Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-10 09:01:34, csütörtök
 
  Gárdonyi Géza
Festő a falun



Ma, ahogy kilépek az utcára, látom, hogy a gyerekek mind az alvég felé futnak. Megállítom a Burucz gyereket, hogy mi történt?
- Egy úr van a faluvégén - lihegi kipirosodottan -, képet csinál.
Egy úr, aki képet csinál - nem lehet egyéb, csak festő. Magam is arrafelé néztem. Csakhamar rá is akadtam.
Ott ült a libalegelőn, a fűzfák között. Előtte egy kis háromlábú festőállvány. Mögötte Könczöl Pista hadonászott a botjával, hogy távol tartsa a gyerekeket. Azok persze fölmásztak a fára; onnan lesték, hogyan készül a csuda? Ki hitte volna, hogy olyan apró pálcikákkal izélik a képet. Egy hét múlva minden gyerek fest a faluban.
A festő fiatal szőke ember volt, afféle hosszúhajú szúnyoglegény, aminőket mindenfelé lehet látni nyáron az országban. A fején széles karimájú puha kalap, a kabátja meg bársonyból való, olaszos.
De magyar fiú volt. Amint figyelmeztették, hogy a tanító jön, letette az ecsetjét és fölkelt.
- Réz István vagyok - mondotta -, Münchenből jöttem haza az őszre, egynéhány studiumot csinálok itthon.
- Hogy vetődött ide a mi kis elrejtett falunkba?
- Magam se tudom. Járok jobbra-balra, amerre a szél hord. Tanulgatok. Még egy heti időm van, aztán visszamegyek.
- Tessék folytatni; talán azért beszélgethetünk.
A rétnek egy darabját festette: a hidat, a nyárfát, meg egynéhány fűzfát, a víz mellett. Fölvette az ecsetjét és föl-fölpillantva festett tovább.
- Látszik - mondotta -, hogy itt még sohase járt magamféle ember. A falu tele van szebbnél szebb tanulmányfejjel, de akárkinek szóltam eddig, hogy legyen modellem, ijedten tiltakozott.
- Isten tudja, mit értenek a modell szón. A maguk nyelvén kell azokkal beszélni, jó festő uram.
- Beszéltem én az ő nyelvükön is. Egy barna képű fiúcska végre leküzdötte egy hatosért a félelmét, de azt is elvitték tőlem. Azt mondták neki: ne engedd a képedet megrontani, te ostoba. Így hát nem maradt egyéb, csak az unalmas fűzfák.
- Majd segítek én a bajon, csak tessék megmutatni, amelyiket festeni kívánja.
- No - azt mondja erre az ecsetjét letéve - egy öreg bácsit láttam, ha azt lefesthetném, nem adnám egy országért. A nevét is tudom. Valami Kévési vagy Képési, no ni: elfelejtettem. Szép hajlott agg ember. A haja csupa fehérség. Az arca meg csupa pirosság. Csupa szín az az ember! Brilliáns színek: cinóber! karmin! kremzerveisz! gebrannte terra sienna! és umbra bőven!
- Kevi?
- Az az, Kevi. A templom mellett lakik. A kármint az orra körül kékesbe játszatom.
- Hát csak tessék befejezni a képet. Az öreg ülni fog.
- Dehogy is festek itt többet, Örök hálára kötelez uram, ha az öreget a pemzlimre juttatja.
Elrakta a holmiját, s mentünk egyenesen Keviékhez.
Az öreg az udvaron ült, egy fatönkön, az őszi napnak sugárverésében, és pipázott. Ahogy a kis ajtón beléptünk, föl akart támaszkodni, hogy elénk jöjjön, de én már messziről szóltam neki, hogy maradjon, különben visszafordulunk. Ez a fenyegetés jólesett neki. Jókedvvel nyújtotta ráncos öreg kezét, és meg is szorította a miénket fiatalosan.
- Ez az úr - mondom a festőre mutatva - olyan ember, aki képeket tud csinálni. De nem imilyen-amolyan papiros képeket ám, hanem drága szép finom képeket olajjal.
- Olajjal?
- Igen, mint a templomban láthatta kend a szenteket.
- No, derék.
- Hát nem egyébért jöttünk, Kevi bácsi, hanem hogy kendről is képet szeretne ez az úr festeni.
- Nem vagyok én szent.
- Nem is azért, mintha szent volna kigyelmed, hanem mert egy olyan nagy képet akar festeni, amin sok magyar ember lesz, hát kend lenne az egyik.
Kevi bizalmatlanul nézett reánk.
- Ej - mondotta -, öreg vagyok én már arra, itt vannak a fiaim, azokat fessék.
- Éppen azért, mert öreg kend - szólalt meg most a festő -, azért tetszik nekem. Egy pirospozsgás Homért csinálnék kigyelmedből. Új felfogás! Csak a félszemire vak, és serlegek között ülve tűzzel zengi a hősök dicséretét.
- Micsoda? - duzzant fel az öreg. - Hóhért akarnak belőlem csinálni?
- Dehogy hóhért - csillapítom az öreget.
- Egy Homér nevű görögöt - mondja a festő.
- Görögöt - szörnyedzik megint Kevi.
- Ne értsen félre kigyelmed, csak a kép lesz az - békítettem megint az öreget.
És arra gondoltam, hogy bár csak elnémulna ez a festő egy negyedórára. Azonban az én festőm mindenképpen segíteni akart a rábeszélés munkájában.
- Annyi az egész - mondotta -, hogy a kigyelmed fejéhez megfelelő szakállt csinálok.
- No, már azt pedig nem csinál az úr - felelte az öreg haragosan -, tisztölöm az urat, de nem engedöm.
- Hallgasson, uram - mondom a festőnek -, csak én hadd beszéljek.
A festő erre leült nagybúsan a kútkávára, és előszedte az ecsetjét: a rozzant pajtát kezdte festeni.
A házból már ekkor előjöttek az asszonyok is. Azokhoz fordultam.
- No nézze, asszonynéném - mondom Kevinének -, milyen csatában vagyunk itten. Ez a festő úr eljött messze földről, hogy a mi falunkban egy pár képet fessen. A legszebb gyereket, a legszebb asszonyt meg a legszebb öregembert akarja lefesteni. Én nem tehetek róla, hogy Kevi bácsit ítélte a legszebbnek az öregek között. Nem akar vele egyebet, csakhogy üljön előtte egy kisfertály óráig, de Kevi bácsi nem akar. Pedig milyen dicsőség lenne ott a külső országban, ha kifüggesztené a képet, aztán azt mondaná: Nézzétek, császárok meg királyok, ilyen szép piros öregemberek élnek a magyar földön! No, sok dicséret meg áldás szállana a Kevi bácsi fejére. Még az újságba is kitennék.
- Hát miért nem engedi magát? - szólt kedves kérleléssel az öregasszony.
- Ott a fiatalja - felelt valamivel enyhébben az öreg -, vén lóból nem való poroszkát csinálni.
- De bátyámuram, ahova öreg kell, ott nem állhat meg a fiatal. Mit szólna kend arra, ha Szent Péter apostolt huszonöt esztendős legénynek festenék?
- Nini, a pajtánk! - kiáltott az Imre legény a festő mögött. A pajta csakugyan ott sárgállott már a festő vásznán. Még a lombos nagy diófa is ott állt.
A kép az öregnek is tetszett.
- No, jól van - mondotta -, csináljanak belőlem akármi bolondot. A tanító úr kedvéért megteszem.
Fölállott és a szoba felé indult.
- Add elő az ünneplő ruhámat - mondta a feleségének.
- Nem kell felöltöznie - szólt a festő -, hiszen csak a fejét festem le.
- Fejemet? Hát aztán milyen leszek én kéz meg láb nélkül?
Intettem a festőnek, hogy hallgasson.
- Úgy lesz, bátyám - mondottam -, mintha az ablakból nézne kifelé. Aki az utcáról látja kigyelmedet, nem láthatja se kezét, se lábát, igaz-e?
Ezt megértette az öreg, de azért mégis bement és felöltözött az ünnepi ruhájába. Az ő lelke úgy diktálta ezt: ha lefestik a ruháját, ha nem, mégiscsak ünnep az az óra, amelyben megörökítik.
Leült a karosszékbe és mozdulatlan maradt. Átengedte magát a festésnek.
Az udvaron áhítatos csend. A festő biztos és gyors kézzel kerekíti meg a vászonon a fej határvonalait; az orrot, szemet és bajuszt fölárnyékolja, a fejet vadgesztenyeszínű sötéttel mázolja körül.
- Mán kezdődik - jegyzi meg a csizmadia a kerítésen áthajolva -, de még nem formája.
A festő csakhamar megpirosítja az arcot, és megfehéríti a hajat. A ráncok még nem látszanak: színfolt az egész; - de azért már az öreg Keviné összecsapja a kezét.
- Jaj nekem, ilyen volt ezelőtt húsz esztendővel.
Az öreg Kevi nem bánja, akármilyen volt ezelőtt húsz esztendővel; nyugodtan pipázik a karosszékben.
A néző egyre több és több az udvaron.
Bozókiné is betér. Szomorú kis sovány asszony. Nem tudom, miért van ma a fekete ünnepi ruhában, de abban van. A többi asszonyféle ha be is pillant, csakhamar a dolgára siet. Az az egy ott marad: nézi a képet figyelemmel.
- Mit fizetnek érte? - tudakozza suttogva -, mennyit fizetnek?
- Nini, talán csak nem akarja magát lepingáltatni?
- Oh, Isten mentsen, dehogy is, csak éppen kérdem.
- Semmit - feleli Keviné -, semmit se fizetünk, csak úgy a maga mulattából festi az uramat. De ugye máris formádzik?
- Meg ne billentse kend a fülit - szól a kerítésen könyöklő csizmadia -, most azt kenik.
Tartja az öreg a fülit nyugalmasan.
A csodálkozás nőttön nő. Alig egy negyedóra múlva csupa bámulás és nevetés az udvar.
- Ilyen, éppen ilyen!
- No, kend kétszer van a világon, Kevi bácsi - mondja a csizmadia.
- Ha kész lesz, felakasztják kendet - jegyzi meg a bakter.
Erre már az öreget is elhagyja a nyugodalom. Fölkél és odatotyog a képhez. A fejét csóválja.
- Ilyen volnék? - motyogja jókedvűen -, no, ilyen vagyok.
- Még nem egészen - feleli a festő -, holnap megint eljövök. Holnapra megszárad és aztán jön csak a bitüm.
- Mi jön?
- Nohát a szurok. Bekenem itt-ott szurokkal.
- Engem?
- Nem kendet, no, csak az árnyékát, hogy mélyebb legyen a szeme, bátyámuram.
Az utcán Bozókiné jött mindenütt a sarkunkban.
- Lelkem, jó uram - szólalt meg a hídnál.
Aztán, hogy megálltunk, összetette a két kezét:
- Szépen megkérném, édes képcsináló uram, hogy az én kis leányomat, az Ilonkát.
- Nem tudom, lesz-e rá időm - felelt a festő -, melyik a kisleánya?
- Meghalt, lelkem, meghalt - mondja az asszony könnyekben fürdő szemekkel.
- Egyetlen leánya volt - magyarázom, hogy annak elfulladott a szava -, szép kis kék szemű teremtés.
- Olyan, olyan - mondja az asszony.
- Bajos dolog - mondta vállat vonva a festő -, van valami fotográfiája?
- Dehogy van, lelkem tekintetes uram, hisz éppen azért szeretném, mert nincsen.
Hogy aztán együtt mentünk hazafelé, elmondtam a festőnek, hogy a kislány nemcsak az anyjának volt kedves, igazán a legkedvesebb kis kék szemű szőke leány volt a faluban. Torokgyík ragadta el szegénykét.
Aztán másra fordult a beszéd. A vadászatról beszéltünk. Nálunk az idén sok a vadkacsa. Estefelé ki is vittem a festőt; csónakra ültünk és lestünk a nádasban vadkacsára.

A festő nem akart vadászni. A nádasnak az esti képét figyelte. Meg a napnyugvást a náderdőn.
Egyszer, ahogy elhallgattunk, azt mondja a festő:
- Hasonlított az a kisleány az anyjára?
- Éppen olyan lett volna, ha megnő.
- Próbálok valamit - szólt jókedvűen -, megfestem azt az asszonyt hétesztendősnek.
- Lehetséges volna?
- Hogyne: a haj szőkébb lesz, a szemei nagyobbak és kékebbek; a szemöldökét vékonyabbra festem és emeltebbre, az arcot meggömbölyítem; vagy sovány volt?
- Bizony olyan vékony kis madárkaféle volt.
- Mindegy: az arca bizonyára teltebb volt, az állacska fejletlenebb, az arcbőr átlátszó fehér és a nyakacska vékony.
És nekiállott másnap, hogy a holt gyermek arcképét megfesse.
Az anyja ült buzgón, s nem is igen tudta, hogy miért. Csak azt tudta, hogyha ül, megkapja a leánya arcképét.
Hát hogyne ült volna!
Mikor aztán a kép elkészült, a festő egy nagy zöld kendőből rámát rögtönzött köréje s odaszólítottuk az asszonyt.
Az asszony ránézett a képre, s egyszerre kiömlöttek könnyei.
- Hát ráösmer? - kérdeztem meghatottan.
- Hogyne ismernék rá tanító uram - felelte -, pedig szegényke nagyon elváltozott ott a másvilágon.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza Festő a falun  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1139
  • e Hét: 6431
  • e Hónap: 85989
  • e Év: 2027269
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.