Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:31:56, kedd
 
  Gárdonyi Géza
AZ ŐSZI BOGÁR



Oecanthus pellucens

Szeptember első napján rózsát szakítottam egy csenevész kis rózsabokorról, amely, isten tudja, hogyan került a sárgarépa meg a kalarábé országába; hát ahogy lenyúlok a bimbóért s egynéhány levél felfelé fordul, látom ám, hogy a levelek alján egynéhány szőke kis szöcske-forma bogár üldögél.

Sohasem láttam ilyen szőke bogarakat. Olyan színű volt az egész testük, lábuk, szárnyuk, bajuszuk, mint az elhervadt fűszál színe. A bajuszuk meg hosszú, olyan hosszú, mint a testük, s olyan vékony, mint a hajszál, - mint a kenderszínű ember haja-szála.

Nekem különösen a szárnyuk tűnt fel. Átlátszó halványsárga, kerek végű szárnya volt mindegyiknek, olyanforma, mint a sárgadinnye magva, mikor megszárad.

Micsoda bogár lehet ez? Mire való neki ez a különös alkotású szárny?

Megfogtam egyet közülük, és egy kis befőttes üvegbe tettem. Betakartam az üveg tetejét Zrínyi Miklós grófnak a verseivel.

Hát éjjel, ahogy éppen el akarok aludni, hallom ám, hogy valami rejtelmes sípos megszólal a szobámban és azt mondja: pri-i-i - pri-i-i.

A bogár a könyves szekrényemben volt bezárva, de a hang mintha nem onnan jött volna.

És megint: pri-i-i - pri-i-i.

Mikor még lóvonatú kocsik jártak Budapesten, azok konduktorainak volt olyan sípjuk, amelyik egyszeri megfúvásra ilyen hangot adott, csakhogy nyersebbet, nem ilyen kellemes, gyöngéd hangot.

Sokszor kerestem én, micsoda bogár fütyörész így ősszel. Parasztok mondták is, hogy az őszi bogár, de persze sohase tudták elmondani, milyen az a bogár, csak éppen annyit értettem meg a leírásukból, hogy szöcskeforma.

Hát ez lesz az mégis, az én bogaram.

Hogy egyre szólt, most már fölkeltem és hozzálopóztam. Ő szólt. Csak, hogy az üvegbe volt zárva, ezért hallatszott a hangja más irányból.

Kinyitottam az ablakomat, hogy ugyan magának énekel-e a kis bogár, vagy hogy kérdés és felelet-e a hangjuk? Hát csakugyan szólt egy másik is az ablakom alatt, a kiskertben, de ennek a külsőnek a hangja még lágyabb volt, szinte fuvolaszerű.

Kerestem másnap a jobb énekest, de persze nem találtam. Meg kellett elégednem a magam középszerű muzsikusával.

Fogtam melléje egy nő bogarat, s mivelhogy két éjszaka egymás után nem szoktam muzsikáltatni magamat, kitettem őket az előszobám ablakába.

Úgy egy hét múlva észreveszem, hogy az én síposomnak feltűnően elgyöngült a hangja. Nem is annyira sípolás volt az éneke, mint inkább nyöszörgés. Akkor jut eszembe, hogy én bizony elfelejtettem nekik enni adni.

Beteszem őket az asztalomra, és hozatok a konyhából kenyeret, sült húst, főtt krumplit, szőlőszemet, mindent, ami csak eszembe jutott. Hát a kenyér meg a főtt krumpli tetszett is nekik. A két éhes bogár hátravetette a bajuszát, és úgy nekilátott a krumplinak, mintha fogadtak volna, hogy ki eszik meg többet egy óra alatt.

Azután a hím felállt a krumpli tetejére, a szárnyát fölemelte mint egy filigrán, kis krémszínű legyezőt, és széjjelterjegette ott a szemük előtt. Minden ilyen mozdulata egy kellemes pri-i-i hang. Énekelt a kis teremtés, boldogan.

Most már érdekelt, hogy megtudjam, micsoda bogár ez, mit beszélnek róla a tudósok?

Hogy ez az őszi bogár, az kétségtelen, de kevés valami. A magamfajta ember sokat szeretne ilyenkor tudni. Hogy honnan jön ez a bogár? Hogyan él? Hogyan szeretkezik? Mik az ellenségei, a barátai? Mennyi az értelme? Miképpen származik az a hang a szárnyából?

Ha nyitva volna a Nemzeti Múzeum bogárosztálya, nem restelltem volna leutazni Budapestre, de ez a gyűjtemény, azt hiszem, a most élő nemzedéknek nem kerül a szeme elé. Így hát meg kellett elégednem azzal, hogy összeforgattam azt az egynéhány könyvemet, amelyik a bogarakkal foglalkozik.

És ráakadtam.

Horváth Géza, a kiváló magyar bogarász olvasott fel erről a bogárról ezelőtt tizenöt évvel az akadémián. Ő pirregő tücsöknek nevezi, de megemlíti, hogy a nép őszi féregnek is nevezi.

Horváth Géza képpel is kíséri a leírását, s lerajzol egy furulyát, amelyről azt mondja, hogy az őszi bogár csinál ilyen furulyákat a szőlő venyigéjén: nem mintha furulyázni szokott volna, hanem mert a lyukakba rakja a tojásait.

A tudós aztán sajnálattal jegyzi meg, hogy a peterakás módját nem volt alkalma megfigyelni, mert a bogarai megszöktek, de gondolja, hogy ugyanúgy történik, mint ahogy az Oecanthus latipennisnál, a mi bogarunk amerikai rokonánál, hogy ugyanis a bogár felharapja a venyige héját, s a tojócsövével derékszög alakjában fúrja a lyukat, s így tojik el.

Az én nőstény-bogaramon már akkor észrevettem, hogy mamának érzi magát, de én a petézési módját nem ismervén, földet akartam neki betenni, hogy abba tojjon, mint más becsületes tücskök és sáskák szoktak.

No, nem voltam rest, betettem neki egy notesz-ceruza vastagságú venyige-darabot. Hát úgy egy óra múlva látom ám, hogy ott van a szőlőág alján, átöleli négy lábbal az ágat, a két ugrólábbal is támaszkodik, és fúrja a lyukat buzgalmasan.

Valami félóráig volt türelmem nézni a munkáját, de hogy még mindig azt az egy lyukat fúrta, otthagytam.

Reggelre tele volt fúrva az egész venyige-darab, s valami tíz egy vonalba furkált lyuk látszott rajta. Az utolsó lyukon még akkor is dolgozott, a hímje meg a venyige tetején egykedvűen s azt hiszem, elégedetten nézte az asszony munkáját.

A fúrásban csakugyan olyan a tartása, mint Horváth Géza mondja gondolomra. A teste a hosszú két bajusszal félhold alakúan meghajlik, a tojócső meg derékszögben megszegve mélyed a venyigébe.

De azért nem kártevő bogár, mert hiszen - mint Horváth is mondja - a nép úgyis lemetszi ősszel a venyigét és tűzre rakja.

A sok kis sípos, még mielőtt kikelne, elpusztul, csak amelyik szőlőág helyett orgonaágba vagy más növénybe jutott, az kel ki a jövő év nyarán, s az hallatja a jövő ősszel azt az egyhangú és mégis kedves, panaszos pirregést.



PETYKÓ

Jegyzetek egy tyúk történetéhez

Holmi éhező pásztorgyerekek közébe dobnak a kertek alján szedegető tyúkoknak, és ha valamelyiket úgy eltalálják, hogy ott marad, azt aztán elviszik és megsütik.

Egy áprilisi napon a mi sárga, szakállas tyúkunk sántán jött be a kertből. Ez a boldogtalan állat tavaly is megsántult, és csak a télen szedte össze magát. Hát itt van, most megint sánta. Hazajött szegény, mert neki is csak ez a mi egyszerű kis házunk az itthon. Mihozzánk tartozónak tudja magát. Ha rámnéz, azt mondja magában: ez a gazdám; ha az anyámra néz, azt mondja: ez az öregasszony; aztán tudja, hogy melyik a cseléd, és melyik a gyerek. A gazdának meg az öregasszonynak a kezéből eszik; a gyerek iránt óvatos (az a bolondos gyerek mindig meghúzza a szakállát), a cselédet meg valami rettenetes teremtésnek tartja: fut előle, kivált mikor seprőt lát a kezében.

Hát a tyúk megint sánta. Látszik rajta, hogy nehezére esik minden lépés. Amint beérkezik az udvarra, le is ül mindjárt az egyik georgina-bokor alá. Tavaly is ott üldögélt, mikor beteg volt. Csak akkor kelt föl és bócirkált ide-oda az udvaron, mikor enni vagy inni akart.

Hogy ilyen rossz órában született volt ez a jámbor állat, magam is megsajnáltam.

Mégiscsak furcsa, hogy állat is lehet olyan mindenben szerencsétlen, olyan péntekes, mint némelyik ember. Már csirke korában is gyakorta magára vonta a figyelmünket azzal, hogy hol a vizes gödörbe esett, hol a meszesbe. A fejét egyszer az egérfogó csappantotta be, egyszer meg, még pihés korában, a tulajdon édesanyja lépett úgy rá a nyakára, hogy alig bírtuk életre locsolni. Aztán mikor felnőtt is, akkor is neki kellett éppen ott állania, ahova a forró vizet öntötték, és ott ülnie, ahol a görény a legszélső tyúknak a farka-tollát kitéphette.

Hogy most ez a baleset történt vele, azt hittük, nem éli túl. Eléje tétettem a vizet, meg egy-két marok kukoricát. Ő aztán ott eddegélt és búslakodott. Csak akkor állt lábra, mikor a tollát rázta, vagy mikor a nap aláhajlóban volt, és elülni készült.

Azonban egynéhány hét múlva mégiscsak összeszedte magát. Ismét járt, bár az egyik lábára folyton biccentett. Az udvaron levő virágok között elbogarászott egész nap.

Nem is ment ki többet az udvarból. Déltájban a konyha közelében keresgélt, délután meg az ő kiválasztott georginája alá állt, és ott bóbiskolt vagy tisztogatta a tollait az ő sötétzöld kis lugasában.

Mindig vártuk, hogy rendes, egészséges tyúk lesz belőle, és hogy ősz felé már csak alig észrevehetően sántított, azt gondoltuk, hogy kiheverte a baját.

Én aztán nem is törődtem vele többet, csak akkor vettem megint észre, mikor azt láttam, hogy az öreg még mindig olyan szomorú, csöndes és lassú járású, olyan udvaron maradós, mint a fönnjáró betegek, akiket azonban inkább fönnjáró halottaknak tekintünk.

Hát biz ez beteg maradt. A taraja meghajlott, és olyan kékes halvány volt, mint a beteg ember ajka. A tolla is úgy állt rajta, mint a kövér ember kabátja a soványon. Rút és kedvetlen volt szegény. Enni sem igen evett, csak holmi puha ételt, meg az összetört kukoricát. A borús, esős napokon meg boldog volt, ha belopódzhatott a tűzhely alá. Ott melengette a hátát, s inkább enni sem jött elő, csakhogy a rettenetes cseléd ki ne kergesse. Most már bizonyos, hogy a belső részében van a hiba. Hiszen csak volna tyúkdoktor a világon, meg tyúkpatika, szívesen költenék rája, már csak azért is, hogy szenvedni ne lássam.

Mert embert is nehéz nézni a szenvedésében, kivált gyermeket, de hát még a gyámoltalan, néma állatot, amely értelmében és ártatlanságában egy a gyermekkel. Ez a jámbor nem vezekel és nem vár égi kárpótlást a szenvedéseiért. Ez még csak panaszkodni, kérni sem tud a nyomorult.

Hogy így elsorvadt, elnyavalyásodott, hol az egyikünk, hol a másikunk vette az ölébe, és etetgette a tenyeréből. Ő aztán hozzánk is szelídült annyira, hogy utóbb még a lábára sem vigyázott: nekünk kellett mindig ügyelnünk, hogy a lábára ne hágjunk véletlenül.

Utóbb már, azt hiszem, abban a képzelődésben élt, hogy ő nem is tyúk, hanem ember. Ahányszor kimentem az udvarra, mindig hozzám jött. Meg kellett simogatni, szólni kellett hozzá, mint afféle beteghez. Neki ez jólesett. Ha pedig kiültem a verőfényesre (magam is afféle beteg madár), akkor ő mindjárt odabicegett hozzám, és vagy beült a szék alá, vagy megállt a szék mellett, és elgondolkodva nézte az árnyékot.

Ha azonban valahol elrejtőzve gunnyasztott, csak szólnom kellett neki:

- Petykó, öreg Petykóm, hol vagy? Gyere ide, vén ostoba tyúkom.

Petykó azonnal felnyújtotta a fejét valamelyik bokor alól, és hozzám baktatott; ahogy megsimogattam, belekukucskált mindenfelől a kezembe, hogy nem rejtegetek-e valami ennivalót, aztán leült mellettem, eltűnődve néztük, mint hullatja a barackfa az ő kénsárga leveleit.

Olykor fölvettem az ölembe. Könnyű volt szegény, csontig lesoványodott. És elbeszélgettem vele:

- Jobban vagy-e már, öreg Petykóm? Hátha orvost hívatnék hozzád? Elmégy-e magad a patikába, vagy hogy a cseléd menjen?

Az öreg szakállas mintha értené a szavamat, rámnéz, hol az egyik szemével, hol a másikkal, és visszagügyög, mint a kis pólyásgyerekek a dajkájuknak, mikor még nem tudják, hogy mi a beszéd.

Petykó hallgat és felel. És azt gondolja, hogy beszélgetünk.

A tyúktársaitól lassankint úgy elszokott, hogy nem ment velük sem bogarászni, sem fürödni, még hálni is külön hált: a többi a ketrecben, ő a szederfán.

Csak az irigység, az vitte néha közéjük. Mert irigy volt szegény, vén szakállas, mint ahogy minden rossz gyomrú ember irigy a jóétvágyúra. Mikor a konyhából főtt burgonyát, kukoricát vagy tésztamaradékot vetettek ki a baromfiaknak, akkor ő is odaballagott és evett nagykelletlenül egy-két falatot, azután meg, mikor már nem tudott enni, ráállt az ételre, és fenyegetőn nézte a társait.

Azok persze okosabbak és ügyesebbek voltak, mint ő: hátulra kerültek, és úgy kapdosták ki az ennivalót a lába közül meg a lába alól.

Két házinyulam is van az udvar egy sarkában. Azokat sem nézhette, mikor köztük járt és ettek. Ráállt a kenyérdarabokra, és amelyik nyúl előtte mert nyúlni a kenyérhez, azt úgy orron csípte, hogy a jámbor kis füles esze nélkül nyargalt a téglák közé.

Hanem aztán, hogy mindinkább erőt vett rajta a sorvadás, az irigységgel is alábbhagyott. Nem bánta már, akármennyit eszik a többi, csak állt és gunnyasztott az őszi nap melegén, a tornác kőfalánál, és néha órákig mozdulatlanul bámult maga elé.

Délután négy órakor már odalépegetett a szederfához, és várt engem türelmesen. Mert nem tudott már fölrepülni: én tettem föl rendesen a fa derekára, ahonnan egy kis billegéssel elment az ő villa alakú ágához, amelyiken hálni szokott.

A minap aztán azt újságolja a cselédem, hogy a Petykónak vége van. Még nem volt vége. Ott vergődött az ölfák alján, a földön. Az egyik lába el volt nyújtva; a szárnyával csapkodott, és a fejét föl-fölemelgette, ki-kinyújtogatta.

- Hajnal óta így kínlódik - magyarázza a cseléd.

Mindjárt láttam, hogy a szegény tyúk föl akar állani. Fölveszem és a fal mellé viszem, a napra, ahol délelőttönként sütkérezni szokott. Amint a kezemben érezte magát, nem vergődött többé, csak a nyakát hajlítgatta jobbra-balra és nézett rám panaszosan, mintha azt mondaná: segíts rajtam: kimondhatatlanul szenvedek!

A cselédnek is megmozdult a lelkiismerete. Egy szürke posztószoknyát hajtogatott össze és terített az állat alá. Arra ültettem, de csak elhanyatlott. A fejénél behajtották a posztót vánkosnak. És a szegény állat megfeküdt ottan; a fejét megnyugasztotta a vánkoson, a két lábát egymásra tette, mint az ember szokta a kezét. Csak a lélegzete mutatta még egy darabig, hogy él, aztán behunyta a szemét is.

Istenemre mondom, olyan meghatottsággal állottunk körülötte, hogy majdcsaknem imádkoztunk.

Ez a história pedig, így olvasva roppant nevetséges lehet. De hát szegény Petykó nem tehet arról, hogy nem afféle érdekes, aranyhajú grófkisasszony volt, hanem csak egy nyomorult, rút, szakállas tyúk.



AZ ÁLLATOK BESZÉDE

A tudósok azt mondják, hogy az állatoknak megvan a maguk nyelve. Garner amerikai tudós meg is írta a majomnyelv grammatikáját, egy magyar tudós meg a mókusok nyelvét figyelte meg.

Mikor ezeket a vizsgálódásokat olvastam, eszembe jutott boldogult Aradi Gerő néhai színházigazgató.

Ott ül ő egyszer Szegeden az ő kedves titkárával az írószobában, s ahogy ott írnak mind a ketten, egyszer csak megszólal, anélkül, hogy felpillantana:

- Izé.

Gonda László erre felvesz egy árkus papirost, és azt mondja:

- Csak hat.

Aradi erre fejet csóvál, és így szól:

- Hm.

Gonda vállat von.

Megint írnak tovább. Aradi kis idő múlva megint fölemeli fejét, és így szól:

- Izé.

Amire Gonda így felel:

- Jó, jó, hiszen azt adjuk.

- Hm - feleli Aradi.

- Persze hogy az.

Kis idő múltán azt mondja Aradi:

- Hm, hm.

Gonda meg így felel:

- Akkor Murait.

Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem, mit beszélgettek.

Gonda elneveti magát, és így magyarázza meg a rejtelmes beszélgetést:

- Mikor az igazgató azt mondja: izé, akkor a nevemet mondja, s hogy miért szólít, akkor már én tudom. Az imént azt kérdezte, hogy hány páholyt jegyeztek előre a szombati előadásra. Arra feleltem, hogy hatot. Ő nem mondhat erre mást, mint azt, hogy az új népszínművet kell siettetni. Én vállat vonok rá, amiből ő megérti, hogy ideje előtt nem érik meg az alma. Egy negyedórai szünet. Ezalatt az igazgató azon gondolkozik, hogy a Rippet kellene adni, mert az jó félházat csinál, s ez legalább bizonyos jövedelem. Ismét szólít tehát, és én ráfelelem, hogy azt adjuk. Csakhogy ekkor mind a kettőnknek eszébe jut, hogy a kincstartó szikla megsérült, és hogy a festőnek nem volt ideje kijavítani. Az Aradi hümmentése tehát azt jelenti: Az a bökkenő, hogy a festő miatt nem lehet. Persze hogy az, felelem. Itt egyszerre eszünkbe jut, hogy a Murai darabját, a Huszárszerelmet, az idén még nem adtuk. Aradi kétszeresen hümment, s ez nála azt jelenti, hogy csináljunk valami rendkívüli dolgot, ami próba nélkül is megtörténhetik. Erre az a válaszom, hogy: jól van, adjuk hát Murait.

Ez a két ember annyira ismerte egymásnak a gondolkozását, hogy ha csupán ketten maradtak volna a világon, elfelejtették volna az emberi beszédet. Nem kellett volna nekik. Csak hümmögettek volna egész életükben.

A szerelmesek hogyan olvasnak egymás arcáról, egymás szeméből! Az apák és anyák hányszor szólnak csupán a tekintetükkel a gyermeknek! Hát a siketek, siketnémák! A váci siketnémák intézetében, az udvaron mindenféle társasjátékot játszanak a gyermekek.

Nekünk szomorú az ő zajtalan játékuk, de nekik éppen nem szomorú: vidámak és elevenek.

Hát ha az értelmes emberek így meg tudnak lenni a beszéd használata nélkül, mennyivel inkább meg tudnak lenni az állatok, a csekély értelmű teremtések. Hiszen az ő lelkiéletük kevés keréken forog. Az evés-ivás kérdése foglalkoztatja őket leginkább, azután az önvédelem gondja, s időnkint a szaporítás ösztöne. Az idők kezdetén az ember is lehetett ebben az állapotban, és akkor nem beszélt. Csak hangjai voltak, de szava nem. És azt is kitalálhatjuk, mik voltak azok a hangok, ha figyelemmel nézzük az állatokat.

Itt van például a háziállatok között a tyúk. Azt hiszem, ennek van legtöbb hangja. Az első ezek között a sírás, az a panaszos csipogás, amit az anyja körül hallat. Az anyja ezekre a csipogásokra koty-koty hanggal felel. Ez hívó és megnyugtató hang. Azt mondja vele: Gyertek, erre vagyok. Az öreg tyúk egyre kottyog és kapar. Amint valami ennivalót talál, éles kreccsegést hallat.

Aki figyelemmel kíséri a csirke fejlődését, láthatja, hogy az első napon nem érti annyira a csirke ezt a kreccsegést, mint később, de mert a hang feltűnő neki, az anyjára néz, s látja, hogy az vagdal valamit, és amit szétvagdal, az jó. Már a második napon mindig az anyja fejét vizsgálja a kis csirke. Megcsipegeti az anyja orrát, taraját és szakállát is, hogy hátha az is ennivaló. De már később csak a kreccsegésre vigyáz. Szemmel látható, hogyan tanul.

Mikor először hall kukorikolást vagy kotkodácsolást a kis csirke, megrémülve néz a hangok felé. Másodszor hallva már nem ügyel rá.

Van aztán a tyúknak még egy hangja, amelyik veszedelmet jelent. Egy rövid és éles kittyentés ez. A csirkék, ezt hallva, felpillantanak, s látják az anyjukat hosszan kinyújtott nyakkal, emelt fővel, az ijedelem feltűnő jeleivel állani. Mintha az egész kis család kővé meredt volna, így állnak egy-két pillanatig, aztán a csirkék az anyjuk szárnya alá futnak és elbújnak.

Megint más hang az, mikor a tyúk haragszik. Valami különös recsegés tör ki ilyenkor belőle, s a következő pillanatban már vág.

Van egy szelíd, sárga tyúkom, amelyik félelem nélkül eszik a kezemből és engedi magát cirógatni. Ez is ilyen recsegő hangot hallat néha, mikor a földről fölemelem. Ez tehát az ő haragjának a hangja.

Van aztán egy gyöngéd éneklő hangja is a tyúknak. Akkor hallatja ezt először, mikor már annyira kifejlődött, hogy a gazdasszony nemsokára tojást várhat tőle. Ezt a hangot nevezik káricsálásnak. Ez a hang a tyúkfélénél csak a jóérzés kifejezése. Nem a társának szól vele, csak magának énekel.

Ugyanezt a hangot hallatja akkor, mikor bőséges asztalt talál és nincs kiéhezve, de azért jóízűen szedeget.

Viszont a fájdalom hangja - mikor megcsípik egymást - a csirkénél egy sikkantás, az öreg tyúknál egy kercsentés.

Micsoda fájdalmas aztán a tyúk kiabálása, mikor kotlik és nem talál tojást. Ez a vattyogás kétségtelenül a panaszkodás hangja.

Íme, ennyiféle hang elég a tyúknak az egész életére. Ez az ő beszéde, örömének, fájdalmának kifejezése. Amiket ezeken kívül akar mondani, azt megmondja a tekintete, sokféle mozdulata.

De a többi háziállatnak még ennyi kifejezése sincsen. A harag és a fájdalom hangja, ez a kettő az állatoknál az általános. A házinyúl meg még ennyit se hallat. Az ember azt hinné, teljesen néma, ha sírni nem hallaná, mikor a kutya vagy az ember kínozza. Ilyenkor úgy sír, mint a gyermek.

Az állatoknak, ha van is gondolatuk, ötletük, az annyira az ő egyszerű életmódjukból való, hogy nem szükséges szavakban kifejezniük.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : AZ ŐSZI BOGÁR   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1975
  • e Hét: 10733
  • e Hónap: 37979
  • e Év: 2102960
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.