Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég.
Valaki mindig hiányzik,
lehet, hogy végleg elment,
vagy csak éppen most
valahol máshol és ha
megunta érkezik, kopogtat.
Beengedem, hiszen ismerős.
Tudja hány cukorral
iszom a kávét,
látta az első ősz hajszálaimat
és utálja ha dohányzom.
Hát rágyújtok, mélyet,
tüdőm csúcsáig hatolót
szippantok cigarettámba
és önelégülten kifújom
a füstöt.
Holnap újra hiányozni fog.
Harminc fenyőcsemetét
ültettem a kertbe.
Sűrű bolyhos gyökereik
majd ha megtapadnak
a pihent földben, nem sejtik
mennyire késő lesz
észrevenni, hogy örökre
itt kell maradjanak.
Útrakelek akkor szó nélkül,
becsukom rájuk a
nyikorgó kaput és ágaik
földig hajolnak,
amikor visszatérek.
Fogantam valahol
lettem kihordva
parányi gomb
akasztva
cérna horogra.
Föld vajúdás
terpeszállás kényszer.
Köldökzsinórom
magamnak rágtam
széjjel és a testet
amit akkor ott
magamnak kaptam
cipeltem százezer
alakban.
Voltam kincs amit
anyák sarokba
sírva keresnek
voltam megtalált
öltöztem elveszettnek
láttam magam
közel és
éreztem mennyire
messze van a távol
az istenek imákban
hirdetett igazától.
Voltam szerető akit
bezártak lüktető
véredény sodrásba
voltam hitszegő
simultam valaki
másba és az
éveim ahogy
szaladtak ütköztem
valaha könnyedén
átmászott
falaknak.
Most az vagyok
aki akkor
voltam csak a
testet gyakoroltam
festeni mindig
valami másra
voltam annyinak
álmodott vagy
gyűlölt tükre
lettem önmagam
hasonmása.
Mint a tegnapi
viharos szél
ahogy összehordta
romos ház sarkába
a száraz faleveleket,
használt papír zsebkendőt,
kóbor kutyák
levedlett szőreit,
úgy szórtad
szobám sarkába
az emlékeimet.
Ülök a padlón,
szekrényem tükrében
ott látszom valami
esetlen jóga pózban.
A szél csendesül, csak
apró csengőim
csilingelnek a teraszon.
Tőled kaptam,
a hangodra emlékeztetnek.
Csilingelő meseálom.
A fal is hiányol
képeid kontúrjai,
mint láthatatlan
geometriák üvöltenek
némán utánad.
Létezés hiányos
ingerek öklendezve
hagyják el torkomat.
Most fojtogat.
Valaki mindig elmegy.
Elviszi a nekem
egyszer ide álmodottat
és valamit a neki
belőlem adottat.
Elfogyok lassan,
egészem összeroskad
mint hó tavasszal
melegítő napban
elfolyó vízbe olvad.
Ülök a padlón
mozdulatlan,
hallgatom ahogy lassul
egy öreg lélegzet
valami esetlen
jóga pózban.
Csitul a szél,
hajad borzolni
csak kezem akarja,
ujjaim közé tapad
száraz, hideg falevél.
Fázom.
Lépteid kopogása
ezerszer átsétált
útjainkon csak
szívem egyre lassuló
dobolása,
tompán, csitulva
akár a szél,
pihenni támad kedve.
Az eső elered,
lecsordul arcomon,
könnyével boldogan
osztozom,
Ő nyarat sirat,
Én hiányod könnyezem.
Lehunyom szemem,
hogy lássak,
nyitott szemmel
kopott és szegény a
bánat,
a fül is csak
így hallja hangod
ragyogását,
tested a drága
érzem, újra itt van
a karomba zárva.
Csendesül eső,
percei fogynak
a mának,
szürkül a fehér,
és a vágyak, mint
pislákoló lámpa,
beleszenderülnek
az esti félhomályba.
Indulok hozzád,
de a távol, mely
elszakít tőled
számomra járhatatlan,
megyek hát
gondolatban.
Hegyek suhannak,
folyók, tavak,
mi itt volt, most ott marad.
Árnyaink megjelennek
lenn a parton,
fejem válladra hajtom,
hűsít az este,
már nem is fázom,
eső csurog újra
ázott ruhámon,
és a könnyek
arcomon gurulva
érted könyörögnek.
Magadba fontál,
köréd telepszem,
rád rakódom, mint
korom rakódik
ház fehér falára,
hozzád csitulva
sejtjeim rádsimulnak,
kívánnak lüktetni
régenvolt csodára.
Átgondolni múltunk
látod alkalmatlan,
testeden vibrál
a megtépázott csend,
egyszerre lebegünk
megálmodott égen,
együtt zuhanunk
még ha fáj is, odalent.
Fonj hát magadba
örökké kedves,
szemed meséljen
tisztát, igazat,
már csak elvétve
értem a szavakat.
Érezz hűs patakot
ha érint az ujjam,
lágy madárdalt,
csobogó esőt, Én hagylak,
érezz tomboló vihart
vagy jajgató fákat,
süvítő szelet is ha kell,
Nekem, és ha
jó Magadnak.
xMagazin
Offline
