Belépés
klementinagidro.blog.xfree.hu
Embernek lenni! Csak embernek lenni, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek. Gidró Klementina
1975.11.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Kuczka Magdolna:Tavaszi mese
  2015-04-21 01:51:06, kedd
 
  Kuczka Magdolna:Tavaszi mese

Ha Meseország mezsgyéjén átlépünk, és még kettőt előre, elérkeztünk a meseerdőbe. Ebben a meseerdőben él a sok kis tündérrel és törpével együtt két kis manó: Apróka és Pirinkó. A tavasz kezdetén ennek a két kis manónak a feladata, hogy újjáfessék a bogarak és a lepkék ruháit: Apróka a festéket kezeli és rakja színenként Pirinkó keze alá, aki nagyon ügyesen fest kis ecsetjével. Egyik nap, amikor Pirinkó éppen befejezte a lepkék sokszínű, szép rajzú szárnyainak festését, odarepült hozzá egy kis bogárka.

- Katicabogárnak hívnak engem, de te lefelejtetted rólam fekete pettyeimet, hogy is repülhetnék pettyeim nélkül a társaim után! - mondta nagyon, nagyon szomorúan.

- Sohase búsulj, pettyeid megfestése a legkönnyebb feladatok közé tartozik - válaszolta vidáman Pirinkó, és rögtön szólt Aprókának, hogy hozza gyorsan a fekete festéket. Apróka szomorúan jelentette, hogy bizony egy parányi fekete festék sem maradt a tálacskában, fehér festékből viszont sok maradt még. Tanakodni kezdtek, kitől lehetne fekete festéket kérni.

- Talán legjobb lenne megkérni a füstifecskét - javasolta Apróka -, ő a kéményből könnyen tud hozni egy kis fekete kormot, és abból fekete festéket tudnánk készíteni.

A füstifecske azonban csak a fejét rázta, és azt mondta, hogy bizony nem lennének tartósak azok a pettyek, amit koromból készült festékkel festenének a kis katicabogár hátára.

- De talán a feketerigó tudna segíteni - rigóanyó ugyanis örömmel újságolta nekem, hogy most festette újra ruháját, és annyi festéke maradt, hogy még a jövő tavaszra is lesz belőle egy új ruhára való - mondta felcsillanó szemmel a füstifecske.

Apróka és Pirinkó is azon nyomban felkeresték rigóanyót. Rigóanyó rögtön felajánlotta a megmaradt festéket. Igen ám, de hiába kereste, a festékes bögre nem volt sehol.

- Most jut csak eszembe - csapott szárnyával a fejére rigóanyó -, tegnap itt járt nálam Szarka úrfi, panaszkodott, hogy milyen kopott a ruhája és a meseerdő tavaszi ünnepségén új fekete ruhában szeretne megjelenni. Megsajnáltam, és neki adtam a festéket - mondta szégyenkezve.

Apróka és Pirinkó tanácstalanok voltak, jól tudták ugyanis, hogy Szarka úrfitól igen nehéz lesz festéket kapni.

- Gyere, hazamegyünk, majd csak kitalálunk otthon valamit - mondta Apróka.

- Nekem már van is egy jó ötletem - válaszolta Pirinkó.

Mikor hazaértek, Pirinkó rögtön nekilátott, és készített egy szép meghívót a tavaszi ünnepségre. Aprókát pedig megkérte, hogy hozza a fehér festékkel telt tálacskát magával, s elindultak Szarka úrfihoz. Szarka úrfi már ott billegtette magát a lakása előtt egy faágon, és kimondhatatlanul örült a meghívónak.

- Jaj, de jó! - mondta -, már úgyis készülök az ünnepségre, a ruhámat is most akartam éppen újjáfesteni.

- Nem segíthetnénk mi is neked? - tette fel a kérdést Pirinkó -, nekünk úgyis a festés a mesterségünk!

- Dehogynem - válaszolta boldogan -, s már hozta is a rigóanyótól kapott festékes bögrét.

Pirinkó óvatosan megkérdezte tőle, nem adna-e a fekete festékből egy keveset.

- Hogy is adhatnék belőle, hisz ez a festék az én ruhámra sem igen elegendő! - válaszolta felháborodva Szarka úrfi.

- De így nagyon egyhangú lesz a ruhád, ha csak feketére festjük - mondta Pirinkó -, és kis ecsetjével már hozzá is kezdett a festéshez.

- Nézd csak, ebből a szép fehér festékből milyen szép mellényt tudnánk neked festeni - mutatta a fehér festéket Apróka.

- Jaj, de jó ötlet - mondta felcsillanó szemmel Szarka úrfi. - Ha még a vállaimra is jutna egy szalagra való abból a fehér festékből, akkor ami megmarad fekete festékből, az legyen a tiétek.

Apróka és Pirinkó teljesítették Szarka úrfi kívánságát, utána boldogan vitték haza a megmaradt fekete festéket. Pirinkó szépen megfestette a kis katicabogár pettyeit, aki most már boldogan repült társai után. Szarka úrfi pedig nagyon büszkén viselte fehér mellényét és vállszalagját a tavaszi ünnepségen, és úgy megszerette ezt a viseletet, hogy azóta is így hordja.
 
 
0 komment , kategória:  Tavaszi mesék  
Devecsery László: Katica Kata
  2015-04-21 01:50:36, kedd
 
  Devecsery László: Katica Kata

Katica Kata a ribizli egyik levelén lakott. A felső ág negyedik levelét szerette a legjobban. Napsütésben ─ ha nem volt semmi dolga ─ mindig ott napozott. Amikor esett az eső, a levél aljára húzódott.
Hárman voltak testvérek: Kata, Évi és Lali. Kata volt a legidősebb, s nagyon büszke a négy pettyére. Évi egypettyes, Lali kétpettyes... Ne gondoljátok ám. hogy a katicák mindjárt hét pettyel jönnek a világra! Úgy kapják a pettyeiket, akár a katonák a csillagokat. Szorgalmasan dolgozni kell érte: el kell pusztítani a levelek apró élősködőit, segíteni kell a gyümölcsösben, s ha egész évben becsülettel dolgoztak, akkor kapnak egy-egy pettyet.
Katica Kata tegnap, amikor elrepült a diófa mellett, furcsa beszélgetést hallott. A füstifecske családot meglátogatta városi rokonuk, a molnárfecske. Emeletes házakról, autókról, szökőkutakról, csodálatos fényekről, nagy folyóvizekről mesélt a vendég. Kata elcsodálkozott, s elhatározta: elmegy a városba.
Korán reggel megszólalt a dongó-csengő-óra, ébresztőt zümmögött a lánynak.
Mielőtt Kata elindul, gyorsan elmesélem, milyen különleges szerkezet ez a dongó-csengő-óra.: mákgubó a külseje, rajta egy ajtó, benne a dongó, aki egy lassan forgó szélkeréken üldögél. A kerék alatti lyukakon fúj be a szellő, s ahogy forog körbe, egyszer csak a csápjával hozzáér az időpálcikához, s akkor aztán dongani és bongani kezd, amíg Kata fel nem ébred. Dongó Tóni csorgatott mézet kap cserébe a szolgálataiért, amit Katica a méhektől vásárol, s Tóni legközelebb is szívesen jön ébresztőórának.
Szavamat ne felejtsem: Katica Kata útra kelt. Repült, repült, repült. Amikor elfáradt, megpihent az útszéli jegenyén. Rövid pihenő után haladt tovább. Mintha ködbe került volna. Trüsszögni és prüsszögni kezdett. Majdnem nekiütközött egy toronynak, s ekkor vette észre, hogy valami furcsa gyárkéményrengetegből száll felfelé az a ködfüst, akarom mondani: a füstköd. Örült, mikor távolabb kerülhetett.
Az a valami, amire letelepedett, hamarosan meglendült alatta. Azt hitte, megsüketül, s hozzá még le is zuhan. A harangozás ─ szerencsére ─ hamarosan abbamaradt. Szédelegve repült tovább. Később lepillantott:
- Micsoda fura áradat! Füstölnek, zörögnek, morognak, tülkölnek. Levegőt is alig kapni tőlük.
Autót a faluban is látott, de ennyit! Végre valami zöldet pillantott meg. Odaszállt. Az erkélyládában virágok, s csodák csodája az egyik levélen egy katicát pillantott meg. Csodálkozva pillantottak egymásra. Kata törte meg a csendet:
- Szia! Engem Katica Katának hívnak.
- Szia! Az én nevem Katica Karcsi! Ne haragudj, de egy kicsit szédülök. A testvéreim is így haltak meg: elszédültek és lezuhantak.
- Ezen egyáltalán nem csodálkozom. Azt mondom, gyere velem! Ahol én élek, ott mindig tiszta, friss a levegő, s táplálék is van elég!
- Nem bánom, menjünk!
Óvatosan, magasabban repülve keltek útra. Hamarosan meg is érkeztek. Újabb lakója lett a ribizlibokornak.
S azóta biztosan boldog hétpettyes katicabogár Kata és Karcsi...
 
 
0 komment , kategória:  Tavaszi mesék  
Mentovics Éva: A kiskacsa és a pillangó barátsága
  2015-04-21 01:50:06, kedd
 
  Mentovics Éva: A kiskacsa és a pillangó barátsága

Klotild, a kacsamama egy napon elhatározta, hogy elvezeti gyermekeit a közeli tóhoz, és beavatja őket az úszás rejtelmeibe.
- No, ide is érkeztünk - mutatott körbe lelkesen.
- Látjátok ezt a csodálatos tavat? Nincs is annál jobb dolog a világon, mint megmártózni a hűs habok között - lelkendezett vidáman.
Az egyik kiskacsa odatotyogott a vízhez, majd óvatosan beledugta a lábát.
- Még hogy víz? Csak nem azt akarod mondani, hogy ebbe még bele is kell mennünk? Fúj! A múltkor is alig tudtam bemenekülni az ólba, amikor eleredt az eső. Csurom víz lett tőle a tollacskám. Mondhatom, nem volt túl kellemes. Én aztán biztos, hogy nem megyek bele. Még hogy hűs habok... és abban még meg is mártózni? Brrrrr... - háborgott morcosan.
- De hát Tóbiás! Milyen kacsa az, amelyik nem tud úszni? Olyan, mintha egy sas nem tudna repülni - győzködte lelkesen a mamája.
- Jaj, jaj, jaj... segítség, segítség, sas! - kiabálták rémülten a kiskacsák, és már szaladtak is a mamájuk szárnyai alá.
- Ó jaj... ne haragudjatok, nagyon rossz példát mondtam. Szerencsére nincs itt semmiféle sas. Bújjatok csak elő nyugodtan - nyugtatgatta a gyermekeit.
- De hát milyen szégyen lenne egy kacsának, ha nem tudna úszni?
- Nem bánom. Inkább szégyenkezem, de én abba a vizes micsodába még a lábamat se lógatom bele - szipogott durcásan Tóbiás.
- Jól van, no. Ne pityeregj! Ha nem szeretnél, akkor ne gyere. De el ne mozdulj innen, a partról! Ha meg netán meggondolnád magadat, csak szólj, azonnal érted jövök - cirógatta meg szárnya végével Klotild a makacs kiskacsát.
Tóbiás szomorkásan sétálgatott a part közelében.
- Elég unalmas itt egyedül. Senki sem játszik velem, pedig olyan jó lenne egy kicsit fogócskázni! - motyogta félhangosan.
- Ez meg mi? - pillantott a közelben lévő fűzfa törzsére.
- Meg kellene kóstolni. Biztosan finom lehet - hápogta, és már nyújtotta is érte a csőrét, hogy felcsippentse.
- Jaj, ne egyél meg, kedves Tóbiás! - hallatszott egy halk kis hangocska.
- Beszélő ennivaló? Na, ilyent se láttam még - pislogott meglepetten.
- Ha nem eszel meg, szívesen leszek a barátod. Akkor majd nem kell egyedül unatkoznod. Fogócskázhatunk, és akár bújócskázhatunk is együtt - könyörgött megszeppenve az a kis színes, szőrös valami.
- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? Hogyan tudnánk mi fogócskázni?
- Igazad van. Most tényleg nem tudnánk, de ha várnál rám néhány napot... Hidd el nekem, akkor már nagyon sokat tudunk együtt játszani - kérlelte szívhez szólóan a kis hernyó.
- Na jól van. Azt ugyan én sem tudom, hogy miért, de hiszek neked. De addig is mit csináljak? Annyira unatkozom így, egyedül.
- Azt hiszem, igaza van anyukádnak. Az egész baromfiudvar kinevetne, ha nem tanulnál meg úszni. Hidd el, az úszást legalább olyan jó mókának fogod találni, mint a fogócskázást. És ne feledd, néhány nap múlva találkozunk. - Szerinted is olyan nevetséges egy úszni nem tudó kacsa? Na jó, akkor kipróbálom. De ha becsaptál, akkor visszajövök, és bekaplak.
Azzal letotyogott a vízpartra, és zsupsz... beletoccsant a tóba.
- Nahát! Ez nem is olyan rossz dolog. Sőt, egyenesen szuper. Anya, anya, úszok, úszok! - hápogta hangosan.
- Ugye mondtam én neked, hogy nincs is az úszásnál remekebb dolog a világon - mosolygott vidáman Klotild mama.
Ettől kezdve a kiskacsák naponta többször is elsétáltak a tóhoz. Tóbiás annyira belefeledkezett az úszásba, hogy eszébe sem jutott a kis hernyó ígérete.
Egy napon, amikor szintén a tóhoz tartottak, ismerős hangra lett figyelmes.
- Tóbiás! Tóbiás! Fogócskázol velem? - kérdezte valaki.
A kiskacsa a hang irányába fordult, ám ott csak egy csodálatos színekben pompázó pillangót látott.
- Megígértem, hogy leszek a játszópajtásod, emlékszel? - kérdezte a kis lepke.
- Nahát! Te vagy az? Ezt meg hogyan csináltad? Amikor a fűzfánál találkoztunk, valamilyen szőrös öltözéket viseltél, és szárnyaid sem voltak - álmélkodott a kiskacsa.
- Ezen nincs mit csodálkozni. Akkor hernyó voltam, azután bebábozódtam, néhány nap múlva levetettem a bábruhámat, és most itt vagyok. Nem is értem, hogy mit találsz ezen olyan furcsának, hiszen úgy tudom, hogy te meg nem is olyan régen még csak egy tojás voltál.
- Látod, erre nem is gondoltam - kacagott önfeledten a kiskacsa.
- Igazából neked köszönhetem, hogy megtanultam úszni. De most, hogy itt vagy, akár fogócskázhatnánk is egyet.
- Igazán remek ötlet - szólt a kis pillangó, és csalogatóan lebbentette meg a szárnyait Tóbiás felé.
Ettől a naptól kezdve a kiskacsa és a pillangó elválaszthatatlan barátok lettek. Vidáman kergetőztek és bújócskáztak a színpompás vadvirágokkal tarkított mezőn és a mézillatú, hófehér, fodros ruhába öltözött bodzabokrok tövénél. Persze azért Tóbiás gyakran útba ejtette a szélben fodrozódó tavat, ahol pihenésképpen úszott néhány kört a családjával.
 
 
0 komment , kategória:  Tavaszi mesék  
Móra Ferenc: A radnóti fecskék
  2015-04-21 01:49:37, kedd
 
  Móra Ferenc: A radnóti fecskék

A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
- Jönnek a fecskék, jönnek!

Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a szúnyogok, meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
- Sose búsuljatok, emberek. Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.
Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek az égre.
- Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak. Nekik sincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből.
Csakugyan hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.
Hol vannak most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket, kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriás kéznek az imádkozó ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak kelnek az emberek a háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az is azt csattogná:
- Nem ér ez semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba, Czakóba, Iványiba, meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék.
Annál jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el magát:
- Jobb lesz nekünk elbújdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
S arcról arcra, szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az Isten tudja, mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
Ott ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik itt:
- Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.
- Dévilik, dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? - ezt kérdezték az öregek.
- Itt, itt, itt, jó lesz itt! - felelték vissza a fiatalok.
Azzal hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a forgószél a magasba.
- Elmennek, elmennek! - ijedeztek a radnótiak.
Dehogy mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
- Csicseri, ficseri, ide ni, ide ni! - röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott fáit.
Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
- Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
- Ficseri, van elé-é-é-ég!
- Add errébb, csicseri!
- Hozom már, ficseri!
Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék. Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól.
Boldogan fohászkodtak a húnyó nap sugaraiban és vidám csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujokból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak s muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
- Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!
Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében:



Adjon Isten, fittyfiritty,
Szép jó éjszakát,
Virrassza ránk, fittyfiritty,
Rózsás hajnalát
 
 
0 komment , kategória:  Tavaszi mesék  
Mester Györgyi: A pillangófa
  2015-04-21 01:49:09, kedd
 
  Mester Györgyi: A pillangófa

A kis vadcseresznye igazán véletlenül, afféle ,,talált gyerekként" került az erdőbe.
Élete kezdetén, egy öreg gyümölcsfa alatt lelt rá a nagy étvágyú seregély. A fűben szanaszéjjel heverő, utolsó, elfonnyadt szemek közül csippentette fel a csőrébe, s röpült vele a magas égbe, majd leszállt az erdőnek egy bokros részén, hogy avatatlan szemek elől rejtve, nyugodtan csemegézhessen belőle. Csipegette, vagdosta a csőrével, majd amikor már nem talált rajta ennivalót, otthagyta, és továbbállt.
A következő napokban a júniusi eső alaposan megáztatta a talajt, s az immár lecsupaszított magocska beágyazódott az erdő földjébe. Telt-múlt az idő, s a borsónyi kis mag megrepedt, apró hajszálgyökerei maguknak utat keresve fúródtak a porhanyós talajba. A gyökerek lefelé törekedtek, mintha látogatást akarnának tenni az anyaföld mélyében, a vékonyka zöld szár pedig fölfelé, a világosság felé húzódzkodott. Eleinte vaskosabbak voltak nála még a gaz s az erdei gyomok szárai is, azután lassan megerősödött. Törzse előbb hajlékony botocskához, majd seprűnyélhez vált hasonlatossá, később gyermekkar vastagságúra hízott. Sudár, egyenes tartása lett, de semmi több. Csenevész törzsével, összevissza nyújtózkodó barna ágacskáival senki sem vette komolyan. Igazán fel sem tűnt az ember magasságú gazban, s amikor még ki is levelesedett, teljesen beleolvadt a környezetébe. Szégyenkezett miatta eleget. Színtelen kis jöttmentnek érezte magát, akit éppen csak megtűrnek a nagyok, és attól félt, talán nem is nő tovább. Főként attól tartott, hogy soha, semmivel sem fog kitűnni az erdő aljnövényzetéből, a cserjék áthatolhatatlannak tűnő, zöld paravánt alkotó sűrűjéből. Szomorú kis életébe csupán a szomjoltó, langy tavaszi esők, a nyári szél tikkadtságot hozó forrósága s az őszi dér hoztak némi változatosságot, na meg az első hó bársonyosan puha érintése, mely habkönnyű fehér palástként borult gyönge vállaira. Még a rovarok is elkerülték. Az éltető napfény csak akkor jutott el hozzá, amikor ősszel lehullott az őt körülvevő, hatalmas felkiáltójelként fölébe magasodó gyertyánok és bükkök lombja, vagy ha a viharos szél megtáncoltatta, kedvére hajlítgatta a szálas faóriások koronáját.
Csendben, esemény nélkül teltek a napjai, szelek szárnyán, gyorsan röpült az idő. Nem sok minden változott a környezetében. Az idő múlását csupán azon érzékelte, hogy egyszer kibújtak a zöld levelei, azután meg mind lehullottak. Nagy ritkán kidőlt egy-egy öreg fa, vagy új madárcsalád fészkelt a vastagabb ágakra, s ez így ment évről évre.
Egy tavaszon azonban, amikor a természet is még csak ébredőben volt, váratlanul új érzések kerítették hatalmukba. Az első napsugarak, mint ilyenkor mindig, jólesőn melengették ágait, rajtuk azonban, a szokásos, hosszúkás levélrügyek mellett, kis göböcskék kezdtek kinőni. Először azt hitte, valamiféle kór támadta meg, de fájdalmat nem érzett, a levelei ugyanúgy zöldültek, mint korábban, s a gyökerei sem lazultak meg, sőt, talán még jobban kapaszkodtak, szilárdan kötötték őt a földhöz.
A kis képződmények egyszer csak hasadozni kezdtek. Sajnálta, mert már elfogadta a létüket, hozzászokott a látványhoz, amitől egy kicsit végre ő is más lett. Most azonban úgy tűnt, kifakulnak, elhalnak, majd lehullanak, hogy részévé váljanak az erdő humuszos talajának. Már előre félt attól, hogy megint ugyanolyan jellegtelen lesz, mint azelőtt volt. Nehezen, de próbálta elfogadni az elfogadhatatlant.
A nagy, tüzes golyóbis napról napra melegebben sütött, beköszöntött az igazi tavasz. Egy reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott körülötte. Mintha megint leesett volna a hó. De az nem lehet, ilyen meleg hajnalokon már nem szokott hó esni, legfeljebb eső! Akkor pedig valamiféle hófehér lepkeraj pihenhetett meg ágaimon - gondolta -, bár a szárnyukat egyáltalában nem rezegtették, és amikor próbaképpen egy kicsit megrázkódott, egyetlen egy se rebbent fel közülük. A fehér pillangóhadat jobban szemügyre véve észrevette, van közöttük, amelyik még csak félig bújt ki a gubójából. Az meg hogy lehet? Ilyet se látott még, amióta világ a világ! Hirtelen ráismert az előző nap még csak hasadozó, zöld kis gömböcskére, vagyis hogy abból is félig kibújt egy pillangó. De hiszen akkor ő pillangófa!
Miközben ezen morfondírozott, zümmögő hang hallatszott, és egy sárga csíkos, pihén pihés kis rovar telepedett a fehér pillére.
- Nem mész onnan - rivallt rá -, hagyd békén az én pillangóimat!
- Micsodáidat?! - ámult el a méhecske. Aztán hirtelen rájött. - Te buta kis vadcseresznyefa! Nincs neked pillangód egy se, de csodaszépen kivirágoztál. Biztosan ezek az első virágaid, azért nem ismerted fel őket. Légy büszke magadra, te vagy itt a legszebb!
A kis vadcseresznyefát kimondhatatlanul jó érzés töltötte el. Megdicsérték, szépnek tartják, talán mégsem olyan haszontalan jószág ő! A nap folyamán egyre több méhecske dongta körül, és ő boldogan tárta ki előttük virágai kelyhét, s csak adakozott, adakozott. A körülötte lévő hatalmas, öreg fák is mintha meghajtották volna felé a koronájukat, elismerésük jeléül, s a játékos kedvű szél is azt susogta a fülébe: nagyra nőj, kicsi fácska, te vagy itt a legszebb!
Mire az üde tavaszt felváltotta a meleg nyár, a kis fa hófehér virágai helyén piros, később feketébe hajló apró cseresznyeszemek jelentek meg. Többé magányos sem volt. Látogatták a madarak, s az erdő apró rágcsálói is bele-belekóstoltak a földre hullott keserédes csemegébe. Színes bogyóival a zöld paraván élő dísze lett a kis fa.
Beköszöntött az ősz, és tarka-barka, sárgáspirosan zöldesbarna leveleivel ő megint csak felhívta magára a figyelmet. A tél múltával aztán alig győzte kivárni, hogy újra csókot leheljen ágaira az első tavaszi nap, virágot bonthasson, s a bolondos szél erdőszerte hírül adja: kivirágzott a kis vadcseresznyefa, és már megint ő a legszebb...
 
 
0 komment , kategória:  Tavaszi mesék  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.12 2019. Január 2019.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 78922 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3611
  • e Hét: 17774
  • e Hónap: 49755
  • e Év: 49755
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.