Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:25:13, kedd
 
  Gárdonyi Géza
A MAGYAR GYÍK



Április közepén egy sárga szállítólevéllel lépett be hozzám az én öreg levélhordóm.

- No - azt mondja valami különös nézéssel -, még ilyet sem hordtam.

Az öreg már régóta gyanakszik rám, hogy nincs rendjén minden kerekem. Aki négy-öt újságot olvas el mindennap, az szerinte nem lehet okos ember, mert egy újság elolvasása is fél-nap munka a ráérő embernek, s ha meggondolják, hogy az újság hazudik, hát azt az egyet sem érdemes elolvasni.

Nézem a szállítólevelet. Az első pillantásra látom: eleven gyíkok. No, ezen magam is megdöbbenek. Ki küldi? Lendl Adolf dr. Budapestről. Mi a csuda lelte ezt a jeles tudóst, hogy nekem gyíkokat küld! Még jó, hogy nem egypár eleven vipera jutott az eszébe.

Nem tudtam, mit tegyek a szállítmánnyal. A tudósnak nem ronthatom el azt a gondolatát, hogy nekem örömet küldött; a postán nem hagyhatom, hiszen képzelem, hogy a postás kisasszonyokat milyen kellemetlenül csiklandozza az a gondolat, hogy a gyíkok valami lyukon kiszabadulnak; én meg, hogy hazahozassam, no még csak az kellene, hogy gyíkok futkossanak itt a szobámban.

De csak legalább valami levelet írt volna, hogy minek küld gyíkot. Egy sort sem! Olyanformán éreztem magamat, mint Esterházynak a vendégei, mikor Hani Istók egy tál kígyót-békát tett eléjük az asztalra.

Végre is, hogy meg ne bántsam a kitűnő természettudóst, elküldtem nagykelletlenül a gyíkokért.

A ládában egy még kisebb, lapos láda, hát ebben vannak az eleven férgek. No, nálunk nem kíváncsi rájuk senki. Magam is azt gondoltam, hogy nem fogom kibontani. Majd holnap, ha kitisztul az idő - a kertben.

De lám, még a kellemetlenség is bizgatja az ember kíváncsiságát: megnézem már mégis, hogy milyenek, ha ő érdemesnek találta elküldeni.

Nagyóvatosan papirost csúsztattam a ládika födele alá, a papirosra meg üveglapot, s eközben ugyancsak vigyáztam, hogy a kabátom ujjába ne szaladjon valamelyik.

No, most kivonom a papirost az üveglap alól, s még mindig nagyon vigyázok, nehogy valamelyik fürge féreg kiszökjék, hát zöld erdei moha van a ládikában, s a moha közepén két kis, gyermekarasznyi vékony, bronzszínű gyík ül. Néz rám mind a kettő nyugodtan, félelem nélkül, kíváncsi oldal-szemmel, mint a liba.

Csakhamar egy harmadik és negyedik, kis bronzszínű gyík is előcsúszik a mohából, és az apró, szelíd, fekete szemek épp úgy bámulnak engemet, mint ahogy én őket.

Az ablak párkányára teszem a ládikát, és nézem őket némi megbéküléssel. A világosság, úgy látom, jólesik nekik, s a postai utazás bizony nem lehetett nekik valami gyönyörűséges.

Egy perc nem telik belé, még három ugyanolyan karcsú, barna kis gyík bukkanik elő a mohából, s egy csoportba csúszva, egymást körülgyűrűzve, összekalácsosodva heverésznek; de olyan vékonyka, kis apró teremtések, hogy mind a hét kényelmesen elférne egy gyermekkéz tenyerében.

Furcsa gyíkok. Az ember azt hinné az első pillantásra, hogy valami csinos kis kígyófiak, de kezük, lábuk van, éppen olyan, mint az ember keze, csakhogy mintha fekete cérnából volna kötve, olyan vékonyka, picurka. De milyen testvériesen szeretik egymást! Ni, az egyik át is öleli a másikat, és jóízűen ásít.

No, ezek nem éppen förtelmesek!

Másnap aztán megjött a tudósnak a levele is, amelyben megírja, hogy a gyík neve Ablepharus pannonicus, és hogy valamennyi kézbevehetőn szelíd jószág.

Leveszem az üvegtáblát róluk, hát csakugyan nem futnak el. Csak néznek libásan, kedves, ostoba nézéssel, hogy mit akarok.

A tudós utasítása szerint benyújtok nekik az ujjam hegyén egy hangyatojást. Az apró fejek fölemelkednek. Még nagyobb bámulás. Az egyik végre észreveszi, hogy valami ennivaló van az ujjamon, hej, elkapja nagy örömmel, és eliszkol vele a sarokba, befalogatja jóízűen. Kedves egészségedre, kis pajtás!

Megétetem így valamennyit. De éhesek voltak szegények! Azután egy vízcseppet nyújtok be az ujjam hegyén. Amelyik meglátja, megissza nyalogatva, s emelt fejjel maradtan gondolkozik egyet utána, épp úgy, mint az emberféle, mikor valami drága, jó borból hörpentett.

Hát isznak valamennyien, azután megint egymásba fonódnak és egymást ölelgetik. Az élet kedves nekik.

Hát még ilyen madaraim se voltak soha életemben.

Tegnap még az volt a szándékom, hogy kieresztem őket a kertünkben. De nem lehet. Hiszen ezek olyan jámborok, hogy akárki rájuk léphet, nem futnak el senki elől sem.

Csináltattam nekik egy kétaraszos üvegládát. A közepébe odatettem a mohát, körös-körül meg két ujjnyi, vastagon homokos földet terítettem.

Nézem őket másnap, hogy mit csinálnak, hát uramfia, olyan puszta a földjük, akár az arab sivatag. Tyű, kutyalelke, talán bizony megszöktek? Fölemelem a mohacsomót. Nincs benne egy se. Keresem őket a két kő alatt. Ott sincsenek. Hanem lám, a homokból kihegyeslik egynek a farkincája: ide bújtak; bizonyosan fáztak szegények az áprilisi hideg éjszakán.

Az egyik ablakomon besüt az áprilisi nap. Ide teszem a párkányra az üvegládát. Hát nem is telik belé egy perc, megmozdul egy ponton a föld, s előbúvik az okos, kis barna kígyófej. Néz és fülel, aztán előcsúszik óvatos-lassan a homokból. Ahogy a nap rásüt, aranyosan fénylik a háta, s olyan cifrázatokat mutat, mint az arannyal edzett, damaszkuszi kardok. Sétál és meg-megáll; ide-oda nyújtogatja a nyelvecskéjét, mintha a levegőt nyalogatná.

Éppen ilyen óvatosan jelenik meg a másik, a harmadik, s alig öt perc múlva valamennyi. Ide-oda nyújtogatják a nyelvüket, s én csak napok múlva veszem észre, hogy ilyenkor a harmatcseppeket keresik. Be is föcskendezem a mohát minden reggel, és ők lenyalogatják jóízűen.

Lehetetlen szavakkal lerajzolni, hogy a hajlékonyságnak mennyi finom változata van az ő mozgásukban. Más gyíkok legfeljebb egy betűt csinálnak fekvés vagy futás közben, ezeknek az s a legközönségesebb testtartásuk. Mikor a mohán mászkálnak, a fejüket a saját testük karikáján át dugják lefelé haladtukban, ha pedig többen vannak együtt, egymás hegyén-hátán olyan vitézkötéseket és török betűket csinálnak, hogy akárhányszor kedvem lett volna őket lerajzolni. Elképzelhetetlenül grasziőz hajlékonysága ez a gerincnek: néha úgyszólván önmaga mellett csúszik el a bájos kis teremtés, és az ilyen meghajlásaiban semmi feszesség vagy erőltetettség nincsen, mert hiszen szabad téren, saját mulattából teszi.

Hogy elfogyott a hangyatojásuk, elküldtem az én jó sánta szomszédomat, hogy szedjen valahol. Míg az oda járt, egy szúnyogféle bogárkát fogtam, és bevetettem neki.

Az egyik mindjárt neki is iramodik a szúnyognak, de az hol ide, hol oda száll az üvegládában, és ha le is ül egy percre-pillanatra, megint csak tovaszáll, amikor egyik odaérkezik.

A gyík ilyenkor mulatságosan ostoba bámulással néz utána, és a levegőbe nyalint egynéhányszor, mintha azt mondaná: Ejnye, de jó lenne!

A szomszéd hozott egy kis hangyatojást, bizony nem sokat, tán húsz-huszonöt szemet. A gyíkok a mohán heverésztek, mikor bevetettem nekik, s csak akkor vették észre, hogy micsoda jó csemegét kaptak, mikor az egynéhány hangya, amelyik a tojással együtt bekerült, magasra emelve kezdte a kavics alá cipelni a tojásokat.

Az egyik, amelyik megpillantja, egyszerre ott terem, és elkapja a tojást. Azonban a hangya is tud haragudni: fölfut a tojásról a gyíknak a hátára és ide-oda fog, hogy megcsípje a gyíkot. A sima fényes bőrön nem hat át a foga, hanem hogy a filigrán lábat megtalálja, abba aztán belecsíp haragosan.

Bezzeg van futás és rémület. Csak most lehet látni, micsoda sebes a futások. Össze-vissza futkosnak a moha között, és addig csúsznak és csapkolódnak, míg csak le nem dörzsölik magukról a haragos ellenséget.

Ezt az ijedelmet más esetben csak akkor láttam rajtuk, mikor az ujjam hegyén vízcseppet nyújtottam be nekik. A gyík örömmel fogadja a vizet, s kinyújtja a nyelvét, hogy nyalogassa. Minthogy azonban a vízcsepp lefut a nyelvén és az álla alatt megáll, egy pillanatig bámulva mered maga elé, hogy micsoda hidegség lóg az ő állán. Akkor aztán ijedten nyargal a moha alá.

A nap az ő egyetlen szerelmük és boldogságuk. Amint a nap rásüt a földjükre, azonnal megérzik odalenn, és előbújnak, s amint a nap eltűnik, ők is csakhamar elrejtőznek.

Sokszor megpróbáltam, hogy árnyékba tettem őket, az elkedvetlenedés azonnal látható volt rajtuk. Egy-két percig ha vártak az időváltozásra, tovább nem; egyik a másik után húzódott le a moha közé, s onnan meg a földbe. Néhány perc múlva visszatettem az üvegládát a napra, ők azonnal megérezték, mindjárt előbújtak, és egy kis ide-oda való sétálás, futkosás után egy helyre gyűltek össze.

Ha a ládát úgy toltam, hogy csak az egyik sarkába vagy a közepén egy tenyérnyi helyre sütött a nap, ők ezt is megérezték a földben: előjöttek, és oda gyűltek össze. Egy krajcár nagyságú, gömbölyű kis kavics is volt a homokon, azt vagy az egyik, vagy a másik körülölelte az egész testével, és látszott rajta, milyen boldog, hogy az a kavics az övé. De mert a többi is szerette a kavicsot, csakhamar ott termett a másik is: beletöltötte a fejét a fekvőnek a gyűrűjébe, s ő maga végighasalt a kavicson, tartotta a hátát boldog elbágyadással a napnak. Végre mind a hét ott volt egymás hegyén-hátán, s a legalsó utoljára is átfonakodott rajtuk legfelsőnek.

Eleinte csak csodáltam a napnak ezt a szeretetét náluk. Én bizony, mint minden városi ember, azt gondoltam, hogy csak a mi értelmes fajunk tudja megbecsülni és szeretni a napot, a napnak semmivel sem pótolható világosságát, éltető melegét.

Hátrább, Ádámfi! A te önhittségedet megcáfolja még a pocsolya apró állatvilága is. Hiszen az egész mindenség a nap által születik, a napban nevelkedik, a fény és a melegség, ez az eleme. A pillangók, a bogárnemzetek miriádjai mind akkor szállonganak, mikor kisüt a nap; akkor esznek, akkor szeretkeznek, akkor muzsikálnak, akkor boldogok. A fal tövében a piros bodobács, a fű lábánál a nagyfejű, kis ostoba prücsök, a fán a madár, a hernyó, a hangya, a pók, a vízben a béka, a hal, a vízi bogár mind előbb örül a napsugárnak, mint az ember.

És íme a gyík. Hiszen ez teljesen, testével, lelkével benne él a napsugárban, mint a hal a vízben; finom idegei tökéletesebben fölfogják, átérzik a napvilágot, s testük beleheli, beissza a fényt, amely az ismeretlen magasból jótevő meleggel hull a mindenségre.

Ahogy elnyúlnak, elfekszenek a napon, karcsú kis testük bágyadt mozdulatlanságán lehet látni, hogy ez nekik a legfőbb boldogságuk, hogy ennek születnek, ennek élnek, s rájuk nézve a borult ég szomorúság. Mert amikor nem süt a nap, mind ott lenn guborog szanaszét a földben, s ha az ember elő is kapja őket, szinte dermedten fekszenek a tenyerén. Olyan búsan néznek ilyenkor rám, az óriásra, mintha azt mondanák:

- Nem süt a nap: beteg vagyok.

No aztán, a kis napimádók ebbe is haltak bele. Május közepén kivittem őket a méhesbe, és a napra tettem a ládájukat. Azután mindjárt ásót fogtam, és a méhes közelében hangyatojást kerestem nekik. Az ásás-szedés nem tartott negyedóráig, s mégis, mikorra visszatértem, bizony azt láttam, hogy az egyik föl van fordulva. Nézem, hogy mi lelte a nyomorult kis állatot, hát látom, hogy valamennyi a szokott s alakba hajoltan, élettelenül hever a homokon.

El nem tudtam gondolni, hogy mi baj érhette őket, csak mikor rátapintottam az üvegre, akkor vettem észre, hogy az oda tűző naptól az egyik üvegoldal forró.

Hideg víz után kapok, hogy eszméletre térítsem őket, de bizony csak egyet sikerült a gyönge kis teremtések közül fellocsolnom.

Az az egy szegény azóta se mer előbújni a moha közül. Bizonyosan árvának és elhagyottnak érzi magát, s egész nap az eltűnt gyíktársakra gondol.



MIT TUD A HANGYA?

A Pesti Hírlap a múltkor egy fordított cikket közölt a hangyákról. A cikk arról szólott, hogy mindaz, amit eddig a tudósok a hangyák értelméről beszéltek, koholmány: a hangya társas munkája csak látszat; minden hangya magának dolgozik; egymást nem érti; ostoba, tudatlan, értelem tekintetében éppolyan korlátolt, mint más bogarak.

Kerestem a cikkben, hogy ki cáfol rá így a tudósokra, de nem találtam nevet. Lehet, hogy a fordító kihagyta.

A tudósok dolga, hogy megítéljék, mennyiben van igaza a névtelen hangásznak, mennyiben nincsen, én itt csak a magam kis följegyzését teszem közzé.

Az idei áprilisban egynéhány magyar gyíkot (Ablepharus Pannonicust) etettem hangyatojással. A tojások akkorák voltak, mint a rizskása-szemek, a hangyák is apró fekete-fajták. Valami húsz hangya került be a gyermekmaroknyi tojással az üvegből készült gyíkházba, és hogy a gyíkok mohón kapdosták a tojást, a hangyák bizony hol az egyik gyíkot csípték lábon, hol a másikat, s megható sietséggel iparkodtak a tojásokat elhordani. De hova hordják? Az üvegfalon ha fel is próbálnak menni, visszaesnek, s a kis négyszögletű térségből kijárat nincsen.

Egynéhány percig néztem őket, aztán más dolgom akadt.

Körülbelül egy óra múlva megint odanézek a gyíkokhoz, hát se hangya, se tojás. A gyíkok nem ették meg mind a tojást, mert három-négy tojással egy ilyen kis gyík jóllakik. Azt gondoltam, hogy valami lyukat találtak a hangyák, és azon át elszökdöstek. Még aggódtam is, hogy tanyát vernek a szobámban és kellemetlenkedni fognak, de nem láttam közülük egyet se. Másnap, hogy megint ezen a gyors eltűnésen tűnődtem, úgy találomra fölemeltem az egyik kövecskét, amely a gyíkház fenekén feküdt; hát ott volt a húsz hangya hiánytalanul, és ott voltak a kő alatt szép rendbe rakva a tojások is.

Persze, amint a követ elmozdítottam, a hangyák azonnal megzavarodtak. Egy részük széjjelfutott és ide-oda szaladgált a kétaraszos üvegházban, más részük meg a tojáshoz kapott és magasra emelve vitte minden irányban, mint az előbbi napon.

Egy óra sem telt belé, megint nem láttam hangyát. Egy másik kő alá húzódtak a tojásaikkal együtt.

Akkor kiszedtem minden követ és mohát az üvegszekrényből. Nem maradt egyéb, mint a puszta homok. Hova rejtőznek most a hangyák?

Még volt valami huszonöt tojásuk. Hogy semmi menedéket nem találtak, sokáig cipelgették ide-oda. Fel-felkapaszkodtak az üvegfalra, meg visszaestek. Egyik-másik le is tette a tojást és jobbra-balra futkosott: kereste, hogy hova lehet elrejtőzni, de aztán, hogy a homoksivatagon semmi búvóhelyre nem akadt, megint csak fölvette a tojást és vitte jobbra-balra, mint az égő házból menekülő ember, a megzavarodás és aggodalom minden jeleivel.

Végre eluntam őket nézni, és csak másnap jutottak megint eszembe. Hát a föld színén, az egyik sarokban húzódtak meg szegények. Ott volt minden tojásuk, s ők maguk rajta ültek a tojásokon.

Ami engem ekkor meglepett, az egy kis sánc volt, amit a nagy homokszemekből raktak a tojások köré. Két hangya még akkor is hordta a kavics- és kvarctörmeléket. Bámulatos erővel dolgozott a kis állat. Volt olyan homokszem, amely négyszer akkora volt, mint ő, de azért vitte, el-elejtette meg fölemelte a szájával. Fölmászott vele a negyedkör alakú bástya közepéig. Itt letette. Aztán megfordult és fölfelé húzta, föl a bástya tetejére.

Hetekig ott feketéllett a szögletben ez a kis hangyacsoport a maga rakta sáncban. A gyíkok nem merték őket bolygatni, ők meg sem enni, sem inni nem távoztak, legalább nappal, a helyükről. A tojások lassanként meg is sárgultak, de hogy mi lett belőlük, nem kísérhettem aztán figyelemmel.

(Sajnálom, hogy nem tudtam, hogyan kell lefényképezni az ilyen apró dolgokat: bizonyára érdeklődéssel néznék meg e lapnak az olvasói is.)

Én ebből a csekélységből láttam, hogy a hangyák bizony megértik egymást; egy célra tudnak valamennyien dolgozni, s amiket kieszelnek, azok azt mutatják, hogy az apró teremtések világában ők bizony nem csekély értelemmel vannak megáldva.



VENDÉGLŐ A RÉPÁHOZ

Megesik, hogy a sárgarépa bent marad ősszel a földben. Az aztán a következő évben fölbokrosodik és zöldesfehér, ernyős virágot nyit, olyant, mint a bodza.

Ez a bogarak kedves vendéglője.

Amint a júliusi nap megnyitja a legfelső tányér apró szirmait, zöld cikázással jelenik meg az első vendég, a szemtelennek nevezett család valami hercegi tagja: a zöld aranylégy.

Van úgy, hogy csak maga jön, van úgy, hogy társaságban. Mikor borult az idő, rendesen szanaszéjjel didereg ez az úri társaság, meghúzódnak a lombok sűrűjében, a fakérgek, levelek alatt, és a kezüket-lábukat dörzsölgetve talán csúzról panaszkodnak, mint a pöstyéni vendégek, hanem aztán mikor kisüt a nap, bezzeg fölvidámodik valamennyi. Táncolva és muzsikaszóval jelennek meg a vendéglőben. A répavirág a legédesebb menüjét adja föl nekik a tiszta fehér abroszokon, s megkezdődik a dínom-dánom.

Mi városi emberek, akik légy néven csak azt a barna kis kiállhatatlant ismerjük, bizony nem is gondoljuk, hogy a légynemzetségben micsoda ragyogó öltözetű urak, úrfiak és egyéb méltóságok vannak.

A házilégy, az csak egyszerű paraszt közöttük, a dongó meg kövér, jókedvű plébános. Tessék megnézni délfelé a répavendéglőt, ott vannak az urak, a bárók, grófok, hercegek, mindenféle méltóságok. A zöld aranylégy az bizonyosan báró, mert sok van belőle és mindenfelé látjuk napos időben, hanem a sárga aranylégy, az már ritka, azt hetenként ha egyszer látja az ember. Gyakoribb az, amelyik felül zöld, alól kékarany, vagy amelyik rubinszínbe játszik.

Hanem a legszebb még nem ez. Van egy faj, amelyiknek a megpillantásakor eláll az embernek a lélegzete.

Ennek a dereka is zöld, de potroha ragyogó karminszín. Csak festők értik talán meg, ha azt mondom, hogy olyan a színe, mint a legélénkebb kraplakk. Ez a légy csak forró, napos időben jelenik meg, és ha az ember feléje közeledik, úgy elillan-villan előle, hogy csak volt, nincs. Mintha tudná, hogy ő szép, és hogy az ember szereti a szépet, de gyilkos szeretettel.

Sokáig vadásztam rája, míg végre fogóhálóval sikerült egy kis fiatalt rabul ejtenem.

Ötvenszeresen nagyító üveg alatt olyan volt a zöldje, mint valami napon izzó smaragd, amely ezernyi-ezer apró fényragyából töri vissza zölden a sugarakat. És ilyen ragyogó zöld ennek a kis gyönyörűnek a feje, melle, háta, lába is. Csak a potrohának a felső fele piros. És ez is izzópiros, fénytörő pompájú. Az ember azt hiszi, hogy zöld és piros fényt árasztana ez a sötétségben is.

Amelyiket így elfognom sikerült, nem nagyobb a házilégynél, de sokkal karcsúbb, inkább szúnyogszerű a termete. Láttam azonban kétszer ekkorákat is, s álmélkodtam a pompájukon.

Ezek az ékes urak még le se telepedtek, máris közéjük tolakodott két-három nagy osztrák légy. A tudományos nevük ugyan nem ez, de én magamnak csak így nevezem őket, mert a ruhájuk hasonlít azokhoz az oszlopokhoz, amelyek a kaszárnyák körül láthatók.

No, jól elszaporodott család ez is. A közönséges légy kicsiségétől kezdve, a kék darázs nagyságáig mindenféle termetű megfordul a vendéglőben. Csak a fekete-sárga gyűrűk módosulnak rajtuk, egyiken több a sárga, mint a fekete, másik meg csak éppen annyi sárgaságot vesz magára, hogy ki ne átkozzák a famíliából.

Van aztán másforma légy is. Van tarka pepitaruhába öltözött, prémes derekú, gyönge krémszínű, s ezeknek a szeme mandula színű, de a legtöbb persze az apró fekete.

Mindezek ott zümmögnek, dünnyögnek és dunnyognak a virág körül.

Két-három kemény hátú bogár is piroslik déltájt rendesen a virágba dőlve. Akkorák, mint az írótollam fele. Bíborpirosak és két ércfényű sötétkék öv köríti a testüket. Szép bogár ez is. Mikor kétfelé nyílik a felső szárnyuk és fölrepülnek, akkor még pirosabbak, mert a testük is bíborszínű.

Ha nem ismerném őket, azt mondanám, hogy ezek a bogárvilág kardinálisai, előkelő excellenciás urak. Az ám: gonosz rabló gazok. Méhrontó bogár a magyar nevük. A kölykeik bizonyosan ott falogatják most is az én kis méheimet a bölcsőjükben.

El is pusztítanám őket, de olyan önfeledten édes-jóízűen zabálnak az istenadták, hogy nem lehet őket megfosztani az élettől.

De vannak futóvendégek is, akiknek örökké sietős a dolguk. Villámgyorsan repülő, kis szárnyasok ezek. Cikcakkos repüléssel járnak a virág között, s mikor az ebédlőkhöz érkeznek, megállanak percre, pillanatra egy arasznyi távolságban a virág fölött vagy mellette a levegőben. Egy-egy sárga, szürke vagy barna pont áll így a levegőben, és csak a szárnyak gyors vibrálása mutatja, hogy ezek a repülő világ művészei.

Hiszen repülni tud a fecske is, meg a denevér is, de ezek túltesznek rajtuk. Ezeket nem lehet látni, mikor repülnek, csak mikor megállanak a levegőben.

Talán a virág illatában gyönyörködnek ilyenkor, talán azt vigyázzák, hogy nincs-e ugrópók a szirmok alatt. Egyszer csak odavillannak a virághoz, és le-föl lengedezve nyújtogatják hol az egyik kehelybe, hol a másikba tűfinom, hosszú nyelvüket.

Egyszer egy ilyen tündérbogarat sikerült hálóval elkapnom. Ez ugyan nem az apró fajtából való volt, lehetett olyan hosszú, mint a berzencei szilva. A teste galambszürke, selymes pehellyel borított, a szeme olyan volt, mint a kenderszőke embereké szokott lenni.

A nyelvét összegöndörítette, mikor elfogtam, de hogy egy fűszállal kinyújtottam, olyanra egyenesedett, amilyen alakban ő szokta a mézes virágba nyújtani. Hát olyan hosszú volt a nyelve, mint ő maga, és olyan vékony, mint a tű.

A tudósok kacsafarkú lepkének nevezik ezt a kedves kis teremtést, és bizony inkább galamblepkének neveznék, mert éppen olyan ő, mint egy pici, kis hamvas galamb.

De ezt soha sem láttam a répavirágnál, csak a rokonait, azokat a mindenféle színű, csepp kis nyalánkodókat, akik sohasem érintik lábbal a virágot, talán a földet is csak akkor, amikor meghalnak.

A darázs is szereti ezt a vendéglőt. Hej, a darázs mindig megtalálja, hol van a jó falat, a jó ital! A virágméz, a barack, a körte, a cukormorzsa az asztal körül, a szőlő, a mustos pohár; minderre rátalál a darázs. Ki gondolná, hogy ennek a kisasszony derekú, fekete-sárga teremtésnek olyan haja van, mint a kopaszodó embernek, aki még nem ősz, de már túl van a negyvenen, s abban a reményben, hogy a haja újra kinő, rövidre nyíratja ritkuló fürtjeit. Persze a darázs haját csak nagyító üveggel lehet meglátni.

Néha egy-egy kis zöld kabóca is fölpattan az ebédlők közé az emeletre, de még a katicabogár is nekiáll olykor a vegetáriánus ebédnek, egy másik húsevő társával, az aranyszemű kis krizopával együtt. Ez a bogár olyan a fényes legyek között, mint a régi világban, mikor a vár zöldfátyolos kisasszonya megjelent a tündöklő arany- és ezüstpáncélba öltözött vitézek között: csupa gyöngeség és üdeség. Szivárványszínben játszó, halványzöld, hosszú fátyolszárnyai tündérvilágból való alakká finomítják ezt a kis teremtést.

És ezek mind ott dőzsölnek, zümmögnek, hegedülnek, brummognak, falnak, habzsolnak és nyalánkodnak a répavirágon. Ez a virágzó növény nekik ugyanolyan táplálóhelyük, mint nekünk a Pannónia, az Angol-királynő, a Hungária, a Kispipa. Csakhogy ők se nem rendelnek, se nem fizetnek. Tökéletes személyegyenlőség és vagyonközösség van náluk. Az apró, kemény hátú parasztok egy tálból esznek a nagyméltóságú kardinálisokkal és az aranyba öltözött legyekkel. Egyik a virág mézét, másik a finom sárga port, harmadik a gyönge, illatos szirmot eszegeti, és egyik sem tolakodik, nem lökdösi el a másikat.

Mikor a nagyító üveget feléjük tartom, a légyfélék meg a darazsak otthagyják nagy bosszankodva az ebédet, de a kemény hátú bogarak úgy bele vannak édesedve az evésbe, hogy nem is látnak.

Mindössze egyszer vettem észre, hogy egy piros katicabogár, akinek a por a fél szárnyát is bekeverte, fölemelte az első lábát, és miközben rámnézett, úgy megvakaródzott, mint a cigány, akit az ebédtől fát vágni zavarnak.

Vajon mit gondolnak ezek a kis bogarak, mikor embert látnak?

- Hah! micsoda óriás! - gondolják talán - hát ilyen szörnyű nagy bogár is van ezen a világon?

És némelyik rémületében leveti magát a virágról a földre. Összehúzza kezét-lábát, behunyja a szemét és teszi magát, mintha halott volna. Milyen butának tartja ez az embert!

Az ebéd hosszan tart. Csak mikor a nap már nyugat felé hajlik, akkor hagyogatják el. A szürkülő est már csak az apró, fekete, kemény hátú bogarakat találja ottan. Ezek éjjelre is ott maradnak. A virágon szanaszét heverve, torkig jóllakva a méztől és illattól, részegen alusznak a hófehér tiszta és puha szirmokon.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : A MAGYAR GYÍK   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3027
  • e Hét: 15229
  • e Hónap: 60301
  • e Év: 2001581
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.