Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 11:21:21, kedd
 
  Gárdonyi Géza
GYERMEKKORI EMLÉKEIM



Előszó

Február elején Nagy Miklós életrajzi adatokat kért tőlem.

Mindig unalommal néztem azokat az írásokat, amelyek így kezdődnek:

S z ü l e t t e m . . .

Most magam is írjak egy ilyet?

Azonban, hogy ezzel az üggyel tömtem meg a pipámat, akaratlanul is ez füstölgött ki belőle: Voltaképpen minden embernek meg kellene írnia a maga életét.

Mert nincs érdektelen élet, és nincs haszontalan életleírás.

Minden életnek megvannak a maga nagy tanulságai, mint ahogy a leghitványabb gabonakévéből is pereg egy halom szem. Az már aztán mindegy, hogy hogyan van megoldva a kéve, gép pörgeti-e ki a szemet, vagy csép, vagy hogy ló tapossa ki; a fő az, hogy: van.

Amire az ember emlékezik, az ránézve a jellemző; az a tükör, amely az ő arcát s arca mögött az eget és földet mutatja.

Amire az ember emlékszik, azok az események, azok a hatások, amelyekben a lelke kifejlődött. A mézeskalácsos is formába teszi a tésztát, mielőtt kisütné. Minden nyomás vonalat és formát hagy a tésztán. Az emlékezés ilyen nyomásoknak a megőrzése az emberi lélekben.

Próbaképpen összejegyeztem, hogy mikre emlékezem a gyermekkoromból, s elbámulva láttam, hogy azok a hatások, amelyek megmaradtak az emlékezetemben, olyanféle szálak, mint a gyertya fonala, amelyre a stearin rárakódik.

Megtalálom a múltban a jövöttet. Megtalálom azokban a csekély emlékjegyekben a karakterem első szálait, az indulataim első fellobbanásait, a megfigyelésekre való hajlandóságomat, a számok világa iránt való közömbösségemet, a természeti szépségek iránt való fogékonyságomat, érzelmi érzékenységemet, hibáimat és erényeimet, s itt-ott már az azonosító képességemet, mely nélkül író nem lehettem volna. Megtalálom már abban a fejletlen testi életben is a lelki élet iránt való hajlamot, a behunyt szemmel járónak a világosság felé való ösztönös fordulását. Megtalálom a gyermekben a férfit, mint ahogy a kettévágott jácint-hagymában már februáriusban megtalálom a benne rejtőző levelet és virágot.

A jácint onnan jön a tollam alá, hogy ablakom alatt egy napszámos dolgozik. Némely virágomat (tulipánt, íriszt) ültettem át a kihasznált földből új földbe, mert amabban már nem fejlődnek tovább. A napszámosom imént fordított ki ide egy talicska földet.

Mi egy talicska föld? Ha eső esik rá, egy csomó sár; ha nap süt rá, egy csomó por. Merőben értéktelen semmiség.

De nem értéktelen és nem semmi, ha magot vetek belé.

A jácint édes parfümöt von ki abból a földből, a menta balzsamos olajat, a tulipán piros festéket, az írisz kéket, a nárcisz fehéret. Ha virág helyett sóskát vetek belé, az a kis sóskamag sót és savanyúságot hoz ki abból a földből. Ha szőlőt vetek belé, hírmondója se jelentkezik a sónak, hanem cukor és éltető spiritusz az, amit a gyökér a földből kiválaszt.

Vajon a földben van-e ez a sok minden? Vagy a magban?

Az Országos Vegyelemző Intézet nem fog nekem ebből a talicska földből kihozni egy szemernyi parfümöt se, egy milliliter spirituszt se, egy milligramm piros festéket se.

De a magvacskából se ám. Egy puttony tulipánmagban sincs annyi piros festék, amennyivel egy katicabogár befesthetné a szárnyát, s egy puttony rezedamagban sincs annyi parfüm, amennyivel egy nő-pillangócska vőlegénykeresésre indulhatna. Hát még a spiritusz! A cukor! Hát még az a sok orvosság és az az ezerféle méreg, amit a patika-füvek szívnak a földből!

Nincs sem a földben, sem a magban.

Hanem ha a magvacska a földbe jut, akkor nemsokára van a magban is, a földben is. Minden mag olyan erőt szí a földből, amilyen az ő természetének való; a sóska sót, a levendula olajat, a fűz keserű szalicilt, a répa cukrot, s a gabona lisztet. Csak a levél zöld valamennyinél, a levél; ez az uniformis; a virág más, és a gyümölcs is más.

De hátha én nem vetek belé semmit?

Vet belé a sors!

Íme, száll a szellő szárnyain egy kerek kis pehely. Az is virágmag: a pitypang magva. Leereszkedik a földhalmocskára; ott kikel; szí belőle magának zöld ruhát, lapos, cifra szélű levélformát, a levélben tejet, s virágának arany színt. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A dajkám

Mintha ködön át látnám magamat:

Kicsi vagyok, ölben vagy szőnyegen ülő. Nem érdekel semmi, csak amit megfoghatok. Az emberek, a tárgyak olyanok nekem, mintha képek volnának, állóképek és színes mozgóképek. De mondom: nem érdekelnek, velük semmi közösségem nincsen.

És úgy képlik nekem, mintha emlékezném a dajkámra. Egy puha testű, rózsaszínű óriás. Az arca piros és duzzadt, a lába meztelen. Szeretek a karján ülni s puha, nagy mellébe belesüllyedni, mint valami meleg vánkosba. Érzem, hogy roppant erő van e nagy, eleven hústömegben! Mindenbíró erő! Én csak pehely vagyok neki. De összetartozunk. Ő énhozzám tartozik, én őhozzá.


Körülbelül huszonkét éves voltam s az anyám falujában időztem, mikor egyszer az anyám azt mondja:

- Holnap reggel eljön a dajkád, a Rózsa.

A szívem megmozdult. De hogyisne: hiszen a dajka második anyja az embernek!

Egy pécsi, öreg rokon asszony ült nálunk. Annak magyarázta az anyám:

- Ez volt a legjobb cselédem. Három esztendeig szolgált nálam, s még csak meg se kellett szidnom soha. Azazhogy mégis, egyszer. Mink akkor Kilitiben laktunk, a malom szomszédságában. Egy éjjel gyanús neszt hall az uram. Kinéz az ablakon, hát látja, hogy a molnárlegény lapul a ház szögletén. Kimegy a folyosóra, hát a Rózsa éppen akkor suhan ki a konyhából. Csak egy nagykendő volt a Rózsán. Amint elmenne az uram előtt, ez ám jól pofon teremti. Rövid idő múlva el kellett küldenünk. Hazajött.

Egy esztendő múlva, mikor magam is itthon voltam látogatóban, a Rózsa eljött hozzám. Akkor mondja nagysírva: "Megérdemlettem, hogy pofon vágott az úr, de bárcsak előbb vágott volna pofon..." Később aztán mégis elvette egy idevaló ember.

Kíváncsi voltam a dajkámra, hogy vajon találok-e rajta egy vonást, amely emlékezést ébreszt bennem az én kisded-gyermekségem elfeledett idejére?

Öles, kétmázsás asszonyt vártam. Ugyancsak meglepett, hogy egy alacsony, ráncos képű parasztasszonyka lépett be hozzánk. Egy merőben idegen arc, amely nem emlékeztet engem semmire.

Zavartan állott meg előttem, és félénken, de mégis mosolyogva pislogott reám.

- Bizony megnőtt, bizony megnőtt.

Barna, fahéj színű ruhába volt öltözve és nagy, fekete imádságoskönyvet tartott a hóna alatt.

Első szavam

Ez nem az én emlékem. Anyám elbeszéléseiből tudom:

Az én gyermekkoromban apám kocsit és lovat tartott. S mint minden gyerek, én is bámultam a lovat, ezt a kedves alakú, négylábú, néma rabszolgát, amely az ember parancsának engedelmeskedik; amely mesés erejével megmozdítja, vonja, viszi a kocsit, a kocsin az embert; és az ember halad, halad, halad...

Az én első szavam ez volt:

- Gyí!

A csillagos ég

Igen kicsiny voltam, talán három-négy éves, mikor egyszer, nyári éjjelen, kocsin mentünk hazafelé.

Enyhe nyári éj volt. A kocsi egyhangú, halk zörgedezéssel haladt a puha, földes úton. Én az anyám ölében álmosan, elhanyatolva feküdtem.

És hogy az arcom fölfelé volt fordulva, láttam az eget, az égnek fényes, apró csillagokkal beszórt, végtelen, sötétkék óceánját.

Mik a csillagok? - nem tudtam. Csak bámultam félálomba merülten a sok apró, fényes pontot; bámultam hosszan, szótlanul, a gyermeki lélek gondolattalan nézésével.

Az apám se szólt, az anyám is hallgatott. A kocsi csöndesen haladt az úton.

És a csillagok milliárdjai szétszórt, apró, fehér mécsesekként ragyogtak a sötétkék magasban, a néma, enyhe, nyári éjszakán.

Első álmom

1866-ban Pátkán laktunk. Apám gépész volt Kégl Györgynél. Mi bent laktunk a faluban, a falu boltja mellett.

A boltosnak volt egy kisleánya, olyan korú, mint én. Emlékszem, hogy ezzel a leánykával a porban játszottam. Csibéket csináltunk, vagy gödröcskéket ástunk az udvaron, a pince oldalában.

Egyszer a pincekulcsot is belétemettük egy gödröcskébe, de mikor keresték, elő tudtuk adni.

Emlékszem arra, hogy e játékokba lelkemmel teljesen elmerültem, se láttam, se hallottam; időre nem gondoltam, se arra, hogy a kezemet vagy ruhámat beszennyezem.

Egy éjjel azt álmodtam Rozikáról, hogy valaki, egy férfiember, megragadja és a bolt előtt levő padra teszi. Ruha nincs Rozikán. Az ember egy nagy késsel szeleteli, mint a hentes a gömböcöt. A leányka hangtalanul vonaglik. S én elirtózva nézem. De hogy az ember álma sose más szerkezetű, mint aminő az értelméből kikerülhet, ez is bizonyítja: Rozika testének szeletei fehérek voltak, mint a szalonna.

Ez az első álmom, amire emlékezem.

A tallérok

Van egy széles, nagy sublótunk; politúros és négyfiókos. A legelső fiók kihúzva ébenfával bevont íróasztallá válik, ha az ember bizonyos rugókat megnyom. Azon írt az apám, s ott tartotta az apróságait. A többi fiók ma is az anyámnak szolgál.

Egyszer az anyám kihúzva felejti a középső fiókot. A szobában magam vagyok. Figyelmem a fiókra fordul. Kutatok benne.

Hát a fehérnemű között megcsillan egy ezüstpénz, aztán megint egy, megint kettő.

Lázsiások voltak és Mária Terézia-tallérok. Egyik fényesebb volt, mint a másik.

Felmarkolom az ezüstpénzt: cseneg-zizeg egyik a másikon.

Másnap átjön hozzánk a Miska és kérdezi, hogy nem veszett-e el holmi ezüstpénz a házból.

Anyám kirántja a sublót-fiókot s eljajdul:

- Jézus-Mária, megloptak!

- Sose jajgasson - mondja Miska -, ehol a tallér mind. A Géza ajándékozta meg vele az én kis Rozikámat.

Az első vér

Valaki, valószínűleg a cselédünk, papirosba burkolt bádognyiredéket hozott haza nekem a gépházból.

Én egymagam voltam a szobában, s valami kis asztalnál játszottam.

Kibontom a papirost, hát előragyog belőle egy nagy csomó, hajszálvékony bádognyiredék. Csillogott, mint az ezüst.

Örömmel nyúlok hozzá, hogy szétbontom, de mindjárt az első érintésre megdöbbenve látom, hogy az ujjaimon valami piros harmat ül.

Ijedten nézem, hogy mi folyik belőlem. Arra nem emlékszem, hogy sírtam, csak arra, hogy megdöbbentem, és egy percig mereven néztem a vérzést. Aztán, hogy az anyám bejött, szótlanul és elképedve mutattam neki az ujjamat.

Anyám bekötötte.

A bádognyiredékre rá se néztem többé.

Olévi

Apám egy kasznárnétól kiskutyát kapott ajándékba. Valami csudálatosan filigrán alkotású kutyácska volt, nem nagyobb a középtermetű macskánál.

De sovány természetű, a bordácskáit alig takarta bőr. A színe: fekete és vadgesztenye színű foltok keveréke.

Olévi volt a neve.

Ezt a nevet nem mi adtuk rá, de hogy már ezzel a névvel került hozzánk, mi is így hívtuk.

Okos kutya volt, de nem annyira emberi okosság volt az övé, mint inkább gyermeki. Olyan volt, mint az ideges, fekete szemű fiúcskák, akik az iskolában az első helyeket foglalják el, de meleg időben tátognak, hidegben reszketnek. A mi kutyusunk is mindig reszketett, mihelyt az idő kissé meghűvösült. Szóval, kényes volt. Enni se evett egyebet, mint kávét meg pecsenyét.

Beszélte az anyám - s jellemző, hogy erre csak ő emlékezik - a következő kis történetet:

Olévi mindig vígan ugrándozott, mikor az apám hazaérkezett: eléje futott, felugrált, táncolt örömében, mint a kutyák szoktak.

Én egyszer tanítóéknál voltam. (A tanító felesége, egy gyermektelen asszony, át-átkéretett, és mulatozott velem.)

Mikor hazamentem, sírva léptem be a szobába.

- Mi bajod? - kérdezte ijedten az anyám.

Én meg bosszúsan feleltem: - Nekem az Olévi nem örül!

A bevezetésben említettem, hogy az ember emlékezete csak azt tartja meg, amire a lelki fejlődésében szüksége van, s hogy bármi csekélység is az, amire emlékezünk, vagy értelmi vagy morális szempontból szükségünk van rá.

Íme, én erre nem emlékezem, csak azért jegyeztem fel, mert jellemző a gyermeki felfogásra.

Ellenben arra jól emlékezem, hogy Olévi egyszer valami didergős időben az ágy alá húzódott, s ott, hogy a hideggel és az illendőséggel kellett alkudoznia, okosságát alája rendelte az érzékenységének. Emiatt aztán az anyám vagy a cselédünk a hosszú partvissal benyúlt az ágy alá, s a kutyát megütögették. A kutya sikoltozott, velőkbe ható, éles hangon sikoltozott szegény, s nekem a hajam is az égnek állott. Kínos türelmetlenséggel vártam, hogy mikor hagyják már abba!

Ennek a kis epizódnak tulajdonítom, hogy én soha se mulattam kutyaszorítással, kutyadobálással, mint más gyerekek szoktak, s nemcsak gyerekek, de nagy kamaszok is.

Pater noster

Pátkán az apám sarkantyús csizmában járatott. Emlékszem, mikor hozta a sarkantyút, s a finom selyempapirosból kibontotta előttem. A sarkantyú fényes volt és talán aranyozott is. Nekem nagyon tetszett. De csak addig tetszett, míg a kezemben volt; mikor már a csizmámra szegezték, bizony nem szerettem: gyakorta elbotlottam benne, és felbuktam.

De hiába feszegettem le a kényelmetlen cifraságot, apám csakhamar megint újat vett. Megtanított táncolni. Az akkor divatos hangszeren, gitáron mindenféle bokázó nótát játszott, s nekem a fordulókat ki kellett pengetnem a sarkantyúval.

Anyám beszéli, hogy egyszer apám elvitt a kávéházba is és, ott huzatta nekem a cigánnyal a verbungost, én meg táncoltam.

Én csak arra emlékszem, hogy engem a tánc untatott.

Másik büszkesége volt az apámnak, hogy a gép részeinek a nevét megtanultam. Egyszer Kégl előtt is produkálnom kellett a tudományomat. Kégl a magfelhordó készüléket kérdezte, és én megmondtam:

- Pater noster.

Kéglnek is volt egy akkora fia, mint én (talán az, aki agyonlőtte magát), de az sem olyan szép ruhában nem járt, sem olyan okos nem volt, mint én.

Apám nemsokára megvált a pátkai uradalomtól.

A piskóta

Pátkáról Székesfehérvárra költöztünk egy Bürgermeister nevű kútmesternek a házába. Kellemes lakásunk volt itt: üveges tornác is tartozott hozzá. Nappal itt tartózkodtunk legtöbbet. Mókusom is volt, nagy forgós kalitkában. De engem a mókus csak addig érdekelt, míg nem forgott. Mikor láttam, hogy egyebet nem tud, nem érdekelt többé.

Akkor már ötéves voltam. Apám dedóba adott. A betűket már jobbára ismertem és az akkori egyetlen gyermekkönyvből, amelynek a címe Flóri könyve volt, minden hónapban elnyűttem egyet.

A dedóban egyszer egy nagy stanicli piskótát osztott szét a dedósné a gyermekeknek. Mi körben ültünk, s én sóvárgó pillantással néztem az osztást. Kiszámítottam, hogy én kerülök utolsónak, és aggódtam, hogy nekem nem jut.

Soha életemben oly gyötrelmes hosszúnak nem tűnt fel az idő, mint akkor.

A gyerekek amint megkapták a piskótát, azonnal belefaltak és jóízűen csámcsogtak, azalatt az asszony tovább osztotta a piskótát: mindegyiknek egyet.

Az asszony mindig közelebb jött felém, s a stanicli tartalma egyre fogyott.

Úgy történt, mint sejtettem: mindenki kapott, csak én nem, egyedül.

Ez volt az első lelki fájdalmam. Hej, a sorsnak ez a kegyetlen tréfája de gyakran megismétlődött az életemben!

Egy kis cselédünk

A telet Székesfehérváron töltöttük. Apám nappal dolgozott valahol, csak este járt haza.

Egy este, mikor megjött, szokás szerint teát akart inni. Az anyám akkor vette észre, hogy nincs rum a háznál.

Volt egy kis cselédünk, tán tizenkét-tizenhárom éves parasztleány. Az anyám azt küldte el a boltba.

Az utcán rettenetes hóvihar dühöngött. Az ablakainkon oly vastagon ült a zúzmara, mintha vattával lettek volna betakarva. De a bolt a harmadik szomszédban volt. (Ma is emlékszem, hogy Xaváry volt a boltos neve.)

Kis idő múlva sikoltozva és visítozva dőlt be az ajtón a leány. A szemei el voltak meredve, és egész testében reszketett.

- Egy ember - rebegte, mikor percek múlva szóhoz juthatott -, egy ember... megragadott... és belevágott... a hóba.

És egész éjjel delíriumban volt, s fel-felsikoltott.

Másnap tudtuk meg, hogy a kisleány őrült, és hogy időnként üldözöttnek véli magát.

De most is előttem van, amint viaszfehér arccal sírja:

- Egy ember... belevágott a hóba!

A szemetlen gyermek

A ránk következő tavaszon nekem is volt részem egy kis csöndes megrémülésben.

Az udvaron játszadoztam a kútmester Gyurica nevű fiával, s az utcáról is bezajgott a vidám gyereklárma.

Az utcát barna deszkapalánk választotta el a kerttől. Egy gyermek felkapaszkodott túlról a palánkra, és beüvöltött valami állati hangon.

Én, ahogy rápillantok, elrémülve látom, hogy a gyereknek nincs se szeme, se szája, és az arca színe is valami különösen vörös. Olyan emberi színt arcon nem láttam soha!

A következő pillanatban eltűnt a szemetlen alak, s én a rémülettől dermedten bámultam percekig az üres palánkra.

Évekig tűnődtem aztán ezen a látványon, s nemegyszer vele is álmodtam; de csak később, gimnazista koromban értettem meg, hogy a gyermek fején valami komisz álarc volt.

Apró emlékezések

Egy kisleány képes kockával ajándékozott meg a dedóban. A kocka kopott volt már és piszkos, de azért nekem tetszett, mert kockám nem volt soha.

Apám szigorúan kivallatott, hogy hol vettem a kockát, s rámparancsolt, hogy délután adjam vissza.

Ez volt az első szigorú hangja hozzám.

Egy Lencsi nevű leány járt át hozzánk Bürgermeisteréktől. Vidám volt és fürge, és szívesen játszott velünk. A neve onnan maradt az eszembe, hogy mindig tűnődtem: hogyan lehet valakinek ilyen furcsa neve?

Apám egyszer éjjel érkezett haza a vasútról. Én csak reggel tudtam meg, hogy hazaérkezett. Amint felébredek és mászkálok a szobában, az asztalon egy tányért és rajta papirost találok. Megszagolom a papirost és félig sírva, félig megbotránkozással, szemrehányó hangon mondom az apámnak:

- Papa, maga halt ett!

A Rózsa utcában

1868 nyarán Székesfehérvárról Budapestre költöztünk, ahol a Rózsa utcában bérelt az apám egy egyszobás lakást. Ő maga nem volt velünk: az egész nyarat Szarvason töltötte, ahol valami gazdaságban csépelt. (Megjegyzem, hogy az évszámokat mindenütt az apám hátrahagyott néhány iratából tudom, valamint azt is, hogy ő mikor hol járt. Ezek a rövid beszúrások azonban olyanok, mint a rajzszegek a papiros szélén: nem tartoznak a rajzhoz, de azért kellenek.)

A Rózsa utcai ház kis földszintes épület volt. Nem lakott benne más, mint Böszörményiék, meg hátul egy olasz szalámigyáros. Böszörményiék apámnak régi ismerősei voltak. (Az öreg a szabadságháború idején apám fegyvergyárában dolgozott.)

A háznak udvara volt, de kicsi és kövezett. Hátul a szalámiműhelyből orrbénító, csúnya szag dőlt ki olykor az udvarra.

Egy leány is lakott velünk, anyám vendégeképpen, egy szöllősgyöröki, nagy leány, Markovics Mári nevezetű. Azért jött hozzánk, hogy anyámtól varrni tanuljon.

Emlékszem reá, hogy kellemes arcú, fekete szemű, kerek képű, barna nő volt; komoly és csendes, s mihozzánk gyermekekhez nyájas. De nem az a mosolygó nyájasság volt benne, mint a nőknél általánosan szokott lenni, hanem olyan apácás-komoly nyájasság.

Nekem gyermekkoromban a torkom fájt gyakran. Az orvos torokgyíknak mondotta, s valami lenkását, mustármagot vagy mit rendelt, hogy azzal borogassanak. Itt is elővett ez a betegség, s én hosszú ideig feküdtem. Emlékszem a képre, mikor ott fekszem bágyadtan az ágyban, s a vendég leány az asztalnál áll sötétkék ruhában, s keni nekem komoly képpel egy fehér kendő közepére a gyűlölt, meleg pépet.

Azután, hogy felgyógyultam, kijártunk a Városligetbe sétálni. Ott, ahol most a fasori nyaralók pompáznak, már álltak a vén gesztenyefák, de a nyaralók helyén kerítetlen kaszálók terültek el és kedves illattal árasztották el esténkint a környéket.

Vasárnaponkint a gyepen és e kaszálókon sok embercsoportot lehetett látni. Mi is letelepedtünk egy nagy kendőre, és én kedvemre futkoztam.

Egyszer elmentünk a komédiásokhoz is. Ott bizonyára sok mindent láttam, de csak egy mutatvány ragadt meg az emlékezetemben: egy trikóba öltözött, hatéves kisfiú futott elő és a kiterített szőnyegen szétcsúsztatta lassan-lassan a két lábát, mígnem a törzse is leereszkedett a szőnyegre.

Ez nekem kellemetlen látvány volt.

Az éjféli látogató

Egyszer lóvonaton mentünk valahova. Olévit nem volt szabad felvennünk, hát a kiskutya a kocsi után szaladt.

Mikor leszálltunk, Olévit hiába kerestük. Vártunk is rá, nem jött elő.

Gondoltuk: majd hazatalál, de elmúlt a második, harmadik nap is - Olévi nem jött.

Már bizonyos, hogy a pecér fogta el.

A harmadik nap éjszakáján erősen verte valaki a kaput. Kis kapu volt az, inkább ajtónak nevezhető, és hogy régi volt, bizonyosan tágan lógott a sarkán.

Tehát a kapun dörömböltek.

Házmester nem volt a házban. Férfi sem volt más, mint az öreg Böszörményi, de az meg nagyot hallott.

Anyám, aki mindig félébren aludt, felriadt a veszett dörömbölésre. Utcai ablaka nem volt egyik lakásnak se, hát kitekinteni nem lehetett. Anyám csak hallgatta a dörömbölést, aztán végre kiszólt az ablakon:

- Ki az?

Sötétség. Semmi felelet.

Anyám visszafekszik. A dörömbözés ismét megújul.

Most már Böszörményiné is felriad, s felkölti az urát. Kimennek az udvarra. Böszörményi nagyot kiált:

- Ki az?

Semmi felelet. A dörömbözés megszűnik. De alighogy bemennek, ismét dörög a kapu.

Böszörményi fog egy fütyköst és nagymérgesen kimegy:

- Ki vagy, az apádnak azt a...

Semmi válasz. A dörömbözés elszűnt.

Böszörményi egyik kezében a fütykös, másik kezében a kapukulcs.

Felzárja a kaput, és mérgesen kinyitja.

Hát a kapun a kis Olévi ugrándozott be, és hálásan ficánkolta körül az öreg Böszörményit.

Első iskolám

Noha csak ötéves voltam, anyám szeptemberben beadott az elemi iskolába. Fizetett valamit a tanítónak, hogy vegyen fel.

Nekem az apám szép kis szűrt vett, Deák-szűrt, mely akkoriban volt divatos. Ez az első ruhafélém, amelyre emlékszem. Talán azért emlékszem rá, mert olyanféle szőre volt a szűrnek, mint az Olévinak. Fekete volt, de pirosan körülszegve.

Ebben a szűrben mentem az első hideg őszi napon az iskolába.

A terem nagy volt, s a padok régiek. A padok között sok gyerek nyüzsgött, csupa ismeretlen gyerek. Lányok is voltak, de én csak két-három gyerekkel kötöttem ismeretséget.

Itt mindjárt az első órában untam magamat. Amit a tanító beszélt, nem érdekelt.

Unalmamat azonban elűzte egy rettenetes valami: egy gyermek jajgatására lettem figyelmessé. A gyermek a tanító asztala mellett jajgatott, s bennem megfagyott a vér, mikor láttam, hogy a gyermeket lenyomja egy székre, s pálcával teljes erejéből vagdal reá.

Talán másnap történt, hogy én is beszélgettem valakivel, s a tanítót észre sem vettem, hogy odajön. Én az utolsó előtti padban ültem.

- Gyere csak ki! - mondotta vészes hangon.

- Nem, nem! - rebegtem a rémülettől megdermedve.

Mert attól tartottam, hogy engem is meg akar verni.

Valami két gyermek választott el a tanítótól. Az ember átnyúlt rajtuk és megragadta a karomat.

Ekkor oly kétségbeesetten sikoltottam, hogy nem húzott tovább. Valamit mondott, és otthagyott.

A fénykép

Ezen a nyáron egy Király utcai fényképészhez mentünk. Bizonyára apám kívánta.

A fényképész a Vasudvar nevű házban lakott, amely valószínűleg fürdő is volt, mert a kapu alatt arasznyi széles, vörös márványcsatornán folyt kifelé a víz.

Erre a csatornára azért emlékezem, mert egy jókora fekete csibort láttam úszkálni benne. Szerettem volna megfogni, de az anyám nem engedte. És én még évek múlva is rá-rágondoltam erre a vízben fickándozó, fekete bogárra: milyen könnyű lett volna megfognom!

A fényképész elhelyezett bennünket: engem az anyám jobbjára állított, öcsémet meg az anyám ölébe ültette. De az öcsém nem akart nyugodtan ülni. Hiába mondták, hogy nézzen a csőre: madár fog onnan kiszállani. Végre is egy réztányérral csattogó Jancsi-bábut kellett a fotográfus asszonynak a gép mellett csattogtatnia - így kötötték le a figyelmét.

A kép jól sikerült. Akkor még nem retusírozták agyon a képeket. Az anyám krinolinba van öltözködve; arca kissé kifejezéstelen, unalom látszik rajta, de a miénk jó. Mind a hárman szalmakalapban voltunk. Öcsém a száját kissé eltátva bámul a világba, én azonban komolyan tűnődve lógatom a kalapomat. - Emlékszem, azon tűnődtem, hogy csakugyan kijön-e a madár, vagy hogy csak itt is bolondítanak?

Ez volt a legjobb fényképem, nemcsak a gyermekkoromból, hanem mindmáig.

Sajnos, hogy ez a gyermekkori fényképem nincs már meg. Anyám talán hármat csináltatott mindössze. Kettőt rokonoknak adott, akiknél később hiába kerestem. A harmadikat, amely apámtól maradt reám, egy asszony szaggatta el - egy asszony, akiről nem beszélek.

A zsemlye

Reggelizni kávét szoktunk. Anyám ez időben mindig tányérban adta (nekem meg az öcsémnek), s mi úgy ettük, mint a levest szokás. S ez okosan volt: nem ettünk forró ételt, s nem dőlt fel az edény.

Markovics Mári néni azonban nem tudta a szokást: csészében tette elém a reggelit. A csésze vastag volt, fehér, és díszül a felső részen kávészínű és ribiszkeszósz-színű körvonalak kerítették. Aranyozás is volt rajta valami kevés. Különben mindig ilyenféle csészéink voltak. Soha kék- és zöld díszítésű csészét nem vett meg az anyám.

Én hát hozzáigazodom a reggelihez: fogom a nagy zsemlyét, és tépem bele. A zsemlye leszáll a kávéban. Ez tetszik nekem. Egyik darabot a másik után vetem belé, mígnem a csésze megtelik zsemlyével.

Fogom a kanalat, s enném a kávét, de nem találom. Eltűnt. Kaparom kifelé a zsemlyét, alatta sincs.

Elképedve néztem a csészére. Csakhamar megértettem azonban, hogy mi történt, de Mári néninek nem szóltam, mindössze azon tűnődtem, hogy mit reggelizek én most: kávét-e vagy zsemlyét?

Eközben Mári néni az öcsémet is mosdatja, öltözteti, ülteti az asztalhoz, adja neki a kávét csészében.

Én még az asztalnál ülök, s azt mondom az öcsémnek:

- Én mind beleraktam a zsemlyét a kávéba.

Az öcsém persze azonmód cselekszik: annyi zsemlyét rak a csészébe, hogy még nyomogatja is.

Aztán enne. De csakhamar elkomolyodik. Keresi a kávét, keresi fenékig. Az arcán elbámulás. Aztán egy nagyot pillantott, a szája elgörbült, és sírt.

Az ember-rajz

A Rózsa utcán, velünk csaknem szemben, egy német boltos lakott. Jól emlékezem a fakó, nagy rózsára, amely a boltja ajtajára volt kifestve. Ebbe a boltba jártam palavesszőért. A palavesszőt akkor olajfestékkel vonták be. Ennek a szaga tetszett nekem, bár kissé nehéz szag volt. Az egész bolt ettől bűzlött.

A boltos leánykái csaknem minden délben átfutottak hozzánk, és bekiáltottak a kapun a tanító megbízásából:

- Néni! Géza iz eingsperrt! (Ezt persze az anyám emlékezéséből jegyezhetem ide.)

Egy ilyen bezárásom alkalmával elámulva láttam, hogy egy fiú micsoda nagy alakot rajzol a táblájára. Ezt:

Engem ez rendkívül megragadott. Odaadtam neki a táblámat, hogy rajzoljon nekem is. A fiú rajzolt. Más alakot nem is tudott rajzolni.

Én csak bámultam, hogy vonalakból ilyesmi előállhat. Azonnal megtanultam, és a magam rajzán még inkább elálmélkodtam.

Mert amint a vonalak alakká idomultak, nekem az az alak azonnal élt. Ember volt, szeme volt; állt, és valamit jelzett a kezével, tehát nemcsak életet, hanem gondolatot is éreztem benne.

Ettől kezdve rengeteg sok ilyen embert rajzoltam. Hol kicsi volt az ember, hol nagy, de én mindig láttam benne valami érdekeset, valami megfejthetetlent.

A gyöngyös kalap

Anyám minden reggel elment a piacra. Markovics Mári ősszel már nem volt nálunk, hát rámbízta az öcsémet:

- Vigyázz, hogy a tej el ne fusson. Öcséd, ha felébred, ki ne essen az ágyból. Ha nem lesz hiba, hozok szőlőt. - És bezárt bennünket.

Amint kiment a kapun, én gyorsan a sifonérhon vonszoltam a széket: ráálltam, és nagyizgatottan levettem a ruhás szekrény tetejéről egy skatulyát. A skatulyában anyámnak egy fekete kalapja hevert. Csupa fekete üveggyöngy, gömbölyű és hosszúkás gyöngyök. Egyet-kettőt leszakítottam, és dobogó szívvel a zsebembe rejtettem, aztán gyorsan visszatettem a skatulyát.

Ezeket a gyöngyöket hordtam akkoriban mindig a zsebemben. Valahányszor elővettem, mindig éreztem, hogy bűnös vagyok, de a lelki gyötrelemnél erősebb volt a gyönyörűség, hogy van valami csodálatos alkotású kincsem, ami szép fényes-fekete, és cérnaszálra fel lehet fűzni - mikor nem látnak. Anyám sose tudta meg, hogy hogyan szakadozott el a kalapja.

Egy öregúr

Az Aradi utcán egy Elsasser nevű hentes lakott. Böszörményiéknek jó ismerőse volt ez a család. Néha ide mentem játszani.

Egy öregúr ült néha az udvaron, piros képű, nagyarcú, fehér bajuszú és rövid nyakú. Rendesen ingujjban volt. Az Elsasser családból ez az öregúr foglalkozott velünk legszívesebben.

Én gyakran csodálkozva néztem reá. Ő volt az első öregember, akiben éreztem a lelki jóságot, az emberi szív melegségét.

- Megálljatok csak, gyerekek - mondotta -, majd mikor szüretelünk! Kaptok egy putton szőlőt!

Én a putton szőlőt sohase láttam. S jó is, hogy nem láttam, vagy hogy nem tudtam róla, mikor vette, mert keservesen sírtam volna. Azt gondoltam, hogy az öreg nekem is valakim, és hogy engem éppúgy szeret, mint az unokáit.

Ebből látom, hogy a gyermek nem tudja megkülönböztetni a rokont és nem rokont. Neki mindenki rokon, aki szereti.

Az örök világosság

Mikor már beszélni tudtam, anyám megtanított imádkozni. Esténkint az ágyam szélére ült, s mondta előttem mondatonkint:

- Atyának és Fiúnak...

És én utána mondottam végtelen unalommal és számtalan ásítozással az imádságot.

Az utolsó mondat ez volt:

"Az elhalt hívek lelkei Isten irgalmasságából békességben nyugodjanak, és az örök világosság fényeskedjék nékik. Amen."

Akkor aztán eldőlhettem az ágyban, és alhattam kedvemre.

Nekem az imádságból csak ez az egy mondat tetszett: "Az örök világosság fényeskedjék!"

Képzeletemben nagy, kékesfehér világosságot láttam az ég és föld között, s mindig ezzel a bűbájos látománnyal merültem álmomba.

Egy fiatal úr

Egyszer meg egy fiatal, barna ember jött hozzánk, erős és vállas. Arra is emlékszem, hogy Székesfehérvárról jött, s a Xaváry boltos családjához tartozott.

Kivitt engem a Városligetbe. Mentünk a fák között, a néptelen, csendes utakon, jó messze mentünk. Egyszer aztán valami gyárba érkeztünk, amely előtt harangláb állott. Xaváry valami emberrel beszélt ottan. Aztán visszatértünk.

Én a kisujjába kapaszkodva jöttem. Feltűnt nekem, hogy a keze vastagabb, testesebb, mint más ember keze. És kellemetlen volt, hogy csak a kisujját foghatom. Szerettem volna legalábbis még egy ujját fogni, de ő úgy tartotta a kezét, hogy csak éppen a kisujját foghattam. Hanem azért mégse szóltam neki, mert ő se beszélgetett velem: látszott rajta, hogy gondolatokba van merülve.

Ebből a kirándulásból élénken eszembe maradt a gyár előtti néptelen, fás tájék; a fű, amelyben rozsdás síndarabok hevertek; a harangláb, amelyen mozdulatlanul lógott egy nagy harang és körös-körül az elhagyott tájnak a csendessége.

Nagybátyám

Egy napon kimentem apámmal a Duna-partra. Az ő öccsét vártuk.

Ez nálunk nagy családi esemény lehetett, mert apám gyöngéden szerette az öccsét, s ez Romániában lakott, tehát nem találkozhattak gyakran, aminthogy nem is találkozhattak többé e földön soha.

Én mégis nem emlékszem sem a hajóra, sem a nagybátyámra, csak egy cölöpre emlékszem, amelyhez kötél volt kötve, s a cölöp körül heverő gömbölyű kavicsokra, amelyekből szedegettem.

Valószínűleg ugyanezen a napon történt, hogy kimentünk a Városligetbe, s engem a nagybátyám meg akart csónakáztatni. Ki is bérelték a csónakot, de én aggodalommal néztem a vízen lebegő alkotmányra, s hiába volt minden rábeszélés, nem mentem bele. Emiatt aztán ők se csónakáztak.

Változás

Egyszer csak, mint a színpadi kárpit új lebbenésével, azt látom, hogy nem a Rózsa utcában vagyunk, hanem egy rengeteg nagy, új házban.

A ház nemrég épülhetett: a folyosókon még érzik a vakolatszag. Az ajtók is ragadnak még a friss festéstől, és terpentin-szagot árasztanak. Az ember akármerre néz, bő és kongó folyosókat, széles lépcsőket lát.

A házban alig lakik még ember. A mi folyosónkon, a földszinten sok üres szoba van még. Az óriási ajtószárnyak néhol tárva-nyitva állanak. Hátrább a postamester lakik, aki nagyon befűti mindig a szobáját, azután egy gépész, meg két fűtő. Az én apám "főgépész úr"' itten.

És ez a nagy ház mindig zárva van. Aki ki akar menni, be kell csengetnie jobbkézt a kapu mellett egy kirántós rézgombbal a portáshoz: a portás kijön és nagykomolyan kulcsot hoz. Aki bejön, annak is csengetnie kell.

Ez a ház a lipótmezei Országos Tébolyda - vagyis magyarul: elmebajosok országos intézete. Apám, mint az irataiból látom, 1868. november 1-én költözött ide.

Az első büntetés

Nekünk itt két tágas szobánk volt. Ablakaink a déli udvarra nyíltak. Nekem az volt az első gondom, hogy bejártam az udvart és a földszintet. Az emeletre nem volt szabad mennem.

Egy teremben asztalosok gyalultak: részint padlódeszkát gyalultak, részint ablakokat. Ki és be jártak. A ház visszhangzott a kopácsolástól, fűrésztől, gyalutól.

Egyszer, ahogy benézek, látom, hogy csak egy asztalos van benn; ez az egy ember komoly és szőrös, és igen el van a munkájába merülve.

Beosontam az ajtón és néztem a munkáját meg a gyalu alól kipöndörödő forgácsot.

A gyalupad sarkán egy kis ceruzavéget pillantottam meg. Az a laposfajta ceruza volt, amellyel ácsok, asztalosok dolgoznak.

A szemem vágyakozó nézéssel tapadt reá: vajon kell-e még ez az asztalosnak? Elkérhetném tőle, de az apám sokszor mondta, hogy nem szabad kérni soha semmit.

Kis idő múlva a zsebemben volt a ceruza, és ott irkáltam vele az ablak párkányán.

Egyszer csak megszólal az apám a hátam mögött:

- Hol vetted azt a ceruzát?

- Az asztalos bácsinál - feleltem ijedten.

- Kérted?

- Nem kértem.

- Adta?

Erre csak pislogtam.

Akkor apám azt mondta:

- Loptad!

De a hangjától megrendültem.

Ugyanakkor kicsavarta a pipájából a szárat, és így szólt:

- Azonnal viszed vissza!

Sírva és jajgatva futottam a folyosón az asztaloshoz. Apám mindenütt utánam. Az asztalostól bocsánatot kellett kérnem. Az makogott valamit, de az apám mintha nem is hallotta volna.

Ez volt az első kemény lecke, amit kaptam. Eleddig csak azzal büntetett, hogy rámszólt, vagy legfeljebb a zsebkendőjét csavargatta össze veréshez való készületképpen.

Ezen a napon sokat sírtam.

A sarkvas

Egy hét is elmúlt talán, hogy nem voltam a műhelyben, de aztán megint odamentem.

Röstelkedve mentem be, de annyi játéktárgy kínálkozott ottan, hogy nem bírtam ellenállni. A különféle alakú fadarabok, a hosszú forgácsszálak, a szegek, srófok - mindezek izgattak.

Az asztalos rám se nézett, hát csak játszadoztam ottan. A forgács között egy kis fekete sarkvasat találtam. Ez végtelenül megtetszett. Némi habozás után belecsúsztattam a zsebembe.

Lassan és óvatosan kiosontam. A szívem csaknem hallhatóan dobogott.

Az udvarra siettem, s elástam a vasat a kavics közé.

Az udvaron tyúkok kaparásztak. Ez nyugtalanított. Kiástam a vasat, és bevittem a konyhába. Hamuba rejtettem.

Kis idő múlva ezt a helyet sem találtam biztosnak. A cseléd ráakadhat, elárulhat. Kieszeltem, hogy az almárium alá dugom el.

És ez volt életemnek az első estéje, amelyen nem bírtam elaludni.

Folyton azon aggódtam, hogy apám megtudja a bűnt, ha másképpen nem, leolvassa az arcomról.

És hátha az asztalos keresi a vasat? Hátha hozzánk jön és azt kérdezi, hogy a fiúcska nem hozott-e el egy ilyen meg ilyen sarkvasat?

És hátha elalszom reggel, és a cseléd korán söpör?

Apám ott írt a szobámban. Szerencsémre még egyszer kiment. Volt időm arra, hogy a vasat áthelyezzem az almárium aljáról az almárium tetejére. Másnap délelőtt visszaloptam a vasat az asztaloshoz.

A német isten

Lipótmezőn is azonnal iskolába adtak. Az iskola körülbelül fél kilométernyire volt tőlünk, s akkor még csak egyetlenegy villa állott az országút mellett. A villa oldalára egy kopott, fekete kutya volt rámázolva.

A tanítás két nyelven folyt: magyarul és németül, de mégis inkább németül, mint magyarul, mert tanítás előtt németül mondták a növendékek a miatyánkot. Máig is előttem van egy hosszú nyakú leánynak a képe, amint a kezét összetéve s a fejét kissé oldalt hajlítva, mindig áhítatosan néz fölfelé, s a szava kihallatszik az imádkozók közül.

Én egy szót se tudtam németül, csak éppen összetettem a kezemet, mint a többi, miközben a nagy leányt néztem, amint hangosan imádkozza:

"Vater unser, der du bist im Himmel."

- Apám - mondottam egyszer otthon -, magyar-e az Isten, vagy német?

- Magyar - felelte az apám. - Mért kérdezed?

- Azért, mert az iskolában németül imádkoznak.

Nem folytattuk tovább a beszélgetést, de én attól fogva azt gondoltam, hogy az iskola padlásán egy külön német isten lakik, és mikor a gyermekek imádkoztak, eltűnődve néztem most már a leány helyett a padlás deszkáira.

Az őz

A betűket már régen ismertem, de olvasott szavakra és olvasmányokra innentől emlékezem.

Az ábécés könyvekben ez a szó is megvolt: őz. Ezen a szón szívesen állott meg mindig a szemem.

Képzeletemben mindig megjelent egy őz, egy nagyszemű, graciőz állat. És ez tetszett nekem.

A költő

Lipótmezőn az apám gyakorta vett könyvet a kölcsönkönyvtárból. (Anyám mondja, hogy egy pincér csinált ott kölcsönkönyvtárt s vele üzletet.)

Egy napon Petőfi költeményei hevertek az asztalunkon. Négy barna kötésű könyv volt az. Egyszer, hogy magam voltam a szobában, unalmamban felnyitottam az egyiket, és olvastam belőle. Egy strófa erősen megragadott - ez:

"Node a magyarság erős természete,
Bármi nagy hideg volt, megbirkózott vele;
Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat,
Leszálltak, s hátokra vették a lovokat."

Ezt megnevettem.

Belép az apám; kérdezem tőle, hogy hogyan lehetett ez?

- Költői tréfa - felelte az apám. - A költők írnak néha ilyeneket.

- Mi az a költő? - kérdeztem tovább.

Apám felelte:

- A költő, fiam, verseket ír. Az olyan ember, látod, hogy annak a király is köszön.

Eltűnődtem ezen a magyarázaton.

A hideg

Az első hidegre innen datálódik az emlékezetem. (1868-69 tele.) Azelőtt mintha nem lett volna se hideg, se meleg. Láttam havat ablakon át, de csak a színe tűnt fel.

Itt, hogy felügyelet nélkül kóborolhattam a házban és az udvaron, az első hóesés új játék volt nekem. Kimentem a hóba, és gombócokat csináltam.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a kezem rettenetesen fáj. Bemegyek a szobába, és a kályhához állok. Ott a fájdalom annyira fokozódik, hogy sírva fakadok és jajgatok.

Apám belép. Kérdezi, mi bajom. Nézi a kezemet.

Persze a kezem lilaszínű volt a hidegtől.

- Gyere velem - mondotta.

Azzal kivezetett vissza az udvarra, és nem csekély ijedelmemre havat markolt fel, s azzal dörzsölte a kezemet. Azután megtörülte törülköző kendővel jó szárazra. A fájdalom elmúlt.

A vámpír

Lipótmezőn született egy kisöcsém, Árpád.

Anyám sokáig feküdt. Minket egy sváb leány gondozott, de tudott magyarul is.

Ez a leány egyszer azzal a mesével mulattatott engem, hogy van egy vámpír nevű állat, amely sötétben meglepi a gyermeket, a mellére száll, és kiszívja a vérét. (Hogy kerül a vámpír ismerete Brazíliából a Lipótmezőre!)

A sötétség attól fogva mindig nyomott engem. Sokáig féltem lefekvéskor, hogy a vámpír rámszáll, s évek múlva is tűnődtem, hogy vajon igaz-e, vagy csak mese?

A farkasok

Apám egy napon narancs színű, borítékos képeslapokat tett az asztalára. Német szépirodalmi lap volt, valószínűleg az Über Land und Meer. Lehetett valami tíz füzet. Azt hiszem, azt is a kölcsönkönyvtárból vette ki.

Ez a lap hetekig nálunk hevert, és én sokszor átnéztem a képeket. Sose láttam azelőtt képeslapot.

Ebből a lapból egy kép erősen megmaradt az emlékezetemben. Az a kép fára mászott embert ábrázolt. A fa kopasz volt és havas; a fa körül a hóban farkasok álltak és ültek, s mindnyájan fölfelé néztek az emberre.

Ezt a képet hosszan elnéztem. Éreztem az ember félelmét, s hallottam, hogyan üvöltenek a farkasok.

Azontúl, mikor iskolába mentem, mindig aggódva léptem ki a kapun, és szorongva jöttem hazafelé is a nagy parkon át, s aggódva tudakozódtam a felnőttektől, hogy nem láttak-e farkast errefelé?

A buta sváb

Egy másik képre is emlékszem a német képeslapból. Ez egy buta arcú sváb parasztot ábrázolt, meg egy fiatal urat, amint égő gyertyára néznek, s a gyertya mögött sokszorosító tükör van.

Apám lefordította nekem a kép szövegét, amely ilyenféle:

- Látod, apám, ennek a tükörnek az a haszna, hogy a gyertyát tízszeresen mutatja, és a láng fényét is megtízszerezi.

- Tyű, micsoda pazarlás, ennyi gyertya! - feleli az öreg paraszt. S elfújta a gyertyát.

...Ezen az anekdotán nem kacagtam ugyan, de megértettem a humorát.

A komikum

Apám mellett volt egy algépész meg egy fűtő. A fűtőre jól emlékezem: fekete körszakállas, alacsony ember volt, magyar ruhában járt, Baráth volt a neve.

Feltűnő nekem, hogy Baráthé az első férfiarc, amelyre hatéves koromig emlékezem. Azelőtt nem néztem meg egy arcot se, s bizonyára apámra se emlékezném, ha akkor jutottam volna árvaságra.

Ez a Baráth olyan volt, mint egy komoly, fekete bagoly. Az arca tészta színű, a szeme kicsiny. Sohase nevetett, de azért szerettem őt, mert tudott velem bánni.

Emlékszem, hogy egyszer kivitt az erdőre sétálni. Ott botot vágott nekem, szépen kifaragta, s mikor hazaérkeztünk, betette a kemencébe, hogy megtarkuljon. Bámultam, hogy ő ismeri a tarkítás titkait.

Ez a Baráth valami szakácsnéval járt akkor jegyben. Együtt is éltek már.

Egyszer vasárnap délután ott voltam náluk, egy téglával kirakott, egyszerű, meleg szobában, s voltak ott többen is, asszonyfélék.

Baráth megint ki akart menni sétálni. Csak azt várta, hogy az asszonya megvarrja a nadrágja alját, a talpallót.

Az asszony varrt-varrt, közben csevegett a vendégeivel, végre mosolyogva odaadta a nadrágot Baráthnak.

Baráth beledugja a lábát. A láb megakad. Az asszonyok kacagnak.

Akkor veszem észre én is, hogy az asszony pajkosságból összefércelte a nadrág alját.

Baráth először nem érti, hogy miért nem megy át a lába. De aztán maga is elmosolyodik, és komikus erőlködéssel iparkodik áthatolni a cérnaszálakon.

Én komoly gyermek voltam, nem az a kacagva futkosó, mint a legtöbb, s hatéves koromig ez az első alkalom, melyre emlékszem, hogy kacagtam.

Keresztapánk

Árpád öcsém keresztapja Ábel Mihály műkertész volt. Ez ott lakott a park kapuja mellett, amint kimegyünk a parkból, jobbkézt egy kis csinos házban. Fiatal, barna körszakállas ember volt, de arcára jobban csak az arcképéről emlékezem!

Ő magyar volt, a felesége azonban egy tokás, kövér fiatalasszony, németesen beszélt.

Náluk gyakorta megfordultam. Flóra nevű fogadott leánykájukkal mentem mindig az iskolába. Flóra mindig kapott egy szelet fehér kenyeret, s hogy nekem otthon sose raktak ennivalót a zsebembe, én is eltettem, ha kínáltak. Mert fehérebb volt a kenyerük, mint a miénk.

Ottlétünk második évben leánykájuk született, akit Gizellának kereszteltek.

Egyszer megláttam a fehér kenyeret az ablak szélén; a kés is ott hevert mellette. A kertész a leánykáját ringatta, és azt kérdezgette tőlem:

- Hogy tetszik neked az én Gizellám?

- Szép - feleltem unalommal.

- De mért szép? - kérdezett tovább - mi szépet látsz rajta?

- Azt, hogy olyan, mint a rózsa.

A kertész nevetett:

- Ugye hogy olyan, mint a rózsa?

- Mint a fehér rózsa - toldottam hozzá.

Ábelnek nagyon tetszett ez a hasonlatom. Gyönyörűséggel nézett a leányára.

Nekem azonban e beszélgetés alatt folyton a kenyéren volt az eszem meg a szemem. Szerettem volna belőle egy szeletet, de attól tartottam, hogy apám megtudja, ha kérek. Sokáig ott voltam, és sóvárogva vártam, hogy megkínál, de persze nem jutott eszébe.

Betörés a tanítónál

Egy tavaszi reggelen, ahogy az iskolába érkezem, a már ottlevő gyerekeket rémledező arccal, susogva találom. Csakhamar beszélik nekem is, hogy az iskolában betörő járt.

Az iskola termét egy kis szoba választotta el a tanító szobájától. Az ajtó most nyitva volt, s lehetett látni, hogy a padlás deszkája fel van bontva.

A tanítónk nőtlen fiatalember volt. Az arcára nem emlékezem, csak arra, hogy egyszer nálunk vacsorázott Ábelékkal; s hogy én éppen akkor kaptam új ruhát, arra olyan viccet mondott, ami nekem nem tetszett.

A betörés engem is megborzongatott. Képzeletben láttam a tolvajt, amint deszkát bont, és beereszkedik a szobába.

A rendőrség vizsgálata csakhamar kiderítette, hogy a tanítónál nem járt tolvaj, hanem ő maga bontotta fel a padlást. Megvallotta, hogy a betörés hírével hazulról egy kis pénzt óhajtott magához ijeszteni.

Csodálkozva hallottam ezt. Mert hogy én hazudok néha, azt menthetőnek találtam: nekem muszáj hazudnom, mert nekem nem szabad - de hogy olyan tekintélyes ember is hazudik, ez nem fért a fejembe.

Lecke a botanikából

1869 tavaszán, talán májusban, elvitt az apám sétálni a Zugliget felé. Napos idő volt, s hogy egy elhagyott úton mentünk, bámulva láttam a virágzó vadnövényzetet.

Nekem a fű meg a virág mellemig ért volna.

Bizonyára jártam már máskor is fű és virág között, de nem vettem észre. Az ember a szemével néz, de az agyával lát. Az én gyönge kis agyam ezen a napon nyílt meg a természet szépségének.

És én álmodozva és hallgatva, gyönyörűségtől áthatott szívvel mentem az apám mellett; tekintetem folyton a virágzó növényzeten.

- Szeretnék közéje menni! - mondottam egyszer apámnak.

Az úton senki se járt. Én szétterjesztettem a karomat, és szinte úsztam a fűben, virágban. Boldog voltam.

De egyszerre égető csípést éreztem a kezemen. Kínos megrettenéssel néztem a kezemet. Nem tudtam, mi történt velem. Apám aztán odavezetett a csalánbokorhoz, s megmagyarázta, hogy az csípett meg. Ez volt tehát az első növény, amellyel megismerkedtem.

Temetés

Egy szőke, kis hatéves leány is járt velem. A haja fénylősárga volt, az arca üde, gömbölyű, rózsás.

A kisleány egy kisfiúval járt, aki bátyja volt neki, s talán egy évvel idősebb, mint ő.

Egy napon ez a két gyermek nem jelent meg az iskolában. A gyerekek susogva beszélték, hogy a fiú agyonlőtte véletlenül a húgát. Puskával játszottak.

Én akkor hallottam először halálról, temetésről. Bámultam, és borzadoztam.

Másnap elindultunk az iskolából. Mentünk párosával. Sokáig mentünk. Végre elérkeztünk egy földszintes házhoz. A házból sírás és jajgatás hangzott ki.

Mi korábban mentünk valamivel, és szabad volt megnéznünk a halottat.

A kisleány érckoporsóban feküdt, amelyről azt hittem, hogy ezüstből van. Az arca szebb volt, mint szokott lenni. Kis koszorú volt a fején, és a koszorú alól kilátszott a haja. Mellette gyertyák égtek.

Nekem ez végtelenül rejtelmes és szomorú látvány volt. Mintha egy holt angyalkát láttam volna a koporsóban.

Baleset

Egy délután, mikor belépek a szobánkba, ott látom apámat véres fejjel a lavor fölé hajolva. Anyám kezében egy nagy spongya: sápadt arccal csorgatott apám fejére vizet egy kancsóból. Én csak néztem őket elképedve, ők se beszéltek semmit.

Az történt, hogy apám lent volt a mély kútban. (Gyakorta le kellett szállania egy vörösre festett, keskeny vaslétrán a kútba, amely öt más kútnak csöveken át ide vezetett, központi víztartója volt.) Amint lefelé ereszkedett, valaki vigyázatlanságból vagy rosszakaratból egy szerszámot dobott le. Az sebezte meg apámat.

Ez a kútba való lejárás anyámnak mindig halálos aggodalmat okozott, s apám is mindig sápadtan és kimerülten jött fel.

A napokban magyarázta anyám, hogy lent a mélységben gyakorta meg-megrepedt egy cső, s apám nem bízhatta másra a vizsgálatot, mert az algépész a helyére áhítozott, a fűtőkre meg nem bízhatta. Ez volt a fő oka, hogy apám ezt az állását elhagyta.

Apró emlékezések

Lipótmezőre való költözésünk első napjaiban minden szobába bementem, ahol vagy gyermek volt, vagy valami érdekelt.

Emlékszem, hogy egyszer egy sváb paraszti családnál talált a délharangszó. Nem tudom, mi volt ez a paraszt ott az intézetben, hogy szobát kapott, csak arra emlékszem, hogy paraszt volt a család, és hogy a szoba tiszta, nagy, világos; a bútorzat azonban szegény. Az ablak mellett egy szentkép függött. Délben az egész család e kép elé állt, és hangosan, mély bensőséggel imádkoztak.

Egyszer a keresztapámnál magam voltam a szobában. Az ablakban beretvát pillantottam meg. A beretva új volt. (Úgy emlékszem: egy időben beretválkozott.) Fölvettem, és játszottam vele. Persze csakhamar vérzett az ujjam. De eltitkoltam. Ijedten osontam ki a szobából, és hazamentem.

Emlékszem egy öregúrra. Báró volt, s valami felügyelőféle az intézetben. Hallottam róla, hogy géplába van, s egyszer láttam lejönni a lépcsőn. A lába csakugyan minden lépésre halkan csattant.

Egy Regina nevű kisleánnyal játszottam ottlétünk első idejében. Ez egy ápoló asszony leánykája volt. Egyszer játék közben észrevettem valamit, ami fölkeltette a figyelmemet, s nagy álmélkodásba ejtett.

Az iskolában egy fiú asszonyt tudott rajzolni. Az asszonyon szoknya volt, és sonkát tartott a kezében. Csakhamar én is áttértem a sonkás asszonyok rajzolására.

Az iskolától hazafelé tavasszal mindig az árok mentén jöttem. A csigák érdekeltek. Ahol csiga volt, leültem, és játszottam vele.

Egyszer a palatáblámat felejtettem a csiga mellett, egyszer meg a vesszőtartómat vesztettem el. Különben úgy hatéves koromig nagyon szórakozott voltam. Bárhova mentem is, csak azt vettem észre, hogy ott vagyok.

Húszéves koromban néhány sort írtam fel ezen emlékeimből. Meglep benne ez a följegyzés: "Én egy betegápoló nő fiával szoktam iskolába menni."

Ma már nem emlékszem erre a fiúra.

A kertben a szegénysorsú őrültekkel ásattak. Én egyszer Flórával a közelükben játszottam. Az egyik őrült beszélgetett velünk, s valami tanácsot adott.

Akkor is tudtam, hogy őrült, s ma is, hogy visszagondolok a tanácsára, el kell ismernem, hogy nemhiába zárták az őrültek közé.

De szerencsére nem értettem akkor a tanácsát.

A belső udvar falánál varangyos békák ugráltak. Nálam pálca volt. Az egyik békát megnyomtam vele. A béka valami égető nedvet fecskendezett a szemembe, amire én ordítva mentem haza. Itt mindjárt lavórhoz állítottak. Azt hitték, megvakulok. De egyet aludtam, s másnap már nem volt semmi bajom.

Az első kép, amelyre emlékszem, egy török-kép volt.

Akkoriban került forgalomba az első fügekávé, s ennek a borítékán volt a török-kép. Díványon ülő törököt ábrázolt, amint nargilét szí.

Egyszer fellopódzottam a lépcsőn, hogy lássam az igazi őrülteket. Egy üvegajtón át láttam is sok úri embert. Néhányan az ajtó felé jöttek. Erre elfutottam.

Öreganyám egyszer meglátogatott bennünket. Bámultam az erszényét, amely apró gyöngyszemekkel volt kivarrva. Világos rózsaszín és fehér szemek voltak rajta túlnyomóan, s nekem nagyon tetszett az erszény.

- Ha meghalok, a tied lesz - mondotta az öreganyám.

Amire én kedvetlenül kérdeztem:

- Igen ám, de mikor hal meg?

A gépházban óriás gép mozgott, egy kemence vagy kazán is volt ott. A géptől féltem. Mégis be kellett oda gyakran mennem. Apámnak egy kis szobája volt ott, irodaféle. Amíg iskolába nem jártam, írni tanított. És én szívesen írtam, mert fehér alumínium-tollai voltak, s ezek ragyogása tetszett nekem.

A portásnak is volt két vagy három gyermeke. Egyszer bementem hozzájuk. Egy német új naptárt nézegettünk. Címe volt: Fuchs-Kalender, és sok kép volt benne a rókáról.

Anyámtól hallottam már felnőtt koromban, hogy ez a portás egy napon hirtelen elhagyta a családját. Megszökött valami nővel, és sose került többé elő.

Apám beszélte ebben az időben, hogy egy parasztember rókát ütött agyon, s a hátára vetve vitte hazafelé.

A róka útközben eszméletre tért, s beleharapott a parasztba ott, ahova a feje lógott.

A paraszt ijedten eresztette el a róka hátulsó lábait, s a róka elfutott.

Ezen az anekdotán mulattam.

Amikre nem emlékezem

Hatéves korig az ember állat. Alig van öntudata. Főfoglalkozása az evés meg a játszás.

Különös, hogy ételekre alig emlékezem. Amikre emlékezem, össze vannak kapcsolva más képzetekkel. Az elmondottakon kívül egy szem aszalt szilvára emlékezem, de arra is csak azért, mert öreganyám azzal a tréfás megjegyzéssel adta, hogy az macska-potyadék, s hogy ő az ágy alatt találta.

Abban a korban nem ismer az ember utálatot, de nékem ez a megjegyzés mégis visszatetsző volt.

Játékot is bizonyára sokat kaptam hatéves koromig, főképpen falovat, de határozottan nem emlékezem egy bolti játékomra sem.

Különösebbnek találom, hogy zenei emlékeim nincsenek. A Temetés cikkemben nem említem meg a trombitás bandát, amely a leánykát kísérte, mert csak anyámtól tudom, hogy zenés temetés volt, magam nem emlékezem reá.

A lipótmezei völgyben s Budapesten is gyakran láttam verklist, sőt táncoltam is, ha valamelyik kislány akarta, de csak a verklikre emlékszem, a zenéjükre nem.

Az is bizonyos, hogy mindig kaptam karácsonyfát, de az első karácsonyfa, amelyre emlékezem, mégis az, amelynek készülését a kulcslyukon át meglestem. Ez már a Lipótmezőn történt. Apámnak még tetszett is, mikor azt mondtam, hogy nem a Jézuska hozza a fát, de nekem egy illúzióm romba dőlt, s azokra a fákra, amelyeket a Jézuska hozott, nem emlékezem.

Az meg egész gyermekkoromon átvonul, hogy soha nem veszekedtem, és soha senkit meg nem ütöttem.

Krisztina

1870 tavaszán elhagytuk az országos intézetet, és ideiglenesen a "Fekete kutya" villába költöztünk.

Apám onnan az óbudai hajógyárba járt dolgozni, hogy költség nélkül ne legyünk, míg új helyet nem kap.

Ez a villa kedves hely volt nekem. Nagy kert környezte, s a kerten túl gyönyörű halmok zöldelltek. Ma már ezeket a halmokat is bekerítették, és szőlővel ültették be. De akkor ez szabad sétáló- és játszóhelye volt mindenkinek.

Vasárnaponkint kirándulók sétáltak át a völgyön. Egy koldusfiú harmonikával állt az út szélén, és muzsikált. A városból kijött gyermekek árvalányhajat és virágot szedtek.

Hétközben azonban csendes és elhagyott volt a táj. Csak mi futkostunk valami négyen-öten a halmokon. Fogtunk lepkét, csaltunk csigát, csináltunk láncot a pitypang szárából; kötöttünk koszorút falevélből a fejünkre.

Néha egy leány jelent meg nálunk, egy nagy, szép leány, tizenhárom-tizennégy éves. Sóskát szedett vagy gombát a kert alatt, és mi segítettünk neki keresni.

Ezt a lányt mi nagyon szerettük. Tiszta volt és komoly, de mégis nyájas; a szeme sugárzó, az arca kissé halvány, de finom bőrű.

Valahányszor eljött hozzánk, mindnyájunkat megcsókolt. Az anyám is megcsókolta őt; megsimogatta az arcát, s azt mondta neki:

- Te kedves lélek!

Aztán kimentünk a zöldbe, és kerestük neki a sóskát.

Aki buzgón keresett neki, azt megdicsérte; aki lustálkodott, azt mondta neki: terád haragszom!

Egyszer nekem is mondta ezt, és én szomorú voltam emiatt egész nap. Még este is azzal a gondolattal feküdtem le, hogy Krisztina nem szeret engem; vajon megbocsát-e, ha eljön és jól viselem magamat?

Krisztina eljött, és én boldog voltam, amikor megcsókolt, s azt mondta:

- Jó fiú vagy!

Huszonöt év fordultával megnéztem újból gyermekkoromnak ezt a kedves tanyáját, de mindent elváltozva találtam. Krisztina is eszembe jutott, s megkérdeztem az anyámat:

- Ki volt az a csodálatosan kedves leány?

Anyám nem emlékezett reá.

A cserebogár

Cserebogár keringélt át a zöld halmon. Nosza utána iramodtam, és leütöttem a kalapommal.

Akkoriban mindig áskálódtam, földet púpoztam, szobácskát vájtam belé, csináltam neki üvegdarabból ablakot. A szobába fantasztikus földalatti folyosók mélyedtek, néha kettő is, három is, s az ajtó meg volt alkotva, üvegből, cserépből, ami akadt.

A cserebogarat ilyen szobába tettem. A nap besütött a szobába, s mi valami hárman érdeklődéssel néztük, hogy mit csinál.

Hát a cserebogár sétált, fésülködött, próbálta az ajtót kilökni a fejével, aztán az ablakra ment, azt próbálta felnyitni, de leesett háttal, és sokáig kapdosott a levegőbe; végre megkapaszkodott egy rögbe, és újra felállott.

- Csináljunk kéményt is a házra! - mondotta az egyik pajtáskám.

A pálca belemélyedt a földpúpba. Mikor kihúztam, ott volt a kémény.

Egyszer csak a cserebogár kidugta a fejét a kéményen és bután nézett reánk, aztán kimászott egészen, s kibontotta a szárnyát: elrepült.

Minket ez annyira meglepett, hogy mindnyájan nevettünk.

A sárga virágú ribizke

A "Fekete kutya" léces kerítésén belül sárga virágú ribizke (ribes aurea) díszlett. Sűrűn és magasan nőtt, régen nem irthatták. Ezek a bokrok akkor virágoztak, mikor mi ott voltunk. A méhek zengtek-zsongtak napfényes időben e virágokon, és kedves illatuk betöltötte az egész udvart.

Engem ez a dísznövény elbájolt. Nemegyszer megfogtam egy-egy virágos ágát, és lehajtottam; ajkaimhoz hajlítottam, hogy beszívjam az édes illatot.

Egy kis ellenségem

Itt se tartottunk cselédet. Alkonyatkor, mikor már apámat hazavártuk, nekem kellett elmennem borért egy nyári kocsmába. A kocsma bent állott valahol a zöldben, és gyalogutak kanyarogtak hozzá.

Útközben néhány villa előtt kellett elmennem. Az egyikből egy öklömnyi kis, mérges kutya csaholt mindig reám. De mintha fel akart volna falni.

Szorongó mellel közeledtem mindig a villa felé, s rettegtem, hogy egyszer csak kiront a lécen.

Apámnak panaszkodtam aztán, hogy félek a kutyától. Erre ő egy rövidke, de erős botot adott.

- Nesze - mondotta. - Ha bánt a kutya, üsd meg.

S én hordoztam a botot engedelmesen, de mikor a villához érkeztem, eldugtam a botot a kabátom alá - hogy a kutya meg ne lássa.

Másik világ

Hétesztendős voltam, mikor vidékre kerültünk.

A falu, ahol apám állást foglalt, Borsod megyében van, erdők között. A falu végén vén emeletes kastély van, valamikor az Eötvös báróké, a mi időnkben egy Laszky nevű, bécsi báróé. De ez csak nyáron jött Sályba.

A kastély üres volt akkor is. A tiszttartó a kastély földszintjén adott nekünk két szobát addigra, míg a mi lakásunknak szánt épület teljesen elkészül. És így történik, hogy én, a városi gyermek, egy május reggelén fás és virágos parkban találom magamat.

Micsoda különös világ! A földön minden zöld, a magasban minden kék. A fák lombjai hamvasak a harmattól. A lombokon át fényes és meleg napsugarak ereszkednek a fűre. Ember sehol. Csak a fák meg a falombok, fű, virág, kék ég, csöndesség.

A faágon, alig öt lépésnyire tőlem, madárkát pillantottam meg. Veréb volt. Ide-oda ugrált és csicsergett, és rám-rámnézett. Sose láttam ilyen közelről madarat. Milyen szép, kis kedves jószág! Szerettem volna megfogni. A madár le is szállott a kert kútjára, és ide-oda ugrált. Remegő izgatottsággal fogtam a kalapomat a kezembe, és meg akartam kerülni. De haj: a madár szemes volt: újra felröppent a faágra, és tovaszállott.

A kert, amint most visszaemlékezem, gondozatlan volt. A kertész vagy később érkezett, vagy hogy még nem dolgozott meg mindent... A georginákkal versenyezve nőtt a deres keserűlapu, s a margaréták között diadalmasan terpeszkedett a lósóska. Az úri virágok meg a paraszt virágok összekeveredve virítottak a kertben, s az uralkodó nemzetség mindenek között a bogáncs volt.

De mindez nem zavart engem. Én akkor még nem tudtam, melyik virág a méltóságos hölgy, melyik az árva sehonnai, csak azt láttam, hogy az egyik fehér, a másik piros, s legtöbb a sárga, de valamennyi: soha nem látott gyönyörűség.

A kertet magas kőfal fehérlette körül, és azon túl kocsiút volt.

Csordás Andris

Ahogy a kapuban ácsorogtam, egy gyerek jött velem szembe. Mezítláb volt, térdig érő gatyácskában; a mellén pitykés posztómellényke; a fején legyűrt szélű kalap. De furcsa gyerek! Mért nem jár cipőben?

Hogy hozzám ért, ő is megállott és nézett engem.

Akkora volt, mint én. Az arca piros és szeplős. A szemei kékek. Az orra gömbölyű és piciny, mint a mogyoró.

Megállt és nézett. Az egyik kezében leveles fűzfavessző. A másik kezét betette a lajbi-zsebbe.

Ha megüt, gondoltam, beleragaszkodom a hajába. Hosszú haja volt a gyereknek, a nyakáig ért.

De a gyerek nem ütött meg. Bámészkodva nézett rám. A cipőmre is nézett, a ruhámra is.

Akkor tetszeni kezdett nekem. Láttam, hogy nem akar bántani.

Ő is közelebb lépett hozzám, és megszólalt:

- Tudok egy fészket.

- Micsoda fészket?

- Madárfészket.

- Madár van benne?

- Az.

- Meg lehet fogni?

- Meg lehetne.

- Hogyan lehetne megfogni?

- Ha benne van, megfogjuk.

- Hát hol az a fészek?

- Jöjjön, megmutatom.

A szívem repesett az örömtől. Micsoda érdekes gyerek ez! Ismeri a madarak titkait. Ha akarja, megfogja a kismadarat!

A kőfal mellett mentünk. Ő elöl, én utána.

A falon át gesztenyefák és almafák hajoltak ki a kertből. A fal tövében csalán zöldellett, s itt-ott egy szürke pásztortáska, sárga pitypang virág.

- Itt van - súgta a gyerek, ahol a fal beszögellett -, lassan menjünk!

Lábujjhegyen ment előttem. A kalapját a kezébe fogta. A fal behajlásánál megállott, és merőn fölfelé nézett.

- Ott van - súgta - az a lyuk. Emeljen csak fel!

Átfogtam a térdénél, és fölemeltem.

Hallottam, hogy a kalapját rácsapja a falra. Egy percnyi csend. Nem láttam, mit csinál. Az ő testi súlya foglalkoztatott erősen, s közben éreztem, hogy a ruhájának tehénszaga van.

- Emeljen feljebb! - mondja izgatottan.

Nagy innal-kínnal feljebb emeltem. Meztelen lábujjaival támaszkodni igyekezett. A vakolat hullott előttünk, de az erőm is kimerült.

- Emeljen!

- Nem bírom!

- No, csak egy kicsit!

Lerogytam, és ő meg végighuppant a fal mellett.

- A madár nincs benne - szólott feltápászkodva. A homloka vérzett. Attól tartottam, hogy elbődül.

De nem sírt. Füvet tépett a fal tövéről, és letörülgette vele a homlokát.

Különös fickó ez! - gondoltam rábámulva - nem sír, mikor vérzik!

A pacsirta-tojás

Csordás Andris kivezetett a legelőre. Itt egy másik fiúval kötöttem ismeretséget. Ez is mezítlábas, inges-gatyás volt, csakhogy szűrt is hordott. Juhokat őrzött itten.

Elmondtuk neki, hogy majdcsaknem fogtunk egy madarat.

- Én is tudok egy fészket - mondotta a juhászfiú. - Tojás is van benne három.

Azzal megindult előttünk.

Egy helyen megállt, s lemutatott a botjával a fű közé:

- Itt van.

Hát csakugyan egy szép kis fészek volt ott. Csordás Andris egyszerre kiemelte. Két tojást nekem adott, egyet megtartott magának.

A tojások picinyek voltak, s én örömmel tettem a nadrágom zsebébe.

Otthon aztán délben eszembe jutott. Ki akarom venni, hát valami nedvességet érzek a zsebemben. Nézem az ujjamat, hát csepegett róla a pacsirta-tojás.

Flórián

Mikor Sályba költöztünk, apám egy kovácsot is hozott az uradalomnak. Ez a kovács fiatal, duzzadt arcú ember volt. Mindig úgy nézett, mintha bámulna. A bajusza akkor indult; igen feketén indult, s a két vége úgy állt, mint két, kis hegyes tű.

Flóriánnak hítták.

Ez a fiatalember az első egypár napon asztali vendégünk volt, s az asztalnál velem szemben ült.

Egy napon túrós rétest csinált az anyám. Én még az előbbi étellel bajlódtam, mikor betálalta.

Persze nem vártak rám, hanem vettek belőle.

Én féltékenyen néztem, hogy a kovács milyen nagy falatokat nyeldes a rétesből. Abbahagytam az evést, és szóltam izgatottan a cselédnek:

- Hamar a tányért, Juli, mert Flórián bácsi mind megeszi!

Flórián úgy elvörösödött, mint a rák. Apám összeszidott.

Az volt az utolsó eset, hogy meggondolás nélkül kimondtam a gondolatomat, amint bennem megszületett.

A vadrózsa

A hajléktól, ahol laktunk, hosszú kőfal nyúlik le a falu első hídjáig. Ez az urasági gyümölcsöskert kerítése a falu kocsiútja felől.

A kőfal mellett, nem tudom, megvan-e még az a terebélyes vadrózsa-bokor?

Még akkor a kastélyban laktunk, mikor én erre is csavarogva, először láttam ezt a bokrot. Teljes virágzásban volt: csupa virág és bimbó.

Még sose láttam vadrózsát. Hogy ezt a bokrot megpillantottam, megbűvölten állottam meg előtte.

Ember nem járt a tájon. Csend volt körös-körül.

És én állottam bámulva. Először éreztem a poézis leheletét a szívemen, azt a gyönyört, azt a mámort, mikor a végtelen szép, az isteni érintése alatt valami édes borzongás futja át a lelket, s az ember nyílt szemmel álmodik.

A veszedelmes lakat

Júniusban beköltöztünk a nekünk épített lakásba, szemben a kastély parkjával, a falu kocsiútja mellé.

Még csak az egyik szoba volt készen, a másik, amely később apám szobája lett, padlózás alatt volt. Anyám az első éjszakára oda tett ketrecben két kacsát.

Apám oda volt valahová. Egy tolvaj bemászott az ablakon, s el akarta vinni a kacsát. Hanem anyám észrevette s lármát csapott; a szomszédban lakó kovácsot is felzörgette, s a tolvaj eleblábolt.

Másnap, mikor apám hazaérkezett, kidoboltatta a faluban, hogy ő pincére, padlásra olyan lakatot tett, amely, ha hozzányúlnak, elsül.

Nem egy kíváncsi paraszt szerette volna látni azt a két lakatot, maga a bíró is, de apám csak mosolygott:

- Gyöjjön el éjjel, és próbálja meg!

A házunk

A ház, amelyben laktunk, hosszú volt s fazsindelyes. Déli végén lakott a kertész, az északi végén mi. Középen volt a műhely, amelyben apám a kováccsal és a legényével dolgozott. (Ezek alárendeltjei voltak.) Aztán ott volt a műhelyén túl a kovács lakása, meg a padlás-feljáró.

A házat a műhely szénszaga illatozta körül, s néha a patkolások csúnya szaga. A ház előtt kerítetlen, kopár udvar, amely feketésbarna volt az odaszórt troszkától.

Az udvart a kocsiúttól csekély árok választotta el. Az árok lehúzódott a hídig, de azért az esővíz benne maradt.

A mi lakásunk száraz volt és télen jó meleg, de a kovácsé nedves.

Flórián csak egy hónapig volt kovácsunk, azután elment katonának. Helyette egy másik, fiatal kovács jött, de komor, szótlan, szőrös ember, Pál nevű. Ez ottan mindjárt meg is házasodott: elvett egy piros képű, nagyszemű parasztleányt. (Csak eleinte volt piros képű s mosolygó arcú, később elszíntelenedett, s komollyá vált.)

Mi egyszer az öcsémmel bementünk a szobájukba, s láttuk, hogy a szoba fala zöld, a bútorok is csaknem egy méternyi magasan zöldek.

Az a zöld mind penész volt.

Az egyik sarokban, borító alatt, kiskacsák sápogtak. Akkor keltek ki a tojásból.

Néhány nap múlva kieresztették a kacsákat, s mivelhogy azok összekeveredtek a mi kis kacsáinkkal, anyám tűnődve szedte őket széjjel, hogy melyik kié.

Egy kiskacsa kétséges volt.

- Mindjárt megmondom én, hogy kié - szólott az öcsém.

Azzal a markába fogta a kiskacsát, és megszagolta:

- Páléké.

- Honnan tudod?

- Onnan - felelte komolyan az öcsém -, hogy ennek olyan Pál-szaga van.

A szobánk

Nekünk két szobánk volt itt is. Az egyik tágas, a másik valamivel kisebb.

E két szoba bizarr keveréke volt a jómódnak és a szegénységnek, a választottságnak és a kényszerűségnek, a kényelemnek és a rövid-paplanságnak.

A tágas, meszelt falú szobában lakott a család: anyám meg mi gyermekek. Két politúros ágy volt benne, meg egy vörös, olcsó szövetű dívány. A dívány előtt négyszögletű, hosszúkás fenyőfaasztal, s néhány nádfonatú szék, s egy szalmából font karosszék. A falon két nagy kőnyomatú kép: egyik ábrázolta Mátyás királyt, amint a nemeseknek szónokol, a másik Szűz Mária képe, amint a felhőkben ül, s a kis Jézust tartja az ölében.

A szobának két ablaka volt: egyik az utcára nyílott, másik a kertre. Az utcai ablak nagy volt, a kerti kicsiny. Az utcára nyíló ablak előtt volt egy kis sárga asztal. Azon szoktam írni.

Az ajtó mellett nagy, fehér búbos kereklett, de azt csak kenyérsütéskor fűtötték. Apám egy kis vasbádog-kályhát tett a búbos mellé. Az jobban adta a meleget.

A másik szoba valamivel csinosabb volt. Szép politúros, kis kerek asztal volt benne, s emellett a falnál szalondívány-féle. Fölötte aranyozott keretű, nagy tükör. Az ablaknál a politúros, régi szekrény, amelyről már említettem, hogy kikapcsolható volt, és íróasztalul is szolgált. Apám ebben tartotta az irományait.

E szekrény fölött vékony aranykeretben a reformátorok csoportos képe függött. Nekem legjobban tetszett közöttük Melanchton arca.

A dívány fölött fényképek díszítették a falat, s oldalt egy olajfából készült, hárompolcos, függő könyvtartó. De ezen inkább hírlapok hevertek, s az apám hímzett házisapkája, amelyet azonban csak télen viselt. E könyvespolc alatt állott egy egyszerű, barna pipatartó, s rajta öt-hat borostyánköves csibuk és régi tajték-pipa.

A hátsó falnál az apám ágya állott, sötétzöld, bojtos ágyterítővel volt mindig letakarva. Az ágy fölött a tizenhárom aradi vértanú szép, kőnyomatú képe. Ez alatt egy üvegszemű, lapos bagolyfej, amelyre apám a zsebóráját szokta volt akasztani.

Az ablak alatt egy zöldre festett, domború tetejű láda állott. Abban könyvek és iratok voltak, meg egy félig felhúrozott, fekete citera, egy fuvola, egy selyem- és bársonytokba foglalt, miniatűr női arckép, egy csomó pipagyújtó tapló, apám ifjúkori daguerrotip arcképe, családi címere (téglás várfalon zöld sás), egy ezüst pipakupak, egy eltörött borostyán csibukszopóka, és más efféle apróságok.

Az ajtó mellett egy elegáns, kis kerek falióra tiktakkolt. Akkora volt csak, mint egy zsemle alja. Vékony két zsinór lógott belőle, s azon apró rézhengerek voltak a súlyok. Ezt az órát apám még nőtlen korában vette Bécsben.

A kert

Házunk mögött az uraság konyhakertje és gyümölcsöse terült el. Jó nagy kert volt ez, lenyúlt a patakig. Mi is kaptunk az északi végén egynéhány zöldséges ágyat.

Nekem szabad volt ebbe a kertbe bejárnom. A kert felső fele műveletlen volt: vén almafák és szilvafák álltak ott nyesetlenül, koszosan. Alattuk vad gyep, árvacsalán és pitypang; a kert sarkán, ahol a mi zöldséges ágyunk volt, vén, múltszázadbeli diófa állott, másik sarkán jegenyefák.

A kert déli végét télen elöntötte a patak vize, s a jég nagy, kerek tükörré fagyott. Itt csúszkáltam sokszor egymagam az üveges, tiszta jégen, s bámultam a tiszta jégfoltokat.

Nyáron meg a fák alá jártam heverészni. Zordon kutya (kiről később szólok) mindig vélem volt. Néha versenyt futottam vele, s hirtelen a fűbe vetettem magamat.

Ilyenkor megállt, s figyelmesen nézett reám. Aztán, ha nem mozdultam, nyugtalanná vált és nyivogott; rátette az első lábát a hátamra, orrát az arcomhoz dugta és megint nyüszölt.

Akkor mulattam rajta; ma elgondolkodom azon, hogy az a kutya azt hitte: bajom esett.

Az iskola

Apám szeptemberben iskolába adott. Mi a falu déli végén laktunk, az iskola meg a falu közepén volt, körülbelül egy kilométernyi távolságra.

Nekem eleinte nagy gyötrelem volt oda eljárnom, mert míg a falubeli gyerekek nem ismertek, mindig csúfoltak:

- Zsidó, zsidó mehehe!

Olykor kővel is dobáltak, és én halálos rettegésben voltam.

Otthon nem tudtak erről semmit, mert szótlan természetű voltam: nem panaszkodtam.

De az iskola tetszett nekem.

Félig földbe süllyedt ház, földes szoba; ablakai kicsinyek; fala alacsony. Mindössze három-három hosszú pad volt benne: az északi oldalon a leányok ültek, a délin a fiúk. Középen az ablaktól az ajtóig jó nagy tér, amelyen a tanító sétálgatott.

Más úri fiú nem járt oda, csak én, meg később, két év múlva az öcsém. No meg a tanító fia, a sápadt kis Guszti.

A tanító azonban nem különböztetett meg bennünket a többitől, mindössze a tollszedés meg a fahordás alól voltunk fölmentve.

Mert az iskolának nem volt fája, s ősi szokás szerint télen maguk a tanulók fűtötték.

Minden gyerek vitt a hóna alatt egy darab fát, s átadta a vigyázónak. Az meg ledobta a kályha mellé. Ilyen módon annyi fa gyűlt össze, hogy a tanítóné konyhájára is elég volt.

Tollszedésre meg a tanító kötelezte az iskolát. Ő még lúdtollal írt, s a gyermekek nagy része is. Csak mi írtunk réztollal, meg valami három jómódú parasztfiú.

Hát tavaszonkint szedték és hordták a gyermekek a lúdtollat. A tanító megmetszette nekik ügyesen. Írás-óra alatt aztán oly sercegés volt az iskolában, mintha pecsenyét sütnének.

A tintát se vettük a boltban. A tanító megtanított bennünket, hogyan lehet a bodzából tintát főzni. A tintafőzés persze nem történt észrevétlenül. Ha Pista vagy Miska tintás volt homloktól könyökig, biztos, hogy otthon tintát főzött.

Ha visszagondolok erre az iskolára, a falu szegénységének a képét látom benne. Voltak olyan gyermekek, akik télen is mezítláb jártak. A lábuk vörös volt, és futva jöttek havas időben, de azért ami jég volt útközben, végigcsúsztak rajta.

Könyvet se tudott mind szerezni. Ábécés könyv, katekizmus, biblia - ez volt a könyvük. A többit írták. Én még privát-órát is kaptam, hát nekem volt mindenféle könyvem, de a földrajzot én is írtam. Sokszor leírtam ezt a kis földrajzot, mert sose elégedtem meg az írásommal, s mindig azt szerettem volna, hogy szép legyen az én írott földrajzom. De emlékszem a tartalmára, hogy csakolyan lélektelen, száraz volt, mint amilyet az én gyermekeim tanulnak.

Az iskolatársaim közül alig egy-kettőnek a neve maradt meg az eszemben. Ennek oka az, hogy többnyire ilyen nevek voltak: Kis, Nagy, Szabó, Kovács, Gál, Ködmen - meg ezeknek a neveknek Alvégi, Felvégi, Sánta, Balog összetételei.

Az iskola fegyelmezett volt, s elég tiszta. Nem volt ott soha lárma. Még az utcán is rendben kellett hazamennünk.

Malyáta Ignác

A tanítónk neve volt ez, tanítónk és kántorunk egy személyben.

Ma is előttem van ez a hosszú nyakú, szőke, göndörhajú körszakállas ember, amint csendes méltósággal jár fel és alá az iskolában.

Valami különös büszkeség volt ebben az emberben. Mire volt büszke? - nem tudom. De mindig büszke volt. A triumfáló római hadvezér feje tartása nem lehetett emeltebb, mint az övé. Mikor végigment a falun, mintha bevonulást tartana. Szürke magyar ruhában járt és magas botot hordozott, mint a bíró.

Egyszer az apám egy kérdésére nem tudtam felelni.

Azt mondja erre:

- Mit csinál a tanítótok az iskolában?

Nem értettem a kérdés célzatát, hát zavaromban csak azt feleltem:

- Sétál.

Apám erre egy perc múlva mintegy magában beszélve szólott:

- Gyakorolja magát a járásban.

Hazulról az iskoláig

Volt először az említett, hosszú, fehér kőfal.

E kőfal mentén vígan tenyészett a vadrózsa, a csalán, a keserűlapu és a szerbtövis.

A kőfal után következett egy rozzant híd. Ez a major kapuja irányában állott, de alatta úgy belepte a sár az árkot, hogy a víz a híd fölött folyt el. Esős időben e híd körül volt a legnagyobb sár. Megterhelt kocsinak a lova itt átkozhatta legjobban a születése percét.

Aztán következett egy magányos, nádas ház. Itt a kanász lakott. A ház után, egy házhelynyi területen zöld fűvel körülnőtt, agyagos mélyedés, amely mindig tele volt vízzel. A vizet nyáron békalencse lepte, s ha valaki arra ment, körös-körül, a víz széléről békák ugrottak be. Tudták azok a békák, hogy a gyerekféle ember elől jó elrejtőzni a víz alá.

Aztán következett egy házsor. Itt laktak Krokosék, és itt lakott a falu vargája. Jobb felől, az út mellett egy ókút, melynek kövei már mozogtak. Vályúját belepte a smaragdszínű moszat, s a vályú végén araszos, zöld szakáll lógott alá. Ebben a kútban gyakran szedtünk verébfészket.

Aztán megint házak következtek: balról volt a kiskocsma, ahonnan néha muzsika hangzott ki; jobbról a Dávidék boltja, amely egyesítette a világkereskedelmet: mértek benne fonttal, rőffel, iccével; árultak benne vasat, papirost, naptárt, menyasszonyi fátyolt és halotti szemfödelet is.

Innen kissé emelkedett az út az iskoláig. Balról volt a községháza, amelynek teteje egyszer leégett; a bíró háza, amelynek udvaráról két nagy, haragos kutya ugatott ki az útonjáróra.

Aztán következett a házsor végén, a piac szélén a rongyos kis pápista iskola.

A templom

Mikor iskolába beadtak, el kellett mennem a templomba is. Bizonyosan voltam már előbb is templomban, de nem fogtam fel, nem láttam. Itt, hogy már a felfogásom kinyílt, különösen hatott rám a nagynak tetsző épület, a képek, az oltár, s az oldalt álló, hordozható Mária-kép, amely Máriát az ölében elhanyatlott, holt Messiással ábrázolta. A szívébe hét tőr volt festve, s én ezt gyakorta eltűnődve bámultam.

Mikor először hallottam orgonát, arra gondoltam, hogy az angyalok muzsikája ez a földön: mély áhítat szállt meg.

Szerettem a templomba járni. Szerettem a tömjénfüst illatát, a virágvasárnapi körmenetet, a nagypénteki gyászt, a Nepomuki- és egyéb litániákat, a minisztrálást.

Néha felmentem a kórusra is, ahol egy régimódi, fabillentyűs orgonácskán játszott a mester, míg oldalt az orgonánál nagyobb fújtató rúdját a hasával nyomta a legnehezebb gyerek.

A mesternek nem volt erős hangja. Mikor énekelt, mindig oldalt tartotta a fejét, s a nyaka megnyulladt, mint a kakasé, mikor kukorikol.

A szaglás

A kisgyermek nemigen érez szagot. Csak hétéves koromtól kezdve emlékszem élénken szagokra. Különös, hogy sok rossz szag kellemes volt akkor nekem. A parasztfiúk bizonyára rossz szagúak voltak: mindegyiknek a tarisznyája zsíros volt a szalonnától, málétól, kolbásztól, de ez engem nem bántott.

A fiúgyermekek nagy karaj kenyeret hoztak rendesen az iskolába. A kenyér olyan volt, mint a föld: barna és nehéz, de jószagú. A gyerekek csodálatos jó étvággyal ették. Néha bámultam, hogyan kezd bele egy kis gyerek egy nagy kenyérbe, s a kenyér fogy, fogy, míg végre a gyerek maga marad.

Azt kell hinnem, hogy ez a kenyér jobb, mint a mienk. Nemegyszer cseréltem velük, s jóízűen ettem a máléjukból is, szalonnájukból is.

A szalonna néha tintás volt, kenyérmorzsás, néha poros is, ha leesett a földre, de mi azt nem utáltuk.

Ha valaki új főzetű tintát hozott az iskolába, sorra szagoltuk, sőt némelyik ivott is belőle.

Az elcseppent tintát mindig felnyaltuk.

Még a kenderáztatás szaga se volt nekem kellemetlen. Sályban még a kenderfonás erősen járta: minden parasztnő maga fonta fehérneműjét. Elképzelhető, micsoda kenderbűz hatja át áztatás idején ott a levegőt. De akkor ez engem nem bántott, sőt valami kellemeset éreztem benne.

Épp így voltam köd idején a falu illatával. A köd leköti a föld kigőzölgését, s ma sem tudom, micsoda sajátságos égett gallyszaga van ott a ködnek - de ez se kellemetlen.

A világ legjobb illata mégis a szegfű és a ménta volt nekem, a lapos ménta. Ez Sályban minden kiskertben terem. Vasárnaponkint szakítanak belőle egy levelet; beleteszik az imádságoskönyvbe, s így mennek a templomba.

A levél idővel vékonnyá szárad, mint a hártya, de még akkor is kedvesen illatos.

Az öcsém

Nekem összesen hat testvérem volt, de sosem élt több háromnál. Kettőt nem is ismertem. Egynek kivételével mind az anyámra hasonlítottunk, s még csak kevert vonások se voltak rajtunk.

Béla öcsém volt az, aki elütött közülünk: barna arcbőrű volt és szürkés szemű, mint anyámnak egy rég meghalt testvérbátyja.

Rendkívül vidám gyermek volt, nekem ebben is ellenképem. S mindenki szerette, mert mindenkivel beszélt, s furcsa kérdései voltak.

Egyszer a boltba elvitte az anyám. Belép oda egy öreg paraszt. Az öcsém mindjárt megszólítja:

- Bácsi, mér olyan fehér magának a bajusza?

- Azér - feleli az öreg -, mer lássa, kis ifiúr, az én vállamat már hetven esztendő terheli.

Az öcsém ránéz és azt mondja:

- Nem látok én a maga vállán egyebet, mint kapát.

Az volt a legnagyobb öröme, ha felöltözhetett maskarának. Rendesen én öltöztettem fel a cselédünk ruhájába, s álarcot is csináltam neki papirosból. Így felöltözve kirohant egy seprővel a kocsiútra, s visítozva futott a kocsi után. Ha a kocsin ülők bámulva fordultak feléje, teljes volt a mulatsága; a földre vetette magát, s hempergett a kacagástól.

Persze ez csak olyankor történhetett meg, mikor csak magunk voltunk otthon.

Egyszer medvetáncoltató járt a faluban. Az öcsém már másnap járta a medvetáncot. A keze fejét lógatva, fejét bután jobbra-balra mozgatva brummogott, s táncolt, mint a medve. Ebben nekem is segítenem kellett. Botot kellett a kezembe vennem, s madzagot kellett a nyakán tartanom. Ahányszor rántottam a madzagon, mindig úgy ordított, mint a medve.

Akkortájt az uradalmi szüreten voltunk mi ketten, s a gazdatisztek nem győztek mulatni az öcsém medvetáncán. Pedig én akkor nem tettem meg, hogy a táncoltatót játsszam, csak úgy magában táncolt.

Ez volt a szüret fénypontja.

Otthon azonban anyánk megtudta a mulatságot, mert az öcsém zsebében csörgött a krajcár. Bezzeg eljárta aztán otthon is a medvetáncot.

Ekkor lehetett ötéves.

Később is ilyen bolondos-vidám természetű maradt, pedig az élet erős csávába vetette. Húszéves korában halt meg, meghűléstől támadt tüdőbajban, éppúgy, mint az a nagybátyja, akihez hasonlított.

Lélek-mozdulás

Egy tavaszi napon a kőfal mellett jöttem andalogva. A fakadó természet, a napsütés, a korai virágzás, a csend, az egyedülvalóság elbájolt. Gyönyörűséget éreztem a szívemben; mondhatnám: hangtalan zenét; megálltam félig lehunyt szemmel, és arra gondoltam, hogy a természetnek azt a szépségét, amely most hat reám, azt a gyönyörűséget, amit most érzek, ki kellene fejeznem, valami módon meg kellene írnom, hogy ne múljon el.

Határozottan emlékszem, hogy ezt gondoltam: meg kellene írnom. De annyira lehetetlennek éreztem ezt ugyanakkor, hogy a második gondolatom ez volt: talán ha nagy leszek...

Minthogy az elragadtatásnak ez a perce tisztán megmaradt emlékezetemben, arra is emlékezem, hogy az írás, a le kellene írni, nem mint művészet állott a fogalmaimban, hanem csak mint gondolom-eszköz, hogy ennek a percnek a mámorát szerettem volna megmenteni az elmúlástól.

Tehát nem volt eszemben, hogy író leszek, semmi efféle elhatározás, csak egy gondolat volt az egész, de ez a gondolat oly rendkívüli, mintha éjfél után két órakor látnék az égen átvillanni egy napsugarat.

Mi volt ez?

Ha átgondolom az eddig lefolyt életemet, azt kell látnom, hogy kövek alatt nőtt fű vagyok. Sok idő kellett, míg ki tudtam bújni a levegőre. Körülményeim olyanok voltak, hogy el kellett vesztenem hivatásomnak ösztönszerű tudatát is.

Hajós voltam, akinek harmincöt évig kellett haladnia iránytű nélkül. Csak hányódtam, süllyedeztem, ide-oda terelődtem a folytonos ködben, nem tudva, hova jutok.

De azért mentem, haladtam; irányozgattam magamat ösztönszerűleg, mint a madár, mikor hazaindul térkép nélkül Afrikából. S ma már, mikor odajutottam, hogy bizonyos utamat felismerve, egyenes irányban haladok tovább, bámulva kérdezem: mi vezérelt?

A temető

A falu keleti részén, dombon van a temető. Az én gyermekkoromban kerítetlen, elhanyagolt hely volt ez: a fakeresztek jobbra-balra düledeztek benne. A sírok be voltak horpadva, s finom szálú, nagy fű és kakukkfű tenyészett sírokon, sírok között.

A kakukkfüvet nem ismertem még akkor. Elandalogva őgyelegtem a sírok között, s azt gondoltam, hogy az illat a halottak lehelete.

A temető közepén ódon kápolna állt: tetején becsurgott az eső; ajtaját leszakította a szél, s az úgy lógott, mint az akasztott ember.

A kápolna alján, nyugat felől ki volt a fal bontva, s mivelhogy a világosság besütött, be lehetett látni az alig ölnyi mély sírboltba.

Szétdúlt koporsók hevertek itten összevissza hányva és emberi csontok, elsárgult selyemfoszlányok.

A falubeli legények és gyerekek nemegyszer hoztak ki innen koponyát, s botra tűzve ijesztgették vele a leányokat. A fonóból is éjfélkor nemegyszer jött ide fogadásból egy-egy legény, s vitt koponyát bizonyítékul a fonóba.

Én nem féltem sem a koponyáktól, sem a halottaktól. Egyszer magamban kóboroltam ott a temetőn, s gyermeki kíváncsisággal mentem a koporsók közé, s nézegettem kezembe véve a lábszárcsontokat és koponyákat.

Később tudtam meg, hogy a kastély régi urai temetkeztek oda. A koporsók ezüstjét, vasát a cigányok hordták el. A selymet meg a falu népe. Főkötőt csináltak a halottak selyemingéből a csecsemőknek.

Lassan, lassan, okosan!

Árpád öcsikém már csaknem kétéves volt, mikor járni kezdett. Két botot fogott a kezébe, s azzal indult meg.

- Lassan, lassan, okosan! - mondogatta az apám.

S mindnyájan mosolyogva és örömmel néztük a gyermek első, támolygó lépéseit. Körül ültünk a szobában, egymástól jó távol, s Árpádot tárt karokkal hívtuk. Anyám is kapásra kész kézzel kísérte hátulról.

Olyan volt ez, mint egy örömünnep.

Másnap, hogy apám nem volt otthon, Árpád folytatta a gyakorlatait, de menés közben mindig mondogatta:

- Lasszan, lasszan, otosszan!

Most is látom, most is hallom.

Dózsa Örzse

Dózsa Örzse a béresgazda leánya volt. Ő is a falu végén lakott, de mégis beljebb, mint mi, a majorban.

Gömbölyű arca, kerek, nagy és tiszta fekete szeme most is előttem van; az arca mindig piros és duzzadt, mint a piros őszibarack; a szeme mindig ragyogó, mosolygó.

Hogy az utat ősztől tavaszig sár lepte, a kertek alatt jártunk iskolába. A kertek alatt rét zöldellt. A fűben nem süppedt el az ember lába.

Dózsa Örzse velem járt az első időkben, különösen hazafelé. Hétéves volt, mint én, és én szerettem hallgatni a csacsogását.

Egyszer az iskolában, mielőtt a tanító bejött volna, arról beszélgettek a gyerekek, hogy kinek ki a szeretője.

Nekem Dózsa Örzsét osztották. Egy fiú ki is kiáltotta:

- Az a te szeretőd, ne is tagadd!

S rámutatott.

Dózsa Örzse elpirosodott fülig, s nem mert fölnézni a könyvéről.

Mikor hazafelé mentem, visszapillantottam, hogy hol marad az Örzse.

Az Örzse nem volt sehol. Más úton ment haza. És nem járt velem többé soha.

Krokos Lajos

Dózsa Örzse helyett csakhamar útitársammá vált Krokos Lajos, egy nagyfejű, fakó arcú, szőke gyerek. Annyi idős volt, mint én; igen nagy csizmában járt; tarisznyája is a térdét verte.

Egyszer elmaradt. Hallottam, hogy himlőbe esett.

Az iskolában éppen akkor tanultuk a katekizmusból az irgalmasság kötelességeit, s az egyik pont az volt, hogy a betegeket meg kell látogatni.

Ez már tavasztájban történt. Egy délután valamivel hamarabb indultam iskolába, mint szoktam, s útközben bementem Krokosékhoz.

Kutyájuk nem volt. A házban mindössze a Lajos kis húga fogadott. Mikor elmondtam neki, hogy a Lajos látogatására jöttem, szótlanul nyitott ajtót az utcai szobába.

Jó nagy, földes szoba volt ez. Az ajtó mellett ágy. A fiú úgy be volt süppedve a párnák közé, hogy semmi se látszott ki belőle.

S egyedül volt szegény a szobában.

- Te Lajos! - kiáltotta a kisleány. - A Géza van itt!

Ekkor az ágyban fölemelkedik egy rémületesen nagyra dagadt fej, de nem is fej, hanem sárga-bibircsókos tök. A himlő annyira belepte, hogy a szeme se látszott.

Felült az ágyban, s felém fordult némán. De a szemeit nem tudta kinyitni. Így ült félpercig. Aztán megint elhanyatlott szótlanul.

Én meg eliszonyodva tántorogtam ki a levegőre.

A kis csizma története

A következő őszön az öcsémnek is szabott csizmát a daróci varga. A csizma azt jelentette, hogy ő is kijár ezentúl a házból, az iskolába.

Egy novemberi esős éj után felhúzta a csizmát, s megindultunk. De még a falu szélső házáig, a hídig se jutottunk, mikor az öcsém megáll, és azt mondja:

- Jaj!

- No, mi baj?

- Nem bírok tovább menni!

- Dehogynem, csak gyere!

De a gyerek nem bírt mozdulni a sárban.

- Feszítsd meg egyik lábadat - mondom neki -, akkor kijön a másik.

A gyerek úgy tesz, hát szépen kijön a lába a csizmából, s mindjárt bele is topik a sárba.

Akkor persze elbődül.

Én arra gondolva, hogy azon a helyen magam is beragadok, nem megyek segítségére, hanem azt tanácslom neki, hogy mentse meg legalább a másik csizmát. Erre aztán nagy erőfeszítéssel kirántotta a lábát a másik csizmából is.

Hazakísértem, aztán a cselédünk ment el a két elsüllyedt kis csizmáért.

A szegénység iskolája

Nekünk két cselédünk is volt, de a cipőnket, csizmánkat magunknak kellett megtisztítanunk.

- Tanuljanak szegények lenni! - mondotta az apám.

Elképzelhető, hogy hétéves gyermeknek micsoda szenvedés a cipőtisztítás, kivált ahol olyan nagy sarak vannak, mint Sályban. És én lefekvés előtt minden este fáradtan, álmosan, néha betegen és egy pislogó faggyúgyertya mellett tanulgattam szegény lenni.

A kutyánk

Egy téli, zord reggelen még aludtunk, mikor kinyílt az ajtó, s egy bundás kiskutyát tett be az apám.

A kutya fehér és vörhenyes szőrű volt és fekete szemű. Mindjárt felkaptuk az ágyba, s ő vidáman játszott velünk.

A kutyát egy parasztember hozta, s mikor az apám azt kérdezte, hogy mi az ára, az ember kitérően felelt:

- Kutya zordon idő ez, uram!

Vagyis rábízta az apámra, hogy adjon érte, amennyit akar.

Apám jól mulatott a paraszt megjegyzésén, s hogy a kutyának név is kellett, lett a neve Zordon.

Ez a kutya gyorsan megnőtt, mindig vidám volt és okos.

Nekem nem volt a faluban olyan játszótársam, mint ez. Szinte elválhatatlan volt tőlem. Mikor szánkáztunk is, vidám ugatással rohant velem le a dombról, s kísért vissza, hogy megint lerohanjon.

Pedig én sokszor megtréfáltam. Hogy szeretett egy-egy kötéldarabbal huzakodni, én az árok felé irányoztam a hátrálását, s mikor ő azt gondolta, hogy az erejének engedek, a szeme ragyogott a boldogságtól; nem gondolt az árokra. Az árok partján, mikor megrántotta a kötelet, hirtelen elbocsátottam, s ő hanyatt bukfencezett be a vízbe.

Olyankor kedvtelenül rázta a bundáját; félreült és szemrehányó pillantásokat vetett reám.

A macskánk

A macskánk hamuszín-szürke állat volt, s ha becsületről lehet beszélni macskánál, hát becsületes is.

Én azonban nem hiszek a macskabecsületben, s inkább annak tulajdonítom ezt a becsületességet, hogy bőven kapott tejet. Két tehenet fejtünk, s őróla nem feledkezett meg az anyám.

De talán komolyabb macska volt, mint más: mi legalább nem játszottunk vele. Mindössze egyszer emlékszem, hogy rátettük az asztalra és papirost kötöttünk a farkára. A macska őrülten forgott a papiros után, s végre is leesett; talpra esett, de az asztal lábában megütötte a fejét.

Attól fogva nem mulatozott velünk.

Egyszer, ahogy a padláson járok, nyávogást hallok egy sarokban. Hát valami négy kis macskakölyket látok ottan. A szemük aznap nyílott, s némelyik csak fél szemmel nézett a világba.

Kapok egy rossz szakajtókosarat, s belészedem a kölykeket; viszem le nagy örömmel a szobába.

Ott mindjárt nagy játékot kezdünk: birkóztatjuk őket, gurítunk nekik golyót, kötünk a nyakukba pántlikát.

Egyszer csak befut az öreg macska, s megáll a kölykeinél. Nézi elmeredő szemmel, hogy mi történik. De csak egy percig nézi. A következő percben hozzám jön és hízelegve simulgat a térdemhez, aztán az öcsémhez, aztán az anyámhoz. Majd a kicsinyeihez ül, s amelyik hozzámegyen, nyalogatja, frizírozza, miközben félig lehunyja a szemét.

Hanem aztán nem tudom, mit gondolt: egyszer azt látom, hogy megfogja az egyik kölykét a nyaka bőrénél: fölemeli és magasan tartott fejjel viszi kifelé.

Hova viszi?

Ment, ment át a konyhán, ki az udvarra, át az udvaron, fel a padláslétrán. És így hordta vissza a padlásra valamennyit.

A patak

Házunk mögött nagy kert volt, az uraság konyhakertje, s e mögött a rét, mely elnyúlik a falu közepéig. Ezen a réten két patak van. Az egyik körülbelül méteres mélységű s mindig tele van vízzel, a másik ölesnél is mélyebb, szélesebb medrű, de száraz időben alig folydogál benne több víz, mint amennyi egy palack száján kifér. Ez a víz különféle kanyarulatokban sétálgat a mély árok homokos fenekén. Itt-ott tócsákban gyülemlik meg, néhol meg csaknem egészen lebújik a föld alá.

Azért is a neve: Hótt-patak.

E két patak környéke volt az én fő játszóhelyem. Nyáron a Hótt-patakot elrekesztettük földdel, s mikor a víz meggyűlt benne, seregesen fürödtünk. A falu minden gyereke így fürdött. Néha öt helyen is el volt rekesztve a patak.

Itt fogdostuk az apró ebihalat, itt vágtunk fűzfavesszőt; itt csúszkáltunk télen.

Tavasszal persze a Hótt-patak is megáradt: sárga, szennyes víz özönlött benne, itt-ott tajtékot, fadarabot himbálva. Ilyen áradás idején hosszú gerendát vagy fatörzset nyújtottak át a Hótt-patakon a falubeliek, s így jártak át itt-ott a néhol alig egy araszos pallón.

Magam is átmentem sokszor egy-egy ilyen veszedelmes hídon. Az öcsém (négy-öt éves akkor) belém kapaszkodott hátul és csendesen jajgatott. Én is féltem, de azért egyszer se estünk a vízbe.

A bugylibicska

Egyszer késes járt nálunk. Apám, ma sem értem hogyan: csupán nézéssel fölismerte, hogy melyik a vas, melyik az acél. Vett is az anyámnak konyhakést, s hogy a bugylibicskák közt is talált egy jó acélra, azt is megvette.

Ettől fogva mindig azzal a nagy fanyelű bicskával evett.

Tavasszal, mikor levesedett a fűzfa, elkértem tőle a bicskát, hogy hadd csináljak sípot.

- Itt a bicska - mondotta -, de enélkül haza ne gyere!

A Hótt-patak partján vágtam a vesszőt. A bugylibicska beleesett a vízbe.

A víz akkor körülbelül félméteres volt.

Én ijedten kaptam a vízbe, s kerestem ide-oda tapogatva a víz fenekén.

Már viszi a víz, gondoltam, és cipőstől, ruhástól rohantam a vízbe, ide-oda markolászva, amerre gondoltam, hogy a bicska megyen.

S mentem a vízben, mentem folyton kapdosva, keresgélve. Eljutottam a Kajla-malomig. Itt aztán lemondtam a reményről, hogy a bicskát megtalálom: bementem lucskosan, dideregve a malomba, s egy korpás zsák mellé húzódva álltam mély aggodalomban.

Ezalatt valaki hírül adta nálunk, hogy a patak vizében futok a malom felé. Anyám kétségbeesett. Nosza ahány cselédünk volt, mind utánam rohant. Végre a legényünk talált meg a malomban.

Én aztán sírva mentem vele haza, s előre éreztem, hogy dolga lesz a pálcának.

Apám már a ház előtt várt, de egy rossz szóval se bántott. Anyám azonnal levetkőztetett, és betakart az ágyba.

Egy naiv fiú

A naivitás korában voltam, s emlékeim között van egy, mikor magam veszem észre máson a naivitást.

Vasárnap reggel volt, napos tavaszi.

A kancellária előtt munkások várták a napszámot. Valamennyien ünneplőben, hajadonfővel; a hajuk zsírtól fényes.

Voltak ott fiúk is. Tudjuk, hogy szántás idején a tízéves fiú is számottevő erő.

Gondolom, a Ködmen gyerekkel, az én egyik cimborámmal történt, hogy odabent tréfásan azt kérdezték tőle, melyik pénzcsomót akarja: a kicsit-e vagy a nagyot? (Mert előre csomókba volt rakva az asztalon a napszám.)

- A nagyot - felelte a gyerek.

S boldogságtól ragyogó arccal hozta ki a kalapjában a rézpénzt. Csupa krajcár volt. Mutogatta, hogy ő milyen sokat kapott.

Vád az iskolán

A tanítóm olyan hajat viselt, mint a múlt század közepén volt divat: vagyis elöl hátrafelé fésülködött, hátul meg előrefelé; azután rányomta a fejére a hímzett házisapkát, s ily módon kialakult a frizura felül laposra, hátul bokrosra.

A füle mellett egy ujjnyi kis ceruza ült állandóan. Csodálatosan sokáig tartott, sőt talán holtáig is. Egyszer a tanító a füle mellé tapint, s bámulva emeli föl a fejét:

- Gyerekek - mondja felleges arccal -, a ceruzám elveszett.

Nosza megindul a keresés: földön, asztalon, asztal mögött, de hiába: a ceruza nincs meg.

- A ceruzának meg kell lennie! - szólt ekkor Malyáta szigorúan. - Addig nem megy el innen emberfia, míg a ceruza elő nem kerül.

Bennünk meghűlt a vér. Tolvaj van közöttünk, vakmerő nagy tolvaj! A legidősebb fiú egyenkint vizsgálta át a zsebeket és tarisznyákat, a padzugokat, sapkákat, csizmákat, és mi visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy kire bizonyul a tolvajlás.

Ez délelőtt tíz órakor történt.

A tanítás komoran folyt tovább, s a tanító példákat mondott, hogy a szeg a zsákban is elárulja magát, a titkot a tyúk is kikaparja.

Délfelé megtapogatja a tarkóját, és nagy örömmel szól:

- Gyerekek, megvan a ceruza!

Hátracsúszott a ceruza, és ott lapult a hajfürtök között.

A tekintély

Volt köztünk egy Jancsi nevű, nagy fiú, fejjel magasabb minden gyereknél. A ruhájába is alig fért bele: feszült rajta nadrág és dolmány egyaránt. Ez a fiú viselte mindig a vigyázói méltóságot; az szedte össze a fát, minisztrált elöl ünnepeken; ő volt a jégen sinkózók vezére, s ő ingerkedett mindig legelől a zsidófiúkkal.

Ezzel a szóval szokta őket csúfolni: "Kimerosz!"

Mi ezt a Jancsit hatalmasnak, hősnek és tudósnak tartottuk. Ő minden kérdésre tudott felelni az iskolában, s jaj volt annak, akire ő megharagudott! Ő volt az iskolai somfavessző kezelője is: ő hegedülte a bűnösökre a büntetést.

Hát rettegtünk tőle, s fizettünk neki adót kenyérben, almában, cukorban, mindenben, ami iskolai tarisznyából telhetik.

Húsvétkor egy kövesdi matyó fiú vendégeskedett a faluban. Mise előtt bejött az iskolába is: körülnézni.

Valamivel kisebb volt, mint Jancsi, de mokány, barna fiú, széles mellű és erős nyakú.

- No, mit tudsz? - kérdezte Jancsi.

S feladott neki számolási kérdéseket. Mi kárörvendő tekintettel néztük a matyót: hogyan fog ez belesülni a tudományba!

A fiú lenéző pillantások között fejtett meg mindent fejben és táblán is. Aztán egy percnyi szünet következett.

Most már bámultunk. Az iskolában csend volt.

Akkor a matyó gyerek kivet egy krajcárt az iskola közepére, és azt mondja:

- Vegye fel szájjal, aki tudja, de háttal a grajcárnak.

Senki se felelt.

A matyó fiú ledobta a szűrét és hátrahajolt le a sarkáig, mintha kaucsukból volna a gerince. Fölvette szájjal a krajcárt.

- No, ki teszi meg utánam? - kérdezte kevélyen.

Az iskolában csend volt. Mindnyájan Jancsira néztünk. Röstelkedve rázta a fejét.

Aztán elvörösödött, mint a pulyka, s elfojtott, dühtől remegő hangon szólott:

- Állj ki velem, ha mersz!

Azzal kilépett a középre.

A matyó gyerek nagynyugodtan letette a szűrét ismét a padra; felgyürkőzött. Aztán átfogóztak.

A következő pillanatban úgy vágta a földhöz Jancsit, mint a zsákot. Attól fogva Jancsinak nem volt előttünk semmi becsülete.

Legsötétebb napom

Én afféle vézna, kis ideges gyermek voltam. Ritkán nevettem, s könnyen felingerlődtem.

Egyszer, ahogy beleülök ebéd után a padba, rámszól a vigyázó, hogy ne forduljak hátra.

- Arra fordulok, amerre akarok - feleltem kedvetlenül.

- De én azt parancsolom, hogy erre fordulj!

- Nekem bizony nem parancsolsz!

- No, majd parancsolok, meglátod!

- Nekem bizony nem parancsol az Isten se!

Ez az Isten se valahol útfélen ragadt rám. Parasztoktól hallottam gyakorta. Kicsúszott a számon, mint ahogy az ilyen szólások ellebbennek az ember nyelvén néha akaratlanul.

A szó ki volt mondva, s én magam is elrémülve néztem magam elé.

Persze, amint a tanító belépett, a vigyázó rögtön elmondta a szavamat.

A tanító csak a fejével intett. Én kimentem engedelmesen az iskola közepére. Ott lefeküdtem a földre. A vigyázó kettőt vágott reám.

Ez volt itt az első és utolsó vesszőbüntetésem, és én egész nap sírtam. Sajnáltam magamat.

Kísértetek

A faluban azt tartották, hogy a kastélyban kísértet jár. Valamelyik Eötvös bárót vagy ennek feleségét gondolták feljárónak. Azt beszélték, hogy éjfélkor megjelenik a lélek, és végigmegy a kastély harminc-egynéhány szobáján. A lépcsőn találkozott vele egy falubeli cseléd, s azóta nem lehet a kastélyba cselédet kapni a faluból. Néha zongorázott is a kísértet.

Mi ezt a kísértet-mondát hallottuk, mikor a kastélyban kaptunk ideiglenes lakást, de apám nem hitt a kísértetekben.

Aztán jött egy bányász, lengyel ember. Ez is a kastélyban kapott szobát. Ez egyszer hozzánk jött panaszkodni, hogy egy nőalakú lélek jelenik meg minden éjjel a szobájában, s a mellére nehezedik. Apám azt tanácsolta neki, hogy tegyen fütyköst az ágya mellé.

A bányász néhány nap múlva a kertészt vitte fel a kastélyba, hogy virrasszon ott, aztán kiköltözött a kastélyból.

Később olvasta apám, hírlapban, hogy ezt az embert körözték: megölte a feleségét.

De a faluban más helyen is láttak kísértetet: a mezőn, nyári éjszakákon egy fejetlen fehér ló járt. Akinek az megjelent, nem élte túl az esztendőt.

Mi sohase láttunk kísértetet. Az anyám még a mi születésünk idején látta egyszer este a bátyját, amint gyertyagyújtás után megjelent és elment a gyertya előtt.

Aznap este halt meg a bátyja Somogyban. Másnap vagy harmadnap kaptak erről levelet.

Egyszer apámat is meglátogatta egy kísértet. Akkor még nőtlen ember volt, s a veszprémi káptalannak csépelt. A gazdatisztek társaságában kísértetekről és boszorkányokról beszéltek, s az apám nevette őket. Erre kijelöltek neki egy kísértetes hírű házat szállásul. A kísértet éjjel meg is jelent, a padláson jelent meg; láncot csörgetett és sóhajtozott.

Másnap apám megvizsgálta a padlást. Látta, hogy oda csak kívülről lehet fölmenni falépcsőn. Apám behúzódott egy bottal a létra alá fekete köpönyegben, és várakozott.

Éjfélkor jött egy ember, s megindult föl a létrán, apám előlépett és végighúzott a bottal az emberen.

A kísértet nem jelentkezett többé, de a cséplőgépbe valaki rosszakaratból köveket dobott. Apám otthagyta a gépet, mindent. Később tudta meg, hogy a kísértetes ház közelében levő magtárból éjjelenkint kocsiszámra lopták a gabonát, s emiatt zavartak el onnan mindenkit a tolvajok.

Egy mese következménye

Egy téli estén a cselédünk valami rémes boszorkánytörténetet mesélt: A boszorkány becsalta az arra menő királyfit, s megölte, kétfelé hasította, besózta, kamarába tette.

Apám ez napon későn tért haza. Mikor a vacsoránál ültünk, azt mondja anyámnak:

- Mi lelte ezt a gyereket? Mér sápadt?

Anyám vállat vont:

- Ez az ostoba cseléd valami rémes mesét mondott neki. Fél.

Apám hallgat erre egyet. Aztán így szól:

- Tudod, hol van a szőlő a padláson?

- Tudom.

- Megtalálnád a sötétben?

- Meg.

- Eredj fel, és hozz le három fürt szőlőt.

És én engedelmeskedtem.

Viharban

Egy őszi napon hideg szél fújt. Eső esett, de mintha minden szem esőben egy szál tű volna elrejtve, úgy szúrta az embert. Aznap iskolai szünet volt, s mi a konyhaajtóból néztük a veszett időt.

Apámtól ismertük az anekdotát a hálóba burkolódzott cigányról. Az öcsémnek valószínűleg ez jutott az eszébe, mert kidugta az ujját az ajtón:

- Brr, de hideg van odaki!

- Ilyen időben jönnek a farkasok! - jegyezte meg a gépfűtőnk, Szabó Jancsi, aki esténkint kukoricát morzsolt a konyhában.

- Farkasok? - szóltam elszörnyedve. - Igazán jönnek a farkasok?

Apám rám néz, aztán a zsebébe nyúl, s kivesz egy krajcárt:

- Eredj el a boltba, és hozz nekem gyújtót!

A bolt a falu közepén volt. Jó távol tőlünk. Éreztem, hogy elhalványodom. Mentem.

Apám

Hasonlított III. Napóleonhoz, csak a bajuszát nem hordta olyan hosszúnak. A szeme szürke volt és nyájas, nyugodt nézésű; de ha akarta, oly erősen tudta rászegezni bárkire is, hogy nem lehetett kibírni. Persze csak akkor nézett így, ha valaki lóhátról beszélt vele, máskülönben az ő lelke olyan volt, mint a tavaszi napsugár.

Rendesen sötétszürke ruhát viselt vagy sötétbarnát, és gömbölyű keménykalapot, nyáron barnát, szalmából valót. Bal kezét otthon mindig hosszú szárú pipa foglalta el, amelyből szűzdohány illatozott.

A haját fölfelé fésülte és hátul kissé felbokrozta, mint ez az ötvenes években divatozott. Én már őszhajúnak ismertem őt, mert korán őszült. Ötvenéves korában már ezüstöshajú öregember volt és cvikkert viselt, noha amúgy erőt fejezett ki a magatartása.

Ősszel, tavasszal köpönyegben járt, és ha kívül volt a műhelyen, inkább tartották grófnak, mint mesterembernek.

Bizonyos méltóság és lassúság jellemezte a mozgását. Sohase sietett. Ha vasútra ment, biztos, hogy akkor csengették a harmadikat, mikor kilépett a peronra, de azért nem késett el sohase.

E lassúság nem lustaságból származott, hanem inkább a testi erő lassúsága volt az. Keveset aludt. Azt szokta mondani: Bolond az, aki többet alszik, mint amennyit muszáj.

Éjjel is fölkelt néha és olvasott. Az olvasmányait nem válogatta meg: ami a kezébe került, azt olvasta. De amit egyszer elolvasott, nem felejtette el.

Agárdon, ahol én születtem, végigolvasta a Nádasdy gróf könyvtárát. Persze Dumas és Hugo Victor tetszett neki a legjobban. Székesfehérvárott és a Lipótmezőn is hordatott könyveket a kölcsönkönyvtárból, s fél éjszakákon át olvasgatott. Reggel aztán elmondta anyámnak, hogy mit olvasott.

Olykor az anyám kíváncsi volt a folytatására s fölvette a regényt, tovább olvasott. Emiatt aztán elsült-főlt az ebéd, s apám is bosszankodott, hogy anyám előre megmondta, hogy mi lett a vége a regényhősnek.

Akkor aztán nem vett ki többé magyar könyvet, csak németet. Ehhez már az anyám nem értett. Akkor persze anyámnak a gyertyapazarlás is feltűnt, s egyszer ki is fejezte a gondolatát, hogy jó lenne takarékoskodni.

- Várj csak, várj - mondotta apám -, egyszer majd lesz gyertya, és én nem leszek.

Neki magának csak öt-hat könyve volt. Ezek között - emlékszem - megvolt neki Császár Ferenc mithológiai könyve, Renan Jézus-a, egy vaskos német fizikája s egy 1773 tájban nyomott, ugyancsak németnyelvű bibliája.

Vasárnap délelőttökön és nagypénteken az evangéliumokból olvasott. Ilyenkor mély elfogódottságban ült a könyv előtt, és gyakran könnyezett.

De azért kemény ember volt, és a sorsnak semmiféle csapása nem tette aggodalmassá. Az időjárás őnála sose volt napokon át felleges.

Társaságba, látogatóba nem járt, de ha valaki jött hozzánk, őszintén boldog volt: tréfált, anekdotázott, a legjobb borát tétette az asztalra, és a konyhán az anyámnak remekelnie kellett.

Kitűnő beszélgető volt. Azon kozőrök közé tartozott, akik nemcsak az elbeszélt tárgyat tudják érdekessé tenni, hanem a maguk gondolataiból kétannyit adnak hozzá. Elbeszéléseiben a legkomolyabb történet is humorisztikus alakot öltött. Még a szabadságharci élményeit is úgy adta elő, hogy mosolyogni kellett.

Meleg ember volt.

Megjelenésére jellemző, hogy egyszer Budapesten, mikor szerződés végett ment egy földbirtokoshoz, ez a szalonjába vezette be, s igen elbámult, mikor apám mondta, hogy ő az a gépész, akit ez meg ez a gyáros ajánlott.

A birtokos ránézett apámnak a kezére és a fejét rázta:

- Nekem iparos kell, nem úr.

És nem is szerződött vele.

Apám múltja

Emlékeimnek ebből az idejéből jegyzem fel apám elbeszéléseit. Mert csak az itt töltött időben, rendesen ebéd alatt mondogatta ő el a lejegyzetteket. Később már az élet terhei annyira ránkszakadtak, hogy apám csak az ügyeiről gondolkozott az asztalnál is. Azután meg én elkerültem a családi háztól, és kevés időt töltöttem vele e földről való eltávozásáig.

Apám Nemeskéren született. Az apja lakatos volt. Amennyire apám emlékezése visszahatolhatott a család múltjába, minden öregapám lakatos volt.

Az egyik valamelyik Eszterházynak csinált egyszer titkos zárakat. Ez az Eszterházy a vendégei megtréfálására tükörrel boríttatta be az egyik szobája falát, s hol egyik vendégét, hol a másikat küldte be oda.

A szoba közepén csak egy asztalka állott. Annak a szerepe az volt, ami a tőrben a falatnak. Rendesen valami könyv, fegyver vagy virág volt ráhelyezve - egy ízben egy hímzett dohányzacskó. A vendég ezt ajándékul kapta, s azért lépett be a szobába, hogy kihozza.

De amint belépett, az ajtó nesztelenül bezárult mögötte, s a vendég nem tudta, hol jött be, merre menjen ki.

Eszerint valamelyik öregapám már tudott csinálni automatikus ajtózárat.

Apám a gyermekkorát a szülőfalujában töltötte. Ott járt iskolába is. Ő még a Kistükör-ből tanult, amelynek cifra verseit sohase felejtette el, s különösen mulatságosnak találta, hogy a könyv írója az egész országban megjelölte azokat a helyeket, ahol jó bort lehet inni.

Az iskolában erősen dolgozott a virgács. Szerepelt a hasábfa és kukorica is, mint térdelést súlyosbító szerek. Ezenkívül a tanító léniával vert körömre.

Micsoda barbárság!

Öregapám tekintélyes polgár lehetett, mert apám keresztleveléből látom, hogy két keresztapja és két keresztanyja volt: az egyik Erdélyszky Mihály prédikátor és Takáts Eszter; másik: Nemes Nagy Sándor és Kontor Rozina "mezei gazdálkodók Nemeskérett".

Apám ezt a papot jó emlékében tartotta. Elmondta róla, hogy komoly és tudós ember volt és nagy kertész.

Egyszer az iskolában a tiszteletes úr elmagyarázta: milyen volt az a parittya, amellyel Dávid főbe sújtotta Góliátot.

A következő napokon a pap nem csekély megbotránkozással tapasztalta, hogy az üvegháza ablakaira úgy potyog a kő, mintha az égből esne.

Az iskolások ugyanis mind parittyát csináltak, s a pap kertje alatt levő réten gyakorolták magukat a parittyázásban.

Apám a pap házánál otthonos volt. Egyszer, hogy maga ült a szobában, egy nagy, régi nyomtatványon akadt meg a szeme. Címe a nyomtatványnak, amint emlékszem, ez volt: A csepregi vérfürdő. (De lehet, hogy más község volt az. Elvégre harmincnál több esztendeje, hogy apám ezt elbeszélte.)

Ebben a könyvben az volt leírva, hogy a római katolikusok a vallási küzdelmek idejében rárontottak a protestánsokra s öldösték őket.

A pap belépett a szobába, s látta, hogy a gyermek szeme tele van könnyel.

- Mi az, amit olvasol?

Kiragadta a gyermek kezéből a könyvet, s betette a szekrényébe.

Apám gyermekkori emlékeinek elbeszéléseiből az ő családjáról az a képem alakult, hogy az apa túlságosan komoly és szigorú ember volt, az anya meg vallásos és gyöngéd.

Az apa a gyermekeket minden csekélységért szigorúan büntette. Vak engedelmességet kívánt, s hirtelen haragú ember volt. Ezt a lobbanékonyságot örökölték az összes gyermekek. Bennem, unokában is jelentkezett ez a puskapor-természet, de én, tán három esetet kivéve, mindig tudtam uralkodni az indulataimon.

A legidősebb fiú, apám bátyja, valami különös természetű, magába zárkózott gyermek volt. Ez asztalosságot tanult. Talán tizenöt éves lehetett, mikor egy ebéd alkalmával az asztalnál azzal szórakozott, hogy egy kanál nyelének a hajlékonyságát próbálta. Az apa rászólt, hogy hagyja abba ezt a játékot. Valószínű, hogy a fiú nyersnek találta a megszólítást, mert az arca dacos kifejezést öltött: megnyomta a kanalat, és az elpattant. Az apa erre kikergette a házból.

A fiú elment szótlanul. És nem tért vissza többé soha. Évtizedek múlva találkozott vele az apám öccse, Ferenc, egy bukaresti kávéházban. A kitagadott fiú elegánsan volt öltözködve; az ujjain aranygyűrűk, a zsebében aranyóra. Ült egy sarokasztalnál egymagában, ugyanazzal a hideg arccal, mint amilyennel gyermekkorában szokott ülni a családi asztalnál. A testvérek megismerték egymást, de csak a tekintetük állt meg egy pillanatra egymáson. Aztán elmentek egymás mellett szótlanul.

Apám tizenhat éves korában szabadult fel. Remeket kellett csinálnia, valami lakatfélét. Akkor aztán ünnepi ebéd volt a háznál.

Másnap megindult Bécsbe, gyalog. Motyója a hátán. Útközben, Bécshez közel, egy sokkal idősebb vándorlóval találkozott. Apám már fáradt volt, s amaz ajánlkozott, hogy segít neki a motyóját vinni. Egy darabig mellette vitte, aztán mikor látta, hogy apám járása elnehezedik, egyszerre futásnak eredt. Apámnál egy jó bunkós somfabot volt. Utána vágta, s úgy találta lábikrán, hogy a tolvaj felfordult.

Akkor aztán jól elagyabugyálta.

Bécsben nappal dolgozott, este iskolába járt. Először is kalligráfiát és technikai rajzot tanult. Később beiratkozott benevolus auditornak a gépészmérnöki iskolába.

Nagy árkusokra rajzolt, finom tusrajzai sokáig megvoltak nagy göngyölegekben. Aztán én, mikor már gimnazista voltam, elvagdostam a papirosért, amelynek a hátulja tiszta volt.

Egy nagy, sárga kötésű könyv hevert apám ládájában. Az valami német mérnöki lap volt. Abban tartogatta apám a levélpapirosát. Egyszer megmutatta nekem, hogy a neve három helyen bele van nyomtatva. Három találmányának szabadalma állt ott. Egyik találmánya a magától élesedő eke volt. Másik találmánya az acélzománcozásnak egy új neme. A harmadik találmányára nem emlékszem.

Apám halála után nagy időre véletlenül tudtam meg, hogy az az ekevas hogyan volt megszerkesztve.

Hát egy vékony acéllemezt foglalt ő két vaslemez közé. Szántás közben a vas mindig arányosan kopott, a lemez meg mindig kiállt. Ezt a találmányát angolok vették meg, s állítólag ma is használják.

A másik találmánya ez volt: bizonyos eljárás által olyan tündöklő, színes zománcot tudott adni az acélnak, aminőt azelőtt nem produkáltak. Apám ezt nem adta el, hanem gyárat rendezett be, s ilyen zománcozott női acélfésűket készített.

A nők gyorsan divatba kapták, s egynéhány hétig dőlt az apám zsebébe a pénz.

Akkor valami hírlapban egy orvosféle figyelmeztette a nőket, hogy az acélfésűt ne hordják, mert elpusztul a hajuk.

A gyárat megette a lidérc.

Mikor az 1848-i szabadságmozgalom támadt, apám pénzzé tette minden vagyonát, s lejött Pestre a bécsi légióval.

Itt ők külön sereget akartak csinálni. Valami rettenetes egyenruhát eszeltek ki. A csákójukon halálfej volt a dísz, s alatta ez a fölírás: Nem kérünk pardont, de nem is adunk!

Hanem hogy a seregben vegyesen voltak diákok és iparosok, lajstromot írtak róluk. A lakatosokat mind beosztották Lahner keze alá, hogy fegyvert csináljanak.

Apám felajánlotta a vagyonát egy fegyvergyár felállítására. Csak azt kötötte ki, hogy a háború után visszaadják neki, ami az övé, vagyis fenntartotta a tulajdonjogát, de a gyár a kormány rendelkezése alatt állott, az anyagszállítót, a munkásokat a hadipénztárból fizették, s a kész fegyvereket a táborba szállították.

Apámat mindjárt az ajánlata megtételekor hadnaggyá nevezték ki, s reá bízták a gyárnak vezetését. Később aztán, nem tudom, micsoda rangot kapott.

Apám Petőfivel is ismeretségben volt. Sajnos, hogy csak egy elbeszélésre emlékezem.

Azt mondja, hogy egyszer, mikor a Váci utcán ment, Petőfiékkel találkozott, s Petőfi megállította őt.

- Druszám! - kiáltotta - bemutatom neked az én kis feleségemet!

E szavakra határozottan emlékszem, mert apám megjegyezte, hogy Petőfinek őt kellett volna bemutatnia a bécsi szokások szerint.

- De - azt mondja - Petőfiék nem törődtek a szokásokkal. Az asszony is valami különös ruhába volt öltözködve, aminőt más nők nem viseltek. De azért az öltözet csinos volt, s maga az asszony csupa ragyogó élet.

Az ismeretségük bizonyára csak afféle tábori ismeretség volt. Apám gyönyörű paripán járt, és drága, szép magyar ruhában. Lovát és remekmívű ó damaszkusi kardját sok előkelő tiszt kérte nagy pénzért, de ő meg nem vált egyiktől sem.

Akkor volt apám huszonöt éves.

Egy gazdag üvegkereskedő zsidó szerette volna a lányát elvétetni apámmal. A leány kikeresztelkedett volna szívesen. Egy kehelyszerű díszpohár, mely most is megvan nekem, ennek az üvegesnek az ajándéka. Akkor adta apámnak, mikor a tisztségben előléptették.

Apámnak készpénz-vagyonából jelentékeny summája volt még. Ezt, mihelyt a Kossuth-pénz megjelent, mind átváltotta.

A háború vége felé a kereskedő figyelmeztette, hogy ami készpénze van, váltsa vissza osztrák pénzre.

Apám hazafias büszkeséggel utasította vissza ezt a tanácsot.

Harmadnapra a Kossuth-bank összeomlott.

Egy kis csomag papirosa maradt apámnak. Hogy ezt most a dátumok végett átnéztem, találtam közötte néhány iratot, amely erre a fegyvergyárra vonatkozik.

Ezek szerint a fegyvergyárat Pesten, a Váci úton, a Singer-féle házban állították fel. Innen valószínűleg a parlamentnek Debrecenbe való áttételekor a gyár Nagyváradra hurcolkodott.

Apám az iratban azt mondja:

"Nagyváradra mentem mintegy hatvan segédemmel, saját költségemen, sőt embereimet is egy ezüst húszas napidíjjal tartottam, hogy hazámnak ismét szolgálhassak."

Erről a szállításról, minthogy sok bajjal járt, anyámnak beszélte egyszer, hogy a gyár készleteit és szerszámait katonák rakták ládákba, és a katonai hatóság felbecsülte harminchétezer forintra az értékét. A szállítás szekereken, katonai fedezettel történt.

A gyár munkavezetője egy Kaszaniczky nevű ember volt, de a gyár, mint apám tulajdona, apám vezetése alatt állott.

Az irat azt mondja tovább:

"Nagyváradon a Fehérló fogadót jelölte ki az akkori kormány gyári helyiségemül, aholis az aradi bevonulásig szorgalommal működtünk. Aradon a nagy Sóház, vagyis Harmincad átellenében levő Popovics-ház lett gyári helyiségemül kijelölve, a Czernovitz-féle ház mellett. Ott pár heti működés után parancsot kaptam, hogy minden gyári eszközömet és készletemet szállítsam a várba, biztosítás végett. Által is adtam a később oly szerencsétlen véget ért Damjanich tábornok úrnak, aki akkor betegen feküdt."

Tehát Damjanich a betegágyon is fogadott el jelentéseket és intézett el még ügyeket.

Apám különben Damjanichot és a később vértanúvá lett tábornokokat még Budapestről ismerte, ahol apámnak fényes úri szállása volt s vacsorákat is adott. Legmelegebb viszonyban azonban Lahnerrel állott, akinek házánál gyakorta megfordult hol hivatalosan, hol ebéden, hol vacsorán.

Az irat, amelyet apám hírlapi cikknek készített Duschek halála alkalmából, elmondja, hogy a szállítás után sem ő, sem a munkások nem jutottak többé pénzhez. Lahner kiutalványozott 1600 forintot, de eredménytelenül.

"Akkor már - írja apám - az országos pénztár Világoson volt. Világoson jelentkeztem, de az volt a válasz: Nincs pénz. Erre Kossuth-hoz mentem, ki is jól ismert és mindig igen jól fogadott. Mondja, hogy forduljak Duschekhoz. Az is jól ismert. Nem egy vagy két estét töltöttünk együtt Nagyváradon. Arra kértem Duschekot, hogy legalább a munkásaimat fizesse ki, kiknél náluk volt a heti nyugta, mert a magyar bankjegyet nem fogadták el, nem volt már kelendő.

- Engem Kossuth utasított a miniszter úrhoz.

- Hasztalan: nincs pénz - volt a felelet.

Ekkor ismét Kossuth-hoz mentem, s kértem, utasítsa vagy 5000 forintom beváltását.

Erre Kossuth szokott nyájasságával így felelt:

- Menjen, barátom, Duschekhez, és mondja neki, hogy én mondtam: váltsa be.

Mentem. Duschek vállat vont:

- Ha Kossuthnak annyi pénze van, váltsa be. Nekem nincs.

Pár napi tengődés után több ezeren néztük könnyes szemekkel a milliók terhe alatt nyikorgó kocsikat az ellenség táborába vonulni.

Visszatérve Aradra pénztelen, akkor adták át a várat, minden ingóságommal együtt, mintegy negyvenezer forintra menő értéket. Így lettem földönfutóvá hazafiságomért."

Az irat folytatása hiányzik. Később elmondom, miért.

Most csak kiegészítem emlékeimből, hogy apám volt az utolsó, aki az aradi várat elhagyta. A hidat már fölfelé vonták, mikor ő vágtató paripán végigrobogott rajta, s ölnyi magasból ugratott le. Ha félpercet késik, bizonyára az ő neve is ott van ma a magyar mártirológia aradi lapjain.

Egy román paraszt fát rakott le a szekeréről az udvaron.

Apám beszólította a szobájába, és odaadta neki minden pénzét a szekeréért és a ruhájáért.

A következő percben összekapkodta az összes iratait, levelezését, számadásait, és be a kályhába! - tüzet gyújtott alájuk.

Éppen ki akart lépni, mikor fegyveres osztrák katonák csörögtek be az udvarba. Apám, már román ruhában, leült a küszöbre.

A katonák felhatoltak a lépcsőn, és egyenesen az ő lakásának tartottak.

- Hol van a fegyvergyáros? - kérdezte a tiszt.

- Nyestyu - felelte apám a lehető legbutább arccal.

Azzal fölkelt, s ráült a szekerére. Elmenekült.

Bujdosásának története maga kitenne egy könyvet, ha emlékezném reá. De csak néhány részletet tudok.

Először Budának tartott, hogy átadja Lahnernénak azt a levelet, amelyet a már akkor fogságban ülő generális rábízott.

A községek akkor már meg voltak szállva a menekülteket fogdosó osztrák katonákkal. Apám mindig a kifele jövő parasztoktól kérdezte meg, hogy bemehet-e a községbe, s hogy kihez szálljon. A kérdezettnek persze megmondta, hogy menekült.

És soha el nem árulta senki.

Egy helyen csibéket vett a református paptól ketrecestől. A másik községben eladta.

Egy helyen olyan emberhez szállott, aki már néhány menekültet elárult. Későn tudta meg, hogy kelepcében van, de kivágta magát:

- Urambátyám - mondotta -, én menekülő vagyok. Hallottam, hogy ez a ház egy becsületes magyar hazafi háza. Ha ismét összeszedjük az erőnket, bizonyságot teszek Kossuth-nál a kegyelmed házáról, hogy ez a ház nem gaz árulóé, hanem becsületes hazafié.

Az ember nagyot nézett, s nemcsak kitűnően ellátta apámat, hanem reggel egy zsák zabot is tétetett a kocsira.

Másutt egy molnár adott neki szállást s kísérte át reggel a falut őrző osztrák katonaságon, mintha saját kocsija volna, amely a szántóföldre megyen.

Végre elérkezett Budára.

Egyenesen Lahnernéhoz ment. Az ajtót a szobaleány nyitotta ki, s kérdezte: mit akar?

- Kérdezze meg a nagyságos asszonytól, elfogadja-e egy aradi fuvaros látogatását?

A szobaleány bement. Apám hallotta a jelentését:

- Valami román fuvaros van itt. Azt mondja, hogy Aradról jön.

- Bocsássa be - hallatszott az asszony hangja.

Apám belép. Lahnerné összecsapja a kezét:

- Szent Isten! Ziegler úr!

Azonnal megismerte, pedig a haja is le volt nyírva.

Azt azután a történelemből tudom, hogy Lahnerné leutazott Aradra, s távolról nézte a férjének a felakasztását.

A román ruhában baj nélkül jutott apám Nemeskérig, a falujáig.

Itt az első ember, akivel találkozott, a keresztapja volt. Hogy a pap-e vagy a másik, arra nem emlékszem. Apám megállította a kocsiját és röviden elmondta, hogy mennyi hányódáson jutott át idáig. Még jóformán le se ült otthon, mikor az osztrák katonaság körülvette a házat.

A keresztapja árulta el.

A faluban nagy mozgalmat keltett az elfogás. A községházán azonnal jelentkezett néhány vagyonos polgár. Ezek arra kérték a tisztet, hogy hadd töltse apám legalább az éjszakát otthon, kezeskednek érte a vagyonukkal, hogy nem szökik meg. S otthon hált.

Másnap Sopronba kísérték, s két hétig ült fogságban, míg végre haditörvényszék elé került.

Akkorra azonban már ott feküdt a törvényszék asztalán egy német igazoló irat, amely azt bizonyította, hogy apám a szabadságharc idejét Bécsben töltötte, s hogy a fegyvergyáros csak névrokon. Így szabadult meg.

Visszament Bécsbe, s különféle gyárakban vezető volt. Aztán, mikor évek múlva elszűnt nálunk az üldözés, hazatért.

Nem tudom, mi ok hozta vissza.

Bécsben három évig udvarolt egy Fanni nevű leánynak. Az azt kívánta tőle, hogy hagyja el a gépek világát és vállaljon akármi kis hivatalt. A leány gazdag volt.

Apám beállhatott volna valami olyan hivatalba, ahol csak írni kellett, mert oly gyönyörű írása volt, hogy ma is bámulom, de az ő lelkét csak a gépek érdekelték: a holt vas, amelyet az emberi elme élővé változtat s rabszolgájává tesz. Megharagudott a leányra, és nem ment többé hozzá.

Valószínű, hogy emiatt jött haza is.

Itthon két gőzmalomnak a megtervezése, berendezése és megindítása volt az első munkája.

Az egyik gőzmalom a szöllősgyöröki volt, amely ma is működik.

Itt apámat két vagyonos leány is szerette volna férjül megkapni, de mind a kettő gyűlölte a vasat. Apám egy vagyontalan leányt vett el, aki nem azt nézte, hogy apám mivel foglalkozik.

A házasságkötés sok bajjal esett. A környéken csupa katolikusság van. A györöki pap azt mondta, hogy nem esketi őket össze másképp, csak ha apám kötelezi magát, hogy a házasságból származó gyermekeket katolikusoknak keresztelteti. Apám ezt alkalmi zsarolásnak nevezte, de aztán mégis megadta magát: arra gondolt, hogyha gyermeke lesz és a gyermek nagykorúságot ér, majd kinyílik a szeme, s a gyermek nincs arra kötelezve, hogy a római egyház kebelében meg is maradjon. Így lett ő apámmá, a leány anyámmá, és így lettem én római katolikus.

Szegény anyám, mintha csak egy úszó szigetre épített volna házat. Apám nyugtalan természetű ember volt: nem ismert magánál nagyobb urat; ha valaki felső hangon beszélt vele, ugyanígy felelt. Vagy ő mondott fel, vagy neki mondtak fel. Anyám sose tudhatta, hogy melyik reggel az, amelyiknek nem ott lesz az estéje, ahol éppen voltak.

Apám ebben az időben rendesen cséplőgépeket kezelt. A gépek akkor kerültek először használatba, s a gépészeket jól fizették. Apám különben ezt mindig csak ideiglenes állapotnak tekintette. Egy nagy találmányon törte a fejét, egy nagy gondolaton, amelybe aztán az egész élete beleveszett.

Ez a találmány a víznek, mint hajtóerőnek, perpetualizálása volt. Kis patakkal akart hajtani tengeri hajót: az elveszett hajtóerőt vissza akarta téríteni a gépbe.

Egy télre Kenesére vonult, a Balaton mellé, és hozzáfogott az eszme megvalósításához.

Összeállított valami malomféle szerkezetet, amelynek váza nem volt nagyobb, mint két egymásra tett szivarskatulya.

A váz vasból volt, a kerekek rézből, a tengelyek és tengelyágyak acélból.

Egy hosszú körlánc övezte a két főkereket, s a lánc olyanféle merítő-kanalakból állott, mint aminő a cséplőgépeken a magfelhordó készülék.

E kanalak visszavitték a vizet a magasba, s a leömlő víz súlya ismét hajtott.

Ez a gépezet remeke volt a számításnak és a kézi ügyességnek. A gondolat nagyban megvalósítva átalakította volna a vízimalmokat, kallókat és minden gépet, amely vízi erővel dolgozik.

Min múlt a találmány sikere, nem tudom. A gépet én szedtem szét. A finom kerekeket én játszottam el. A váz és a lánc még Sályban is megvolt. Talán most is ott van a padláson.

Elgondolkozom, hogy mért maradt az én apám abban az alacsony sorsban, ahova a szabadságharc után leszállt?

Azt kell hinnem, hogy eleinte a sok szabad időért, mert hiszen csak nyáron volt elfoglalva, később mindig több és több került a törekvéseiből és reményeiből abba a ládába, amelyre kívülről ez van írva: M a j d, belülről meg ez: S o h a. Anyám elkényeztette. A jó asztal, jó borocska, jó dohány, meleg hajlék, a gondos asszony örökös dédelgetése lassankint közömbössé tette neki mindazt, ami a családi házon kívül van.

Így maradt aztán iparos, aki vassal dolgozik, de mindennap tiszta, hófehér inget vesz magára; aki beszegődik gépésznek, de olyan a ruhája és magatartása, hogy a vendéglőben a pincér tőle vár rendelkezést és nem az uraságtól; aki szalmaszéken ül, de sonkával issza a teát, s akivel orrhangon beszél az ispán, de csodálkozással a méltóságos asszony.

Hideglelés

Sályban lakásunk második évében kilelt a hideg, s lelt valami három esztendeig. Néha el-elmaradt egy hétig, egy hónapig, aztán megint elővett.

Nézettek engem orvossal, javassal; beszedtem rengeteg sok kínaport, ittam paprikás pálinkát, parasztnőktől javasolt utálatosságokat, mondtak rám babonás verseket is, én is húzgáltam egyszer imádkozással a fűzfa vesszejét, nem használt, végképpen semmi se.

Néha az iskolában jött rám a hideg, s ilyenkor hazaküldött a tanító. Mentem haza a hóval borított réten egymagam.

A nap rásütött a világot borító, tiszta fehérségre, amely olyan volt, mint a fényezett, fehér papiros; a varjak meg rajta, mint fekete betűk.

A fejemet láz melegítette, és én kábultan, a szememet a láztól, a napfénytől és hótól hunyorgatva vánszorogtam hazafelé. A nagy rét elhagyott volt és csendes, csak én jártam rajta, én szegény, beteg fiúcska, meg az ott csapatozó, egészséges varjak.

A cukorgomba

Nyáron valaki vendégünk volt. Egy akkora fiúcska is jött velük, mint az öcsém.

Ebéd után én a kertben kószáltam. Mikor kifelé tartanék, akkor lép be az öcsém a vendég fiúval.

Az öcsém kezében egy nagy cukorgombát pillantok meg. Heves vágy támad bennem.

- Béla, add nekem azt a cukrot!

Az öcsém mindenkor ideadott nekem mindent, de most a cukortól nem akart megválni.

- Béla, add nekem!

- Nem, nem.

S odább mentek a vendég fiúval, mintha vele volna testvér és nem velem.

Ez a semmi kis jelenet annyira marcangolta a szívemet, hogy az öcsémet napokra meggyűlöltem, s ma is, ha eszembe jut a cukorgomba, úgy érzem, mintha akkor valami nagyot veszítettem volna, valami olyan nagyot, amit az élet nem képes visszaadni többé soha.

Az igazi gomba

A gombaszedés mindenkor kedves szórakozásom volt. Nem az asztalért szedtem, hanem valami érdekeset éreztem a keresésben és rábukkanásban.

A legelő egy kis futamodásnyira volt tőlünk, s eső után bőven termett ott az illatos, vörhenyes csibegomba. Szárazságban meg a pöfeteg fehérlett mindenfelé. Élvezet volt erre rálépni, s elpukkantani.

De legjobban a cseperkegombának örültem. Ha jót találtam, mindig gyönyörködtem a fehérségében, alsó, gyönge pirosságában és az illatában.

Egy kép

Minden évben nehezen vártam a miskolci téli vásárt. Új naptár akkor került a régi helyére.

Az egyik naptárban egy kép volt, amely ma is eszemben van. Azt ábrázolta, hogy egy fehér lovon ülő, mélázó arcú ember ballag át sűrű-sötét hátterű őserdőn, s előtte igen apró emberek hintáznak virágokon, fűszálakon.

A képnek nem volt aláírása, se magyarázata. S én sokszor eltűnődve, félálomba zsibbadtan néztem ezt a képet. Nem is néztem, éreztem. Éreztem, hogy este van, hogy az erdő csendes; a ló lépései is hangtalanul vesznek el a fűben; a fű illatos, mint a rét kaszálás után.

Aztán mikor lefeküdtem is, láttam a képet: láttam, amint a ló megyen tovább a végtelen erdőségben, a sötétség mindinkább terül, borul; végre nem látszik se fa, se ló, se ember, minden elvész az illatos, csendes feketeségbe. És a fehér ló mégis megyen benne tovább.

Szabó Jancsi

Az én apám talán az első cséplőgéppel vált gépésszé. Ma már mindenütt műveletlen embereket látok a cséplőgépek mellett. Az én apám azonban úr volt. Sohasem járt kék vászonruhában, hanem igenis kesztyűsen, még munkában is. A daróci Péchy gróf - mikor ott csépelt - mindennap meghívta az asztalához: a családdal ebédelt, s úgy bántak vele, mint úrral szokás.

Sályban se láttak azelőtt cséplőgépet. Mikor az apám először indította meg, csapatosan állták körül és bámulták a falubeliek.

Másnap beállít apámhoz a falu egyik, tán első legénye, Szabó Jancsi, s azt mondja:

- Vegyen magához engem, gépész uram, szeretném kitanulni ezt a mesterséget.

- Nem parasztnak való ez, fiam - mondotta az apám.

De a legény másnap, harmadnap megint ott könyörgött. Végre is fölfogadta az apám fűtőnek.

Szép nyúlánk fiú volt: tizennyolc éves, erős. A bajusza akkor kezdett hegybe szállni.

Ez a fiú csodálatos módon élt-halt a masináért. Három esztendeig hű árnyéka volt az apámnak, s még azután is, hogy Sályból elmentünk, fölkeresett bennünket és szolgált nálunk, ameddig szolgálhatott.

Máig is előttem van kitérdesedett, szürke magyar ruhájában, magas sarkú csizmájában, örökösen fütyörészésre csucsorított szájával, könnyű mozgásával. De nem lett belőle gépész. Csak a kész géppel való bánást tanulta meg, őt azonban ez is kielégíthette. Boldog volt, ha a gőzsípot megszólaltathatta. Nyári hajnalokban tíz percig is üvöltözött vele.

Tera

A három év alatt, míg Sályban laktunk, két cselédünk volt: az egyik Tera nevű. Ez egy pirospozsgás, csúnya, gömbölyű leány volt. A családi nevére is jól emlékszem, de azt elhallgatom. Ezeknek a családja szegény parasztcsalád volt, de mindig derült arcú. Az apja is szőke, piros ember, s mindig vidám. Ez volt a fuvarosunk is, mikor kirándultunk a kácsi fürdőbe, vagy ha az apámnak máshova volt útja. Házukhoz én gyakorta eljártam. Egyszer búcsú alkalmával ott is lelt ki a hideg. Én, hogy a mulatságot abba ne kelljen hagynom, elbújtam a színükbe, a kocsijukra, amely meg volt rakva szénával. S ott a széna tetején eldőlve reszkettem és delirizáltam.

Terának sok nótája közül kettőre emlékszem különösen. Az egyik volt a Csehó Pista-nóta:

Amoda van egy nagy deszkakerítés,
Csehó Pista lova abban legelész.

A másik nóta:

Fekete városban fehér torony látszik,
Látom a rózsámat: most mással játszik.

Mind a két nóta hosszú volt, de megtanultam tőle. Csehó Pistának meg a fekete város szerelmesének a tragédiája úgy előttem volt, mintha festett képben látnám. S ezekben éreztem először a költészetnek szent borzongásait.

Egyszer a szülőim a miskolci vásáron voltak. Hozzánk be volt rendelve Szabó Jancsi is, hogy vigyázzon reánk, Jancsinak a szeme azonban nem annyira rajtunk volt, mint inkább mindig Terán. Nem velünk játszott, hanem azzal. Ölelgette, birkózott vele. S a Terának ez tetszett, mert hiszen vidám volt. Este meggyújtottuk a lámpást és figyeltünk minden kocsizörgésre, de a szülőink késtek.

Egyszer azt mondja Szabó Jancsi:

- Fogadjunk, hogy én úgy lecsavarom azt a lámpást, hogy a lángja nem látszik, oszt mégis ég.

Le is csavarta. A szoba elsötétedett. Én nem értettem, hogy mi van ezen csodálni való, s nem is emlékezném reá, ha a sötétség nem untatott volna, hogy olyan sokáig tart.

Marcsa

A másik cselédünk Marcsa volt, egy kis sovány, fakó leány. Mindene fakó volt: az arca, a haja, a szeme, még a ruhája is a sok mosástól elvesztette a színét.

Marcsa dajka volt nálunk, csöndes, álmodozó leány. A legkisebb öcsém az ő ölében volt a legnyugodtabb.

Az öcsém keresztapja (Ábel Mihály) egyszer ajándékot küldött nekünk: az öcsémnek ólommadarakat, amelyek olyanformán voltak készítve, mint az ólomkatonák; nekem meg festéket küldött és rajzmintákat.

Az ólommadarak lassankint elkallódtak, kinek a lába törött le, kinek a feje. A festékeim is elvesztek.

A következő nyáron hazament a Marcsa, nem tudom, mi okból. Talán beteg volt. Egyszer aztán az anyám engem küldött el érte.

A temető közelében laktak. Marcsa nem volt otthon. Az anyja behívott a szobába, és azt mondta, hogy várjam meg Marcsát, aztán együtt menjünk haza.

S hogy ne unatkozzam, levett egy kis lapos gyékénykosarat a mestergerendáról. A kosárban fonál, viasz és házi szerszámok között egy szétdűlt, fűzött könyv volt: Rontó Pál története, Gvadányitól, a régi első kiadás.

A kezembe nyomta, s kiment a szobából.

És én olvastam Rontó Pált.

Odáig olvastam, mikor Pali bejut a zsidó szobájába, s ki akarván menni, megszorul az ablakrácsban.

Ezt nagyon megszerettem, s hogy így fölemeltem a fejemet, az ablakra pillantottam.

Mit látok ottan? Az ablak deszkáján ott hevert a mi sok elveszett ólommadarunk, a festékem, a ceruzám, az anyám gyűszűje és más efféle apróságok.

Alig vártam, hogy hazaérjek. Otthon elsusogtam az anyámnak, hogy a Marcsa micsoda tolvaj.

Anyám hallgatott egy darabig, aztán azt mondta:

- Ne vesd neki szemére. Jól tud bánni a kisgyerekkel.

A festékek

Még külön is fel kell jegyeznem Ábel keresztapánk ajándékát. Az említett festékeken kívül egy képeskönyvet is küldött, amelynek címe volt:

Körút az állatkertben.

Ezt a könyvet sokszor átolvastam, de mély hatást nem tett reám.

Jobban tetszettek a festékek, s különösen a festékek mellé helyezett matt üveglap s néhány rajzminta.

Az üveglapon átlátszottak a képek, s ceruzával utána lehetett vonni mindent. Csakhamar rajzoltam papirosra is, és kifestettem vastagon.

Legjobban ibolyát szerettem festeni. Nem is annyira ibolya volt az, mint inkább a flokszvirághoz hasonlított, de nekem azért mégis ibolya volt.

A kék és zöld festék gyorsan fogyott az ibolyákban, s egyszer csak egészen elfogyott. Más színű festékkel alig játszottam.

Ez volt az én rajzoló tudományom alapja és összes iskolája.

Az üveg már néhány nap múlva eltörött, s a festékek is elkallódtak, de én tovább rajzoltam az emberfejeket, s az iskolákban később közkedvelt torzkép-rajzoló voltam.

Inas-szabadítás

A Kajla-malomban inast szabadítottak. Anyám a molnárnéval jó viszonyban volt, hát őt is meghívták. Én mentem el vele.

A molnár szobájában már akkor ott voltak a fiú szülei, keresztszülei, a Csákó-malmi molnárok és még egy harmadik malom molnárai.

A fiú fel volt öltözve ünnepiesen, a szokásos világosszürke, magyar molnári ruhába, s mondhatom, hogy ostobább és meghatottabb arcot nem láttam.

De lehetett is szegény nagy zavarban. Az ő tiszteletére ünnepelt a malom, de a komoly dikciók végén mindig csúfot tettek belőle.

Először is nem volt szabad addig az asztalhoz ülnie, míg legénnyé nem nyilvánítják. A harmadik tál ételnél fel is állt a legöregebb molnár, s beszédet mondott, hogy milyen nagy jelentőségű ez a nap.

A fiú hallgatta áhítattal. A beszéd végén poharat adtak a kezébe, s egy molnár úgy igazított a székén, mintha helyet csinálna az asztalnál a fiúnak, egy legény meg üres széket igazított oda.

A fiú ezt nem magyarázhatta másra, mint hogy neki most már az asztalhoz kell ülnie.

Hát amint leülne szegény, a legény elveszi a széket, a szegény inas leül a földre, csak úgy koppan.

- Jegyezd meg - szól a szabadító mester -, hogy addig ne ülj az asztalhoz, míg azt nem mondják: tessék, ülj ide.

Aztán valami hengereket hoztak be, s azokra fektették először háttal, aztán hassal. Akkor aztán minden legény vágott rá egyet a pálcával - bizonyosan, hogy eszébe jusson a szabadulás napja.

Erre a szabadító mester elővett egy papiros forintot a tárcájából, s letette maga elé.

- Most már legény vagy, fiam - mondotta ünnepies hangon -, s aki neked még egyszer azt meri mondani, hogy: te, így vágd pofon.

Azzal úgy pofon vágta szegény gyereket, hogy szinte csattant. Akkor aztán a mester nekiadta a forintot, az asztalhoz ültették, s a fiú arca sugárzott a boldogságtól.

Árpád halála

A legkisebb öcsémnek Árpád volt a neve. Eleven, kis szőke gyermek volt, göndör hajú és fehér arcú.

De alig múlt kétéves, meghalt. Gondolom, difteritiszben halt meg.

Én láttam őt meghalni. Az én ágyamban feküdt, hanyatt. Az arca még fehérebb volt, mint szokott lenni; nem beszélt, de végtelen szomorú volt ez a gyermekarc.

Anyám ott ült az ágy szélén és föléje hajolt. A szobában csak ketten voltunk. Néztük őt némán.

Mikor a gyermek utolsót lélegzett, anyám elfulladó hangon rebegte:

- Eredj, menj apádért.

Másnap koporsóba tettük. A koporsó szép volt, s Árpádot mindenféle virággal rakták körül az ismerősök.

De az arca, ez a szép gyermekarc a koporsóban is szomorú volt, mintha őt is az búsítaná, hogy meghalt.

Az üvegcsengettyűk

Laszky Bécsben lakott; csak a nyarat töltötte Sályban.

A birtokot akkor tavaszon vette, mikor mi odaköltöztünk, s az elhanyagolt parkban nagy átalakítások történtek.

Volt ott egy mesterséges barlang, annak a tetejét áttörte és kék üveglappal boríttatta be. A fákra meg a bokrokra egy láda üvegcsengettyűt hozatott.

A kertész teliaggatta ezekkel a fákat meg a bokrokat: dróttal kötözték fel, s Laszky előre örült, hogy mikor szél fúj, milyen bűbájos csilingelés lesz a kastély körül.

Persze, mikorra a szél megérkezett, nem talált a parkban egy csöngettyűt se, a falubeli parasztgyerekeknek azonban mindegyiknek volt üvegcsengettyűje.

Cin-cin - bum-bum

Többnyire magányosan barangoltam a réten, az erdőn, a patak mellett; s az idő mindig gyorsan múlt.

Néha mégis játszottam társaságban is.

Egyszer az ó-kútnál játszottunk. Egy nagy fiú kiválasztott közülünk kettőt: egyik volt az angyal, másik volt az ördög. A nagy fiú mindegyiknek adott virágnevet, s mi sorban ültünk a kút körül.

Jött az angyal lábujjhegyen lebegve, s mondogatta:

- Alleluja, viszem a Szegfűt!

Ha volt köztünk Szegfű, elvitte. Ha nem volt, visszatért a helyére.

Aztán jött az ördög, a nyakát behúzva, karjaival malmozva, s hangját elvastagítva mondotta:

- Cin-cin - bum-bum, viszem a Napraforgót!

Ha volt köztünk Napraforgó, elvitte. Ha nem volt, visszatért a helyére.

A nagy fiú megmagyarázta, hogy a játéknak az a vége, hogy ha az ördögnek kevesebb a népe, akkor utcát állunk és az ördög elfut közöttünk, mi meg jó nagyot ütünk a hátára.

Ez a játék nagyon tetszett nekem. De alighogy elkezdtük, egy megvadult ló rohant át a falun, s a játék emiatt abbamaradt.

Azóta sokszor szerettem volna ezt a játékot eljátszani, de nem jött össze soha akkora társaság, hogy eljátszhattam volna.

Csak álmaimban játszottam. Láttam az ördögöt, amint jön a karjával malmozva s brummogja nagybután:

- Cin-cin - bum-bum! Viszem a Napraforgót!

A pápa papucsa

Már régen kellett volna nekem egy Szertartástan. Apámnak mondottam is sokszor, hogy kell egy ilyen című könyv, de a könyvet nem lehetett másutt megvenni, mint Miskolcon, téli időben meg nem ment Miskolcra senki se.

Végre is apámnak valami csekély dolga is volt Miskolcon, s nem is annyira azért, mint inkább a könyvért bekocsizott Miskolcra. Egy napba került onnan megfordulni.

Én alig vártam, hogy megvirradjon, kihúztam a párnám alól a könyvet, és olvastam.

Apám már akkor régen fenn volt. Kívülről jött be pipázva. Ahogy rámnéz s látja, hogy én valami furcsán bámulok a könyvbe, megszólal:

- Mi az, amit olvasol?

- A pápa papucsa - felelem. - Tetszik-e tudni, hogy miért kell megcsókolni a pápa papucsát?

- Miért?

Olvasom a könyvből:

- A pápa papucsába szent ereklye van bevarrva.

Apám hozzámjön, kiveszi a könyvet a kezemből, s az ablakhoz tartva olvassa, a szemöldökeit összeráncolva.

Mikor elolvasta, megfordult: ment egyenesen a kályhához, és beledobta a könyvet a tűzbe.

Azután kiment a szobából szótlanul.

Út a földeken át

Nyáron, ha az apám olyan közel csépelt, hogy tőlünk vittek ki neki ebédet, ebéd után én vittem ki neki a feketekávét.

Néha két-három kilométernyi utat is megtettem így gyalog és egyedül.

A porcelán kis edény kendőbe volt foglalva, és én andalogva mentem a keskeny gyalogutakon.

Különösen szerettem, ha lábon álló gabona között vitt át az út. A pipacs, a búzavirág s a vadborsó karminpiros virága gyakran megállított. Minden ilyen virágot leszakítottam és néztem, bámultam, kalapomhoz tűztem.

Szerettem lefeküdni a szép virág mellé, hogy a virág a fejem mellett legyen, s néztem az égen fehérlő felhőket, hallgattam a gabona susogását.

A feketekávé persze mindig kihűlt.

Kanászék

Egy este átküldött anyám a majorba, kanászékhoz. A kanászné kellett valami konyhai munkára.

A kanász éppen az asztalhoz ült, hogy vacsorát egyen. Az asztalon ott volt már a tányér, s mellette a kanál.

- Tessék, Gézácska - mondotta az asszony.

S még egy tányért tett az asztalra.

Nekem persze eszem ágába se volt, hogy velük egyek.

- Tessék, no, üljön ide. Talán bizony utálja a szegény embert?

Ezzel megfogott. Leültem, és nagykelletlenül ettem a levesből. Valami krumplileves volt, s olyan durva galuska benne, mintha homokból gyúrta volna.

Közben a kanász tréfás anekdotával mulattatott, amelyből akkor még szerencsére semmit sem értettem, de arra emlékszem, hogy a felesége illetlennek találta a történetet, s azt mondta neki röstelkedve:

- Ugyan, hallgasson kend, ögye ki a fene a pofáját.

Aztán az asszony hazakísért.

A fehér kakas

Az anyám sok baromfit tartott. Volt miből. Apámnak cséplés idején itt is, ott is ajándékoztak néhány zsák ocsút. Nyáron meg, hogy út mellett laktunk, a sok tyúk, csirke hordás idején mindig a kocsiúton sétált.

A baromfiak között legjobban szerettem egy fehér kakast. Gyönyörű nagy állat volt és tiszta. Piros taraját kevélyen hordta, s amerre járt, a tyúkok csapatosan követték.

Még a kukorikolásban is volt valami méltóság. Más kakas kitátja a száját, s üvölt egyet. Ez kukorikolás közben hármat is lökött a nyakán, csakhogy minél tovább tartson a nóta, s mikor elvégezte, megelégedetten pillantott maga elé.

Én az uzsonna-kenyeremből mindig adtam a kutyánknak meg ennek a kakasnak.

Egy tavaszi vasárnap délelőttön a vatai ispán jött hozzánk. Apám szívesen fogadta. Anyám kisietett a konyhába.

Egyszer csak látom, hogy a cselédünk ocsút szór a tyúkoknak, s mikor azok egymás hegyin-hátán kapkodják a szemet, csak közéjük nyúl, és felragadja a fehér kakast.

A kakas rúgott, kiáltott.

A cseléd fölvette a nagy konyhakést, és kiállt a kakassal a konyha elé. Hátrafogta a szegény kakas fejét, és nyissz! - elvágta a nyakát.

A kés éles volt, és a szegény kakas nyakából dőlt a vér.

Aztán eldobta.

A kakas nyaka annyira el volt vágva, hogy lefityegett. De még így is annyi erő volt benne, hogy ide-oda ugrált, hányta-vetette magát az udvaron, azután egy helyen vergődött néhány percig, míg végre mozdulatlan maradt.

Azóta se volt fehér kakasunk.

Hol végződik a család?

Öreganyám (anyám anyja) csaknem minden évben meglátogatott bennünket, s heteket, hónapokat töltött nálunk.

Ilyenkor ő imádkoztatott bennünket. Szóról szóra azokat az imádságokat mondatta el s ugyanazon diktálással, mint az anyám. De már ő nem engem imádkoztatott, hanem az öcsémet, Bélát.

Az imádság végén ő aztán még ezt mondotta:

"Adjon Isten jó éjszakát apámnak, öreganyámnak, testvéreimnek."

Másnap ezt nem mondta el az öcsém előtt, csak annyit mondott neki:

- Jó éjszakát apámnak, anyámnak...

Amire az öcsém folytatta:

- Öreganyámnak, testvéreimnek, Zordonnak.

Vilma

A tiszttartónak a kisleánya volt. Valami kevéssel fiatalabb, mint én. Fehér arcú, nagyszemű, ábrándozó gyermek.

Hogy Dózsa Örzse nem beszélt többé velem, egyszer csak rámosztották az iskolában, hogy ő a szeretőm.

Én már akkor ismertem Vilmát. Gyakran játszottam vele a tiszttartói ház árnyékos fái alatt, azonban, mikor iskolába adtak, elmaradtam tőle.

Abban az időben történt, hogy egy népdalt hallottam. A szövegére nem emlékszem, csak a tartalmára. Arról szólt, hogy egy leány kimegy a mezőre, a legény leteríti a subáját, s megöleli, megcsókolja az ő kedves babáját.

Én, mikor azt a nótát hallottam, a poézis édes borzongása futott át rajtam. Álmodozva mentem a réten, s képzeletemben láttam a leányt, akit a legény megölel.

Miért szereti a legény a leányt? - mit tudtam én még akkor. Csak annyit értettem, hogy szereti; és ez a kép: a mező, a legény és leány ölelkezése a leterített subán, ez elbájolt engem.

Egy téli uzsonna-tájban leküldött értem a tiszttartóné, hogy engedjenek fel a lányokhoz játszani. Vilmának egy nénje is volt: tízéves, komoly kisleány. Ezt Idának hívták.

Fölmentem, és játszottunk. Képeskönyveket nézegettünk. S én eközben figyelemmel néztem meg a Vilmát, akiről azt mondták nekem az iskolában, hogy szeretőm.

A telt arcú, barna szemű, szép gyermek valami finom alkatnak tűnt fel nekem, valami nem földinek. Nagy szeme volt és vállig érő, barna haja; finom orrocskája, piros szájacskája. Az anyjuk szépen járatta őket. Olyanok voltak, mint a skatulyából kivett bábuk. Hát én titkon vizsgáltam őt, különösen az arcát, nagy nyílt, ártatlan szemeit. Tetszett nekem, és áhítattal bámultam reá.

Aztán bujósdit játszottunk. Én az ágy alá bújtam, s ő meg mellém. Ida keresett.

Az ágy alatt az arcunk összeért. Mintha egy selyemkendő ért volna az arcomhoz. Magamhoz öleltem és megcsókoltam. Megcsókoltam az arcát, a száját, tiszta gyermeki szívvel.

Ő meg visszacsókolt, igen visszacsókolt, s nem is egyszer.

A nevelőkisasszony ott állt a szobában, de nem szólt érte.

Én meg a játék után boldogan mentem, s felőle álmodtam.

Egy téli est

Egy téli estén (délután négy és hét között) a Vilmáék szobájában ültem az asztalnál. Két gyertya égett ott, és olvastunk vagy írtunk - már nem tudom.

Csak arra emlékszem, hogy egyszer abbamaradt a beszélgetés, és az unalom percei jelentkeztek.

Nekem egy pillanatra az az ötletem támadt, hogy hozzáérintem a hajamat a gyertyához, és majd ezen nevetünk. Úgy is tettem.

Hát a láng bele is kapott a hajamba, de nevetés helyett ijedelem támadt a szobában.

A guvernánt kiáltva kapott hozzám. A lányok is elrémültek.

Az ajtót ki kellett nyitni. Én meg röstelkedve, hallgatva, szégyentől meleg arccal ültem a helyemen.

Első menyasszonyom

Egy napon valami gyászhír érkezett tiszttartóékhoz. Úgy emlékszem, a távolban lakó öregmama halt meg. A szobákban csend volt és szomorúság. Neki is megparancsolták, hogy szomorú legyen, és ő szomorú is volt. Széket húzott az ablakhoz, és a fejecskéjét a kezeire támasztva, kedves bánatossággal nézett az udvarra.

Én is segítettem neki szomorkodni. Odatérdeltem melléje, és szintén kinéztem az ablakon.

Akkor beszéltünk először arról, hogy szeretjük egymást.

- Vilma - mondtam elmerengve -, ígérje meg, hogy maga lesz a feleségem.

- Ígérem - felelte komolyan és egyszerűen.

- Isten bizony?

- Isten bizony!

A szívére tette a kezét, és az ég felé pillantott. Az "Isten bizony" nagy szó volt nekünk. Mind a ketten hittük, hogy az Isten a nagy urasági lak padlásán lakik, s nemegyszer látni is véltük hosszú, fehér és lengedező szakállát.

- Maga úgy hí engem, hogy te.

- Maga is engem?

- Én is.

- És mit fogunk csinálni?

- Játszunk. Délben mazsolát eszünk. Délután virágot szedünk. Ősszel szüretelünk.

- Télen belebújunk egy nagy meleg bundába, olyan puha szőrű bundába, mint a mamáé.

- És mesélünk.

- Mesélünk egymásnak.

Aztán hirtelen elborulva így szólt:

- De hátha nagyok leszünk, aztán elmegyünk innen lakni, aztán sohase látjuk egymást?

Egy percig hallgattam, aztán így feleltem:

- Még ha a világ végére, a Balatonig mennénk is, én fölkeresem Vilma, és mégiscsak maga lesz a feleségem.

Két év múlva elköltöztek Budapestre. Ott egyszer (huszonöt év múltán) kerestem őket, de nem találtam.

Vigasztalás

Egy kisgyermeket temettek. Valami tanyáról hozták be. A koporsót a papház elé tették.

Az anya bemegy a paphoz. A folyosón találja, amint ebéd után csibukozik, és zokogva mondja:

- Itt vagyunk.

Engem az asszonynak a zokogása mélyen meghatott.

- Ne sírjon annyira - mondja a pap jólelkűen -, hiszen lássa, az Isten akaratából történt minden. Ebben meg kell nyugodnunk.

S ezt mondva kiütötte a hamut a pipájából, és ásított.

A harsányi gyerek

Harsányban járt az apám, s mikor megjön, beszéli az asztalnál, hogy valami ispánnak vagy kinek a fia, egy nyolcesztendős fiú, latinul tud, de úgy megtanult az latinul, hogy akármiféle latin könyvet megért.

Ez az elbeszélés nekem szenvedést okozott. Bántott, hogy van egy fiú a világon, akit az apám különbnek tart, mint engem.

Napokig levert voltam és vele jártam, vele álmodtam azzal a harsányi fiúval. És gyűlöltem őt.

Később, harminc esztendő múlva, mikor már magam is apa voltam, s egy nyolcéves fiút nevelgettem, a harsányi gyerek átalakult a fantáziámban két gyerekké: az egyik volt Tihanyi Pista, aki nagyon jó tanuló és jó erkölcsű fiú; a másik Tihanyi Jancsi, aki mindig bolondot cselekszik, rendetlen és rossz tanuló.

A szükséghez képest találkoztam hol egyikkel, hol másikkal, s beszéltem el a fiamnak, hogy mi történt a Jancsival vagy a Pistával. A fiam pedig gyűlölte a Jancsit, és szerette a Pistát.

A vízjelző

A sályi kastély dombon van, a patak lenn a konyhakert alatt. A parkot és a kertet a falu kocsiútja szeli ketté.

A parkot öntöztetni rengeteg költségbe került.

Laszky báró azt eszelte ki, hogy levitette a gazdasági szivattyút a patakhoz, és csövön át nyomatta fel a vizet egy nagy kádba. A kád a lóistálló mellett állott, a park kőfalán belül.

Hát így meg is takarított sok munkaerőt, csakhogy másféle kellemetlenség támadt: akik a szivattyút nyomták, sose tudhatták, hogy mikor telik meg a kád. A víz néha kiömlött és befolyt az istálló felé, talán még az istállóba is.

Apám látta ezt a vesződséget, s mosolygott.

- Segítek a bajon - mondotta az uraságnak.

Megmérte a kádat, kőfalat, aztán egy lécre bádogkarikát szegezett: a karikát beföstötte mínium vörös és fehér színre; a lécet meg beillesztette egy elhasznált kocsikerékbe. Most aztán, mikor a kád megtelt, a víz fölemelte a kereket s vele a jelző-táblát. Az emberek messziről is megláthatták, hogy a kád éppen színig van, mert akkor volt a tábla éppen a kőfal fölött. Bámultam az apám találékonyságát.

A kácsi fürdő

Egy augusztusi vasárnapon kocsira ültünk, s mentünk Kácsra. Emődi bácsi vitt bennünket, s mindnyájan vidámak voltunk.

A kácsi út erdős, hegyes-völgyes. A kereket hol meg kellett kötni, hol eloldani. A kocsiban néha le kellett hajolni az erdei fák kinyúló ága elől.

Egy helyen nyúl futott át az úton.

- Nem lesz szerencsénk! - mondotta apánk tréfásan.

Mi az öcsémmel olyan szobában fürödtünk, amelyben két kád volt.

- Gyere az én kádamba - szóltam neki -, hadd csapjon ki a víz a szélén.

Öcsém kiugrik a maga kádjából, s ahogy átjönne a síkos kövön, elcsúszik: olyat vágódott, hogy a két tenyere akkorát szólt, mint a pisztoly.

Én persze nevettem, ő meg nyögött.

Fürdés után én körülkószáltam a mogyoróbokroktól sűrű környéket. Mikor visszatértem, odaálltam a kuglizóhoz, s néztem, hogy hogyan játszanak.

A golyó egyszer kiugrik, s úgy talál engem fejbe, hogy majd felfordultam.

Akkor aztán én nyögtem, és az öcsém nevetett.

A mór mehet

A hetvenes évek elején követválasztások voltak. A mi falunkban is lengtek a zászlók. A falu balpárti volt. Jelöltje: Duka Ferenc tiszttartó.

Az én apámat szerették a parasztok. Nemcsak a modoráért szerették, hanem azért is, hogy tűz idején mindig ott termett az uradalmi fecskendőgéppel a vész színén, akármilyen szegény kunyhó volt is az, és megmentette egynéhányszor a falut az elégéstől. Ő volt egymaga a tűzoltóság. A tűznél nem hallatszott más parancsszó, csak az övé. Közbe-közbe tréfás megjegyzéssel mozdította munkára a szájtátókat is.

A tiszttartó ismerte az apám tekintélyét, s különben se volt bajuk egymással soha, hát a követválasztás idején ugyancsak mézes volt az apám iránt. Elvitte magával, amikor szónokolt, de az ő szónoklatánál többet hatott az apám egynéhány tréfás megjegyzése, amit a nép közé eresztett.

A népre semmi sem hat jobban, mint a nevetségtől való félelem, s az apám mindig tréfára járó elméje hamar megtalálta mindennek a gyenge oldalát.

A tiszttartó négyes fogaton ment a választásra, Mezőkeresztesre, s maga mellé ültette az apámat.

A választás estefelé véget ért, s a tiszttartó zászlókkal és koszorúkkal díszített hintóban tért haza.

Apám nem jött vele. Később, egy óra múlva érkezett meg parasztkocsin.

Nevetve beszélte, hogy amint Dukát megválasztották, nem törődött az vele többé semmit: a hintó nem várta meg az apámat, s Duka azt se mondta neki: köszönöm.

Apám nem bosszankodott ezen egy percig se; azonnal tréfásan fogta fel, s évek múlva is ez volt az anekdotája, ha az emberi hálátlanságot akarta illusztrálni.

Duschek

Abban az időben (1873-ban) halt meg a Duschek, az 1848-49-i pénzügyminiszter.

Apám az Igazmondó című lapot járatta, s elkomorodva olvasta, hogy az mit ír Duschekról.

- Ez nem igaz - magyarázta az anyámnak -, Duschek hazaáruló gazember volt. Be tudom bizonyítani.

A következő napokon apám folyton az íróasztala előtt ült és írt: nagy árkus papirosokat írt tele.

Aztán felöltözött az ünnepi ruhájába, s elment a református paphoz.

Estefelé hazatért, s azt mondta anyámnak:

- A pap lebeszélt. Azt mondja, hogy ne nyomassam ki. A gyermekeim valamikor nagyok lesznek, s rajtuk állnak majd bosszút ezért a cikkért.

Fel-alá járt a szobában, aztán belevetette az írást a tűzbe. Ettől a naptól kezdve visszaküldte az Igazmondó-t, és nem járatott többé más hírlapot se.

A művész születik

Sályi tartózkodásunk utolsó heteiben egy sápadt arcú, árva fiúcska került a faluba. Ha jól emlékszem: a suszter fogadta örökbe. Körülbelül hétéves lehetett. Félig parasztruhába volt öltözve, félig úri ruhába, s mindig mezítláb és hajadonfővel járt.

Ez a fiú fuvolázott fuvola nélkül. Valami csodálatosan szép, rigószerű trillázó fuvolahangon fújt el akármicsoda nótát, de úgy, hogy mindenki elbűvölten hallgatta.

Én a boltban találkoztam vele először, ahol a boltos flótáztatott vele. Másnap már ismeretségben voltam a fiúval, s kértem, hogy magyarázza meg a titkát.

A fiú mutatta, hogyan görbíti tölcsérszerűen a nyelvét, s hogyan ütögeti a trilláknál a szája padlásához, de hiába próbálgattam, csak félig sikerült.

Ma már megértem, hogy nem a nyelve elgörbítésében állt a titka, hanem abban, hogy rendkívül jó hallása volt a fiúnak, és a fütyülésben idealizálni tudta a hangokat.

Nem tudom, mi lett belőle.

Apró emlékezések

Sályban láttam először méhrajzást. A tanítónak valami öt kasból álló, rozoga méhese volt, az udvar hátsó részén levő kertecskéjében. A méhek déltájban rajzottak. Kerengő repülésük betöltötte az udvart. Olyan gyorsan repültek, hogy minden méh drótszálnak látszott s a levegő egy óriás gombolyagnak.

A tanító szitát tett a fejére, és ügyesen befogta őket.

Ebben a kis kertben egyszer egy tavaszi délután a tanító maga sétált, meg én voltam ott egymagam. A felesége is kijött, s csendesen beszélgettek.

Egyszer csak a tanító félresimította a bajuszát, s a feleségét megölelte, megcsókolta.

Én röstelkedve fordítottam el a fejemet.

Egy nyári alkonyaton hazafelé tartottam az öcsémmel. A csorda akkor jött haza. Egy tehén nekünk szegezte a szarvát s felénk rohant. Mi rémülten futottunk át az árkon, s lapultunk a kerítés mellett.

A tehén tovább rohant, figyelme bizonyosan másra irányult; aztán meglassúdott, és csendesen ballagott tovább.

Anyámat csaknem minden paraszt-lagziba meghívták nyoszoló-asszonynak. Anyám sose ment el egybe se, de mindig küldött egy vagy két nagykalácsot.

A kalácsot a cselédünk vitte el, s én is mindig vele mentem. Néha ebéden is ott voltam vagy vacsorán, s hallgattam a vőfélyek rigmusait.

Esküvőről hazajövet a legények mindig pisztollyal lövöldöztek. Ha meg a szomszéd faluból hozott valaki menyasszonyt, szalmakötelet kötöttek sok helyen a kamaszfiúk az utcán át.

A lovak néha megijedtek, de a kocsis virtusnak tartotta, hogy át tudta töretni a lovaival a szalmaköteleket.

Egy zsidó boltos, aki a piacon lakott, várta a boltja előtt az apját a vasútról.

Hogy örömének hangos kifejezést adjon, kiállott a kocsi érkezésekor az útra, s bal kézzel a kalapját lengette, jobb kézzel meg pisztolyt fogott, s a magasba lőtt.

Ma sem értem, hogyan történhetett, de belelőtt a bal tenyerébe.

Apám tíz órakor mindig egy lágy tojást evett.

Levette a tetejét. Azt nekem adta. Aztán vágott két szeletke kenyeret. Mind a kettőt belemártotta a tojásba. Egyik szeletet adta Bélának, másikat Árpádnak.

Hogy neki hogyan lehetett elég, ami megmaradt? - nem tudom.

Egyszer egy vén koldus jött hozzánk. Apám behívta a szobába. A szoba közepére széket tett, beszélgetett vele, aztán bort adott neki és egy forintot.

Anyám pörölt a koldus eltávozása után, hogy hogy lehet ilyen ronda embert a szobába behívni?!

Apám azzal mentegetőzött, hogy a koldus honvéd volt a szabadságharcban.

Apámnak volt érzéke a természet szépségei iránt. A szép alkonyat, a távolban kéklő hegyek, a Balaton, szóval a természetnek nagyszabású pompái mindig lelkesedő szavakra gyújtották, de az apró szépségeket, amelyek lépten-nyomon elénk akadnak, azokat nem látta, mint ahogy a legtöbb ember nem látja.

Egyszer valahol messze csépelt, s nekem levelet küldött. A levél kicsi volt, s a pecsétet valami ceruzavéggel nyomta reá. Csak néhány meleg sor volt beleírva, olyasmi, hogy tanuljak és viseljem jól magamat.

Ez volt az első levél, amit kaptam. Százszor elolvastam, és abban az elfogultságban voltam, amelyet mindig érezünk, valahányszor lélek érinti a lelkünket.

Különös, hogy hétéves koromig az időjárás nem hatott reám. Égi háborúra alig emlékezem. Azt tudom csak, hogy 1870-ben, december 1-én esett az első hó. Erre is onnan emlékszem, hogy 1870 volt az első évszám, melyet írtam, s hogy éppen december 1-én esett az első hó, összefüggést gondoltam a dátum és a tél kezdete között.

Apám pipái között volt egy fél lúdtojás-alakú, egy vastag és hosszú nyakú, bőrszínűre szívott, egy szivarsapka, amely huszár-fejet ábrázolt, a csákó széle ezüstből, és néhány borostyánköves, vastagon faragott csibuk.

Apám halála után mindezek elkallódtak.

1870 őszén kaptam az első csizmát. Ha jól emlékszem, a daróci varga csinálta. Előre örültem neki, de annál nagyobb volt a bánatom, mikor meghozták: tán három ujjnyival is hosszabb volt, mint kellett volna. Szégyelltem, és kedvetlenül jártam benne.

Egyszer a térdem alatt elszakadt a nadrágom. Tartottam attól, hogy megszidnak, hát megvarrtam magam.

Este, mikor le akartam vetkezni, akkor vettem észre, hogy hozzávarrtam a fehérruhámat is.

Egy augusztusi estén a kovácsműhely előtt ültünk és babot pirgáltunk. Az anyám, a Marcsa cseléd, meg én, meg az öcsém. Az ég szép csillagos volt, és a hulló csillagok sűrű egymásutánban futottak át az égen. Hallgatva néztük. Engem végtelenül gyönyörködtetett.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : GYERMEKKORI EM  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 553
  • e Hét: 12298
  • e Hónap: 91856
  • e Év: 2033136
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.