Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:35:40, kedd
 
  Gárdonyi Géza
NYÚL-ÖRÖM



1

Ha az állatok valaha államot alapíthatnának, bizonyos, hogy a nyúl sem állami finánc-zseni, sem hadügyi miniszter nem lehetne.

Mutogattak már zenélő majmot, kártyázó kutyát, számoló libát, tornászó malacot, bicikliző oroszlánt, meg mindenféle tudós állatot, de még olyan nyulat nem mutogattak, amelyik a pisztolyt el merte volna sütni.

Ész dolgában meg, azt hiszem, túltesz rajta a varangyos béka is. Pedig a varangyos békánál butább állat aligha van. Minden este nekimegy a falnak, s mindaddig szembe ugrál vele, míg csak véletlenül meg nem fordul.

De ami kis esze van a nyúlnak, érdemes azt megnézni. Elvégre is mindnyájan testvérek vagyunk. Az emberben van valami a nyúl félénkségéből, és a nyúlban van valami az ember gondolkozásából.

A nyáron egy kis sárgásbarna nyulat pillantottam meg a kertünkben. Ott ült az egyik szilvafa alatt, és nyugodtan nézett rám. Talán kéthetes kis süldőcske lehetett, s most látott embert először. De milyen nehéz volt megfogni! A mezőn nem sikerült volna. Itt a kis ostoba egy kőrakásba menekült, s hogy a fejét jól bedugta a sötétségbe, azt gondolta, hogy én se látom őt.

Rítt a kis jószág, mikor megfogtam. Olyan keservesen rítt, hogy szinte megsajnáltam. El is eresztettem volna, de gondoltam, hadd örüljön neki egy napig a fiam. Ládába tettük, és káposztalevéllel etettük.

Még aznap kiderült, hogy a kis nyúl a szomszédból szökött át hozzánk. Ott egy szelídített mezei nyúl a mamája. A kis nyulat hát még aznap eleresztettük.

De másnap megint csak itt volt a mi kertünkben. Úgy látszik, jobb tanyának találta a mi nagy kertünket és szedres udvarunkat, mint a szomszéd, kopár udvart, ahol csak azt ehetett, amit a konyháról adtak neki.

Ő aztán el sem távozott a mi kertünkből, s hogy nem is üldöztük, egynéhány nap múlva már annyira hozzánk bátorodott, hogy bejárt a kerítésen át a szederfánk alá is, és fölcsemegézte a lehullott fekete szederszemeket. Persze, ha közeledtünk feléje, azonnal eliszkolt.

Hogy már egy hete mindig megmaradt a kőrakás körül, megvettem a szomszédtól, és egy másikat is kértem párjának.

Az a másik, akit áthoztak, testvére emennek. Kíváncsi voltam, hogy ugyan örülnek-e majd egymásnak? Mert hogy ez az egy olyan könnyen megvált a családjától, vagy nem talált vissza, vagy nem törődik a fajtájával semmit se.

De hogy vissza tudott volna találni, azon most már nem kételkedem. A mostani fészkébe határozott irányban fut vissza a kertünknek akármilyen távol eső részéből is. Hát helyismerete van.

Az új nyulat letették az udvarunk egyik sarkába. Meglapult szegény, és aggodalommal nézett felénk. A másik nyulat kihajtottuk a kertből az udvarra, az új nyúl felé.

Sokáig nem vette észre. Ide-oda ugrált az eperfa alatt, és szedegette hol a száraz levelet, hol a gyümölcsöt. A két nyulat már csak három méternyi távolság választotta el egymástól, mikor végre észrevette a mi nyulunk az ő kis testvérét.

Először csak a fejét emelte föl, mintha kételkednék a látása igazában. Azután egyenesen hozzászökött. Amaz is ugrott egyet a testvére elé. A két nyúl összetette a fejét szerető összesimulással. Először az arcukat tették össze, aztán a mi nyulunk az állát simította amannak a homlokára. Majd elsimultak egymás mellett, mint ahogy a macska szokott elsimulni az ő kedveskedésével az ember lábánál, meg visszafordultak, és nagy érdeklődéssel szaglászták, szimatolták egymást.

A szag minden bizonnyal jónak és tetszőnek bizonyult, mert a két nyúl olyan ugrándozást és játékot kezdett egymással, hogy azt hittük, belébolondulnak.

Milyen érdekes lenne ismerni azokat a gondolatokat, amik e jelenet alatt a két nyúl fejében megjelentek, és őket azokra a mozdulatokra késztették!

A nyulacskák aztán valami egy óra hosszáig egymás mellett eddegéltek, és közben-közben játszadoztak. Lelapultak, meg elugrottak egymás mellett. Olykor egyik a másikat keresztülugrotta, vagy pedig sebesen elillant mellette, s körbe futva visszatért.

Azután egyik a kertbe ment, másik az udvaron maradt. Nem érdeklődtek többé egymás iránt.

2

A nyáron két házinyulat kaptam egy barátomtól. Nem lévén istállóm, egy ládába tettem őket, s a láda tetejét és alját levettem. Itt ha nem is volt nagy helyük, elég kényelmesen mozoghattak.

Augusztus 10-én három kis kölyket találtunk a nyúlházban. Nem élt egyik se.

Hanem a következő napon az történt, hogy a két nyúl lyuk-ásásba fogott. Hol a hím, hol a nőstény kaparta a lyukat. Az első lábukkal kapartak, a hátulsókkal kirúgták a földet a lyukból. Két hét alatt egy méternyi hosszú lyukat vájtak.

Hogy szeptemberben már nagyobb helyet is tudtam nekik adni, az udvar egy partos részét kerítettem be nekik lakóhelyül, és a partba félméternyi mély lyukat ásattam.

A nyulak elfogadták ezt. Tovább ástak, kiszélesítették.

Szeptember 10-én a reggeli órákban látom ám, hogy a nőstény nyúl erősen húzkod egy nagy fehér rongyot, amelyikkel téglát mosott a cseléd, és odaterítette a nyulak kerítésére száradni.

Nem bírt vele.

Szakítottam hát a rongy száraz részéből egy darabkát, és eléje vetettem.

A nyúl mindjárt fölvette a rongyot, száraz fűszálakat szedett hozzá, s mikor már úgy tele volt a szája, hogy nem tudott többet fölszedni, bevitte nagy, csámpás sietéssel a lyukba.

Hát most már bizonyos, hogy a nyúl fészket készít.

Apró rongydarabokat vetettem be neki; mind az előbbi módon gyömöszölte össze, és behordta. A vattát és tyúktollat szintén elfogadta. Ezeket nem fogta össze fűszállal, hanem inkább ronggyal. A selyempapiros nem kellett neki. Végül egy kis rongydarabhoz a saját szőréből tépett, és ezt vitte be, aztán csak a tiszta szőrt tépte és rakta a fészekbe.

Annyi szőrt leszedett a két oldaláról, hogy a két kerek folt meglátszott még hetek múlva is.

Egy órára a fészekrakás után három eleven, kis csupasz nyulat kölykezett.



A LÉGY

Tél van-e vagy tavasz, nem tudja néha az ember így február végén. A hó még nagy fehér foltokban tarkítja a hegyoldalt, de a föld már hólevet iszik, s itt, ahol ülök, a fal mellett valóságos tavasz van.

Három jelenségét látom itt a tavasznak. Az egyik a liliom levele, amely előzöldült már a fekete földből; a másik egy légy, amely elkereng előttem s leül a napsütötte falra fésülködni; a harmadik egy sovány barna pók. Ez is a falon ül, és talán éppúgy örül a tavasznak, mint én, meg a liliom, meg a légy.

No, csúnya bogár a légy, de most jókedvűen nézem. Hol telelt vajon? Fázott-e, mint az ember? Bizonyosan fázott s belé is ájult a nagy fázásba, s talán ájultan, dermedten feküdt valami deszkahasadásban.

Sok ideig azt hittem, hogy senki se tud úgy fázni, mint én. Gyötrelem nekem minden tél, akármennyi is a fám meg a meleg ruhám. A lelkem is fázik.

De aztán észrevettem, hogy a légy még fázékonyabb. Nyáron is egy-egy borús, esős, hűs napon százával hull el. Belehal a fázásba.

No, nem sajnálja senki.

Ha születik, nincs öröm; ha meghal, nincs szomorúság. Nem ismeri apját, sem anyját, se fiát, se lányát; él bú nélkül; asztal neki az egész világ.

Egy napon az a kérdés foglalkoztatott, hogy minek a világon a légy?

Az ilyen kérdések abban a korban bolygatják az embert, mikor még azt gondolja, hogy amit meg nem ért, az vagy rossz, vagy pedig nem érdemes vele törődni. Az emberi értelem fogzása ez. Át kell esni ezen a gyermekbetegségen mindenkinek.

Haj, de aztán az idő alázatossá érleli az embert. Egyszer csak megnyílik a szeme és látja, hogy az emberi értelem éppolyan korlátolt, mint az izom-erő: egy-két mázsáig felviszi az ember, de a hegyeket csak a mesék emberei tologatják egyik helyről a másikra. Különösen a természet bírálata. Ebben roppanik el leghamarabb a derekunk. Egyszer csak látjuk, hogy a mindenségben valami nagy rend van! Nem emberi rend! Olyan rend, amit itt-ott meglátnunk lehet, teljesen megértenünk soha.

Hát mondom: így voltam a léggyel is. Hogy minek a légy? Annak, hogy takarítson. Az állatok egy része - a hiénától le az ecet parány férgeiig - a hulladékok eltakarítására van alkotva. Hogy ne legyen örökös rothadás, szemét és pestis a földgolyó.

Ezek a takarító állatok nem kedvesek. Gyűlöljük és utáljuk őket. De hasznosak.

Ahol hideg van, ahol a fagy maga megköti a bomlást, ott ezek az állatok nincsenek. Télen nincs légy se. Hanem amint az első tavaszi nap megcsordítja a tetők havát, az első légy is ott terem a napsütötte szárazon, és álmosan dörzsöli fázó lábait.

Lehet, hogy ez a légy estére már elvész, s ha az idő megkeményedik, nem is lát megint az ember legyet mindaddig, míg a fagy tart, hanem mihelyest ismét meglágyul az idő, hopp, ott a légy megint valami meleg helyen: falon, bádogon, üvegen, ahol az ő kis irhájának a legkellemesebb.

A természet háztartásában úgy van beosztva az ő élete, hogy könnyen születik, könnyen pusztul. Csak addig él, ameddig hasznos. Csak ott él, ahol takarítani lehet. A kellő mennyiséget rettenetes szaporasága biztosítja; a túlságos szaporaság meggátlására ott vannak a pókok, a rablólegyek, a madarak, a püspökbogarak, a gyíkok, a halak és békák.

De kivált a pókok.

Ahol nincs annyi légy, hogy a pókhálóba is jusson, ott a póknemzetség fogy és pusztul; ahol sok a légy, ott a pók is szaporodik.

Az ember is könyörtelen iránta. Ösztönileg tudja, hogy értéktelen élet magára nézve is. Ügyes, de értelmetlen. Minden tevékenysége az evés, a takarítás.

De hogy is fejlődne akár testében, akár értelmében, mikor olyan rövid az élete. Az ilyen állatfajok nem tapasztalhatnak annyit, mint a hosszú életűek, s az élelemkeresésben sem kell nekik annyi vesződség és ügyesség, mint például a ragadozó fajoknak, amelyek a legértelmesebbek, vagy a gyűjtő fajoknak, amelyek társaséletet élnek és ehhez képest fejlődnek az értelmükben is.

A légy csak az erős melegben találja meg a neki való időt. Mikor a hőmérő húsz fokon felül mutat s az ember és minden más emlős kábul és elbágyad a melegtől, a légy akkor a legvidámabb. Ilyenkor ide-oda cikázik és kereng, néha párosával is, mint a korcsolyázó emberek, és hát körülbelül azt mondja:

- Jó idő van, mulassunk!

A tizenhét-tizennyolc fok, aminek az ember örvendezik, már neki hűvös, s tíz fok alatt már annyira fázik, hogy a foga is vacogna, ha ugyan volna foga.

De hát ő nem tudja, mi a fogfájás. Csak nyelve van. Az igaz, hogy az aztán jó hosszú, olyan hosszú, hogy a földig ér, anélkül, hogy meg kellene hajolnia.

Micsoda boldog állat! Nem azért, hogy a nyelve hosszú, hanem hogy mindenütt talál élelmet és nyugodalmat.

Elcsöppenik a tej, hopp, ott van mindjárt a lakoma. A légy azonnal ott terem; belenyújtja a nyelvét, és szörpöli boldogan. A tejcsöpp remegéséről lehet látni, hogyan szívogatja. Aztán jön a többi: öt-tíz-tizenöt. Körülállják, mint a csorda a vályút, és isszák jóízűen. Úgy elmerülnek a gyönyörűségben, hogy ilyenkor még a tyúk is tud csípni közülük.

A cukor, a tej, a méz, ez nekik a legkedvesebb; a rothadó gyümölcs s minden, ami szagot áraszt, vonzza őket; szívesen lakmároznak a virágmézből is s egyáltalán mindenből, ami bomlik a levegőn.

A méhesben mindig lehet látni egyet-kettőt, amint ott ólálkodnak a köpűk és kasok bejáratánál. Talán még a méhektől bemennének, hanem a sötétség, az kellemetlen nekik.

A sötétséget nem szeretik. A borús napokon is rosszul érzik magukat. Csak a napfény, az az ő életük.

Ennek az lehet az oka, hogy a szemük nem olyan tökéletes, mint a miénk. Azt mondják a tudósok: nyolcszáz szemük van. Sok szem, de nem sokat lát. Az üveget például nem látja, a sötétségben meg csakolyan bizonytalanul érzi magát, mint az ember.

Ha nyáron nyugodtan akarunk aludni, nem kell egyebet tennünk, csak hogy a szobát sötétítsük be. A légy elül. Sem ételszag, se cukorillat nem mozdítja ki a helyéből, akármilyen éhes is. Ha ilyenkor egy résen át napfény látszik be a szobába, a légyurak és légyhölgyek szépen kivonulnak.

Érdekes lenne megfigyelni, hogy mennyi esze van a légynek. Nem azért, mintha azt gondolnám, hogy sok van, hanem hogy ami kevés van, azt is ismerjük.

A légy értelme, amennyire én láttam, mindössze az önvédelemre szorítkozik.

Az embertől nem fél, de fél a mozgástól. Minden elriasztja, ami mozog; de ha a mozgás lassú, akkor egy darabig figyel, hogy veszedelmes-e ránézve vagy nem.

Innen van az, hogy az olyan pókok, amelyek hálót nem szőnek, lassan lopakodnak a légy közelébe, s csak akkor ugranak rá, mikor már annyira közel vannak, hogy a légy nem menekülhet.

A püspökbogár (Mantis religiosa) oly lassan hajlik a közelébe telepedett légy felé, mint az órán a másodperc mutatója, s csak akkor kap hozzá, mikor már a légyhez olyan közel jutott, hogy se fölfelé, sem oldalt el nem röppenhet.

A légyen meglátni, mikor fél. Ilyenkor abbahagyja a tisztálkodást, és leguggol. Úgy guggol, mint a macska, mikor ugrani készül. Pedig amúgy is micsoda kitűnő szárnyas! Olyan könnyűek az ő röppenései, mintha a testének éppen nem volna semmi súlya.

Ő nem ismeri sem a botlást, sem az elesést, sem a leesést. Szárnyainak életmentő gyorsaságában annyira bízik, hogy ott jár a földön az ember lába előtt és semmit se tart attól, hogy rálépnek. Ráül a pipám szárára, sőt a meleg tajtékra is, és ott igazgatja a frizuráját. Elkergetem. Megint visszatér és csakúgy keféli magát, mintha a pipa nem is az enyém volna, hanem az övé. Végre, ha az ember megbosszankodik raja és halálos célú üldözésre fogja a dolgot, akkor aztán elillan ugyan, de hogy csúffá tegye a teremtés koronáját, egy-két kerengés után ráül egyenesen az orrára.

Persze boldog állat. Ő a világon semmin se töri az eszét. Mindössze egy probléma különös és bosszantó neki, és ez az üveg.

Van egy másfél esztendő óta üvegbörtönben tartott, csőszövő kis pókom. Érdekes, ügyes és csinos kis állat. Egyszer egy nagy dongót eresztettem be hozzá, hogy ugyan megbír-e vele?

A dongó ijedten vergődött az üvegkalitkában, aztán hogy ki tudta húzni a lábát a fehér selyemhálóból, leült és toalettet csinált. Ez abból állt, hogy összedörzsölte előbb a két kezét, mint a fázó ember, aztán a két hátulsó lábát, majd a fejét mosta meg egyszerre mind a két kezével, végül a szárnyát simogatta végig. (Akik mikroszkóppal foglalkoznak, tudják, hogy mért simogatja a légy a szárnyát.)

A pók előbújt ugyan az ő selyemgubó-szerű kunyhójából, de bizonyosan azt mondta magában:

- No, ez nagy barom, ezzel nem lesz tanácsos kezdeni.

Csak úgy messziről nézte, s a jó isten tudja, micsoda száraz kortyokat nyelt magában.

A dongó aztán, mikor elvégezte a mosdást, fésülködést és kefélkedést, fölrepült, és egyszerűen ki akart szállani.

Persze az üvegfal nem eresztette.

Ez érthetetlen volt neki. Bizonyosan fejet csóvált, hogy itt így megkeményedett a levegő, s az erejét bosszúsan összeszedve, még erősebben nekirepült az üvegfalnak.

Az üveg persze nem engedett. Öt perc alatt körülröpdöste az egész üvegládát, s ha van esze, az lett volna a dolga, hogy leüljön és megcsinálja a végrendeletét.

Azonban itt láttam, hogy a dongó az üveget nem tudja megérteni. Újra meg újra nekirepült, és nagy, komoly fejével ide-oda nyomakodva akarta áttörni az üveget.

Még másnap is ebben a munkában láttam. Ki tudja, hány ezerszer kísérlette meg áttörni az üveget, s nem fáradt belé.

Végre is kieresztettem, hogyha már annyira kíván élni, hát csak éljen. Megdolgozott érte.

A télen is volt egy legyem, amelyik állandó tanyát talált a szobában.

Sohasem tudtam meg, hogy hol rejtőzködik, de mikor napos idő volt s déltájban beragyogott a nap az ablakon, mindig ott termett, és fáradhatatlan buzgalommal kereste rajta a rést: ki akart repülni a szabadba.

Azt gondolta a bolond, hogy tavasz van.

Mikor aztán kinyitottam az ablakot és megkínáltam a teljes világszabadsággal, ijedten hőkölt vissza, és megint visszakerengett. Elült vagy a kályha mellé, vagy valami zugba, és bizonyosan a fejét vakarta, hogy micsoda átkozott hideg a levegő!



RABLÁS A BOGÁRVILÁGBAN

Jegyzet a Vámbéry könyvébe

A szilvafa egyik lombja hamvas volt a levéltetvek sokaságától. A levéltetű a legbutább állat. Százával ül egyetlen egy szilvalevélen, holott ott van neki az egész fának minden gyönge hajtása. Annyi esze nincs, hogy odább menne, s így olybá tűnik fel nekem a magaviselete, mintha egy regiment katona egyetlen egy ágyba akarna belefeküdni, holott mindegyiknek jut a kaszárnyában ágy bőven.

De még csak annyi esze sincs, hogy odább állna, mikor a hangya vagy a katicabogár közéjük megy. A katicabogár ott eszi meg egyiket a másik után közéjük állva, de azért nincs rá eset, hogy csak egy lépést is odább menne a többi. Bután engedi át az életét a bogár-oroszlánnak, legfeljebb a levegőt rugdossa, mikor a fejét beharapják. A hangyától se menekül. A hangya fölfut a fán és derékon fog egyet: kiemeli a többi közül. Viszi. Akárhányszor szemtanúja voltam így a szabin nők elrablásának a bogárvilágban. (Én itt tiltakozom az ellen, hogy a szerkesztő korrigálja a bogárvilágot rovarvilágnak. Én a rovar szót mindaddig nem veszem be a szótáramba, míg csak azt nem fogom hallani, hogy: a marha rovarzik, míg a cserebogarat csererovarnak nem hívják...)

Hát hogy folytassam: nyári időben sokszor elgondolkozva néztem, hogyan cipeli a hangya a szilvafa derekán lefelé a levéltetűt. Óriás teher lehet neki már a súlyánál fogva is, de a munkát még inkább megnehezíti az, hogy a levéltetű rettenetesen kapálódzik s mindenüvé belekapaszkodik, ahova csak lehet. Legtöbbet kapaszkodik pedig a fakéreg repedéseibe. A hangya mindig elrántja. Alig tesz azonban egy ujjnyi utat, a levéltetű lába megint talál egy kiálló kérget, s megint kapaszkodik kétségbeesetten. A hangya megint elrántja. Órák telnek belé, míg le tudja vinni a fáról, s képzelem, hogy izzad és hogyan káromkodik magában. De még csak lent kezdődik a munka a fűerdőben, ahol a levéltetű még több kapaszkodót talál.

És tíz-húsz hangya is vonszolja így egymás után a levéltetveket.

Ezelőtt tíz évvel olvastam Vámbérynek egy cikkét, amelynek a végére ezt írtam: Nem értem.

A cikkben ugyanis többek között el van mondva, hogy az utazó dervisek hányszor váltanak inget. Hát egyszer se. Hanem hogy megszabaduljanak azoktól az állatoktól, amelyeket mi európai emberek még csak látásból sem ismerünk, valahányszor hangyabolyt találnak, levetik az ingüket, és ráterítik egy órára.

Vámbéry kijelenti, hogy nem magyarázza meg, miért cselekszik ezt a dervisek, és erre írtam én jegyzetül, hogy nem értem.

Most azonban, hogy láttam kicsiben a szabin nők elrablását, most már kitörölhetem azt a jegyzetet.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : NYÚL-ÖRÖM 1   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 749
  • e Hét: 15978
  • e Hónap: 61050
  • e Év: 2002330
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.