Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:42:37, kedd
 
  Gárdonyi Géza
CÉDULÁK EGY TERMÉSZETRAJZBA



A rab madár

A kalitkában levő madarat nem kell annyira sajnálni, mint amennyire sajnáljuk.

Egyszer egy macskafejű baglyot vettem csak azért, hogy a gyermekek ne kínozzák. Kalitkába tettem, és hússal tartottam két hónapig.

Mikor már láttam, hogy a szárnya újra megnőtt, kivittem az udvar közepére, és kinyitottam a kalitka ajtaját.

A bagoly nem ment ki.

Ott hagytam azután, és csak órák múlva néztem ismét hozzá. A baglyot ott találtam a kalitkában.

Akkor kihúztam a kalitka alját, és leemeltem róla a kalitkát.

A bagoly bámulva nézett körül, de csak állt egy helyen, jobban mondva: bókolt, leguggolt, ahogy a bagoly szokott.

De nem ment el.

Gondoltam, az én jelenlétem köti, hát bementem a szobámba, és az ablakból néztem, hogyan indul a szabad világba.

A bagoly mind jobban bókolt, nézett jobbra-balra; egyszer eltávozott félméternyire, s diadalmasan rikoltott. Azután szétnyitotta a szárnyát, s megcsapkodta a levegőt. Megint eltáncolt egy méternyire, megint bókolt.

No, gondoltam, most megyen el.

De bizony nem ment az el: visszatáncolt a kalitka mellé. Látszott rajta, hogy bemenne, ha tudná, hogyan.

Okosabb madárról is mondok ehhez hasonló történetet.

Tíz-tizenegy éves koromban a Vértes alján laktunk, és én a nyarat madarászással töltöttem.

Egyszer egy szép feketerigót fogtam. Fészekben találtam, s annyira fejlett volt, hogy talán már másnap kirepült volna.

A rigót fölneveltem, meg is nőtt szépen.

Nyár utolján egyszer, hogyan, hogyan nem, kiszabadult a kalitkából, s felröppent a nyitott ablakon át a ház mellett levő magas eperfára.

No, rigó, Isten veled! - gondoltam megdöbbenve.

Búsan vártam, hogy tovább repül, de az én rigóm csak ott maradt a fán, tollászkodott.

Én se voltam rest: neki a fának! Gondoltam, megfoghatom még, ha ilyen kevéssé örül a szabadságnak.

De hiába másztam én ágról ágra, a rigó hol ide röppent, hol amoda: mindig ügyesen kikerülte a kezemet.

Akkor az a gondolatom támadt, hogy felteszem a kalitkáját: hátha belemegy.

A házbeliek csak nevették a reménykedésemet.

De én nem voltam rest, ennivalót tettem a kalitkába, s felvittem a kalitkát a fára; kinyitottam a kalitka ajtaját. Persze az ajtóra madzagot kötöttem.

Akkor visszaereszkedtem a földre, és vártam nagyepedve, hogy a szökevény megtér.

Úgy is megtörtént. A madár kisvártatva észrevette a kalitkát, s hozzáugrált. Ide-oda kukucskált az ennivaló felé, azután bebújt és evett. Diadalmasan vittem vissza a szobába.

Ez a két történet persze fiatal madárról szól. Arról is tudnék beszélni, hogy egy veréb egyszer holtra verte magát a kalitkámban, de ez talán nem az elveszett szabadságért történt, hanem azért, hogy a madárka nem volt emberhez szokva, s az eléje szórt táplálékot a félelem folytonos zavarában nem látta meg.



A macska

A gimnázium első osztályát Budapesten jártam. Egy öreg házaspárnál laktam, s délutánonkint magamra maradtam a szobámban.

Az ablaknál, egy kalitkában két éktelen hangú kanári süvöltözött folytonosan. Nem bírtam tőlük tanulni. Hát azt cselekedtem, hogy egy újságpapirossal föl-fölcsaptam a fejem fölé, ahol a madarak kalitkája lógott.

Ilyenkor meg-megijedtek és elhallgattak. De csakhamar megint újrakezdték a nótát.

Hogy én már untam a csapkodást, azt találtam ki, hogy én is fütyültem. A zsebkésemet tettem az ajkam elé, s ily módon élessé vált a fütyülésem.

Persze akkor magam se tudtam tanulni, de legalább gyönyörködtem abban a gondolatban, hogy a kanárik éppúgy bosszankodnak az én fütyülésemen, mint én az övékén.

Egy nagy kandúrmacskája volt a gazdámnak, vörhenyes-fehér. Egyszer, ahogy így süvöltök, előfut az ágy alól, az asztalra ugrik és nyávogva néz rám, azután meg a vállamra lép, és ott nyávog.

Látszott rajta, hogy a süvöltés bántja.

Ahogy a süvöltést abbahagytam, visszament az ágy alá.

Megint süvöltök, megint előfut. Most már föltérdeltem az asztalra, és igen mulattatott, hogy ő a hátamra ugrik, és ott nyavukol.

Azután összetettem két széket, annak a karfájára térdeltem föl. A macska ott is rámfutott.

Hát eddig csak értem az állat magaviseletét. De hogyan magyarázzam meg, hogy egyszer, mikor az udvaron magamuntából süvöltöttem, a macska nyávogva futott hozzám a pincéből vagy a padlásról, s mindaddig nyugtalankodott, míg csak abba nem hagytam. Hiszen az lett volna a természetes, hogy ha őt bántja a hang, ne hozzám fusson, hanem menjen el minél távolabb; s pincébe, padlásra különben se hatolhatott el a hang olyan erősen, hogy annyira bánthatta volna a fülét, mint abban a zárt, csendes szobában.

De ő hozzám futott, előjött, akárhol volt is.

Egyszer az asszonyom a csirke nyers apróságait bízta rám, hogy adjam a macskának. Én, mint afféle unatkozó gyerek, nem vetettem egyszerűen oda, hanem - egy szivattyús kút volt az udvaron félig a tűzfalba építve, arra dobáltam fel. A macska éhes volt, mohón ugrott fel mindannyiszor a falatokért, és én mulattam az ő ugrándozásán, ágaskodásain.

Ez megtörtént többször is.

A ház csendes volt, noha háromemeletes, de gyermekek nem laktak benne. Így magyarázható meg, hogy valahányszor az asszonyom baromfit ölt, a macska mindig előjött a kés köszörülésének a hangjára.

Hanem egyszer mégis - a háztetőn járt-e vagy hol - nem jött elő.

- Hol az a macska? - kérdezi az asszony. - Ugyan hívd elő.

Én az ajtóban álltam, és a késpengét az ajkam elé tettem. Hát a macska csakhamar megjelent.

Másnap délután elbeszéli az asszonyom egy vendégének, hogy én hogyan betanítottam a füttyszóra a macskát. Kértek, hogy tegyek próbát. Hát a macska meg is jelent, s a lábamhoz dörgölődzött.

- Ez semmi - mondom akkor -, a macska nekem másképp is engedelmeskedik.

Azzal, hogy az udvaron álltunk, azt mondom neki:

- Hopp, fel a kútra!

Azzal olyformán mozdítottam a kezemet, mintha ennivalót dobnék a kút tetejére.

A macska rohant az öl magas kőkútra, és ott jobbra-balra ágaskodott.

Lehívtam, megint felküldtem.

A nézők bámultak rajta, s nem értették persze, hogy miért engedelmeskedik nekem a macska, én meg nem magyaráztam el.

De azt hitték a házban, hogy macskabűvölő vagyok.



Mérgezések

Szegeden laktomban egy este erős kaparás zavarta meg a szobám csendjét. A falban kapart valami állat.

Hallgatózva mentem a zaj felé; csakhamar megállapítottam, hogy a kályhám mellett, a falban, körülbelül egy méternyi magasságban dolgozik az ismeretlen kaparó.

Először csak a szüntelen való roszogás bántott, azután meg az a gondolat, hogy patkány tör utat a szobámba. De hiába vertem fával a falat, az állat, ha szünetelt is egy-két percig, megint újrakezdte a munkáját.

Valami két napig zavart éjjel-nappal ez a kitartó munka, a harmadik napon megszűnt.

Körülvizsgáltam a falat, hát csakugyan ki van törve: egy kis lyuk sötétlik a kályha mellett, ahol a padló deszkája a falhoz végződik.

Gondolkoztam, hogy mit tegyek a hívatlan vendéggel. Macskám nem volt. Egérfogót kell vennem.

De annyi mindenféle dolog foglalkoztatott azon a napon, hogy biz én csak későn este gondolhattam megint az egeremre.

Mi a csudát csináljak, hogy éjjel a fejemre ne fusson?

A hamutartóban két szivarvéget pillantottam meg. Ez éppen jó lesz: az ő finom orrocskája már messziről megfintorodik a dohányszagra. Utálja ezt minden melegvérű állat.

Begyömöszöltem a két szivarvéggel a lyukat, és nyugodtan lefeküdtem.

Az éjjeli asztalomon egy pohár víz szokott állani. Reggel, ahogy felébredek s odapillantok, látom, hogy egy középtermetű egérke ott gunnyaszt a pohár mellett.

Nézem egy darabig: olyan volt, mintha bóbiskolna. Megfogom csendesen az üres poharat, s hirtelen ráborítom.

De nemigen ugrált az: ült, mint előbb, a pohár alatt is.

Nézem az egérlyukat, hát a két szivarvég ki volt belőle dőlve.

A nyomorult kis állat a poharamban maradt csekélyke vízért mászott az asztalra - micsoda orra van, hogy ennyi kis vizet meg tud érezni vele! - de már annyi ereje nem volt, hogy a pohárba is belemenjen.

A cselédem azután beledobta a csatornába.

Egy másik ilyenforma egértragédia Egerben történt. Egy téli estén sajátságos dübörgés hallatszott a padlásomon. Mintha mángorolt volna ott valaki. Ez a dübörgés meg-megújult és tartott reggelig. Babonás ember kiköltözött volna a házból, mert se mángorló, se más ilyesmi nincs a padlásomon.

Arra gondoltam, hogy görény vagy menyét vert fölöttem tanyát, s a kölykei gurigáznak valami gömbölyű kővel. De hiába tettem föl mindenféle csaptatót, nem akadt belé semmi; a dübörgés meg tovább tartott.

Egyszer, hogy tűnődve állok a padláson, látom, hogy egy véka dió van ottan, s hogy néhány szem dió ki van esve, s rajtuk egér rágott lyukat.

Most már értettem a gurigázást.

Az éjszakai csendben ez hangzott olyan erősen.

Fölteszek egy újmódi egérfogót, hát másnap ott ül ám benne egy kis fekete szemű mezei egér.

Mert így télen hóesés után beáll a mezei egérországban a nagyböjt, s hogy én már a város szélén lakom, a földekről be-behúzódik hozzám egy-egy ínséges.

Hogy olyan okosan nézett reám, nem adtam át a cselédnek, hanem beletettem egy köpcös befőttes üvegbe, és az üveg nyílását drótból készült szúnyoghálóval födtem be.

Mindenütt lehet ilyen drótrostélyt látni a vaskereskedésekben: tekercsekben árulják, és zöldre van befestve.

Az egér a könyves szekrényemben kapott helyet. Egy darabig körülfutkosott és fölugrált a rostélyra, azonban, hogy dióbelet szórtam be neki, egyszerre abbahagyta a menekülési kísérletezést: leült az üveg közepére, és a diót a két keze közé véve evett, mint a majom.

Nem akarom mondani: mint az ember.

Ha az egér első lábait nagyítóüveg alatt mutatnánk meg a gyermekeknek, egyszerre azt mondaná rá: - Emberi kéz!

De ezt a gondolatot ne fűzzük tovább.

Az egér megette a diót, s látszólag nyugodtan ült az üvegben. Adtam be neki almát is, kenyeret is, mind elfogyasztotta. Másnap mégis élettelenül találtam az üvegben.

Vizsgáltam, hogy mi ennek az oka. Hát láttam, hogy a drótháló helyenkint meg van rágva.

A zöld festék volt a halála.



A méh

Tegnap volt az első igazán tavaszi enyhe nap, s ma már a méhek megkezdték a hordást. Bejártam a rétet, hát egypár kikericset és nefelejcs-forma virágot láttam. Egy méh a kaptár bejáró lapján bikamódra nekiment fejjel két érkezőnek, akik közül egyik meg volt rakodva. Azok homlokot érintettek vele, azután kikerülték, és bementek a lyukon. Ez is utánuk igyekezett. Az egyik kijövőnek öklelt ekkor neki. Ilyen öklelődzést azelőtt is láttam, de azt hittem: idegen méhet zavar el így az őr. Több méhünk nincs, mint az az egy család, így hát az egész érthetetlen.

Nyitott ablaknál szenderegtem ebéd után. Dongás ébresztett fel. Megismertem, hogy méhdongás és nem dongólégy. (Ezt tegye kótára valaki, ezt a különbséget!) Felnyitom a szememet, hát látom, hogy a méh Feszty három olajképét dongja be, épp olyan szárnyalással, mint a virágcsoportok fölött szoktak lengeni. Legtovább zengett a fehérruhás nőnél. Talán azt gondolta: virágok vannak a falon.



A veréb

Egy beteg tyúkomnak zsemlyedarabokat szórtam. A tyúknak nem kellett.

A pince tetején két veréb ült. Az egyik leröppent, és felkapott egy darabka zsemlyebelet. Visszaröppent vele a pince tetejére.

Néztem, hogy hogyan eszi meg a kis tolvaj. Hát ahelyett, hogy megette volna, odatáncolt a zsemlyefalattal a másik verébhez, és átnyújtotta neki. Az ette meg, nem ő. Azután mind a ketten elrepültek.

Nem tudtam hova lenni bámulatomban. Az állatról mindig azt gondoltam, hogy önzésében különbözik az embertől. Elbeszéltem az anyámnak. Ő magyarázta meg azután, hogy a két veréb valószínűleg anya és gyermek volt. A gyermekveréb talán ma repült ki a fészekből.



A macska meg a nyúl

A szomszéd macskája átjött hozzánk. Meglátta a házinyulat az udvaron, és szinte megdermedten bámulta.

Tán egy percig állt így, azután a fejét fel- és lehajtogatva, szaglálódva indult a nyúl felé. Ismét megállt. A nyúl észrevette, s amint a macska megmozdult, elugrott. Ugyanebben a pillanatban a macska is úgy megijedt, hogy felugrott a pince tetejére.

Egy darabig szemlélődött ottan, azután újra lejött. A nyúlhoz sétált, és lelapult. A nyúl répalevelet evett. A macska játékosan ugrott feléje. A nyúl néhány méternyire eliramodott. A macska utána. A nyúl hirtelen leült és visszafordult, akkor meg a macska futott el. Mind a kettőn meglátszott, hogy játszanak. Az előbb észrevették, hogy oktalanul rémültek meg egymástól. Most összebarátkoztak.

A macska gyakran átjött játszani, s vidáman kergetőztek ide-oda az udvaron.



A nyúl

Egyszer ezt írtam a természetrajzom margójára: A házinyúl ostobább még a tyúknál is. Mikor eszik, nincs annyi esze, hogy rátenné az ennivalóra a lábát. Gondolata nem terjed tovább annál az egy falatnál, amit felharapott. Amíg ezt rágja, a többit eleheti tőle a csirke.

(Szinte bosszantott az ügyetlensége, hogy mikor kenyeret vagy zsemlyét dobtam neki, csak egy falat volt az övé, a többit már elkapkodták a csirkék az orra elől.)

Egyszer megint egy kis karaj kenyeret vetek neki. Ő felkapja. Tartja a szájában. A csirkék odagyülekeznek köréje, és izgatottan várják, hogy a nyuszi harapjon a kenyérből, s a többit ők rabolják el.

A nyuszi csak pislog és tartja a kenyeret. Hitvány kis agyában valószínűleg kérdés ébred és határozás érlelődik. Egyszer csak megfordul a kenyérrel, és gyors ugrálással bemenekül vele - a csirkék nem csekély elképedésére - a ledöntött szilvafák sűrűjébe.

És ezután mindig így cselekedett.



 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : CÉDULÁK EGY TE  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2426
  • e Hét: 17655
  • e Hónap: 62727
  • e Év: 2004007
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.