Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-08 11:34:02, kedd
 
  Gárdonyi Géza
TANÍTÓK MIATYÁNKJA



HELYZETÜNK A TÁRSADALOMBAN

1

E cím alatt a Néptanítók Naptárá-ban egy cikket tettem közzé, mely társadalmi helyzetünket röviden bírálta.

Miután lapunk egyik főcélja a tanító társadalmi helyzetének emelésén munkálkodni, szükségesnek láttuk e tárgynak részletesebb megbeszélését.

Hol állunk? - Honnan e helyzet? - Miképp segíthetünk magunkon? - Ezek a kérdések, melyekre felelünk.

"Ráutalva a köznép által nyújtott kenyérre, szenvedve a tömérdek hivatalos feljebbvaló pressziója alatt, lenézve az úgynevezett bonne société által, - ez a mi helyzetünk a társadalomban."

Azt hiszem, e szavak igazságát egy néptanító sem fogja kétségbe vonni.

Mert vajon nem a nép "fogadja"-e a tanítót? - mint fogadja a kanászt, a csőszt, a baktert és más embereket, kik a község érdekeit gondozzák.

Hiába protestálsz e kifejezés: "tanítót fogadunk" - ellen, a köznép mindig így beszél, s mennyire lealacsonyító e kifejezés, mennyire magába foglalja a népnek azon hitét, hogy a "tanító a nép uralma alatt áll" - azt mindenki érezheti.

A köznép nehezen halad.

Néhány évtizeddel mindig hátrább van.

A kor újításai későn érkeznek hozzá, s minden újítás olyan szellemi gombóc a köznépnek, melyet értelme nagyon nehezen tud megemészteni.

A nép még most sem tudja levetni magáról azt a rongyos szűrt: a 48-as évek előtti tanügyi viszonyok emlékét, még mindig azt hiszi, hogy a tanító fogadható és elbocsátható, kény és kedv szerint.

Mi rögzíti úgy meg a népben e balhitet?

Az, hogy ő fizeti a tanítót.

Midőn pénzt ád neki, azt mondja: én fizetem.

Midőn gabonát ád, azt mondja: én adok neki kenyeret.

Midőn iskolába adja gyermekét, így gondolkozik: én tartalak, tehát szolgám vagy, szolgálj meg érte.

Ez nem maradhat így.

A tanítót nem szabad a nép által közvetlen díjazni.

Fizesse a nép az adóba e pénzt kultúradó vagy más címen, s nyerje a tanító az adóhivatalokból fizetését.

Ez oly változás lenne, mely a miniszter úrnak csak egy tollvonásába kerül s az a tollvonás sok könnyet szárítana fel, s nagyot lendítene a népművelés ügyén.

Megmondom, miért.

Míg a tanító a néptől kapja fizetését, addig a nép bizonyos fölényt gyakorol rajta.

A tanítónak a zsákot kell tartani, s a zsákba a nép tölt. Ha ez nem is áll szó szerint, a valója mégiscsak ez.

És ez nem megalázás, hanem meggyalázása a tanító-tekintélynek.

Hányszor halljuk, midőn a parasztnak nem tetszik a tanító valamely eljárása, azt kiabálja végig az utcán: "Én tartom, mégis így tesz, úgy tesz."

Pedig az ilyen helyeken ugyan keservesen tudja megkapni fizetését a tanító.

Ismerünk helyeket, ahol fele fizetését sem kapja meg a tanító, pedig ha a hátralékos gabonát be tudná hajtani, olyan úr lenne belőle, mint egy kerületi iskolalátogató.

Ha az adóhivatal fizet bennünket, a tanító állami hivatalnokká válik, s mint ilyen kellő tekintély birtokában van, a paraszt respektálja, s nem veti szemére a kenyeret; a fizetés rendesen befolyik s a nyomor megszűnik; ha kevés is a fizetés, be lehet osztani napról-napra, mert pontosan kapja.

S végül minden baj, minden megalázás, mely a nép által való fizetéshez van kötve, eltűnik, mint az árnyék.

Milyen baj az például, ha szűk termés van? - A tanítónak éppúgy felkopik az álla, mint a többinek. Míg, ha az adóhivatalból kapja fizetését, akkor meg sem érzi.

Vagy tűzvész pusztítja el a községet. A tanító éppoly nyomorra jut, mint a többiek. Azt csak nem gondolja senki, hogy a minisztérium által engedélyeztetni szokott húsz-harminc forint segít a bajon!

A múlt nyáron egy falusi kollegámnak minden termését elverte a jég. A szerencsétlen nem biztosította termését, hiszen nagy szüksége volt arra az egypár forintra. Tönkre lett téve. Folyamodott. A minisztérium adott neki harminc forintot, a káptalan öt forintot. Az ő kára több volt háromszáz forintnál, mert a huszonöt forint párbér és tandíjpénzen kívül minden jövedelmét a földekből nyerte.

Az ilyen bajok tehát nem fordulnának elő, ha a tanítók az adóhivatalokból nyernék díjazásukat.

Továbbá tekintettel arra, hogy a tanító némely helyeken, kivált ott, ahol a javadalmazás földek által történik, aránytalanul nagy adót fizet, - ezen adót, tekintettel a tanító hivatalára, le kellene szállítani.

Falusi tanítóságom ötszáz forint körül jövedelmezett. Minden évben ki kellett adóba fizetnem ötven-hatvan forintot. Miért! Mert nekem is a földekből kellett húznom fizetésemet, és a földadó iszonyú nagy! Aztán akármilyen rossz termés volt, az adócédulák mindig bővebb számokat termettek. Mikor olvastam, önkénytelenül is felháborodva kérdem: kit üssek!

Úgyis silányan vagyunk díjazva, és a legterhesebb adónem nyomja vállainkat.

Újabb időkben sokat emlegették, hogy a tanítók fizetését emelni kell. De hát az a fizetésemelés olyan szó, melynek farkához oda van kötve a majd is.

Ne emeljétek még most a fizetésünket, hanem szállítsátok le a terheket, szüntessétek be a nép által való fizetést, hozzatok rendeletet, hogy a tanítóság ne fizessen földadót, és emeltek anyagi helyzetünkön akkorát, hogy megkönnyebbülten lélegzik fel az országban minden néptanító.

2

Pedagógiai lapjaink és a vezérférfiak évek óta trombitálják a füleinkbe, hogy képezzük magunkat, haladjunk a haladó korral stb.

Mások bűnül vetik a szemünkre, hogy maradunk, nem igyekszünk, szorgalmunk nincsen, tevékenységünk lanyha, a lelkesülés pályánk és a tanügy iránt hiányzik belőlünk.

Megálljatok csak, jó urak.

Ha vádoltok bennünket, van ám nekünk mentségünk, mégpedig oly alapos, hogy vádjaitokat elháríthatjuk vele.

Midőn a képzőintézetnek hátat fordítunk, "keblünk ezer reménnyel van tele". Hogyne! Hiszen előttünk az élet, előttünk a munkatér, hol vár reánk a sok babér.

Az ám! - eleinte az egészet várjuk, utóbb az első három betűjét is megköszönjük nagyalázatosan.

Eleinte azt hisszük, tisztán tudományos pályára léptünk; utóbb belátjuk, hogy ez a tudomány nem hozza meg az asztalunkra a kenyeret, s míg agyunk a pedagógiával foglalkozik, kezünknek valamely más kenyérkereset után kell nyúlni.

Időnk tehát teljesen el van foglalva.

De ki is kívánhatja egy családos néptanítótól, hogy megélhetését kockáztassa a tudományért!

Nagyobb gondok foglalják el az embert, midőn leányait látja maga előtt, akiknek hozománya még nincs rendben, vagy fiait, akiket különbekké akar nevelni magánál.

De vannak egyedül álló vagy állami költségen élő néptanítók is, kiket nem terhelnek annyira a mellékes gondok, ezeknek több idejük volna az önképzésre.

Az ám, de miként elégítsék ki ezen nemes vágyukat, midőn nem juthatnak könyvekhez; fizetésük nem elég arra, hogy a pedagógiai irodalom termékeit beszerezzék.

A kormány tud százezreket áldozni a múzeumra, hogy az idegenek azt mondhassák: aujnye! És tud áldozni ezreket az operaházra, milliókat egy új, a mostaninál cifrább képviselőházra, de, ami ezeknél szükségesebb: a néptanítók képzésére nem tud áldozni.

Vagy nem lenne szükségesebb, a hazára nézve hasznosabb, ha a kormány az ilyen kiadásoknak csak huszadrészéből is néptanítókat képző, nevelésügyet felvirágoztató irodalmi műveket nyomatna, és azt szétosztaná a szorgalmasabb néptanítók között?

Hiszen magam is ismertem oly tudomány-szomjas néptanítókat, akik ünnepet éreztek, ha bármily tudományos munkát keríthettek a kezükhöz.

Hogyan kívánjátok tehát tőlünk az önképzést, ha az alkalmat elzárjátok előlünk, és rá nem segítetek bennünket!

Hogyan kívánjátok tőlünk a haladást, midőn a sorompókat elzárjátok utaink előtt!

Boldogult miniszterünk, Eötvös megtette azt is, hogy évenkint néhány jeles tanítót küldött ki Svájcba és Németországba, hogy a külföldi iskolákat tanulmányozzák. - Ma már fel sincsenek véve a közoktatásügyi büdzsébe az "ilyen haszontalan kiadások".

Ha már a minisztérium nem áldoz az ilyen külföldi tanulmányutazásokra, áldozhatna a község, vagy áldozhatnának a nagyobb tanítótestületek.

Az állam pedig, ha mást nem, annyit megtehetne, hogy az ily tanulmányutat tevő tanítókat ingyen engedné a vonatokon menni.

És ezt a külföldi vasúti vonalakon is ki lehetne eszközölni, mert cserében az idegen tanítók hazánkat járhatnák be díjtalanul.

Így a tanulmányutat tevő tanítóknak nem lenne több kiadásuk, mint amennyi élelmükre s lakásukra szükséges.

Tudjuk, hogy az ilyen utazások mennyi tapasztalatokkal gazdagítanak bennünket.

Egyheti közvetlen szemlélése előrehaladottabb iskoláknak többet használ, mint háromévi folytonos tanulás a könyvekből.

Mert sokszor olvas az ember valamit, amiről azt hiszi, hogy száraz elmélet, amelyet megvalósítani lehetetlen. Ha az ily elméleteket megvalósítva szemléljük, az előhaladott iskolákban, nemcsak meggyőződést szerzünk róla, de kedvet is kapunk saját iskoláinkban alkalmazni.

Itthon elmondjuk, a kollégák kedvet kapnak, és ami jót tapasztaltunk, meghonosítjuk az iskolákban.

Persze ilyenekre nem gondolnak a mi államférfiaink és a közoktatásügy vezetői.

Pedig mi szükségesebb annál, hogy jó tanítókat adjunk az országnak? Mert a tanítóság a tanügy. Ahol művelt és képzett tanítóság fáradozik a tanügy emelésén, ott nem állhat az rossz lábon.

Az oktatásügyi minisztérium be fogja látni, hogy az elmondott intézkedések nem késhetnek soká.
****
ISKOLAI TAKARÉKPÉNZTÁR FALUN

Az iskolai takarékpénztárak intézménye mellett sokan törtek már lándzsát pro et contra.

Mi csak egy kérdést akarunk megbeszélni: Fölállítható-e az ilyen takarékpénztár a falusi iskolákban?

Hát, kérem, igen is, nem is.

Olyan iskolákban, ahol valamely háziipar taníttatik, mindenesetre igen életre való dolog, mert a gyermek a saját keresményét, nem pedig valamely ajándékba kapott, vagy "ajándékul lopott", kikunyerált garasokat tehet be tőkéül, s mikor az iskolából kikerül, egy kis pénze is van, amit tetszése szerint használhat fel.

Olyan iskolákban azonban, ahol a rövid tanítás-idő csak a szükséges tantárgyak betanítását engedi meg, a takarékpénztárak fölállítása ésszerűtlen dolog.

Megmondjuk, miért.

1. Mert vannak községek, ahol oly szegény nép lakik, hogy az egész faluban nem találkozik egy fölösleges krajcár, s ha a tanító forszírozná a takarékpénztár fölállítását, oda igaz garasok nem kerülnének.

2. A parasztság nem viseltetik mindig bizalommal az olyan intézmények iránt, melybe pénzt kell fektetni, s ha a szülő valami aggályt fejez ki iskolába járó gyermeke előtt, megtámadja ezzel a tanító iránti tiszteletet a gyermek lelkében. A nevelés kettős alapja a híres nevelő, Dupanloup szerint a tekintély és tisztelet. Ha a tanítónak nincs tekintélye a gyermekek előtt, s az iránta való tisztelet meg van ingatva növendékei lelkében, akkor összes működése hiábavaló kártyavár-építés. Óvakodnunk kell tehát attól, hogy alkalmat adjunk tekintélyünk rontására.

A parasztnép skrupulózus és pesszimista: aggályoskodó és rosszat gondol minden felől, ami értelmét meghaladja.

Azért nem ajánljuk egy tanítónak sem, hogy parasztok között az iskolai takarékpénztár felállításán buzgólkodjék.

De nézzük az érem másik oldalát.

Vegyük, hogy egy népes falusi iskolában pénztárt állít fel a tanító.

Tudjuk: a falusi parasztnép a legvallásosabb s a leggonoszabb.

A különféle bűnök faluhelyen, a műveletlen köznép között vannak legmérgesebben elterjedve.

És ez igen könnyen megmagyarázható.

Ők vagy nyomorúságban, vagy tudatlanságban, leginkább pedig mindkettőben élnek.

Vajon nem a nyomorúság-e az irigység mérges virágának legtermékenyebb talaja? - Nem a tudatlanság, a szűk értelem szüli-e a fösvénységet? - Nem a nyomorúság költi-e fel a torkosság mohó vágyát? - s így tovább.

Most tessék: fölállíttatik a pénztár. A gyermekek lelkében föléled a pénzszerzés vágya, egymással versenyezni kezdenek, a tanító intése csak addig van fülükben, míg a fülük az iskolában, aztán kilépnek, az egyik lop, először apróságot, például tojást. Elviszi a boltba, kap érte két krajcárt.

Az iskolában elhazudja, hogy az öreganyjától kapta, s a tanító megdicséri, hogy milyen takarékos gyerek: ahelyett, hogy árpacukrot vett volna rajta, elhozta a pénztárba.

A többi irigykedik, a verseny bőszült, a gyermekek minden eszközt megragadnak, hogy céljukat elérjék.

Aki ismeri a falusi népet, igazat ad nekem.

Még azt is merem állítani, hogy akadnak rossz lelkűek, kik a tanítót sikkasztással vádolják.

Aki falun élt, az tudja, hogy a paraszt mily rágalmazó, kivált ha még haszna is van belőle.

Falun tehát nem tartom ésszerűnek az iskolai takarékpénztárak fölállítását.

A városon behozott ilyennemű intézményekről pedig meg vagyok győződve, hogy maguktól elmúlnak.

Eddig is csak az a sorshúzás tartja fenn őket, melyet évenkint a kezelők számára rendeznek.

Végül megjegyzem, hogy jelen cikkem nem fog tetszeni Weisz B. úrnak és követőinek, de hát állunk mindennemű megtámadás elé.
**
A LEGNAGYOBB TÖVIS

Azt mondja Hugo Victor: "Az állam két első hivatalnoka a bába és az iskolamester." És ez igen természetes.

Mert az első a jövő nemzedéket segíti világra, a második pedig azon munkálkodik, hogy ez a világra segített nemzedék emberileg tudjon élni a világon.

Erkölcs és tudomány nélkül állam nem állhat fönn, művelődés nem haladhat előre.

Kik vetik meg az állam létének ezen kettős alapját?

A néptanítók.

Szegény kollégáim, mennyire meg is becsülnek titeket!

Csupa öröm a néptanító élete, azt sem tudja, hova lépjen a nagy becsüléstől. Az állam dédelgeti, a papság karöltve munkálkodik vele, a szülők megbecsülik, mint olyant, aki arra szentelte életét, hogy gyermekeik lelkét éveken át gondozza és az életre előkészítse.

Nem szólok az államról, van benne sok jóakarat, de intézkedéseivel nagyobbrészt az ellenkezőt éri el.

Nem szólok az egyházról és a többi hitfelekezetekről, volna bennük sok tehetség a jóra, de belőlük az akarat hiányzik.

Az egyház is, az állam is sokat tesz, de csak a papiroson. A néptanító húzza a szellemművelés igáját tovább, és évtizedek múlnak, míg észrevesz valamit, hogy helyzetén segítettek. Pedig ez idő alatt beh sok tinta elfolyt a papiroson!

A civilizáció első szolgája nem sokat érintkezik az állam és egyház azon főbb hivatalnokaival, kik a tanügyet kormányozzák, annál többet a szülőkkel.

És innen várja (ha még van benne remény) fáradozásainak méltánylását.

Kedves kollégák, kik velem együtt évek hosszú során át működtetek és működtök a tanítva-nevelés terén, mit szóltok hozzá: találkozik-e a tanító általános elismeréssel a szülők részéről?

Fel tudják-e ezek fogni: mily jótevői vagytok gyermekeiknek?

Meg tudják-e ezek becsülni a ti áldásos munkálkodástokat?

Ugye nem.

Sőt, a szülők nagy része ahelyett, hogy hálával viseltetnék fáradozásaitok iránt, elégedetlenségét nyilvánítja.

Ha gyermeke tompa értelmű, azt mondja: "Nem tehetek róla, hogy olyan nagy szamár a tanítója." Ha jóeszű, azt mondja: "Ajnye, be okos gyerek ez az én fiam!" - és eszébe sem jut, hogy a tanítóról megemlékezzék, pedig a gyermek okosságának nyilvánulása csak halavány tükre a tanító fáradozásainak.

Érheti a népnevelés apostolát sok baj és csapás, eltűri a lenézésnek és gúnynak ráhajigált kövét, békés megadással küzd az élettel, bár érzi a töviseket, de ezen tövisek közül egy karcolja legvéresebbre szívét, és ez az egy: a hálátlanság.

Ez a legnagyobb tövis a tanítói pályán.

Ennek a tövisnek sokan és sokszor éreztük már a szúrását.

De ki tehet róla!

Tűrjünk.

Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy nem a szülők érdekében munkálkodunk nemes pályánkon, hanem drága hazánkért és a jövendő célért.

Van minekünk jutalmunk; igaz, hogy a konyhára nem sokat hoz, de édes ír a szívre, és ez: munkálkodásunk sikerének látása.

Vagy melyik néptanítónak nem magasul fel a lelke, midőn egyik nemzedék a másik után kerül ki keze alól, és látja az óriási különbséget a keze alá jövő és az iskoláját elhagyó nemzedék értelmi állapota között!

Üresen jön a gyermek, és szellemi kincsekkel megrakodva távozik! Mikor bevezetik az iskola küszöbén, akkor egy állat még, emberi arccal, s mikor utolszor nyomja le a kilincset, hogy elhagyja az iskolát, akkor egy lelkes ifjú-ember, akire reménnyel vár a község és haza.

Ez adjon nekünk erőt a munkálkodásra, és ha fáj is a legnagyobb tövis, a hálátlanság érzete, gondoljunk a legnagyobb tanítóra, az isteni Mesterre, akinek egész koszorú jutott a tövisekből.
**
A NÉPTANÍTÓ ÉS AZ ÚRI OSZTÁLY

A néptanítók nagyobb része parasztok között kezdi meg működését.

Miután belehelyezkedett a mesterházba, a társadalmi szokások szerint meg kell látogatnia az úri családokat.

Ezen első látogatásnak messzeható eredménye szokott lenni.

Nem minden tanító bír a sorsnak azon kedvezményével, hogy olyan családban született és olyan emberek között forgolódott légyen, hogy a sima parketteken otthonosan érezze magát, miért is némi szorongások között kezdi meg látogatásait.

Eszébe jut ilyenkor minden jó tanács, és ezek közül különösen azt választja irányadóul, amelyet a képzőintézetben neveltek beléje: - "Légy alázatos!"

Elmegy tehát a szegény pedagógus, és azzal a tapasztalattal tér vissza, hogy őt bizony nagyon lenézik, és legjobb lesz távol maradnia az úri köröktől.

Sokszor nem annyira az állás, melyet visel, mint inkább a látogatás módja teszi őt lenézetté.

Nem találjuk tehát feleslegesnek azon ifjak részére, kik a képzőintézetből kikerülve állást foglalnak, vagy azon idősebbek részére, kik új helyre mennek, a mai szokásoknak megfelelő magaviseletet leírni, melynek segélyével az intelligens körökben szabadabban mozoghatnak.

Mindenekelőtt szükséges, hogy tetőtől talpig az időnek és divatnak megfelelő ruhánk legyen.

Akinek ezt megszerezni nem áll tehetségében, az megteheti ugyan látogatását egyszerűbb öltözetben is, de arra ne számítson soha, hogy az intelligens körnek befogadott tagja leend, mert az első hatást a külső teszi.

A ruházat közé ne vegyüljön valami régi darab, mert legyen az egész öltözet a legtisztességesebb és legújabb, ha egy kopott, divatból kiment kalap vagy nyakkendő egészíti ki, tönkreteszi ez az egészet.

Kesztyűt ma már csak télen viselnek.

Tehát a ruha az első és legszükségesebb feltétel az intelligens körökbe való belépésre.

A felekezeti tanítók elsősorban papjukat látogatják meg.

Ezen látogatásnál a katolikus tanítóktól több tiszteletet és alázatosságot kívánnak, mint másoktól. Az evangélikus és református tanítók könnyebben mozoghatnak.

A katolikus tanítónak ezen első érintkezése papjával nagy kihatással van jövő viszonyukra.

Ha igen büszkén beszél a papjával, úgy a béke nem tart sokáig közöttük; ha igen alázatos, akkor meg nagyobbrészt szolgává teszi magát.

Komoly és tiszteletteljes (de nem koldus-alázatosságú és meghunyászkodó) arccal lépjen be papjához, és legjobb, ha "alázatos szolgája" üdvözléssel mén eléje, és meghajtja magát.

Ha a látogatás állás elfoglalásakor, mint hivatalos önbejelentés történik, és papja a kezét nyújtja üdvözlésre, fogadja el azt meghajlással, és csókolja meg, de ha látogatását pályázáskor teszi, csak úgy csókoljon kezet, ha a pap már öreg.

Nevetséges és szolgai dolog, ha a tanító minden látogatás alkalmával kezet csókol a papjának.

Ezt nem kívánja egy művelt katolikus pap sem. Még bemutató vagy első hivatalos látogatása alkalmával sem kell kezet csókolnia, ha papja nem nyújtja eléje kezét; távozása alkalmával pedig elég, ha tiszteletteljes meghajlással megszorítja az eléje nyújtott kezet.

Ami a magaviseletet illeti, legyen az papunkkal szemben mindig komoly és tiszteletteljes. Tartózkodjunk, kivált eleinte, minden tréfától, mely őt sérthetné. Különösen a hívek előtt adjunk példát arra, hogy a papot tisztelni kell.

Keveset beszéljünk, s ha kérdez, ne igyekezzünk válogatott vagy diákos szavakkal felelni, mert könnyen zavarba jöhetünk, ami legjobban kicsinyíti az embert. Beszéljünk mindig egyszerűen és keresetlen szavakkal, akkor legjobban ki tudjuk fejezni gondolatainkat, és higgadtságunkat megőrizhetjük.

A higgadtság, az elmenyugalom igen fontos a társalgásban.

Szivarral belépni, vagy rágyújtani, mielőtt megkínáltatnánk, természetes, hogy nem illik.

A papok nagyobb része megelégszik azzal, hogy magunkat irányukban tisztelettel viseljük és kötelességeinket elvégezzük, de vannak oly papok is, kik fölfelé fordított kezet nyújtanak a tanító elé, s azt hiszik, hogy a tanítónak kötelessége napjában hatszor kezet csókolni, velük levett kalappal beszélni, aztán különféle szolgai munkát végezni a ház körül vagy a házban, vagy a ház alatt - a pincében.

Az ilyen pap előrenyújtott keze előtt egyszerűen meghajlunk, s megadjuk neki az állásunktól követelhető tiszteletet, de minden oly felhívását vagy parancsát fülünk mellé eresztjük, mely jogtalan.

Azon esetre, ha a nép vagy a tanítványok előtt sért bennünket, ha érezzük, hogy kötelességünket mindenkor híven teljesítettük és sértése indokolatlan, mindig megmondhatjuk az igazat, vagy kikerülhetjük a megalázást.

Művelt és higgadtan gondolkozó, kötelességét híven teljesítő tanító lehetetlen, hogy összeütközésre kerüljön papjával, s ha ez mégis megtörténnék, el lehet az ügyet békésen simítani.

Az legyen mindig előttünk, hogy tiszteletet és becsülést csak úgy várhatunk másoktól, ha mi is megadjuk másoknak.

A papon kívül elsősorban tanítótársainkat látogatjuk meg, ha ugyan vannak abban a községben.

Nemcsak azért, mert a kollégákkal szükséges megismerkednünk, hanem azért is, mert ők utasítást adhatnak arra nézve, hogy miként viseljük magunkat a községnek többi intelligens személyei iránt.

Mert tudjuk, hogy ahány ház, annyi szokás.

Vannak úri családok, akik a divatos bontonra igen kényesek, viszont vannak vidéken olyan úri családok is, akiknek házi szokásaik magyarosak, s nem figyelnek arra, hogy jobb vagy bal kézzel húzzuk-e be magunk után az ajtót.

Kollegáink mindezekre nézve igen hasznos utasítást adhatnak, sőt nagyobbrészt magukkal visznek bennünket, s így mutatnak be az egyes házaknál, ami a dolognak mindjárt barátságosabb színezetet nyújt.

Ott, ahol nincs több tanító, csak magunk vagyunk, ott úgyis kicsiny szokott lenni az úri családok száma. Ilyen helyeken könnyű boldogulni, mert nem bánom, ha ujjomra pöccintenek is, de kimondom, hogy faluhelyeken a kabátos népség szörnyű pletyka. Aztán, ha az ember az elsőnél megteszi látogatását, egy óra múlva már valamennyi családnak és az összes atyafiságnak tudja a származását meg a bűneit. Ha a második helyre megy, ott meg az elsőnek viselt dolgait újságolják meg, annyira, hogy az ember azt hinné: halálos ellenségek. Pedig dehogy: a legjobb barátok.

No, de ez a gyengeség megbocsátható falun. Ilyen helyeken egymás hibáin mulatnak az emberek. Hanem a tanító ne mulasson rajtuk, inkább okuljon.

Tanulja meg, hogy az ember sokszor megbánja, hogy beszél, de azt igen ritkán, hogy hallgat.

A hallgatás a bölcsesség ábécéjének első betűje.

Aki hallgat, az figyel, aki figyel, az okul, és aki okulni tud, annak lábai alatt mindig biztos a talaj.

Arra is figyelmeztetem kedves kollégáimat, hogy első dolguk legyen megfigyelni a házi szokásokat. Városon például nem kívánják a tüsszentőnek, hogy egészségére váljék, mert bizony semmiféle betegséget sem lehet kitüsszenteni; de vidéken a legtöbb helyen műveletlennek bélyegeznék a tanítót, ha a jókívánságokat elhallgatná. Intelligensebb családoknál nem szokás megvendégelés esetén, az ebéd vagy vacsora után köszönetet mondani, de vidéken még sok helyen elvárják, hogy evés után elmondja az ember: köszönöm alássan a szíves jótartást, adjon Isten ezerannyit, stb.

Tartsuk tehát magunkat a házi szokásokhoz.

Figyelmes szemlélő hamar beletalálja magát helyzetébe.

Ha mégis aggályaink lennének arra nézve, hogy tegyük vagy mondjuk-e ezt vagy amazt, mindig ahhoz tartsuk magunkat, hogy a műveltség nem kíván hosszú szertartásokat és sablonszerű, feszes magaviseletet.

Az úri osztállyal szemben ne legyen a tanító szolgai alázatosságú, inkább legyen büszke, és legyen mintegy a homlokára írva, hogy a néptanító a legtiszteletreméltóbb hivatalnok a társadalomban, aki méltán foglal helyet a vidék intelligens körében.

Aki lenéz bennünket, nézzük le mi is. Aki udvarias és előzékeny hozzánk, legyünk mi is hasonlók hozzája.

A bibliának egyes passzusai, hogy "legyetek alázatosak" és "aki jobbrul pofon üt, tartsd oda a bal arcodat" stb., - nem szolgálhatnak társadalmi életünkben irányadókul. Mert aki ma alázatos, azt lenézik és szolgává teszik, nekünk pedig, azt hiszem, elég, ha a nemzeti népnevelésügyet szolgáljuk. Legyünk önérzetesek. Megkívánhatjuk elsősorban, hogy hivatalunk iránt viseltessék mindenki tisztelettel, és ha nekünk is vannak érdemeink, bátran kifeszíthetjük a mellünket akármilyen falusi úr előtt.

Azért, hogy a tanítón háromforintos kabát van, egy másik úri emberen pedig nyolcforintos, nem tartozik az egyik kabát a másik iránt meghajlással. De ha annak az úri embernek más érdeme nincsen, a tanítónak pedig vannak a haza és a község szellemi érdekeinek emelésében érdemei, akkor a nyolcforintos kabát, nem tudom, mi jogon kívánhatná a tanítótól, hogy meghajoljon előtte.

Elmúltak már azok az idők, midőn kiszolgált obsitosok, kiérdemült harangozók, kicsapott diákok és más efféle proletárok szolgáltak a népnevelés ügyének - ma már csaknem annyi tudományt visz a tanító az iskolába, mint egy pap vagy ügyvéd; nem lehet tehát a mostani tanítókat a régiekkel egy kategóriába sorozni.

Az a fő, hogy ne engedjük magunkat alacsonyítani.

A tanítók barátjának lapjában egy jó barát őszinteségével merem kimondani, hogy sok helyen a tanítók maguk az okai megvetettségüknek.

Mert némelyik tanító annyira szolgai alázatossággal viseltetik a kabátos osztály többi tagjai iránt, mintha azok adtak volna neki életet, és azok kegyelméből szívná a levegőt is.

Hiszen megengedem, hogy sok helyen a tanító rá van szorulva a kegyadományokra is, de arra nincs rászorulva, hogy azt a tiszteletet, amellyel állása iránt minden művelt úri embernek viseltetni kell, ne követelje meg önérzetes fellépése által.

Sokat írhatnék még e tárgyról, sokan is tudnának hozzászólani, de azt hiszem, elég ennyi arra, hogy azok, akik soraimból tanultak, okuljanak, akik pedig hasonló véleményeket táplálnak keblükben, szilárduljanak.

ALAPÍTSUNK AZ ELAGGOTT NÉPTANÍTÓK
SZÁMÁRA ORSZÁGOS NYUGALOMHÁZAT!

Gondoskodtunk már a néptanítók özvegyeiről és árváiról, vannak segélyző egyesületeink is, de mindeddig nem jutott eszünkbe, hogy azon elaggott néptanítókat, kik gondviselő nélkül nyomorogják át hátralevő éveiket, visszatartsuk az elzülléstől.

Vannak néptanítók, kik nőtlenek maradtak; vajon minő gondviselés vár az ilyenekre, ha megőszülve, elaggva a népnevelés nehéz munkája alatt, hátralevő napjaikat nyugalomban akarják eltölteni?

Vannak olyanok is, akik mellől elhal a nő, s elhalnak a gyermekek. A szerető gondviselés és az öreg-napok nyugalma helyett tovább kell küzdenie a megélhetés gondjaival.

Vajon elég-e az ilyennek az a sovány nyugalomdíj, amelyet az állam kegyesen engedélyez?!

Terheket ugye róttok reánk?! Kötelességeink teljesítését ugye szigorúan megkívánjátok?! De vajon teljesítitek-e ti kötelességteket, midőn fáradt kezünkből kihull a szerszám, s az elaggott test nyugalom után kívánkozik? Persze: ki gondol akkor a szegény néptanítóra, midőn már nem veszik hasznát?!

Az ilyen családtalan, gondviselő nélkül maradt öreg néptanítók számára óhajtom én a "néptanítók nyugalomházának" eszméjét megvalósítani.

Mert lehetetlen arra megindulás nélkül gondolni, hogy a népnevelésnek némely elaggott munkásai öreg-napjaikra gondviselés nélkül hányódjanak, hol itt, hol amott, tengődve a sovány nyugdíj árpakenyerén.

Ott van a negyvennyolcas rokkantak menedékháza, maholnap üresen fog állani. Vajon nem lehetne ezt átalakítani a mondott célra?!

A kiadások fedezésére pedig lehetne évenkint sorsjátékot rendezni, mint a "Lovar-egylet" rendezi a Kincsem-sorsjátékot, vagy az évenkint rendezett államsorsjátéknak egy részét lehetne e célra fordítani.

Szóljunk az eszméhez minél többen, mert az tagadhatatlan, hogy egy ilyen országos nyugalomház az elaggott, gondviselő nélkül maradt néptanítóknak ma már elkerülhetetlenül szükséges.


A múlt számban közzétett eszme, miként a hozzám érkezett levelekből meggyőződtem, élénk érdeklődéssel találkozott az ország minden részében.

Sokan óhajtották, hogy fejteném ki bővebben nézeteimet, különösen a berendezést illetőleg.

A részletességig nem bocsátkozom, de azt nem tartom fölöslegesnek megemlíteni, hogy az országos nyugalomház eszméjét a jövő ősszel megnyíló Maria Dorothea intézet mintájára össze lehetne kapcsolni egy humánus intézménnyel.

Régi bajunk ugyanis, hogy a nyarankint feljövő beteg néptanítók nem részesülnek a fővárosban semmi kedvezményben, nem kapnak olcsó szállást és élelmezést, és emiatt sokan vissza is tartják magukat az eljöveteltől. Ezek számára kell az országos nyugalomházban olcsó lakást és élelmezést biztosítani, sőt a szegényebbeket ingyen ellátni.

Továbbá az átutazó néptanítók megszállási helyét is képezhetné ez a ház. Kollégákra, otthonra találna itt a vidéki néptanító.

Az itt nyugalmazott tanítóknak pedig a szokásos háló-, étkező- és társalgótermen kívül olvasótermet kellene nyitni, és pedagógiai könyvtárt berendezni számukra.

A fiatalabb tagok, kik nem öregség, hanem valami baleset folytán kerülnek a nyugalomházba, bizonnyal elvállalják, hogy ezen könyvtár segítségével a vidéken levő kartársaknak a hozzájuk intézett levélbeli megkeresésére, a pedagógiai kérdésekre kimerítő választ adnak.

Meg kell itt említenünk az Egyetértés című napilapot, melynek tanügyi rovatában rövid megjegyzéssel volt kísérve az országos nyugalomházról szóló indítvány.

Ezen megjegyzés így hangzott:

"Azt hisszük, egyelőre elég volna a honmentő eszmékből. Erősbítsük inkább a fennálló, de még mindig nem elég erős intézményeket: Eötvös-alapot, árvaházat és tanítónők menedékházát."

Mi igen tiszteljük rovatvezető úrnak tudományát, de ilyen megjegyzést tőle mint komoly pedagógustól nem vártunk volna. Az Eötvös-alap és az árvaház vagyoni alapja annyira már biztosítja e két intézmény fönnállását, hogy az országos nyugalomház eszméjét fölvetni nem fölösleges; mire megvalósulhat, úgyis évekbe kerül, addig pedig az árvaház és Eötvös-alap megerősödhetik; a tanítónők menedékháza bír annyi vagyoni alappal, hogy novemberben már megnyithatják. Az a megjegyzés pedig, hogy elég a honmentő eszmékből, ha élc akar lenni, roppant erőltetett és éretlen, ha pedig komolyság, úgy rovatvezető úr hazafiságáról nem a legjobb bizonyítvány, mert minden eszme, amely a haza javát célozza, megbecsülendő, s miként Pellico Silvio mondja: "A jó hazafi tehetsége szerint megtesz mindent, ami hazája javát előmozdíthatja." Különben igen jól ismerjük az Egyetértés szabadkőmíves szellemét, és azt is jól tudjuk, honnan fúj a szél, de hát nagyon szegény ember az, aki a haza javát célzó eszméket személyes érdekek alá tapossa.
********************************
EGY NÉPTANÍTÓ UTOLSÓ ÓRÁJA

Öreg volt már, több nyolcvanévesnél.

Mindig várta a halált, de az sokáig elkerülte őt.

Egy napon igen gyengének érezte magát, végigdőlt az ágyon, s azt mondta: meghalok.

Nem a lemondás, a félelem hangján ejté ki e szót, hanem azzal a nyugodtsággal, mellyel a síron túli élettől jobbat vár.

És amint ott feküdt, elterülve a szegényes ágyon, a nyugodni készülő nap beküldé sugarait az ablakon által és megaranyozá az ágyat, és fényes glóriát csinált az aggastyán ősz feje köré.

De ő nem vette ezt észre.

Emlékezete ott bolyongott a múltban: végigtekintett életén.

Egy sápadt, rongyos fiút látott maga előtt, aki sóvárogva nézte más gyermekek játékát, de nem vehetett részt bennük, mert nagy bűne volt: a szegénység.

Szülői iskolába adták a fiút, és ez tanult, kitűnt társai közül, de szegény volt, s emiatt az első padban nem ülhetett soha; oda urak gyermekei ültek, akiknek szülői el-ellátogattak az iskolába.

Ekkor fogta át először a szívét egy keserű érzelem: az igazságtalanság érzete.

Fájdalom, ezt a nehéz érzetet egész életén át a szívén kellett hordania.

Mikor tizenöt éves volt, a kolera-járvány szedte áldozatait, elvitte apját-anyját egy napon.

A fiú szomorúan állt szüleinek sírhalma mellett.

Azon gondolkozott: mért nincs ő is egy ölnyivel alább a földben.

És ekkor cikázott át egy világos, meleg sugár először a szívén.

Ez a sugár a remény volt.

Hátha az Isten egy jobb sorsra tartotta fenn őt, hiszen megérdemelné.

Szülőinek volt egy kis viskójuk.

Eladta.

Az összes hagyatékért kapott kétszáz forintot.

És ekkor egy nagy, sötét kérdőjel állott előtte.

Melyik pályának végére lehetne elérni addig, míg a kétszáz forint tart?

Töprenkedett, gondolkozott, nappal nem volt nyugta, éjeit álmatlanul virrasztá át, de nem jött a kérdésre felelet.

Bolyongásai között egy nagy épületet pillantott meg.

Az a helybeli tanítóképző intézet volt.

Az ifjú örömmel kiáltott fel: megtaláltam!

Belépett.

Néhány év múlva letörülte homlokáról a tanulásban átvirrasztott éjek verítékét, és fellélegzett: hála neked, Isten: ember vagyok.

De szenvedései nem értek véget.

"A tanító olyan lámpa, mely minél inkább világít másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát."

Küzdött, nyomorgott és a megelégedést tanította növendékeinek.

Beszélt nekik a tudományról, hogy csak azzal lehet a világon megélni; aki tanul, az szerencsés lesz, és ő szegény volt, alig kapta meg a mindennapi kenyeret.

Egy községi elöljáró megkínálta leánya kezével.

Annak a leánynak a keze tele volt arannyal.

De a szíve is tele volt - bűnnel.

És a tanító visszautasította a leány kezét.

Ettől a naptól fogva a paraszt-bosszúállás legfurfangosabb és legaljasabb fegyverei ellen kellett küzdenie.

És ez a küzdelem megkeserítette azt a kevés kenyeret is, amit hivataláért kapott.

Csoda-e, hogy nem nősült meg, hogy nem akart nyomorult sorsához nőt kötni?

A népet folytonosan bujtogatták ellene, de nem árthattak neki, mert teljesíté kötelességét.

Azzal vigasztalta magát, hogy van törvény, vannak törvényes följebbvalók, akik oltalmára lesznek a néptanítónak; küzdeni, fáradni mindenkinek kell, hiszen majd gondoskodnak róla, ha az aggkor gyengeségei pihenésre késztik.

Csalódott.

A törvény hiányos, a törvényes följebbvalók pedig nem oltalmazzák a néptanítót, hanem béketűrését, alázatosságát teszik próbára.

Mindazáltal megadta magát sorsának, és most nyolcvan év nyomorúságát átélve, elhagyatottan, gyámolító nélkül feküszik ott szegényes ágyán.

Szemeiben végtelen szomorúság ül, arcán a halál érzete sápadoz, nagy ezüstös-fehér szakálla elterül mellén.

És midőn a halál már lezárni készül a fáradt szempillákat, midőn már meglassul a vigasztalan szívnek dobogása, künn az ablak alatt egy ének zendül meg, férfi- és gyermekhangok egyvelege.

A haldokló még egyszer felnyitja szemeit, és ajkai ezt rebegik:

"Tanítványaim. Névnapom van."

És szívének utolsó csepp vére arcába szökik, ajkait boldog mosoly játssza körül, szemeit egy hálás tekintet emeli ég felé.

A tanítványok belépnek. Kezükben koszorúk és virágok vannak, hogy földíszítsék vele a jó tanító szobáját.

Derék fiúk! Tegyétek a koszorút és a virágokat a halottra!
**************************
MIÉRT NEM TUDUNK EMELKEDNI?

Ez a nagy kérdés sok töprenkedést okozott már nekünk, tanítóknak.

Mert törvényekkel, rendeletekkel, szabályokkal el vagyunk látva; a tanügyi hatóságok is nagyobb figyelmet mutatnak ügyünk iránt, s anyagi körülményeink, társadalmi helyzetünk mégis alig javultak valami keveset. Mi már csaknem mindent megtettünk, amit kívántak tőlünk: képeztük magunkat, nem maradtunk el a haladó kortól, megszereztük azt a sokféle kvalifikációt, amit tőlünk kívánnak, s mégis ott vagyunk, ahol - magyarosan: a mádi zsidó.

Hol a bökkenő?

Ott, kedves pályatársak, hogy magunkat reformáltuk ugyan, de a társadalmi viszonyok nem újultak annyira, hogy megkönnyítették volna helyzetünket.

A fizetések csekély kivétellel ugyanazok, amik ezelőtt félszázaddal voltak, de mások a követelések a tanító iránt.

A háromszáz forintnyi jövedelem fel lett emelve a törvényben, a papiroson, de megmaradt a valóságban.

A tanító iránt való igények nemcsak a papiroson, de a valóságban is emelkedtek.

A tanítótól megkívánják, hogy intelligens ember legyen, tisztességes ruhában járjon, legyen jól bútorozott szobája, zongorája; ha gyermekei vannak, járassa azokat csinos ruhákban, a felesége meg viseljen kalapot.

És igazuk van.

A tanító nem járhat gatyában! A szobájában nem lehet tulipános láda és tyúkültető!! Zongora helyett nem játszhatik nyolckrajcáros bodzafafurulyán! Gyermekeit nem járathatja egy ingben, mezítláb! A feleségét sem elégítheti ki piros csizmával meg üveg-kalárissal.

Pedig három-négyszáz forintból mi tellenék egyéb?

Bosszankodnunk kell, hogy hivatalunk jövedelme helyett folytonosan az igényeket emelik: mindig többet követelnek tőlünk.

És azért nem megyünk mi is vagyonilag semmire, mert nem szorulhatunk össze a jövedelmünkhöz aránylag.

Tudjuk, a társadalom is elismeri rólunk, hogy képzettségünknél fogva az intelligenciához tartozunk, de arról nem gondoskodnak, hogy úgy is élhessünk.

Trefort a legutóbbi költségvetés óta megtagad minden kiadást, mely a közoktatási ügyben megtagadható; így nem segélyezi a szegényebb tanítókat, nem állít fel már két év óta iskolákat, nem engedélyez a beteg vagy kárvallott tanítóknak segítőpénzt, nem nevez ki a tanfelügyelők mellé írnokokat, vagy jobban mondva: tollvivőket, sőt, miként lapunk jelen számából kitűnik: az állampénzzel segített tanítóknak is megcsonkítva adja ki fizetéseiket.

Bezzeg az országgyűlésen a büdzsé-tárgyalásoknál van dicsekvés, hogy mennyit tett, mint virágzik a tanügy, a haza. A fizetett kormánylapok teleordítják a hazát Trefort tanügyi politikájának magasztalásával, és a szegény tanítók az ország minden részében szenvednek és hallgatnak: az Alföld rónái, a Kárpátok és Erdély bércei között elhangzik a panasz.

A társadalom pedig fönntartja tovább is igényeit a tanító iránt, mindig többet követel tőle, s a néptanító, hogy eleget tegyen a kornak, s kielégítse a korszellem igényeit, műveli magát, úr marad, és uzsorásoktól vesz föl pénzt.

Aztán erővel elhiteti magával, hogy emelkedik, hiszen ezt olvassa a tanügyi lapokban is, pedig dehogy: szállunk lefelé, hanyatlunk vissza, az ország küzd a deficittel, a néptanító a nyomorúsággal! Az óriási hadsereg pedig nyeli a pénzt, a fővárosban milliókba kerülő épületek emelkednek, dísznek, cifraságnak! Az operaház idegen nyelvű "csalogányai", "pacsirtái" és rigói emésztik az ezreket, és a budai várnak milliókba kerülő újabb királyi palotája maholnap épülni kezd. Aztán majd jön a képviselő-választás: a kormány, mely nem tudja fizetni a népnevelés munkásait, tele marokkal ereszti meg a pénzt, hogy vásárolja a voksokat, a meggyőződést, hogy demoralizálja a népet, melyet emelni, boldoggá tenni volna hivatva.

Ezért nem tudunk mi emelkedni, kedves kartársak, ez a mi anyagi hanyatlásunk oka.

De "még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor, mely után" a néptanítók annyira várnak, és én szeretem hinni, hogy ez nem is késik soká.

MUNKÁRA FEL!

A hazai tanítóság, mely méltatlan sorsának teljes tudatával és már-már szomorú lemondással viselte terhét, egy jobb jövő küszöbén áll.

Átérezve helyzetünk nyomasztó voltát, s egyesítve az itt-ott felhangzó óhajtásokat, melyek nem annyira a tanügyi lapokban, mint inkább családias jellegű körökben és társaságokban nyilvánultak, folyó év aug. 19-én a nagyobb fővárosi lapok útján kibocsátottuk a következő felhívást:

Felhívás a hazai néptanítósághoz

Tisztelt Ügytársak!

A nyomor és az elégedetlenség panaszos hangjai zúdulnak fel az ország minden részén a tanítók között, kik nem bírják tovább tűrni, némán viselni helyzetük terhét.

A közvélemény részvéttel hallja e hangokat, és megbotránkozva szemléli a feltakart lepel alatt a haza szellemi munkásainak nyomorát.

Hát ez a népnevelők bére, jutalma?!

Hát nyomorúságra képesíti a tanítói oklevél a megszerzőjét?

A nemzeti kultúra munkásainak ilyetén elhanyagolása csak vétkes lehet.

De ne vádoljunk: bízzuk ezt a közvéleményre, mely igazságosan, pártatlanul ítél.

Nekünk tenni kell.

A tanítók nyomora felemelte panaszos szavát, és elhangzott a hazában.

Nem mozdult senki, nem ígérték helyzetünk javítását, ügyünknek pártfogója nem akadt.

Kell tehát, hogy magunk mozduljunk!

A néptanítók elhanyagolt állapota orvoslást, rendezést kíván: a jelen állapotokon csak új törvények és a tanító-fizetés rendezése segíthetnek.

Foglalkozzunk őszi gyűléseinken kizárólag állapotunkkal, és készüljünk el idején a jövő nyáron tartandó egyetemes - vagy ha a közoktatásügyi miniszter úr jóakarata addig nyilatkozni fog: országos tanítógyűlésre.

Azt a csüggeteg lanyhaságot, mely vezérembereinket elfogta, villanyozza fel egy jobb jövő reménye: cselekedjünk a magunk érdekében, mert az ügy fontos, és a kellő előmunkálatok nélkül kivihetetlen.

Fölkérem mindazon tisztelt tanítótársakat, kik felhívásom tárgyában buzgólkodni óhajtanak, hogy ezt velem, az ügy továbbfejlesztése érdekében tudatni szíveskedjenek.

Hazafias üdvözlettel, stb.

Ez felhívás élénk visszhangra talált mindenütt.

Mert habár elismerték rólunk, hogy mi vagyunk "az igazi felsőház" (Jókai), a "nemzet első hivatalnokai" (Hugo Victor) "kiknek kezébe adta Isten a nemzet, az ország sorsát" (Szatmáry K. a tanítókról mondá), mégis oly botrányos, oly nyomorúságos állapotban hagytak bennünket sínylődni, hogy ezt a fizetett kormánylapok sem bírták eltakarni Trefort tanügyi politikájának magasztalásával.

Bizony a magyar geográfusok aligha tudják, hogy hazánkban a legnagyobb távolság a néptanítók és a közoktatásügyi minisztérium között van. Mert tizenhárom esztendő alatt a tanítók egyetlen feljajdulása, egyetlen panaszhangja sem jutott el Trefortig, különben segített volna állapotunkon.

De a mozgalom most oly együttesen, oly egyszerre fog megindulni, hogy Trefort nem ignorálhatja többé ügyünket.

Igen tisztelt munkatársunk, Tima Lajos volt az első, aki megpendítette, hogy ne csak panaszkodjunk, de tegyünk is valamit.

És a mozgalom megindult.

Most aztán a tanítóegyesületek gyűléseinek eredményétől függ minden.

Mondjuk ki határozottan: mit kívánunk?

És itt jó szolgálatot tesz nekünk Ember János, ungvári igazgató-tanítónak éppen most megjelent munkája, mely szintén a tanítók állapotával foglalkozik. Ő a következőkben foglalta össze a tanítók kívánalmait:

1. Egyelőre emeljék fel a tanítók fizetését 300-ról 400 forintra.

2. Az ország minden egyes tanítója kapja fizetését készpénzben az adóhivataltól.

3. Kapjanak a tanítók ötödéves pótlékul a 400 forint után 40 forintot, vagy ha egyesek állása több fizetéssel jár, ennek tíz százalékát.

4. Gondoskodjanak tisztességes nyugdíjról a munka alatt levő nyugdíj-törvényben.

5. A néptanítói oklevél alapján a megfelelő szakvizsgálat mellett, vagy anélkül, a kiválóbb tanítók részére állapíttassanak meg a következő fokozatok:

a) igazgatótanítóság;
b) polgári iskolai tanítóság;
c) képzőintézeti tanárság;
d) járási tanfelügyelőség;
e) megyei tanfelügyelőség.

6. A tanító jogai és kötelességei törvény által, szabatosan körvonaloztassanak.

Ezen pontok közül, az elsőhöz a következőket jegyezzük meg: A felekezeti tanítóság nagyobbrészt kántori hivatalt is visel, s e két hivatal ma már néhol annyira össze van kapcsolva, hogy a tanító anyagi kára nélkül elválasztani nem lehet. Az úgynevezett párbér, stóla-, borilletmény s más efféle, inkább kántori, mint tanítói jövedelmek. Kezeink között van egy díjlevél, melyben a kántortanítónak ötszáz forintnál több jövedelme van, és a részletezésben tanítási díjként csupán hat forint említtetik. A többi a kántoré. Szükséges tehát, hogy a különféle felekezetek egyházi hatóságait is fölkérjük, hogy amennyiben tehetségükben és jogukban áll, fizetésünk rendezését elősegítsék. Tudniillik a kántorság után járó termesztményeket fizettessék az egyházmegyei pénztárból, vagy a községi templomatya, kurátor stb. által.

Az Ember János által kijelölt pontokhoz csatoljuk még azon indítványunkat, hogy a tanítók fölött levő felügyelet rendezése is igen időszerű dolog.

Ajánlom:

1. Hogy az iskolaszéknek a tanítóra való felügyeleti és a tanító fölött való bíráskodási jogai megszűnjenek. Az iskolaszék csupán az iskola anyagi viszonyainak rendezésével törődjék, főbb kötelességei legyenek:

a) az iskolai tanszerek beszerzése, esetleg újítása;

b) az iskolaépület és tanítói lakás gondozása;

c) a tanulók rendes iskolalátogatásának előmozdítása.

2. Tekintetbe véve, hogy a tanítóképző intézetek most már négy évi folyamra vannak felosztva, mondassák ki, hogy a tanítói oklevél annyi értékkel bír, mint az érettségi bizonyítvány.

Ez méltányos kívánság, és nem is tagadhatják meg tőlünk.

Mindezen pontokra felhívjuk lapunk olvasóinak figyelmét.

Ami még ezeken kívül szükségesnek mutatkoznék, arra nézve lapunk terei nyitva állanak.

A fő dolog az, hogy a tanítóegyesületek az őszi gyűléseken mindezen pontokat megbeszéljék, s ha a közoktatásügyi miniszter országos tanítógyűlést hív össze, és a tételek közé a tanítók fizetése és állapota rendezését is fölveszi, úgy a jövő tavasszal azon társukat válasszák az egyesület képviselőjének, akitől e tekintetben a legtöbb tevékenységet remélhetik. Ha pedig Trefort fizetésünk rendezése és állapotunk javítása iránt nem intézkedik, úgy a jövő nyáron minél nagyobb számban jelenjünk meg az egyetemes gyűlésen, és amit eddig kértünk, azt követeljük, mert állapotunk tovább már tűrhetetlen, és azért, hogy egy miniszter rosszul fogja fel a kötelességeit - mi nem szenvedhetünk.
**
TANÍTÓK MIATYÁNKJA

Miatyánk, kinek néptanító volt a fiad, szenteltessék meg a neved sz. fiad hivatalával együtt. Jöjjön el az az idő, hogy Trefortot áldhassuk és egyszer a mi akaratunk is teljesedjék, miképpen magunk között, úgy a nemzet előtt is. Mi kenyerünket add meg nekünk párbér nélkül, és bocsásd meg a népnek ellenünk elkövetett bűneit, miképpen mi is megbocsátunk, hogy ne böstörködjenek ellenünk. És ne vigy minket hátrafelé, mint a jeles kormány, de szabadíts meg a tekintetes iskolaszéktől, mert ezeké nem a tanügy, hanem a kaptafa és ekeszarva. Ámen.
*******************************
A CSÍK MEGYEI KÖZSÉGI TANÍTÓK KÉRVÉNYE

A magyar népoktatás történetében, örök szégyenéül a közoktatás mostani intézőinek, meg lesz örökítve a Csík megyei tanítók kérelme, melyet a megyei közigazgatási bizottsághoz intéztek, hogy az ínség szélén, midőn már az utolsó falat kenyérről van szó, segítsenek rajtuk, terjesszék ügyüket újból a miniszterhez, hogy fizetésüknek felét, melyet a múlt iskolai évben nem kaptak meg, utalványozza ki.

De álljon itt közoktatásügyünk örök szégyenére, gyalázatára a kérvény.

Már régebben ismeretes a tisztelt Közigazgatási Bizottság előtt a megyei községi tanítók nyomorúságos helyzete. Ez ügyben a tisztelt Közigazgatási Bizottság már több ízben tett felterjesztést a n. vallás- és közokt. m. k. minisztériumhoz; a Csík megyei hivatalos tanítóegyesület csíki járásköre is már a múlt tanév elején szintén folyamodott a miniszter úr őnagyméltóságához az államsegélyek kiutalása tárgyában. De fájdalom, mindezen intézkedéseknek eredménye nem lett. Köztudomású dolog, tisztelt K. Bizottság, és ismeretes előttünk is, hogy azon községek, melyekben községi iskolák állíttattak, határozottan rá vannak szorulva az államsegélyre, s ha az államsegély ki nem utaltatik, a községek tanítóikat fizetni teljesen képtelenek. Az államsegélyből a múlt iskolai évben azonban csak 50% lett kiutalva, s emiatt állott be azon tűrhetetlen helyzet, melyet alább számadatokkal is bátrak leszünk igazolni. Ilyen körülmények közt kénytelenek a Csík megyei községi tanítók t. Közigazgatási Bizottság előtt újólag hangoztatni esdeklő szavukat az államsegélyből még hátralékos 50% kiutalványoztatás tárgyában. Jól tudjuk mi mindnyájan, hogy megyénk illetékes hatóságai, s elsősorban a t. K. Bizottság, látva a községi tanítók nyomorúságos helyzetét, már eddig is minden lehetőt megtett e tarthatatlan állapot megváltoztatására; ismeretes előttünk községeinknek nyomasztó anyagi helyzete is, s belátjuk, hogy a tanítók sorsa utáni jóakarat a községnél nem hiányzik; mégis kénytelenek vagyunk újólag felemelni esdeklő szavunkat, mert örvény szélén, az anyagi megsemmisülés örvényének szélén állunk, mely minden pillanatban elnyeléssel fenyeget. Folyamodnunk, kérnünk, esedeznünk kell, mert az utolsó darabka kenyérről van szó, mely ha kihull kezünkből, a teljes nyomor kopogtat be hozzánk, a maga rémítőségében. Jelen alkalommal nem akarunk hivatkozni a tanítói állás fontosságára, nem akarunk rámutatni azon évenként szaporodó terhekre, melyek a lelkiismeretes tanító homlokán a verejtékcseppeket megszaporítják, mellőzzük mindezeket; mert kérelmünk indokolására elégnek tartjuk számokban kitüntetni azon tűrhetetlen állapotot, mely a községi tanítók javadalmazását illetőleg tényleg fenn áll. Huszonkét községi tanítónak évi fizetése tesz 7745 forintot, ebből még hátralék 3982 Ft 90 kr., tehát az összes fizetéseknek mintegy 55%-a. (Itt következnek az egyes tanítókra vonatkozó adatok. A gyímesi tanító fizetése például 400 forint, kapott eddig egyszázat. Az újtasnádi fizetése 400 forint, tartoznak neki 281 Ft 67 kr-ral. A két szentmiklósi tanító fizetése 300-300 forint, az egyiknek tartoznak 269 Ft 44 kr-ral, a másiknak csak kerek 200 forinttal, stb. stb.)

A kérvény azután így szól: Íme, t. K. B., ilyen viszonyok között vannak a községi tanítók. A felsorolt számadatok kiválóan tanúsítják, hogy jelenlegi helyzetünk tarthatatlan. Nincsen talán országszerte hivatalos állás, nincsen talán egyetlen hivatalnok, ki sújtóbb körülmények között legyen, mostohább elbánásban részesüljön, mint a községi tanító. Meg vagyunk győződve, hogy mindenki, kit ügyünk érdekel - márpedig kit ne érdekelne a nevelésügy! - be fogja látni panaszunk jogosságát és kérelmünk méltányos voltát. Alázatosan esedezünk tehát: méltóztassék a t. K. B. azon kiváló jóindulattal, mellyel a községi tanítók iránt eddig is viseltetett, sürgős felterjesztést intézni a n. vallás- és közoktatásügyi miniszter úr őexcellenciájának tekintetét a Csík megyei községi tanítók nyomorára irányítani; s méltóztassék általában kieszközölni, hogy a jelen állapotok rövid időn megváltozzanak, mert ha ez még pár hónapig így tart, azon hadseregnek, mely a költő szavai szerint "Magyarországot másodszor van hivatva meghódítani", megyénkben levő tagjai éhen pusztulnak el.

Az Egyetértés e kérvényre vonatkozólag így kiált fel: "A szégyen pírját kergeti arcunkba, hogy ilyen még ma is, nálunk lehetséges!"

Mit szóljunk mi, kiket közelebbről érdekel az ügy, kik magunk is érezzük a közoktatásügyi kormány tehetetlenségét, vétkes hanyagságát.

De nem csudálkozunk a dolgon, hiszen a mi türelmünk példátlan: nem szólunk semmiért; egyesült erővel nem tudjuk felemelni tiltakozó szavunkat.

Részint a felekezeti érdekek, részint Trefortnak ama politikája, hogy országos képviseleti tanítógyűléseket rendez, s az egyetemes gyűlések tartását ha nyilvánosan nem is, de titkon akadályozza, megbénították erőnket, elvették szavaink súlyát.

Néptanítók! Tisztelt társaim! Ezt a süllyedést fel kell tartóztatni! Egyesülnünk kell! Egyetemes gyűlést kell tartanunk! Adjunk az ország színe előtt megbotránkozásunknak kifejezést! Emeljük fel szavunkat, és követeljük a tanítói állás reformját. Hiszen nekünk is vannak jogaink! Nem akarunk a művelt társadalom páriái maradni! Nem kívánhatják tőlünk, hogy az éhenhalás, a nyomorba süllyedés veszélyének kitéve szolgáljuk a nemzet, a haza legfontosabb érdekeit! Meg kell értetnünk a nemzettel, hogy kívánságunk, követelésünk jogos, és jelen helyzetünk tarthatatlan.

A néptanítók érdekeiért küzdő lapunk, fájdalom, nem olvastatik minden néptanító által, részint azért, mert nem ismeretes, részint pedig a szegénység miatt.

Mi a reklám trombitáját nem akarjuk megfújni, mert nemes célokért küzdünk.

Ügyünk érdekében tehát felhívjuk lapunk minden olvasóját, hogy az egyesületi gyűléseken kívül is buzgólkodjék azon cél elérésében, hogy a jövő nyáron egyetemes gyűlést tarthassunk. Evégett lépjen érintkezésbe a környékében levő minden felekezetű tanítótársaival, és ismertesse meg ezeket a megindított mozgalommal.

Szerintünk minden szükséges újítást az egyetemes tanítógyűléstől várhatunk, s ha ezt minden buzgalmunk ellenére sem sikerülne elérnünk, állapotaink oly kétségbeejtőleg nyomorúságosak lesznek, hogy a kigúnyolt ázsiai tanítók is szánakozva fognak tekinteni reánk.
********************************
AZ ÉV UTÓLJÁN

Midőn ez év elején síkra lépve, kibontottuk a zászlót, melyre a néptanítók érdekeiért való küzdelem volt írva, a reményvesztett néptanítóság egy része fejet csóvált reá és azt mondta: "A köpönyegforgatásnak ezen századában nem hiszünk benned." A másik rész lángra gyúlva sietett csatlakozni hozzánk, így kiáltva: "Rég óhajtott szót hallottunk, ne hagyjuk elbukni azt, aki érettünk emelt fegyvert, támogassuk őt." A negyven iskolaügyi lap közül harmincnyolc ignorált bennünket, kettő pedig a gúny és rágalom sarát csapta hozzánk anélkül, hogy talált volna, csupán kezeik maradtak szennyesen.

És a Tanítóbarát e különböző hangulatok között megindult. Támogatta őt az a kis lelkes csoport, mely az első hangra táborba lépett, és híven kísérte egészen az év végéig.

A munka folyt, a lelkesedés erőt adott hozzá, a remény világosságot.

Az ország hírlapjai és a tanügyi lapok csekély kivétellel hidegen és részvétlenül nézték, hogy a hazai népnevelés előmozdítói, a szegény elhagyatott néptanítók nyomorban működnek, és állapotuk mindig rosszabb és rosszabb lesz, a felekezeti érdekek miatt pedig nem egyesülhetnek, nem fejthetnek ki erőt helyzetük javítására, s ennek szomorú érzetében minden reményüket elvesztették.

Azonban az ország egyes vidékein panaszos hangok jajdultak fel a tanítók ajkairól, s bejárták a hazát.

A nagyméltóságos miniszter nem hallotta, vagy ha hallotta is, azt felelte rá: "Most künn vagyok, tanulmányozom a külföldi egyetemeket, ipariskolákat, nem tudom, mi történik otthon." Aztán hazajött. A Csík megyei néptanítók benyújtották kérvényüket egy darab kenyérért, örök dicsőségére a mostani közoktatásügyi kormánynak. Mi lett az eredménye? - Eddig még semmi.

A hazai néptanítóság ezen nyomorúságos helyzetében mi adtuk meg az első hangot, hogy feledve a felekezeti érdekeket, csoportosuljunk, csatlakozzon össze az ország huszonháromezer néptanítója, s az ország házában, a nemzet színe előtt mondja ki, amit követel, amit a korszellem régen igényel: a néptanítók anyagi helyzetének rendezését, jogainak szabályozását, a felügyelet szükséges reformációját.

A nemzet meg is fogja ezt adni, nem rajta múlt eddig, hanem azokon a nagy- és kisméltóságos urakon, akik húzzák a nagy fizetéseket, aztán egyebet nem is kívánnak tenni.

Felhívásunk visszhangra talált az ország azon vidékein, ahova eljutott, és a tanítóegyesületek közül, ahol a mozgalom ismertetve lett, a csatlakozást egy sem utasította vissza.

Valljuk meg, hogy az eredmény eddig is szép, a jövő reménye most már nem kétséges, és a magyar népnevelésügy új korszak előtt áll.

Büszkén tekinthetünk vissza az elmúlt évre, reménnyel a jövőbe. A múltban megtettünk mindent, amit lehetett, a jövőben is támogatni fogjuk egymást.

Ismételjük, hogy összetartásban van az erő, erőben az emelkedés.

És mi tovább nem akarunk az anyagi ínségben süllyedni, mert megszolgáltuk, megérdemeljük a jobb jövőt! Nem akarunk a társadalom nyomorultjai lenni, mert mi neveljük a népet, a nemzetet; mi vagyunk a művelődés emelői, a mi fáklyánk hinti a szellemi világosság első sugarait, mi neveljük az embert emberré és hazafivá! Meg kell adnotok, ami megillet bennünket!
**
A JOBB JÖVŐ KÜSZÖBÉN

A helyzetünk javítása érdekében megindított mozgalom felkölté már az összes hazai tanítóság figyelmét.

Sokat köszönhetünk e tekintetben a tanítók buzgó barátjának, Ember Jánosnak, aki minden tanítóegyesületnek megküldé a lapunk szeptemberi számában közölt pontokat.

Most már nincs más hátra, minthogy az egyesületek ezeket vagy egészben, vagy részben elfogadják, esetleg megtoldják.

Ami bajaink, kívánságaink vannak, azt mind hozzuk fel most, és a megválasztott egyesületi képviselőinknek jól gondjára bízzuk, mert bizonyos, hogy a tanítók helyzetének javítása érdekében új törvénynek kell a Ház asztalára kerülnie, és saját érdekünk kívánja, hogy abból semmi olyas ki ne maradjon, ami hasznunkra válik.

A felekezeti tanítók küldjenek bizottságot püspökeikhez, hogy kántori hivataluk után járó terménybeli fizetésüket az egyházgondnok, kurátor stb. által szedesse be, s készpénzül fizettesse ki, mégpedig olyanformán, hogy az évenkint ne változzék, hanem tíz évi terményérték után kiszámított összegben állapítassék meg.

Habár a mozgalom fizetésünk javítása és biztosítása érdekében történik is, mégse hagyjuk figyelmen kívül az iskolaszék jogainak megszorítását és a tanító működésére való felügyeletnek reformálását.

Tanítót csak tanító ellenőrizhet, miért is a nyári országos tanítógyűlésnek egyik programpontját fogja képezni a tanítók hivatal-fokozatának megállapítása. Az országos tanítógyűlés bizonyára azon fog lenni, hogy megyei tanfelügyelő se lehessen más, mint okleveles tanító, akinek a gyakorlati téren is volt alkalma működni.

Ha volt valaha szükségünk az egyetértésre, most van, mert a megindított mozgalom az országgyűlési képviselők figyelmét is felkölté, és ügyünk iránt részvéttel viseltetnek.

A napisajtó mellettünk lesz, és ezt az ügyet lehetetlen az államnak tovább ignorálnia.

Egyesült erővel mindent elérhetünk, de ha most is bomladozunk, akkor a siker kétséges.

Azonban ezt nem teszem fel a hazai néptanítóság felől. Közös bajunkon közös erővel fogunk munkálkodni, hogy megszűnjék.

Európa művelt államai régen gondoskodtak már népnevelőikről, csak mi vagyunk még hátra. Az ügy nem késhet.

Helyzetünk rendezése első kötelessége lesz az őszi országgyűlésnek.

Egy jobb jövőnek hajnalsugarai mutatkoznak a hazai néptanítók egén!

A VISSZHANG

A nyomorban sínylődő néptanítók panaszos kiáltásai eljutottak Trefort füleihez.

És lőn a miniszteri palotában futkározás: Gönczy és Gyertyánffy belső titkos tanácsosok megidézése.

- Mit tegyünk? - kérdezé ijedten Trefort - a kőmívesek teljesen kiürítették a kasszát, a néptanítók pedig egyre hangosabban sürgetik a reformot, attól félek, hogy külföldön is meghallják panaszukat, és akkor vége minden dicsőségnek.

- Ígérjen excellenciád! - ajánlá Gönczy.

- Nem hisznek már - szólt Gyertyánffy.

- De hát kérem az urakat, valamit csak kell tennünk, maholnap itt lesz a nyár, aztán országos gyűlést tartanak, sürgetnek, követelnek, megmutogatják rongyaikat, és kitűnik, hogy nem gondoltunk velük.

A két tanácsos gondolatokba merült.

- Én mégiscsak azt hiszem, hogy jó lenne valami olyast írni, amiből megértenék azt is, hogy ez idő szerint számukra nincs pénzünk, meg aztán vigasztalódást is nyerhetnének - szólt Gönczy.

- Hát írjon, barátom.

- Én nem írhatok, mert a Néptanítók Lapjá-ba nem szoktam írni, és most mindjárt észrevennék, hogy ez excellenciád megbízásából történt.

- Hát írjon Gyertyánffy.

- Én meg úgysem írhatok, mert az én soraimat egyszerre hivatalos válasznak vennék.

- Hát akkor mással kell íratni.

- Megvan! - monda diadalmas hangon Gönczy - iratunk Szatmáryval. Az ő neve ismert, a stílusát szeretik, azt nem tudják, hogy velünk összeköttetésben van, és így elérjük, amit akarunk.

Így született meg a hivatalos tanügyi lapnak március 12-én megjelent cikke, a hivatalos "nesze semmi, fogd meg jól", mely után mohón is kaptak azok, akik nem láttak át a szitán:

Mindenekelőtt kijelenti a miniszter úr titkos adlátusa, hogy nem hiszi, miszerint lenne nemzet a világon, amelynek értelmisége, törvényhozása több és melegebb érdeklődéssel viseltetnék a néptanítók sorsa iránt, mint a magyaré.

Gyönyörű szappanbuborék, kivált a turóci és Csík megyei tanítók gyönyörködtetésére eresztve. Képzelem, hogyan tetszett nekik!

De hát Szatmáry úr maga is észreveszi, hogy nagyot lódított, miért is saját mentségére jónak látja azonnal megjegyezni: "Részemről még sohasem hallottam ez irányban ellentétes nyilatkozatot." Tehát ne is hazudtoljuk meg, hiszen csupa bonhomiából mondja. Ő nem szokott olvasni. Ha olvasni akar, ír magának olvasnivalót. Honnan tudhatta volna tehát, hogy éppen a magyar nemzet és a magyar törvényhozás az, amely a Nyugat művelt nemzetei között legkevésbé törődik a néptanítók sorsával!

Tessék megmutatni, mennyit változott a néptanítók sorsa az utolsó háromszáz év alatt! Semmit. Tessék összehasonlítani, mennyi kötelességet, terhet raktak a néptanítói karra, és ennek arányában mennyire emelték jogait és javadalmazását!?

Hiszen ő is elismeri, hogy: "Nincs népe Európának, talán az egész világnak, melynek nagyobb szüksége lenne a nemzet gyors és tömeges értelmisége kifejtésére" (mint a magyarnak). - Hát, tisztelt férfiú, ha önök ezt elismerik, mért nem méltányolják azokat, akik a "nemzet gyors és tömeges értelmiségének kifejtésén" munkálkodnak!!

Mért mondja ön, hogy "bár a kormány úgy, mint a törvényhozás, teljes jóakarattal vannak a néptanítók sorsa javításának eszméje iránt, az ország pénzügyi helyzete... háborús viszonyok... kereskedelmi hanyatlás... alig helyezik kilátásba, hogy a néptanítók sorsán a közelebbi években tetemes javítás legyen eszközölhető, - állami úton"!

Íme, ezért az enunciációért volt szükséges az a körmönfont bevezetés. A hivatalos kijelentés szép hegedűszóban megtörtént, csak aztán legyenek olyan együgyűek azok a néptanítók, hogy mondjanak le követelésükről, hiszen az ország pénzügyi helyzete, a népfelkelők bakancsai, a "szemre fényes, belül rongyos" paloták, a tízmilliós országház, tízmilliós királyi palota, magyargyűlölő, osztrák érzelmű tisztek fizetésének emelése, országházat kerülő, haszontalan mamelukok napidíjai és pártkoncai, kormánypárti lapok szubvenciói, az operaház félmilliója, a közeledő választási mozgalmakra szánt demoralizáló milliók, stb. - mind oly dolgok, amelyek: "Alig helyezik kilátásba, hogy a néptanítók sorsán a közelebbi években tetemes javítás legyen eszközölhető állami úton."

Elhisszük, tisztelt férfiú, nagyon.

Mert most mindezekre szerezni kellett a pénzt (az ötven millió újabb kölcsönt), aztán ha a választások megtörténtek, akkor meg ki kell heverni a dolgot. Így tehát "állami úton" nem is várhatjuk a "tetemes javítást".

No de Szatmáry úr nem enged bennünket elszomorodni. Mint a síró gyermeknek, hogy elfelejtessék a baját, "pacit" mutatnak, úgy ő is előránt a régi eszmék lomtárából egy vesszőpacit: gyümölcstenyésztés, méhészet, selyemkukac-tenyésztés és községi takarékmagtár.

Segíts magadon, tanító, mert az állam nem segít!

Dolgozz a nemzetnek, az államnak, aztán csinálj magadnak fizetést, ahogyan tudsz.

Mért nem biztatják erre azt a sok ingyenélő, sétáló, magyar kenyeret evő, de magyarul érezni nem tudó katonatisztet!?

Azok jobban ráérnének, mint mi, selyemgubókat produkálni!

És ezt nevezi ön, tisztelt miniszteri tanácsos úr, a nemzet, a törvényhozás (értsd: állam) "meleg érdeklődésének" sorsunk iránt!

Nem jó tanács kell nekünk, ismerjük mi ezeket a dolgokat régen, hanem méltányolás, fizetés-reformáció, helyes nyugdíjtörvény, bajaink orvoslása, szakfelügyelet, és elismerése annak, hogy mi éppoly hasznos hivatalnokai vagyunk a hazának, mint a jegyzők, papok, postások - és mint a miniszterünk, adlátusaival együtt.

Ha mi annyi hibát követnénk el a hivatalunkban, mint önök, hát régen elcsaptak volna már bennünket!

A MODERN EMBERSATNYÍTÓ INTÉZETEK

A jajkiáltás újra felhangzott: az iskolák elsatnyítják gyermekeinket!

És a kiáltás jogos, a vád igaz.

Iskolába járó gyermekeink arcán a kimerült lélek sápadtsága ül, mellük beesett, el vannak satnyulva, mint a kő alatt növő fűszál.

"Mit ér az olyan iskolázás, mely az egészséges gyermeket tönkrejuttatja, rövidlátóvá, púpossá, vagy görbe gerincűvé silányítja? Inkább vesszen minden tudomány, hogysem az egy beteges gyermek testébe legyen sajtolva!" - mondá nemrégiben egy országgyűlési képviselő és pedagógus.

Valóban megdöbbenünk, midőn századunk ezen iskolázási dühének eredményét szemléljük.

Anglia népét a gyárak teszik tönkre, a keletieket az ópium, a törököt a hárem satnyítja el, a nyugati művelt népeket az iskola.

Gondoljuk csak meg, micsoda ráció van abban, hogy gyermekeinket már hároméves korukban padok közé kényszerítjük és naponkint öt-hét órán át egész huszonhárom-huszonnégy éves korukig gyötörjük a "szellem képzésével". És ami fő: szabad idejét is elraboljuk tőle a penzumokkal, feladványokkal, amikre néha éjjeli nyugalmát is pazarolja "a jó, a szorgalmas gyermek".

Fejlődési idejében szorítjuk őt a padok közé, s így nem csoda, ha az új nemzedék elcsenevészesedik, öt-hat százaléka válik be katonának, a többi a szellemi koraérettség mellett testi véznasággal igyekszik leélni azt a rövid életkort, amelyet a megmaradt testi erő tartott fönn számára.

De a korszellem tudja mentegetni is hibáját: a halavány arcú embert "érdekesnek" nevezi, az ideges "finom természetű" előtte. Egészséges, duzzadó erejű emberről megvetéssel mondja: "mészárosnak való!"

Hanem aztán "szánalmas eset", midőn a szeretni való "érdekes arcú" nő vagy férfiú kimerült ereje felmondja az életnek a szolgálatot, s negyvenöt-ötven éves korában "végelgyengülésben" koporsóba hull.

Hol vannak azok az idők, midőn harminc-harmincöt éves korukban még "ifjak" voltak a férfiak, s az ötvenöt-hatvan éves élete delén állott!!

Eltűntek, nincsenek!

A modern iskolázási düh vámpírként nehezül az ifjú nemzedékre, hiába küzdünk ellene, a korszellem így kívánja.

És most azokhoz a szülőkhöz intézem szavaimat, akiket még nem vakított el ez a ragály, akik gyermekeiket nem a századnak, hanem az életnek nevelik:

Engedjük játszani gyermekeinket, és adjunk alkalmat nekik olyan játékra, mely testük fejlődését legjobban és legtöbb oldalról előmozdítja.

Igen téves vélemény az, hogy ugráló, mozgó gyermekeinket "rosszaknak" gondoljuk, míg a csendesen ülő, csupán kezeivel babráló gyermeket jónak, szelídnek nevezzük.

Minél pajkosabb, csintalanabb a gyermek, annál inkább örülhetünk neki, csak engedelmesnek neveljük.

Ha vézna a gyermek, a kisdedóvó intézetben csak egy-két órát engedjünk neki tölteni, és az elemi iskolába hét-nyolc éves kora előtt ne adjuk be.

Aki teheti, oktassa maga a gyermekeit, éspedig játszva, minden megerőltetés elkerülésével. Aztán ne adja be addig az iskolába, míg maga oktatni képes.

Szemeim előtt lebeg egy ily módon nevelt gyermek képe. Milyen más lenne, ha csak tíz-tizenkét éves korában kerülne a padok közé.

Nem ajánlhatom eléggé az iskolába járó gyermekek naponkint való tornáztatását.

Ellensúlyozza ez a padok hatását, erőt ád a testnek, és hatása az egész életre terjed.

Aki csak szellemét műveli gyermekének és testét elhanyagolja, az a szülő oktalan és szívtelen: gyilkosa öngyermekének, de aki egyformán képezi testi erejét a szellemi erőkkel, az olyan szülő áldás arra a gyermekre nézve, mert ha vagyont nem is hagyhat raja, de képessé teszi azt megszerezni.

Mit ér a pénz, mit ér a tudomány, ha egészségtelen, rövidéletű kezei között van! Nem becsüli meg, mert érzi, hogy nem veszi sokáig hasznát.

Ha rajtam állana, csupán négy órán át engedném a gyermeket padok közötti lenni, és ezt a négy órát is úgy osztanám be, hogy félórát tanulna a gyermek, félórát mozogna, játszanék. Így nyolc órát töltene ugyan az iskolában, de nem lenne testének romlása.

Vajon megérem-e azt az időt, midőn saját kárukon be fogják látni a népek, hogy ez a túlhajtott iskolázás nemzetek életerejét teszi tönkre!!

Nem hiszem, mert a modern embersatnyító intézetek az én testemet is tönkretették: szűk mellű, görnyedt ember vagyok, s habár csak most léptem abba a korba, melyet a virágzó kornak neveznek, öreg embernek érzem magamat, s kifáradt lélekkel, elgyengült testi erővel tekintek - nem jövő életem, hanem a sírgödör elé.
*************************
NYÍLT KÉRELEM

Nagys. Gyertyánffy István úrhoz, mint a Néptanítók Lapja szerkesztőjéhez

A Néptanítók Lapjá-ban gyakorta olvastuk Nagyságodnak olyféle izeneteit, hogy tűzkárosult, jégvert vagy más baleset által sújtott néptanítók fölsegélésére írt felhívást nem tehet a lapban közzé, hogy "az ily gyűjtést a vidéki lapokban vagy az illető megye tanítósága körében lehet sikerrel megindítani".

Tekintve azt, hogy a Néptanítók Lapjá-t minden tanító olvashatja, és legtöbb segítséget kartársaitól várhat a szerencsétlen; továbbá, hogy a N. L. a rövidre összevont felhívás által alig veszítene több tért, mint amennyit az erre vonatkozó szerkesztői izenet, vagy némely érdektelen világújdonság elfoglal; tekintve még, hogy a N. L. más ilynémű ügyeknek eddig gyakran adott helyet, sőt ami nem oly lényeges: nyilvános nyugtatványokat is közölt becses hasábjain (mint legutóbb a Zubeck L. adományait nyugtázta) - alulírottak tisztelettel kérjük Nagyságodat, mint a Néptanítók Lapja szerkesztőjét, hogy a néptanítók iránt nemegyszer tanúsított jóindulatát terjessze ki ezen csekélységre is, hiszen veszteni nem veszt vele sem Nagyságod, sem a lap, sem a népnevelésügy, de nyerni igenis, nem egy szerencsétlen kartársunk, és Nagyságod sok könnyet fog felszárítani a baleset által sújtott tanítók s ezek könyörületre méltó családja szemében. Áldani fogják érte Nagyságodat, nemcsak ezek, hanem az összes hazai néptanítóság, amelynek részére a lap indíttatott és fenntartatik.

Őszinte tisztelettel a "Tanítóbarát" olvasóközönsége nevében:

Ziegler Géza

HOGYAN BESZÉL HOZZÁNK A MINISZTER?

Csoda-e, hogy a magyar néptanítók anyagilag nem tudnak előbbre menni, s nincs tekintélyük a társadalomban, midőn maga Trefort, a népoktatásügyi miniszter az, aki legkevesebbet törődik anyagi helyzetükkel, és aki ország-világ előtt ad példát arra, miként kell a néptanítókat, a nemzet nevelőit megbecsülni. (?)

A hatalom vakította-e el, vagy az aggság gyengítette meg elméjét, - nem tudjuk, de az bizonyos, hogy olyan lenézéssel egy művelt állam minisztere sem viseltetik a néptanítók iránt, mint ő.

A szégyen és harag pírja égett arcunkon, midőn legutóbb hozzánk intézett szavaival a nemzet színe előtt rendre utasított, lealázott minket.

A "Délmagyarországi Tanítóegylet" Zubeck Lénárd ügyében a következő "legalázatosabb kérelemmel járult" a "nagyméltóságú miniszter úr" "kegyelmes urunk" elé.

248. szám/1887. Nagyméltóságú Miniszter Úr! Kegyelmes Urunk! Boldogult Eszterházy Pál gróf úr őnagyméltósága az 1872. évben Gyula-Ménesmajor és Pusztagyimóton lakó tankötelesek számára pusztagyimóti majorjában, a pápai plébános igazgatása alatt, az 1863. évi 38. t. c. 17. §-a szerint nyilvános róm. kat. jellegű népiskolát állított fel. Emellett az iskolához, ugyancsak az 1872. évben, 776. sz. alatt kelt kinevezési okirat szerint, nyilvános pályázat útján, egy próbaév fenntartásával tanítóul Zubeck Lénárd okleveles néptanító neveztetett ki, aki ezen hivatalát azóta az időközben és még az 1886. évi augusztus hóban kiállított hivatalos bizonyítványok tanúsága szerint mindenkor elöljárói, valamint a szülők teljes megelégedésére töltötte be.

Mindennek ellenére nevezett tanító, a közte és az uradalmi kasznár közt egészen magánügy miatt támadt viszály következtében, leginkább a kasznár befolyása alatt, állásától egyoldalú vizsgálat alapján megfosztatott.

Ezen szomorú, leverő eset által indíttatva, a Délmagyarországi Tanítóegylet választmánya 1886. évi december hó 27-én Nagybecskereken tartott ülésében hozott XII. számú határozatával megbízta alólírt egyleti elnökséget, nevezett tanító érdekében Nagyméltóságú Miniszter Úr kegyes színe elé a következő legalázatosabb kérelemmel járulni:

1. Miután abból, hogy valaki jogot nyert iskola fenntartására, nem helyesen következtethető az, hogy ezáltal egyszersmind a tanítónak, ki államérvényes néptanítói oklevéllel bír, mely őt a néptanítói hivatalra jogosan képesíti, feltétlen bírójává, életének, jövőjének feltétlen urává is lett: a Délmagyarországi Tanítóegylet nevében mély alázattal kérjük Nagyméltóságodat, miszerint Zubeck Lénárd, pusztagyimóti tanító ügyében a szabályszerű törvényes vizsgálatot elrendelni méltóztassék.

2. Továbbá mély hódolattal bátorkodunk még Nagyméltóságod kegyes színe elé azon legalázatosabb kérelemmel is járulni, miszerint kegyeskedjék alkalmas módon intézkedni, hogy minden tanítói állás egyenlő és olyan biztosítékkal vétessék körül, melyhez semmi önkény, semmi rosszakarat ne férhessen, hogy minden tanító felett, tekintet nélkül az iskolafenntartóra, egy és ugyanazon, az állam nevében ítélő fegyelmi bíróság ítéljen, hogy az iskolafenntartó is csak mint vádló léphessen fel.

3. Végül mély tisztelettel bátorkodunk Nagyméltóságod előtt azon legalázatosabb kérelmünknek is kifejezést adni, miszerint a tanító jogai törvényes úton, pontosan meghatároztassanak. Ezen legalázatosabb kérelmünkre Nagyméltóságod kegyes jóakaratát és pártfogását kérve vagyunk, stb.

Íme, ilyen tisztelettel teljes hangon, "mély alázattal", "hódolattal" közeledett a hazai tanítóegyesületek egyik legtekintélyesebbje a "nagyméltóságú kegyelmes úr" "kegyes színe" elé. És mi volt a "legalázatosabb kérelemre" a felelet?

Ez:

"3270 sz./1887. Nagyságos Marx Antal kir. tanácsos, Temes megyei kir. tanfelügyelő úrnak oly utasítással adatik ki, miszerint komolyan figyelmeztesse a folyamodó tanítóegyletet, hogy a reá semmi tekintetben nem tartozó kormányzási ügyekbe avatkozni ne merészeljen; mivel ilyen ügyekbe való beszólásra egyáltalán nem illetékes. Fordítsa ehelyett minden erejét és munkásságát az iskola beléletének javítására és tökéletesítésére s általában az ő munkaköréhez tartozó ügyekkel való foglalkozásra. Budapest, 1887. március hó 27-én. - Trefort s. k."

Ezen a kényúri dölyfös hangon az szólt hozzánk, akit atyánknak neveztünk, akitől helyzetünk javítását vártuk, akit a közbizalom ültetett a miniszteri bársonyszékbe, a közoktatásügy élére.

Mit tett az említett tanítói testület?

Kért. Alázatosan, bizalommal.

És Trefortnak mi volt a válasza?

Rendreutasítás, lealázás.

Megmutatta, hogy neki hatalmában áll a néptanítókat úgy tekinteni, mint a szolgahadat, melynek ő korlátlan ura, parancsolója.

És a nemzet bámulva tekintett reá, mert szép dolog az, ha valaki huszonháromezer intelligens emberhez így mer beszélni, és rendre meri utasítani azért, mert bizalmasan mert kérni.

De hol van az ok e gőgös elbánásra? Igaz-e, hogy az ország legtekintélyesebb tanítóegyesülete beleavatkozott a miniszter kormányzási ügyeibe?

Az okot nem látjuk sehol, s a beleavatkozás és egyszerű kérelem között nagy a különbség.

Az elnyomottnak joga van jajgatni, joga van kérni, ezt meg nem tilthatja sem a törvény, sem az önkény.

És valamint azok, kik a törvényhozó testülethez intézett kérelmükkel nem avatkoznak ennek ügyeibe, vagy aki a királyhoz intéz kérelmet, nem avatkozik ennek jogkörébe, úgy a "Délmagyarországi Tanítóegyesület" sem avatkozott a miniszter kormányzási ügyeibe, és így az a hang, az a méltatlan elbánás, csak éppen azért ért minket, mert a közoktatásügyi miniszter tehette.

Az egyiknek joga volt a kérelemhez, a másiknak jogában lett volna a nem-teljesítés, de nem a hatalommal való visszaélés.

Nem tudjuk megérteni, felfogni, hogy mit akart a miniszter elérni az ilyen bánásmóddal.

Avagy nem a legnagyobb egyetértésnek és bizalomnak kell-e lenni a tanítók és a miniszter között?

Vagy azt hiszi-e a miniszter úr, hogy a néptanítók elidegenítésével fogja emelni a népnevelést?!

Vagy talán azt képzeli, hogy mivel a nemzet koldusai vagyunk, rabszolgák is vagyunk egyúttal?

Nem úgy, miniszter úr! Habár ön lábbal tiporta is ezúttal a nyilvánosság előtt tekintélyünket, amelynek építgetésén önnél kitűnőbb emberek is fáradoztak, - a közvélemény meg fogja ítélni, hogy a tanítók voltak-e merészek, hogy igazságot kértek öntől, vagy ön volt-e durva, hogy arcukba vágta a kérvényüket.
*****************************
A MI KIS ÉHESEINK

A mi angyalszívű hölgyeink valóságos sportot csinálnak már nálunk a jótékonyságból.

Igazán bámulatos az a leleményesség, amellyel módokat és eszközöket találnak a szegényeken segíteni.

De egy kikerülte mégis a figyelmüket: az, hogy nálunk is vannak szegény iskolás gyermekek, akik a nyomorúság rongyaiban éhezve járnak az iskolába.

Ezen szegény gyermekek sírása felhangzott már a társadalom szívéig. Bécsben és Budapesten meg is metszették már számukra a kenyeret, de nálunk ez ideig nem történt még eziránt semmi intézkedés.

Pedig nálunk is vannak éhező iskolás gyermekek.

Csak menjetek el az iskolába. Ott ülnek szegények a hátsó padokban. Megismeritek egyszerre: sápadt arcukról lesír a nyomor.

Mért ülnek hátul?

Talán részrehajló a tanító, vagy nem szereti látni a rongyokat?

Nem: a tanítók nem ismerik a részrehajlást, - az iskola aprói között előttük csak az emelkedik ki, aki legtöbbet fog fel a tanításból.

De már Plutarch mondá: "Vajmi nehéz a fülek nélküli hashoz szólani, midőn a has csak az eledelekre figyel, a parancsokat pedig nem hallja."

Így a tanító is hiába beszél a kis éheseknek, mert bizony ezek szívesebben hallgatnák a cipó ropogását, mint például azt, hogy a kecskének hány körme van, vagy hogy az üdvösség elérésére mi szükséges.

De hát éhező iskolás gyermekek mindig voltak, és lesznek is mindig, míg csak szegény emberek lesznek a világon.

A társadalmat egészen fel kellene forgatni, ha azt akarnók, hogy éhezők ne legyenek.

Mi megelégszünk azzal, hogy városunk balzsamhintő angyalainak, a jótékonyságban kifogyhatatlan hölgyeinknek jószívébe ajánljuk ezeket a kis éheseket.

Jókainak van egy verse az éhező iskolás fiúkról, akiket a jobb módú tanulók tartottak kenyérrel.

Vajon nem kerülne-e a mi asztalunkról is egy-egy szeletke nekik, s vajon nem találnának-e a mi kedves hölgyeink is arra módot, hogy a bőségnek jószívűen felajánlott morzsáiból minden éhező iskolásgyermek egyenlően részesülne?

A százféle jótékonyság közt, melyet erőnkön felül gyakorlunk, nem szoríthatnánk-e helyet ennek az eszmének is? Nem találunk-e ennél érdemtelenebbeket a jótékonysági célok között? Mellőzzük hát azokat a divatszerűeket!

Ahol a nyomorúságnak annyi kérdését megoldották már a jószívű hölgyek, ott bizonyára az az egy is részvevő szívekre talál.
********************
A HAZAI TANÍTÓSÁG ELITJE

Történt pedig 1885. május 26-án, hogy Trefort Ágoston előtt megjelent a fővárosi tanítóságnak egy kiválasztott csoportja, akik thuribulumot tartának kezeikben és a dicséretek tömjénfüstjét eregették az excellenciás úr kegyes ábrázatja elé, aki nagy örömében így kiáltott fel: "Ti vagytok a hazai tanítóság elitje" - vagyis gyöngyei.

No hát ezek a gyöngyök összeültek október 22-én, mint a Népnevelők Budapesti Egyesülete - és kezükbe vévén a Győrvidéki Tanítóegylet által kibocsátott indítványt, efölött döntöttek; - megbírálták, bölcselkedtek rajta, aztán elvetették!

Már hogy mi jogon? - arról elfelejtettek tanácskozni, de hát az őszerintük bizonyára mellékes dolog.

Somlyay József úr volt az előadó. Elismerte, hogy "a győrvidéki kartársak eszméje pártolásra méltó, mert a méltányosság érzete és a helyzet kényszerűsége bírta őket az elhatározásra", de bizony a beszéde végén mégiscsak oda lyukadt ki, hogy az eszme nem pártolásra méltó, mert "nem időszerű"!

György Aladár úr, mellesleg mondva egyike a miniszter ismert árnyékainak, fanyalogva vette kezébe a kiáltványt és azt monda, hogy "a győriek tévedésben vannak, ha azt hiszik, hogy az 1868. évi 38. t. cikket egy büdzsé-törvény (!) tárgyalása alkalmával meg lehet változtatni." Más utat és módot kell erre választani. Ez idő szerint különben feleslegesnek is tartja a peticionálást, mert e tekintetben a törvényt majd a tanítóság intelligenciája s tekintélye, valamint az általános pénzügyi viszonyok amúgy is meg fogják változtatni. A helyzet már eddig is javult (?!), mert míg a tanítói fizetés törvényes minimuma 300 forint, addig ma már az átlagos fizetés 450 forint körül van. Hangsúlyozza, hogy a tanítóság ez idő szerint átlag véve jobban van fizetve, mint a jegyzői kar, meg más kisebb hivatalnokok, kik azelőtt tekintély dolgában a tanítók fölött állottak.

Aki ezekből a szavakból sem ismer a Trefort iskolájából kikerült kormánykoncos farizeusra, az csapja most földhöz a Tanítóbarát-ot, aztán gyújtson gyertyát Trefort arcképe előtt, és égessen neki tömjént.

De hogy darabokra tépjük az ő felsallangozott, üres beszédét, amelyből kiordít a sarokba szorított pedagógiai svindler-klikk szelleme, elemezzük egy kissé szavait.

Azt mondja, hogy egy büdzsé (-törvény!!) tárgyalása alkalmával nem lehet a 38. cikket megváltoztatni.

Hát van-e abban a kiáltványban erről csak egyetlen szó is? - Nem törvényt akarunk mi változtatni, hanem egyszerű intézkedést kérünk az országgyűléstől, hogy termény-fizetésünk behajtásával, illetőleg készpénzzé-tételével bízza meg a megyét, s ezzel kapcsolatban intézkedjék a fizetés fölemeléséről. A törvény egyes pontjait évenkint tömérdek miniszteri rendelet módosítja, úgy, hogy manapság, ha valamely törvényre akarunk építeni, hát elő kell keresnünk a Rendelettár-t is. De már csupán azáltal is, hogy a terményfizetés pénzzé változtatik át, emelkedik a fizetésünk, mert az a terményfizetés csak olyan, hogy "Adtál Uram-Isten, de nincs köszönet benne!"

Ez idő szerint fölöslegesnek tartja a peticionálást. Természetes: őneki nemcsak csöpög, de csurog is a kasszából, meg a kegyelmes úrra nézve nagyon de nagyon fölösleges az iszapos vizet megkavarni. A Csík megyei tanítók kérvénye bizony-bizony nem vált becsületére. Azt is fölöslegesnek találta. De hát a Csík megyei tanítók nem így gondolkoztak, s a közvélemény akkor nem éppen dicsérőleg nyilatkozott őexcellenciájáról, annyira nem, hogy holmi elkergetést vagy mit emlegetett az Egyetértés.

Ajánlá György Aladár, hogy várakozzunk; majd a tanítóság intelligenciája és tekintélye, tudniillik ők, akik ott együtt ültek, és az általános pénzügyi viszonyok, vagyis egy általános nagy semmi, meg fogják változtatni a tanítóság helyzetét.

Ne neked, jámbor tanítóság! Ott repked a sült galamb a levegőben, az általános pénzügyi viszonyok gomolygó felhői között, csak nézzük türelmesen, és tátogassunk, mert a Budapesti Népnevelők Egyesülete, mint a tanítóság intelligenciája és tekintélye, le fogja csalni, és mi ki leszünk elégítve.

Különben szerinte a helyzet máris javult. Ez nem is szenved kétséget. Ha kell, a Csík megyei és Turóc megyei kollegák kiállítják erről a bizonyítványt, az ország más vidékein is alá fogják írni, mi pedig ráütjük a pecsétet. Szegény jegyzői kar valóban sajnálatra méltó, hogy nincs úgy kifizetve, mint mi. Kalapot elő, kollegák, s dobáljunk bele segélykrajcárokat a szegény jegyző urak számára. Mitőlünk eszerint úgyis kitelik.

No hát köszönjük szépen a beszédet, György úr, különösen azért, mert csak ilyen röviden bánt el velünk, s eszerint nekünk is röviden kellett önnel foglalkoznunk.

Péterfi úr már jobban hozzávág a kérdéshez. Ő "az egész kérdést nem tartja időszerűnek". Bizonyosan azt hiszi, hogy mi a jövő évezredig várhatunk arra, míg ő kijelenti, hogy: no, most hát időszerű.

Weiss B. F., a híres takarékpénztáros, aki valószínűleg már a csecsemőknek is bukszát akaszt a nyakába, azzal a bölcs indítvánnyal lép elő, hogy jó lenne mindezeket a miniszter úrra bízni. Hát iszen, derék férfiú, ha a miniszter úrra ilyeneket rá lehetne bízni, akkor nem mennének az ország hol ezen, hol azon részéből a kérvények az elnyomott, a mostoha sorsú tanítóságtól az országgyűlés elé.

Többen aztán nem is érdemesítették szóra ügyünket. Átadták az egyetemes tanítógyűlés végrehajtóbizottságának, hogy a népoktatási törvény revíziójának kérdését alkalmas időben tűzze napirendre, s annak tárgyalására a hazai tanítóegyleteket hívja fel.

Ezzel végződött ez a nevetséges és emellett szomorú gyűlés.

Somlyay még a fővárosi tanítók házilapjában egy hét múlva utólagosan azt mondja, hogy "kérjük a hazai tanítóegyesületeket, álljanak el a mozgalomtól". Ezzel aztán ki van fejezve, hogy a hazai tanítóság elitje, a fővárosi tanítók éppen nem kívánnak ügyünkben pártoló állást foglalni.

Mögöttük áll a minisztérium. A konyha jó, a fizetés pontos - a csizma tehát nem szorít.

Hanem tisztelt urak, azt is meggondolhatnák önök, hogy ez a szűkkeblűség, ez a részvétlenség csak azt bizonyítja, hogy önök nem "elit"-jei a hazai tanítóságnak, hanem egyszerű fővárosi burgerok, akiknek elég, hogy jó a sorsuk, meg hogy a kegyelmes úr nyájasan mosolyog. Mi nem akarjuk viszonozni a fővárosi tanítóklikk lapjának bölcs prédikációit, nem is ismerjük el az önök határozatait, mert nem is kértük, de igenis tovább megyünk méltányos kívánalmaink sürgetésében, mert tudjuk azt, hogy a nemzet meg fogja érteni működésünk becsét, és ha szívéhez nem is bocsátottak eddig bennünket, utat törünk magunknak oda, úgy, ahogy tudunk, s célunkat önök nélkül is elérjük.
************************
LAPUNK TISZTELT OLVASÓIHOZ!

Három év kis idő egy ember életében, nagy idő egy tanügyi lap fönnállásában.

Csakis az igazságügy mellett harcoló lapok élhetnek ennyi ideig, folyton erősödve, mindinkább jobban pártolva.

Minket nem ejtett zsákjába a kormány, nem dédelgetett a papság, - lapunkat csupán a szegény néptanítók pártolják és emelték föl azon magaslatra, amelyen eddig is áll.

Előttünk a néptanító nagyobb ember, mint az országos nagyságos és méltóságos tanügyi élősdiek, mert a néptanítók többet használnak a nemzetnek, s kevesebb fizetésük; előttünk az igazság napja ragyog, s megvetjük a tanügyi kormány statisztikai tükörjátékát, mellyel elkápráztatják a szemeket.

A kormány azt mondja: van fényes népnevelésünk! - Mi azt mondjuk: nyomorban sínylődnek a népnevelők.

A kormány azt mondja: százezreket áldozunk a népnevelésre! - Mi azt mondjuk: nem áldoztok semmit a néptanítókra!

A kormány vakít, mi világosítunk.

Nehéz munkába fogtunk, de nem sikertelenül.

A néptanítók öntudata ébred, csak még az erő nincs összeszedve.

De már forr!

A néptanítók ezrei közé ki van vetve a méltányosság követelésének eszméje: a papsággal megfejelt tanítói egyesületekben csak suttogva tárgyalják felhívásunkat; az előrehaladottabb egyesületekben zúgó visszhangot ver szózatunk.

A gyümölcs sem érik meg egyszerre, torlódott felhőkből vág ki a villám, egyesült karok döntik a fát.

Oroszországban nem nyomja úgy a despotizmus a muzsikokat, mint nálunk a tanügyi kormány a néptanítókat. Oroszországban a nihilizmus aknamunkát végez, nálunk a néptanítóság napfényen dolgozik.

A jog, a méltányosság érzetét nem lehet elnyomni, kitör, mint a láva, aki ellene küzd, megégeti magát.

Háromszáz év alatt nagyot emelkedett a népnevelés ügye, háromszáz év alatt nem változott a néptanítók nyomorúsága.

Volt Eötvösünk, sugár a homályban: elvillant, maradt a homály erősebb.

A néptanítók érzik, hogy joguk van a napfényhez, az igazsághoz, méltányossághoz.

Csáky Albin lassan dolgozik: nem adott eddig semmit, nem ígért semmit.

Ne tekintse Csáky a tanügyet szalmának! - ezt meg kell vele értetnünk.

Ez a jövő évi munkánk, ez a jövő évi programunk.

A jövő évi viszontlátásig nyújtom tisztelt olvasóinknak, ügyünk és lapunk barátainak, szíves kézszorításomat!
************************
MINISZTERÜNK HALL!

És lőn, hogy a múlt hónap elején a Néptanítók Naptára, melyet 1888-ra adtunk ki, a kegyelmes miniszter úr kegyes színe elé került.

És fölötte háborgott őexcellenciája annak első cikke miatt.

Futkározának pedig a miniszter úr adlátusai és beszélének sok vigasztalót, de a cikk hangját nem tudták túlkiáltani.

Az igazságos hang megtalálta a maga útját.

Miniszterünk belátta, hogy a tanítóknak folyton erősebben hangzó panaszkiáltására nem lehet süket maradni anélkül, hogy országos botránnyá ne váljék a minisztérium hanyagsága.

A Csík és Háromszék megyei tanítóság kérvényének hallatára a közvélemény máris kárhoztató ítéletet kezdett hangoztatni, de Trefort akkor is csak az ígéretnél maradt: ő maga úgysem végezhet mindent, alantas közegei pedig részint saját érdeküket keverték a tanügybe, részint csak látszatra dolgozának; némelyek felekezeti kérdést csináltak a tanügyből, - szükségtelen megneveznünk azt a hívei által tömjénezett pedagógiai nagyságot (?), aki a miniszter úr ajtója előtt megrostálja, összeforgatja, saját érdekeihez simítja a beérkező dolgokat, és fondor tanácsokat sugdos, vagy kedve szerint informálja a minisztert.

Nos, ezúttal nem volt elég erős az a kar, az elhanyagolt néptanítók kiáltása betört az ajtón és megreszketteté Trefortnak miniszteri székét.

A tanítóság a Győr megyei tanítóegyesület hívó szavára a legnagyobb lelkesedéssel kél fel és áll össze egy tömeggé, hogy igazságot, méltányosságot kérjen a nemzettől.

És a nemzet meg fogja adni, amit kérünk!

De egyúttal kérdőre fogja vonni a minisztert, mint a tanügy kormányzóját, s a feleletet, amit a miniszter adhat, a történet múzsája szégyenpírral arcán jegyezheti fel tábláira.

Hogy az ellene panaszló tanítóságot lekenyerezze, s így ismét időt nyerjen, a következő rendeletet bocsátotta ki a tanfelügyelőkhöz:

"Dacára annak, hogy már több ízben, legutóbb pedig a kir. tanfelügyelőkhöz intézett, folyó évi március hó 2-án, 6567. sz. a. kelt körrendeletemben intézkedtem az iránt, hogy a tanítók fizetései és egyéb illetményei pontosan szolgáltassanak (ez aztán magyarosan írattatott! - Szerk.) ki, mégis mindegyre újabb panaszok merülnek fel amiatt, hogy a tanítók fizetéseiket rendetlenül és elkésve kapják meg. Tekintve azt a körülményt, hogy a néptanítók fontos hivatásukhoz képest általán véve úgyis mostohán vannak díjazva, és megélhetésük szempontjából javadalmaik elkésett kiszolgáltatása esetén anyagi romlásukhoz vezető és állásuk tekintélyét aláásó kölcsönkérésre vannak utalva, tekintettel végre arra, hogy az anyagi zavarokkal küzdő tanító nem képes feladatának higgadt teljesítésére, minek következtében az iskola és a közművelődés kárt és hátramaradást szenved, ezeknél fogva teljes bizalommal fordulok a közönséghez azon megkereséssel, hogy hatáskörében, valamint átalán a népnevelés előmozdítására, úgy különösen arra is fordítsa gondos beható figyelmét, hogy a községi iskolai tanítók illetményei az illető közegek által pontosan szolgáltassanak ki, ezen célra a rendelkezésre álló legbiztosabb jövedelmi forrás használtassák, és az iskola minden más szükséglete csak akkor elégíttessék ki, ha a tanítók jogos igényeinek elég tétetett. Az államsegélyt élvező községi iskolákat illetőleg pedig a kir. tanfelügyelőt utasítom, hogy az iskolaszéknek az államsegélyről szóló nyugtáját csak akkor láttamozza, ha biztosítékot nyert, hogy legelőször a tanító fog hiány nélkül kielégíttetni. Budapest, 1887. dec. 15-én.

Trefort"

Persze, aki tudja, hogy minő foganatja szokott lenni a miniszteri rendeletnek, aki tudja, hogy a tanfelügyelők hány fidibuszt szoktak belőle csinálni, mielőtt elolvasnák, az nem annyira a rendelet szószerinti értelmével, mint inkább indításának okaival foglalkozik, s következést von belőle a jövőre.

Tegyük ezt mi is:

A miniszter úr észrevette, hogy a tanítók mozgalma nagy hullámokat kezd verni.

A miniszter úrnak palástolnia kell a mulasztásokat.

Figyelme tehát reánk fordult.

Amily arányban emelkedik a mozgalom, oly arányban fog ő leereszkedni magas pedagógiai eszméinek fellegvárából hozzánk, a komoly anyagi élet nyűgzötteihez.

A miniszter úr hall!

Kényszerítve van reá!

S ez a mi mozgalmunk első örvendetes eredménye.
*********************
ÉBREDJÜNK!

Az excellenciás főpedagógus nyugodtan alszik.

Kidugta a szemünket egy rendelettel, amelyet a tanfelügyelőkhöz intézett, fizetésünk pontosabb behajtása érdekében.

A tanfelügyelők tudják, mit jelent ez. Betették az árkust a fiókba, a többi fölé. Aztán a még jövendő árkusokat is oda teszik a fiókba e fölé, s mikor a fiók megtelt, szépen összekötik az egészet cukorspagéttal, s felteszik a padlásra.

A tanítók azon része, mely csak a hivatalos lapból értesült e rendeletről, örömében meg van kábulva, mert azt hiszi, hogy ami onnan felülről jön, az szentírás.

És tovább reménykedik.

De a tanítóság azon része, mely teljesen átérzi hivatalának és munkájának becsét, s össze tudja ezt hasonlítani a hivatalával járó fizetéssel és helyzettel, - ebben a rendeletben sem lát egyebet, mint a magas politikának egy naiv fogását, amellyel a kellő intézkedésre való akarat vagy erőhiány palástoltatik.

És még mást is látunk: látjuk, hogy a miniszter ismét el akarja halasztani az országos tanítógyűlést. Látjuk, hogy a nagy méltóságú főpedagógus fél a nyilvánosságtól.

Igen: kimondjuk bátran (ám cáfoljon meg az ellenkezővel, s örvendezni fogunk rajta) - az "atya" fél attól, hogy gyermekei a nemzet színe előtt vágják szemébe mostoha bánásmódját, a magas hivatal hanyagságát, mely miatt ezer és ezer tanító ment tönkre, a tanügy stagnálását a tanítók anyagi helyzetének ignorálása miatt, melyért a nemzetnek tartozik felelősséggel.

A nagyméltóságú főpedagógus ezért nem akar összehíni országos tanítógyűlést.

De a tanítók nem írják alá a "vakulj magyar"-t; - szanaszét az országban egyesülnek kisebb-nagyobb csoportokban, hogy kifejezést adjanak bizalmatlanságuknak a tanügyi kormány iránt, s méltányolásra szólítsák a nemzetet.

Tavaszi gyűléseink már megkezdődtek, itt-ott nyáron is lesznek nagyobb gyűlések, ahol fel fog emelkedni egy-egy hang az elnyomott tanítóság érdekében, s visszhangra talál.

Az excellenciás főpedagógus aludjék nyugodtan tovább.

Mi pedig ébredezzünk, mert az óra elérkezett!
*******************
A JUBILEUMI KOMÉDIA

A trombitaharsogás, dobpergés és üdvüvöltés elhangzott, s a függöny legördült az országos komédia végeztével.

Voltak, akik nevettek, voltak, akik bosszankodtak, s voltak, akik nagy álmélkodással nézték a pompát, és hallgatták a zajt.

A legtöbbek ajkán azonban ez a kérdés hangzott:

- De hát voltaképpen ki is az a Gönczy?!

Ez a kérdés egyúttal felelet is volt: az a Gönczy semmi más, mint egy szerencsés hivatalba jutott országos pedagógiai nagy semmi!

Írt egy ábécét, egynéhány borsűrt, csinált egy jó karriert, oda jutott Trefort mellé, ott húzza a jó fizetést, felekezeti kérdést csinál a tanügyből, és ezek mellett nagy úr, a pedagógia terén hatalmas budai basa.

Ha érdem a megvénülés, akkor kétségen kívül van érdeme is, de olyan érdemekről, amelyek ekkora jubileumi komédiát vonnának következményképpen maguk után, - senki sem tud.

Tóth József, a Pest megyei tanfelügyelő volt a színügyi rendező; már előbb egy évvel kibocsátotta a félhivatalos felszólításokat a tanfelügyelőkhöz és állami tanítókörökhöz, hogy az ünnepély minél magasabbra emelése végett tegyenek meg mindent, amit lehet.

És a szolgahad megindult: folyt a reklám, a kiabálás az ünnepelt "nagy férfiú" mellett, mindenféle elképzelhető érdemeket szedtek ki szép cicerókból, s legnagyobb érdemül azt emlegették, hogy "soha se kereste a kitüntetést, csendes, zajtalan munkásságában folyt élete", stb.

A kitüntetést magával vonja az érdem; csendes zajtalanságban pedig millió hivatalnok dolgozik.

De hát melyik állami tanfelügyelő, tanár vagy tanító mert volna ellenszegülni a parancsnak! Hiszen Tóth József jó barátja Gönczynek, Gönczy pedig Trefortnak a mindenese, Gönczynek egy tollvonása Baranyából Mármarosba teszi át a tanfelügyelőt, állami tanítókat; semmivé tehet, s apellátának nincs helye.

Megindult tehát a jubileumi komédia gépezete. A tanfelügyelők ráparancsoltak a szegény, éhező néptanítókra, hogy gyűjtsenek, adjanak, pénzt, fényt, dicsőséget. Szegény kollegáink nem merték mondani, hogy: miért? - hanem engedtek a kényszernek, és adóztak.

És mikor eljött a nap, a hivatalosan felcitált küldöttségek megjelentek, mintegy parancsszóra, s a teljesen hivatalos jellegű dicsünnepély megtörtént.

Én is ott voltam: néztem ezt a szemfényvesztést, a kénytelenség áldozatát a hatalomnak, s úgy tetszék nékem, mintha azokba az üdvözlő beszédekbe belehangzott volna a sok ezer elhanyagolt néptanítónak panaszos kiáltása, s a jubileumi dísztárgyak közé szerettem volna odatenni azt a föld-fekete zabkenyeret, amit egy Turóc megyei néptanító asztaláról küldtek hozzám.
*****************
TANFELÜGYELŐ A TANFELÜGYELŐRŐL

Mikor Tóth József megkapta a tanfelügyelőségre való kinevezését, bosszankodtam; mikor tanügyi buzgólkodásairól mindig több hír jutott hozzám, elismeréssel tekintek feléje; most, hogy a hivatalos lapban a tanfelügyelők szakképzését sürgeti, azt mondom, hogy ennek az embernek valóban kár lett volna a rőf mellett maradnia, mert hivatást tölt ez be, nemcsak a tanítók, de a tanfelügyelők között is.

Már régebben akartunk írni a tanfelügyelőkről, de mindig fontosabb ügyek tolultak előtérbe.

Most, hogy Tóth József felveti a kérdést, lehetetlen hozzá nem szólanunk.

A N. L. negyvenedik számában T. J. szükségesnek mondja: 1. a tanfelügyelők képesítő vizsgálatra való kényszerítését; 2. a tanfelügyelő hivatalnak tényleges hatósággá emelését; 3. a tanítóválasztásnál való kijelölési jogát.

Nem csudálom, hogy ezt T. J. ezen a helyen mondja el, és nem egy magán-előterjesztésben a miniszter előtt; T. J. szereti megvalósítani is az eszméjét.

Ami az első pontot illeti, mi már régen sürgetjük, hogy a tanfelügyelők ne csak pedagógiai bakterok legyenek, akik a hiányok és hibák észrevevésére és bejelentésére szorítkoznak, hanem igenis legyenek értelmileg és szakképzettségileg is fölöttünk álló fő-főtanítók.

Sürgette már régebben, hogy a tanfelügyelőket tanítókból nevezze ki a miniszter, ne pedig atyafiságos protekciók után, kormánypárti szolgálatok jutalmául, stb. Mit keresnek fölöttünk a bárók, grófok, ügyvédek s különféle problematikus előéletű egyéniségek, akik jöttek s beültek a tanfelügyelői székbe, aztán anélkül, hogy valaha egy iskolát is megnéznének, húzzák a jó fizetést.

Egy anekdota forog közszájon: beállít a miniszterhez egy kopott ruhájú csavargó.

- Ismersz-e, kegyelmes uram?

- Nem én!

- Én vagyok a Béni, tudod az a gazdag Béni, aki melletted ültem; mindig te csináltad a feladványaimat.

- Most már emlékszem.

- Hát azért jöttem, hogy adnál valami jó hivatalt.

- Szívesen, éppen most jött üresedésbe egy tanfelügyelői állás, az jó lesz neked.

- Jaj, kegyelmes barátom, szamár vagyok én ahhoz.

- Sose törődjél vele, hisz éppen azért kapod meg!

S az elzüllött iskolatárs két hét múlva nagy ünnepélyességek között vette át a hivatalát.

Ez jellemzi nálunk a tanfelügyelői állapotokat.

A laikus tanfelügyelő kiszámíthatatlan kárára van a népnevelésnek, s mivel hazánkban a tanfelügyelőknek fele sem szakember, nagyon természetes, hogy sem a tanügy, sem a tanítók érdeke nem mozdul előbbre.

A Trefort-érát nagyon jellemzi ez is.

A későbbi századok valószínűleg csodálkozva tekintenek vissza népnevelésünk állapotára, s nem értik meg, miként lehetett a néptanítók ezreit s a népnevelést holmi kasza-kapa kerülő, szakértetlen egyéniségekre bízni; hogyan tűrhették ezt a tanítók és a nemzet?!

A tanfelügyelők képesítése tehát szükséges lett volna már régebben is. Azonban e célra külön vizsgáló bizottságokat állítani szerintünk egészen felesleges.

Mert mi nem vagyunk T. J. úrral abban a véleményben, hogy ezentúl is innen-onnan kapkodjuk a tanfelügyelőket, hanem igenis azt hisszük, hogy legjobb tanfelügyelők csakis a tanítói karból válhatnak. Miért nem választanak "untáglik cibilt" tábornoknak? Miért nem választják azokat a nem tanító urakat, kik tanfelügyelőink, püspökké?

Azt hisszük, kinevetnék az ajánlkozót.

Csak nálunk a népnevelés terén nem teszik azt.

A tanfelügyelői külön képesítést tehát csak a már működő tanfelügyelőkre tartjuk szükségesnek, a leendő tanfelügyelő urak vigyék azt a tanítói oklevélben az állásukra.

T. J. második pontját illetőleg szintén kimondottuk már véleményünket. A harmadik pontot pedig mi is aláírjuk.

Mindenesetre örvendetes esemény, hogy valahára ilyen eszméket látunk a N. L.-ban megjelenni, bár nagyon hisszük, hogy a szerkesztő az aláírást nézte meg csak, s a cikket elolvasatlanul adta a nyomdába.
***************
TREFORT LEGÚJABB TANFELÜGYELŐJE

Fel, komédiások! Fel, mezítlábos apostolai Tháliának! Tanfelügyelői állás van üresedésben, és Trefort nem talál rá embert huszonnégyezer néptanító között!

Bukott direktorok, részeges intrikusok, elhízott tenoristák, ráncos képű komikusok! - ti vagytok a jövő tanfelügyelői!

Nagy Vince, a Krisztinavárosból adakozások tengelyén Debrecenbe szállított direktor, ki ott truppjával csúfosan megbukott, a legújabb tanfelügyelő-jelölt, vagy talán mire lapunk napvilágot lát, ki is van nevezve!

Nem tudjuk, hogy a nemzet s így mi is, azért fizetjük-e keserves adóforintjainkat, a nagyméltóságú minisztériumokat s így Trefortot is, a közoktatásügy excellenciás nomádját, hogy legyen neki fürdőre való kéjpénze, vagy azért, hogy közoktatásügyünkkel, a népiskolákkal és a néptanítókkal ne törődjék, nyakunkra elzüllött komédiásdirektorokat ültessen pedagógiai basáknak, kenyerünket keserítő felügyelőknek!?

Irgalmas Isten! Meddig süllyedünk még, ez a pedagógiai önkényuralom, ez a felforgatott tanügykormányzási rendszer hova zilálja népnevelésünk ügyét!

A néptanítók ezrei fekete kenyéren tengődve, adósságokba keveredve húzzák a nehéz igát, s a keservesen megszerzett szakértelem mellett nem tudnak megélni, míg holmi bukott direktorok, földetlen mágnások, ügy nélkül maradt ügyvédek zsíros kenyéren élnek a nyakunkon, mert azt Trefort így látja jónak, így akarja.

Vajon soká tart-e még, hogy a nemzet hunyt szemekkel nézi ezt a káros tanügyi politikát, soká tart-e még, hogy a néptanítóknak nincs gondviselőjük, a népnevelésnek nincs előmozdítója, a kiadás mégis szörnyű nagy, a Manlicherpuskák és egyéb embergyilkoló szerszámokra vannak milliók, de nemzetnevelésre forintok sincsenek!
***************
A TANKÉPESÍTŐ VIZSGÁLATOK

Olvasóink bizonyára ismerik már a lapokból a nagyszombati tanítóképző és az esztergomi tanfelügyelő között való konfliktust, mely a prímás és Trefort ellenséges viszonyából támadt.

Nekünk is van néhány szavunk az esethez.

Szerintünk helytelen intézkedés az, hogy a tanítóképző vizsgálatot nem-pedagógus papok és vadpedagógus világiak, az úgynevezett tanfelügyelők vezetik.

Azok bírálnak, akik nem szakértők, azok osztályoznak, akik az egészről sem bírnak fogalommal, s azok adnak jogosítványt a néptanításra, akik tulajdonképpen maguk sincsenek rá jogosítva.

Értem itt a felekezeti képzőintézeteket.

De nem elég ez az anomália, még torzsalkodás is támad a népnevelés reverendás és nem-reverendás vezetői között. A prímás ujjat húz a miniszterrel a nagyközönség mulatságára és a hírszomjas napisajtó örömére.

Hát jól van, legyen igaza abban Trefortnak, hogy az államnak joga van figyelemmel kísérni a vizsgálatokat, de abban meg a prímásnak adunk igazat, hogy a tanügy felekezeti érdekeit az államnak nincs joga korlátozni.

A soha nem kérdett és meg nem hallgatott néptanítók miként vélekednek e tekintetben?

Megmondjuk.

Véleményünk szerint a tanképesítő vizsgálatokat vezető bizottságban a néptanítóknak is helyet kell adni.

Paragrafus nincs rá a törvényben, de az ésszerűség mutat rá jogokat.

Ha a törvény a néptanítókkal egy kissé méltányosabban és bővebben foglalkozik, akkor bizonyára nem kerüli ki ez sem a figyelmét.

Azonban előttünk nem tűnik ez fel: a magyar néptanítók szokva vannak a magas nemtörődömséghez, - háromszáz év hozzá is szoktathatta őket.

Amelyik hajón a kormányosokat napszámos munkára alkalmazzák, a napszámosokat pedig odaállítják a kormányrúdhoz és a vitorlákhoz, az a hajó az Új Világot soká éri el!

Tanügyünk vezetése a laikus papság és a laikus állami hivatalnokok keze között van, - nekünk csak szenvedni és tűrni van jogunk.

Fordítsuk meg a dolgot! A szakértő tanítóság javából válassza a nemzet a tanügy kormányzóit, - s maradjon meg a felügyelési jog az egyház és az állam kezében!

De nem, ez nem lehet! Hiszen manapság a nemzet érdeke csak annyiban mozdíttatik elő, amennyiben személyi érdekekkel nem ellenkezik. Trefort bár hanyag és tudatlan, marad közoktatásügyi miniszter, mert fizetést húz érte, a nagyságos tanfelügyelők bár szedett-vedett, tanügyhöz nem értő egzisztenciák, intézik a közoktatásügyet, mert jobb hivatal nem jut nekik a kormánytól. A papság, mely magát egyháznak nevezi s az Isten országát vallja övének, a földi országokban is igyekszik minél több jogokat gyakorolni, - nem enged a nemzet érdekében sem, mert ezzel vesztene hatalmából, s különben sem látja be, hogy a pedagógia nem teológia, hanem szaktudomány.

Így aztán a személyes érdekek nyomják a nemzet érdekeit; néhány száz pedagóg-basa miatt huszonötezer néptanító kesereg századokon át; a népnevelés teng és csigalassúsággal halad előre; a historikus pedig beleüti tollat a kalamárisba, és ír igen szép dolgokat a jövő századoknak, jövő ezredeknek, s el fogja neki hinni - aki akarja.
*****************
A REKLÁM

A hivatalos lap október 3-i számában, Tallózás a tanítók szakolvasmányaiból cím alatt egy vezércikkféle jelent meg, mely címénél fogva fölkeltette érdeklődésünket. Azonban alig olvastunk el belőle egy hasábocskát, olyan kacagásra indított, aminőt a mi tudományos bárgyúságában komoly hivatalos Közlönyünktől éppen nem vártunk volna.

A lapban ugyanis egy magát tanfelügyelőnek nevezett egyéniség, rettentő naiv és gyerekesen komoly orcával elmondja, hogy ő a tanítóktól az olvasmányokat illetőleg legelőször is azt kérdezi:

"Olvasta-e rendesen a Néptanítók Lapját, s ennek mely közleményei nyerték meg leginkább tetszését?"

Élclapba illő kérdés, melynek komikus voltát fokozza az a leginkább szócska s az a komolyság, amellyel föl van téve.

Szinte magam előtt látom a kérdezőnek bárgyú nagyképét és a kérdezettek zavarát, mert ha van is olyan néptanító, aki nem élclap helyett olvassa a Néptanítók Lapjá-t, hanem keserű unalomból, még annak is gondot ád az a felelet, hogy miféle cikkek tetszettek benne leginkább.

Aki mégis némi őszinteséggel akart felelni erre a kérdésre, bizonyosan azt mondta:

- A szerkesztői izenetek.

- Miért?

- Mert választékos gorombasággal vannak írva!

De ha a cikkíró, ez a pedagógiai szende, megelégedett volna azzal, hogy így pellengérre állítja józan értelmiségét, nem szólnánk a dologhoz, hanem a névtelen úr, olyan vakmerő reklámot csinál a lapban némely pedagógiai lapnak, mintha csak a jenkik országában volnánk.

Reklámot csinál egy évek óta haldokló pedagógiai nyomoroncnak, a Család és Iskola című, pedagógiai idétlen szülöttnek, s azt állítja, hogy legtöbb olvasója van a pedagógiai szaklapok között a Család és Iskolá-nak.

Nem is kérdezzük olvasóinkat, hogy hányan ismerik, csak arra hivatkozunk, hogy mikor a Tanítóbarát-hoz Budapestre érkeztek az előfizetések, ugyanegy postakönyvbe voltak írva a Tanítóbarát előfizetései a Család és Iskola előfizetéseivel, sőt mert egy kerületben volt a két szerkesztőség, egy postaszolga hordta ki a két lap utalványait. Így tehát volt alkalmunk látni, hogy az a "legelterjedtebb" lap januáriusban alig kapott negyven előfizetőt, s maguk a postahivatalnokok is nemegyszer élcelődtek fölötte.

Ez az oka annak is, hogy a Család és Iskola minden esztendőben változtat szerkesztőt, mert bizony áldatlan munka is az, ha negyven-ötven ember számára kell lapot szerkeszteni, s azok közül is, ki tudja, hány olvassa!

Az érdemes férfiú fölsorol ezenkívül még egy csomó tanügyi lapot, de a mienket föl sem említi.

De mi ezt nem vesszük rossz néven, mert mi nem a tanfelügyelőknek szerkesztünk lapot, sem a miniszternek, sőt arra sincs szükségünk, hogy a hivatalos lap csináljon mellettünk reklámot, - elkel a jó bor cégér nélkül is!
***********
A PESTI NAPLÓ A KULTUSZMINISZTÉRIUMRÓL

Lapunk azon álláspontját, melyet a tanügyi lapok között elfoglal, a múlt hónapban igazolta a Pesti Napló című politikai napilap, mégpedig az október 19-i számában.

"A közoktatásügyi bizottság és a kormány" című cikkében hírt ad arról, hogy a kultuszminiszter Firczák Gyula g. e. katolikus apátot szerette volna a közoktatásügyi bizottság elnökéül megválasztani, de a kormánypárti képviselők ellene voltak, s azon ürügy alatt, hogy a házszabályok által kívánt számban nem jelentek meg az ülésen, ezt nem tartották meg, hanem elhalasztani kívánták.

Erre vonatkozólag a P. N. idézett száma a következőket mondja: "Nincs semmi beleszólásunk a tisztelt kormánypárt házi titkaiba, s nem firtatjuk, miért akar a kormány mindenáron katolikus papot a közoktatási bizottság elnökéül, és miért nem akarják a kormány ezen óhajtását elfogadni a kormánypártiak. De mit nem akarunk ezúttal hallgatással mellőzni, és amit ezennel az új miniszter figyelmébe ajánlunk, az azon tény, hogy a közvélemény elvárja a kormánytól, hogy az államélet egy oly fontos ágánál, mint a közoktatás, - a kormány hagyjon fel végre-valahára azon semmittevéssel, mely a legutóbbi években a kultuszminisztériumot jellemezte. Évek óta nincs semmi dolga a közoktatásügyi bizottságnak. Következetesen mellőzte a kultuszminisztérium, nehogy alkalmatlanná váljék neki a bizottság. Még azon jelentéseket, miket a kultuszminisztérium ki szokott adni, még azokat sem terjesztette a minisztérium már évek óta a bizottság elé. Minthogy mindenáron meg akart volna szabadulni a szakminisztérium a közoktatási bizottság ellenőrködésétől. Ez okból aztán nincs mit csodálkozni, ha a bizottság tagjai nem jelennek meg még az elnökválasztásra sem, mert hisz maguk sem helyeznek súlyt ily viszonyok mellett a saját bizottságukra. Úgy értesülünk, hogy e körülményt a bizottság egyik tagja a ház nyilvános ülésében fogja adandó alkalomkor szellőztetni."

Azt hisszük, hogy a tekintélyes napilap ezen nyilatkozata csak megerősíti lapunk tisztelt olvasóiban azt a véleményt, amit a Tanítóbarát álláspontjának jogos és igaz volta iránt tápláltak.

Az a hanyagság, mely a közoktatásügyi minisztériumban évek óta otthonos, nagyon természetes, hogy okokkal és módokkal palástoltatott. A néptanítóság azon része, mely lapunkat nem olvassa, még most is azt hiszi, hogy az Istenen kívül a kultuszminisztérium viseli legjobban gondját.

Azonban mi résen fogunk állani továbbra is. Bizalmunk nagy ugyan az új miniszterben, és mély tisztelettel nézzük munkáját, de ha elődjének hivatalával átörökli a gyengeségeket is, ha munka helyett tovább is ünnepelteti magát a már hetekig tartó iskolalátogatásokkal, ha csak miniszternek fogja magát érezni, de nem a közoktatásügy legmagasabb rangú szolgájának, akkor a fegyvert, mellyel most még tisztelgünk, ellene fogjuk fordítani.
*********
A MINISZTER AZ ISKOLÁBAN

Csáky Albin gróf, miniszterünk, miután átszenvedte a hivatalos bemutatásokat és tisztelgéseket, az iskolákat kezdte el látogatni. Legelőször is a Trefort utcai mintagimnáziumot nézte meg. Nagyon helyesen teszi, hogy nem az ablakon át igazgatja az ország tanügyét, de véleményünk szerint talán jobb volna, ha alul kezdené a vizsgálódást. Ne oda pazarolja idejét a miniszter úr, ahol mintaszerűen folyik minden, s hiányokat nemigen talál, hanem inkább nézze meg a vidéki szegényebb elemi iskolákat és tanítókat. Ott kell vizsgálódnia, ahol baj van és ahol segedelem szükséges. Ezt ajánljuk szíves figyelmébe a nagyméltóságú miniszter úrnak!
******
NYILATKOZAT

Amennyire szívemen fekszik az általam megalapított és szeretettel munkált Tanítóbarát című lapom, éppúgy szívemen fekszik az is, hogy ezt a lapot, mint a néptanítók egyetlen védelmi fegyverét, elesni soha ne hagyjam.

Mindazonáltal a jelen nagy elfoglaltságom mellett a szerkesztésnek sok időt elfoglaló gondjait másra kell átruháznom. Találtam olyan tanférfiút, akiben erős reményem van, hogy a lapomat tovább vezetni és tovább fejleszteni képes leend. Ezen derék kollegánk Szilli Benedek, győri tanító úr, aki mint a Néptanoda című lap főmunkatársa, számos pedagógiai könyv kiadója és a hetvenes évek egyetemes tanítógyűléseinek bátor szónoka, elég jóhangzású nevet szerzett magának arra, hogy olvasóink az új évben teljes bizalommal csoportosuljanak az ő kezébe adott zászlónk köré.

Ebből nem következik, hogy én a laptól, vagy az tőlem megválik. Ahol szó kell, ahol rá kell mutatni a bajra, én ott leszek. Támogatni fogom a lapot tovább is, és hogy minden aggályt eloszlassak, kijelentem, hogy azon cikkekért, amiket ezentúl a Tanítóbarát-ba írni fogok, a szerkesztőt nem teszem felelőssé, hanem én magam jelelek meg érte ott, ahol és akkor, amikor szükséges.




 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza : TANÍTÓK MIATYÁ  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1575
  • e Hét: 13320
  • e Hónap: 92878
  • e Év: 2034158
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.