Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 11:03:14, kedd
 
  Gárdonyi Géza
A DAL KELETKEZÉSE



Bevezetésül az Új Idők zenemellékleteihez

Mi volt előbb: a zene-e vagy a dal? - ezen gondolkodom.

Az első ember első dala. Ezt lenne érdekes hallani a fonográf tölcséréből.

Mert hogy első ember is volt, meg első dal is, azt talán nem vonja kétségbe senki.

Én éppúgy tisztelem Darwint, mint Mózest, s nem tartom fontosnak azt, hogy agyagból formálódott-e az első ember, vagy hogy a kiválás törvényei szerint állott elő. A fő az, hogy egy mi-formánk-élő egyszer itt találta magát a föld színén, és akadt párja is.

Fogadjuk el, hogy ez ugyanaz az ember volt, akit Ádám néven emlegetünk, a párja meg ugyanaz a nő, akit Évának nevezünk, és hogy ez a két teremtés ős-szülője minden embernek.

Tehát Ádám és Éva.

Ádám fiatal ember. Nem tud se írni, sem olvasni. Beszélni se tud. Meztelen barangol az erdőkben. A vállán dorong van. Élelmet keres. Olykor fenevadakkal küzd meg. Erősebb az oroszlánnál is.

Ádámnak két árnyéka van: egy barna meg egy rózsaszínű. Mind a kettő vele jár. A rózsaszínű árnyék Éva. Ez is fiatal. Ez se tud beszélni. Megyen mindenütt szótlanul Ádám után. Segít neki az élelemkeresésben, és neki nyújtja a legjobb falatot. Segít az állatokkal való viaskodásban, és beköti Ádám sebeit lapuval, fahánccsal.

Kóbor életet élnek. Csak délben pihennek le, mikor legforróbb a nap, meg éjjel, mikor minden nappali állat nyugalomra tér.

Ilyenkor vagy valami fán keresnek alvóhelyet, vagy valami sziklás hely mélyedésében. És hallgatják az éjjeli madár énekét.

Hallgatják.

És íme, egy napon gyermekük születik. Várták-e, tudták-e, hogy gyermekük lesz? Aligha.

Csak örvendő bámulással meresztették raja a szemüket.

Ekkor megmaradtak a legjobb szikla-mélyedésben, és Ádám füvet hordott a fészekbe.

Talán mikor ez a gyermek elaludt az anyja keblén, akkor hangzott föl az első dal. Éva dalolt. Valami egyszerű, monoton ének lehetett, hasonlatos a macska dorombolásához, vagy a jérce káricálásához. Talán ő maga se vette észre, hogy dalol. Csak dalolt, dúdolgatott.

És Ádám hallgatta. Boldog némasággal hallgatta, és mindkettőjük tekintete a gyermeken pihent.

Volt-e ennek az éneknek szövege?

A mi beszédünk szerint nem. Az ő beszédük szerint: igen.

A dal azt mondta:

- Aludjál, kicsinyem, aludjál...

A dal napról napra bővült. Talán már egynéhány nap múlva így bővült:

- Aludjál, egyetlenem.

Még később, mikor már a gyermek is gőgicsélve utánozta anyja dalát:

- Dalolj, madárkám, dalolj, csiripelő fiókám, dalolj.

És Ádám hallgatta mindakettőjük dalát.

Lehet, hogy ez a gyermek nem soká élt. Az ősidőkben több gyermek elpusztult, mint ma. Akkor az anya fájdalmából új ének fakadt. Csakúgy énekelt ő könnyes arccal, mint ma a nép asszonyai:

- Ébredj föl, virágom! Nyisd föl a szemedet, egyetlenem! Nincs már nekem örömem ezen a világon!

Ádám pedig fájdalmas némasággal nézte a gyermeket és hallgatta az asszonya jajongását.

Ez a két dal lehetett a dallamok elseje. Két dal egy ajkon, de két forrásból. Egyik forrás a boldogság, másik a fájdalom.

A későbbi gyerekek már dalolva nőttek föl. Utánozták a kakukkot, a békát, a tücsköt, a kakast, a rigót, fülemülét.

És ezeknek az utánzásoknak a változataiból született meg a szerelmi epedés dala, mikor az őslegény, ősleány egymásért sóvárgott.

Az a szerelem nagylángú lehetett, mert egyik sem tudta, hogy az, amit érez: szerelem.

A leány volt először, aki dúdolt, bizonyára a leány. Dúdolt reggel, este, dúdolt nappal, míg szemei égő epedéssel irányultak a legényre, dúdolt éjjel a holdvilágnál, mikor kedveséről ábrándozott.

És talán egy holdvilágos-csillagos éjjelen a legény is megszólalt: visszadalolt a leánynak.

Milyen lehetett az első szerelmi ének: az őszi bogár pirregéséhez hasonlított-e, vagy a fülemüle zokogásához?

Mennyi alaktalan dal születhetett és halt el az emberi ajkon a Delfiben kiásott Apolló-himnuszig, az első énekig, amely az őskorból fönnmaradt, s mennyire fejlődött a mi napjainkig, mikor már külön palotákat emelünk a dalnak s a hangszerek légiója kíséri a dalokat!



A RÁKÓCZI-KOR ELSŐ NAPTÁRA

Valami tréfás kedvű vidéki ember egy láda kalendáriumot küldött nekem. Ő - úgymond - megvette az öröknaptáramat, s mivelhogy abban megtalál minden naptárt, hát fölösleges aztán neki mindaz, amit az ősei gyűjtöttek. A gondolkozását nem értem ugyan, mert ha neki egy öröknaptára van s máris fölöslegesnek tartja a nagy láda kalendáriumot, hát miért küldte akkor énhozzám, akinek meg nem egy, hanem háromezer darabom van az öröknaptárból.

Ezt nem magyarázta meg. A tréfát különben köszönöm. A régi naptárakat elteszem, mert minden régi magyar könyv kedves és drága nekem. A múlt idők lelke beszél a régi betűkből, és én mintha a nagyapám nagyapját hallgatnám, mikor az öreg könyveket olvasom, olyan áhítatos, szent érzéssel mosolygok fölöttük.

A gyűjtemény legrégibb naptára az 1703. esztendő kalendáriuma. Csak akkora kis könyv, hogy egy hatéves gyermek letakarhatja a tenyerével. Neubart János asztrológus csinálta. Kolozsvárt nyomtatta Telegdi Pap Sámuel. A gondos és ízléses munka után ítélve, bizonyára ezt forgatták a mi előkelő embereink, és így maga Rákóczi Ferenc is.

Nem is lehettek meg nélküle, mert ebben a naptárban pontos csillagászati számítások mutatták, hogy mely napokon jó és jobb eret vágni, mely napokon jó köpölyözni, melyik napon jó vetni száraz földbe, és melyiken nedves földbe.

Vörös makk jelzi a naptárban a szerencsés napokat, és fekete makk a szerencsétleneket. Olló mutatja, mikor jó hajat nyírni; fejsze jelzi, hogy melyik napon kell épületbe való fát vágni az erdőn. Meg van továbbá határozva az ellenbe-állás napja, ami a törvény előtt való ellenbe-állást éppúgy jelenthette, mint a harcmezőn való ellenbe-állást. Jó öregapáink ezeket a napokat különösen megjegyezhették. Ilyeneknek találom február 1., július 21., október 23. és 26. napját. Amelyik ezen a napon szerencsésen végezte a baját, bizonyára azt mondta:

- A kalendáriumnak igaza van. Amelyik pedig rosszul járt, az így szólt:

- A kalendáriumnak igaza van, csakhogy nem rámnézvést.

Arra is vannak napok jelölve, hogy mikor kell pilulákat szedni. S még egy különös jelölés van, ami csak a házastársakat érdekelte, s épp ez okból nem részletezhető.

A naptárcsináló csillagász olyan tisztán látja a csillagokban a jövendőt, mintha csak egy étlapot nézne valamelyik vendéglőben. Hó, fagy, villámlás, zápor, köd, hideg, meleg, mindez napokra előre meghatározott bizonyosság nála. Hét oldalt elfoglaló jövendölései között legérdekesebb az, amelynek címe:

A békességről és háborúságról.

Boldog ország - úgymond -, amelynek Isten békességet szerető elöljárókat ád, mert könnyen meghajtathatunk az Égnek békességes tsillagzási által. De ahol a szívek teljesek hadi kívánsággal, ott inkább tsak hadi készületek vannak, ámbár az ég jól tsillagozzék is. Most az égi aspectusokból középszerű esztendőt remélhetni.

Íme, a csillagász középszerű esztendőt jövendöl a háborúság tekintetében, habár a szíveket hadi kívánsággal telve látja maga körül.

A föld már mozdul. Az osztrák rablóuralom fosztogatásait nem bírja már elviselni az ország. Koldusokká tett községek népei vándorolnak Lengyelország felé. Nem bírják a nyomort. A népnek már sója sincsen. Mindenétől kifosztották. Magyarország jajgató és sóhajtozó koldusok országa.

Elfogódott szívvel forgatom a kis naptár lapjait. Nagy évet mutat ez. A Rákóczi-szabadságharcnak első esztendejét. A március utolsó hetéről azt mondja a naptár:

Békességes
Égi Tsill-
lagzások
melyet Isten
áldgyon meg.

Azon a héten állott meg két síró és átkozódó orosz pap, Bige László és Pap Mihály a lengyel földön Rákóczi és Bercsényi előtt:

- Elvész ez a nemzet - mondották -, jöjjetek haza, uraink, szabadítsátok meg az országot.

S április 30-án, amely időre a kalendáriumcsináló azt jövendöli, hogy főfájások grasszálnak, már a hegyek között különös hívogató rikoltást hallatnak a kürtök. Régi fekete zászlók és rozsdás kardok kerülnek elő a padlásokról. Az emberek készülnek valamire. Mire? Az egész országban azt suttogják:

- Rákóczi jön!

Jön-e valóban? Jön. Hoz-e valamit? Hoz szabadságot.

S jött előhírnökül az április 30-án kiadott császári levél, amely Rákóczit fejvesztésre és jószágvesztésre ítéli.

Jó tavaszi, tiszta időkről beszél ezután a kalendárium, s június első hetére vörös betűkkel jósolja: Békességes tsillagzások. Pedig akkor már a Rákóczi Ferenc zászlóit hordozták a felvidéken: Pro libertate! A hegyek telve voltak várakozó fegyveres csoportokkal. A szél harci kiáltásokat vitt egyik helyről a másikra. A pásztortüzeket fegyveres emberek állották körül. Mi lesz? Új Magyarország! Jön Rákóczi!

Szaturnusz békességre fénylik - hirdeti a jó kolozsvári kalendárium, midőn Bereg határán negyedfél ezernyi hadsereg üdvözli riadó kiáltással az ezüst-vértben megjelenő sugár, fiatal Rákóczi Ferencet. A föld dübörög a táborba érkező lovasok alatt. A Tisza tájékáról csapatosan sietnek az emberek Rákóczi zászlói alá. Nagy remények csillagzata támad az égen. Lesz még szabad Magyarország!

Július 19-20. Mind a két napot az érvágásra és köpölyözésre jelölte ki Neubart asztrológus. Ugyane napokon nyolcezernyi magyar paraszttal szaporodott a Rákóczi tábora.

Boldog és jó idő! - kiált föl vörös betűkkel a kalendárium szeptember 16-17-18-án, mikor a gaz Rabutin Kővár környékén, kurucok hiányában, a védtelen asszonyokat és gyermekeket rohanta meg, s kétezernyi hóhérja aludni tudott e mészárlás után.

Szóval soha kalendáriumi próféta úgy neki nem szaladgált még a falnak, mint Neubart János uram.

De én nem is sokat törődöm ővele. Inkább foglalkoztat az a gondolat, hogy abban az időben, mikor ezt a naptárt használták, olyan fénnyel égett a magyar hazaszeretet csillaga, aminő ritka kornak adatik meg, hogy lássa.

Ez a csillagzat nincs benne a kalendáriumban. Ezt az asztrológusok nem ismerik.

De hol vannak azok, akik a naptárt használták? Hol van az ezernyi ezer osztrák hóhér, amelynek emléke bepiszkolta az emberiség nemeslevelét? Hol vannak azok, akik sírtak és fegyvert csatoltak oldalukra? Hol van mindenki aki akkor lehelt, és akinek a szíve dobogott?

Az idők és emberek elmúltak. A mártírok csontja egy porban hever az állatok csontjával. Kövek a földben.

De a csillag megmaradt. Az időnkint visszanyeri a fényét. Föllobog az égen. S akkor a régi zászlók újra megjelennek.

Az időben a Rákóczi nevére, később a Kossuth nevére, a jövőben ismét új névre. Csak a fölírás marad a régi: Pro libertate!



AZ EGRI HŐSNŐK

A múlt nyáron, augusztus 2-án, a budapest-egri vonaton Szederkényi Nándor kedves társaságában utaztam.

Beszélgetésünk majdnem az út végéig az ő páratlan szorgalommal megírt Heves vármegye monográfiája körül forgott. Én, hogy még akkor nem olvastam ezt a jeles munkát, csakúgy, mint Herman Ottó, az egri hősasszonyok iránt érdeklődtem legjobban. Szederkényi elkedvetlenedett a kérdéseimtől, és szinte fájdalmas arccal felelte:

- Nem találtam rájuk vonatkozólag semmi adatot.

Én csak elképedtem erre a nyilatkozatra, és mert a kocsiban mások is ültek, siettem másra terelni a beszélgetést.

De azt hiszem, félreértettem Szederkényit. Ő mint szívvel-lélekkel egri ember, kesztyűs grófnőket, skófiumos, sisakos Zrínyi Ilonákat és más bájos nemesi hölgyeket szeretett volna a történelem homályából kiszedni és leírni a vár hős védőinek, s hogy ilyeneket nem talált, arra mondta, hogy semmi eredményre nem jutott a kutatásával.

Azonban, hogy én is úgy értettem a beszédét, mint a mi kiváló tudósunk, Herman Ottó, napokig lidércként ült a mellemen az a gondolat, hogy az egri hősnők története pipabeszéd, koholmány, s úgy éreztem magamat, mint a mesebeli, öreg Mirkó király, akinek az országából elrabolták a napot.

Végre, hogy napok múltával sem tudtam szabadulni a nyomástól, előszedtem az én kis könyvesházamból minden olyan történelmi munkát, amely Eger ostromáról beszél, és hát meg is vigasztalódtam. Megtaláltam ugyanis, hogy a híres ostromban csakugyan vitézkedtek nők, ha nem is grófnők, nem is nemes rendűek, de mind magyarok; olyan nők, akik részint a várbeli őrkatonák feleségei voltak, s az ostrom alatt a gyermekeiket is maguknál tartották, részint olyanok, akik a városból húzódtak fel a várba, vagy azokból az Eger mellett levő községekből, amelyeket a török tábor az ostrom alatt ellepett.

Én megelégedtem ezzel az eredménnyel, s ha találkoztam volna azóta Szederkényivel, bizonyára tisztázódott volna ez a kérdés közöttünk. Mert nekem most már bizonyos, hogy ő az egri hősnők kérdését mesének nem tartja, csak, mint sokan mások, azt a magyar amazon légiót kereste, amelyet a színműírók helyeznek el a Dobó bástyáin.

Most azonban, hogy Herman Ottó a Budapesti Hírlap húsvéti számában egy Szederkényivel történt, hasonló beszélgetését közli, ezzel országos kérdéssé válik Egernek szép híre. Hát mesebeszéd, koholmány a hős asszonyok küzdelme? Bizonyára sokan elkeserednek, mikor a mi történelmünknek ezt a fényes lapját kihullani látják.

Hát ne lássák kihullani!

Az egri ostrom történetét Tinódi Sebestyén írta meg legrészletesebben. A többi magyar történetíró, Istvánffytól Acsádi Ignácig, mind az ő Eger viadaláról való énekét tette maga elé, mikor ezt a történetet földolgozta. Ortelius Jeromosból is dolgoztak egynéhányan, de mert Ortelius maga is más forrásokból merített, a magyar történetírók őt inkább a munkájában levő képekért becsülik. Azonban az egri viadalt illetőleg Ortelius a szokottnál jobban becsülendő - ezt majd az írásom végén megmondom.

Nézzük Tinódit. Még nem száradt föl a török vér, még melegek voltak a falak az ágyúk alatt, s a borbélyok reggeltől estig kötözgették, mosogatták a száz meg száz sebesültet a vár udvarán, mikor Tinódi Egerbe érkezett. Szinte látom, hogyan tartja kezében a papirost, és hogyan kérdez és jegyez minden nevet, minden számot, minden dátumot. Kétségtelen, hogy egy nagy hőséneket tervez, aminő a Homérosz Iliásza. Mert ilyen diadalt nem ért még, nem is hallott. Ebben akarja megörökíteni a nevét és költészetét.

Fájdalom, a sokat hányódott lantosnak sohasem volt erre ideje és nyugalma, s ami verse a viadalról fönnmaradt, az csak vázlata a tervezett munkának.

De ebben is riporteri hűséggel számlálja el, hogy hány férfi és hány nő volt a várban, hogyan készültek a harcra, ki hol állott és küzdött, úgy, hogy az ének nem is egyéb, mint rossz rímekbe szedett, lapos haditudósítás.

Tőle tudjuk meg elsősorban, hogy hány nő volt a várban az ostrom alatt:

"Valának szorgalmatosak tisztökben
Falukról és parasztok harmincnégyen,
Sütő asszonynépek es tizennégyen,
Egyéb asszonyok, gyermekök negyvenöten."

Tehát negyven-ötven volt az asszonynép száma, és hogy nem úri rendből valók, az kétségtelen. Dobónak a felesége meg a többi tiszt asszonya mind távol volt, jobbára a felföldön, ahova a törökdúlás nem ért. De vajon levon-e az valamit az esemény értékéből?

Az asszonyok csak az utolsó rohamban vettek részt. Előbb nem is volt rájuk szükség. Hanem hogy az a nap, támadókra és védőkre egyaránt meleg nap volt:

"Dobó futamék bástyába hertelen.
Ott minden népét erősen biztatja.
Az köveket asszonynépvel hordatja.
Viadalhoz azzal jobban támasztja,
Gyorsak, vitéz asszonyok hagyigálnak", stb.

Aki tudja, hogy a régi történetírók a legjelentősebb eseményt se mondják el bővebben, mint egy ilyen rövid följegyzésben, annak ennyi adat is elég lenne, hogy az egri asszonyok lehullt cserkoszorúját visszategye a fejükre. Azonban, hogy maga Tinódi is jeles valaminek tekintette az asszonyok csatáját, kitűnik egy másik énekéből, amelynek a címe: Egri históriának summája. Ebben rövidebben mondja el az ostromot, s a nőket nemhogy kifelejtené, mint jelentéktelen epizódját a viadalnak, hanem még körülményesebben emlékezik meg róluk, mint az előbbi énekében. Azt mondja:

A tömlöcz bástyánál Dobó vala.
Ott ő apródját ellőtték vala,
Ő keze, lába sebösült vala,
Ott asszonynépek vitézködnek vala.
Lám sok köveket vártákra hordnak,
Nagy bátor szívvel ők hagyigálnak.

Ez már, amint én látom, olyan világos és határozott bizonyíték, hogy több könyvre és írásra nem is kellene hivatkoznom. De van még:

Dobó a törökök eltakarodása után terjedelmes jelentést küldött a királynak. Ez a jelentés bizonyára megvan most is a bécsi udvari levéltárban. Csak elő kellene kotorni. A mi országos levéltárunkban (a limbuszban) megvan a jelentésnek az a része, amely a sebesült vitézeket sorolja föl, hogy a királytól jutalmat kapjanak, valamint az özvegyeket és árvákat, akik az ostromban vesztették el a családapát, hogy ezek is részesüljenek a király atyai gondoskodásában.

Ezek a nők, akik itt meg vannak nevezve, vagyontalanok, s csak ezek lehettek ostrom alatt a várban, mert hogy szegények voltak s a férjük katona, nem is volt hova máshova menekülniük. Van köztük maklári és felnémeti nő is. Mind a két falut elhagyta a magyarság a török jövetelekor, és vagy Borsodba vagy a Mátrába futottak. A nők nagyobb része azonban egri emberek özvegye. Ezek tehát, mint afféle vörös boron erősödött, tüzes, magyar menyecskék, bizony nem nézték tétlenül, mikor a török az ő Jánoskájukat, Miskájukat ütögette.

A neveik: Kassayné Margit, Nagyné Orsolya, Törökné Anna (egri), Szabóné Anna, Mészárosné Örzse (egri), Vassné Katalin, Bertalanné Katalin (várbeli katona özvegye), Nagyné Dorottya (egri), Molnár Jánosné Apollónia (egri), Deliné Örzse (várbeli), Kassika Örzse (felnémeti), Molnár Ambrusné Apollónia, András diák neje, Ágnes (egri), Gyurkóné Margit (a Mekcsey szolgájának felesége), Nagy Balázsné Dorottya, Abádyné Klára és Szőrné Katalin, ez a maklári molnárnak a felesége.

Mondom, csak azok vannak megnevezve, akiknek Dobó adományt kért.

Ezeken kívül, a szegény sorsú sebesült vitézek névsorában is van egy női név. Azt mondja a lajstrom:

Margaretha consors Casparis Kochys una cum marito suo per pixidem et lapides vulnerata, merentur flor 4., et maritus vestem.

(Kocsis Gáspárné Margit a férjével együtt golyóktól és kövektől sebesült. Jutalmuk 4 forint és a férjnek ruha.)

A többi sebesült is csak 2-3 forintot kapott, pedig voltak köztük elegen, akik vagy kezüket, vagy lábukat, vagy szemük világát vesztették, s nem egynek a megemlítésénél odajegyzi Dobó: perpertuus mendicus factus (örökké koldussá nyomorodott).

A töröktől elvett zászlókat, köztük Ali basa aranyos-vörös zászlaját, az ostrom után való napon négytagú küldöttség vitte Bécsbe I. Ferdinándhoz. Névszerint: Vajda János, Iványi György, Somogyi András és Kőszegi Albert.

Ortelius Jeromos, aki az esemény után talán tíz esztendőre került a bécsi császári udvarhoz íródiáknak, eleget hallhatott ottan azokból a történetekből, amelyeket a négy vitéz az ostromról elbeszélt, s a kezén is foroghattak a Dobó jelentései; Dobót pedig minden bizonnyal személyesen is ismerte. Az Ortelius terjedelmes magyar-török harci krónikájában az egri nőkről ezeket olvassuk:

...auch die Weiber mit Steiner, siedheissem Wasser, Bechkräntzen und dergleichen zuliessen, und dem Feind gwaltigen Abbruch thäten, und sich nicht als Menschen, sondern als grimmige Löwen und Bären erzeigten.

Magyarul folytatom az idézett hely szavait:

"Többek között egy asszony a leányával együtt ott volt a bástyán, a harcoló férj mellett. Mikor ez golyótól találva holtan rogyott össze, nem akarta addig elvinni, míg érte bosszút nem áll. Elkapta a kardját és pajzsát, s hamarosan három törököt küldött a másvilágra. Csak ezután ölelte föl a férje holttestét, és vitte a templomba, később pedig a temetőbe.

Egy másik asszony - így folytatja Ortelius - követ vitt a fején, hogy az ellenségre vesse, azonban a fejét szétlőtték. Ekkor a leánya fölragadta az anyja vérétől pirosló követ, és lezúdította. Két török halt szörnyet a kő alatt, s még másik kettő is elterült."

Hát talán ezt lehetne koholmánynak nevezni, ha már valakinek az a nézete, hogy minden koholmány, ami szép, és amit csak egy történetíró állít egymagában.

De ha elgondoljuk azt, hogy abban az esztendőben, mikor a török föl akarta falni egész Magyarországot, s immáron Temesvár, Szolnok, az egész Alföld, az egész Duna melléke a hatalmába került, s csak az egy Eger verte vissza a fölvidék kapujában a törököt, Bécsben ez az esemény oly nagy örömet kelthetett, hogy a négy egri vitézt kézről kézre kapdosták, és töviről hegyire elbeszéltették velük a negyvennapos viadalt.

Azután meg, hogy a későbbi esztendőkben Dobó is megfordult egynéhányszor az udvarnál, már hol mint ünnepelt hős, hol mint könyörgő rab, - az ottaniak aligha találtak a vele való beszélgetésre érdekesebb anyagot, mint azt a híres ostromot, amely a török-magyar harcokban a legragyogóbb diadallal végződött.

Ortelius Jeromos tehát, amit az egri nőkről följegyzett, a bécsi udvarban hallhatta, s valószínűleg magától Dobótól is.

Vajon föltehető-e egy osztrákká vált németről, aki a kétfejű sas rezidenciájában lakik, hogy adatokat kohol a magyar dicsőség megörökítésére!

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : A DAL KELETKEZ  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 24661
  • e Hónap: 69733
  • e Év: 2011013
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.