Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:39:48, kedd
 
  Gárdonyi Géza
A BOGÁR



Az országutat a júliusi nap tűzi. A por forró. A kövek meleget lehelnek. A fűszál félig aszottan bágyadoz az országút mellékén. Árnyékért eped minden, ami él.

Csak két kis bogár dolgozik ebben a tikkasztó hőségben, a napon, az országút közepén. Golyót hempergetnek.

Az úri társaság, amelyik délfelé itt az országúton ment át a kastélyba, megjegyzés nélkül lépett el mellettük. A hölgyek fölemelintették a szoknyájuk szélét, nehogy érintkezzenek a szeméttel. Az urak az orrukat fintorgatva mentek odább. Csak a kis ötéves úrfi kiáltott fel:

- Nini, galacsinhajtó bogarak!

A nevelőnő azonban kézen ragadta az úrfit és halkan lehordta:

- Micsoda illetlenség az ilyet észrevenni! Paraszt!

A természet pedig tele van ilyen illetlenséggel, és én magam is meg vagyok zavarodva, hogy az a még nagyobb úri társaság, amelyik ezt a lapot olvassa, mit mond reám, hogy az ilyen bogarat nem átallom észrevenni.

De ez a valóságon mit sem változtat. Hiába nézek nagy illedelmesen félre, az országút forró, és a két bogár hempergeti a golyót. Húzza az egyik, tolja a másik. Hol fölülről kapaszkodnak bele, hol oldalt. Néha alája vetik a vállukat, és így emelnek rajta. Néha alája dugják a fejüket, és a hátukkal emelik. Az akadály tömérdek sok, de a golyót át kell gurítani, vinni mindenen. Az egyik emel, a másik felágaskodik és beleakasztja a körmét a golyó tetejébe, úgy húzza. Ha ez nem segít, fölmegy a golyó tetejére, és a hátulsó lábát kampózza belé; azután lefelé lódul, hogy a teste súlyával mozdítsa tovább a golyót.

Ez a két bogár egy akaraton van. Az egyik nő, a másik férfi. A nő együtt dolgozik a férfival.

Hol és hogyan találkozott össze a nagy mindenségben ez a két kis rút bogár? Hogyan ismerkedtek össze? Mit mondtak egymásnak, mikor megismerkedtek?

Bizonyára azt mondták:

- Te szép vagy!

- Te is tetszel nekem!

- Akarsz a párom lenni?

És a másik azt felelte rá:

- Holtomiglan, holtodiglan.

Mert hát másképpen hogyan álltak össze, ha nem így? Micsoda más érzés egyesítette volna őket? Hogyan egyeztek volna meg egy munkára? Két kis bogár egy akaraton, egy munkán, egy cél felé, - ez a különös.

Én szerettem volna őket látni, mikor megindultak ketten, szép egyetértésben az országút felé, mint mikor mi megyünk ki a szőlőbe, a rétre, a bányába; - a szerszám a vállunkon, tudjuk, miért megyünk.

És dolgoznak.

Bámulatos erő és igyekezet van bennük! Hogy vonszolják, húzgálják, görgetik órákon át, pihenés nélkül azt a ronda golyót! Görgetik ide-oda a poros, köves, röges országúton, emelgetik nagy innal-kínnal a patkónyomban, a kerékvágásban, rögmélyedésben, a szalmaszálon, a porhalmon, a kövezet gerincén keresztül. A nap égeti őket, a por szennyezi őket. Talán lihegnek és izzadnak, mint az ember. Talán nyögnek is egyet-egyet az emelésben. Talán szomjasak és tikkadozva gondolnak egy harmatcseppre, amely mindkettőjüket felüdítené.

De nincs most harmat. Tüzes katlan az egész világ. S hol van még a vége ennek a munkának!

Az ember elmosolyodik, mikor látja azt a hitvány galacsint és a két kis rút bogár sziszifuszi munkáját. Micsoda nagy érték lehet az nekik, hogy így küszködnek, erőlködnek vele, és micsoda rengeteg-nagy terület nekik az országút, micsoda árok nekik a kerékvágás, és micsoda hegy egy-egy kis rög! Az én alakom bizonyára akkora nekik, mint nekem az Eiffel-tornya.

Ha ember és bogár megértené egymást, talán az a bogár megállna egy pillanatra a munkájában, és így kiáltana fel hozzám:

- Mit utálsz engem? Mit nevetsz engem? A mindenségben nincs utálatos semmi, és nincs nevetni való semmi!

- Bocsánatot kérek, de amit ti olyan nagybuzgón hempergettek, az csak szemét.

- Te azt mondod, szemét. Hát nem sneff, az igaz, se nem fenyőmadár. De nekünk annál is jobb. Kincs! Nincs a földnek akkora gyémántja, amelyért odaadnánk! Ebben a golyóban benne van egy parányi kis tojás. Az a mi gyermekünk. Ez a golyó a mi édes, szép gyermekünk bölcsője. Elhempergetjük a fű közé, ahol sem ember, sem ló nem jár, és elássuk. Elássuk mélyen, mélyebben, mint ti a halottaitokat.

- Eszerint sírba teszitek őt.

- Te azt mondod: sírba; mi azt mondjuk: bölcsőbe. Ez elvégre egy, csak a neve más. Hogy ti hova alakultok onnét, én azt nem tudom. Ti a legnagyobb testű bogarak közül valók vagytok: nem ismerjük az átalakulásaitokat. Mi a föld színe alatt abban a golyóban öltünk új alakot. Nem ismertük anyánkat, nem fogjuk ismerni a gyermekünket. De azért szeretjük. Minden gyermekért külön dolgozunk. Minden egy gyermek egy egész golyót kap tőlünk. Az az öröksége. Az utolsó gyermek már az utolsó erőnket emészti fel. Ahogy azt elástuk, ott maradunk elcsigázottan, kimerülten, mígnem az élet elszáll a testünkből.

- Mindenesetre különös.

- Neked ez a különös. Nekünk a te életed. Voltaképpen pedig egy és ugyanaz, csak a formák mások. Mert mi más a te vagyongyűjtésed? Te is csak megkeresed előbb a mindenségben a párodat, és nekifogsz a munkának, hogy az ivadékodat biztosítsd. Te azt mondod az én vagyonomra: szemét. Én is azt mondom a tiédre. Mert te, kétlábú óriás bogár, csakolyan munkában merülsz ki, mint én, csakhogy te a magad limlomát kincsnek nevezed, mint én a magamét, s te éppúgy a maradéknak gyűjtőd és hengergeted, mint én. Azután, mikor elfogyott az életerőd, nem ott halsz-e meg, ahol mi: a legutolsó bölcső közelében?

Az országút ég a nap tüzétől. A két kis rút bogár újra nekifog a hempergetésnek. Dolgoznak minden erejüket megfeszítve, dolgoznak pihenés nélkül.



A TYÚKOK VILÁGA

1

A múlt év tavaszán öt csirkét vett az anyám. Ezek közül három fehér volt. Kértem, hogy ezeket hagyjuk meg.

A három csirke mindig együtt járt. A tyúkjainktól féltek. A tyúk gyűlöli a csirkét, s ha közel éri, vágja. Hát a három kis árva külön járt - kerülte a tyúkokat.

Az egyik különösen vad volt és élénk mozgású. Az embertől is futott. Húsz méter távolság kellett neki, hogy biztonságban érezze magát.

Eleinte azt gondoltam, hogy csak a tyúkoktól fél, meg az embertől, később, hogy vigyázni kezdtem, akkor láttam, hogy természetében van a félénkség. Félénk, mint némelyik félénk leány. A szeme örökös aggodalmat fejezett ki, s ez a kifejezés rögtön a rémület kifejezése volt, mihelyt valamit mozdulni látott.

Vajon meg lehet-e az ilyen rettegő természetű állatot szelídíteni?

Búzát vagy kenyérmorzsát szórtam a baromfiaknak, mind egyszerre odafutott. Az idegen két csirke is szedegetett a háziak mögött, a vad jérce csak állt húsz-harminc méternyi távolságban és nézett.

Ha feléje dobtam a csemegét, ahelyett, hogy hozzákapott volna, elfutott. Olyan kétségbeeséssel futott el, mintha azt gondolná, hogy követ dobok.

Hiába próbáltam felvilágosítani, hogy tőlem félnie nem kell. Mindig félt, és mindenkitől félt.

Mi lehetett ennek az oka?

A félénkség tudtommal nem születik a háziállatokkal. Az erdei vadak is bizonyára az anyjuktól tanulnak félni. A kisnyúl nem fél az embertől, amikor kinyílik a szeme, de ha az anyját futni látja, maga is futóvá válik.

A háziállatot félni csak a szenvedés tanítja meg. A sokat kergetett, bántott kis állat bizony elvadul és menekül az embertől, de ez a kis csirke nem volt több háromhetesnél, mikor hozzánk került. Alig lehetett ideje arra, hogy szenvedni és félni tanuljon.

A félénkség vele született.

Aki foglalkozott az állatokkal, tudhatja, hogy az állatoknak éppúgy megvan a maguk egyénisége, mint az embereknek. A tyúkfélékben is minden tyúk más természetű. Hogy többet ne mondjak: volt egy tyúkunk, amelyik éppoly örökké karattyoló, lármás természetű volt, mint némelyik vénasszony. Meg kellett ölni az udvar csendessége végett.

Egyszer azután éhes volt az én kis csirkém, s hogy a magot messze szórtam a többinek, a legmesszebb esőket nagyóvatosan ő is felszedte.

Ez volt a kezdete a szelídülésének.

Ettől az időtől fogva mindennap bementem a konyhába, és szórtam valamit a tyúkoknak, vagyis hogy inkább őneki. Úgy intéztem a szórást, hogy mindig feléje jusson a legtöbb.

Hát lassankint bizalmas is lett hozzám. Két hét nem telt belé, már oly közel jött, mint a többi, de még mindig megrebbent és felugrott, valahányszor a kezem megmozdult, s a szeme állandóan félelmet mutatott.

Volt már egynéhány igen szelíd tyúkom. Le is írtam egyet közüle: a szakállas tyúkot, amely nem is tyúk volt, hanem ember. Ennek a tyúknak a vadsága érdekelt.

Mindig neki szórtam a magot, és mindig közelebb magamhoz, de a kezemből nem akarta sehogy sem elvenni.

Végre úgy két hónap múlva ezt is elértem. Elvette a kezemből, de olyan ijedten ugrott vissza, mintha megcsaptam volna. És ez napokig ismétlődött, ha egy nap tízszer etettem is.

Végre ez a félelme is elmúlt. Annyira megjámborodott, hogy valahányszor meglátott, mindig kivált a tyúktársai közül, és hozzám futott. Jött utánam, mint a kutya.

De máshoz mindenkihez azután is bizalmatlan maradt. Sem az anyám, sem a cselédünk nem bírta két méternyi távolságnál közelebb csalni, még esztendő múlva sem. Tovább meg nem is élt: tragikus véget ért szegény, mint minden ember és minden állat, aki eddig énhozzám vonzódott. Egy reggel csak a tollait találtuk meg a kerti árokban.

2

Két kendermagos csirkénk volt egyszer. Meghagytuk őket, mert olyan egyformák voltak, hogy nem lehetett őket megkülönböztetni.

Ezek testvérek is voltak. Mindig együtt jártak. A többi tyúk üldözte őket. Végre, mikor megnőttek, a tyúkok befogadták őket a társaságukba. Csúnya két boglyas tyúk lett belőlük. Egynapon kezdték el a tojást, és egynapon az első kotlást.

És a két tyúk ma is összetart. Akárhol járnak, mindig együtt lehet látni mind a kettőt, s akárhova tesszük az éjjeli szállásukat, bizonyos, hogy ezek mindig egymás mellé ülnek.

Csak akkor láttam, hogy megváltak egymástól, mikor az egyik kotlott és csirkét nevelt. Vigyázgattam, hogy az anyai féltékenység változtat-e a viszonyukon, azonban erre vonatkozólag nem jegyezhettem fel semmit se, mert ez a tyúk nem volt annyira féltékeny a csirkéire, hogy a többi tyúkot megrohanta volna.

Hanem azt láttam, hogy mikor a csirkék megtollasodtak s elváltak az anyjuktól, a két öreg tyúk megint összecsatlakozott.

Hát mi ez a vonzalom?

Testvéri érzésnek nem gondolhatom, mert ez tudtommal az állati világban nincs meg, de azt se gondolhatom, hogy tisztán az együtt növekedés és összeszokás a kapocs, mert hiszen három vagy négy más testvér is volt velük.

Az ő kapcsuk nem lehet más, mint a barátságnak az a neme, amelynek neve nincsen, csak példája: Castor és Pollux regéjében. Mindig voltak és vannak a világon olyan emberek, akik magukban nem érzik magukat egésznek.

Mintha fél, azaz ˝ lélek is volna a világon, s mintha ennek addig kellene bolygania, míg csak egy magához hasonló ˝ lelket nem talál. Akkor azután ezek együtt élnek tovább, mert csak együtt érzik magukat egésznek.

Nem gondolhatok mást, mint hogy ez az én két tyúkom is ilyen két-egy teremtés.

3

A tyúk értelmi köre is érdekes.

Hogy az előbb említett, fehér tyúkunk a többitől idegenkedve mindig magányosan járt, egy időben rendesen az ablakom alatt, a kiskertben tartózkodott. Volt ott egy Esti Újságnak a fele. A szél vitte ki még ősszel az ablakon, s hogy télen át senki se ment a kiskertbe, ott is maradt.

Valahányszor a szél megmozdította ezt az újságot, a kis tyúk mindig megrebbent s elfutott.

Azután, hogy ide-oda kaparászott, megint visszatért, s mikor az újság mozdult, megint csak éppen úgy megijedt, mint előbb.

Ő tehát nem tudta megkülönböztetni az élőt az élettelentől. Neki minden élt, ami mozgott. Ha a szél a fűszálakat, lombokat mozgatja, a tyúkok kétségtelenül azt hiszik, hogy azok is állatok.

Nem tudnak különbséget az állat és a növények között.

A számlálást tudományuk se terjed tovább az egynél.

Mindennap egy fészekbe tojnak, s mindennap elszedik a tojásukat. De ők nem tudják számon tartani, hogy tegnapelőtt is tojtak: az egy tojás megnyugtatja őket, s elégedetten tojják melléje a másodikat.

A tulajdonjog is teljesen ismeretlen nekik. Négy-öt tyúknak egyetlenegy fészke van, s valamennyi a magáénak tartja a fészket is, a tojást is. Tavasszal, mikor legbuzgóbban tojnak, néha ketten is ott tipródnak az elfoglalt fészek körül és be-benéznek: nyugtalanul várják, míg az, aki letette a garast, leszáll.

Mikor költenek, akkor se tudnak különbséget a maguk tojása és a másé között. Pedig van különbség. Az anyám mindig megmondja, melyik tyúktól melyik tojás való, s a különbség szembetűnő.

Neki mindegy, csak tojás legyen, ha fából van is. A kikelt csirkéket egyformán szereti.

Pedig az is bizonyos, hogy a tyúk némely dolgokban több különbséget tud, mint az ember. Tessék megnézni, mikor kapar: olyan apróságokat csíp fel, amiket mi a föld rögeitől megkülönböztetni nem tudunk. Vagy tessék nekik magforma gyöngyöt szórni. Megnézik, de nem nyúlnak hozzá.

És hogy vizsgálódni ők is tudnak, azt akkor láttam, mikor egyszer két házinyulat hoztak hozzám.

A két kis nyulat egyelőre az udvar sarkába rekesztettem, a pince oldalába.

Máig is bánom, hogy le nem fényképeztem a tyúkokat, amint a pince tetején megjelentek és kinyújtott nyakkal, az elképedés és csodálkozás minden jeleivel bámultak le a két kis házinyúlra.

Persze fél szemmel bámultak, mert a tyúk nem úgy néz, mint mi: egyszerre két szemmel, hanem csak fél szemmel. S éppen az tette komikussá a csodálkozásaikat, hogy hol az egyik szemükkel néztek lefelé, hol a másikkal, mintha próbálgatnák, hogy csakugyan jól látnak-e.

S negyedóránál tovább tartott a bámulásuk. Akkor is csak azért hagyták abba, mert valami kánya elrezzentette őket.

De miket gondolhattak ők, mikor a két nyulat meglátták? Ez nekünk persze titok. Mindössze azt gondolom, hogy azt vizsgálták: veszedelmes-e a két háziállat, vagy nem? Valahányszor a nyulak megmozdultak, a tyúkok elszörnyűködő kerrenést hallattak, s bámultak tovább kinyújtott nyakkal, aggodalmasan.

Hanem azért annak a kurta értelemnek a fejlődését is meg lehet látni. A kis csirke három-négy napig nem tudja megkülönböztetni az embert, a bokrot meg az anyját.

Ha az ember a kosár fölé tartja a kezét, csakúgy a keze alá bújnak, mint az anyjuk szárnya alá. És azt is láttam, hogy mikor az egyik tuja-bokrom mellett voltak, némelyik odabújt a földig hajló lomb alá és ott szunyókált mindaddig, mígnem az anyja valamit talált és kreccsegett.

A kis csirke az első napokban mindenhez hozzákap. Egymás lábát is fel akarják csípni a földről, az anyjuk lábát is. Mikor az anyjuk először kotyog nekik, bámulva néznek reá, de csakhamar megtanulják, hogy hívja őket. Hozzákapnak ahhoz, amit az anyjuk oszt nekik, de hozzákapkodnak az anyjuk orrához és tarajához is. Sőt az első és második napon azt is felcsippentik, amit az egészségük fölöslegeképpen elpottyantanak. Tehát az ösztön nem mond meg nekik se mindent. Tapasztalat is oktatja őket.

Az is érdekes, hogy a csirke, ha tököt vagy más ilyen paszatos eledelt kap, a földbe törli az orrát. A tyúk már ritkábban teszi ezt, a lábával is meg szokta az orrát törülni.

Annyi esze azonban se csirkének, se tyúknak nincsen, hogy mikor nagy darab kenyeret vagy húst kap, könnyen megehetné, ha ráállana. Nem áll rá, hanem ide-oda vagdalja, besározza, s ha nem törik vagy szakad könnyen, otthagyja.

Csak a látásuk kitűnő. Sem a kutya, sem a macska látása nem hasonlítható a tyúkéhoz. Ezt onnan vettem észre, hogy a kakas néha valami különös, kísérteties, hörgésszerű hangot ad.

Ilyenkor minden tyúk megriad és bokor alá vagy födél alá szalad.

Mi történt?

A magasban sas vagy vércse kóvályog, s néha még oly messzeségben, hogy szabad szemmel meg se lehet látni.

4

A tyúk-szimpátiáról is van följegyzésem.

Egy tavaszi napon ott kapargáltak a tyúkjaink a kertben, a lugas körül. Látom ám, hogy egy paprikavörös tarajú, kendermagos, idegen tyúk búvik át a kerítésen, s a mi tyúkjainktól tíz-tizenöt méternyi távolságban szedeget.

Én az első tavaszi nap melegében sütkéreztem ottan, s még egy óra múlva is külön láttam az idegent.

Ezt természetesnek is találtam. Az idegen tyúkot az összeszokottak nem tűrik maguk között, de az idegen se kívánkozik olyan társaságba, amelyik nem az övé.

Egyszer azután látom, hogy valamennyi ott van a méhes előtt, a verőfényen. A fehér tyúk fürdik. A többi tollászkodik. Köztük van az idegen is, mintha mindig velük élt volna. És talán beszélgetnek.

De ha nem is beszélgetnek, kétségtelen, hogy az idegen tyúk összebarátkozott ezekkel. Belekívánkozott a társaságukba, és ezeknek nem volt kifogásuk a személye ellen.

Micsoda vonzalom egyesítette őket, ha nem a barátság! Hiszen ezek nem úgy vannak, mint az emberek, farkasok és marhafélék, hogy a veszedelem ellen keresnének biztonságot a társulásban. Ezek, ha veszedelem van, egymást nem védik, hanem széjjelfutnak.

Az öt tyúk egész nap együtt volt. Este a kendermagos elvált tőlük. Ha összebarátkoztak is, tudta, hogy a mi házunk nem az ő otthona: - hazament.



A KUTYABŐR DICSÉRETE

A kertemet rossz lícium-sövény kerítette. A felét beültettem szőlővel. Bosszantott, hogy minden erre menő kutya beugrik a kertembe és végigszalad rajta.

Mert szélről van a kert. Keskeny kocsiút megy el mellette. A mi házunkon túl már szántóföldek következnek.

No hát a szőlőt nem a kutyáknak ültettem én. Hívatok egy ácsot. Körülkerítettem tüskésdróttal.

A kerítés szép volt és jó sok pénzembe került, de nem bántam, csakhogy a kutyáktól megmentettem a szőlőmet.

Másnap látom, hogy egy középtermetű, vörös kutya fut végig a kertemen. Az orrát előre tartva szalad és megint eltűnik.

Hol jöhetett ez be! És hol ment ki?

A kerítés drótja egy-sukkos, ahogy itt mondják. No, bizonyosan jól megszúrta a drót: nem jön ez többet ide.

Azután megint láttam kutyát, kettőt is. Ez már nem tréfa. Hívatom megint az ácsot: két sor drótot kell közibe húzni az alsó két sornak.

Most már nyugodt voltam.

Nekem is van kutyám. Ez is középtermetű kutya: bozontos szőrű, fekete-fehér komondor.

Alighogy elmegy az ács, látom: az én kutyám nagy kedvvel játszik a kerítés mellett. Egy kis dakszli-kutya is van ott: ki és be ugrálnak a dróton, - így játszanak.

Nézem a drótot: teli van kutyaszőrrel.

Nézem a kutyám nyakát: tele van apró karcolással.

No, majd elmegy a kedvük.

Bizony nem ment el azoknak. Megint új drótot kellett húzatnom a kerítés aljára. Most már azt gondoltam, hogy a dakszli se tud átjönni.

Dehogynem tud: mindennap idejár.

Meglesem, hogy hol jön be, hát látom, hogy egy helyen kikaparták a drót alját. A dakszli átsurran, mint a gyík. Az én kutyám meg átvonaglik, mint a kígyó.

Kerestem egy nagy követ, és odatettem a lyukhoz.

No, kutyák, hát itt van a punktum kőből!

Másnap megint ott játszik a kutyám a vendégeivel együtt a kertem gyepén.

Rájuk kiáltok, hát látom, hogy most már a drót között bújnak ki. Egy kicsit elnyújtózkodnak, de csak vígan mennek odább.

S a kutyám is kijár a drót között.

Újra vizsgálom a kerítést, hát látom, hogy a dróttüskében itt is, ott is feketéllik egy szőrpamat az én kutyám bundájából. A többi még csak ennyivel se adózik a mulatságnak.

S csak annyi a kutya a kertemben, mint azelőtt.

Hát mondja meg nekem valaki, hogy mire jó a drótkerítés?

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : A BOGÁR Az or  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3293
  • e Hét: 8585
  • e Hónap: 88143
  • e Év: 2029423
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.