Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:29:05, kedd
 
  Gárdonyi Géza
A NAPRAFORGÓ



Virágországból való szeretteim között van a napraforgó is. Mindig kedves volt szememnek, lelkemnek, mióta csak ismerem. Gyermekkoromban sokszor megálltam előtte, és fölnéztem rája:

- Milyen szép vagy, te nagy, sárga virág! Fordítsd énfelém is az arcodat, mert én is szeretlek téged!

Szerelmes legénykoromban meg, emlékszem rá, hogy rászőttem egy versemet is. A vers egy Vilma nevű, szőke kedvességről szólott, és ez volt az eleje:

Akár így fordulsz, akár úgy fordulsz,
Szeretlek nézni, nézni,
Mint napraforgó fényes szerelmét
Napestig nézi, nézi.

Szó volt aztán a versben arról is, hogy a napraforgó elhervad végre a sóvárgásban, de mégis boldogabb, mint én, mert akit szeret, mindennap látja.

Mindez kegyetlen, zökögős sorokba volt foglalva, de Vilmának tetszett, és én is jó versnek tartottam.

Most aztán, hogy nagy idő múltával megint visszakerültem a virágok országába, régi szép ismerősként üdvözöltem azt az öt-hat napraforgót, amelyik a kertünkben vendégképpen termett.

Nem engedtem őket kigyomlálni. Hadd nőjenek, hadd forgassák szép aranytányérjaikat a nap felé.

Hát nőttek is. Augusztusban mindegyik kinyitotta a maga tányérját és nézték a napot.

Azaz dehogyis nézték. Éppen ezen ütköztem meg, hogy nem nézték.

Mi lelte ezeket az én napraforgóimat?

Vagy hazugság volna, hogy ezek annyira szeretik a napot?

Hiszen akkor nem hívnák őket napraforgó néven. A görög nevük is heliotrop-napraforgó, s a boldogtalan szerelmek költője, Ovidius is megénekelte, hogyan változott a nap-istenbe szerelmes, szép nimfa (Klicie) napraforgóvá:

Ott ül éjjel-nappal sápadt epedéssel
Künn a kopár földön, a szabad ég alatt;
Nem törődik semmit ivással, evéssel,
Csak nézi a napot nehéz könnyezéssel,
Fordítván orcáját, amerre az halad.
Végtére tagjai odagyökereznek,
Levelekké zöldül patyolat ruhája,
Szőke hajfürtjei szétlevelesednek,
S aranysárga színt ölt bús haloványsága.
Virággá változott. De szíve megmaradt:
Ma is arra fordul, merre a nap halad.

Mi adott volna okot a névre, meg erre a versre, ha nem az, hogy a napraforgó a nap után forog?

Gondoltam, talán hogy az idő borongós, azért állnak szanaszéjjel hajoltan a virágok, s el is felejtettem egy-két napra az észrevételemet.

Hanem aztán a mérges kánikula napjai következtek, s nekem megint csak föltűnt, hogy a napraforgó nem hajol mind a nap felé. Sőt, nemcsak hogy arra nem hajolnak, hanem némelyike egyenesen hátat is fordít neki.

Mi történt, uramisten! Megzavarodott-e a természet rendje, vagy hogy nem is forgott soha a napraforgó a nap után?

Felhányom az én kis könyves szekrényemet, és előszedek belőle minden botanikát Matthiolusztól Gönczy Pálig. Hát benne is van mindegyikben a napraforgó s az egyik megjegyzi, hogy ez a név Pliniusnál olvasható legelőször. Persze hogy Pliniusznál, hiszen előtte nem írtak botanikát. Megtaláltam aztán, hogy a világ minden nyelvén ez a neve a virágnak: németül: Sonnenblume, Sonnenwende, franciául: tournesol, angolul: turnsole; olaszul és spanyolul: girasole, girasol - szóval minden országban fordul a napraforgó a nap után.

Belekeresek a Pierer-féle mindentudó könyvbe. A heliantus szónál az is azt mondja: A napraforgó igen nagyon napra forgó. (Die Sonnenblume ist sehr heliotropisch.)

Megnézem a kis Larousse-t, az így szól: Napraforgó a neve minden olyan növénynek, amelyiknek a virága a nap felé fordul, mint a heliotrop és helianthus, vagyis nagy napvirág. (Tournesol. Nom de diverses plantes, dönt les fleurs se tournent vers le soleil, comme l'heliotrope et l'heliante ou grand soleil.)

A Haupt-féle Ovidius-kiadásnál, hogy "A napraforgó olyan virág, amelyik a nap után fordul." (Die Sonnenblume, das Heliotropium, mit lateinischem Name solago, ist eine Blume, die sich nach der Sonne kehrt.)

Hát itt vége van minden kételkedésnek. A tudomány Plinius óta az egész világon azt mondja, hogy a napraforgó napra forgó.

Megnyugodtam abban, hogy az én napraforgóim meg vannak bolondulva.

Hanem az idén három szép szál napraforgó termett a kert belső kerítése mellett, szemben az ablakommal.

Mindennap lestem, vártam a kinyílásukat. Nem mintha a tavalyi kételkedésem jutott volna az eszembe, hanem csak mert amint mondám: szeretem ezt a virágot.

A három napraforgó másfél ember-magasságra nőtt, szép sudár mind a három, királyi kertbe is beillenének gyönyörűségnek.

Egyszer csak fölsárgul a keletről szélsőnek a virága, s tartja a tányérját észak felé.

Különös - gondoltam -, hogy ez északra néz. Talán csak nem követi a napot még éjjel is?

Déltájban megint megpillantom, hát a virág meg sem moccant reggel óta: áll északnak csökönyös nyugalommal.

Aztán nyílik a középső virág. Ennek keletre áll a tányérja. Ez sem változik egész nap.

És nyílik a nyugatra szélső virág, hajlik kezdettől mindmáig arrafelé, amerről a bimbója megjelent.

Hát ezek meghazudtolják Pliniust, meghazudtolják Ovidiust, Pierer-t, Larousse-t, Hauptot s minden botanikust, minden poétát.

Szinte rosszul esett ez a csalódás. Ha talán azt tudtam volna meg, hogy a föld nem forog, annak örültem volna, de hogy a napraforgó nem forog, ez olyan, mint mikor az ember hűtlenségen kapja a hűségeset.

Hova is tegyük mármost azt a sok címert meg pecsétnyomót, amelyeken a meleg hűség jelzéséül napraforgót viseltek a kitüntetett ősök? Hova tegyük Ovidiust, a tudományt és a közhitet?

De most már el sem tudom gondolni, hogy honnan származhatott ez a napraforgónak tulajdonított sajátság. Hiszen csak meg kell nézni ennek a virágnak a szárát, olyan fás majdnem, mint a bodza fája, amelyikből tilinkót csinálnak. Ez a fás szövet nem is fordulhat sem a hideg, sem a meleg változásaira; amelyik oldalán megjelenik a bimbója, azon is marad; ott virul és ott hervad el.

Vége a legendának, vége! A tudomány rovására egy csalódással többet jegyezhetünk fel. De azért szép és kedves virágom marad nekem ez az óriási napra nem forgó. És hát mégiscsak szereti ő a napot, mert hiszen csakis ott él és ott pompázik ő, ahova a napnak egész nap hull a fénye és melege.



A PÓK MEG AZ ARANYBOGÁR

Májusban egy nagy, aranyos futóbogarat (Calosoma sycophantát) tettem börtönbe. Nem vétett semmit, de én meg akartam ismerkedni vele. (A természet rendjében van az ilyen erőszakoskodás. Én se vagyok jobb a többinél.)

A börtön egy zömök és bő befőttes üveg, akkora, hogy akár egeret is tarthattam volna benne. Egy néhány almafalevelet dobtam be neki takarónak s hetenként kétszer-háromszor földi gilisztát, százlábút s más efféle, kő alatt lakó férgeket adtam be neki eledelül. (A szabadban is ezekkel él. Rablógyilkosnak van teremtve. Ő se jobb a többinél.)

Az aranybogár szörnyű kegyetlen óriásnak tartott engem. Az első napokban minden áron át akarta törni az üveget. Az orrával egész nap az üveg falát nyomta, kaparta, vágta, és hogy a lábai a nyomakodásban mindig visszacsúsztak, még éjjel is hallottam a levelek zörgéséről, hogyan dolgozik.

Nyolc nap kellett neki, míg megértette, hogy az üveg fala áttörhetetlen és átharaphatatlan.

Ettől az időtől kezdve nyugton maradt. Csak állt, és nézett bután kifelé.

Ha feléje közeledtem, azonnal hátat fordított, mint a szégyenlős parasztleány. A fejét beledugta a levelek alá, és azután is így maradt néha órákig.

Két hónap múlva engedett valamit a vadságából. Nemhogy elbújt volna előlem, hanem még előjött, mikor hozzája mentem, hogy ennivalót adjak neki, és jóízűen nyirbálta, falta, amit kapott.

Július végén egy nagy keresztes pókot pillantottam meg a kertem kerítésén. Nappal nemigen lehet ezeket a nagy pókokat látni, csak este ülnek ki, vagy dolgoznak a hálójukon. Ez olyan betegformán ült ott: még azt is gondoltam, hogy meg van dögölve.

Az aranybogár már egy hete koplalt. Megfogtam hát neki a pókot, és bedobtam.

A pók mozdulatlan maradt akkor is, mikor az üvegcsőből a levelekre gurult, hanem mikor az aranybogár ott termett, egyszerre megelevenült és futásnak indult.

Az aranybogár utána.

A pók fel akart futni az üveg falán, de mindig visszahullott, az aranybogár meg ügyetlenül kapkodott hol a lábához, hol a derekához.

Semmit se kételkedtem azon, hogy a bogár megeszi a pókot. Négyszer akkora volt és kemény testű; az ollója pedig hatalmas fegyver.

De nem úgy történt, ahogyan gondoltam.

Mikor a pók látta, hogy ez a kergetődzés ránézve veszedelmes, hirtelen szembe fordult. Ahogy az aranybogár hozzákapott, ő is szembekapott a bogárral.

A két fej érintkezett.

Én azt hittem, hogy az aranybogár leharapta a póknak a fejét, azonban, nagy csodálkozásomra, a pók feje sértetlen maradt.

Az aranybogár mintha megröstellte volna magát, megfordult, és beledugta a fejét a levélcsomóba.

Ez az elrejtőzés érthetetlen volt nekem. Egy darabig vártam, hogy megint előjön, de az aranybogár mozdulatlan maradt. A pók is lekuporodott a levelekre és ült nyugodtan, mint ahogy a pókok szoktak, felvont térdekkel, mozdulatlanul.

Úgy egy óra múlva megint megnézem őket, hát még csak egy lábuk se mozdult azóta.

Megrázom az üveget. A pók fölemelkedik. Az aranybogár marad, ahogyan volt: ledugott fejjel, kiálló farral, mozdulatlanul.

Előveszem a kis bogárcsíptetőt, és kihúzom az aranybogarat a levelek alól.

Nem mozog.

Felfordítom a hátára, hát így marad. Csak éppen a két hátulsó lába-feje reszket egy kicsit, mint a haldokló állaté szokott, amelyik meg van mérgezve.

Hát biz a pók megmérgezte ezt az óriás bogarat, éspedig minden bizonnyal akkor, mikor a fejük érintkezett.

Ez a mérgezés délelőtt tizenegykor történt. A bogár még délután öt órakor is azonmód a hátán feküdt, ahogyan megfordítottam, és a lába se mozdult többé.

Hanem azért a mérgezés nem volt halálos. Másnap, nem csekély meglepődésemre, megint mozgásban láttam az aranybogarat. Egy gilisztát vetettem be neki. Kettéharapta, és evett belőle jóízűen. A póknak is vetettem be egy nagy dongót. Nem nyúlt hozzá. Fehér pöttyöket ragasztott az üveg oldalára, és oda ült fel.

Ettől az időtől kezdve nem bántották egymást.

Talán két hétig is megvoltak így együtt a börtönben, hanem aztán nem tudom, mégis mi történt közöttük, az aranybogarat egy napon megint mozdulatlanul találtam, és ekkor már fel sem éledt többé.

A pók ölte-e meg végképpen, vagy hogy más oka volt-e a halálának, nem tudom. A pók ma is él, noha se nem eszik, se nem iszik. Csak ül egész nap az üveg sűrű, zöld drótrostélyzatán, és csak akkor mozdul, ha valamivel megérintem.



ÉNEK A FÁKRÓL

Már régen készülök, hogy éneket írok a fákról. Gyermekkorom óta csodálom és szeretem őket. De van-e, aki örömmel olvassa a fák dicséretét? Hiszen a fa olyan közönséges, olyan figyelemre nem méltó teremtése az Istennek: semmit sem lehet róla mondani, amit már mindenki ne tudna.

És én mégis írok a fákról. Éneklek, mint a macska, mikor a kályha mellett ülve magának dorombol.

Eszembe jutnak olykor kertek, berkek, erdők, mindenféle fa-ismerőseim. Mert az embernek vannak ismerős fái, amelyeket számon tart, mint az élő ismerősöket, és amelyeknek a halálán szomorkodik, mint az élő ismerősök halálán.

Ha visszatérek valamikor abba a faluba, ahol gyermekéveimnek legkedvesebb idejét töltöttem, a két nagy jegenyefát keresi a szemem már messziről, azt a két jegenyefát, amelyik a kert végén áll, mint két szikár óriás. Milyen különös fa a jegenye! Olyan, mint a hallgató ember. Soha sem susog. Ha susog is, csak úgy magának, mintha magában beszélne. És soha nem hajlik. És soha nem néz alá, csak mindig föl az égre. Mit néz mindig az égen? Ekkor nem tudtam elgondolni. Hanem mikor öt évig olyan lakásom volt a fővárosban, hogy sohasem láttam az eget, akkor megértettem. Milyen boldogság volt utána az eget látnom: nappal a felhőket, a levegő tiszta óceánján, éjjel a holdat, a csillagokat, a fényes mindenséget a sötétkék végtelenségben.

Aztán azt fogom nézni, hogy a nagy öreg szederfa megvan-e még, ott van-e még a ház előtt, amelyben mi laktunk; ez a jóságos, öreg asszonyság! Bezzeg nem néma ez. Milyen kedvesen susogott esténként, mikor a ház előtt ülve néztük az öcsémmel a hulló csillagokat. A fa susogása, tudtam akkor is, hogy nem más, mint hogy a szellő összesúrolja, ide-oda mozgatja a lombokat. És mégis van ebben a susogásban valami, mit szívesen és álmodozva hallgatunk. Valami zene van benne, valami dallamtalan, lekottázhatatlan, örökké befejezetlen, titkos értelmű, lágy zene, amit az ember mégis, mintha értene. Talán van, és én hiszem, hogy van a lelkünknek egy gyönge, finom része, amely nem tud kibontakozni és megnyilatkozni soha az emberi testben, hanem bimbó-állapotban veszteglő, zsibbadt, holt erő most csak mibennünk, s öntudatunknak és igaz valónknak magva az csupán, abban az eleven anyagban, aminek test a neve. Ez a finomabbik rész gyönyörködik a csillagokban, és érti a szederfa susogását. Ez a susogás nem olyan, mint a cserfáé, sem nem olyan, mint a nyárfáé: lágyabb, szelídebb. A szederfa lelke van benne. És a mi szederfánk susogása nem olyan, mint más szederfáké. Nem is lehet olyan, mert a mi szederfánk azt a levegőt szívja, amit a mi udvarunk, mi magunk; van valami, ami közös bennünk és őbenne, ha nem is egyéb, mint az, hogy ő nekünk nőtt, és hogy mi őt szeretjük.

Úgy emlékezem erre a fára, mint akármelyik rokonomra. Az alakjának lenyomata a lelkemben van, mint a bányából esett kőben az őskori páfrány. A dereka vastag volt, és három erős kar ágazott szét belőle egy öl magasan. Két kar a ház felé hajolt, egy az út felé. Hej, sokszor felmásztunk ezekre a szélesen kiterjesztett karokra az édes-jó gyümölcsökért, és dicsértük az öreg fát, hogy milyen jó, milyen áldott, soha nincs esztendő, hogy meg ne hozná a maga cukros, fehér, zamatos gyümölcsét.

Hát a repedezett héjú, kövér almafa a kertben! Álmomban de sokszor ott játszom alatta! Tavasszal fehéres-rózsaszín virágpompában van ez a fa, mintha ivott volna abból a vízből, amelyik visszaadja az ifjúságot, szüzességet és szépséget, ősszel meg nagy, hosszúkás piros almát lógat minden levélcsokrán, s olyan, mint a messzi útról érkezett, jó rokon, aki mindenféle ajándékkal jön látogatóba. Minden reggel, mikor iskolába mentem, ejtett le nekem egyet-kettőt: ott találtam a fűben. Az alma fehér húsú volt és édes. És én olyan hálával néztem a vén fára, mint mindenkire, aki jót tett velem:

- Köszönöm, jó almafa, köszönöm.

Ma is megfoghatatlan nekem, hogy honnan veszi ez a fa azt a szép, édes gyümölcsöt. A kertben csak egyféle föld van, s minden fa más meg más gyümölcsöt szí abból. A mag, az minden. Ez a kis fekete almamag, ebben már benne van a jövendő idők almafája, a jövendő idők almafájának minden gyümölcse. Minden magból van. A világ is. És ez a mag az Isten kezében vala az idők elején.

Harmadik kedves, vén fám a kert végén álló diófa volt. Ezt is megösmerném akármi diófaerdőben, ezer fa között is. Micsoda méltóság és komolyság volt ez a fa! Mint valami király! Alatta hosszú és selymes volt a fű. Hányszor hevertem ottan, és karomat a fejem alá téve hányszor néztem elmerengve sötétzöld, terebélyes lombjainak árnyékot tartó sátorát.

Valami tíz lépésnyire tőle két kis nyomorék-forma birsalmafa. Mint két kis szelíd nyomorék leány, aki tavasszal vadrózsát tűz a hajába, ősszel meg sárga almát visz a kezében, úgy megy az iskolába. Mert olyan volt a viráguk, mint a vadrózsáé. Valamivel nagyobb és testesebb, de azonegy színű, és azonegy bájoló. Soha sem szakítottam le a két fácskának egy virágát sem, csak odaálltam és néztem, szagoltam, hogy van-e illatuk. És susogtam, pusmogtam nekik, mint ahogy gyerek szokott a gyereknek:

- Kedves kis birsalmafáim, milyen szépek vagytok! Olyan szépek vagytok, mint a tiszttartó-kisasszonyok: a Vilma meg az Iduska.

Csak télen látszottak nyomorékoknak. Nem volt rajtuk a szép, kis zöld levélruha. Körülöttük hó. Mindenfelé hó. És ők ketten a vigasztalan dermesztő hidegben, mint két, meggémberedett, ruhátlan, inséges gyermek, akinek sem apja, sem anyja, sem hajléka nincsen, és így idekünn dideregve néznek az égre: várják a napot, a tavaszt, az édesanyát.

Hát a szilvafák, ezek a sápadt, fehér virágú, sovány, néma teremtések! Ezeket eleinte nemigen vettem figyelembe. De egyszer csak ősszel, mintha egy éjjelen valahol jártak volna egyik gömbölyű szilvával, a másik sárga szilvával, a harmadik kék magvaválóval megrakodva állott.

De nemcsak a gyümölcsfák között vannak nekem ismerőseim: az erdőben is sok-sok fa. Egy cserfa, amelynek odú van a hóna aljában, és madár lakót tart. Egy másik cserfa, amelynek a tövében tüzelni szoktak a kanászok. Az oldala olyan már, mint a kormos teknő. És mégis él, mégis zöldek a lombjai.

Van egy villámsújtotta fa is az erdőben. Milyen büszke, nagy fa volt ez! Mint valami gróf. Ezt egy napon megsújtotta a villám, s ettől az időtől kezdve olyan lett, mint a megalázott ember. Az egyik ága úgy nyúlott lefelé, mint a koldus kérő keze. A másik ága fel az égbe, mintha azt kérdené örökké:

- Istenem odafönn, mért tetted ezt velem?

A fenyőfákat is szeretem. Ezek olyanok, mintha meseországból valók volnának. Abból az országból, ahol örökös gyász van, mert a király leányát elvitte a sárkány. Az arany- meg az ezüstországot is megtalálom. Az ezüstország a nyírfák. Az aranyország a nyárfák ősszel. Egy magányos, nagy reszketőnyárfa ismerősöm Somogyban él, Szöllősgyörökben, a falu közepén, a híd mellett. Sokszor néztem ezt a fát az öreganyám kertjéből. Mert reszket mindig, mint a bűnös ember. Ha ember volt valamikor, valami véres bűnt cselekedett. De hogy mit, azt nem tudja senki.

A kerti fák mind olyanok, mintha boldogok volnának, de az erdei fák közt gyakran találtam olyant, amelyikről lesóhajtott a szenvedés. Az erdélyi utamban láttam a legszegényebbet. Egy magányos kis cserfa volt az, sziklás hegy tetején. Mennyi nyomorúság és küzdelem lehetett ennek a kis görbe fának az élete. A sziklás, kopár hegytető alig adott neki több táplálékot, mint amennyiből egy kökénybokor szokott tengődni. És ő, hogy a sorsa odavetette, élt és él tán máig is ottan a kietlen hegytetőn, minden szélnek és minden viharnak országútján, örökké rázva, tépázva; nyáron az égető, száraz forróságban, télen a földet kövítő, csikorgó-mérges hidegben.

Milyen gazdagok ehhez képest azok a fák, amelyekkel egyszer a Vértes egy völgyében találkoztam. Nem tudom, mi fák voltak ezek, mert gyermek voltam még akkor, és eltévedten bolyongtam az erdőn, csak arra emlékszem, hogy óriás nagy, világoszöld lombú fák voltak. Őserdőrész, hangtalan, virággal pompás. A fák alatt egy szarvas legelészett az üszőkéjével, és csak egyetlenegy fekete rigó szólt olykor hol itt, hol amott. A fütyölését mindig ismételte a visszhang. Micsoda különös teremtések voltak ezek a néma, mozdulatlan óriások, s az életnek micsoda roppant ereje volt mindegyikben! És micsoda végtelennek tetsző sokaság! Áhítatos félelem nehezedett rám, hogy alattuk jártam. Éreztem, hogy ez már nem az ember világa, hanem a fáké. A fa itt az úr. S hogy szél kerekedett, megmozdultak az óriások, és beszéltek egymással méltóságos, komor morajlással, rejtelmes, ismeretlen nyelven, amit ember soha meg nem érthet.

Láttam egyszer egy fenyőfát is. Bizonyosan ott fekszik az most is az irtatlan, nagy hegytetőn, a Szent Anna-tó közelében, Erdélyben. Ott fekszik, mert az ottan őserdő, és nem lehet a fákat a hegyről levinni. Ez a holt fa már fehér volt, mint a föld színén heverő emberi csontok. Olyan is volt, mint valami óriásnak a csontváza. Mintha az itteni óriás-meséknek egyik alakja heverne a fák között, talán éppen az utolsó óriás, akinek már nem maradt társa, aki eltemesse.

Mért születik a fa? Hogyan él, és hogyan hal meg? Van-e az életében valami kis öntudat? Ha van valami, bizonyára azt mondja magában:

- Én fa vagyok, földhöz láncolt rab. Itt születtem, itt élek és itt halok meg ezen az egy helyen. Ti pedig, akik alattam jártok, ti törpék, ti emberek vagytok. Oda mehettek, ahova akartok. És én mégsem cserélnék veletek, mert nekem két anyám van: a föld meg a nap, és mind a két anyám holtomig szeret engem.

Én valamennyi fa között mégis a jegenyefát szeretem legjobban. Sem árnyéka, sem gyümölcse, jól tudom, de van valami az ő egyedülvalóságában, hajthatatlanságában, fölemelkedettségében, ami tetszik nekem. Ha meghalok, azt szeretném, ha egy jegenyefát ültetnének a síromra. Nekem kedves az a gondolat, hogy olykor jegenyefa leszek, és állok, mint éltem magányosan, hallgató lombokkal, folyton az eget nézve; nappal a felhőket, éjjel a holdat, a csillagokat.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : A NAPRAFORGÓ   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 0
  • e Hónap: 79558
  • e Év: 2020838
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.