Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 10:55:03, kedd
 
  Gárdonyi Géza
VAJDA JÁNOS ALBÉRLŐJE



Valami mérnökféle, kedves úriember járt egyszer nálam, - van már vagy tíz éve. A nevét, bizony sajnálom, elfeledtem. De a beszélgetésünkben elmondta, hogyan ismerkedett meg Vajda Jánossal. Azt nem felejtettem el.

Papirosra azonban mégse tettem a történetét. Semmiségnek gondoltam, afféle szappanbuboréknak, amely egy percre gyönyörködtet, s mindjárt vége is.

Hanem a napokban olvastam az angol Buckle-nek a dicséretét, hogy a historikusokat ő szoktatta el az anekdotázástól. Hát - mint Eötvös Károly mondaná - derék ember volt, okos ember volt az a Buckle, de ebben mégis hibázott.

Mert hiszen igaz, hogy merőben anekdotákból nem való történelmet írni, de maradjanak meg azért az anekdoták is. A kalács is jobb ízű, ha itt-ott mazsola van benne. Meg aztán a történelemben a legkisebb anekdota is úgy világosít, mint a fényvetítőgépek.

Az irodalom történetében is.

Eszembe jutott az a kicsiség is Vajda Jánosról. Mennyivel jobban elém hozza azt a zord poétát, mint azok a szélesen tudományos értekezések.

Íme, ahogyan elmondta:

Ismertem én kérem Vajda Jánost is. Igaz, hogy csak egyszer beszéltem vele életemben, de másodszor már nem is kerestem rá az alkalmat.

Akkor történt ez, mikor az utolsó technikai évemre mentem fel Budapestre.

Délben érkeztem oda. És hát persze először is lakást kerestem.

Ahogy kilépek a Nádor hotelból, mindjárt ott kezdem meg a kapucédulák olvasását. Nézek is vagy három házban afféle szobácskákat. Nem nekem valók.

Megint egy kapu, megint cédulák rajta. Az egyik fehér, új cédula, friss írás rajta:

Tiszta kis szoba, úriembernél, úriembernek kiadó. Olcsó. II. emelet 16.

Hm. Furcsa.

Nézem bent a kapu alatt: ki lakik a II. em. 16-on?

Olvasom: Vajda János.

Csak eldöbben a szívem: micsoda szerencsés nap ez! No, kibérlem, akármilyen! Kibérlem, akármennyibe kerül is!

Kettesével ugráltam át a lépcsőket, hogyha netán valaki éppen nézné a szobát, ráígérjek, eléje vágjak. De hátha máris másé a szoba, s a cédulát csak ott felejtették?

Aggodalmas sietséggel keresem a 16-ot. Megtalálom. Konyha. Egy idős, cselédféle asszony mosogat benne.

- Jónapot. Kiadó még az a szoba?

- Kiadó - feleli alázatos szemmel. - Meg tetszik nézni?

- Megnézném.

- Húsz forint.

- Megnézem.

- Hát tessék előbb várni: szólok előbb az úrnak.

S megtörli a kezét. Óvatosan nyitja a kilincset, bekandít, aztán bemegy.

Engem otthagy a konyhán.

Rendbe szedem a kabátomat. Tapintok a nyakkendőmre. Megsimítom a bajuszkámat. Pillantok a cipőmre is: poros-e? Állok áhítatos várakozással.

Dörmögést hallok bent. A szívem dobog. S hallom is a szavakat:

- Hát csak győjjön.

Az asszony megnyitja az ajtót.

- Tessék, ifiúr - mondja alázatosan.

S megy előre lábujjhegyen, mintha beteg mellett járna.

Szalonféle szobácskába lépek. A szemem egyszerre Vajda Jánosra tapad. Ott ül a díványon az alacsony szobácskában. A díványnak a közepén ül. Hamuszínű hálóköntös van rajta, s előtte az asztalkán feketekávés csésze, a csésze mellett hímzett házisapka. Csibukozik.

- Alásszolgája - rebegem olyan meghajlással, mint a kisdiákok szoktak a professzorok előtt.

Valamit dörmög. Biccent is a fejével. Csak úgy szemszögletből pillant rám. Aztán elnéz mellettem. Sunyorgó szemmel néz az ablakra, mintha versről gondolkodna.

- Tessék - mondja halkan az asszony.

S megy tovább előre. Kinyit egy ajtócskát.

- Ez az.

Nyomorult kis zug. Udvari, egyablakos. Látszik, hogy a túlsó lakásnak a cselédszobája volt valamikor, de a nagy lakásokból aprókat csináltatott a tulajdonos.

A szobában egyébiránt semmi sincs, csak egy rossz vaságy, meg egy sárga asztalka, amelynek a festése már megvedlett. No meg egy rossz nádszék. Olyan szobát nyolc forinton is lehetett bérelni abban az időben.

De én nem is igen néztem, csak éppen forma kedvéért.

- Jó lesz - mondottam -, bérlem.

- Hát akkor a költő úrral tessék beszélni.

S bevonta az ajtót, visszatért lábujjhegyen a konyhába.

Én csak álltam a költő úr előtt. A szívem dobogott. Az inam remegett.

- A szoba éppen nekem való - rebegtem tisztelettel.

- No derék - szólalt meg nyájasan -, derék. És látom: ön rendes fiatalember.

Megszippantotta csibukját.

- De hát kicsoda maga?

Mondom a nevemet, és hogy technikus vagyok.

- Technikus. Derék. Technikus: jó pálya. Megegyeztek Katival a szoba árában?

- Meg, kéremalássan. Húsz forintot mondott. Tessék, mindjárt ki is fizetem.

Elővontam a tárcámat, és eléje tettem illedelmesen a két bankót az asztalra, mintha két tojást tettem volna oda.

- Tessék.

Sunyorít a pénzre, és sunyorít rám is.

- No derék. Tehát ön itt fog lakni. Ez a szoba az öné. A másik ott az én hálószobám.

- Igenis, kéremalássan.

- No derék. Hogy híjják?

Megmondom megint a nevemet.

- Mi az apja?

- Kasznár, kéremalássan.

- Kasznár. Derék. Kasznárság: jó pálya. A föld javaiban él. Jó pálya.

- És ha lehet - mondtam alázatosan -, mindjárt be is költöznék.

- Mindjárt? - kérdezte megütközve.

- Ha lehet. Mert hotelben lakom.

- Lehet - mormogta elkomolyodva -, lehet. Megfizette: lehet. Tehát már lakóm. Jön, megy. Amikor tetszik.

S elborultan nézett maga elé. Mintha csak magában morogna, ismételte:

- Jön, megy, amikor tetszik.

Fölemelte a fejét, és szigorúan nézett:

- Járnak ide majd barátjai is?

- Nem, kérem, nem fognák járni.

- Mert azt nem szeretem.

- Nem fognak járni.

- De talán van leány-ismerőse, vagy másféle nő?

- Nincs, kérem.

- Mert azt nem szeretem.

- Nincs, kérem.

- Akkor hát ön jár hozzájuk, és kimaradoz. Későn tér haza.

S aggodalmasan pillogott.

- Nem maradozok ki, kérem.

- Hát én azt nem is tűröm. Nem tűröm, hogy későn járjon. Hogy itt ajtókat nyitogasson, kopogjon, zörögjön, dörögjön...

- Kérem, én...

- Deiszen tudom én: az ilyen fiatal sihederek ki-kimaradoznak, rendetlenkednek, lumpolnak, betyárkodnak!

Fölkelt, és a szeme kigyulladt a haragtól. A haja, a szeme, a szemöldöke, bajusza csupa tüske, csupa fehér tüske. A szeméből szinte kék szikrák lövelltek reám. Egyre dörgőbb haraggal folytatta:

- Semmi kíméletet, semmi tisztességet nem ismernek!

- De kérem - mentegetődztem alázatosan.

- Hazudik, ne is szóljon, mert hazudik! Látom én mindennap a Fiume kávéházban a mai fiatalságot: már reggel kilenc órakor biliárdoznak! Haszontalan, léha fráterek! Maga se különb! Nem is alkuszik arra a szobára. Csak fogja a pénzt: ideveti az asztalra. Amit az apja verejtékes munkával keres! Hajnalban kel az apja, lót-fut, mint a komfortáblis ló, még pihenése sincs! És az ilyen ficsúrok csak úgy szórják! Mintha boglyában állna a bankó otthon! "Húsz forint. Itt van. A szoba az enyém." És itt keresztül-kasul jár rajtam azér a nyomorult húsz forintér: itt jön-megy, mintha az övé volna az egész ház! Leül és badarságokat mond nekem, hülyeségeket, butaságokat! Itt kopog, itt krákog, itt részegen dülöngőzik! Hallatlan ripőkség! Hallja maga: ide ugyan be nem hozza a ládáját! Itt a pénze! Takarodjék innen, haszontalan fráter, hitvány himpellér!

Ma se tudom, hogyan jutottam ki abból a szobából. Még csak annyit hallottam mögöttem, hogy a vihar a gazdasszonyra fordult:

- Kati, ostoba lúd! Miket tanácsol maga nekem!? Micsoda szamárság! Vegye le azonnal azt a cédulát a kapuról!



A PÁSZTOR

Elvira kisasszony tizennyolc éves volt, mikor Bécsből hazakerült.

A regények és operettek régen kívántatták már vele a boldog, szép falusi életet.

Különösen sokat álmodozott a pásztorokról, akiket a poéták úgy tüntetnek fel műveikben, mint a világ legboldogabb embereit, akik egyebet sem tesznek, mint furulyáznak és szerelmeskednek.

Amint hazaérkezett, első dolga volt kimenni az erdőszélre, a pásztorhoz.

Magas, ragyás fickó volt ez. Első pillanatra bizony visszatetsző, de Elvira azt gondolta magában, hogy csak őneki szokatlan.

Mikor Elvira hozzáérkezett, megemelte a kalapját.

- Ugyebár kegyed pásztor? - kérdé nyájasan.

- Az vónék, kérem átossan, birkapásztor, de mán minálunk csak úgy mondják, hohhát: juhász.

- És kegyednek is van subája?

- Van, könyörgöm ássan, egy ócska szűröm a hodályba, de mán igen rongyos.

- És csakugyan be van a szűre ujja kötve?

- Nincs biz a, könyörgöm, mer kirágta a zujját az kutyám, teccik tunnyi, szalonna vót benne, meg oszt ides málé, hát azér.

Elvira kissé kedvetlenebbül folytatá:

- Szabad kérnem, hogy mutassa meg a furulyáját?

- A furulyámot? Vót egy jó hosszú, de összetörtem a Trücsök Pesta fejin, mikó verekedtünk.

- A rózsája miatt, ugye?

- Rózsám miatt? Dehogyis, könyörgöm: bort ittunk a kocsmában, aztán rálépett az a nagy lábujjomra, hát azér.

Elvira még kedvetlenebbül kérdezé:

- Van önnek rózsája?

- Mán hogy ugye szeretőm? Most éppen nincs, hanem vót egy rücskös, hanem eehagyott.

Elvira azt hívé, hogy valahára megtalálja a poétikus oldalt, miért is mohón kérdé:

- És ön nemde sokat búsult?

- Nem én, könyörgöm. Ittam egy félliter törkőpályinkát, osztán jól eevertem a Trücsök Pestát, aki miatt elhagyott, be is tettek érte a dutyiba.

Ezeket mondva belenyúlt a juhász egy hólyagzacskóba, aztán, amit kivett, azt a foga mellé tette.

- Mit eszik ön? Talán teát?

- Nem eszem én, könyörgöm, semmit.

- Hát talán orvosságot vett be?

- Nem biz én, könyörgöm, csak ekkis jóféle bagót támasztottam a pofám mellé, hogy meg ne büdösödjék a szájam.

Elvira sohasem kereste többé a regényes pásztorokat.



"NEM KÖZÖLHETŐK"

A lapok szerkesztői üzenetei között gyakran megjelenik ez a vastag betűkkel szedett, két szó, s utána meg dőlt betűkkel egynéhány novellának, tárcának a címe.

Éretlen koromban nekem is izentek így, s talán mindnyájunknak, akik írók vagyunk és akik nem találjuk titkolni valónak, hogy kezdetben mi is csak zöldek voltunk.

Igen: a "Nem közölhetők" tömegében ott volt a mi alkotásunk címe is, ott volt a csöndes leszamarazás, ami ellen apelláta nincsen.

Mivel vigasztalja magát ilyenkor az ember, ha nem azzal, hogy bizonyosan nem olvasták el a szerkesztőségben a munkát, mert nincs név és nincs protekció. Ha elolvasták volna, bizonyosan megizenték volna azt is, hogyha nem közölhető, hát miért nem közölhető. Ha rossz, hát mi a rossz benne?

A névtelenség és protekció nélkül való állapot szomorúnak tűnt föl: hetekre, hónapokra elvette a kedvünket az írástól.

De aztán megint csak jött egy óra, amikor megbuzgott a forrás, és hát írtunk, megint csak írtunk. Megtörtént ilyenkor, hogy olyan megfigyelések és gondolatok tolakodtak a tollunk alá, aminőket még sohasem olvastunk. Hohó, ezt ki kell húzni! Ezek azok a fattyúhajtások, amik miatt a "Nem közölhetők" tömegébe került a minap a dolgozatunk. Úgy kell gondolkozni, mint a nagyok: Jókai, Garai, Vas Gereben, Petőfi, Mindszenty és egyéb tiszteletreméltó stb.

Azt hiszem, az iskola nevelte belénk ezt a fölfogást. A Gönczy Pál ábécéjétől kezdve Homérosz Iliászáig mindig arra hajlították a mi növendék lelkünket, hogy csak az ér valamit, ahogyan a nagy írók gondolkoztak, s a mi fölfogásunk csak akkor helyes, ha a nagyokéval megegyezik. Mi természetesebb, mint az, hogy a magunk feje szinte alkalmatlanná vált, mikor nem tudott azonosulni az érdemes fejek gondolkozása módjával; a szemünket hibásnak találtuk, mikor nem olyannak láttuk az életet és a természetet, mint a nagyok szeme.

A minták, az örökös minták!

Az egyik könyv előadta a költőket és írókat századok szerint, Lévay Józsefig. Őutána már a tartalomjegyzék következett, tehát több magyar író nincsen a világon.

A másik könyv elsorolta az írás műformáit: a kötetlen és kötött alakot, a beszélyt, a röpdalbeszélyt, a zengzetet, bökverset, gúnyort és mindenfélét a malajádig és makámáig, a hím és nő-rímet, a jámbust, trocheust, hexametert, pentametert, octometert meg minden elképzelhető mesterkedést, ami az írás művészetére szükséges.

Ha valaki azt mondta volna közülünk: ez az egész tudomány nekünk magyaroknak hiábavalóság, az első és fő törvény az írásban az, hogy mindenki úgy írjon, amint gondolkozik! - azt hittük volna, megbomlott.

Melyikünk is mert volna például a szerelemről, az éjről, tavaszról, őszről, szóval a művészet örök témáiról másképpen írni, mint ahogy a megdicsőült írók írtak!

Honnan tudtuk volna, ha sem a könyv, sem a professzor nem magyarázza, hogy a művészet gyakorlásának első föltétele a regulák félretevése! Kell ismerni a regulákat, de nem szabad közöttük maradni. Akiben teremtő erő van, teremt az magának regulákat is. Soha még művész regulák által nem lett naggyá, mert az igazi művészet előbb jár, mint a regula, s a regulákat csak azok szedik föl a nyomában, akik hátramaradtak.

Persze, ezt még soha professzor el nem mondta és le nem írta a növendékeinek. Így történik aztán, hogy az ócska bálványok árnyékában nem nőhetnek pálmák.

Pedig mindenkiben van magva a művészeteknek, és én hiszem, hogy ha a nemes irányú szocializmus idővel emberül való éléshez juttat minden embert, alig lesz olyan, aki a benne szunnyadó művészi erőt heverni hagyja. Mindenki fog verset írni, zenélni, szobrászkodni és festeni, mindenkiben megvan a képesség, ha többre nem, egyvalamelyikre a művészetek közül, s ha több nem, annyi, hogy a saját lelkét gyönyörködtesse vele.

De most ez lehetetlen.

Az iskolák volnának azok, ahol az emberben lappangó művészi erők először kibontakoznak. De az iskolákra még a német sablonok ócska keretei nehezednek; regula-tömő, testsatnyító intézetek, s maguk a professzorok minden reform-törekvésükkel egy kétségbeejtően korszerűtlen, nemzeti mivoltunk iránt vak és minden okosság nélkül való, úgynevezett tanterv-kötelékeibe kényszerítve nem tarthatnak lépést a korral a tanításban.

Az Eötvös báró idejében összetákolt, német szabású tanterv folytán úgy nevelődik nemzedék nemzedék után, mint a kerti pázsit: egy fűszál sem nőhet föl a maga erejében, mert mindig nyírják. Pedig az én jámbor nézetem szerint az a tanterv lenne a nekünk való, amelyikben minden egyes embernek a maga ereje szerint való kifejlődése lenne lehetséges.

Mert a mi nemzetünkben értékes erők szunnyadnak, és ezeknek az erőknek már az iskolákban fölszínre kellene kerülniük, gondozást találniuk, hogy az életben aztán teljesen megérhessenek.

De nálunk ebben a tekintetben csak a véletlenség dolgozik.

A tizenkilencedik század folyamán mindössze két olyan író magasodott föl közöttünk, aki a világirodalomban számot teszen. Az iskolának egyik sem köszönhet semmit a nagyságából, mert egyik sem úgy írt, amint az akkori iskolák tanítottak.

És ma ott állunk, hogy az olvasóközönség az ő föllépésük óta megtízszereződött, a sok hírlap meg szűkében van az írónak.

De hát ki tudja ezt? A hírlapok bizony nem írják ezt ki az apróhirdetések közé.

Soha olyan örömmel nem nyúltam munkához, mint mikor egy fővárosi, kiváló napilap rám bízta, mint belső munkására, a tárcarovat rendben tartását.

Még akkor magam is azt hittem, hogy a szerkesztőségekben nem olvassák el a névtelenek munkáit, és hogy emiatt nincs annyi kiváló írónk, mint kellene.

Bezzeg nem maradt az én kezem alatt elolvasatlanul egy kézirat sem. Az alatt a másfél év alatt, míg ezt dolgoztam, legalábbis háromezer novella, tárca és más efféle munka fordult meg az asztalomon. Úgy lestem folyton a csillagok megjelenését, mint aki először ül a teleszkóphoz, s mondhatom, hogyha akkor csak egy valamirevaló tehetség is jelentkezik, azt én diadalkocsira ültetve, trombitaharsogás között hozom be az irodalomba.

De nem jött senki.

A munkák, amik hozzám érkeztek, olyanfélék voltak, aminőket én írtam az iskola hatása alatt. Sehol egy eredeti gondolat, sehol egy maga fejével gondolkozó, maga szemével néző ember. Mintha agyvelő helyett spongyát hordana mindenki a fejében, spongyát, amely mindent felszí, ami az iskolai könyvekből s az idegen irodalmakból eléje kerül, és zavaros valamit bocsát vissza, anélkül, hogy a maga lelkéből, a maga színeiből, hangjából, véréből adna hozzá.

Azt, hogy magyarul milyen kevesen tudnak, nem is említem. A szobrász megválasztja a márványt, a festő a vásznat, a zenész a hangszert, mielőtt munkába fogna, csak aki ír, az nem találja szükségesnek, hogy tiszta, erővel teljes, józengésű nyelven írjon.

És azt láttam, hogy ki minél több iskolát végzett, annál nehezebben szabadul föl a regulák és minták békói alól, és annál képtelenebb a maga fejével dolgozni.

És ekkor értettem, honnan van az, hogy amikor olyan író jelenik meg az irodalomban, aki a maga gyümölcsét termi, mennyi a tolvaj, és mennyi az utánzó.

Az utánzók nagy raja fölkél rögtön, és halad minden eredeti tehetség nyomán, amint az új utat kezd az alkotások világában. Széles, sivatag országúttá tapossák ösvényét; majmolják járását, feje hordozását, és fölszedik szétszórt kincseit. Nincs olyan eredeti gondolat, amely azonnal föl ne lenne kapva, átgyúrva és elkoptatva az utánzók kezében. Századokon át táplálkoztak az ilyenek a görög és római klasszikusok gondolataiból, s mint a hamis pénzverők utánozták, fogyasztották, koptatták, szinte megsemmisítették azok aranyait.

Nem valami titkos természettörvény biz az a hullámvonal, amivel Bodnár Zsigmond heurékázik évek óta, hanem egyszerű, természetes váltakozása az újnak a megunottal. Mert az utánzók unottá és csömörletessé teszik mindig azt, amivel egy-egy kiváló erő a maga idejében új és érdekes. A Hugo Victor romanticizmusát annyira émelygőssé tették az utánzók, hogy a realizmusnak, mint valami korhelylevesnek, el kellett következnie, s most meg, hogy ezt is ellepték és kiforgatták művészi valójából, ismét az idealizmusnak kell előállania, hogy tündérfátyolt borítson a szemétdombbá változott naturalizmusra.

És az olyan nagyerejű elmék, mint Petőfi! A mesterkéltség idejében választhatott-e ő más utat, mint a természetesség útját, hogy azon lobogtassa zsenijének lángjait! Olvassuk csak az ötvenes évek szépirodalmi lapjaiban, mennyi Petőfi-szerű alak tolong a nyomán fölszínre, akik előtte nem léteztek s utána nem fognak létezni. De ha egyenként nem is tudtak nyomot hagyni maguk után, mint tömeg hatottak az irodalom fejlődésének irányára, mert tíz-húsz év nem tellett belé, el kellett vala fordulnia az írás irányának a nemzetiestől, annyira elzöldítették az utánzók.

Pedig hát semmi se volna könnyebb, mint már az iskolákban belenevelni a fejlődő nemzedékbe, hogy az írás művészetének regulái között első helyen a következőket ismerjék:

Ahogy minden embernek más az arca, más a lelke is, és így más a fölfogása, más a nézete, másnak kell lennie az írásának is. Mindenki úgy írjon, ahogyan gondolkozik, és a regulákat, mintákat csak alapismereteknek tekintse, ne pedig ólomboltozatnak, amelyen túlemelkedni lehetetlen. Író mindenki nem lehet, aminthogy a festészetre, zenére, szobrászságra sincs meg mindenkinek a képessége, de valamelyik művészetre minden emberben van tehetség, aki nem nyomorék elmével született - és az írás művészetére van a legtöbb.

Petőfi-méretű író mindenki nem lehet, de a legkisebb tehetségű író is adhat kincseket a nemzet értelmi fejlődéséhez, ha a maga lelkéből a magáét adja.

A "Nem közölhetők" érzékeny olvasói tehát abban próbálják meg először magukat, hogy képesek-e az utánzás elhagyására, tudnak-e megállani és járni a maguk lábán, tudnak-e másképpen látni és másképpen gondolkozni, mint azok, akik előttük írtak. Mihelyt írásközben azt veszik észre, hogy a papírra tett gondolat már élt a világon, ha más formában is, azt irgalom nélkül törüljék. Ne legyen a bokrétában egy szál virág se, amely nem a saját kertjükből való.

Ez eleinte nehéz munka, de ha gyakori próbálgatással sem sikerül, tudják meg, hogy írásra való képességük nincsen. Ha aztán, aki ennek a megismerése után is ír, az hasonlít ahhoz a sánta ismerősömhöz, aki a legdühösebb táncos a világon, de a legnevetségesebb is.

Az írásról, mint művészetről, valahára tisztának kellene lenni az általános fölfogásnak. Aki nem tud hegedülni, bizonyos, hogy nem lép a nyilvánosság elé hegedűvel, s aki nem ismeri a formákat, nem izzad azon, hogy a szoborpályázatokon részt vegyen. Csak az írás az, amelyről mindenki azt hiszi, hogy nem kell rá egyéb, mint egy csomó könyvnek az elolvasása, meg egy ajánlás a szerkesztőnek, hogy a megírt valamit adja nyilvánosságra.

Pedig a sok olvasás csak a hernyófajokat juttatja eszembe. Minden hernyó levéllel táplálkozik, de nem mindegyik ereszt selymet attól, csak aki arra termett.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : VAJDA JÁNOS AL  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1315
  • e Hét: 19938
  • e Hónap: 65010
  • e Év: 2006290
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.