Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:52:06, kedd
 
  Gárdonyi Géza
A BOROSTYÁNPIPA



Az én jó barátomról, Dankó Pistáról szól ez a história. A híres emberek mulatságos eseteit igaz hogy csak akkor szokták elmondani, mikor meghalnak, de hátha én halok meg előbb? S Dankót életében is szeretik nálunk annyira, hogy elolvassák, amit róla írunk.

Hát egyszer az történt Dankóval, hogy negyven forint hullott a zsebébe. Harmincat egy nótájáért kapott, tízet meg egy nótaszövegére, amit ott írt hevenyében a kótakereskedés asztalán.

Vannak olyan emberek, akiknek a pénz nyugtalanságot okoz. A cigányok talán mindnyájan ilyenek. A takarékpénztárban nem bíznak. Inkább ékszereket, órákat vesznek, mert azt mondják: az effélét zálogba lehet tenni. Zálogház nélkül a leggazdagabb cigány sem tudja elképzelni a világrendet.

Azonban Dankó Pista már ekkor mindenféle hordozható kincsben bővelkedett, s negyven forintot különben sem tartotta akkora összegnek, hogy érdemes legyen vele az ékszerkereskedésbe bemenni.

Viszi hát a pénzt nagybúsan a Hatvani utcán. Mert ő mindig bús, mikor egyedül van; mindennap haragszik valakire, vagy valamire. A kalapja szokása szerint a tarkójára csapva; az egyik kezében valami új nóta kótája, a másikban cigaretta.

- Mit csináljak én ezzel a pénzzel? - mormogja magában. - Volna több; vennék rajta aranyórát. Volna kevesebb, hazaküldeném az asszonynak.

Meg-megáll a kirakatok előtt, és a fejét rázza.

- Minek nekem műláb? - morogja, vállat rántva egy helyen, ahol művégtagokat bámult a kirakatban. Kell a kutyának műláb!

A késesbolt, a porcelánkereskedés, a papírkereskedés, nem elégíti ki egyik sem. Végre a pipásbolt kirakata Prométheuszként láncolja Dankót magához.

Egy másfél araszos borostyánpipa sárgállik ott a tajtékáruk között. Voltaképpen nem is pipa, hanem csak pipa alakú szivar-szopóka. A szopókájától kezdve, a szivartartóig borostyán: a szár is borostyán, szép felhős húsleves színű, áttetsző portéka.

- Drága lehet! - szól Dankó nagy füstöt eresztve a cigarettájából. - Talán csak a királyok szívhatják ilyenből a szivart!

De kitépi magát a csábítás karjaiból és tovább megyen. Nem néz többé a kirakatokra. Az arca még keserűbb, mint az előbb volt.

Az utca végén megáll.

- Elviszik - mondja töprenkedve. - Valaki azóta megvette. Vakar egyet a tarkóján, és megint visszasétál. Megkönnyebbülten látja, hogy a borostyánpipa még mindig ott lóg a kirakatban.

A boltban szivart is árulnak. Dankó csak cigarettázni szokott, de most szivart vásárol.

- Milyen tetszik? - kérdezi a kövér, kis pocakos boltos.

- Magam sem tudom - feleli kimelegedve Dankó -, olyan hosszú, vastagot...

- Britannikát?

- Azt, azt - feleli Dankó.

Belemarkol a szivarládába, és kiemel egy nagy marékkal.

- Hát az a szivarpipa mennyibe kerülne? - kérdezi félvállról. - Az a borostyánból való ott a kirakatban.

- Melyik? - mondja ravaszul a boltos.

Mert borostyánból való szipka nincs ott több, csak az az egy, de ha a vevő nagyon megnézte azt az egyet, akkor meg is veszi.

Dankónak ki kell mennie az utcára, meg kell mutatni a borostyánpipát.

A kereskedő kiveszi a pipát; megtörülgeti szarvasbőrrel, miközben egynéhányszor a világosság felé tartja úgy, hogy a borostyán pompája szembetűnő legyen, és csak azután mondja meg az árát:

- Harminchat forint.

Dankó megkönnyebbülten lélegzik. Arra várt, hogy vagy száz forint lesz a pipa, vagy legalábbis negyvenegy, szóval, hogy az ő mindennapi boldogtalansága - amely az ő életrendjébe úgy kell már, mint a feketekávé - ezen a napon is meglesz. Azonban, hogy a pipa megvétele most már csak tőle függ, aggodalmak támadnak a lelkében.

- Harminchat forint - mondja a fejét rázva -, sok pénz az ilyen hitvány kis pipáért.

- Sok? - szól az öregúr kereskedelmi kacagással - hetvenforintos pipa ez, nagyságos uram. Remekmű! De én ma mégis odaadom harminchat forintért.

Dankó belenyúl a zsebébe.

- De igazi borostyán-e? - kérdezi utolsó ellenvetésképpen.

- Igazi-e? - szól kereskedelmi sértődéssel a boltos. - Mindjárt meglátja nagyságod.

Leszakítja egy újságpapirosnak a sarkát, és pehellyé tépi. Odaszórja a pelyheket az asztalra, azután megdörzsöli a pipát a kabátján, és fölrántja vele a pelyheket.

Dankó nem vitatkozik tovább. Odaveti a bankókat az asztalra, és ragyogó szemekkel veszi birtokába a borostyánpipát. Az egyik szivart mindjárt bele is illeszti, és rápöffent. A szivar szépen ég. A pipa jól szelel. Dankó méltóságosan vonul ki a boltból, és előkelő leereszkedéssel viszonozza a boltos köszöntését.

Egy darabig a járón megy, de hogy a Hatvani utcán mindig sok a jövő-menő, hol jobbra, hol balra kell kapnia a pipát, nehogy valami bolond ember nekiütközzék.

- Ördög vigye ezt a sok népet - mondja bosszúsan. - Már kell a háború, hiába!

Letér a kocsiútra, és ott füstöl tovább. Hogy itt nem jönnek vele szembe annyian, szeme szüntelenül a kedves portékára mosolyog, csak olykor pillant föl, hogy lássa, kik bámulják az ő pipáját.

Persze, amint fölér a Kerepesi útra, a kocsik hol mögötte, hol szembe zaklatják. Dankó balett-ugrásokkal menekül hol jobbra, hol balra a kocsik elől.

Betér hát egy kávéházba, és feketéért zörget. Neki a feketekávé mindig jólesik. Egyben körül is néz, hogy nincsenek-e ott írók, színészek vagy muzsikus cigányok.

Nincsenek. Dankót fúrja a gond, hogy kinek mutassa meg a pipáját. Az asztalnál, ahova letelepedett, egy Ferenc József szakállú öregúr ül és újságot olvas. Dankó jókedvűen keveri a kávét és füstöl, mint a propeller. Az öregúr bosszúsan pillant rá az újság mögül.

Dankó fölfogja ezt a pillantást, de félreérti.

A pipát még inkább feléje tartja az öregúrnak, és még pogányabbul füstölög.

Az öregúr lebocsátja az újságot, és a szemüvege fölött Dankóra mereszti a szemét. Így vesz lélegzetet némely elme, mikor villámlani készül.

Dankó azt hiszi, hogy az öregúr el van bájolva, s ezért néz olyan különösen.

- Ugye, szép pipa - mondja bizalmasan, hogy megelőzze, a dicséretet.

- Nem szép! - mordul meg az öregúr.

- Micsoda?

- Nem szép! - ismétli az öregúr még erősebben.

- De kérem, ez a pipa hetvenforintos.

- Akkor sem szép!

- Borostyán.

- Bánja a tüzes istennyila! Maga... maga kémény!

Dankó megsértődve fizet. Egy pillanatra azon gondolkozik, hogy ne csináljon-e lovagias ügyet a gorombaságból, azonban megelégszik azzal, hogy így szól a kávésnak:

- Látja ezt a pipát?

- Látom.

Dankó leszakítja az újságnak a felét és széttépi, fölkapkodtatja a pipával.

- Ugye hogy borostyán? No, mit szól rá?

A kávés hidegen feleli:

- Még négy krajcárt kérek az újságért.

Dankó haragosan füstölög el a kávéházból. Micsoda emberek ezek a pestiek: otthon Szegeden az egész város erről a pipáról beszélne.

A délután folyamán még három-négy kávéházban megfordul. Idegent nem szólít meg többé, de az ismerősöknek sűrűn tépegeti az újságsarkokat, és kapkodtatja a pipával.

De amellett folyton pöröl is. Hol a biliárdozók dákója fenyegeti a pipát, hol a kávéslegények ügyetlensége. Sem zsebre dugni nem lehet, sem az asztalra tenni, hát csak szívja a szivart egyiket a másik után.

És most következnék annak a leírása, hogyan őrzi Dankó a pipáját éjjel-nappal az eltöréstől, mennyire szédül a sok szivartól, és mennyire nem ér rá nótát csinálni a pipa miatt. Mindezt az olvasó képzeletére bízni könnyebb, mint leírni.

Én csak ott folytatom a történetet, amint Dankó egy hét elmúltával megint a Hatvani utcát sárgítja a pipájával.

- Meguntam ezt a pipát - mondja a kereskedőnek. - Szüntelenül kell rá vigyázni. Mennyibe veszi vissza?

A kereskedő vállat von és orrot von. Nézi a pipát, terjegeti a tenyerét. Végre így szól:

- Hat forint.

- Hat forint? - ismétli elszörnyedve Dankó. - Hiszen az úr azt mondta, hogy hetven forintot ér.

- Lehet - feleli a kereskedő -, de lássa, tisztelt úr, az ilyen pipa nem kell a kutyának sem.

Dankónak ma is megvan a borostyánpipája, de már nem hordja magával. Csak mikor vendégei vannak, akkor veszi elő. Elmondja, hogy a pipa hetvenforintos, és sűrűn kapkodtatja vele a papiros pelyheket.



SZEMERE MIKLÓSRÓL

Szemere Miklós életrajza került a minap a kezembe. Perényi dr. írta meg és adta ki tavaly Sátoraljaújhelyen. Hogy ezt az érdemes kis munkát olvasom, eszembe jut, micsoda jó történeteket hallottam én is az öregúr rokonaitól.

Szemere, mint az életrajzíró is mondja, kicsiny ember volt, akkoraforma, mint Kiss József, és olyan jó tornász, amilyen a mostani poéták között bizony nem akad. Persze a régi poéták nem a falak közt növekedtek, mint mi. Sárospatak meg, ahol az öregúr is iskolázott, ma is páratlan iskola abban a tekintetben, hogy a növendékek nemcsak elmeileg fejlődnek benne, hanem testileg is. Személyes tapasztalatból mondhatom.

Perényi beszéli, hogy mikor egyszer az öregúr Kazinczy Gáborhoz ment, őt még az ágyban, alva találta. Kapja magát, tótágast áll az ágy előtt a szoba közepén, és így álltában rikkant raja:

- Szervusz, Gábor!

Kazinczy csaknem halálra ijedt, mikor az álomból fölrettenve egy olyan embert látott maga előtt, akinek feje nincsen, a két karja meg sarkantyús csizmában végződik.

De hetven esztendős korában is tett ilyen figurát az öreg, mikor egyszer a tolcsvai szüreten valami bolondos összeszólalkozásban megharagította a feleségét.

- Micsoda? - mondotta az ezüstkupakos tajtékpipát letéve - haragszik az asszony? No, majd szépen beszél ez mindjárt.

Azzal a hetven esztendős öregúr nekirugaszkodik: föl a pinceház tetejére, és tótágast áll a kéményen.

A felesége összecsapja a kezét és sikoltozik.

- Miklóskám! Kedves Miklóskám, gyere le.

- Nem addig, míg meg nem vallod, hogy nekem van igazam!

És ott állott mindaddig, míg csak a felesége ki nem jelentette, hogy mindig az urának volt igaza.

Máskülönben példás egyetértésben éltek, de a legjobb asszonyt se tudom elképzelni, hogy ne zsörtölődjék például, mikor van egy olyan szoba a házban, amelyet kitakarítani a férj nem enged. Egy múzeumféle szoba volt az, ahova az öregúr mindenféle történelmi ritkaságot gyűjtött össze.

Egyszer aztán, hogy az öregúr otthon feledte a kulcsot, bezzeg nekiálltak a múzeum kimeszelésének és kiporolásának.

Hazamegy Szemere s megdöbbenve látja, hogy a múzeumot rendezték.

- Hát ez a drága bot hogy törött el?

- Az bizony a porolásban.

- De az isten szerelmére, hiszen ez a Nagy Frigyes botja!

- Bot csak bot - felelte az asszony. - Ezért csak nem haragszol, Miklóskám?

Dehogynem haragudott! Hanem csak úgy magában dúlt-fúlt az öregúr. Néhány nap múlva vásárra ment a ház asszonya. Az öregúr ezalatt szintén rendezett. A társalgó szoba bútorait berakta az ebédlőbe, a díványt kiemelte a konyhába, a gépnyársat betette a szoba közepére. De már annyi bátorsága nem volt, hogy otthon várja meg a felesége dicséretét. Puskát vetett a vállára és eléje ment az asszonynak a határig.

- Jézus-Mária! - mondotta az asszony, mikor meglátta őt - mi lóg ki a csizmádból?

- Tudom is én. Kapca kellett, de nem találtam, fölhúztam ami a kezembe akadt.

- De hiszen ez az én régi jó selyemsálom!

- Rongy csak rongy - felelte az öreg vállat vonva.

(Ezt a történetet az életrajz másképpen adja elő. Én azt hiszem, így hitelesebb. Nekem Szemere Attila így mondta el.)

1874 nyarán meglátogatta Kossuthot is az öregúr. Erre az alkalomra egy vaskos könyvbe összeírta az összes költeményeit, és átadta Kossuthnak, hogy mondja meg a véleményét, érdemes-e kiadni!

Hát Kossuth el is olvasta.

- Szép költemények - mondotta egynéhány nap múlva -, ki írta?

- Én - felelte Szemere.

- Te? No hallod, Miklós - szólt Kossuth a fejét csóválva -, komolyabb embernek gondoltalak.

Aztán nem beszéltek többet a versekről.

Hanem Szemerének ez a megjegyzés annyira zokon esett, hogy még aznap tűzbe dobta az egész kötetét.

Mikor megjött az utazásából, a táskája mindenféle rézpénzzel és ezüstpénzzel volt tele. Egy darabig rejtegette a felesége előtt, de végre is föltűnt az asszonynak, hogy a táska olyan nehéz, és hogy csörömpöl.

Vallatóra veszi a poétát, hát kiderül, hogy az öregúr, akárhányszor fizetnie kellett, mindig papirossal fizetett, s amit így visszakapott, nem ismervén a pénznek az értékét, egyszerűen belecsapta a kofferjába.

Ez volt az alapja az ő úgynevezett numizmatikai gyűjteményének, amit annyian megcsodáltak a múzeumában.

Nem született az öreg pénzembernek, se gazdálkodónak. A háztartás és gazdálkodás a jóságos és szorgalmas asszony gondja volt. Ő maga politizált, verselt és vadászott.

De a vadászata is inkább kóborlás volt, mint vadászat. Akinek olyan eleven szíve és szeme volt a természet szépségei iránt, mint őneki, annak a vadlesés sem lehetett a fő mulatsága.

A háza mindamellett tele volt szép agancsokkal. Taplósipkát viselt, és az íróasztala egy sok száz esztendős tölgyfának a dereka volt. Csak éppen hogy meggyalultatta a tetejét.

A taplósipkáról jut eszembe még egy történet. Ezt Szabó Endrétől hallottam.

Szabó Endre, mint afféle poéta, fiatal korában meglátogatta az öregurat.

Szemere szívesen látta őt. Nem bocsátotta el éjszakára se.

A fiatal poéta aztán egész éjjel hallotta, hogyan tüszköl és köhög a szomszéd szobában az öregúr.

- No, hogy aludtál, öcsém? - kérdezte másnap Szemere a vendéget.

- Én csak jól aludtam - felelte Szabó Endre -, de Miklós bátyám talán meghűtötte magát?

- Hallottad, hogy köhögtem?

- Hallottam ám.

- Nem voltam én beteg, öcsém, soha. Hanem az este pipázva feküdtem le, aztán hogyan-hogyan sem, egy szikra ráhullott a taplósipkámra. Az füstölt, az átkozott! El nem tudtam találni, mi a bajom. Reggel, mikor föl akarom tenni, akkor látom, hogy hamu-sipka.



KOHÁNYI TIHAMÉR

Az amerikai magyarságot mindig a nemzet elveszett részének tekintettük. Aki kiment Amerikába, annyi, mintha meghalt volna. De immáron annyira szaporodott az Amerikába veszett magyarság, hogy sokkalta több, mint amennyit Árpád vezetett ide Ázsiából.

Hüledezve olvastuk, hogy egy millió magyar él a földteke másik felén!

És íme, ezelőtt néhány évvel megindul egy zászló a magyar földről, s megyen át az Óceánon Amerikába.

- Emlékeztek-e, elszakadt magyarok, erre a három színre?

Az idei tavaszon, hogy vészfelhők tornyosultak a haza egére, megjött a felelet:

- Százötvenezer magyar áll készen arra, hogy átkeljen fegyverrel az Óceánon!

A történelem valamikor kutatni fogja, hogy ki volt az az ember, aki az Amerikában szerteszéjjel élő magyarságot egybe bírta szedni; aki az egybeszedett magyarság szívét visszafordította az óhaza felé.

Megkönnyítem a történelem dolgát, amidőn közlöm e lapokban annak a honfitársunknak a nevét, aki e történelmi jelentőségű munkát cselekedte és cselekvőn folytatja manap is.

Kohányi Tihamér régi, Sáros megyei magyar családnak az ivadéka. Korán árvaságra jutott. Iskoláinak elvégeztével a jogi pályára készült. De mint a fészek madaraival szokott történni, ha korábban kiszállnak, hogysem a szárnyuk megerősödne, ő is tanácstalanul, tévedezve kezdte az életet. A cimborák irányították. A cimborák kártyáztak. (Hol nem kártyáznak a cimborák?) Tehát ő is kártyázott. Elkártyázva eleinte a havi pénzeit, azután az örökségét, aztán a rokoni segítségeket, aztán a szülői szeretetét, végül minden hozzáfűzött bizalmat és reménységet.

A család már úgy gondolt reá, mint elveszett tagjára. Pénzt nem adtak többé neki. Ha említették olykor, bizony nem mosolyogtak a nevére.

Tihamér kártyázott tovább. Élni miből élt, maga se tudta. Néha bement a Függetlenséghez, Verhovay lapjához, vagy az Egyetértéshez, Csávolszky lapjához, és összeírt egynéhány forintot. De sok hasznát ott se látták. Azt mondották róla: Ennek az embernek két bal keze van!

Huszonhat éves korában végre sok korholásra, biztatásra, meg hogy az anyjának valahára örömet okozzon, nekifogott, hogy az utolsó államvizsgát is maga mögé tegye. Aznap a család talán izgatottabb volt, mint ő. "No hát Tihamér mégiscsak emberré válik!"

A nevelőapja - ma is élő, nyugalmazott altábornagy - Budapestre utazott, és egy hotelben várta a vizsgálat végét. Délelőtt tíz órára volt az kitűzve.

Elmúlik dél is, délután is. Tihamér nem jelentkezik. A nevelőapa elindul a keresésére, az utcán találkozik vele. Tihamér sápadt és dúlt arcú.

- Te megbuktál, Tihamér!

Tihamér legyintett:

- Rosszabb történt velem.

- Micsoda?

- Pofon ütöttem a vizsgáló-tanárt.

Azzal elmondja, hogy negyedórával korábban ment a vizsgálatra, mint kellett volna. Két jogásztársa áthívta az Elkedbe egy pohár sörre. A sör árát kártyán intézték el. A vizsgáló-tanár is belépett. Meglátta őket és rosszalló szavakat mondott. Tihamér visszapattogott. A tanárt elfűtötte a harag. Egyre hevesebb szavak következtek, s végül egy elhamarkodott mozdulat.

Az öreg katona a fejét csóválta:

- Hát mármost mi lesz? Azt tudod, hogy tőlünk többé nem kapsz egy krajcárt se!

Tihamér gondolkozva nézett maga elé, aztán fölemelte a fejét:

- Kimegyek Amerikába.

Három nap múltán már hajón ült. Pénzt a család nem adott a kezébe, de mégis küldöttek hatvan forintot a New York-i magyar konzulhoz. Ott átveheti, aztán lássa, hogy hogyan boldogul.

Kohányi megérkezett New York-ba. Angolul nem tudott. A várost nem ismerte. Ajánlólevele nem volt senkihez. Mindössze útközben egy kiskereskedő írt föl neki egy címet, egy magyarországi származású, New York-i szatócsnak a címét. Az majd eligazítja valahova.

De hát hogy lehet így Amerikába menni?

Kohányinak volt egy kincseket érő, ősi öröksége, amiről ő maga se tudott. Azt az örökséget a vérében hordozta. Az az örökség volt a bátorság.

Még itthon eltökélte, hogy nekivág az életnek. Vállal minden munkát, és nem csügged a sorsnak semmiféle nyomása alatt se.

S vállalt minden munkát. Dolgozott szénbányában, söpört havat, házalt magyar könyvekkel, hajtott lovat, szögezett ládákat, még szakácsságot is vállalt volna, de az csak egy napra sikerült neki, szóval mindent dolgozott, mindig dolgozott, s mindennapra megvolt a kenyere.

Két évig tartott a nehéz életküzdelem (rémregényekbe és bohózatokba illenek a részletei), mikor végre a szerencse olyan helyre lépteti, ahol éppen azon tűnődik két magyar ember, hogy valami megindított magyar hetilapocskát meg kell szüntetni, s a nyomdát el kell licitálni.

Kohányi legott vállalja a lap fenntartását. Átadják neki ingyen és örömest. A lap közönsége kevés, de Kohányi maga szerkeszt, maga szed, maga nyomtat, maga írja a címszalagokat, és maga hordja ki a lapját.

Az olvasók kezdenek érdeklődni, szaporodni. A lap elhagyja a betegágyat, kezd a maga lábán élni, erősödni. Azonban a lapnak sok az adóssága. A hitelezők, mihelyt megérzik, hogy egy kis vér szállott a vállalatba, legott ellepik és szivattyúzzák. Mindegyik látni akarja a pénzét, mert nem bíznak abban, hogy magyar lap ottan megélhet. Pert indítanak, hogy Kohányi azonnal fizesse ki a lap terhét. Kohányi nem ismeri az ottani törvénykezést. Három napra elutazik. Mikor visszatér, a nyomdája helyén üres terem ásít reá. Lefoglalták, elvitték mindenét, még a csirizes tálat is.

Kohányi úgy áll a hosszú munka után, mint az a gazda, akinek a jég aratás előtt való napon veri el a termését. Elmegy az angol ügyvédhez, az elsőhöz, akinek a névtáblája a szemébe akad. Elmondja, mi történt vele.

Az angol nem fogadja el a pört, de megtetszik neki a munkának élő, komoly ember. Ad neki írás nélkül kétszáz dollárt, hogy a lapot újra megindíthassa.

Kohányi mesés szorgalommal állít újra nyomdát, gyűjti az olvasókat, és csinálja a lapját még buzgóbban, mint előbb.

Kezdetben kis jelentéktelen hetilap, de értelmes ember szerkeszti, aki ismeri az amerikai magyarság életét a bányamunkától az üzleti munkáig. Ismeri az ottani viszonyokat, és ismeri a hazai viszonyokat is. A magyarságnak nemcsak hírekkel szolgál, hanem erős politikai érzékkel iparkodik azon is, hogy az amerikai népek közé méltó módon illessze be őket. A lap évről évre bővül, javul. Az egyre szaporodó magyarság az ő lapja köré csoportosul. Háromezer kilométernyi távolságokba is járatják.

Az utóbbi évben már Kohányi lapja napilap. Akkora, mint a párizsi Figaro, de még bővebb is. A szedőgépei vagyont érnek, s ő maga az amerikai magyarságnak összetartója, szellemi vezére, akinek szavára millió magyar hallgat, s akinek erejére nemzeti politikai missziót bízott a sors.

Az ő szívében született az az ötlet, hogy az óhaza küldjön zászlót az újvilágban élő magyarságnak.

Itthon nem is tudják, hogy mi ott az a zászló! Csak a Mohamed zászlója lehet olyan szent, mint az a hazulról küldött. Az amerikai magyarok napokig tartó vasúti távolságokból is odautaztak, a zászlóhoz, hogy lássák, lássák könnyes szemmel, és megcsókolják.

Kohányi ötlete volt az Amerikai Nemzeti Szövetség is, amely egy táborba vonta az Amerikában élő magyarságot az itthoniakkal.

Az ő lapja valósította meg azt a gyönyörű gondolatot is, hogy Clevelandban Kossuthnak szobra álljon. Szegény magyar munkások filléreiből gyűlt össze az a szobor. S épp így gyűlt össze az ő nemes buzgalmából az a tekintetes amerikai szobor is, amelyet az ottani magyarok hálából ide Budapestre állítottak.

Ez a Washington-szobor itt Amerika felé néz, s ezt a gondolatot sugározza oda: "A magyarság kis nemzet, de becsülésre érdemes!"

Kohányi Tihamér ebből a sugárból megérdemel annyicskát, amennyi legalább a nevét megvilágítja a nemzet előtt.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : A BOROSTYÁNPIP  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2679
  • e Hét: 2679
  • e Hónap: 82237
  • e Év: 2023517
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.