Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 11:07:14, kedd
 
  Gárdonyi Géza
IGAZÍTÁSOK ATILLA TÖRTÉNETÉN



Atilla történeteit forgatom. Egynéhány pontot találok bennük, amire fölhívom a magyar történetírók, tankönyvírók és történelem-tanítók figyelmét.

1
Hol lakott Atilla?

A székelyek azt mondják: Erdélyben, Udvarhelyen.

Bél Mátyás azt mondja: Moldvában.

Révész Imre azt mondja: Debrecenben.

S még több vélemény is van: Jászberény, Balmazújváros, Ete komáromi falu, Dombegyháza, Kerekudvar, Gyula, Óbuda. Ez mind vetekszik a dicsőségért, hogy Atilla ott lakott.

Legutóbb meg (tavaly) a hódmezővásárhelyi tudós református pap állott elő, és rámutatott a város mellett kereklő földhányásra, hogy ott lakott Atilla.

Én se fogom kikrétázni azt a helyet, ahová az Atilla emlékoszlopát kell állítani, de a tudománynak és a néphagyománynak egy feltűnő találkozását mégis örvendve bámulom.

Salamon Ferenc 1880-ban elővette a cirkalmát, a török és a magyar térképet, meg Priszkoszt. Pontról pontra ment Priszkosz adataiban, és számról számra mérte a két térképet. Így követte Priszkosz nyomait, mígnem megállott Szeged városánál:

- Itt lakott.

Ugyanezen időben, Salamon számításairól mit se tudva, egy szegedi postahivatalnok: Kovács János, aki az életét Szeged népének tanulmányozására szentelte, azt írja bele a gyűjteményébe: a szegedi népben az a hagyomány él, hogy Atilla Szegeden lakott. Írok Kovács Jánosnak, hogy nem valami ma született, tréfás ötlet-e ez?

Azt feleli:

- Annyira régi és elterjedt vélemény ez a szegedi kunyhókban, hogy már Dugonics is följegyezte.

Én is ismerem valamennyire a szegedi népet, s tudom azt, hogy alig van hazánknak olyan vidéke, ahol annyi analfabéta parasztember élne, mint ottan.

Ezeknek szellemi tápláléka a népköltészet, a közmondások és a hagyományok.

A magyar történetírásban Hunfalvinak Batu káni szerepe volt: földúlt és elégetett minden hagyományt. A hun rokonságot merőben megtagadta, s Atilla magyari dicsőségét beledobta az Akadémia szemetes ládájába.

Csak az utóbbi években akadt egy Nagy Géza, egy Thury József, hogy az örökké cáfolt, nagyérdemű tudóst, Vámbéryt ne is említsem - ezek bebizonyították, hogy Hunfalvi piromániában szenvedett, s hogy igenis a mi régi történetíróink szava az igaz: a hunok rokonaink és elődeink voltak, s Atilla öröksége valóban örökségünk nekünk.

Hát így a hagyományok becsét se lehet fitymálnunk, s különösen bizonyító erejűek az apáról fiúra szálló mondák és hagyományok, amikor történelmi számítások találkoznak velük.

Én bizonyosnak tartom ezek után, hogy Szeged volt Atilla városa.

Az a kövér föld, az a sok pogány dűlőnév, ami a város határában van, az a sok pogánykori sír, amelyre ott időnkint akadnak, mind megerősíti a véleményemet.

De megnéztem a térképen a vásárhelyi sáncmaradványt is. Elég egy pillantást vetni reá, hogy az ember a fejét rázza reá. Nincs víz ottan. Atilla népének rengeteg sok lova volt. Hiszen a csatába vezeték-lovakat is vittek, s magának Atillának és a főuraknak a ménese - Priszkoszból kivehetőleg - akkora lehetett, amekkora hazánkban ez idő szerint aligha van.

Hát még a sok tehén, meg a sok birka! Még a szegényes sátornak is volt egy-két tehene és egy kis birkanyája. A gazdag hunoknak meg csordája, ménese, kondája, nyája nagy lehetett.

Gondoljuk meg ezeken kívül, hogy a hunok szerették a fehér ruhát, s volt is rabszolgájuk bőven, hogy a tisztaság minden pompájának áldozhattak.

Hát az ilyen sok vízzel élő nép nem lakhatott egy-két kút körül, pláne olyan vidéken, ahol minden kút vize rossz.

2
Kézai becsülete

Történetíróink Kézait rendesen a polcon hagyják, mikor Atilláról írnak. Priszkosz a szemtanú és Jornandes a hitelt érdemlő, mikor Atilláról van szó.

Azt hiszem, Kézai főképpen abban szegte a megbízhatóságát, hogy Atilláról többek között így ír:

Egy sátra olyan híres és pompás vala, hogy csudálatosan összekapcsolt aranylemezekből lévén összealkotva, az ember tetszése szerint szétszedhette s újra egybe állíthatta; vert munkájú aranyoszlopai kapcsokra jártak, középen azonban üregesek voltak, s eresztékeiknél bámulatos mívű drágakövekkel voltak egybefoglalva... Az aklok készsége bársony- és bíborból való, királyi székei aranyból és drágakövekből valának készítve; asztala és konyhaedénye is arany vala. A legtisztább aranyból, csudálatos munkával készült ágyat hord vala magával a táborban.

A történetírók erre sutba vetik Kézait, és azt mondják:

- Mese!

S mi meg elfogadjuk, amit a történetíróink mondanak, mert hiszen a maguk mesterségét ők jobban értik, mint mi, akik másnemű foglalkozásunkban csak éppen időnkint könyökölhetünk be a tudomány kerítésén, s nem bírálunk semmit, hanem gyönyörködünk mindenben, amit megérthetünk.

Aztán hát csakugyan itt van a megcáfolhatatlan Priszkosz, aki Atillát szemtől-szemben látta, vele egy asztalnál evett, és beszédét hallotta. Ez a becsületes görög úr azt mondja, hogy Atilla fatányérból evett és fapohárból ivott.

De toljuk félre az ötödik század kulisszáit, és tegyük helyére a tizenötödikét. Gondoljuk, hogy Mátyás királyról nincs feljegyzésünk, csak a házassága után való évekről.

Azt fogjuk tudni, hogy Mátyás király olasz ember volt, házánál olasz inasok forogtak, asztalainál olasz énekesek fújták a funikulát, és olasz tudósok lebzseltek körülötte.

Most kiásnak valamelyik levéltárból egy olyan írást, amely arról szól, hogy Mátyás udvara merőben magyar volt: inasai, lantosai, tudósai mind magyarok; háztartása magyar, életmódja magyar, beszéde magyar.

Történetíróink mosolyogva vonnak vállat, és elvetik az írást:

- Mese! Bonfinius a szemtanú, a Mátyás király évdíjas história-írója. Az csak jobban tudta.

Pedig hát mind a kettő igaz. Mátyás király magyarosan élt a házasságáig, olaszosan a házassága után.

Mért ne történhetett volna Atillával is, hogy azokban a napokban, amikor Priszkosz nála járt, egyszerűen élt, aztán meg valamelyik felesége kedvéért egyszer csak aranytányérból evett, aranyágyba feküdt, aranytálból mosdott.

Hiszen az ember az isteneit is megváltoztatja az asszonya kedvéért (tanúim rá a magyar ősök), hát a házi szokásait hogyne változtatná meg, ha az asszony ezt kívánja.

Azt meg éppenséggel természetesnek tartom, hogy amikor hadjáratba indul, szép aranyos sátort visz magával, olyanfélét, mint amilyen Nagy Szolimán császáré volt Buda alatt. Az a sok szövetséges nép, az a sok nála forgó fejedelem, követség hadd lássa, hogy Atilla úr, s nem afféle lyukas bocskorban járó, ingetlen király, mint amilyen a nomád népeknél abban az időben elég találkozott.

De nem is ez a fő: az a hiba, hogy ezen eltérés miatt az egész Kézait elvetik. S többek között említésre méltónak se tartják azt az állítását, hogy a katalaunumi csatát Atilla megnyerte, mert ígymond: amint a vízi-gótok királya elesett, "a többi király futásnak eredt, s e naptól fogva emelkedett föl osztán a hunok s Attila király lelke, s félelem szállotta meg a föld kerekségét".

Kézai eltűnt régi kéziratok és feledésbe oszlott hagyományok alapján írta meg a maga történelmét. Kétségen kívül sok az ocsúja, de sok a tiszta búzája is.

Bizonyára akad majd ember a história-íróink között, aki majd egy napon leveregeti ez ócska munkáról a port, és odateszi az íróasztalára: megjegyzi benne a másolók hibáit, a népköltészetből eredő túlzásokat; ami meg érték, azt beilleszti a történelmünkbe.

3
De hát ki nyerte meg a katalaunumi csatát?

Minden történelemben azt találjuk, hogy Aëtius. Vagy pedig azt, hogy a csata eldöntetlen maradt. Nézzük meg akár a latin, akár az olasz, akár a francia, akár a német világtörténelmeket, mindenütt Atilla kudarca van följegyezve. De ezt találjuk a magyar történelmi munkákban is, az iskolai könyvekben, szóval mindenütt. Az Athenaeum új tízkötetes történelme is azt mondja: Az ütközet eldöntetlen maradt. A most megjelenő Marczali-féle világtörténelem is azt mondja: Atilla kudarcot vallott.

Atilláról a legteljesebb munkát Thierry írta meg. Ez a francia tudós az élete felét fordította erre a munkára. Minden forrást fölkutatott, minden morzsát összehordott, minden véleményt ceruzahegyre vett, szóval olyan munkát végzett, hogy ha valaha Atillának szobra lesz Magyarországon, oda kell faragtatnunk valamelyik sarkára Thierryt, amint a kezében tollat tartva, bámulattal néz föl Atillára.

Kívüle a legfőbb forrásmunka Jornandesnak az írása, illetőleg másolata Kassziodorusz papirosaiból, amelyek már elkallódtak. Ezt azonban Thierry minden szavával beleírta a maga történelmébe.

Nem csodálom, ha a magyar történetírók levett kalappal dolgoznak ebből a munkából, és ha a magyar tankönyvírók is azt mondják: Tisztelet Péternek, tisztelet Pálnak, tisztelet minden magyar földön termett históriaírónak, de Thierry Atilla főajtónállója, Thierry az ötödik század főtitkárja.

Olvasom benne a kataiaunumi csatáról a következőket:

1. A Jósok Atillának rosszat jósoltak. Atilla másnap mégis elővezeti a seregét.

2. A két had között egy domb van, amelyre Thorizmund előbb följut, mint a hunok.

3. Atilla hosszú beszédet mond a hunok előtt. (És ez szóról szóra föl van jegyezve Jornandesnál, s Thierry kijelenti, hogy el kell hinni.)

4. Atilla maga áll a hunok élére, s így kezdődik a csata.

5. A küzdelem oly iszonyú, hogy a vér a patakot megárasztja, mégpedig annyira, hogy szekereket sodor el.

6. Este a sötétség miatt abbahagyják a csatát. Atilla annyira fél egy új támadástól, hogy nyergekből máglyát rakat: megégeti magát, ha Aëtius betör a szekérkörbe.

7. Aëtiust éjjel elhagyják a vízi-gótok, mert a királyuk meghalt. Aëtius ebbe beleegyezik, s reggelre ő is elvonul.

8. A csatateret 165 ezer halott borítja.

9. Atilla még egynéhány napig ott marad. Azután mikor megindul, "Aëtius némi távolságban követi Atilla seregét, hogy rablásait gátolja s hogy reá csapjon, ha ki találna térni az útjából".

10. "Atilla hadjárata eszerint megbukott."

11. "Az eredményt a császárság Aëtius bölcsességének és lángeszének köszönhette."

12. A csata nyár végén volt. Tél derekán Atilla Rómának indult.

13. A pápa eléje ment könyörögni, hogy forduljon vissza, és fogadjon el bizonyos évi adót tőlük.

Íme, csak a fő pontok, amelyeket különben mindenki ismer. De nézzük csak ezeket a pontokat közelről, különösen mi magyarok, akiket Atilla élete minden más nemzetnél jobban érdekel.

A csata előtt a papok jóslatot mondanak. Ez természetes. Ma asztalt táncoltatunk, akkor juhlapockát néztek. Minden korban hittük, hogy az elköltözött lelkek időnkint körülöttünk lebegnek s bizonyos módokon érintkezhetünk velük; csak a kérdezés formája változott.

A sátor előtt ég a máglya. Atilla a sátor belsejében ül. Mellette állnak a szövetséges királyok, a vezérek, az íródeákok.

És a táltosok kimondják, hogy:

- Király uram, bizony azt izenik az égiek, hogy jobb lett volna nem születni. Különben az ellenség vezére is elesik.

Priszkosz írásaiból látni, hogy Atilla rendkívül eszes ember volt. Elméje áttündöklik a fakó hasábokon, s alakja, amint kiemelkedik a koporsóból, elhomályosítja Európa minden hadvezérét, magát Napóleont is. Megértjük, hogy ennek az embernek a lelke úgy tartotta össze a hun népet, mint a gyöngyfüzért a fonál. (Szét is omlott a nemzet, mikor meghalt.)

Itt a katalaunumi síkon Thierry-Jornandes egy bárgyú kalmukot mutat be nekünk Atillában, akinek annyi stratégiai tudása sincs, mint a legutolsó kanász-káplárnak. Mert hiszen azt minden korban, minden hadvezér tudta, hogy a sereg önbizalmát fönntartani első föltétele a csatanyerésnek. Egy Lacombe nevű francia most februárban megjelent munkájában (La guerre et l'homme) tömérdek példát sorol elő, hogy milyen csekélységek rémítik meg olykor a katonaságot, s teszik a harcra képtelenné. Csak éppen Atilla nem tudta ezt, az a zseniális hadvezér, aki soha csatát el nem vesztett, aki barbár létére erejével és okosságával adófizetésre kényszerítette a gőgös és óriás római világbirodalmat?!

És föltehető a papokról, hogy ilyesmit jósoltak, még ha a jelek ilyesmit mutattak is?

A papok jóslata és a szellemek nyilatkozata minden időben a kétértelműség formáját kereste. Hát még egy világdöntő csata előtt, amikor az egész Európa népe ott áll két hadban a csatamezőn! Inkább elhiszem azt, hogy Atilla karóba húzással fenyegette a papjait, ha rossz jóslatokat mondanak, mintsem azt higgyem, hogy így elrémíteni engedi magát és a seregét a csata előtt.

De jól van. A hunok másnap rendbe állanak. Lovas katonák, tehát nem sűrűn állanak. Vonaluk legalábbis akkora, mint a Margitszigettől a Csepel-sziget, de lehet, hogy kétszer ekkora.

A másik sereg is fölsorakozik.

Az idegek feszültek, mint a fölvont íj. Atilla ahelyett, hogy parancsokat osztogatna s terveket forgatna a fejében, áll a sereg előtt, s díszes alkalmi beszédről gondolkozik.

Ki is vág egy szép cifra beszédet, hogy a Nemzeti Kaszinóban se mondanak különbeket.

Hány ember hallgatja ebben az órában, amikor a halál kongatja a szíveket, s hány sztenográfus jegyzi, azt se Jornandes, se Thierry nem mondja meg, csak éppen közli a szónoklatot tudós pontossággal mind a kettő.

A hadvezérek rendesen valami magas helyen állanak, s onnan intézkednek, hogy melyik csoport hogyan mozogjon. A hadsereg mérföldekre nyúló téren mozgó egy-test. A vezér személye az agy, amely mozgatja a tagokat. Az ő két szeme lát mindent. Itt támadás kell, amott segítség; itt visszavonulás, amott kanyarodás; itt gyors figyelmeztetés az ellenség cselére, amott gyors intézkedés egy cselre nyíló alkalomra, amely az ütközet kockáját fölfordíthatja.

Atilla minderről nem tud semmit. Nem igazgat ő, se nem vigyáz; ha bekerítik, nem bánja; ha szétszakítják a seregét, nem törődik vele, odaáll az óriás had elé, mint a fonó-mesék királya. Az embernek csak éppen hozzá kell értenie, hogy a markába pök és elrikkantja magát:

- Utánam, azt a rézcsákányát ennek a sok zsíros rómainak!

Hát ez festői jelenet kétségtelenül, de nem így lehetett ez. Atilla a csata megindulását és a csapatok kifejlődését bizonyára magaslatról nézte, s ha azután ő maga is harcolt - ha harcolt! - ez kétségtelenül egy kedvező állás kihasználásáért történhetett, és csak finálé lehetett az ő hadvezéri működésében, nem pedig minden cselekvése.

Ám olvassuk a Hunyadi csatáinak leírását. Sohasem elegyedik ő addig a harcba, amíg a csata annyira ki nem alakul, hogy egy állás következtében döntésre nyílik alkalom, vagy pedig csak akkor, amikor már a győzelem bizonyos, és csak a maradék ellenállást kell szétverni.

Az is furcsa egy kicsit, hogy Atilla mindjárt Galliába érkezésekor gondosan kijelölte a csatateret, s fölállította a táborjelző karókat, de lám, a két sereg között levő dombot csak akkor veszi észre, mikor már Thorizmund elfoglalja, s akkor kapkod, hogy az övé legyen.

Ez is hiteles adat.

De mindig furcsábbak ezek a hiteles adatok:

Lám, a csatának az esti sötétség vet véget. Nincs holdvilág, s talán csillagok sincsenek. A világ réme, az emberi testben élő oroszlán bezárkózik a szekérvárba, és dideregve, a fogát vacogtatva mondja:

- Dicső hun nép, hordjátok hamar nyergeteket össze, mert én félek. Bizonyisten tűzbe ugrom, ha az a gonosz Aëtius még egyszer megtámad. (Fertur autem desperatis in rebus praedictum regem adhuc et in supremo magnaminem, equinis sellis construxisse pyram, seseque, si adversarii irrumperent, flammis injicere voluisse, etc. Jornandes Cap. XL.)

Az ember elálmélkodik az ilyen állítások olvasásakor. Az író volt-e már nagyon öreg, vagy az olvasóit képzelte nagyon fiataloknak - nehéz megérteni.

Képzeljük el Zrínyi Miklóst, hogy az utolsó órájában így szól:

- Fiaim, elgyengültünk, és én félek. Rakjatok tüzet az udvaromon, én inkább beleugrok, hogysem a török kezébe jussak.

De Atilla üldözés nélkül jutott vissza a táborába, s annyira nem volt megtörve, hogy mikor Thorizmund a csapatával tévedésből a hun táborhoz közelít, innen azonnal nyílzápor száll rá.

A hunok a jelek szerint másnap folytatni akarták a csatát. Én azt hiszem, hogy a Frimm-intézet növendékein kívül nincs ember, aki elhinné, hogy Atilla ily módon bátorítja vala a népet a küzdelem folytatására, vagy hogy ő bármily véres körülmények között is remegő nyúlnak mutatja magát a hunok előtt.

Azonban Aëtius nem támad.

A vízi-gótok királya meghalt. A gót seregnek egyszerre sürgőssé válik a hazamenetel. Riolacci szerint ezek a gótok hatvanezren voltak (Le camp de Chalons, Paris. Librairie militaire. 1865), a római derékhad ugyanennyi, burgund harmincezer, frank harmincötezer, alán tizennyolcezer. Ahogy a gótok szólanak Aëtiusnak, ez beleegyezik a távozásukba. Még csak azt se mondja nekik, hogy pihenjetek, holnap is ráértek. Elereszti a legnagyobb erejét, a jobb kezét. A gótok meg se mosdani nem kívánnak, se törülközni, se pihenni; részt se követelnek a zsákmányból, hanem a vak sötétségben tüskön-bokron át nekiindulnak a hazájuknak.

Hát a győző Aëtius mit csinál?

Annak is egyszerre sürgőssé válik az elmenetel. A borzalmas munka után, amikor az élők is halálra fáradtak, nem engedi a katonáit lefeküdni, otthagyja a sebesülteket is, a zsákmányt is a csatatéren; nem kell neki Atilla pénzes ládája, nem kell a sok gyönyörű hun paripa; még arról a dicsőségről is lemond, hogy a világ rettegett hősét láncra verve vigye magával, s vasketrecben mutogassa Róma piacán. Elpárolog reggelre, mint a kámfor.

Ez a győző!

Atillát azonban, aki "kudarcot vallott", ott találja a korán ébredő nyári nap a katalaunumi síkon, sőt ott találja másnap is és harmadnap is. Népe bizonyára összeszedi a tömérdek kincset, ami a halottakon van: gyűrűket, láncokat, drágaköves sisakokat, vérteket, kardokat, drága harci köntösöket, sőt tán a jótalpú római sarukból is visznek haza egy szekérrel. A sebesülteket is kétségtelenül fölszedik, és akit nem nyomott nehéz seb, azt szekérre rakják, kötéssel látják el.

Sőt, most már az se lehetetlen, hogy a csatatéren heverő rossz nyergekből máglyát raknak, s elégetik rajta az elesett főurakat.

A vértől megáradt patakot is tisztelettel kénytelen vagyok alacsonyabb vízállásra szorítani. A vér részint beivódik a földbe, pláne ahol lópatkó szaggatta föl, részint pedig megalszik öt perc alatt.

Legfeljebb azt hiszem el, hogy százhatvanötezer halott maradt a mérföldekre terjedő csatatéren, ámbár némi kíváncsisággal keresem azt az angolt, aki megolvasta őket.

De hát íme, Atilla is fölszedelőzködik és útnak indul. Honnan a pokolból terem elő megint az az ádáz Aëtius, hogy egyszer csak ott van Atilla serege mögött és kíséri, mint a szigorú apáca a növendékeket, kíséri heteken s talán hónapokon át, Atilla pedig, az oroszláncsorda főoroszlánja, engedi, hogy az ellenséges hadsereg a háta mögött járjon, belekapdosson a hadba, vagy pedig debreceni karikással csördítsen azon hunok nyaka közé, akik az útról letérnek.

És most jön a fő kérdés:

A csata Riolacci szerint szeptember 14-én volt. Hogyan van az, hogy az ereje-vesztett Atilla csak éppen hogy megabrakoltat, s rögtön megindul a világ legnagyobb birodalma ellen - "tél derekán"? - írja Thierry.

Nincs ágyúja se, de azért megszállja Akvileját, amely Thierry szerint akkor "egész Itáliának legnagyobb és legerősebb városa", és odább egy lappal: "Akvileját akkor bevehetetlennek tartották."

Csak a legyőzött Atilla nem tartja bevehetetlennek. Elveszteget ott három vagy négy hosszú hónapot, s ezalatt a győztes Aëtius nincs sehol. Elnyelte a föld talán? Vagy ha a föld el nem nyelte, hol van a serege? Hiszen négy hónap alatt csak nem öregedtek meg talán annyira, hogy betették volna valamennyiüket a honvédmenházba?

Erre a tudós történelem azt mondja, hogy: De igenis megvan ő, és megvan a serege is, csakhogy Rómában vannak.

Mármost előre égnek borzad a hajunk: várjuk, hogy robban ki Róma falai közül a hős Aëtius, és hogyan töri pozdorjává ezt a lóhúson nőtt, átkozott pogányt, aki szörnyű leveretése után föltámadni bátorkodott.

De íme, Atilla már bevette s lerombolta porig Akvileját, s Aëtiust még mindig nem látjuk.

Már nyár dereka van, s Atilla Milánót ostromolja.

Aëtius nem robban elő.

Már föl van dúlva Milánó is. Atilla faltörő kosai Páviát döngetik.

Aëtius nem mozdul.

Atilla halad beljebb: omlik előtte Verona, lángol előtte Mantua, földúlja Bresciát, kirabolja Beramot. Már Cremona is oda van, s most Atilla Róma felé csörgeti véres fegyvereit.

S Aëtius borzalmas kirohanása még mindig nem történik meg.

De ő helyette, íme, kivonul egy másik sereg. Réz-sasok helyett templomi zászlók, hadikürtök helyett zsoltárének, kardok helyett tömjénes thuribulumok, s a rettenetes Aëtius helyett egy szelíd, sovány, agg ember: ruhája templomi, a fején tiara, a kezében oltári szentség.

S a nagyméltóságú egyházi fejedelem térden állva és sírva könyörög a lóhúsevő barbárnak, a kutyafejűnek csúfolt, szarvakkal festett Atillának, hogy kegyelmezzen meg a hatalmas nyugatrómai birodalomnak, mert nagy a kétségbeesés: adjon békét évenkint fizetendő bármilyen adóért.

S Atilla visszafordítja a lova fejét a Tisza felé.



SZEGÉNY EMBER KÖNYVTÁRA

Aranykoszorút nektek, akik a népkönyvtárakat megalkottátok! A tenyereteken viszitek be a lángot a kunyhók homályába; jövendőnk műveltségének magvát hintitek a nép közé; emelkedő utat csináltok a következő századoknak.

De a kezdésben van egy kis hiba. Nem nagy hiba, de mégis hiba. Ahogy a könyvek jegyzékét forgatom, több jóakaratot látok, mint népismeretet. A könyvösszeállító bizottság csak kívülről ismeri a szűrt: nem tudja, hogy a nép mit olvas, és hogyan olvas. Nem kérdezte a néptől: - Mit óhajtanál olvasni? - hanem azt mondta a népnek: - Ezt olvasd!

A szétosztásban is hiba van: sok könyvet adnak, kevés helyre. Egyik község kap ezer könyvet, a másik meg nem kap egyet se.

Mi a csudának Körmöcbányára, Győrbe, Csabára, Dorogra, Kaposvárra, Szakolcára, Ungvárra kétezer koronás könyvtár, amíg vagy húszezer szegény falu és tanya is van, ahova egy könyv se kerül!?

A mi népünknek nem kell sok könyv; inkább kevés, de tartalmas. Mert, tisztelt világosító bizottság, a parasztember nem úgy olvas ám, mint mi! A paraszt nem futó-szemmel olvas, s nem gyűr az elméjébe egy nap egy könyvet; sem az egyik könyvvel ki nem tolja a másikat az emlékezetéből. A parasztember baggadozva megy egyik mondattól a másikig; a szavakat megrágja, a mondatok értelmét lassan emészti. De az éhsovány lélek magába is veszi ám aztán az utolsó ízecskéig az olvasmányt, és benne marad. Olyan a lelke, mint az először szántott ős-talaj: minden mag szélesen gyökeredzik benne és terebélyesen hajt.

Gyermekkoromban volt alkalmam látni, hogy egy-egy községben, egy-egy tanyán mint nőnek fel nemzedékek egy könyvön. Egy helyen a Gvadányi Rontó Pálja volt az a könyv, másik helyen a Haller Hármas históriája., harmadik helyen a Demokritosz című régi magyar anekdota-gyűjtemény; egy helyen meg a Szakál Lajos Cimbalom című verseskönyve volt a falu szellemi kincstára.

Mindezek a könyvek zsírosak, foltosak, gyűröttek, szakadozottak voltak már, s a tulajdonosuk mégis folytonosan el-elkölcsönözte.

Micsoda esemény, micsoda piros betűs nap lenne az ilyen helyeken, ha tíz könyvet, tíz bőrbe kötött, jó könyvet juttatna hozzájuk az állam! Az állam, ez a láthatatlanul fölöttünk lebegő Valaki, akinek kezét csak akkor érezzük, mikor végrehajtás jön ránk vagy finánc, vagy mikor a Jancsit viszik katonának.

Tíz könyv! Hiszen ez tíz aranyrúd! Kincs, amelyből mindenki kap, s amely soha el nem fogy!

Ez a jól kiválasztott tíz könyv nagyobbat emelne az ügyön, mint a polyvásan összeállított százkötetes és ezerkötetes könyvtárak. Kezelési gondok nem járnának vele, s lassankint szaporodhatna is ajándékozással vagy vétellel.

De nem egy-koronákat kell ám kívánni olvasódíjul!

Tudja-e a tisztelt Országos Tanács, hogy mennyi egy korona faluhelyen s a tanyákon? Mennyi egy korona ott, ahol csak vasárnap húznak csizmát, ahol egy kalapot négy nemzedék visel, ahol megcsókolják a véletlenül földre leesett kenyérdarabot, s ahol egy másfél forintos temetés negyedévekre kiható erszényszorítást okoz!? Nagyságos-nagy pénz! Ezért a pénzért öt napig szedi a konkolyt a parasztfiú; ezért a pénzért négy vasárnap eszik húst a paraszt; ez a pénz egy esztendőre elég sóra; ezért a pénzért ötször foltoztatja meg a csizmáját.

Nincs az a paraszt a világon, aki egy koronát fizessen könyvért, olvasásért!

Hiszen tudom, jól tudom, hogy az Országos Tanács a régi végvárak módjára akart szanaszét kulturális központokat csinálni: nagy gondolat is ez, szívesen meghajlok előtte, de elég, amit hét esztendő alatt áldoztak ennek a gondolatnak. Most már le a zsilippel! és eresszük a folyót a nagy mederből az apró erekbe! Adjunk a népkönyvtárak évi 20-30 ezer koronájából a népnek, az irodalomtalan, könyvetlen népnek ezentúl, s ne a városoknak.

A városokban élő nép más úton-módon is hozzájut a könyvhöz. A falvakban, tanyákon élő nép nem jut könyvhöz, csak kivételesen. Ezeknek való tehát a népkönyvtár.

A könyvtárakat háromféle csoportba osztották: kétezer koronás, ezer koronás és félezer koronás vagy ezeknél valamivel kisebb könyvtárakra. Ez utóbbiak időnkint átcserélik a maguk könyveit a szomszédos könyvtárral.

Érdeklődéssel nézem a jegyzékeket, hogy micsoda könyvek jutnak a legkisebb könyvtárakkal a nép közé. Találom köztük ezeket:

Bellamy Edward: Visszapillantás. - Bulwer Lord Lytton: Párizsiak. - Cervantes: Don Quijote. - Doyle Conan: Doktor Holmes. - Sparks: Washington élete. - Burnett: A kis lord. - Csehov elbeszélései. - Daudet: Tarasconi Tartarin. - Goldsmith: A wakefieldi pap. - Münchhausen kalandjai. - Swift: Gulliver utazásai. (Két példányban.) - Defoe, Saint-Pierre, Shakespeare, De Amicis, Dickens, Beecher Stowe, Zschokke, Braidwood, Holybake, L'Hullier, Mathews, Schulpe, Sparks, Tissandier, Young, Feuchtersleben, Salzmann, stb. művei.

Mindezek jó könyvek. De vajon ezek valók-e kezdetnek? Ezek valók-e arra, hogy a magyar nép első olvasmányai legyenek? S mit gondol a tisztelt Országos Tanács, hogyan fog a nép nyelvében forgalomba kerülni ez a sok idegen név?

Már hallom a beszélgetést a templom előtt:

- Olvasta-e kend Zsákospejárénak a Tzoriolánussát?

- Nem, én most a Dony Kvikszotte kalandjait olvasom. Ez nem olyan szomorú, mint a Sájnt Pijerre könyve.

- No, ha a vidám könyvet szereti kend, a vakafijeldi papnak a könyvét olvassa meg.

Át kell írni ezeket a könyveket. Szakítanunk kell végre-valahára azzal a dohos felfogással, hogy az ismert idegen neveket idegen köntösben tiszteljük. S minek addig ezek a könyvek, míg nincs a könyvtárban Thaly Kálmán Bottyán János-a, Ocskai-ja, a Történelmi Társulat kiadásában megjelent sok szép életrajz: Mátyás király, Békés Gáspár, Anjou Mária, Béldy, Zay, Szency-Molnár, Rákóczi György, Thurzó, Csák Máté, Kun László, Pázmány stb. stb.

Drágák? Legyen inkább kevés a hazai könyvünk, mintsem sok, idegen. Népkönyvtárba drágák talán a Tóth Béla könyvei is: a Magyar ritkaságok, Mendemondák és Szállóigék, de nem többet érnek-e nekünk, mint akár egy boglya Münchhausen és Tartarin? Nem kellene-e ott lennie minden könyvtárban a Chernel-féle nagy Madárkönyvnek, is? Nem értékesebb-e nekünk sok idegen könyvnél az Apor könyve? Kőváry Történelmi regéi? Orbán Balázs Székelyföldje, vagy hogy egy sokkal olcsóbb könyvet mondjak: ott van az antikváriusok irodalmi lomtárában mindenfelé a Nagy Miklós-féle, Magyarország képekben című igen becses és érdekes, nagyon is népnek való könyv. Hát a népköltési gyűjtemények? Fischer Petőfi-életrajza? és még néhány száz stb.

Nagy elképedéssel látom, hogy a Biblia nincs meg egyik népkönyvtárban se. Nincs meg az a könyv, amely a Mindenki könyve, a könyvek könyve, az emberi lélek legnagyobb alkotása; a könyv, amely hídul szolgál mindenütt és minden időben az állatiságból az emberiségbe; a könyv, amelynek terjesztésére külföldön milliókat szentelnek, amely első helyen áll a világ minden könyvtárában.

Miért hagyták ki?

Nem hiszem, hogy feledékenységből, mert hiszen munkájukat mindenben a gondosság jellemzi. Meglehet, arra gondoltak, hogy ez úgyis sűrűn forgó könyv. Tévedés. Csak a protestáns családoknál van meg. A katolikus falvak és tanyák csak hírből tudják, hogy van a világon. Tessék megpróbálni! Hiszen nem drága könyv. Tíz forintért száz kötetet adnak belőle. Biztosítom a tisztelt Országos Tanácsot, hogy egyik könyv se lesz kapósabb azokon a helyeken, ahol eddig a szublimis irodalmat egyedül Szent Genovévában ismerték.

Az csak mese, hogy a római egyház tiltja a Biblia olvasását. Ma már nem tiltja. Az egyház maga is kiadta magyarul. Persze ez a kiadás nem olcsó. Ha egy borjú ára nem is megy rá, rámegy bizonyosan egy birkáé.

De a két Biblia között csak néhány szó az eltérés, és ez a néhány szó az áldásos tartalmat nem érinti. Biblia azonban kell. Biblia nélkül a népkönyvtár fejetlen.

Szükségesnek tartom ezen kívül, hogy írassunk egyenesen a népkönyvtáraknak egy ilyen című könyvet: Csízió. A váza ugyanaz lehet, ami a ponyván forgó csízióé, de persze át kell nemesíteni, ki kell bővíteni. Ez a könyv elmaradhatatlan a magyar népkönyvtárakból.

Szeretném a népkönyvtárak számára, a nép nyelvére átíratni a Pallas-lexikont is. De tudom, hogy ez csak jámbor álom. Sok pénzbe kerülne; legalábbis annyiba, amennyit Szent István napján a lovaknak adunk.

Ennél talán megvalósíthatóbb lenne két antológiának a kiadása. Olyanféle gyűjteményt gondolok, mint a Mackay-féle 1001 Gems (London. G. Routledge). Egyet a hazai írók műveiből csinálhatnánk, egyet a külföldi írókéból. De ez utóbbit se budapesti magyar nyelven.

Ezek az antológiák több kötetre is terjedhetnének.

Végül ott legyen minden könyvtárban a Büntető törvénykönyv is. Mert vidéki hírlapíró koromban mindig fellázadt bennem az igazságérzés, mikor láttam, hogy a nép közül való vádlott a büntető törvény nem ismerése miatt került bajba, s a bíró zord fenséggel kiáltja oda neki:

- Törvény nem tudása nem mentség!

Két könyvet szeretnék kivetni az eddig felállított népkönyvtárakból: az egyik Bellamy Visszapillantása, a másik Doktor Holmes kalandjai. A nép nem úgy fogja olvasni e kettőt, mint mi. Nekünk Bellamy egy redengótos Plátó... Doktor Holmes kalandjai meg azért veszedelmesek, mert a nép nem a rendőri zseniálist fogja bennük bámulni, hanem a gazemberek furfangjait. A gazság tankönyve ez faluhelyen.

Az első tíz könyv alázatos véleményem szerint ez lenne:

1. Biblia.

2. Csízió. (Íratni javaslanám a régi Csízió nyomán egy orvossal, egy csillagásszal, egy gazdásszal és egy állatorvossal. Az ő írásukat azután öltöztesse magyar ruhába egy kiválasztott író.)

3. Petőfi költeményei.

4. Arany Toldija.

5-7. Jókai Magyar nemzet történelme. (Azt hiszem, maga Jókai is szívesen fogadja - ma már -, ha az utolsó lapot kivágjuk, mielőtt a népnek odaadnánk.)

8. Endrődi: A magyar költészet kincsesháza.

9. Boross Mihály: Boldogháza.

10. Büntető törvénykönyv.

A további tíz kötet ez lehetne:

11. Gvadányi Rontó Pálja, új kiadásban.

12. Természetrajz. (Brehmnek egy rövidített kiadása. De nem tudóssal kell rövidíttetni.)

13. A világ népei. Íratni kell ezt is. (Olyanféle könyvet gondolok, mint a Verneau Les races humaines-je, de népiesebbet, sok képpel ellátottat.)

14. Magyar meséskönyv. (Akár a Benedeké, akár az olcsóbb, Kis nemzeti múzeum-beli.)

15. Thaly Kálmán: Rákóczi ifjúsága.

16. Haller Hármas históriája. (Új kiadásban, egyes részek kihagyásával, de a régi nyelven.)

17. Schreiner O.: Halket Péter közkatona. (Olcsó Könyvtár.) Az idegen szavak átmagyarosításával.

18. Gracza: A magyar szabadságharc története. (Drága könyv, de a vagyonos végrendelkezők hazaszeretetére is lehet számítanunk.)

19. Fiammarion Csillagászattanának rövidített kiadása.

20. Antológia a magyar és a külföldi próza-irodalomból. (Ennek a mozaik munkának az összeszedését nem egy emberre való bízni, hanem százra. Csak az összeállítás lehet majd egy embernek a munkája.)

Remélem, sem az Országos Tanács, se pedig más nem érez e cikkemben gáncsolódást, vagy illetéktelen beavatkozást. A szívem a népé. Látom és fájlalom a nép elhagyottságát, elmaradottságát. S valahányszor az állam nyájas arccal fordul a nép felé, öröm rezdíti meg a lelkemet.

Ez a hozzászólásom magyarázata.



ÚJ SZÁNTÁS, ÚJ VETÉS

Örömmel üdvözlöm ezt a vállalatot, amely századok mulasztását iparkodik pótolni. Nagy parlag az, uraim, amelynek nekieresztjük az ekét, és kezdetben nagy követ kell kimozdítanunk. Talán nem is alkalmas időben kezdettük, de így is jobb, mint sehogyan.

Az első barázdába, íme, én is vetek egynéhány szem magot.


Hachette idei almanachjában van egy térkép, amely feltünteti, hogy melyik országban mennyi ember nem tud olvasni. A mi hazánk népét megdöbbentő arányban előzi meg Ausztria is. Hát még Németország, Finnország, Svédország és Norvégia!

Nálunk a térkép szerint száz ember közül negyvenhét nem ismeri a betűt. Franciaországban és Finnországban csak négy ember akad száz között, aki írni, olvasni nem tud. A svédek és norvégek országában már nem is lehet száz ember között keresni a tudatlanság képviselőit. Náluk ezer között mindössze nyolc ember találkozik olyan, aki nem ismer betűt. A német meg még ezeknél is előbbre áll: csak öt analfabéta jut ezer olvasni tudóra.

Pirulva kell látnunk, hogy még az amerikai Egyesült Államok néger lakossága is műveltebb a magyarnál. Ott negyvennégy a tudatlansági százalék. Tehát hárommal kevesebb, mint nálunk.

Mi az oka népünk elmaradottságának? - ne keressük azt, mert tisztelnünk kell apáink fejét. Azt kérdezzük inkább: hogyan juthatunk el hamarabb azon népek vonalára, amelyek a művelődésben bennünket megelőztek?

Erre az a legegyenesebb válasz, hogy meg kell néznünk Németországnak és Svédországnak a népművelési munkáját.

Míg ez meg nem történik, addig csak vélekedésképpen beszélgethetünk, tanácskozhatunk, tűnődhetünk, hogy hol fogjuk meg a nyelét a munkának?

Nálunk a sötétségnek három az oka:

nincs elég iskolánk;

a templom hatása csak érzelmi;

a szülők tudatlansága akadék.

Hogy nincs elég iskolánk, ezen nem csupán az épületet értem. Az iskola a tanító; a tanító a népnevelő munka. Ahol van iskola, de csak a télszak a tanítás, ott az épület nem sokat jelent. S ahol van iskola is, törvényes hosszúságú tanítás is, de a tanító csak órára pillantgató hivatalnok, az iskolázásnak ott is sovány a gyümölcse.

Elsősorban tehát buzgó tanítók kellenek az országnak; s az iskolázás idejét és módját mindenütt annyira ki kell terjesztenünk, amennyire csak lehet. De hát mi fán terem a buzgó tanító? És miképpen terjesszük ki az iskolázást?

A buzgó tanító a hazaszeretet fáján terem; csak tessék az államnak azt a tanítók fáját kellőleg gondozni. Az iskolázás kiterjesztését megcsinálja aztán maga a tanítóság.

De kifordul a toll a kezemből, ha arra gondolok, hogy a magyar kultúr-erszény micsoda lapos, és hogy a katonaság hogyan emészti fel az ország millióit! De csak a katonaságra vész-e a pénzünk? Vajon (hogy csak egyet említsek) az a harminc millió forint, amin az Országház épült, szükségesebb kiadás volt-e, mint lett volna a nemzetkultúra javítása? Csak azért, hogy az idevetődő idegen elbámuljon, s hogy mi büszkén pillantsunk a világcsavargó, velünk nem érző idegenre, feláldozzuk a szükségeset a díszesért!

Hiszen kellett az az Országház. De nem úgy, mint a tanítók helyzetének javítása. Kellett az a hasonló árú budai palota is. De nem ráértünk volna-e akkor megcsinálni, mikor már lakót is kaptunk belé? Ha iskolákra fordítjuk ezt a pénzt, több ereje kél nemzetünknek, mint amennyit az a lakó adhat, Európa kalendáriumának mostani lapja szerint.

De hát addig is, míg megtaláljuk az új aranybányát, tanácskozhatunk.

A népnevelést a hétéves kor helyett már a négy-öt éves korban szeretném kezdetni. Nem ábécéskönyvvel, nem is padba szorítással. Csak az úri gyermekszobák nevelő hangjával. Dedók kellenének az iskolák mellé, s alkalmas nők a dedókba.

Ahol nincs költség, ott ne gondoljanak külön épületre, se pedig okleveles, képzett nőre. Jó addig a bérelt ház is; kis községben negyven-ötven koronán lehet kapni. És sok szegény úrinő vállalkozna kis díjért arra, hogy a nép gyermekeit lelkileg gondozza, rendre, tisztaságra szoktatja, imádságokra, versekre, jóságra tanítja.

Az ilyen nők kezéből kellene áteredniük a gyermekeknek a népiskolába, s akkor már a néptanító alkalmasabb anyagot kap a tovább-művelésre, mint amilyet eddig kapott. Bozótirtással nem kell vesződnie. Nem kell az idejét hónapokig arra vesztegetnie, hogy a gyermekeket állni, ülni, beszélni, tisztálkodni tanítsa. A dedó játszva végzi mindezt. A szülőket is megszoktatja a gyermeknek emberibb gondozására. S akkor a népiskola nem kisded-emberi állatokon kezdi a munkáját.

De itt megint nem olyan népiskolákra gondolok, mint amilyenek a mostaniak.

A mostani népiskolák osztrák mintára szabott intézetek. A miniszteri tanterv nem enged alkalmazkodást sem a helyi viszonyokhoz, sem a nemzeti tekintetekhez.

Írni, olvasni, számolni igaz hogy megtanul benne a nép. De a többi tantárgy!

Katekizmus: Ez a templomba tartozik.

Magyar nyelven: Haszontalan szabályok halmaza.

Történelem: Királyok névsora és uralkodási évük hiábavaló bemagoltatása.

Földrajz: Városnevek és lakos-számok halmaza.

Természetrajz: Állatok alaki jegyeinek száraz gyűjteménye.

Stb., céltalan stb.!

Semmi tekintet nincs arra, hogy a nép többnyire földmívelő. Nem tanítunk gazdálkodást, állattenyésztést, állatvédelmet, méhészetet, kertészetet, kézi ügyességen alapuló iparmunkát, se egészségtant, se illemtant, se emberséget.

Nem tankönyvi tanulásokat értek. Szemétre kívánom én azt a sok germán szellemű, tudákos, üres, száraz tankönyveket. Élőszóval, gyakorlattal kellene mindezt tanítani, s más dolgot az alföldi nép gyermekének, mást a hegyi ember gyermekének, mást a bányavidéken, mást a Balaton vidékén.

Az én iskolámban csupa szemléltetés lenne minden, és csupa eleven-szó. Könyvet csak egyet adnék, egy olvasókönyvet, amelyben minden meglenne, ami szívet és elmét gazdagít, s a nép nyelvén minden mondat; a nép életéhez szabva minden olvasmány.

A tanítóknak a gyermekekhez való viszonyát is megváltoztatnám. A tanító ma ugyanúgy van az iskolában, mint az ispán a napszámosok között. A munkacél, a miniszteri tanterv lélektelen ledolgozása, hogy a nagyságos tanfelügyelő úr kedvezőn tölthesse be a kínai léniával megvont rovatait.

Hol marad a főcél: a lélek fejlesztése, szív nemesítése? Tudja-e ez a kultúrkormány, hogy a kultúra célja micsoda? A kultúra, célja: az embert az állatiságból kivezetni, fölemelni; s a nép millióit okosságban, nemességben a mai népek elé fejleszteni.

Ha az iskolázás csak az iskola küszöbén belül folyik, s egy-két évi tanterves tanítás után visszavetjük a zsenge nemzedéket a műveletlen sokaságba, ez nem egyéb, mint tengervizet desztillálni poharakban, s visszaönteni a tengerbe.

Ott kell tehát megfognunk a munka elejét, hogy a néptanítók hátáról leszedjük a mostani miniszteri tervet. Fel kell szabadítanunk őket az erszény szoros gondjai alól is, s ki kell terjesztenünk a munkájukat az iskolai falakon túl az életre.

Falvakon, pusztákon, mindössze öt-hat hónap a tanév. A többi hat-hét hónap szintén a nemzet-kultúra javára fordítandó.

Mikor én tanító voltam, megpróbáltam egy vasárnap, hogy délutánra öregeknek való tanítást hirdettem. A falu kicsiny volt, alig ötven család, s nem sokat bíztam abban, hogy érdeklődni fognak. De mennyire kellemesen lepett meg, hogy az iskola megtelt. Még a legöregebb emberek is eljöttek. Beültek a padokba, és buzgó figyelemmel hallgattak.

Az első órán a különféle országok népéről beszéltem nekik. Gondoltam, a népet talán a másfajta nép érdekli legjobban. Elmondtam nekik, hogy melyik országban miféle nép lakik, mit dolgoznak, micsoda mások a szokásaik, ruhájuk, lakásuk, gondolkodásuk.

Hallgattak mély figyelemmel.

Az előadás végén aztán megkérdeztem tőlük, hogy a legközelebbi vasárnapon miről szeretnének hallani.

Az egyik öregember felállt:

- Arrul tessen nekünk beszélni, hogy igaz-e, amit a föld forgásárul hallottunk: hogy az forogna?

Mások arra kértek, hogy számolni tanítsam őket.

Teljesítettem kívánságukat, ahogyan tudtam, s mondhatom, négyéves néptanítói pályámnak az az utolsó tél a legkedvesebb emléke. Mert abból a néhány vasárnapi tanításból láttam, hogy a nép mennyire szomjúhozik a tudományokra, s mily hálás az iránt, aki csak cseppeket is nyújt neki.

Vajon amit én csak ötletből cselekedtem, nem lehetne-e rendes népművelési munkájukká tenni a tanítóknak?

A vasárnap országszerte pihenő nap. A népnek keresett szórakozása minden olyan beszélgetés, amelyből tudást nyer. Annak se fárasztó munka, aki ily módon tanít, mert hiszen nem kell készülnie, nem kell kortes-hangon beszélnie. Hallgatja a nép oly csendben, hogy alig kell emelt hang. S mindig jóleső érzés az, ha nemes munkánk iránt érdeklődést tapasztalunk. Éppoly jóleső érzés, mint a gazdának a dús vetés látása. Aki az Isten áldását érzi a munkáján, boldog buzgalommal fogja folytatni.

Az ilyen előadásokban az a fő, hogy a népnek a nép nyelvén beszéljünk, ne pedig akadémiai volapük nyelven; s olyasmikről beszéljünk, amik általában minden embert érdekelnek.

Ilyen előadások hallgatására meg lehet nyerni a fiatalságot is, nőket is. Különösen nyáron, tágas udvaron, pajtában vagy más alkalmas helyen gyönyörű valami az. Hát még ha a nőknek a nő-tanító, vagy a tanítóné, vagy más lelkes úri nő külön is rendez előadást?

Mindez oly könnyen megvalósítható!

Csak kényszer-kötelességgé ne tegyük. Se a népnek, se a tanítóknak. Mert amelyik tanító hivatalos muszájból tanítja a népet, abban ugyan nem lesz köszönet. Egy kis különdíjazás meg fogja indítani a tanító kerekét ott is, ahol magától nem forogna.

Néhány év óta népkönyvtárakat állítanak fel mindenfelé. De ér-e valamit a könyvtár, ha nincsen benne könyv? Nincs azokban tíz olyan könyv se, ami a népnek volna írva, s ha van is, sok szalma mag nélkül.

A népnek legelőször is egy lexikon kellene, vagyis a nép nyelvén egy Mindentudó könyv. Abban az összes tudományokat eléjük kellene vinni olyan nyelven, mint ahogy a régi csíziók voltak írva.

A "Don Kvikszhóte" meg a "Münczhausen báró kalandjai"-féle könyvek nem sokat nyomnak a mi fontunkon.

De kezdetnek fogadjuk mégis reménykedve.

Elvégre ha benne van a könyvtárban Petőfi, Arany, Jókai, már az is kincs.

A költőkről ötlik eszembe, hogy vajon mikor a néppel foglalkozunk vasárnaponkint, nem lehetne-e egy-egy szavalatot, később egy-egy színielőadást is rendezni?

Mennyit költ a nemzet az Operára és Nemzeti Színházra! Fizeti adóban minden ember; tehát a paraszt is, aki soha egy rózsalevélkét nem kap a művészet szent berkéből. Vajon jutott-e eszébe valakinek, hogy évenkint csak egy hétre is szét kellene küldeni a két színház tagjait a nép közé, s a kétszáz színésszel egy hét alatt ezer községben szavaltatni, játszatni valami csekélységet, de ami a kultúrátlan népnek mennyei nektárként csöppenne a lelkébe.

Jutott-e eszébe valaha a kultúrkormányunknak, mikor virágvasárnaponkint olvassuk, hogy ennyi meg ennyi száz színész maradt kenyér nélkül - hogy azok közül egynéhány Shakespeare-színészt fel kellene fogadni és szétküldeni az országba a nép közé, olyan helyekre, ahol színész soha nem járt.

Ha csak Petőfiből, Aranyból szavalnánk is, mi más szemmel olvasná a nép ugyanazokat a lelket emelő verseket! Hiszen millió meg millió ember van a Tisza, Duna mentén, aki még soha nem hallott művészi szavalást, művészi versolvasást, művésziesen pengő magyar beszédet.

Hát még a nemzetiségi vidékeken, micsoda politikát is érintő valami lenne, ha a nép látná, hogy a magyar urak nemcsak akkor ereszkednek le hozzá, mikor adót szednek vagy voksot gyűjtenek.

Az irodalmi társaságainkat is már régebben figyelmeztettem arra, hogy az Akadémia kis terme nem a nemzet gyűlőhelye, hanem a fővárosi zsúrok kis társaságaié. Ha ők is megmozdulnának!

Szinte elkábít az a gondolat, hogy egy század alatt mi hatása lenne ennek a munkának a népköltészetre, a nép társas-életére, a közmondásaira, erkölcsére, gondolkodására!

A néptanító munkáját azonban nemcsak a vasárnapokra terjeszteném ki. A nép gyermekei, ahogy kizöldül a fű, csoportosan lézengenek a falvakon, pusztákon. Miért ne kereshetné fel őket a tanító? Miért ne ülhetne le egy fa árnyékába, mint hajdan Jézus urunk?

Persze bajos ezt kötelességgé tenni. Ha a tanító maga-buzgalmából nem indul reá, hiába minden hivatalos ténta-pocsékolás.

Ó, ha a szeretetet a nép iránt úgy lehetne itatni, mint a bort! Nemcsak a néptanítókat itatnám meg e szent borral, hanem az egyetemi ifjúságot is!

De sajnos, nálunk az egyetemi ifjúság ma még csak az aszfalton tud lángolni a hazáért.

Többet bízom abban - ha e sorok eljutnak az ország minden részébe -, hogy a pásztorkodó papok indulnak meg rajta.

A mi papjaink, hálistennek, nem olyan félrepolitizáló hazafiak, mint a franciák. A mi papjaink keblében a nemzet szíve dobog. Mi a pap a népnek? A legnagyobb tekintély. Szavát Isten szavaként tiszteli a nép. Tanítására télen, ordító hidegben is mérföldekről begyalogolnak a pusztai parasztok. Az egyetlen ember az úri osztályból, akit magáénak érez, mert végigkíséri az életét a születésétől a temetésig.

A pap prédikációja meg a kalendárium - ez a kettő a népműveltség napja és holdja.

Pedig a templomi prédikációt többnyire nem is értik.

A mi papnevelő intézeteink nem gondoltak eddig arra, hogy a papot egyenesen a nép prédikátorának neveljék.

Súlyos vád, de faluhelyen nőttem fel, s azután is soká éltem velük, hallgattam egynéhány ezer prédikációt.

Mondhatom, egyetlen egy prédikációra emlékszem hálával a sokból; az is betanult prózai költemény volt. A többi mind halvérű teologizálás, figyelem-gyötrő, dogmai hajszálboncolgatás volt. Semmi kapcsolat a nép földi életével, munkájával, szenvedélyeivel, bűneivel, szokásaival, gondolataival. Lónak algebra, tehénnek filozófia, bagolynak elektrotechnika!

Ha ez megváltozhatna! Ha a papok nem szemináriumi tankönyv-nyelven prédikálnának, hanem népi nyelven! S nem csupán bibliai tekintélyekre hivatkoznának, hanem olykor magára a természetre, az életre, a lélek belső hangjaira!

Ezt kedvetlenséggel olvassák bizonyára a papok, de én csak egy példát teszek eléjük.

Hogy a nép bizalmasabban beszélt velem, mint ővelük, nemegyszer kérdezte tőlem egy-egy parasztember:

- Mondja meg igazán: van-e Isten?

Én sose hallottam erről prédikációt.

Pedig minden ember elméjébe beleáll ez egyszer, mint a fogzás az állba. És semmi templomi kérdés nem olyan fontos, mint az Isten létének bizonysága és a lélek halhatatlanságának kérdése.

Mit ér minden dogmatizáló prédikálás, ha a fundamentum nincs megvetve, hogy semmi kétkedés meg ne mozdíthassa!

Pedig az Isten létét, a lélek fennmaradását könnyebb megbizonyítani a népnek, mint azt, hogy a Föld forog.

A pap ez idő szerint csak a piros betűs napokon dolgozik. Hétköznap gazdálkodik, vagy tétlenkedik. Nem is kötelessége, hogy hitbelieken kívül más munkát végezzen.

Tehát minden esztendőben van két-háromszáz olyan napja, amelyen tudásai, ismeretei csupán magán-értékek, a népre nézve forgatatlan kincsek.

Mit tehetne annyi ezer közpap, annyi idővel, ha társulna a néptanítóval, a népművelésben!?

A hit csak világosság, nem kenyér. A műveltség kenyér is.

A hit csak vasmacska, de nem hajó. A műveltség hajó is az élet tengerén.

A hit csak összekötő híd az Ég és Föld között. A műveltség az élet élete a Földön.

A nép művelésének munkáját folytatni kell a templomon kívül. A felnőtt népet gyermeknek kell tekintenünk, a gyermeket felnőttnek. Akik a gyermekekben nem a későbbi embert látják, azok a népnevelés munkájában nem apostolok, hanem csak cselédek.

Nekünk apostolok kellenek.

Nem szabad tétlenül várnunk felülről eredő, országos intézkedésekre. A népművelés dolgában minden község, minden falu, minden puszta egy-egy külön ország. Egyetlen úri ember szíve világító fáklyaként lobbanhat lángra a maga községében. S egyik fáklyánál meggyullad a másik.

Szemünk a jövendő időkre fordul. A rövidlátó politika azt tartja, hogy a nemzet ereje a katonaság. A távolba tekintő gondolkodás azonban azt látja, hogy a nemzet ereje a nemzetnek a műveltsége.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : IGAZÍTÁSOK ATI  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2902
  • e Hét: 2902
  • e Hónap: 82460
  • e Év: 2023740
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.