madarat, a pókot, a hangyát, a méhet, de nem ösmeri egyiknek sem az életét, az értelmét, a munkáját, a küzdelmeit. Látásból ismeri a virágot is, de mégsem tud egyebet róluk, mint együgyű babonákat, amelyeknél sokkalta szebb és léleknemesítőbb a valóság ismerete. Nemzedék nemzedék után él és hal meg ezen a földön, anélkül hogy az elméje ismerné azt a nemes gyönyörűséget, amely lépten-nyomon kaleidoszkopikus változatossággal tárul föl a természet figyelője előtt.

S e tekintetben paraszt a városi ember is.

Mikor egy-egy ünnepen ember ember hátán vonul ki a villamoskocsikon a zöldbe, mi gyönyörűséget találnak ott mást, mint a levegőt, a zöld lombok és zöld fű szemléletét?

Ezek a városiak bizony még annyit sem tudnak, mint a parasztok, mert az iskolában tanult görög és latin neveket elfelejtették, a magyar neveket pedig nem ismerik.

Úgy állanak vagy járnak a természet templomában, mint a csongrádi gulyás a királyi palotában.

A virágtudomány, a bogártudomány, a mikroszkópia, a csillagászat, a geológia, a teleszkópia, mindez a nagyközönségre nézve nem létezik. Linné, Cuvier, Lamarck, Darwin, Laplace, Helmholtz, Tyndali, Lyell, Virchow, Lubbock, Blanchard a magyar nemzet számára nem születtek és nem éltek. A teológia még ma is a régi elvénült könyvekből meríti a Teremtő Isten ismeretét, s nem abból a tükörből, amely a végtelenségig ki van tárva örökké, s a teremtő erejét, elméjét és törvényeit a bölcsek nyelvénél érthetőbben mutatja és magyarázza.

Segíteni kell ezen a szomorú hátramaradottságunkon. Lapokat, könyveket kell írni és terjeszteni az egész országban mindenfelé. Ponyván a népnek, könyvesboltokban az úri osztálynak, iskolákban a gyermekeknek. Mindenfelé kell hirdetni a természet ismeretét, a tudományok tudományát, a legnagyobb, legszebb és leghasznosabb tudományt, amely visszaadja az embert a természetnek, és visszaadja elművelt állapotából önmagának.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : A BOLDOGSÁG VÁ  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2016
  • e Hét: 26677
  • e Hónap: 71749
  • e Év: 2013029
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.