Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 11:26:26, kedd
 
  Gárdonyi Géza
A NÉVTELEN ZSENI



DIÁKSZÁLLÍTÁS

A kánikula melegét elfújta Demeter. A sárgulni kezdő szőlő-levelek körül valami hűvöskés ájer szökik elő, és szeptemberi hangulatot előlegez a korán ébredőknek. Ma a reggeli órákban legalább tíz kocsit láttam csöndesen végiggördülni az utcákon.

Jó vidéki mamák ültek a kocsikban, mellettük egy-két apró ember, akikre három-négy alvás után rávirrad a diákavatás nagy napja.

Akaratlanul is eszembe jutott "régi legénységem", mikor az elemi iskolát én is megkenhettem hájjal, s mikor először kezdtem érezni, hogy valami vagyok.

Az észak-sarki expedícióra aligha készültek lázasabban, mint az én diákavatásomra.

Már három hónappal előbb pácolták a fejemet a különféle "tanító urak", hogy tetemes tudománnyal állhassak meg a "tanár urak" előtt.

Én ebben a tekintetben nem is éreztem semmiféle szűkölködést a füleim között, de az apám, az nagyon skrupulózus ember volt, tömérdek próba-felvételi vizsgát állatott ki velem, s gyakorta adott bizonyos kétségeknek kifejezést, amelyekben erős vonatkozás fordult elő olykor egy szürke háziállatra.

Szegény anyám volt a legnagyobb gondban: annyit varrt, mintha egy egész árvaházat kellett volna felruháznia, és úgy megrakta mindenféle ennivalóval a ládámat, mintha valami nemzetközi koplalásversenyre készültem volna.

Nem tagadom el, hogy ezen fontos előkészületek által olykor nagyon meg voltam hatva.

Titokban gyakran tükör elé álltam, és ott bámultam magamat, olykor-olykor komoly tudományos arcot öltve s ráncot erőltetve szemöldökeim közé, mint az apámnak volt.

Az utolsó vacsora olyan volt, hogy húsvéti ebédnek is beillett volna. Az asztalra rakott fényes ezüst-gyertyatartókban fehér lánggal égtek a gyertyák, s bevilágították az egész szobát. Apám szokatlanul komolyan ült az asztalnál, anyám pedig néha hosszú, nehéz tekintettel nézett rám, mintha bele akarta volna fotografírozni a szemével a szívébe arcomat. Mellettem ült a két kisebb öcsém. Mukkanni sem mertek, enni sem ettek velem együtt, mert egy félórával előbb jól tartottam őket odakünn, a ház mögött néhány elcsent libacombbal.

Mindazonáltal valami megmagyarázhatatlan érzéstől elfogódva ültünk az asztalnál. Úgy tetszett nekem, mintha az egész szoba átváltozott volna: az ajtó nyílásában volt valami méltóságos, a bútorokon valami ünnepies fény; az aradi vértanúk a falon mintha össze-összenéztek volna s bizonyos komolysággal fordultak volna felém; más csengése volt a pohárnak, nehezebbek voltak az evőeszközök is; udvarból behallatszott a Zordon kutya nyiholása. Szerettem volna kifutni, hogy csontokat dobáljak neki, de nem mertem mozdulni.

Mikor a tányérokat elhordták az asztalról, apám pipára gyújtott, azután odavont maga mellé a díványra és sok bölcs tanácsot adott nekem; többek között azt is mondta, hogy ne felejtsem el a bölcs tanácsait, mert ő a nehéz tapasztalások iskolájából adja azokat.

És én ezt a megjegyzést nem is felejtettem el soha, hanem a bölcs tanácsait még aznap este elfelejtettem mind egy szálig.

A két öcsém a bölcs tanácsadások órája alatt kiszökött a konyhába játszani, s nekem odabenn tövisek közt ülve kellett hallgatnom, milyen jól mulatnak a Zordonnal.

Félreértések kikerülése végett meg kell jegyeznem, hogy a mi Zordon kutyánk egy hosszú szőrű, téglaszín ruházatú, joviális kis játszópajtás volt; pajkos szemeiből örökös jókedv nevetett ki; ugrálni, táncolni vagy birkózni mindig kész volt; bozontos farkát zongora mellett metronómnak lehetett volna használni, s a fogai szép fehérek voltak, anélkül, hogy fogkefét és fogport használt volna. Nagyon szerettük ezt a kis jószágot, meg voltunk arról győződve, hogy mindig egy véleményen van velünk, s hogy kitűnőbb pajtás nem létezhetik a föld kerekségén. Innen volt az, hogy vacsora után mindig beeresztettük a konyhába, ahol ő minden este előadásokat tartott az ő kutyahumorával s bohó ötleteivel.

Elképzelhető hát, mennyire megcsorbítva éreztem mindennapi megszokott élvezeteimet, midőn ezen az estén komolykodnom kellett. Folyton azon töprengtem, hogy sokáig tartanak-e még az apai bölcs tanácsadások; jut-e még idő arra, hogy a Zordon kutya bohóságain utoljára nevethessek.

Várnom kellett és hallgatnom.

Anyám föl-fölnyitotta a ládámat és tömte, igazgatta, rakosgatta a sok egyetmást, amelyek közé én idejekorán el tudtam rejteni a csúzlimat, vagyis azt a kis puskát, amelynek gumi a golyó-rugója, és amellyel isteni élvezet a verebekre vadászni.

Végre, midőn már a testvéreim lefeküdtek s a Zordont is konyhábólították, az apám azt mondta, hogy feküdjünk le.

Ez volt az első éj, amelyen nem tudtam aludni.

Magam előtt láttam Sárospatakot, méltóságos épületeivel, szivárványos egével, nyüzsgő diákrajával, a jövő nagyságainak csemetéivel.

Mert az apám meg volt győződve arról, hogy ezen a helyen van az ország legjobb iskolája, s hogyha egy csöpp talentum szunnyadoz bennem, hát itt úgy megnevelik, úgy meghizlalják, hogy kiváló ember lesz belőlem.

Én ugyan nem tudtam elképzelni, hogy miféle nagyság rejlik bennem, mert határozott hajlamot csupán a madarászásra, versenyfutásra és csillagrúgatásra éreztem magamban, de azért meg voltam győződve arról, hogy bennem is lakik valami.

Már hogy mi az a bennem lakó valami, azon nem törtem a fejemet; gondoltam magamban: arra valók a tudós professzorok, hogy felfedezzék az emberben az embert; jobban érdekelt az a kérdés, hogy miféle nációk lesznek az én tanulótársaim, akad-e köztük sok jó pajtás, akik szeretik a kópéságot s mindazt, amin nevetni lehet.

Homályos ködfátyolképek kavarogtak előttem. Beleszédültem az álomba.

Kora reggel volt, mikor anyámnak gyöngéd érintésére fölébredtem.

A nagy nap érzetétől átvillamozva ugrottam ki az ágyból. Megmosdottam igazán, nem úgy, mint máskor, ha nem látták. Úgy éreztem magamat az új ruhában, mintha magam is megújultam volna.

Az egész házinépség fölkelt velem. De az öcséim nem öltöztek föl: ezúttal nem volt muszáj nekik.

Az anyám nyakig kávéba fürösztött volna, s kínált kaláccsal, de először életemben nem tudtam élni ezzel a szabadsággal.

Aztán előgördült a kocsi.

Először az apám ült föl.

Én búcsúztam.

Anyám sírt, mikor megcsókolt.

Az öcséim pityeregtek.

A Zsuzsi leány bőgött.

A Zordon kutya vonyított.

Csak én maradtam könnytelen szemekkel.

Hanem mikor a határból kiértünk, valami bolond érzés ült a szívemre: arra gondoltam, hogy azzal a Zordon kutyával is kezet kellett volna szorítanom...
*
A SAJT

Károly úrfi a gimnázium nyolcadik osztályába jár. Mikor pedig otthon van, akkor Vrana Vendel cipőművész úrnál lakik. Azonban akár az iskolában van Károly úrfi, akár Vrana Vendel úr hajlékában, mindenképpen közel áll már ahhoz, hogy "érett" legyen.

Károly úrfi a minap szállítólevelet kapott a postáról, amelyen az állott, hogy "a csomag tartalma: sajt".

Károly úrfi arca felderült.

Vrana úr és tizenhat tagból álló családja némán, de sokat mondó arcokkal osztozának az örömben.

Károly úrfi észrevevé az örömöt, és mint afféle nagydiák, az okát is eltalálta.

Kiszámította magában, hogyha a sajtból mindegyik családtag kap egy szeletkét, akkor őneki legfeljebb egy fél szeletke marad.

Károly úrfi kétségbe volt esve.

Azonban aki közel áll ahhoz, hogy érettnek nevezzék, az érettlenekkel szemben mindig erősen áll.

Míg a Vrana család leggyorsabb lábú tagja a postára járt, addig ő átszaladt a professzor úrhoz, és elkérte tőle egy órára a mikroszkópot.

A csomagot Vrana úrnak tizenhat tagból álló családja gyönyörűséggel teljes orcákkal állá körül, és a harminckét orrlyuk a papiroson átlengő sajtillatot előre is mohón élvezé.

Károly úr felvágta a spagétokat.

Néma csend és feszült figyelem.

Károly úr bontani kezdé a papirost.

A szemek ragyogtak, s mindaddig nem pislantottak egyet sem, míg csak a tányér nagyságú sajt napfényre nem került.

Ekkor általános "ah!" hangzott el az ajkakról. Vrana úr abbahagyta a talpnyújtást, és Vranáné ténsasszony kenyereket szelt az apróknak.

Károly úr tudományos képet vágott, s így szólt:

- Mielőtt megkínálnám önöket a sajtból, előbb meg kell vizsgálnom, nincs-e benne acarus vulgaris.

- Akarusz madáris? - ismétlé elszörnyedten a család.

- Mi légyen az, úrfi? - kérdé József, Vrana úrnak egyik segéde.

Károly úrfi tudományos arccal felelé:

- Veszedelmes sajtbelzeti szerves mozgomány, mely a gyomrászatban mint nem-ennivaló tárgyaltatik.

Ezzel Károly úrfi lecsippentett a sajtnak kérgéből egy darabot, és a mikroszkóp aljára tevé, aztán belekukkantott, s elszörnyűködve kiáltott fel:

- Tele van!

A tizenhat tagból álló család egyenkint tekintett a mikroszkópba, s elundorodva adta át a másiknak.

Vrana úr káromkodott.

Vranáné ténsasszony megesküdött, hogy soha életében sajtot többet nem eszik.

Károly felkapta a sajtot, és bosszúsan dobta fel a könyvespolcra, aztán elment.

Sokáig oda maradt. A Vrana család egytől egyig aludt. Csupán József segéd volt még ébren. A szeretőjéhez írt levelet.

Károly lábujjhegyen osont be a szobába. Kéjes mosollyal nyúlt fel a könyvespolc tetejére.

A sajt nem volt ott.

Összehányta minden könyvét, megnézte a földön is és mindenütt a közelben, de biz a sajt eltűnt.

Utoljára kiment a segédhez a műhelybe.

- Hallja-e, József - szólt hozzá bizalmasan -, nem tudja, hova lett a sajtom?

- Tudom bizony, ifiúr: megettük!

- Mi a ménkű?

- Megettük biz azt. Úgy jóllaktunk, hogy még. Rémítő jó volt.

- De hisz az lehetetlen?!

- Nem biz a'. A ténsasszony levette a sajtot, aztán azt mondta, hogy ű bizony nem bánja, ha meghal is, de megkóstol egy szeletkét, aztán odament a májszter úr is, aztán ű is aszonta, hogy ha meghal is, de olyan igen kívánja, hogy muszáj neki megkóstolni, erre aztán a gyerekeknek is muszáj volt adni egy csipetet, én is kértem, osztég addig kóstolgattuk, míg csak el nem fogyott.

Károly úrfi bosszúsan kiáltott fel:

- Ördög vigye el magukat, csak legalább nekem is hagytak volna egy darabkát!
*
A MI ÖREG EPERFÁNK

Ezt a tárcát voltaképpen nem is érdemes elolvasni.

Az eperfánkról szól, a mi öreg, lombos eperfánkról. Minden háznál van efféle lombos, öreg eperfa Magyarországon. Budapesten nincs. Mert Budapest nem is Magyarország. Budapest külföld.

Hát mondom, nem érdemes elolvasni, amit az öreg eperfánkról írok. Nem is másnak írom, csak magamnak. Tartozom vele, hogy nyomtatással tiszteljem meg. Sokszor megvendégelt gyerekkoromban. Sokszor megvigasztalt. Szeretem. A fiammal gyakorta emlegetjük, és álmomban suttogni, sóhajtozni hallom a leveleit.

A mi öreg eperfánk, Isten tudja, hány esztendős, és hogy mikor került a házunk elé. A nagyanyám apja, az öreg Péter bácsi is úgy emlegette, mint a gyerekkori ebédjeinek kedves kiegészítőjét. Falun ugyanis nem teszik ebéd végeztével a gyümölcsöt az asztalra, hanem fára mászik az egész férfitársaság.

Én is rájártam, míg gyerek voltam; de, bizony Isten, most sem állhatom meg, mikor otthon vagyok.

Hát még a fiam. Azt egész nyáron lehetetlen fotográfus elé állítani. Magam is csak a ruhája után indulva válogatom ki a kis mezítlábas, falusi cimborái közül.

Édes, öreg szemű, fekete epret terem ez a fa minden esztendőben.

Ilyenkor, mint a jó édesanyát, ellepik a gyerekek, és dőzsölnek rajta. A vén fa szeretettel himbálja őket a karjain. Árnyékot terít rájuk és beborítja, simogatja a fejüket lágy, zöld tenyereivel.

Mert ennek a fának lelke van.

Nyári estéken órákig el tudom nézni mozdulatlan, rejtélyes alakját, amint ott áll elmélkedve, hosszasan kiterjesztett, nagy, sötét karokkal a kapunk mellett. És hallgatom a csöndes, lassú lélegzetét.

Olykor oda is megyek. Alája állok, és karjaimat a kerítésre fektetve, kibámulok a csöndes, hangtalan sötétségbe. Azt gondolom, tizenhét éves vagyok; és várom Mariskát.

Mariska is tizenhét éves. A harmadik szomszédban lakik. Véletlenül erre szokott jönni. A sötétben nem látom őt, csak a ruhája susogását hallom. Egyszer csak ott terem. A kerítésen át megöleljük egymást. Ő azt súgja:

- Te édes.

Én azt súgom:

- Te kedves.

Aztán érzem, hogy az arca az enyémhez simul. A szemeim megtelnek könnyekkel.

- Valaki jön...

- Nem. Nem jön senki.

Az eperfa eltakar bennünket. Nem tudja más senki, hogy egy édes pillanatnak bűbájos rajzával több van a szívünkben.

De most hiába várom Mariskát. Jól tudom, hogy nem jön el. Meghalt. És én mégis várom őt. Hátha nem igaz, hogy meghalt. Csak itt gondoltam el a hosszú várakozás alatt. Sokszor gondoltam effélét. Azt is gondoltam már, hogy öreg, fehér hajú ember vagyok. Az sem volt igaz. Az ember tizenhét éves mindig, mindig.

Az anyám kiszól az ajtón, hogy meghűlök, és hogy feküdjem le, mert már elmúlt tíz óra. Engedelmeskedem. Milyen jó, ha az embernek anyja van. Egy lomb lehajlik. Azt átölelem és megcsókolom. Érzem, hogy a fán meleg remegés fut át, és hogy utánam integet, mint akkor, mikor először vittek a városi iskolába.

Kinyitom az ablakot. Látom, hogy az ég kitisztult. A hold aranysarlója széthasogatja a fellegeket, és titkos angyalkezek csillagokat vetnek a felhők barázdáiba.

Lefekszem; és fejemet a karomra hajtva hallgatom a vén eperfának szerelmes-gyöngéd meséit, amiket halkan besuttog hozzám.

Történetek ezek szavak nélkül. Egybehullámzó, alaktalan gondolatok, amiket csak a szívével ért meg az ember. Lombjainak apró fekete árnyékai ide-oda sétálnak az íróasztalomon. Az egyik lomb lehajlik és bekukucskál hozzám. Szeretné bedugni a fejét az ablakon és nézni engem csöndesen, szeretettel egész éjen át.

Ilyenkor olyan szép, kedves és ábrándos a mi vén eperfánk, mint Mariska volt, a tizenhét éves, falusi leány.

De mikor nem érkezik meg a holdvilág, s a csillagokat tömegesen birkózó fekete felhők takarják, akkor a mi eperfánk szenved. Panaszos sóhajtásokkal emelgeti a lombjait. Takargatja magát a szél ellen, amely vad kegyetlenséggel ostromolja egész éjen át. Tépi a leveleit, csavargatja és összetördeli az ágait, miközben az eperfa sír és sikoltoz, mint egy gyönge öregasszony.

Ilyenkor bezárom az ablakot, de azért egész éjen át hallom e kínos küzdelem zaját. Ismeretlen, gonosz nagyhatalmak erőszakoskodnak a levegőben. Zúgva rohanják meg a házunkat, az eperfánkat. Lobogó tűznyilak suhannak el a háborgó levegőben és csapnak le rettenetes csattanással.

Szeretném ilyenkor védelmezni az öreg eperfánkat, de magam is félek. Fölkelek. Megtapogatom az ablakot, hogy jól bezártam-e. Jól. De azért hallom, hogyan akarják megölni.

Reggelre elvonul a vihar. Tiszta az ég. De az öreg eperfa még tele van könnyekkel; s megkuszáltan, búsan néz alá, a sárba gyalázott leveleire.

Diákkoromban, midőn a budapesti kőrakások közé kényszerítettek tanulni, esténkint mindig rágondoltam a mi vén eperfánkra.

Magam előtt láttam a barátságos, öreg, zöld eperfát, amint ott áll komolyan és mozdulatlanul, mint egy őr, az udvarunk elején, a kapu mellett. Két nagy karját a háztetőre nyújtja, s mintha az én lelkem volna, ráborul a kis falusi házunkra; és öleli, öleli.
*
EGY NÉVTELEN ZSENI TÖRTÉNETE

Jókai kilencéves korában drámát írt; Liszt Ferenc, Mozart és Spielmann Poldi hatéves korukban zongoráztak; Ambrus Zoltán nyolcéves korában megkritizálta a francia irodalmat, s más neves és névtelen zsenik is mind kitűntek már a gyermekségük első évtizedében.

Én ugyan nem írtam kilencéves koromban drámát, nem is kritizáltam meg a francia irodalmat, de zongorázni már négyéves koromban megtanulhattam volna.

Fájdalom, a mi falunkban csupán a derék Malyáta tanító tudott zongorázni, de ez, mikorra én iskolába kerültem, csak hegedült.

Így történt, hogy életemnek első évtizedében nem lettem híressé.

Ezt a mulasztást nálunk senki sem vette észre, sem az apám, sem az anyám, sem magam. Az ugyan szóba került egyszer, hogy nem lehetne-e belőlem híres embert faragni, azonban Malyáta kiábrándított bennünket ebből a futólagos reményből: azt állította, hogy némely virtusok kifejlődhetnek ugyan még bennem, de a talentum az teljesen hiányzik nálam.

Akkor az apám megharagudott rám és botot keresett, hogy megrakjon; azonban én megugrottam.

Kimentem a határba, s egy szénaboglyában megrejtőzve elmélkedtem arról, hogy micsoda fogyatkozás az, ha az embernek nincs talentuma; továbbá, hogyan van az, hogy az ember észreveszi, ha a szeme, füle, vagy a lába hiányzik, de ha a talentuma hiányzik, azt nem veszi észre.

Talán most is ott törném a fejemet a szénabarlangban, ha a beborult egek alól és az én beborult fejem fölül el nem hordják.

Volt annyi időm a fészekben, hogy bizonyos előérzetek által megintve, szénával béleltem ki a ruhám belsejét.

De az apámnak akkorra elfordult a mérge. Kompromittáló kifejezést vetett össze a tanítóm nevével, s én magamban helyeseltem a nézetét.

- Akármit gondoltok az eszem felől - szóltam, mikor senki sem hallotta -, van nekem elég.

És önérzetesen kopogtattam rá a fejemre.

Egyszer, mikor úgy tizenöt éves voltam és lapokat kezdtem olvasni, valami cikket találtam a zsenikről és az őrültekről. Egy Lombroso nevű olasz ember írta. Azt mondta, hogy tanulmányozta a zseniket és azt tapasztalta, hogy azok közül nem egy kötni való bolond.

Figyelemmel olvastam át a cikknek azt a részét, amely a zsenikről szólott, és csakhamar rájöttem, hogy magam is zseni vagyok.

Ez a fölfedezés meglepett.

Sohasem gondoltam arra, hogy valaha zseninek ismerjem magamat.

Néhány percig büszkén sétáltam föl és alá a szobában, azután a tükör elé álltam, hogy megnézzem, milyen formája van egy eleven zseninek. A forma tetszett. A nézőközönség el volt ragadtatva. Az arcomban azonnal megtaláltam a rendkívüli vonásokat. A szemeim komolyak voltak és sokatmondók. Eddig sohasem vettem észre, hogy sokatmondó szemeim vannak. A szemöldökeimet hol magasra emeltem, hol összevontam. Majd szellemesen mosolyogtam, majd lesújtó pillantást mértem magamra, s végül büszke fejintéssel, boldogan mosolyogva üdvözöltem magamat a tükörben.

A cikkben többek között az is le volt írva, hogy aki zseni, annak nagyszerű gondolatai vannak.

Azonnal próbát tettem egy nagyszerű gondolat előhozására. Szorongattam, törtem a fejemet. Az agyvelőm szinte gőzölgött, azonban hiába, még csak egy közönséges gondolatom sem támadt.

Ez eleinte bosszantott, de később megnyugtattam magamat azzal a gondolattal, hogy még nem tudom a módját, miként kell a zseniális gondolatokat megjelentetni.

A cikkben az is benne volt, hogy H. Heine valószínűleg azért lett zseni, mert gyermekkorában leesett a létráról, s megütötte a koponyáját.

Szinte lángoltam örömömben, mikor ezt olvastam. Én ugyanis gyermekkoromban nemcsak egyszer estem le a létráról, hanem legalábbis háromszor, s a fejemet egyszer téglával is beütötték.

Heinével szemben három előnyöm volt.

Ettől az időtől kezdve buzgón olvastam a zsenik életrajzából a fiatal korra vonatkozó részleteket.

Petőfi Sándor szekundákat kapott, mint én.

Byron kavicsokat szeretett dobálni a tengerbe, mint én a pocsolyába.

Arany János ponyvahistóriákat olvasott, mint én.

Victor Hugo kijárt az erdőkbe, fák alá; én a fákra jártam.

Munkácsy Mihály tulipánokat festett a ládára, én szénnel rajzoltam be a falakat.

Shakespeare gyermekkorában beszökdösött a színpadi kulisszák mögé. Én a karzatra szökdöstem.

Newton almafák alatt szeretett heverészni, s egy leeső almát látva fontos fizikai tételt alkotott. Én nem alkottam ugyan fontos fizikai tételt soha, de almafa alatt én is heverésztem elégszer, és száz almát is láttam leesni.

Szóval, nem született még olyan zseni a földgömbön, akinek a zsenialitása alapvonásait magamban meg ne találtam volna.

Egy ideig titokban tartottam, hogy zseni vagyok.

Gondoltam, megszerzem valakinek azt a dicsőséget, hogy felfedezzen. Azonban hiába várakoztam: nem bírt fölfedezni senki. A professzoraim pláne olyan ellentétes nézetben voltak velem szemben, hogy azt még csak a leírásra sem érdemesítem.

Utoljára is elhatároztam, hogy magam nyilatkozom. Elhívtam a lakásomra két jó barátomat, és megvallottam nekik, hogy zseni vagyok.

Elkomolyodva hallgattak végig. Azután összenéztek, sugdosódtak, végül megcsóválgatták a fejüket, és elmentek.

Azonnal a hónom alá csaptam a gallérjaimat és a csibukot, s gyors elhurcolkodást cselekedtem.

Most már nem merem elmondani, hogy zseni vagyok. Elvonultan élek, s csak a lapszerkesztők izenetei között találkozhatnak velem. (Itt a félreismerés súlya alatt!)

Én szolgáltatom ugyanis az anyagot ahhoz a gyűjteményes izenethez, amelynek a címe: "Nem közölhetők".
*
A HOLD

Az égen mászkáló fényességek között legjobban szeretem a holdvilágot.

Már gyerekkoromban komolyan érdeklődtem iránta. Azt hittem, hogy kifli.

Enyhe nyári estéken, a házunk előtt pokrócon hasalva órákig el tudtam nézni, hogyan emelkedik fel a fák között, hogyan lebeg a lombok tetején, mielőtt beúszna az ég mérhetetlen magasságába, a csillagok közé. Ilyenkor közkedvelt Zordon kutyánk tetszéssel ráugatott.

Később, mikor kiütött rajtam a bajusz, lámpának használtam a holdvilágot, s valamennyi Vilmámmal és Mariskámmal alatta esküdtem örök szerelmet.

A hold ilyenkor mindig ravaszul mosolygott.

Azonban Mariskáim ezt rendesen nem vették észre.

- Válasszunk csillagot! - szóltak sóhajtva.

Első szerelmeimnek hasonló közkívánatára holmi apró, pislogó csillagot választottam, de nem is tudtam számon tartani, és így örök szerelmemnek égi emlékeit vagy összetévesztettem egymással, vagy pedig örökre elveszítettem. Később azonban megjött az eszem. Mikor elérkezett a csillagválasztás ideje, azt feleltem:

- Válasszuk, angyalom, a holdvilágot.

Ilyeténképpen körülbelül tizennégy imádottam szerelmét kebeleztem be a holdvilági birtokaimra, s így most nem kell keresgélnem az apró csillagok között, hanem csak egyszerűen rá kell pillantanom a holdra, s eszembe jut valamennyi.

Különben olyan szerencsém volt, hogy minden imádottam rokonszenvezett a holdvilággal.

Mikor egyszer a kántorék Vilmájával egymást gyöngéden átölelve néztük a bárányfellegek között ragyogó holdvilágot, így szólt hozzám:

- Volt ön már az Omegán?

- Az Omegán? - kérdeztem meghatottan - mi az az Omega?

- Nem tudom bizonyosan, Omega-e, vagy Ladoga. Ezt a két szót mindig összetévesztem. Valami tó az, amelyen a holdvilágnál a hercegek csónakázni szoktak. A Fekete apagyilkos-ban olvastam.

Sajnálattal jelentettem ki, hogy sem az Omegán, sem a Ladogán nem csolnakáztam még. Életemben egyszer csolnakáztam a városligeti tavon, akkor sem a holdvilág sütött, hanem a nap.

Vilma erre azt felelte, hogy szeretne egyszer holdvilágnál, akármiféle vízen csónakázni, különösen, ha valaki gitározna is.

Gondolkoztunk, hogy hol lehetne csónakot és gitárt kapni. Sem az evezősport, sem a gitársport iránt nem érdeklődött senki a faluban. A zenei ágak közül az én talentumom csak a dorombon nyilvánult, s ezt néha szerelmünknek komoly és ünnepélyes óráiban gyakoroltam is.

A holdvilág rásütött Süke Balogh János harangozó házára, és megvilágított a kerítés mellett egy nagy kenyérdagasztó tekenőt.

- Megvan a csolnak!

A Zagyva a faluvégen folyt. Én elöl fogtam a teknőt, ő hátul. A kertek alatt kiballagtunk a vízre.

A nádak között békák kuruttyoltak. A hold pazarul pompázott. Én lelkesen doromboltam a lengyel himnuszt, Vilma pedig a vízbe hajló füzek ágaiba kapaszkodva igazgatta a csolnakot.

Regényes, szép éj volt ez.

Limbay Elemérnek mind az ezerkétszáz magyar dalát eldoromboltam Vilmának, s közben-közben akkorákat csókoltam rajta, hogy csaknem kifordultunk a csolnakból.

Mikor hazafelé cipeltük a teknőt, a bakter meglátott bennünket.

- Hohó! - kiáltotta - hová lopják aztat a tekenyőt?

- Köll-e két hatos? - kérdeztem a zsebembe nyúlva.

- Vak vagyok! - felelte, elém nyújtva a tenyerét.

Odavetettem neki az egyetlen pénzdarabomat: egy miskolci veretű húszkrajcárost, de kikötöttem, hogy ezért az összegért a teknőt is tovább kell szállítania.

A fejére vette, és elmozgott, mint valami őskori teknősbéka.

Mi leültünk a padra. A mályvarózsák ránkhajoltak. Mi egymásra hajoltunk, és én őt csókolgattam, ő meg engemet.

A holdvilág oldalt járt, mintha a plébános galambdúcára kívánna leszállani.

Vilma azt az észrevételt tette, hogy a holdvilágban szent Dávid hegedül.

Egymáshoz simulva hallgatóztunk. Az éj csakugyan tele volt méla zengéssel. A vármegyének minden tücske, békája és szúnyogja muzsikált, és Vilma kedvéért szent Dávid hegedűjének a cincogását is hallottam.

Azóta valahányszor a holdvilágot látom, sok-sok szép átvirrasztott éj emléke ébred föl a szívemben. Eszembe jut sok szép leánynév. Rám ragyognak azok a holdból. De a szép órák persze nem térnek többé vissza, csak szent Dávidot látom odafenn, és most már csakugyan elhiszem, hogy elhegedüli a legszebb nótákat.
*
HOGYAN LEHET MEGGAZDAGODNI?

Mikor huszonkét éves voltam, egy éjjel nyugtalanul forogtam az ágyamon. Az a gondolat forgatott, hogy meg kellene gazdagodni.

- Ez jó és hasznos gondolat - jegyeztem meg félhangosan, és csudálkoztam, hogy ez előbb nem jutott eszembe.

Még sohasem voltam gazdag, de gazdag embert ismertem néhányat. Ezek aranyórás, jóltáplált urak voltak; utolsó divat szerint öltözködtek, és ha szabó jött velük szembe, nem keresték izgatottan a mellékutcát.

Másnap egy sokat tapasztalt patikus ismerősömtől megkérdeztem: mit gondol, hogyan lehetne meggazdagodni?

A patikus rámerengett a legfelső orvosságos polcra, és rövid gondolkozás után így felelt:

- Kétféle módot tudok. Az egyik: össze kell főzni valami bajuszpedrőt. A másik: el kell venni valami gazdag leányt.

Bajuszpedrő-gyártáshoz nem értek. Az utóbbit választottam.

Elvettem egy gazdag lányt feleségül.

A lány elég csinos volt és elég gazdag. Azt hiszem, még csinosabbnak is találtam, mint gazdagnak. Tudott főzni és remekül zongorázta a Kék nefelejcs-et. Az apja az esküvő előtt azt mondta, ötvenezer forintot kapok vele. Az esküvő után hozzátette: "majd ha én és a feleségem meghalunk".

Áldott jó ember volt szegény, de roppant egészséges. A felesége pláne egyike hazánk legkövérebb hölgyeinek.

Beláttam, hogy a patikus ostoba ember.

Akkor összedugtuk a fejünket a feleségemmel. A feleségem okos asszony. Én is meg vagyok elégedve az eszemmel. Néhány napi tanakodás után rájöttünk, hogy a meggazdagodásnak legegyszerűbb módja az, ha az ember sorsjeggyel százezer forintot nyer.

Sok sorsjegyet vettem. Kiszámítottuk, hogyha valamennyi sorsjegyünket kihúzzák, 8 650 000 forintot nyernénk, s ennek az elszállítására négy vagont kellene bérelnünk a vasúton. A feleségem szinte megijedt, hogy hol találunk helyet annak a sok pénznek. Magam is megijedtem, de csakhamar megnyugvást találtunk abban a gondolatban, hogy mind a kilencedfél millió forint aligha kerül hozzánk.

Az első húzásra egy hónapig kellett várakoznunk. Hogy az időt hiába ne töltsük, lázas buzgalommal igyekeztünk tönkretenni a kislutrit. Minden éjjel számokkal és sertésekkel álmodtunk, és szívünkbe véstük, amiket a lutrizásban tapasztalt öregek tanácsoltak.

Fájdalommal kellett tapasztalnunk, hogy a kislutri megbízhatatlan eszköze a meggazdagodásnak.

Kövér disznókkal egybekötött álmainknak nem felelt meg sem a brünni, sem a prágai, sem a temesvári lottóhúzás. Abban az időben gyalázatosan rossz és rendetlen járása volt a számoknak. Maga az öreg plébános, aki szakavatott lutrizó, a saját külön számhúzó-pókját ebben az időben csapta el a befőttes-üvegből.

A sorsjegyekkel vigasztaltuk magunkat.

Az első húzás előtt való éjjelen egy szemhunyást sem aludtunk.

Pedig aludhattunk volna, mert a húzásnál a mi számaink nem szerepeltek.

- Ez feltűnő - jegyezte meg másnap a feleségem.

- Ez hihetetlen - szóltam én a hírlapot letéve.

Bíztunk a következő húzásban.

Hiába: mintha a mi sorsjegyeink nem is léteztek volna a világon, minden húzás más és más számokkal végződött. Egyetlen egyszer esett meg rajtunk csupán, hogy az egyik sorsjegyünket az 5-ös szám híján csaknem kihúzták.

- Ez rettenetes! - szólt a feleségem.

- Ez borzasztó! - jegyeztem meg, búsan lebegtetve a hírlapot.

S hogy teljes legyen a szomorúságunk, kérdésünkre még a hírlap is a következő választ adta a szerkesztői üzenetek között:

"Hű olvasó. Sorsjegyei nem lettek kihúzva."

Másnap a közúti lóvonaton utazva, egy tekintélyes arcú, pepitanadrágos úriember beszédét hallgattam látszólag közönyösen, de igazában szívdobogással.

A tekintélyes arcú, pepitanadrágos úr két másik, kevésbé tekintélyes arcú ismerősének előadta, hogy egy öccse önműködő üvegdugókat talált fel, és még nem is szabadalmazták a találmányát, máris harmincezer forintot kapott érte.

Úgy futottam haza, mintha kergetett volna valaki. Előadtam a feleségemnek, hogy rájöttem a meggazdagodás titkára, s elmondtam neki, hogy miket beszélt a tekintélyes arcú, pepitanadrágos úr, a lóvonaton.

- A dolog egyszerű - így végeztem be a beszédemet -, valamit fel kell találnom.

Feleségem helyeselte az eszmét. Egész nap lábujjhegyen járt, és megintette a macskát, hogy ne doromboljon. Én pedig bevonultam a belső szobába és olyan mély gondolatba merültem, hogy szinte búvárruhában éreztem magamat.

Azonban hiába járt a feleségem a macskával együtt lábujjhegyen, hiába tiltotta ki a házmester a házból a verkliseket, semmiféle találmányt nem tudtam kitalálni.

- Ne essél kétségbe - szólt ilyenkor a feleségem, a homlokomat megcsókolva -, látod, Kolumbusz Kristóf sem tudta két nap alatt megtalálni Amerikát.

Egy éjjel aztán, amint a találmányok örvényében csónakáztam, hirtelen, mintha puskából lőttek volna a fejembe egy eszmét, megvolt a találmány.

- Gyújts hamar gyertyát - szóltam az asszonyhoz -, különben mindjárt elfelejtem.

Szegény feleségem csaknem az egész házat felgyújtotta siettében és ijedtében, én pedig tollat ragadva, lázasan leírtam: "Dugóhúzó!"

- Hogyan? - kérdezte bámulva a feleségem - dugóhúzót találtál fel?

- Azt - feleltem nekimelegedve -, egy csavargós kis vas, az üvegnyakra egy támaszték, és megvan az egész.

Feleségem csodálkozva csapta össze a kezeit. Zseninek nevezett. Kijelentette, hogy büszke rám. És örömünkben tán körülpolkáztunk volna a szobában, ha ugyan budapesti szobában polkázni lehetne.

Másnap elvittem a találmányomnak a lepecsételt leírását a minisztériumba, és boldogan vártuk a rejtélyes vevőt, aki az önműködő dugóhúzóért harmincezer forintot ad.

Félévig is kellett sarkallnom a minisztériumot, miközben elkeseredett élceket mondottam, hogy például nem dugóhúzót kellett volna feltalálnom, hanem szabadalomhúzót.

Félév múlva visszaérkezett a kérvényem azzal a felelettel, hogy az én dugóhúzóm már régen fel van találva.

- Ki lehetett az a gazember? - kérdeztem rogyásig meglepetve - ki lehetett az, aki engem megelőzött?

Feleségem szomorú vállvonással felelte, hogy ő nem tudja, aztán csillapított, vigasztalt. Bizony ha ő nincs, talán valami egészségtelen öngyilkosságra is rábúsultam volna magamat.

Ettől az időtől kezdve nem mertem többé feltalálni semmit.

De a meggazdagodás titkán ma is sokat gondolkozom.

Próbáltam színdarabot írni, nem fogadták el. Próbáltam könyvet írni, nem vették meg. Próbáltam meggyfapipaszárt termelni. Mind görbén nőtt. Próbáltam lóversenyeknél nyerni, s ezeken nyertem volna is, ha az utolsó beérkezőknek adták volna a nyereményeket.

Szóval mindent megpróbáltam már, mindent.

De szegény maradtam.

Pedig most már ugyancsak elkelne nálam a gazdagság. Két kis lurkó gyerek mászkál a térdeinken.

Az egyik olyan, mint én vagyok.

Szép.

A másik olyan, mint az anyja.

Gyönyörű.

Néha bizony úgy elfelejtkezem mellettük a szegénységemről, mintha nekem veretné Wekerle a monarchia minden koronáját.
*
A TŰZ

Egy falusi tanító följegyzéseiből

Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg, - édes félálom: nyugodalom.

A tűzben történetek vannak. Mesehangú és mesének illő, színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodja őket.

De ilyenkor mindegy is az. A lángok játszanak a tűzben. A gondolatok játszanak az ember elméjében. Rend nélkül való, színes gondolatok, - mint ahogy a lángocskák is rend nélkül jelennek meg és tűnnek el. A tűz eleinte rostogva ég, aztán halk mormogással, sziszergéssel, susogással, végül vörösen izzó parázs az egész, kezdetben tündöklő aranykupac, később tündöklő vörösréz. A tűz ilyenkor végtelen mélynek látszik. Az apró lángok föllebbennek a semmiből; táncolnak a parázs fölött; és megint eltűnnek a semmibe, mintha egy láthatatlan kéz söpörné le őket a parázsról.

A hosszú téli estéken elüldögélek néha a nyitott ajtajú kályha előtt. Nem valami drága kályha, csak afféle zöldmázas cserépalkotmány, amilyen a falusi tanítóknál szokott lenni. De nekem mégis jó és eléggé szép is. Mikor már túl vagyok a dolgaimon, odavonom a karosszékemet a tűz elé. Csak szalmából van ez a karosszék, de nekem jó ez és szép is.

Kívül, a havas faluban csönd van, és csönd van idebent is. A téli estnek álommal áthatott csöndessége ez. A kályha száján félig nyílt legyező alakjában áramlik ki a vörös fényesség s a tűznek meleg lehelete.

A macskám is itt van a lábaimnál. Úgy szereti a tüzet, mint én. Összeguborodva fekszik a padlón, a lábaim előtt, s mindig úgy tesz, mintha aludnék. Pedig sohasem alszik. Csak hunyorog. Néha fon. Ez az ő éneke. Mikor így fonva rámnéz, nekem énekel. Mikor a tűzbe merengve dorombol, akkor a maga kedvére fon. Egyhangú, de mégis kedves melódia az ő dorombolása: a megelégedésnek, a maga jólérzésének melódiája. A tücsök cirpelése is csak egy hangnak a folytonos ismétlése. A béka sem ümmög több hangot egynél, de az az egy hang a boldogság hangja; - soha nem unalmas és nem fárasztó, mint az emberi hangversenyek.

Így tudom én mindig hallgatni ennek a szelíd kis házi tigrisnek a fonását. Milyen boldog és elégedett tud ez lenni egy kis kályhatűztől. Épp úgy gyönyörködik az aranyló parázsban, mint én, és ilyenkor bizonyára neki is mindenféle gondolatok meg történetek délibábjátéka vonul át az elméjén. Az ő történetei bizonyosan vadásztörténetek meg családi történetek. A tavaszra meg a nyárra is gondolhat olykor. A tavaszra, mikor a verőfényben elnyújtózkodva melengeti a rozsda színű, selymes bundácskáját, miközben mind a négy fehér lábát elnyújtja, és jóízűeket álmodik. De a virágokat is szereti. A nyáron sokszor láttam, milyen kedvvel lépked a violák meg a rezedák között, és hogyan szaglálja meg-megállva hol az egyiket, hol a másikat, s ilyenkor félig lehunyja a szemeit. Így élvezik a virág illatát a leányok is.

De most nincs virág, és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár.

Ahogy így a kályha langyos melegáramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat, arra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék, és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet, és aki a fejét a vállamra hajtaná.

A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik néha előttem ez a gondolat, és tündérorcával mosolyog reám. De én szomorúan nézem őt vissza.

Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.

Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik! Ha volna olyan valaki, az már rámnézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna: a szobád nem szegény, mert te is benne vagy; - és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.

A parázsra hamu kezd borulni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök, belemulandó árnyék az árnyékba; puszta, értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak-okból jelenített meg, s amely éppúgy véletlen vak-okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.
*
A FALU DICSÉRETE

Szeretem a falut!

Szeretem benne azokat a fákkal árnyékos, apró fehér házakat; azokat a széles, füves utcákat, amelyek árkaiba belefordul a szekér, de a víz soha; szeretem azokat a kerítésen áthajló, nagy eperfákat, amelyeknek sóhajtozó lelke van; szeretem azokat a komoly, subás férfiakat, akik mind filozófusok; aztán azokat a mozgékony, piros-szoknyás asszonyokat, akik nem sikítanak, ha térdig ruhátlanul látja őket az ember, mikor - a vízben állva - a fehérneműt sulykolják. Aztán szeretem azokat a mezítlábas, fürge gyerekeket is, akik pipiskét raknak a poros út közepén, vagy kákabuzogányos háborút játszanak a szérűkön. Különösen tetszik pedig nekem az az óriási, virágos, zöld szőnyeg, amelynek közepén a falu fekszik, s amelynek szélein borjúk táncolnak, csikók nyargalásznak, míg egy-egy vén paraszt hosszú barna sávokat szánt rá az ekéjével.

Bámulom ezeket az egyszerű parasztokat, hogy milyen bölcsen és jól tudnak élni; nem úgy rohanva, sietve, lázasan, mint mi városiak, ezerféle leskelődő betegség s a vágyaknak és reménységeknek tündér arcú pofozógépei között.

A mi népünk nyugodtan él és egészségesen. Ha megharagszik, üt; ha licitálják, fizet; ha megbetegszik, meghal.

Falun minden embernek három lapból áll a biográfiája. Az egyik benne van az anyakönyvben, a másik az adólajstromban, a harmadik a fakereszten.

Ennél több nem is kell. A faluban számon tartják és összeemlegetik mindenkinek az összes bűneit, halála után pedig az összes erényeit.

Ott semmi sem mulandó.

A tudományokhoz nem értenek, de nem is kívánnak érteni. Mindegy nekik, akár a föld forog, akár a nap. A fő az, hogy a földnek jó termése legyen, a nap pedig minél korábban keljen, és minél későbben nyugodjék, hogy ne fogyjon a petróleum.

A távíró, telefon és fonográf rájuk nézve még nem létezik, ámha Szűrbontó Mihály kútágast épít, annak helyes felállításáról és könnyen való billegéséről hetekig tanácskoznak és beszélnek a faluban.

Azt sem bánják, hogy Caprivi-e a német kancellár vagy Napóleon, de ha bakterválasztás van a faluban, s egy bakterjelölt helyett kettő támad, akkor a fél falu feje vérzik utána.

Azzal sem törődnek ők, ha császár hal meg, vagy világhírű költő, de ha Balogh Túrósék tehene valami hirtelen támadt, belső baj következtében kiszenderül ez árnyékvilágból, általános, mély részvét támad a faluban. Az asszonyok sírnak. A férfiak a fejüket csóválják. A tehén biográfiája hosszasan és érzelmesen megbeszélődik, s aznap nyitva van a mészárszék is. Hasonló nagy esemény az, ha Fűző Patyi Mihály házat tapostat sárból és polyvából; ha a bíró szűre közepét kiszabja a Csutak Ádám kutyája; ha Göde Nagy Ábris a hátulsó díszét lövi el a nyúlnak; vagy ha Batók Örzse néni a vásárról hazajövet elveszti az új csizmája párját.

Ellenben a jelentéktelen események közé tartozik az, ha Mihály bácsit, a volt harangozót, kidobják a korcsmából, ha az öreg Petrencés Zsuzsa kísértetet lát, vagy ha az előbb említett Petrencés Zsuzsának templomba-menet úgy beleragadnak a lábai az agyagos sárba, hogy őt magát hat embernek kell kihúzni, a csizmáit pedig legalábbis tizenkettőnek; továbbá az sem esemény, ha Kotor Nagy Andrásné megveri az urát az udvaron.

Máskülönben csöndes és békés nép ez a falusi. Nappal is nagyobb csönd van az utcáin, mint városon éjjel. Legfeljebb akkor van egy kis csetepaté, mikor a rongyszedő Salamont közrekapják a falu közepén a kutyák, és a rongyait megrabolva, egy-egy rongyon a foguk kiszakadásáig huzalkodnak, forgolódnak.

Ilyenkor a falubeli kutyák ünnepelnek ugyan, de részint Salamon által, részint a menyecskék által fejbe és oldalba botoztatnak, amit különben a fenn tisztelt ebek kutyába se vesznek.

Salamon nevezetes személy. Ő terjeszti a falukon a civilizációt. A civilizáció ugyanis a szappannál és zsebkendőnél kezdődik. Salamon előtt senki sem mosdott a faluban szappannal.

Falun bizony más szokások vannak, mint a városon. Városon például a zsírt levesbe keverik, falun pedig a hajukra kenik az asszonyok. Falun az ételt melegítik, a tányért nem, városon a tányért melegítik, az étel meg hideg marad. Városon télen nadrág alá húzzák a férfiak azt a bizonyos fehérneműt, falun a nadrág fölé. Városon a gyerek-nátha betegség, falun egészség. Azt mondják: "fejlődik a gyerek agyveleje!"

Hát az való is, hogy a falusi embernek tisztább az agyveleje, mint a városié. A városi ember előbb szerelmes, azután megházasodik, de mással és érdekből. Falun először megtörténik az érdekházasság, azután következik a szerelem, de egymás iránt.

Sohasem hallottam, hacsak a füllentős költők nem verselték, hogy falun páros öngyilkosság történt volna. Sokkal okosabbak ott a fiatalok. Nem is reped a szívük, mint a cserépfazék. Megesik ugyan néha, hogy Örzse faképnél hagyja Gergőt, és Miskához fordul, mert ennek új szűre van, de Gergő azért sem Örzsit, sem magát nem teszi ki egészségtelen eshetőségű pisztolylövéseknek, hanem egyszerűen farag egy fütyköst, és azzal tántorítja el Miskát a szerelemtől.

Hanem az ilyen esetek ritkán fordulnak elő. A fütykös inkább ünnepi eszköz. Ezzel mérik például, hogy melyik esztendőben milyen búcsú volt. Amelyik esztendőben legtöbben nyögtek a búcsú után, az volt a legsikerültebb.

Máskülönben az egészségi viszonyok egész esztendőn át jók. Akinek véletlenül háromszoros nyilallása van, nem szalad mindjárt az orvoshoz, hanem beszedi a faluban levő, drága maradék-medicinákat, amelyek a halálos nyavalyáknak boldogultak közé sorozott áldozatai után megmaradtak.

Nagyobb betegségekben a nyárádi gulyásné szokott segíteni. Az tudós asszony. Ismeri a füvek erejét. A hetedik határból is hozzá hordják a betegeket. Ha gyógyítani sikerül, a falu a gulyásné dicsőségét hirdeti, ha pedig a beteg meghal, azt mondják: "isten rendelése". Így aztán a vén gulyásné az istennel együtt általános megelégedésre kezeli a falu egészségét.

Egyszer valami doktor ráfenyegett az öregasszonyra:

- Hallja, maga, vén boszorkány, már régen szemmel tartjuk! Ha a legkisebb panasz történik, hát fölakasztódik kelmed!

A vén gulyásné vállat vont.

Beszélhet a doktor! Az, aki meggyógyul, hálát ad érte a jó istennek, a két oldal szalonnát pedig a gulyásnénak. Aki meg Ábrahám kebelébe költözött, az nem panaszkodik.

Örökké úgysem tarthat az ember élete. Semmi sem tart örökké, legfeljebb az a fölhajtott szélű, fekete kalap, amelyet Gacsó Vak Balázs visel ez idő szerint a famíliában.
*
A FALU TÉLEN

Sokszor mondtam már, hogy mihelyt tízezer forintom lesz, veszek egy pörge kalapot, egy bekecset, egy subát, és egy darab falut. Nem írok, nem olvasok, csak szántok, vetek; vasárnaponkint elmegyek a templomba prédikációt hallgatni, vagy orgonaszíjat húzni, délután pedig kiülök a vén parasztokkal a ház elé, és csöndes pipázások között megbeszélem velük a Mártonok, Andrások, Zsófik, Juliannák és egyéb Annák és Pannák életeseményeit.

Ilyenkor az ismerőseim azt hiszik, hogy tréfálok.

Pedig ez komoly beszéd.

Van egy jó barátom falun. Iskolatársam volt. Ő sem szerette a latint, én sem. Ő is megbukott a számtanból, én is. Hát barátságra léptünk, és azóta jól is érezzük együtt magunkat.

Valahányszor két-három heti szabadságidőm van, nem megyek sem Párizsba, sem Velencébe, hanem hozzá utazom Csobolyóra.

Csobolyó falu.

Nincs benne sem a lexikonban, sem a mappán, sem a kalendárium vásári rovatában.

Nem is talált oda sem a tatár, sem a török, sem a kolera. Az idegenek közül mindössze én tudom ezt a helyet, meg a végrehajtó.

Ismernek már ott engem a kutyák is, meg a bikák is. Amint végigkocsizunk a falun, minden ember köszön. Én is köszönök, s megkülönböztetett tisztelettel emelem meg a kalapomat a vén, megrozsdásodott pléhkrisztus előtt, aki a korhadt, megdűlt keresztfáról évek óta azzal fenyegeti az arra menőket, hogy kitárt karjaival a nyakuk közé repül.

- Szerencsés jónapot. No, meggyütt? - kérdik útközben az öregebbek.

Szívesen megadom a felvilágosítást, hogy igenis megjöttem. S miután így a helyzet tisztázódott, a szíves "hogy van?" következik, illő viszont "hogy vannak"-kal s "hát"-okkal folytatni, mint amelyek az emberi beszédben okvetlenül szükségesek is.

Az asszonyok szintén becsülnek engem, mert keresztvetésekkel egybekötött orvosságot tudok a hideglelésről; s a hideglelés ott olyan divatban van, mint úri helyeken a migrén és az idegesség.

No, itt senkinek sem fáj a feje, hacsak be nem ütögetik a búcsún; és a tiszteletes asszony pincsijén kívül senki sem ideges.

Marci, az én jó cimborám, éppen nem ugrándozik és futkároz, mint a struccmadár s a városi bonton-ismerő házigazdák, mikor messziről jött vendég érkezik.

Megölel, megcsókol, ráüt a hátamra, tréfás észrevételt mond a városi színemre, s azzal belökdös az ebédlőjébe.

Régi, tágas, meleg ebédlő ez. Az öreg bútorok mintha benne termettek volna. A falon kakukk-óra. Az egyik szögletben egy pipatartó. A két ablak között akkora bőrdívány, hogy Budapesten a fiókját kiadnák hónapos szobának.

Legelőször is borocskát uzsonnázunk. Van hozzá valami nyelni való is. Ezalatt konstatálják, hogy mennyit soványodtam. Tíz év óta már annyit konstatálták, hogy ha ez mind igaz volna, felfedező utazást kellene indítanom magam után a kabátomban.

Azután elkérdezik, mi történt velem, mióta nem láttak? Hát az, hogy este bemegyek a redakcióba, reggel pedig kijövök belőle. Az anyja megkérdezi, hogy egészséges-e az anyám; a húga pedig azt, hogy mi legyen a vacsora.

Ezalatt berakják a táskámat egy kis szobába. Készítenek az ágyam mellé egy gyertyát, egy skatulya szivart és egy bibliát; a vánkosomra pedig egy csöpp heliotropot cseppentenek, mert én annak az illata nélkül nem tudok elaludni, s végül beakasztják a kulcsot az ebédlő fegyvertartójára.

Azalatt, míg oda voltam, több esemény történt Csobolyón, mint Budapesten. Az öreg Pádé meghalt; Kelemenék megszaporodtak; a pap tehenének meggörbült a szarva; a Gacsóék kutyája megveszett; az öreg Tóth János új szárat vett a pipájába; Molnárék eladták már a szőlőt, és két hét óta mindennap fánkot reggeliznek stb.

Kimegyünk az udvarra, amely Budapesten beillenék Városligetnek. Egymás után bukkannak elő itt is az ismerősök.

Jön a vén mindenes, akiről azt tartják a faluban, hogy a világ teremtése óta mindig él. Az öreg tagadja ezt. Ráfogás! Sokkal fiatalabb ő. Napóleon idejéből szakadt ide Trencsénből. Három tekercs drót volt akkor vele. A kutyák leszedték róla a drótot is, meg a halinát is; persze néhány falat pecsenyével együtt, s azóta itt van. Vencel a neve, s ő ezt a nevet egészséggel hordja. Szereti a málét és a pálinkát, de a fizetését gondosan eldugdossa. Évenkint egyszer elcsoszog ide messzeföldről egy összetöpörödött aggastyán. Annak adja a pénzét az öreg. Mert az az aggastyán az ő egyetlen, drága és kedves fiacskája.

- No, öreg, mikor táncolunk a lakodalmán? - kérdezem egy-két miskolci hatost a markába nyomva.

Megvakarja az öreg a füle tövét és nevetve felel:

- Mindig csak megbolondozza, zifiúr.

Örülnek nekem a kutyák is. Ezek az oroszlánvérű, nyájas képű cerberusok, olyan kitüntetéssel polkáznak körül, mintha én írtam volna a legádázabb vezércikkeket az ebadó ellen.

Kénytelen vagyok botforgatással viszonozni az érzelmeiket, különben valamennyi a nyakamba borulna, ami, tekintettel arra, hogy a sárban is mezítláb járnak és a lábukat használják kéznek, amilyen megtisztelő, éppolyan kefe-kívánó mulatság.

Marci megmutatja a lovait. Derék, értelmes és ügyes lovak ezek. Egyetlenegy sem törte ki a lábát, amióta nem láttam őket, s épp úgy búsulnak, mint annak előtte.

- Miért nem húzatsz valami víg nótát ezeknek a lovaknak? - kérdezem Marcit.

- Tudom én azoknak a nótáját - felelt Marci.

És a kocsishoz fordulva így kiáltott:

- István, ma a lovaknak dupla zabot adj!

Egyszerre felvidámulnak a lovak. Összeverték a bokájukat, és viharos derültséggel nyerítettek.

Megtekintettük aztán az ökörlakosztályt is. Én persze csak kívülről. Itt előadta Marci, hogy melyik ökör hogyan hízik göböllyé, s olyan dicséretet mondott kettőre, hogy ezek összenéztek és valószínűleg elpirultak. Voltunk a teheneknél is, amelyek a régi buzgósággal gyártják a kávétejet, sőt három közülük ölelésre méltó, kedves kis borjút is ajándékozott a gazdának.

Roppant szeretem a kisborjút. Mikor azzal a kedves butasággal rámemelik azt a tiszta, fekete szemüket, azt hiszem, gyermekverseket gondolnak; mikor pedig bőgnek, úgy érzem magamat, mintha az operában Rigolettót hallanám.

Szépek a disznók is - messziről. Kedvesek a ludak is, havas fehérségükben. A kakasokat órákig el tudom nézni, amint basáskodnak, kevélykednek. Csudálkozva hallgatom a tyúkok kotkodácsolását és a pulykák kevély zokogását. Eltűnődöm a lustán úszkáló récéken, hogy miért néznek csak egy szemmel az ég felé. A galambokat pedig úgy nézem, mintha mindegyik egy-egy szárnyakon repülő szerelmi költemény volna a természetben.

Megkondul a harang. Imádkozik a vén falusi templom a csillagokkal besugárzott, esti sötétségben.

A béresek komoly áhítattal szedik le a fejük tetőzetét. Marci is leveszi. Én is leveszem.

Beballagunk az ebédlőbe, ahol már ragyog a sok fehérség az asztalon, s csillognak a címeres ezüst-eszközök.

Az asztal közepén ropogósra pirosodott malac mosolyog szerényen. Két palack bor őrzi. Egy tál zöld saláta sóvárog mögötte.

A kályha vörös fényt lehel a szobába. Olyan jó itt, olyan barátságos. Péter apostol bizonyára itt is fölkiáltana:

- Uram, jó nekünk itt lenni!

Vacsora után két tajtékpipát állít elő Marci. Régi táblabírói tajtékpipák ezek. Rásörcentünk az illatos, édes szűzdohányra, és a füstfelhők közé vegyítjük a gondolatainkat.

- Te Vigole (ez az iskolai nevem) - mondja a pipázás között Marci -, mikor bukik már meg az a Tisza Kálmány?

- Megbukott az már régen.

Nagyot csudálkozik erre az én Marci barátom, és úgy néz rám, mintha azt hinné, hogy tréfálok.

- Meg bizony - mondom tovább -, azóta már Szapáry is megbukott; de hát miért is nem járatsz már hírlapot?

- Ugyan, hagyj békét - felel egyet legyintve a kezével -, minek az?

Aztán a komoly meggyőződés hangján teszi hozzá:

- Minden újság hazudik. Csupa hazugság.

- De látod, így sohasem tudod, mi történik a világban.

- Dehogynem: mikor a lódoktor jön, megtudom, hogy járvány van; mikor az urak csókolóznak a parasztokkal, bizonyos, hogy képviselőválasztás lesz; mikor pedig a végrehajtó jár nálunk, tudom, hogy megint valami szaporapuskát találtak fel a katonaságnak.

A kályha melegen dorombol. Rákönyökölünk az asztalra. Hallgatunk. Közöttünk egy jól sikerült muskotály-füstfelleg sétál el lassú méltósággal. Azon át rámméláz Marci és mosolyog; én pedig az ő szépséges szép kis húgát nézem hosszan, ábrándba merülő, mámoros nézéssel. A finom fehér füst úgy lengi körül, mint valami menyasszonyi fátyol.
*
TUDOMÁNYUNK

A mi falunkban csupa tudós emberek laknak. Az akadémiában mindegyik tag szamárnak tartja a másikat. Nálunk csak két ember van, akit így lebecsül a falu: az egyik Sike-Nagy Antal, a másik Kese Pál.

Sike-Nagy hét esztendeig járt iskolába, anélkül, hogy valaha az i betűt az o betűtől meg tudta volna különböztetni. A mesternek a fél feje miatta őszült meg. Szerencse, hogy a hetedik esztendőben a vesszőzést nem győzte sem ő, sem a mester, és Sike megszökött, különben a mester szökött volna meg a faluból.

Kese Pálról nem írok egyebet, csak azt, hogy ő az egyetlen, aki végrehajtás nélkül fizeti az adóját. Hát mondom: az egész falu megegyezik abban, hogy ez a két ember tudások dolgában hiányos, ők maguk azonban ellenkező nézetben vannak. A többi ember tudás dolgában egy színen áll. Mindenki tudja például, hogy ha este veres az ég, reggelre szél lesz; ha Medárduskor esik, negyven napig esik.

A számvetésben sem múlja felül egyik a másikat: gondos számolásnál a bab vagy kukorica nélkülözhetetlen. - A természettanból tudjuk, hogy a hideg összehúzza az embereket a bundában; hogy kétféle mennykő van: száraz mennykő és vizes mennykő, de egyik sem jó természetű; továbbá, hogy télen szalmát kell tenni a csizmába, kivált ha a városból a barát jön prédikálni, mert az két óra hossza előtt nem jut az ámenhoz. - A történelemből szintén köztudomású esetek például, hogy a magyarok Ázsiából jöttek be és németek ugratásával foglalkoztak... Sokkal részletesebb adataink vannak a falu történetére vonatkozólag: még nagyapáinkról is tudjuk, melyik hány ökröt talált a szomszéd vármegyében, és hogy kinek mikor fájt a lába, vagy melyik ács micsoda körülmények között esett le a toronyból.

De kiírhatnám akár a Fekete-tengert is, ha mind a tollamra akarnám szedni a tudományunkat. Elég azt ismételnem, hogy nálunk mindenki egyformán tud mindent. Nem is tudhat egyik ember többet a másiknál, mert mihelyest valaki újat hall vagy újat lát, azonnal híre fut a faluban, s már másnap mindenki tudja. Bemegy például Botlik András a városba az új tanítóért. Meg is érkezik. Az új tanítót behordja a mesterhez. Estére kelve kiül a makrával a kapuja elé.

Innen is, onnan is ballagnak által az esti szürkületben hozzá a szomszédok. Mindegyik megteszi a maga észrevételét a mai, tegnapi és holnapi időjárásra vonatkozólag. Eltárgyalódik azonközben a Faragóék fekete ártányának állapota, mint amely állat étvágy nélkül szűkölködik. Elvégre is mintegy mellékesen szóba kerül az új tanító.

Botlik András emlékezete nem csurgat könnyedén. A látottak és hallottak minden időrend nélkül adódnak elő, s az elmondásban a Szegfű és Csillag, e jeles két ló étkezése, magaviselete, meghorkanása, botlása, esetleg rúgása részletesen leíratik.

- Hát az új tanító úr miket beszélt?

- Miket? Semmit. Azt kérdezte: milyen nálunk a levegő?

- Levegő?

- Az. Hát, mondok, csak így-úgy, már kinek hogy, rúgja a kánya. Hát, aszongya, tán kend nem is tudja, mi az? Bizony, mondok, nemigen éltem vele, rúgja a kánya, mivelhogy mink csak afféle parasztikus nép vagyunk, tanító uram. Hát, aszongya, nem úgy van az, rúgja a kánya, hanem bizony mindenki él avval, mivelhogy benne élünk, és anélkül élni nem is lehet.

- Hát kend mit szólt?

- Hogy mit szóltam? Mit szóltam volna, rúgja a kánya! Gondoltam, gyere csak hozzánk, majd meglátod, hogy nálunk megeszed még a málét is, rúgja a kánya.

Dacára annak, hogy Botlik ennyire nélkülözhetőnek tartotta a levegőt, a levegő szó gyorsan belekerült a falu szótárába. Férfiak és nők órákig tűnődtek a levegő micsodája fölött. Kérdések szállottak egyik kaputól a másikhoz, és vélemények keresztezték egymást úton-útfélen a levegő tárgyában.

A vélemények aztán rendesen egy kicsinylő kijelentéssel végződtek:

- Ej, eddig se volt a mi falunkban levegő, ezután is megélünk nélküle.

Idő múltán kitudódik az iskolás gyerekek útján, hogy a levegő az a valami, ami a szelet okozza; és hogyha az embert egy olyan szobába zárnák, amelyben levegő nincsen, biztosan meghalna, de hamar.

Ez általános meghatottságot kelt. Pörge István, a félkezű csősz, különösen lehangolódik. Ez tapasztalt ember! Illaváról is beszélhetne, ha akarna; de nem akar. Nagyot fordulhatott Illaván azóta a világ: bizonyosan berendezték ott is azóta a levegő nélkül való szobát.

Hát mondom, így bővül és bővül a falu enciklopédiája, amely szerencsére nem könyv alakban létezik, hanem az emlékezetben. Ha könyv alakban volna, úgy járna, mint a falu kártyája, amelynek már csak huszonhat balattya van meg, azokat sem az elejéről, hanem a hátáról lehet megösmerni.

Legtöbbet értünk azonban a gyógyászathoz.

Nem kell nekünk orvos soha. Akit elér valami nyavalya, annyi recefőt kap, hogy azt sem tudja, melyiket szedje. Különösen a kenés és a herbatej alkalmaztatik sikerrel.

A kenést a bába végzi, éspedig hájjal, mint amely már öregapáink által hasznosnak tapasztaltatott. A beteg ettől olyan jóízűen nyög, hogy szinte irigylik a pitarba kizárt családtagok.

Vannak azonban esetek, mikor sem a kenés, sem a herbatej, sem a ráolvasás, sem a karácsonyéji kakaskukorikoláskor szedett szentgyörgyvirág-gyökér nem használ. Ilyenkor mindenki tudja, hogy a polgár rontásnak az áldozata.

Így járt a múlt években Draska Vencel is. Ez jóravaló ember. Szolgalegényképpen került a faluba Vas Imréhez. A gyomrára betegedett meg a jámbor, s minél többet kenték, gőzölték, herbatejekkel itatták, annál rosszabbra fordult az állapota. Még a paprikás pálinka-kúra sem használt neki. Utoljára már azt hitték, hogy a mennyországba kerül, mert jártányi ereje sem volt, csak lézengett a ház körül.

Vas Imre nem tudván egyébre használni, ősszel kitette a szőlőhelyre. Adott melléje egy puskát, hogy olykor-olykor durrantson egyet tolvajintőnek, s kiküldött neki szombatonként egy kenyeret, meg egy darab szalonnát.

Hát, mikorra a szüret elérkezett, Draska Vencel olyan egészséges volt, hogy még meg is bicskázódott, amely bajból nem olyan nehéz kigyógyulni.

A szolgabíró azt mondta, hogy a szőlőtől gyógyult meg, mert szőlő-kúrát használt. Vencel azonban máig is tagadja, hogy hozzányúlt volna a rábízott szőlőhöz.

Megtörténik azonban némely esetben, hogy még a szőlőpásztorság sem használ. Ilyenkor egyértelműleg konstatáljuk, hogy az illető halálos betegségben leledzett, és mikor csendítenek, mindnyájan levesszük a kalapunkat, és imádkozunk.

Imádkozni is mindenki tud nálunk, de a Hét Mennyei Zár-at csak Tót Lőrinc tudja. Tót Lőrinc különben is irodalmilag képzett ember: nála van meg a Csízió és Rontó Pál története. A Csizió-t tudjuk már könyv nélkül, mert az hasznos tudomány, hanem Rontó Pál-ból még mindig kell rendeznünk a téli estéken felolvasásokat.

Több könyv nincs is a faluban, de nem is kell.

A két legszükségesebb: az Adókönyv és a Lelki Manna, minden háznál megvan. Amennyit az egyiken káromkodunk, azt a másikon helyreimádkozzuk.
*
A FALU LELKE

Csak az embernek van lelke? Nem: mindennek van lelke a világon. Csakhogy a lelket látni nem lehet. Azt csak érezni lehet.

Az én falumnak is van lelke. Ezt én soha sem tudtam volna, ha föl nem vetődöm a városba. Városon jó lakni, mert az ember megszeretheti benne a faluját. A rónát is jobban látja az ember, ha hegyre kerül. Az életet is jobban látja az ember, ha egy csomó esztendő van már a lába alatt.

De hát mi az a falu lelke? A faluban ahány az ember, annyi a gondolkozása, a természete. Amint két egyforma arc nincs a világon, úgy két egyforma lélek sincsen. Szőts Ádám például békés ember, a kakasok harcát sem nézheti az udvaron, káromkodni csak ebadtával szokott, és ha valaki azt mondja neki: - Nem igaz! - ő azt feleli rá: - Legyen úgy.

Már az öccse, az István, egészen fordítottja. Nincs nap anélkül, hogy valakire ne haragudnék. Szeret a háborúról beszélni, s olykor verekedik is a kocsmában. Riba Péter mindig a masinákkal foglalkozik. Kanászkorában kifaragta fából a cséplőgépet. Most megél abból, hogy órákat javít. Ollik Jánosnak mindig a házépítésen jár az esze. Jordán Pál pedig mint jeles vadász ismeretes, noha puskája nincsen. Ha disznóölés van a faluban, a Nagy János tudománya nélkül nem eshetik az meg, s ha valakinek elvész a libája, üstje vagy malaca, haladéktalanul a Vida Imre portájára mennek azért a kisbíróval, s rendesen meg is találják valahol a kertben elföldelve, vagy a boglyában elrejtve. A legszebb nótákat Varga Imre tudja, de már éneklés dolgában Bazsó Eszti áll az első helyen. Szóval ahány ember, annyiféle észjárás, annyiféle hajlandóság, annyiféle egyéniség.

És mégis van a falu sok emberében valami közös, valami sajátságosan közös gondolkozás és érezés.

Végigmegy például a falun két úri ember. Az egyiknek a fején pörgekalap van, a másiknak a fején cilinder. A pörgekalapot nyugodtan nézi a falu. Azon a szemek megpihennek. Azonban a cilinder nyugtalanságot kelt. Nem tetszik. Hogy miért nem tetszik, azt nem tudom. Talán azért, hogy magas? Nem. Hiszen a téli báránybőr-süvegek is vannak olyan magasak, és azok tetszenek. Egy még magasabb süvegben megjelenő ázsiai ember általános jó hangulatot keltene. Azt mondanák rá:

- Szép, derék ember.

Pedig Ázsia messze van. Ellenben Budapest itt van az országban, és a cilinderkalap évenkint egyszer-kétszer végigvillog a falun. Mégis örökké szokatlan, idegen, csúnya nekünk. Egyetlenegy ember sincs a faluban, akiben a cilinder látása kellemes érzést keltene. Nem belőlünk való lélek, aki kitalálta, sem az, aki gyönyörködik benne.

Éppígy vagyunk a frakkal és a kockás ruhákkal is. A falunak mindezek nem szépek. Pedig szeretjük a tarkát. Az asszonyaink szíve fölrepes egy-egy virító színű, virágos selyemkendő láttára. A kapuinkat és ablakfáinkat cifrára faragjuk és festjük, de ha bevezetnek bennünket egy XV. Lajos korabeli szalonba, ott mégis idegenül tekintünk széjjel. A Lédák, Ámorok és amorettek nem a mi képzelmi világunkból valók. Nem örülünk nekik. A mi képeink a természetből valók. Még ott is válogatunk. Azokat a virágokat szeretjük, amelyeknek több a virága, mint a levele. Ilyenek tetszenek nekünk a ládákon, a kendőkön, a kapukon és mindenütt, ahova ékesség való. A leányaink is tulipánok, rózsák, liliomok meg pünkösdi rózsák.

A legfőbb színünk mégis a fehér. Ez komoly szín, ünnepies. Hogy már Árpád apánk idejében is fejérszemélyek voltak a lányok, azt nálunk a pap sem tudja, de azért még azt is elhinnénk, ha mondaná valaki, hogy az ősi pogány szertartásainknál fehérbe öltözötten jelentek meg a leányok, és innen van, hogy ma is olyan áhítatszerű komolyság fog el bennünket, mikor a fehér ruhás leánycsoportba gyönyörködünk.

Mi a városi divatokat, a tüled-állót, hozzádállót, puffos ruhákat csak mint furcsaságokat látjuk olykor-olykor. De ezek a ruhák a mi szemeinket nem gerjesztik örömre.

Nem is az igazi szép van azokban a divatokban. Az igazi szép nem változik. Azok pedig változnak. Nálunk megvan az igazi szép, de nem is változik. A divatunkat apáink hagyták ránk, mint ahogy rájuk hagyták az apák apái, mi pedig hagyjuk a fiainkra és leányainkra.

Így vagyunk az észbeli dolgokkal is.

A papunk például elmondta egyszer, hogy kilencszáz esztendő óta folyton diákul folyik az istentisztelet.

A diák szavakat hallgatjuk is egész életünkön át és úgy rövidesen tanuljuk az iskolában is, de kilencszáz esztendő óta tanulván sem tudunk annyit belőle, hogy mit mond a papunk akkor, mikor azt mondja:

- Dominus vobiscum.

Nem ragad ránk. Idegen. A falu lelke lerázza magáról az idegen szellemet, mint a hattyú a vízgyöngyöket.

Éppilyen ránk-kenhetetlen valami a német nyelv is. Fehér hajú apáink nyelvét nem tudta németre hajlítani a Bach-korszak erőszakossága, s a falunkból bakancsba fűzött katonák is hiába iskoláznak három esztendőket az osztrák-német kaszárnyákban, olyan német nyelvtudományt hoznak haza, hogy ha abból kellene újraszerkeszteni a Goethe nyelvét, hát jobban hasonlítana az a szanszkrithoz, mint a némethez.

A falu lelke lerázza magáról a német nyelvet is.

Pedig máskülönben milyen tanulékonyak vagyunk. Egyetlen hallás után elmondunk egy hat nyomtatott ívre terjedő mesét vagy történelmi eseményt, ha a mi eszünk járásának és szívünk dobogásának tetsző az, vagy megtanulunk egy hallásra egy nyolcsoros verset, ha a mi nyelvünkön írták. Próbálja ezt velünk csinálni a Tudományos Akadémiának akármelyik tagja.

Csak azt az egyet röstelljük, hogy káromkodni is tudunk, és hogy ezt gyakorolnunk is muszáj.

Hogy miért nem lehetünk meg enélkül, azt nem tudjuk, de hogy a legájtatosabb ember gyónásában is benne van mindig a "káromkodtam", az bizonyos.

Pedig nagy baj a káromkodás, mert pokolra kerülhet miatta az ember. A papunk mondja, hogy kilencszáz esztendő óta inti a falu lelkét a keresztény egyház, hogy hagyja el a káromkodást, mégis járja mindig az ördögadta, kutyateremtette s a tüzes istennyila. Hát mi az a nyíl? Nem tudjuk. A keresztény biblia Istene lenyilazott talán valamikor az égből? Nem, soha. Hát honnan került ez a szó a mi szótárunkba? Nem tudjuk. Apánk hallotta nagyapánktól; nagyapánk hallotta apjától. Az is hallotta valahonnan, de az már nem felelhet, mert por. Hát a rettenetes fene micsoda ősalak lehetett, hogy annyit emlegetjük? A szomszéd nemzetek nyelvében nyoma sincs e szónak. A szent István vallása sem ismeri. De azért van. Az értelme már homályos, de mindig erőt jelentő. Azt mondjuk: fene markos legény, fenegyerek, s amire haragszunk, megetetjük vele.

Vannak ilyen rejtelmes, felbonthatatlan szavaink, amiket már magyarázni nem tudunk. Ilyen furcsa fogalom például a táltos is. Hát mi az a táltos? A szárnyas lovat is így nevezzük, meg azt a gyereket is, aki fogakkal születik. A szárnyas ló már csak a mesékben röpdös, de a táltosgyerek, az valóság. Az, ha felnövekedik, jövendölni tud majd. Miért? Honnan van ez a hitünk? A tudósok könyvéből? Nem. A keresztény vallásból? Nem. Hát hol van meg a táltos szó? A németben? Ott nincs. A latinban? Ott sincsen. Talán más európai nyelvben? Egyikben sincsen. Hát honnan tudjuk?

Éppígy vagyunk a boszorkánnyal is. Ennek a szónak az eredetét is hiába keressük. Hogy a bűbájos mesterségeket gyakorló perzsa papoknak a neve buzur-kán, mi azt nem tudjuk, sőt a perzsákat is hiába emlegetné valaki előttünk. De azért mi hisszük, hogy vannak boszorkányok, s remegünk tőlük, s az irántuk való félelmünket sem a könyves királyok parancsa, sem a keresztény égi malaszt, sem a M. K. Természettud. Társulat el nem oszlatja bennünk soha.

Azt sem tudja nálunk senki, hogy a perzsa fekete-papok mint karaboncok ismeretesek a Keleten, de azért ha véletlenül egy toprongyos ember betoppan a faluba és aludttejet kér valahol, szíves készséggel adunk neki, mert valószínű, hogy az a garabonciás, aki förgeteget idéz elő, ha megharagszik.

Benne van-e ez a garabonciás más náció nyelvében is? Nincs. Benne van talán a vallásban? Nincs. Jár Európának más országában is? Nem jár.

Csak a falu lelkében vannak ezek a hitek. Hát honnan van a mi falunk lelke?

Hogyan van az is, hogy ma is valami áhítatszerű, szent érzéssel mélázunk bele a szabad ég alatt lobogó tűz lángjaiba? Semmiféle más európai nép nem szereti úgy a szabad ég tüzét, mint mi. Nyáron is tüzet rakunk a mezőn, a berekben, az erdőszélen, s körülüljük hárman-négyen, s belebámulunk órák hosszáig szótalanul az elképzelődésnek valami megmagyarázhatatlan sajátosságával. Bennünk van, hogy ez kell nekünk, s bár soha meg nem történt, hogy a templomunk közepén tűzrakás égett volna, de ha ilyet gyújtanának a pap parancsára az oltár előtt, meg vagyok arról győződve, hogy a falu népe áhítatos komolysággal guggolná azt körül, bele tudná illeszteni rögtön a vallási érzelmeibe, s nem találná olyan furcsának, mint például azt, hogy a báró a templomban üvegkarikát tesz az egyik szemére, és úgy rázza a fél lábát a prédikáció alatt, mint a köszörűs.

Hát azt ugyan hol tanulta Bozsók Julcsa, hogy egy holdas-nyári éjjelen elkiáltja magát az udvaron:

Új hód: új király,
Tégöd köszöntelek.

Bizony nem a katekizmusból. Valószínűbb, hogy a finn Kalevalából vette, ahol az egyik verssor - Terve kun, terve kuningás - azt teszi, amit ő kiabált.

Már aztán, hogy ő mikor járt Finnországban, azt nem kérdeztem tőle. Mert ez a rejtelmes értelmű kiabálás nem tűnt fel nekem és senki másnak a faluban. Egyszerre tudtuk, hogy szegénynek a foga fáj. Ellenben ha azt kiabálta volna:

Hová levél óh szűmnek bájkoránya?
Szállj enyhe hitkéz lelkem bánatára! -

ez nyugtalanná tett volna bennünket, mert ez már idegen valami, ezek a sorok nem a mi lelkünk mezejéről valók.

Érthető ebből, hogy a mi jeles budapesti poétáink könyve is valami érthetetlen unalmasság a faluban. Nem a mi kalamárisunkból írták azokat. Bárcsak abból írnának. Mert szeretjük mi a poézist. Az észbeli dolgok hidegen hagynak bennünket. Azok eltávozások a föld szépségeitől. De a dalféle dolgokat szeretjük hallgatni, mert azok hozzáhajlítanak bennünket a természet kebeléhez.

A mi életünk az érzések élete, és nem az okoskodások élete. Kantok és Hegelek nem teremnek a mi földünkön, de terem Petőfi, aki dalol, és terem Jókai, aki mesél.

Közömbösen hallgatjuk azonban az olyan írót, aki azt beszéli, hogy a murányi erdőben Diána istennő csörtet az avarban; nimfák fürödnek patakjainkban, és faunok kergetőznek a ligeteinkben. Ellenben érdeklődéssel fülelünk, ha arról beszél, hogy az erdőben egy ezeresztendős ember lakik; a patakban egy kísértet mossa a fehérneműt, s a berekben egy fehér ló jelenik meg olykor, holdvilágos éjszakákon, és eltűnik, ha az ember hozzája közeledik.

Az erdőt még szeretjük, de a hegyekről nem énekelünk. A rónaság azonban benne van a dalainkban. Hej, az kedves nekünk! Miért? Nem tudjuk.

Eszembe jut, hányan megírták már, hogy micsoda különös dolog az, hogy a bölcs állapotba törekvő hindu órákig képes mozdulatlanul bámulni a Buddha köldökére, miközben a nirvána csöndes örömébe süllyed. Mit bámuljam én azt a rongyos hindu bölcset, mikor itt van az én derék parasztjuhászom, aki a botjára támaszkodva, szobor gyanánt áll a végtelenségbe belekéklő síkság közepén és órákig nézi a távolnak semmijét. Mit néz? Azt, amit a hindu. Miért néz? Azért, amiért a hindu. Jólesik ez neki. Benne van a természetében. Nem tűnik ez fel senkinek. Mert ez rendjén való, szép időtöltés.

Nem kedvesebb, bölcsebb ember-e ez nekünk, mint az a hindu, aki mással vakartatja a hátát, s ahelyett, hogy megbölcsesednék, megbutul.

Az efféle csöndes merengés benne van a falu férfi-embereinek természetében. A városi ember mindig siet, fut, kapkod, nyugtalankodik. A falusi ember azonban, hacsak a háza nem ég, mindig nyugodt és komoly. Még az sem keveri fel a bosszúságunkat, hogy a komédiások néha kicsúfolnak bennünket a népszínműveknek nevezett színdarabokban. Azok csak paródiái a mi életünknek. A ruhák, amik ott mozognak, a parasztjaink ruhái ugyan, de a szavak, amiket ott beszélnek, nem a parasztjaink esze-járásából valók. Persze a városi ember nem tudja ezt. "Ez a falu" - azt mondja -, s ha négy-öt ilyen darabot végignézett, azt hiszi, ismeri a népéletet. Pedig bizony mondom, nem ismer egyebet, mint a népszínház ruhatárát.
*
BÚCSÚ

Fütyülnek már nekem!

Itthagyom az Alföld királynőjét. Itthagyok az életemből három csöndes évet; három csöndes évnek kedves emlékeit.

Mikor ezelőtt három esztendővel berobogott velem a rókusi vonat, legjobban az lepett meg, hogy sok volt a paprika a házakon. Ma, hogy az alsóvárosi vonat kirobog velem, nem annyira a sok paprikát bámulom a házakon, mint inkább a sok adósságot.

De ezt csak jóra lehet magyarázni, mert ahol sok az adósság, ott sok a hitel, s a hitel mindig a jobb jövő előlege.

Nem sajnálom ezt a három évet, amely Szeged porához tapasztja a lelkemet. Pedig akárki elhiheti, hogy nem gazdagodtam meg Szegeden.

De örülök, hogy megismertem a magyarságnak ezt az ősi fészkét, ahol még az ősmagyarok ajkával beszélve, istennyilának nevezik a villámot s életnek a gabonát; ahol még el lehet felejteni a német nyelvet, és ahol még meg lehet tanulni a hazaszeretetet.

Szellemi tekintetekben sokra vittem Szegeden. Tagja voltam a Próféta asztalának. És itt Szegeden jöttem rá, hogy a legnagyobb földi jó nem az elmélkedő filozófia, sem a vagyon, sem a holdvilágos szerelem, hanem egy-egy pénteki halpaprikás a Bálónál.

Különben elég zajtalanul éltem. Sokan észre sem vették, hogy létezem, sőt ha meg is jelentem itt-ott mint hírlapíró, inkább úgy tűntem föl, mint az a bizonyos Péter, aki az árnyékát keresi.

Pedig nekem is voltak céljaim és vágyaim.

Nincs is okom ezeket tovább titkolni.

Főcélom volt, hogy bejussak a szegedi Dugonits Társaságba. A szerkesztőm három esztendő óta kecsegtet ezzel, most már nem bízhatom benne tovább, mert látom, hogy ő maga sem tud oda bejutni. A legnagyobb vágyam pedig az volt, hogy Reizner Jánostól legalább egyszer halljak tudományos véleményt valami régiség felől. Reizner szfinx. S a szfinxek megszólalását bevárni egy emberélet nem elég.

Azonban önkénytelenül is fölmerül a komoly, jóindulatú kérdés:

- Miért megy el?

Nem maradhatok tovább, uraim!

Azon rövid három év alatt, míg itt voltam, kétszer csuktak be Gajári helyett az államfogházba.

Gajári nem pihen.

Én többször nem pihenhetek.

De ha Gajári tagadná, hogy helyette ragadoz be engem a bekötött szemű Igazság, ám legyen igaz az ő szava.

Elmegyek azért, mert az a sorsom, ami a színészé.

A hírlapíró is komédiás: a betű komédiása. A mi művészetünk is csak napi-művészet. A játékainkat mindennap újrakezdjük, s ha néha egy-egy alakításunknak gyorsan halványuló emléke túl marad fönn a huszonnégy órán, az a mi büszkeségünk, dicsőségünk.

Nekünk is van súgónk: néha idegen, néha álorcás Mefisztó, néha a saját szívünk.

Minden hírlapíró nem lehet az igazságnak apostola. Egy szerkesztőségben elég egy belőle. A többi csak színész; a betűnek becsületes, ambiciózus színésze.

Vándorlunk mi is. Igyekszünk sok becsületet és kevés adósságot hagyni hátra. Néha ez fordítva sikerül. De azért a világ kereke nem zökken, mint a lóvonatúé.

Megyek hát egy várossal tovább.

Az Arad-Csanád-i vonatnak ma több gőzre van szüksége, mint máskor, mert nehéz szívet visz.

De nem érzékenykedem. "Minden úgy van jól, amint van" - súgja elválhatatlan-hű barátom és útitársam, Mummery Róbert a fülembe.

Még egyszer intek a kalapommal, még egyszer a zsebkendőmmel... És most úgy érzem magamat, mintha a saját temetésemre utaznám.
*
A TIHANYI-GYEREKEK

A fiamat én sem vesszővel, sem nehéz szavakkal nem nevelem. Hajlik ez mégis, úgy, amint én akarom.

Ezt főképpen a Tihanyi-gyerekeknek köszönhetem: a Jancsinak, meg a Pistának. Ezek éppannyi idősek, mint a fiam. Ikrek. De milyen különbség van a kettő között, az ember nem győzi éveken át csodálni.

A Tihanyi Jancsi a világ legtökéletesebb gyereke. Ami dicséret gyerekre mondható, azt ő mind megérdemli. Az iskolában első, a kívánságokban utolsó. Reggel, amint felnyitotta a szemét, kipattan az ágyból és mosdik, mint a réce. Hogy őt mosdassák vagy öltöztessék, az kellene csak. Azt mondaná rá:

- Micsoda anyámasszony-katonájának néztek engem! Huszár leszek én, ha megnövök, nem madárijesztő.

Gondosan megnézi, hogy nincs-e por a kabátján. Ha csak egy szem van is: hol a kefe? A Jancsi bizony nem visz ki port az utcára. A könyveit gondosan elrakva megy az iskolába. Útközben, ha képeslapokat lát a boltajtókon, nem bámészkodik az előtt. Ha kispajtással találkozik, nem rúgja azt meg, és nem üti ki a kalapot a fejéből. Az iskolában, ha senki se tudja a leckét, ő bizonyosan tudja, és ha emiatt mindenkit becsuknak, ő egymaga hazamehet.

Bezzeg a Pista egészen más gyerek. Azt reggel mindig úgy kell kihúzni az ágyból, mint a kenyeret a kemencéből. Mosdani maga nem tud, s valahányszor mosdatják, úgy bőg, mint a boci.

A könyveit a székek alatt meg a konyhában szedi össze. A táskája szíja rendesen el van szakadva. A feje olyan borzas volna, mint a pemet, ha a cseléd egyszer elfelejtené rendbeszedni; port meg elvinne ő egy kosárra valót is a kabátján, sőt, ha gyaluforgácsot akasztanának a hátára, azt sem venné észre. A kabátja különben soha sincs begombolva. A kalapját a tarkóján viseli. Ha csizma van a lábán, annak kilefeg mind a négy füle, ha pedig cipő van a lábán, az egyik cipőfűzője rendesen ki van oldozódva, és ő meg nem köti, míg csak fel nem bukik.

Az utcán többször néz hátra, mint előre. A kis pajtásaival mindig hajba kap. Azok aztán a minap úgy megütötték az orrát, hogy ma is félreáll. Az iskolában, akárhányan vannak, mindig ő a legutolsó. Ha a leckét mind tudja is, ő bizonyos, hogy nem tudja. Az irkája tele van malaccal, a kis könyve meg ötössel. Szóval olyan gyerek, akihez hasonlítani hátborzongató gondolat.

Én rendesen találkozom mindennap mind a két gyerekkel. A Jancsi köszön is szépen, de a Pista úgy néz rám, mintha görögdinnye volna a nyakán, fej helyett. Néha náluk is ebédelek. És így van az, hogy a két gyerek itthon gyakran eszembe jut.

Ha az én fiam például bekormozza magát, rögtön elmondom az öreganyjának, hogy a Jancsival találkoztam az utcán. Kezet is fogtam vele, és anélkül, hogy ő észrevette volna, megnéztem a kezeit, hogy nem tintásak-e az ujjai. Dehogy voltak tintásak. A Jancsi, ha be is tintázza az ujjait, megmossa azonnal. Megesik néha, hogy a tinta nem akar lemenni. Ilyenkor a Jancsi egy óra hosszáig is mosogatja az ujjait a szappannal, és azt mondogatja:

- Csak azért is!

Aztán olyan a keze, mint az angyaloké a mennyországban.

Mindezt úgy mondom el, hogy a fiam kezére rá se nézek. Véletlenül jutott eszembe az egész.

A fiam térül-fordul. Kis idő múltán mutatja a kezét, hogy olyan-e az, mint a Jancsié. Persze hogy olyan, éppen olyan.

A havi értesítőben rendesen hoz a fiam kitűnőt is, meg ötöst is. Egy ideig a számolásból kapta az ötöst. Akkor elmondtam, hogy a Jancsinak kitűnője van mindig a számolásból. Bizony nem azért, mintha okosabb fejű gyerek volna a többinél, hanem mert fűtől-fától kérdezi, melyik számnak mennyi a harmadrésze. Egy hónap múlva már elégségese volt a fiamnak a számolásból, ma pedig jelese van. Az igaz, hogy majd megőszült az egész ház a kérdezgetéseitől.

A Jancsi emlegetését komoly arccal hallgatja a gyerek, és utána gondolkozóba esik, de bezzeg örül akkor, ha a Pistáról beszélek. Ezt már mind neki mondom.

Mikor látom, hogy figyelmesen tisztázza az írásait, egy-két szóval említést teszek a Pistáról.

Láttam a Pistát, mondom neki. Náluk voltam. Éppen ő is tisztázott. Tintás volt a keze könyékig. A papirosán meg annyi volt a malac, hogy Kőbányán sincs több. Aztán, mikor mondtam neki, hogy a tollba nem kell annyi tintát venni, hát beletörülte a tollat a hajába.

A gyerek persze nagyokat kacag ezen. Micsoda öröm, hogy ő különb gyerek, mint a Pista. Ír tovább vigyázva, boldog önérzettel.

Néha meg elmondom, hogyan lődörgött az utcán a Pista. Sehol a sarat el nem kerülte. Föl is fröccsent az egyszer a nyakáig. Megállott minden kirakatnál és észre se vette, hogy eltéved. A piacra jutott, ott rábámészkodott egy vörös szakállú emberre, aki az ölében galambokat vitt. Egyszer csak jött egy kocsi. A Pista szaladt, de szokása szerint nem nézett előre, hanem mindig hátra, így aztán belefutamodott egy tejes kofának a fazekai közé. No, volt haddelhadd! A kofa kiabált, hogy fizesse meg a Pista a kárát. Persze a Pistának nem volt csak egy krajcárja, azt is elvesztette már régen. Hát átadták a Pistát a rendőrnek. Hogy aztán az mit csinált vele, ma se lehet tudni. Bizonyosan bezárták valami sötét pincébe.

De hány ilyen bolond esetét tudom én a Pistának. Hányszor kitörött keze-lába, mikor a lépcső karfájáról leesett, mikor a lóvonatú, a villamos, a bérkocsi, az omnibusz elgázolta. Egyszer gumipuskával a szemét lőtték ki. Egyszer eltévedt, és Soroksárról hozták haza. Egyszer belelökték a városligeti tóba. Egyszer meg, hogy a sintért kísérte, őt fogták meg a dróttal egy kutya helyett.

Mindezek részletesen és színesen elmondott történetek. A fiam elhallgatná napestig. Hol nevet a Pistán, hol pedig nagyokat csudálkozik.

Hát így szerepel ez a két gyerek minálunk. A Jancsi a büntetés. A Pista a jutalom. Ha kívülem nem is ismeri senki ezt a két gyereket, azért élő gyerekek ezek. A fiamnak a lelke van bennük: a fénye meg az árnyéka: s ezt tükrözik vissza az én elmondásaimban, anélkül, hogy ő észrevenné.

Egyszer azt találtam kérdezni a fiamtól, hogy nem kívánna-e a Tihanyi-gyerekekkel megismerkedni?

- Dehogynem.

- Szeretnél velük játszani?

- Szeretnék.

- Melyikkel szeretnél jobban játszani?

Minden gondolkozás nélkül ráfelelte:

- A Pistával.
*
A TÜKÖRKÉP

Azt hiszem, minden becsületes ember hozzá van ahhoz szokva, hogy a saját képét lássa a tükörben.

Az ember lassankint meg is szokhatja ezt éppúgy, mint a járást, anélkül, hogy a lábaira gondolna, vagy mint a beszélést, anélkül, hogy a nyelvére gondolna.

Hát én is megszoktam, hogy egy fiatal, vidám, fekete szemű, hegyes bajuszú arcot lássak a tükörben. Olyan bizonyosra vettem, hogy száz forintot tettem volna ezer ellen minden gondolkozás nélkül.

Életemben kétszer hallottam, hogy szép ember vagyok. Egyszer a feleségem mondta, de nem szó szerint való értelemben; másodszor egy jó barátom, aki ezen nyilatkozata után öt forintot kért tőlem kölcsön. Azt azonban már többször hallottam, hogy szebb is lehetnék, de legtöbbször semmit sem hallottam, mikor erről beszéltek.

Sajátságos, hogy nekem az arcom mindig tetszett. Valahányszor tükörbe néztem, mindig rokonszenves, barátságos pillantással találkoztam, sőt néha úgy tetszett nekem, hogy a tükörben tisztelt ifjú férfiú arca határozottan megnyerő, szeretetreméltó és impozáns.

Ő volt a legkedvesebb barátom.

Sokszor volt okom arra, hogy üdvözöljem, és szerencsét kívánjak neki. Ő ilyenkor őszinte melegséggel bólogatott, és mosoly röppent át az ajkain. Máskor meg arra is volt okom, hogy komolyan felcímezzem egy szürke állat tulajdonnevével, sőt nem ritkán a családi nevével is.

Ilyenkor kissé elváltozott az arca. A szemei szétnyíltak, s a címeket ugyanazon pillanatban visszamondta. Mást megöklöztem volna talán ezért, de rá nem tudtam haragudni, sőt alig egy másodperc múlva barátságosan mosolygott rám a tükörből, s én is akaratlanul mosolyogtam.

Láttam néhányszor szomorúnak is. Ilyenkor az arca meg volt sápadva. A szemein sötét árnyék lebegett. Alig lehetett nézni őt könnyezés nélkül. Mondtam is neki néha: szegény fiú! Ő búsan integetett a fejével, mély részvéttel tekintett rám és minden mosolygás nélkül fordult el a könyveim felé.

Ismerem őt gyermekkorom óta. Emlékszem a kis bolondos arcára, mikor alig hétéves volt. Egyszer a kisöcsémnek meghúztam a haját. A kisöcsém sírt. Nekem azt mondták, rossz testvér vagyok. Akkor aztán én is sírtam. Beosontam a belső szobába, és ott pityeregtem a kisasztal előtt. Egyszer, amint felpillantok, látom, hogy egy hozzám hasonló gyerek szintén pityereg a tükörben. A könnyei az arcán csillogva peregtek végig. A szemei búsak voltak. Attól a pillanattól kezdve meleg rokonszenvet éreztem iránta.

Azután láttam őt fokozatosan felnőni, kifejlődni. Az arca rendesen derült volt, figurás, bolondos. Időnkint büszkén ünnepelt az új nyakkendők fölött.

De legjobban akkor érdekelt, mikor a bajusza első pihéi megjelentek az orra alatt. Akkor órákig tudtam ülni előtte, s mulattam azon, hogy milyen arcvonogatásokkal igyekszik két-három szál bajuszt hegyesre kihúzni. Ez iránt különben akkortájt egy Mariska nevű fiatal hajadon is fokozatos érdeklődést mutatott.

Egyszer aztán légymadár helyett agyoncsaptam a tükrömet.

Sok-sok idő elmúlt azóta. Tükör helyett apró lurkók jelentek meg egyenkint a házban, s valamennyien a tükörképnek kicsinyített vonásaival. A legidősebb fiú pláne, valahányszor meghúzza a kishúga haját s én komoly szavakkal ecsetelem a sötét utat, mely a hajhúzástól az akasztófáig vezet, mindannyiszor sírva fakad, s én ugyanazt a régi kedves gyerekarcot látom magam előtt, amely velem sírt egykor az anyám tükrében.

A minap, hogyan-hogyan nem, mégis vettem egy tükröt. Az ember hiú lesz vénségére, mint Salamon király. Ámbátor én nem egyenes hiúságból vettem. Az egyletünk parancsolt rám, hogy adjam be a közös albumba a fotográfiámat. Nekem pedig nincs fotográfiám. A fényképészhez kell mennem. Hát mielőtt erre a könnyelmű lépésre elhatároztam magamat, vettem egy tükröt.

Kíváncsi voltam a régi jó cimborámra, arra a fiatal, vidám, fekete szemű, hegyes bajuszú úriemberre.

Hát amint nagymohón belekukkantok, nem csekély meglepetésemre, egy merőben idegen arcot látok magam előtt. Megsoványodott, nagy bajuszú, komoly tekintetű férfi volt ez. A szemöldöke között két mély ránc, s az arcán kétoldalt, a mosolygás barázdáiban ott lappang a búskomorság.

Ez nem én vagyok. A tükör nem jó. Én édes Istenem, hogyan változik minden a világon! Mennyivel jobbak voltak még a tükrök is az én fiatal koromban!

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : A NÉVTELEN ZSE  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 370
  • e Hét: 12572
  • e Hónap: 57644
  • e Év: 1998924
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.