Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:22:15, kedd
 
  Gárdonyi Géza
A TUDOMÁNYOK TUDOMÁNYA



Ha elfogadjuk, hogy ismernünk kell a tudomány tapasztalataival is a természetet és hogy ismernie kell minden embernek, a tanításról és tanulásról is kell gondolkoznunk.

Tulajdonképpen a szülői háznál kellene már a gyermeknek sok olyat megtanulnia, amit ma tizenhat esztendei iskolázás után sem tud. Csak a gyomot mondom, az udvarban és kertben szanaszét fölburjánzó gazt: hány ember van, aki ismeri, hányan tudják, hogy e gaz között négy-ötféle halálos méreg és haláltól megmentő orvosság terem? Meg a háziállatokat, a kerti hernyókat, bogarakat és férgeket említem még. Nem megismerhetné-e már mindezeket a gyermek a szülői háznál, ha minden apa és anya ismerné maga is?

Nincs más mód, minthogy az elemi iskolában, a népiskolában kezdjük meg a természeti ismeretek tanítását.

Most úgyis átalakítják minden iskolának a munkarendjét. Elvetik a tanítás anyagából, ami nem az életre való, beillesztik, ami magyar viszonyoknak jobban megfelel.

Nem tudom, gondolnak-e arra a közoktatásunk átalakítói, hogy a tanítók már a beszéd- és értelemgyakorlatokban tárgyalják azokat a természeti ismereteket, amik a gyermeknek a mindennapi világából valók. Érdekesen és könnyen érthető módon kell ezeket előadni s mindig szemléltetve, s az állatok ismertetésében ne az legyen a fő, hogy hány a lába, hány a füle, hanem hogy mi az élete, és micsoda helyet foglal el a természet országában.

Amit én e helyen az intéző férfiak figyelmébe ajánlok, az főképpen egy kis természeti gyűjtemény. Azt mondanám, legyen minden iskola a község múzeuma is egyúttal, de ezt bizonyára harsogó nevetéssel fogadják az iskolaszéki elnökök, elöljáróságok, sőt maguk a tanítók is, Bugactól Budapestig az egész országban.

No, nem csodálkozom rajta. A közönség szokva van ahhoz, hogy a múzeum szó alatt olyan épületeket és azokban olyan gyűjteményeket ismerjen, amiket nem annyira értelemmel, mint inkább bámulattal szokás megnézni.

A mi Nemzeti Múzeumunk, ez a roppant költséggel összehordott és fenntartott gyűjteménytárház, ez sem annyira az általánosságnak, a nemzetnek van berendezve, mint inkább a tudósoknak. A hazai meg a külföldi tudósoknak. Aki tudós fővel megy be, gazdagon megrakodva tér vissza belőle, az szent igaz, hanem az, ki tudatlanul megy be, hogy tudatlanul jön is ki belőle, az is bizonyos. Látott mindent, de nem hozott ki a fejében egyebet, mint szédülést.

A geológiai osztályban van egy nagy aranyrög. Valami folyóban találták. Erre az egyre fog emlékezni mindenki, aki ott megfordult. Mért? Mert kincs? Nem, hiszen csak aranyozott gipsz; kincs van ott más elég. Azért, mert ez az egyetlen tárgy, amely mellé magyarázó írás van ragasztva.

Vajon ha mindenütt minden tárgyat egy ilyen tenyérnyi kis írás vagy nyomtatás magyarázna, nem tízszerte, százszorta, ezerszerte többet érne-e a mi országos múzeumunk? Bizony akkor országos iskola is volna egyúttal, a természeti ismeretek és a történelemnek olyan iskolája, amelyben milliók tanulnának.

Én ilyen kis magyarázatos természeti gyűjteményt gondolok minden iskolában. Kezdjék csak öt-tíz tárggyal, és bővítsék minden héten egy-két tárggyal.

De hogyan?

A vidéki múzeumok alapításakor az első tárgyak, amiket betesznek, rendesen ezek: kővé vált fa, egy emberi koponya, penészes, régi rézpénzek, rozsdás buzogány, hajdúkard, néhány sírkő, kétfejű csirke spirituszban, egypár görbe nyakú s kóccal kitömött, csámpás madár, molyette vadmacska, elzöldült fehér egér, bőregér, obszidián, ametiszt, mészpátkövek meg egynéhány összerepedezett, régi olajfestmény hazafias kastélytulajdonosoknak a padlásáról.

Nem ilyeneknek szeretném én látni a vidéki múzeumokat, sem a községi gyűjteményeket. A különösségek és egyetlenségek elvégre szintén megtakarítandók, de ezeknek az ismerete inkább a tudósoknak való, s azért nem is ez a fő és a szükséges.

A természet három országából azokat kell elsősorban szem elé rakni és magyarázni, amik a mindennapi élet keretéből valók, amiket látunk, anélkül hogy látnánk, amik között élünk, anélkül hogy életünk mindvégig való lefolyásában megismernénk, amiket mi földmívelő, gazdálkodó nemzet használunk, anélkül hogy a szokáson és hagyományon kívül a tudományok fölfedezései és eredményei is okosítanának bennünket.

Ilyen elhelyezendő és magyarázandó tárgyak tehát elsősorban a növényországból: a gazdasági növényeink a káros és hasznos bogarakkal, emlősökkel és növényi parazitákkal együtt; a közönséges mérges növények, a határban termő gyógyító erejű növények, és ha lehet, a kereskedelmi növények, amelyek csak földolgozott állapotban jutnak hozzánk. Az állatországból: mindazok a határban előforduló teremtések, amelyek az embert hasznukkal vagy kárukkal érdeklik. Az ásványországból: azok a földek és kőzetek, amelyekből a község talaja van, az illető földek termő erejének magyarázatával.

A virágféléket mindennap látja a nép, szebbnél szebb neveket is ad rájuk, de micsoda érdeklődéssel nézne meg egy kis virággyűjteményt, amelyre ez volna írva: "Ezekből a virágokból szed a méh legtöbb mézet." Vagy milyen érdeklődéssel olvasná például a farkasalma virágának a bogárfogását és a megtermékenyülésének történetét. Aztán a nőket hogyan érdekelné a határban előforduló mérges és ehető gombák gyűjteménye. A mérges gombákhoz bizony egynéhány sor példát is lehetne ragasztani, hogy hol és micsoda veszedelem esett ettől meg attól a gombától.

Az állatországból való gyűjtemény egy kis költségbe is kerülne. Azt hiszem, egy krajcár esnék fejenként minden évben mindenkire, ha például egy olyan gyűjteményt állítanánk össze, amely azt mutatja, hogy melyik bogár micsoda növényt eszik, hogy a fürkész darazsak hogyan gyilkolják rendre a hernyókat, melyik madár mivel él, és hogy melyik emlős állat mivel van kárunkra vagy hasznunkra.

Egy kitömött bagoly, amint a fiát eteti s a fészke tele van egér, cserebogár és vakondok hulladékával, egynéhány pillangó, amint tojik, a tojásából a hernyó, a hernyóból a báb lesz - ez is elfér egynéhány kis papírszelencében. Egy kakasnak vagy tyúknak dróttal összefűzött csontváza - meg nem ismerné senki. Egy kép, amely a csirkének a tojásban való fejlődését magyarázná. Mindezt nem ördögség összeszedni s elhelyezni az iskola falánál egy vagy több üvegszekrényben. A hazafias kastélytulajdonosok meg tán egypár nagyítót is hozatnának, s az alá filoxérát, penészgombákat, üszögöt s másfélét rakna a tanító. Haj, hogy olvasnák a tenyérnyi kis magyarázatokat szabad perceikben a tanulók, hogyan beszélnék el otthon, amiket olvastak, s vasárnaponkint hogy tele lenne öreg nézőkkel is az iskola!

Nektek, méltóságos és nagyságos tudós uraim, nem tudom, van-e tapasztalatotok arról, hogy a mi népünk mennyire szeret tanulni? Nekem, aki falusi néptanító voltam (s ma is lennék, ha a magam szabadságával taníthatnék), van róla tapasztalatom. Egyszer eszembe jutott, hogy téli estéken a felnőtteket tanítom. Öreg, ősz emberek eljöttek, és mint a szomjú föld az esőt, úgy hallgatták egy egész télen át az én természeti dolgokról mondott beszélgetéseimet. (Az egy föld-forgása volt, amit nem fogadtak el, s ebben is nekik volt igazuk. Én ugyanis fiatal ember voltam, s olyanokra is kiterjeszkedtem, amik fölöslegesek voltak.)

Az ilyen gyűjteményeket összeállíthatja maga a tanító, úgyszólván költség nélkül. A gyűjtésre és preparálásra adjon utasítást egy ötkrajcáros kis füzet - szívesen megírja akármelyik múzeumi alkalmazott.

A magyarázó lapokat a Nemzeti Múzeumban kellene halommal készen tartani, hogy ahonnan amit egy levelezőlapon (s nem ám ötvenkrajcáros bélyeggel) kérnek, az azonnal menjen is.

Ezeknek a magyarázó lapoknak persze nem a tudósok nyelvén kell írva lenniük, hanem a nép nyelvén. A görög és latin nevek, számok és száraz meghatározások maradjanak az Akadémián. Minden magyarázatnak úgy kell megírva lennie, hogy a hatéves parasztgyermek is megértse.

Szeretnék még beszélni arról is, hogy a természeti tudományokat hogyan kellene a garasos ponyvahistóriák közé bejátszani. Valamikor arról álmodoztam, hogy minden tudományt általánosítani kellene, széjjelvezetni, mint a rétcsatornázást, az egész országba, de ezt a tervet minálunk ma még csak humoreszk gyanánt olvasnák.

Ma csak a természeti tudományokra gondolok, mert ez az első, amelyből minden más tudomány fakadt. Ha a néptanítók és a nép között élő művelt emberek annyira tudják vinni, hogy minden faluban lesz egy kis magát magyarázó gyűjtemény, már azzal is többet tettünk az általános nemzeti műveltség fejlesztésén, mint a lefolyt tíz század összes tudósai, papjai és tanítói.



ISMERKEDÉS EGY ISMERETLENNEL

Van-e ember, aki elolvas ilyen című könyvet: A magyarországi tavak halainak természetes tápláléka?

Hát én elolvastam. Nem mintha érdeklődtem volna a halak gyomra iránt, hanem mert ismerem a tudósoknak azt a gyöngeségét, hogy mikor írnak, még csak azt sem tudják megírni, hogy miről írnak. Holmi homályos és sorokra nyúló címek alatt sokszor kincsek rejlenek. Az igaz, hogy keresni és ásni kell néha a mondatokban, de hát a fáradság nem mindig hiábavaló.

Hát ez a könyv is megérdemelte, hogy elolvassam. A címe az, hogy: mit esznek a halak? A tartalma azonban az, hogy a tudós (Daday Jenő dr.) elmondja, miféle apró állatok élnek a vizeinkben. Álmélkodásba ejtő, gyönyörű munka!

A mi tudósunk mesébe illő szorgalommal járta be Magyarország minden állóvizét; kikotorászta, kibogarászta fenékig valamennyit, s mikor már elérte a legnagyobb mélységet, akkor a mikroszkóp segítségével leszállt a láthatatlan világba is, s ezernyi-ezer apró teremtést figyelt meg és rajzolt le kábító pontossággal és részletességgel.

Összesen negyvennégy tavat vizsgált át. De hogyan, hogy az egri Melegvizet kikerülte? Érdekes lehet pedig ennek is az állatnépe! A tó alja tele van növényzettel, a vize meg télen-nyáron egyformán meleg. A forrása olyan gazdag, hogy az elcsurgó víz kastélynak beillő malmot hajt. Soha nem vizsgálta senki!

Ez a víz megcáfolja azt a tudományos állítást, hogy a hüllőknek télen aludniuk kell. A tudomány azt mondja hogy ez törvény. No, a Melegvíz békái lekuruttyolják ezt a törvényt! Vígan kuruttyolnak egész télen át!

Ahogy elmegyek a Melegvíz mellett, eszembe jut a Daday könyve: lenyúlok az esernyőmmel a víz fenekére, és belekotrok a fenék zöldjébe; fölhúzok egy csipetnyi zöld moszatot. Teszem papirosba. Hozom haza.

Itthon mindjárt kicsöppentek a levéből egy gombostűfejnyi, zavaros cseppet; illesztem az én jó Lendl-féle mikroszkópom alá.

Nézem először ötvenszeres nagyítással. Hát mintha valami moha-zöld bozótot látnék. S valami apró jószág dühösen rándul ide-oda a bozótban.

Erősebb nagyítást fordítok rá: az ötszázszoros üveget. A bokor erdővé válik. A zöld színű, tekervényes fák átlátszók. Fényes égben smaragderdő. Benne szárnyatlanul röpködő, lencse-forma állatkák. Az erdő egyik fáján egy hatalmas cserebogár-forma, átlátszó, színtelen állat. Lába nincsen. Azazhogy mégis van: most látom, hogy van egy lába. Olyan lába van, mint a talpas lámpásnak. Csak egy. Azzal az egy lábbal erősen megfogódzik egy vastag faágban, s lázas-dühösen forgat a fején valami nagy kereket.

A kerék olyan szabályos, hogy időnkint, mikor meglassul, látni lehet a küllőit is, de mégis egy az állattal, mert láthatóképpen arra való, hogy a víz apró vadait belesodorja őhatalmasságának a torkába.

A feje a kerék. A kerék közepe a szája. A víz gyors örvényléssel rohan a kerékbe, s kidől ismét az állat oldalán. Hanem ami a vízzel is bement, az nem jön ki.

S közben látom, hogy a szíve sebesen ver, talán hússzor olyan sebesen, mint a miénk. Úgy mozog benne, mint a zsebórákban a petyegő, de még annál is sebesebben.

És látom, mint csúszik a szétvágott, sok apró állat le a fenevad gyomrába, s két kis vörös szeme mint mered tigrisi vadsággal tovább is a körülötte lebegő állatkákra.

De hát mennyit akar még enni?

Látszik rajta, hogy sokat. Időnkint, mikor már percekig hiába dolgozott, összekapja a kerekét és visszarándul. Úgy húzódik össze, mint a csiga, de egy szempillantás alatt; aztán megint kilövi magát egyenesre, s a kereke megindul, mintha az ember egy kifordult kofaesernyőt forgatna a feje fölött.

Nézem a Daday könyvét. Bizonyosra fogom, hogy ez az állat nincs benne, és szinte félrevágom a kalapomat, hogy a Természettudományi Társaság hogyan irigykedik majd rám. Haj, de borzasztó lelkiismeretes nép a tudós! A könyv csakhamar megmutatja, hogy én egy "rotátor" nevű állattal kötöttem ismeretséget, s a tudós nemcsak hogy ezt az egyet ismeri, hanem négyszáz különféle fajt ebből az egy állatból. Le is írja minden porcikájukat az utolsó kis mirigyükig.

No, a fölfedezés dicsősége elpukkadt, mielőtt hírlapi jó barátaim fölfújhatták volna, de eléggé kárpótol maga az érdekes ismeretség is. Mi szegény hétköznapi emberek matuzsálemi életet élhetünk át anélkül, hogy csak egy rotátorral is találkoznánk; a pocsolyát meg éppen kerülni valónak tartjuk.

A Daday könyvéből megtudom, hogy amit én szabályos keréknek néztem, az valami kör alakú rojtozat, tudományos szóval "csillangó". (Hogy miért éppen csillangó és nem inkább "sallangó", azt nem tudom. Csillogni éppenséggel nem csillog.) Daday azt mondja, hogy mikor az állat munkában van, nem lehet ezt a teste részét a keréktől megkülönböztetni.

És ezek az állatok nők és férfiak! És elevent szülnek! Tehát itt is van szerelem, a vízcseppben!

No, itt beteszem a Daday könyvét. Úgy érzem magamat, mintha Klimiusz Miklós volnék: belehullottam egy mérföldekre terjedő lyukon át egy ismeretlen világnak az ismeretlen népe közé.

Nézem az első ismeretlent: a kerékfejű szörnyeteget. Ez ám rettenetes úr a maga birodalmában! A kis lencsealakú, fényes, apró nép riadtan cikázik el mellette, s össze-összegyűlik csapatosan egy-egy kis tisztáson. Szeretném megolvasni: hányan vannak? De nem tudom. Sokan vannak. Rajzanak, mint ősszel a fecskék.

És ez a sok állat mind egy mákszemnyi kis, szétnyomott vízcseppben van. A két üveglap, amely közé a vízcsöppet tettem, olyan szorosan tapad egymásra, hogy nincs az a vékony női hajszál, amely odaférne. És ezeknek az állatoknak az mégis akkora terület, hogy egymás körül keringetnek, mint a galambok, míg közöttük hajtja, forgatja a kerekét a náluknál tízszerte nagyobb rotátor: sodorja a vizet ádáz étvággyal a gyomra poklába:

Micsoda élet van itt, micsoda küzdelem itt is a mindennapi kenyérért! Üldözés és menekülés egy akkora világban, mint ennek az "i" betűnek a pontja, s amoda tovább meg, ugyanezen a területen a kis amőbák enyelgő játszadozása - öröm és vidámság!

Vajon van-e ezeknek a teremtéseknek valami értelmük? Magukról csak tudnak talán valamit! A rotátor bizonyosan tudja, hogy miért forgatja a kerekét, s a kis fényes amőbák bizonyára nem öntudatlanul iramodnak el előle! S hogy játszanak ezek az apróságok! Ahogy meg-megállnak egy-egy kis tisztáson, néha huszonöt-harminc is ott lebeg csöndesen egymás körül; aztán ha az egyik megiramodik, lassankint valamennyi belevegyül a játékba: csoportosan szállnak, mint a verebek. Olykor kettő egymást kiválasztva kergetődzik. Miért kergetőznek? Jó kedvük van? Hogyan lehet jókedv öntudat nélkül?

Ezalatt a kerekes óriás lankadatlan tűzzel dolgozik tovább. Sajnálom, hogy nem tudom: úr-e vagy asszonyság? ifjú-e vagy öreg? De azt mégis gondolom, hogyha férfiak és nők vannak náluk, mint nálunk, értelem és öntudat nélkül nem közelednek egymáshoz.

Hogyan beszélnek ezek? Udvarol-e a férfi a nőnek? Szépeleg-e a nő a férfi előtt? És hát sebesebben dobog-e ilyenkor a szívük, mint rendesen?

És ha van bennük értelem, mit gondolnak ezek a világról? Ezek bizonyára azt gondolják, hogy az egri Melegvíz az egész világ! És talán azt is mondják maguk között:

- Ez a végtelenség!

Mit tud ez arról, hogy ő most mikroszkóp alatt van? Ha tudná, bizony nem izzadna a munkában, hanem a rémülettől dermedten várná azt a negyedórát, amelyben a levegő elfogy, s a víz kiszárad.

De ő tág, nagy helyen érzi magát; vígan forgatja a kerekét, s azt mondja:

- Sose halunk meg!

Ő nem lát engem. Nem tudja, hogy én vagyok. Ha látna, sem láthatna. Olyan tömérdek az ő kicsiségéhez az én nagyságom, hogy nem képes fölfogni a tekintetével.

Ha valaki azt mondaná neki:

- Hallod-e, atyafi, nem te vagy ám a világon a legnagyobb és leghatalmasabb teremtés, hanem vannak olyan létezők is, akik nem vízben élnek, és oly nagyok hozzád képest, hogy még messzelátóval sem tudnál rajtuk végiglátni!

A kis szörnyeteg nagyot nevetne ezen, s így felelne:

- Bizony jókedved van, édes atyámfia! - - - - - -



A CSONKA PÓK

Az idő már éjfél felé jár. A kocsirobogás elhalkult a Kerepesi úton. Jóleső csöndesség vonult be az utcámba.

Mikor az ember nem tud aludni, azokra gondol, akiket szeret. Hazagondolok. De szinte megröstellem magamat, hogy mindjárt az én kedveseimre való gondolás egy pókot is juttat az eszembe.

Az ördög vigye el azt a hitvány férget, hogyan kerül az most a gondolataim közé! De hiába, ha már egyszer eszembe jutott, nem tudok többé rá nem gondolni.


Hogy a telet otthon töltöttem, a cselédünk egyszer valami tuskós erdei fát rakott a fáskosárba. Jó az ilyen fa a decemberi napokon. Egy-egy tuskó órákig elégdegél, s még a parazsa is sokáig tartogatja a meleget.

Ahogy egy délután ott ülök, pipázgatok a kályha mellett, látom ám, hogy a padlón egy kis fekete pók sétál. Sétál a könyvtartóm felé.

Semmivel se nagyobb, mint két kis szentjánoskenyér-mag egymás végébe téve, de tán akkora sincs. A lába valamivel vastagabb és rövidebb, mint azoké a pókoké, amiket eddig megszoktam, s nem is olyan rút, mint a kerti pókok.

Fekete pókot s ilyen pókot én még sohase láttam. El nem tudtam gondolni, hogy ez a pók hogyan került a szobámba. Meg aztán karácsony után már se légy, se pók nincsen. Ez bizony szegény csak az erdei fában kerülhetett hozzám.

Haj, hogy fázhatott a nyomorult kis féreg, s ki tudja, milyen boldog most, hogy valami neki ismeretlen, meleg barlangba került.

Tűnődött is talán, mikor fölébredt, hogy vajon medvebarlang-e ez, vagy hogy más valami óriás állaté, és hogy nem lehetne-e itt valamelyik alkalmas zugban hálót feszíteni.

Hát sétált a pók. Talán éppen a könyvtartómat szemelte ki erre a célra. Annak a teteje pók-szempontból csakugyan alkalmas hely a légyfogásra: próbálták elegen.

De mégis bolond a spekuláció. A mi szemes Pankánk úgy lesöprinti onnan holnap reggel, hogy hanyatt heppen a földre, és legfeljebb csak annyit hall még, hogy:

- Ni, a rusnya féreg! - Aztán vége az életének a Panka csizmája alatt.

Fogtam egy üvegfedelű kis bádogszelencét, és beleijesztettem. Hadd töltse a hideg hónapokat a melegen.

Hogy olyan szokatlan volt az alakja, meg is néztem őkigyelmét az ablaknál. Hát jól mondtam, hogy olyan, mint a jánoskenyér magja. A felső teste olyan színű, és olyan fényű is. Nem szőrös. Az alsó teste fekete, olyan fekete, mint a holt szén, és szőrös is, de nem borzasan szőrös, hanem mint a szép, sima nemezkalapok. A lábai vastagok, olyan színűek, mint a felső teste, és így szabad szemmel nézve szintén kopaszok. De nini, csak hét a lába: bal oldalon a második hiányzik.

Keresem a hiányzó lábat, keresem a padlón, hogy én törtem-e le, vagy hogy így volt: nem találtam.

A pók hát bekerült a könyves-szekrénybe.

Egynéhány hét múlva megint látok egy pókot a kályhám közelében. A falon ült. Melegedett. Ez már a megszokott, sárgás házi pók volt. Sovány az istenadta, szinte ráncos a hasa az éhségtől. A hosszú, vékony lábakkal körülcsillagozott, kis póktest, alig volt nagyobb, mint a lencse-szem.

Legyenek ketten, gondoltam, legalább eldiskurálnak a tavaszig.

Odatartottam a szelencét alája, és beletoltam a fedéllel. Azután odatettem őket az ablak párkányára. Megnézem: hogyan barátkoznak?

Hát nehezen barátkoztak. Csak ültek egymástól a lehető legtávolabb a császárzsemlényi kis fényes, világos börtönben. Meg se moccantak.

No mindegy, majd megismerkednek. A fekete elvégre is erdei pók, barbár, talán komor és szótalan, emez meg talán műveltebb fajta, lehet, hogy idegennek érzi egyik a másikat. De hiszen lesz idejük egymást megismerni.

Otthagytam őket az ablakban, és hogy a hírlapok megérkeztek, olvastam.

Félóra múlva megint megnézem őket, hogy mit csinálnak, hát már akkor a házi pók ott hevert a szelence közepén: nyolc lába az égnek... A fekete meg sétált körülötte diadalmasan.

Tyű, gyilkos gazember! Hát te így barátkozol!

Egy darabig haragudtam rá, hanem aztán arra gondoltam, hogy a sárga pók talán beteg volt, s emiatt ölte meg a másik.

Az állatok világában nem szokatlan ez. A farkasok is így gyógyítanak. A vadon élő emberekről is olvastam effélét, sőt, ha meggondolom, miköztünk is kiválóan emberséges az olyan, aki a szenvedőnek nem az arcát nézi, hanem a lelkét.

Február végén megint egy pók jelent meg a szobámban. Ez már egészséges, gömbölyű kerti pók. Kicsi derék, nagy potroh, sárgásbarna szín. Akkora, mint a fekete, még tán nagyobb is valamivel.

No, ez összeillő pár.

Ahogy odatettem őket az ablak párkányára, megnéztem az új pókot egy ötszörösen nagyító üvegen át. Hát éppen olyan bundája volt, mint a nyúlnak. Még olyan, egyes fekete szálak is voltak a szőre között, mint a nyúlnak szokott lenni.

Ült, és nézett a fekete pókra. A fekete pók a szelence átellenes oldalában ült. Nem mozdult, de apró kis aranyszemei föltűnően tündököltek.

Csak most vettem észre, hogy ennek a póknak olyan a szeme, mint az arany, de csak a négy felső. Koszorú gyanánt sorakoznak a szemei a homlokán. Az alsó koszorú szemei kisebbek, s nem látszanak olyan aranyszögeknek, mint a felsők.

És csak most jut eszembe, hogy talán nevén is kellene neveznem a két pókot. Bocsánatot kérek Herman Ottótól, hogy nem ismerem a pókok nemzetségét. Én bizony nem olvastam még az ő híres, jeles munkáját, s éppen nem érdekelt, hogy milyek póknak mi a neve. A név nekem csak annyit jelent, hogy valamelyik tudós egyszer nevet komponált rájuk. Hogy mi az a név, azzal sem a pók nem törődik, sem a magunkfajta tudatlan újságíró.

Csak vártam, vártam, hogy megmozdul valamelyik. És eközben arra gondoltam, hogy ha talán az egyik férfi, a másik meg nő, hogyan reszket most a szívük az örömtől. Milyen kár, hogy az ember nem ismeri a pókok arcát! A nagyító üveg is csak merev, indulat nélkül való arcot mutat. Pedig meglehet, hogy a férfi úgy néz most a nőre, mint a Margitay híres Ellenállhatatlanja, a padon ülő monoklis gavallér, arra a barna, nagyszemű kisasszonyra. De a szerelemnek micsoda bűvöletes nézése lehet az, ahol egyszerre nyolc szem bazsalít a leányra!

Kivárom, gondoltam, akármeddig is kell várnom, és csupán azért fordultam egyet el, hogy szivarra gyújtsak.

Hát, mikor visszatérek, ott rángatózik már a szép, kis nyúlszínű pók hanyatt fekve, a másiknak a körme között.

Ette a kannibál!

Visszatettem a szekrénybe. Most már nemcsak haragudtam rá, de gyűlöltem is.

Mikor a márciusi nap melegíteni kezdte a házunk falát, megint találtam egy pókot. Vén keresztes pók volt, háromszor akkora, mint az enyém. Valószínűleg most törülte ki a hosszú téli álmot a szeméből és kijött valahonnan az eresz alól a napsütésbe, hogy melengesse eldermedt izmait.

A tudósok kegyetlen kíváncsisága szállott meg, hogy vajon megeszi-e ez is a nálánál gyöngébbet?

Előhoztam a szelencét, és beleugrasztottam.

Az én pókom már akkor fehér szemfedőt szőtt a fenéken heverő holtakra, s ült lomhán és jóllakottan a fenék szélén.

Hanem a nagy pók nem bántotta. Megült békén. Nyolc nagy, fölhúzott térde között guggolt, s rá se nézett a feketére.

Nem bántja még, gondoltam - az állapotán eszmélkedik, hogy hova került.

A fekete pók eddig háttal volt neki, s két lábbal az oldalbádogra támaszkodott. Most megfordult. Úgy fordult, hogy fejjel a nagy pók felé állott.

Vizsgálta.

Így vizsgálja a hóhért az elítélt, gondoltam.

Nem telt bele egy perc, a fekete megint megmozdult: egy lépést tett a jövevény felé. Csak egy lépést.

Ült megint nyugodtan, és nézett.

Már látom, hogy nem fél.

Megint megmozdult: hol az első lábaival, hol a hátulsókkal egyet-egyet lépve húzódott lassan és óvatosan a nagy pókhoz. De szembe!

Mit akar?

Még utóbb megérem, hogy ez a kis csonka haramia nekimegy annak az óriásnak!

Odaállt a nagy elé. Az első lábai fölemelkedtek. A szája v alakra nyílt. De nem ugrott rá. Maradt ebben a helyzetben mozdulatlanul.

A nagy pók bizonyára nézte ezeket a készülődéseket, de amint én láttam, közömbösen guggolt a szelence szélében.

Igaza van. A tigris csak nevetheti a macskát, ha a macskának az jut eszébe, hogy tigrist szaggasson széjjel.

A fekete így állott előtte egy darabig.

Egyszer aztán rábocsátotta a lábát a nagy póknak a két előtte levő lábára.

A nagy pók megmozdult mostan. Láttam, hogyan vonja visszafelé a lábait.

A fekete ekkor megrohanta. Nekirohant egy olyan gyors mozdulattal, hogy ebben a pillanatban csak a lábak kevergését láttam azon az egy ponton.

A következő pillanatban a fekete pók visszavonult: nem fért a keresztesnek a testéhez a hosszú lábak miatt.

És ültek megint mozdulatlanul mind a ketten, mintha nem történt volna semmi se.

No hát, a pókvilágban elég furcsa a bemutatkozás!

Negyedóra múlva megint megmozdult a fekete. Lassú, sétáló menéssel a háta mögé került az óriásnak.

De csak ült megint, mintha semmit se akarna. Aztán látom én, hogy emelkedik ismét a két első lába fölfelé.

Azt hittem, rá fog ugrani. De nem ugrott rá. Úgy tett, mint az előbb: ráeresztette lassan a két első lábát a nagy pók két hátulsó lába szárára.

A nagy pók fölemelkedett.

Ez a fölemelkedés abból állott, hogy a nyolc láb maradt, ahol volt, de a test fölemelkedett közöttük majdnem a szelence üvegéig. Milyen jó, hogy a pók nem akkora, mint a teve. Egy ilyen fölemelkedés a legrémítőbb látvány volna a világon!

A fekete visszavonult.

Most már látszott rajta, hogy nem tartja magát erősebbnek. De az is látszott, hogy a nagy pók csak annyinak nézi a feketét, mint a nagy kutya a rácsahitoló pincsikutyát.

De micsoda gondolatok tüzelhettek a kis feketének az agyában! Az arca bizonyára a düh kifejezéseiben vonaglott!

Még mindig nem mondott le. Oldalt tett ellene ismét egy tapogatódzó kísérletet. Hanem a nagy pók megint csak eltolta magától.

Utoljára még egyszer szembe ment a kis fekete a nagynak, és most minden erejének a kilövésével. Az a mozdulat, amint összecsaptak, olyan rázó volt, mintha két acélrugó pattant volna össze és rengett volna meg egy pillanatig a levegőben.

E támadás után a fekete visszaült a fenékszélbe, és lekutyorodott.

Vártam egynéhány percig. Nem mozdult többé. Megnéztem megint egy óra múlva. Nem történt semmi se közöttük.

Hanem ekkor azt vettem észre, hogy az én pókomnak az egyik lába, mindjárt a csonka láb mellett, mintha jobban behajlana a szokottnál a melle alá.

Oldalt fordítom a szelencét. A pókom elmozdul. A lábát ott hagyja maga mögött.

No, akkor megsajnáltam. A nagy pókot mindjárt kivetettem az udvarra, a feketét meg visszatettem szelencéstől a szekrényembe.

Megfogadtam, hogy ha meggyógyul, eltartom holtáig, s talán minden órában megnéztem, hogy él-e még.

Hát megélt a pogány!

A negyedik napon beeresztettem hozzá egy korán világra szállott legyet, azt rögtön el is fogta és megette jóízűen. S attól fogva minden héten adtam neki egyszer valamit.

És most, hogy hazagondolok, ő is eszembe jut. Nem éhezik-e? Nem tűz-e rá nagyon a nap, mikor besüt a szobámba? Úgy gondolok rá, mint akármelyik jó ismerősömre. Érzem, hogy e nyilatkozatom miatt sokan lenéznek majd engem, de nekem az mindegy. Ez a kis csonka pók kedves most már nekem. Tudom, hogy ismer engem, és lehet, hogy ő is éppen úgy gondol énrám, mint én őreá.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza :A TUDOMÁNYOK TU  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3610
  • e Hét: 28271
  • e Hónap: 73343
  • e Év: 2014623
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.