Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:49:05, kedd
 
  Gárdonyi Géza
ÚJ SZÁNTÁS, ÚJ VETÉS



PETŐFI BÜSZKESÉGE

Sokszor hallottam, hogy Petőfi büszke legény volt. Jókai zsarnoknak mondja. De a verseiből is kitetszik, hogy úgy nézett az emberekre, mint a sas a ludakra.

Sokáig azt véltem, hogy a büszkesége a kálvinista nevelésből sarjadt. A kálvinista iskolákban azt hangoztatják, hogy az ember úr. A pápista iskolákban: az ember szolga.

Innen van, hogy a kálvinista ember mind méltóságos úr, ha paraszt is. A pápista ember meg csak akkor úr, ha legalábbis esperes.

A lutheránusok hol egyikkel tartanak, hol a másikkal. De Petőfi büszkeségét Pápán kezdik följegyezni. Mondom, sok ideig a református levegőben láttam Petőfi büszkeségének az okát. De aztán őszülő fejjel, mikor már tisztán látom az élet országútját és nem kicsinylem az élet kicsinységeit sem, Petőfi büszkeségének is megtalálom a mentő okát.

Visszaemlékezem egy tanulótársamra. Elsőosztályos gimnáziumos voltam - szintén református iskolában -, s egy kofának a fia is velünk tanulóskodott.

Komoly képű, barna gyerek volt, szinte cigányosan barna. Hosszú, lompos nadrágot viselt és vastag, piros nyakkendőt. A hátulsó padban ült. Nem barátkozott senkivel. Félénk volt és lógó fejű, mint a falusi kutya, mikor városba kerül.

Molnárnak hítták.

Egy márciusi napon lefutottunk az óraközi szünetre az iskola udvarára. Valakinek labda volt a zsebében. Hamarosan megalakult két kis csoport. Egyik a falhoz állt, másik szembe vele. A faliak átkapták a labdát egyenkint. A másik csoport futásnak eredt.

Folytattuk aztán ezt a mulatságot mindennap.

Egy alkalommal páratlan számú lett az egyik csoport. Ki kellett egészíteni. Molnár ott ácsorgott mindig, és érdeklődéssel szemlélte a játékunkat. Valamelyik fiú megszólította:

- Játszol?

Bólintott. Beállt a sorba.

A faliakhoz került. Bámulatosan sújtotta a labdát. Akit egyszer megcélzott, vághatott az akármilyen figurát a levegőben, ki nem kerülte a Molnár kezét. Ha meg ő volt a futók között, el nem lehetett találni, olyan furcsa szökemlésekkel védekezett.

Csodáltuk.

Másnap már ő volt a választó vezér. Harmadnap már boldog volt, aki az ő csoportjába kerülhetett.

Attól kezdve a fiúnak a magaviselete megváltozott. Emelt fejjel járt köztünk, mint valami fejedelem. Lenéző pillantásokkal beszélt velünk, még a báró-fiúval is, aki pedig nagytekintetű gyerek volt köztünk, mert ausztráliai sündisznó tüskéjéből való tollszárral írt. Egy hónap múlva már pofozkodott is.

S Molnár a következő osztályokban is a hősök hőse maradt. Lomposan járt és nem tanult, de oly büszke volt, mint valami spanyol trombitás.

Petőfi nem volt büszke, mikor Aszódon és Selmecen iskolázott, sem Ostfiasszonyfán, a rokonainál, sem a katonaságnál. De már Pápán fenn viseli a fejét.

Hogyisne: obsitos katona és volt vándorszínész tizennyolc éves korában! Egy fiú, akinek hadi múltja van, aki látta Vörösmartyt, Bajzát, Egressy Gábort! Aki látta a világot Selmectől Sopronig és Soprontól Károlyvárosig! Aki benne forgott a Shakespeare világában is! Körülötte a csupa éretlen siheder, valamennyi kisgondolatú, tapasztalatlan, szülői szárnyak alól még el se szabadult.

Rögtön érezhette a különbséget, amint közéjük lépett, s azok is szájukat tátva néztek őrá. Nem azonosulhatott velük az érzéseiben. Az élet már az ő értékét embersorba emelte. A gondolkodása embereket és világot ismerő férfiúé volt.

Aztán egyszer csak belép az önképzőkörbe is, s látja a zsenge fejek erőtlenségét, irodalmi olvasatlanságát, hallja az iskolás szavalásokat. Micsoda magasságban érezhette magát akaratlanul is!

Negyvenéves ésszel már nem ragadta volna el a dicsőség paripája. De fiatalon, mikor még a testben is az erőgyűjtés munkája folyik, mikor még a lélek az élet értékét nagyítottan látja, mikor az iskolai társaséletben minden szempillantás erőknek összemérése, bizony érthető, hogy megmámorosodott a saját gyönyörű erejének érzetétől.

S később, künn az életben is látta, akaratlanul is mindig látta, hogy ő tapasztaltságában, olvasottságában, felfogásában, teremtő készségében különb legény az írótársainál.

S fiatal volt...

Vajon ki kívánhatja a réten álló jegenyefától, hogy azért, mert a fűszálak alacsonyak, vonja magát ő is olyan alacsonyra?!



DANKÓ PISTA

Ezelőtt valami huszonöt esztendővel a szegedi cigányprímás felesége a legszebb selyemruhájába öltözötten toppant be a palánki kisiskolába.

- Nem egyébért jöttem - mondotta a tanítónak -, hanem hogy az én szegény Pista fiamat meg ne bolondítsák a sok tudománnyal, mert mink is tanultunk írni, de egy irka egy hétig tartott, ennek a gyereknek pedig mindennap két irkára kell a krajcár. Könyörgöm alásan, nem akarunk mi ebből urat nevelni, csak cigányprímást.

A tanító persze csodálkozott ezen a kérésen.

- Dehogy íratok én mindennap két irkát tele - mondotta -, gyere csak elő, Pista, hol van a Pista?

- Ide bújt a pad alá - felelték a gyerekek.

Egy perc múlva ott állott a kis fekete képű, fekete, égő szemű gyerek a tanító előtt. Vallatás kezdődött, hogy mire kellett a sok krajcár. Persze a Pista gyerek hallgatott, de a többi annál inkább felelte, hogy: vadászatra.

- Micsoda vadászatra?

- Tigrisvadászatra, meg oroszlánvadászatra.

Ilyen kezdet után lassankint kiderült, hogy a Pista szenvedélyesen szereti a képeket és krajcárjával fizetett minden vadállat-vadászatot, amit Koczor János, az osztály művésze, most szegedi rendőrkapitány, irkalapokra rajzolt és festett neki. A Pista gyerek táskájában nem kevesebb, mint száz oroszlánvadászatot találtak. Kiderült, hogy a Pista gyerek se nem tanult, se nem írt, hanem mindig csak a vadászatokat nézegette.

Az ember azt jósolta volna, hogy a kis cigánygyerekből világhírű jáger lesz. Talán az is lett volna, de puska helyett hegedűt adtak a kezébe, s tizenegy éves korában már prímása volt az egyik szegedi malacbandának. Kijárt hegedülni a pusztákra, meg a falukra. A banda hol őt csapta el, hol ő a bandát. Az apjával folytonos hadilábon állt, úgy, hogy az öreg nem is tudta néha, hogy hol van. Egyszer csak, tizenhét éves korában, mint színműíró bukkanik fel a Pista. Szatymazon a nyári publikumnak műkedvelői előadást hirdet, s azon a cigánybandájával mint színészek szerepelnek.

A darab sikert arat. A nézőközönség sorában egy bájos, tizennégy éves leány megszereti a Pistát, s nem telik bele három hét, egy jónevű akadémiai festő kétségbeesetten szaladgál mindenfelé a leánya után. Nincs. Valaki elszöktette.

Ezek a Dankó Pista nótaköltészetének előzményei.

Egy év múlva ismét Szegeden van: egy szép, fehér képű, fiatal asszonyka, aki immáron törvényes hitvese, meleg, tiszta szobácskát rendez be neki. A Dankó hegedűjén megszületik a fonódal, maga sem tudja, hogy és miképpen. A dalt dicsérik, Dankó csinál egy másikat: Nem forog a dorozsmai szélmalom. Ez a szövegsor is tőle való. Egy helybeli poéta kiegészíti nótává, s egy hónap múlva zeng az egész Alföldön. Majd jön a Rám se nézett, a szegedi boszorkánynóta, egyik szép dal a másik után, mint ahogy a rózsabokron egyik virág a másik után fakad, s a rendetlen életű cigányfiú lassankint fölemelkedik az ország legnagyobb népdalköltőjévé.

Az ő dalai hangzanak minden városban, minden faluban. Népszínmű évek óta nincs más, csak az ő dalaival. Az Egy csillag sem ragyog fenn az égen már a verklikben külföldre is eljutott, éppúgy, mint a Szőke kislány, csitt-csitt-csitt nóta, ami lenyomta a Tarar bum dié-t is.

A Daru madár nótája, a Katika-patika nóta, a Páros élet nóta, Kanász nóta, Nem átkozom ibolyakék szemedet, a vásárhelyi sétatéren muzsikáló Béla cigány nóta, a Wekerle-nóták; a siroki románc mind megannyi gyöngyei az ő zengő szívének és kincsei a magyar népdal-irodalomnak.

A zeneműkiadók kapva kapnak minden nótájáért, s ő most erejének virágzásában, még teljesen barna fejjel, bizalommal nézhet a jövőbe, aminthogy a nemzet is bizalommal és büszkén néz reá, aki a magyar népdal-irodalmat olyan virágzóvá tette, aminő soha nem volt.



NÓTA EGY CIGÁNYRÓL

Dankó Pista ezelőtt egy hónappal belevetette magát a Tiszába. Meg akart halni.

A szegedi lapok hallgattak erről. Minek írjuk meg - mondották -, hiszen kifogták a Pistát.

De hát mi hajtotta Dankót a halál ajtajához?

A nyomorúság.

Én édes istenem, hát még ma is olyan szomorú föld ez a Magyarország, hogy csak éppen a poétának nem terem kenyeret? Hát Csokonai, ha ebben a korban születik, ma is sírva keresné a szerencséjét? Lavotta, ha most élne, ma is kegyelemasztalra szorulna? Petőfit újra bekényszerítené a sors a debreceni kályhátlan szobába? Nyizsnyay és Palotási az írnoki toll nélkül ma élve sem élnének meg?

Mert bizony mondom, hogy ez a fiatal cigányember nemcsak a nyomorúságában említhető azokkal.

Ha nem járna még a földön, másképp emlegetnék. A meteor is fénytelen rög a földön. Haj! de hogy fénylik az égben!

Szegény, szerencsétlen cigányfiú, szinte látlak, amint sápadtan, szomorúan ott kószálsz a Tisza partján. Csakhogy most nem a Fonó-dal akkordjai zsonganak a fejedben.

Az éjjeli csöndben a város mélyéből innen is, onnan is nóta repül hozzád. Szívetfogó, szép magyar nóták, amiknek mindenikében élet van, s amik mind a te lelked virágos fájáról repültek világgá.

Egy ablak alatt valaki az álmodó leánynak azt huzatja: Szőke kislány, csitt, csitt, csitt, és szerelmes szívének minden gondolata kifejezést talál ebben a nótában.

A Tisza túlsó partjáról, az újszegedi mezőségről pedig egy pásztorfurulya-trillén hangzik:

"Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány."

Ez is a te nótád.

A te szíved gondolata csattogott Pálmai Ilka ajkairól is a Páros élet dalban, a Népszínház színpadján. Te örökítetted meg a dorozsmai szélmalmot. A te húrjaidon zendült meg először a "Rám se nézett" nóta. Neked köszöni Vásárhelyi Béla cigány, hogy Tiszán túl, Dunán túl emlegetik a hegedűjét. Te zendítetted meg azt a dalt is: "Egy csillag se ragyog fenn az égen", s a nemzet csalogánya, Blaháné ma a Darumadár-nótával százak szívét ragadja a te költői álmaid világába. És még mennyi, de mennyi dalod cseng és zeng ajkon és húron, rónán és erdőn, bölcső felett és ifjú szerelmesek szívében!

A magyar daltermés megújult, mikor a te varázshegedűd megzendült.

Elárasztottad szép magyar hazánkat költészetednek tündérzenéjével, délibábos szívednek ragyogó gondolataival. Egy vagy azon ismeretlenek közül, akik a nemzet érzéseit, vidámságának csapongását, bánatának zokogását, örömét, keservét a saját szívük teremtő mélyében dalnak alkotják, amely dalok, a költészetnek e bájos madarai minden időkön átszárnyalva lebegnek közöttünk. Csakhogy a te nevedet tudjuk, mert egymagad többet alkottál, mint egy évszázad minden névtelen dalköltője. Az ismeretlenség homályából dalaid szárnyán emelkedtél ki. Tanítód volt a saját szíved, a természet és a magyar nemzet ősgéniusza.

Nincs nemzet ez idő szerint a földtekén, amelynek hozzád hasonló dalköltője volna.

És te ott bandukolsz a Tisza-parton. Kiadók, akik ezreket vettek be, és aratnak ma is egy-egy nótádból, amiket öt forintjával, az örök-joggal szedtek el tőled, selyempaplan alatt alusznak. Te pedig titkolt nyomorodban sötét gondolatokkal tusakodol.

Az éj csendes. Egy cimbalom a távolban a Jaj de bús ez a harangszó nótádon méláz.

A Tiszát megterítette az éjfél fekete posztóval, s a víznek ölében reszkető csillagok behintik sugárral a másvilág országútját.

Bizony mondom, nemes Szeged városának nem termett a porában ennél az egyszerű cigánynál kincsesebb lelkű embere. Ne nézzék származását, ne nézzék ruháját, ne nézzék, hogy cigány! A magyar dalköltészetnek olyan poétája ő, aki, ha a nyomorban elpusztul is, a lelkét örökbe hagyja dalaiban a nemzetnek.

Mit ér neki az, ha halála után rézből és ónból öntött szobrot állítanak az emlékére? A szoborral sohasem a költőt becsüli meg a város vagy a nemzet, hanem csak önmagát.

Vajon Petőfinek is nem jobban esett volna-e, ha azt a nyolcszáz mázsa rezet, amit dicsőségére a Duna-parti kofák közé helyeztek, életében juttatja neki más alakban az elismerés?

Látlak, Dankó Pista, te cigány Petőfi, amint ott állasz ércbe öntve a Tisza-parton. Tán éppen azon a helyen, ahol belevetetted magad a hullámok közé. Jó szabású és tisztességes arcruha van rajtad. A szobrász egészségessé formálta beesett, barna arcodat. De a szemedben ott a mély tűz, és homlokodon ott a borongó gondolat.

A kezedben érchegedűt tartasz.

És csöndes éjjeleken, mikor a Tisza vizét elborítja az éj fehér csillagokkal, az állad alá veszed azt a hegedűt, és elhúzod érchúrjain azt a Petőfi versén világgá zendült, szép búsongó dalodat:

Boldogtalan voltam
Egész életemben,
Csak az vigasztal, hogy
Meg nem érdemeltem.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza :ÚJ SZÁNTÁS, ÚJ   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1130
  • e Hét: 25791
  • e Hónap: 70863
  • e Év: 2012143
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.