Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-09 17:32:52, szerda
 
  ISSAC BASHEVIS SINGER
OLE ÉS TRUFA, KÉT FALEVÉL TÖRTÉNETE



Nagy volt az erdő és sok, különféle fa lombkoronájától sűrű. Elérkezett a november. Ilyenkor már hidegre fordul az idő, az is előfordul, hogy havazik ám ez a november enyhe volt. Éjszakánként hűvös szél fújt ugyan, de alighogy reggel felkelt a nap, a levegő is felmelegedett. Azt lehetett volna hinni, hogy még tart a nyár, ha az erdőt nem borítják lehullott levelek - sáfránysárgák, borvörösek, aranyszínűek, tarkabarkák. Eső és szél tépte le őket, egyeseket nappal, másokat éjjel és süppedő szőnyegként fedték a földet. Bár nedvük kiszáradt, még mindig kellemes illatot árasztottak. Eleven ágak közül rájuk sütött a nap, és kukacok, legyek, melyeknek sikerült túlélni az őszi viharokat, mászkáltak rajtuk ide-oda. A levelek alatt rejtekhely nyílt tücsök, mezei egér és a földben védelmet kereső sok más élőlény számára. A csupasz fák ágaira madarak telepedtek, melyek nem költöznek melegebb éghajlat alá télen. Verebek voltak köztük, a csöppnyi, ám nagy bátorsággal nemzedékek ezreinek tapasztalatával rendelkező madarak. Szökdécseltek, csiripeltek, s ilyenkor is fellelhető élelem után kutattak, Sok-sok rovar és féreg pusztult el az utóbbi hetekben, de senki sem gyászolta őket. Isten teremtményei tudják, hogy a halál csupán egy mozzanata az életnek. Ha eljön a tavasz, újra kinő a fű, zöld levelek, virágok borítják az erdőt, kivirulnak a fák. A vándormadarak visszatérnek a messzi országokból és megkeresik elhagyott fészküket. Még ha szél vagy eső meg is tépázta egyik-másik fészket, könnyen rendbe lehet hozni.
Egy lombját vesztett fa tetején két levél maradt. Egyiknek Ole, a másiknak Trufa volt a neve. Egyazon ágon függtek mindketten. Mivel a fa tetején voltak, bőségesen érte őket a napfény. Valamilyen, számukra érthetetlen októl túlélték a hideg éjszakák, szélviharok sorát és még most is ott csüngtek az ág végén. Ki tudja, miért hull le az egyik levél, s miért marad fenn a másik? Ole és Trufa hite szerint egymás iránti mélységes szerelmükben rejlett a válasz. Ole valamicskével nagyobb és pár nappal idősebb volt Trufánál, Trufa viszont szépségével és finom erezetével tűnt ki. Szélben, esőben, jégverés idején nemigen segíthet egyik levél a másikon. Még nyáron is előfordul, hogy egy-egy lepereg, ám ha eljön az ősz, eljön a tél, végképp nincs mit tenni. Ole mégis minden alkalommal bátorította Trufát. A legkegyetlenebb viharok idején, amikor zengett az ég, cikáztak a villámok, és a szél nemcsak leveleket, hanem egész ágakat sodort le, Ole így buzdította Trufát:
- Kapaszkodj, Trufa! Teljes erővel kapaszkodj!
Néha, hideg, viharos éjszakákon, Trufa panaszos hangon kiáltott:
- Az én időm lejárt, Ole, de te tarts ki továbbra is!
- Minek? - kérdezte Ole. - Nélküled az én életemnek sincs értelme. Ha lehullasz, veled hullok én is.
- Ne, Ole, Ne tedd! Amíg egy levél a fán maradhat, ne engedje el magát...
- Minden azon múlik, velem leszel-e - válaszolta Ole. - Elnézlek nappal és csodálom szépséged. Éjszakánként érzem illatodat. Hogy egyedül maradjak a fán? Soha!
- Jólesik a szavad, Ole, ámde nem igaz - szólt Trufa. - Nagyon is jól tudod, hogy már nem vagyok szép. Nézd, milyen ráncos lettem. Minden nedv kiszáradt belőlem. Szégyellem magam a madarak előtt, olyan szánakozva néznek rám. Máskor meg mintha nevetnének a ráncaimon. Mindent elvesztettem, csak egy maradt számomra: az irántad érzett szerelmem.
- És ez nem elég? A szerelem a legnagyobb, a legnemesebb minden hatalom közül - vágta rá Ole. - Amíg szeretjük egymást. Itt maradunk és nincs az a szél, eső, vihar, amelyik elválaszthatna bennünket. Hadd mondjam meg neked, Trufa: soha nem szerettelek úgy, mint most.
- De miért, Ole? Miért? Hiszen teljesen megsárgultam.
- Honnan veszed, hogy a sárga csúnyább, mint a zöld. Minden szín egyformán szép.
Alig mondta ki Ole a szavakat, bekövetkezett, az, amitől Trufa hónapok óta rettegett: Szél támadt és Olét lesodorta az ágról. Trufa remegni, himbálózni kezdett, úgy látszott ő is tovarepül, de erősen kapaszkodott. Látta, amint Ole aláhull, száll a levegőben, s akkor a levelek nyelvén utána kiáltott:
- Ole, gyere vissza! Ole! Ole!
De még be sem fejezhette, Ole máris eltűnt a szeme elől.
Elvegyült a földön heverő többi levél közt, és Trufa teljesen egyedül maradt a fán.
Amíg világos volt, Trufa valahogy elviselte bánatát. Ám amikor besötétedett, és eleredt a szúrós, hideg eső, kétségbeesés fogta el. Valahogy az volt az érzése, hogy a levelek tragédiáját a fa idézi elő, a fatörzs a magam hatalmas ágaival. A levelek lehullanak, de a vaskos, magas törzs továbbra is szilárdan gyökerezik a földben. Szél, orkán jégeső sem tudja kidönteni. A fa nyilvánvalóan örökké él, mit szám1t neki, mi történik egy levéllel? Valami Istenhez hasonló van a fákban, gondolta Trufa. Néhány hónapig levelekkel borítják magukat, aztán lerázzák őket. Amíg kedvük tartja, nedvvel táplálják a leveleket, majd hagyják, hogy szomjan haljanak. Trufa könyörögni kezdett a fának, adja vissza neki Olét és hozza el újra a nyarat, de a fa - szándékosan-e vagy sem - rá se hederített a szavaira...
Trufa sohasem képzelte, hogy ilyen végtelenül hosszú, sötét, fagyos lehet egy éjszaka. Hívta, szólongatta Olét, remélve, hogy válaszol, Ole azonban hallgatott, semmi életjelt nem adott.
Trufa ekkor így szólt a fához:
- Elvitted tőlem Olét, vigyél hát engem is!
Ám a fa ezt a kérést sem vette tudomásul.
Egy idő múlva Trufa elszenderedett. Nem álom volt ez, inkább valamilyen furcsa ernyedtség vett rajta erőt. Felébredéskor megdöbbenve vette észre, hogy már nincs a fán. Alvás közben lefújta a szél, Egészen más érzés fogta el most, mint azelőtt, amikor napkelte idején a fán ébredt. Félelme, aggodalma elmúlt, s helyette a tudatosság merőben új érzése töltötte el. Egyszeriben világos lett számára, hogy többé már nem a szél szeszélyeitől függő, kicsiny, erőtlen, mulandóságra ítélt falevél, hanem a világmindenség, az örökkévalóság része. Valamilyen titokzatos hatalom sugallatára megértette molekulái, atomjai, elektronjai összetételének a csodáját, önmaga végtelen erejét és az isteni teremtésben elfoglalt helyét. Mellette ott hevert Ole, és a szerelemnek eddig nem ismert érzésével köszöntötték egymást. Nem véletlen szeszélyektől függő érzelem volt már ez, hanem - mint maga a mindenség - hatalmas és örökké tartó. Áprilistól novemberig, minden nap, minden éjjel rettegtek a haláltól, ámde helyette, mint most kiderült, megváltás jött el számukra. Lágy szellő emelte Olét és Trufát a magasba, s ők szálltak a levegőben boldogan, mint mindazok, akik szabaddá lettek és egyesültek az örökkévalósággal.

(V. Békés Ágnes fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  ISSAC BASHEVIS SINGER OLE ÉS   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1526
  • e Hét: 10315
  • e Hónap: 89873
  • e Év: 2031153
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.