Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-11 07:57:27, péntek
 
  Kálidásza versei



ÉVSZAKOK KÖRE

EZ A NYÁR:

Elérkezett már, gyönyörűm, a nyáridő,
midőn a napfény tüzel, és a hold ragyog,
midőn a fürdők vize habzik és pezseg,
midőn az alkony szerelemben ernyed el.

A kékhomályú, csodaholdas éjszakán
falombok enyhén hűsítő medence hív,
s a könnyű szantál s a sziporka gyöngysorok
öröme vár rád, gyönyörűm, hogy itt a nyár.

A sok szerelmes elaléltan élvezi
a szívnyugosztó puha ágyak illatát,
a kedves ajkán piruló habkönnyű bort,
s a dalt, amelytől csupa tűzben ég a szív.

Ruhával ékes fara gömbölyűivel,
szantálporos melleivel s a frissiben
mosott hajának fanyar illatával, ím,
csak asszony oltja a szerelmesek tüzét.

A szépfarú nők perecekkel ékített
és lakk levétől vörös ívű lába, mely
akár a hattyúk szava, könnyedén szökell,
sok ifjú férfit szerelemre gyújtogat.

S kiben nem ébresztenek édes álmokat
a könnyű szantált viselő szép mellek és
a hófehér gyöngysorok, ékes ékszerek,
s a lomha csípők, miket aranyöv fog át?

A rezgemellű, hevülő szerelmű nők
karhajlatában ha verejték gyöngyözik,
levetve súlyos, simuló ruháikat,
csak lenge fátylat teregetnek mellükön.

A könnyű szellő, mely a víz felett libeg,
a gyöngysorokkal üde mellek halma és
a lantzenével csobogó halk dallamok
ma mint az alvót, a szerelmet felverik.

A hold lebámul, ha sötét az éjszaka,
az asszonyokra, kik aléltan alszanak:
kilesi őket epekedve, hosszasan,
és szégyenére csak a pirkadat pirít.

A szélkavarta puha porba fulladó
s a nap hevétől hevülő vidékre már
ránézni sem bírnak a lomha vándorok -
szívükben úgyis tüzel az, hogy válni kell.

A lángoló nap lobogása gyötri meg
szegény gazellák seregét s a szomjúság -
"Talán az erdő vizet ad" - rohannak el,
ha néha látnak elefántnyi felleget.

Csaló-mosolygó-kacagó-kacér szemük
pillantatával szerelemre gyújtanak
sok árva szívet ma a könnyű kedvű nők,
miként kigyújtja a homályt a tünde hold.

A napsugártól nagyon elgyötörten és
tüzes homoktól elepedten érkező
tarajos kígyó derekát tekergeti,
s a páva árnyán pihen el nyugalmasan.

A gyors oroszlán elerőtlenedve már
kitátja száját s liheg, egyre csak liheg,
kileffedt nyelvvel, lobogó sörénnyel ül,
s nem sújt le mancsa elefántot, őzgidát.

Kortyot kívánva kiapadt torkára most
a nap tüzén szinte halálig elgyötört
és szomjan égő elefánt se fél tovább
az oroszlántól, ha vizet keresni megy.

A máglyalángú nap elégető tüzén
elpilledt pávák nem ölik meg mérgesen
a gyönge kígyót, ha fejét pihenteti
nagy farkuk árnyán menedékre lelve már.

A sásbenőtte iszapos mocsár sarát
a disznócsorda agyarával túrja fel,
s a föld alá is befeküdne szívesen,
hogy elkerülje a nap égető tüzét.

Kiszökken immár az iszap s a víz közül
a békanép is - sugarával úgy döfi
a lángoló nap -, s hamar enyhelyet talál
a szomjú kígyók tarajának árnyain.

Tüzel a kígyó szeme mint az ékkövek,
villás nyelvével sziszegő szelekbe nyal,
s a szörnyű mérgű napon elgyötörve már
a szomjú békát nem is űzi-kergeti.

Tolongva-bőgve-nyomakodva víz után
a tó iszapját elefánt kavarja fel -
a gyenge lótusz kiszakad tövestül, és
a hal kipusztul, s tovaszáll a sok madár.

Ma rejtekéből kizavart a szomjúság
tajtékos hátú, habos ajkú sok bivalyt,
a csorda ordít, s felemelve nagy fejét
kicsüggő nyelvvel csobogó vizet keres.

Beleremeg, aki látja távolabbról az erdőt,
ahol a gyönyörű pázsit tűzben elperzselődött,
ahol a szelek a száraz lombokat felkavarják,
ahol a vizeket izzó napsugár elapasztja.

Liheg a levelevesztett fákon ülő madárnép,
a hegyi ligetek árnyát áhítozzák a majmok,
eped a bivaly is egyre, kóborol, víz után jár,
s pokoli tömegű sáska szív a száraz kutakból.

A vörösajaku sáfrány tűzszinével kigyulladt,
a hevesiramu széltől felkorbácsolt futású,
fa, bokor, iszalag ormát átölelvén gomolygó
elemi erejű tűzvész felperzselte a tájat.

A hegyi üregen izzó széltől űzvén morajlik,
sziszeg a közeli nádon, mely a naptól kiszáradt,
kitör az iszonyú hőség, messze futván a réten,
s hevíti-tovazavarja mind a félénk gazellát.

Lobog a gyapoton égő, sercegő-pattogó láng,
libeg a ligetek odván szép aranyló színével,
szökik a szomorú fán is, mely lefonnyad hevétől,
szalad a szapora szélben s jobbra-balra kalandoz.

Ha a szilaj elefántot, vad bivalyt és oroszlánt
kiveri tüzesen izzó rejtekéből a hőség,
lohad a haraguk és mint jóbarátok rohannak
a folyam üde szigettel messzenyúló vizéhez.

A vízililiomokkal, illatokkal vidító,
üdíteni vizet öntő, holdsugárral kiszépült
nyaradat a palotákon kellemesen mulasd el,
s ha feketedik az este, kedveseddel dalolgass!

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében, az Évszakok körében
az első rész, melynek neve:
NYÁR.

Tellér Gyula fordítása

EZ AZ ESŐS ÉVSZAK:

Óriás felhő-elefántja hátán
királyként jön az Eső évszaka:
zászlaja villám, dörgő menny a dobja,
s örömöt hirdet kiáltó szava.

Mint a sötét lótusz kék ragyogása,
töltik a levegőt a fellegek,
most mint áldott nők keble tündökölnek,
majd roppant szörnyekként sötétlenek.

Terhük roskad, messziről híva-hozva
az eltikkadt madárcsapatokat,
és gyönyörűség hallani, hogy indul,
hogy nő a lassú áldás, hogy szakad.

De mikor Indra szivárványa zengő
lángként átcsap az égen, s fekete
záporban zúg a sok éles esőcsepp,
sajdul a fáradt zarándok szíve.

Csírákkal, drágakövekkel, a friss föld
gombákkal koszorúzta már magát,
s fénybogarak ékszere ékesíti,
mint szikrázó gyöngy a kedves nyakát.

Sugaras farkát szélesen kitárva
kezdi vidám táncát a pávahad,
és hű társának a nászban a nőstény
gyönyört és csókot megkettőzve ad.

A vad folyamok, mint részeg leányok,
sóváran csapnak szét mindenüvé
a partokon, s az ingó, kicsavart fák
velük vágtatnak a tenger felé.

Arany bimbókba öltöznek az erdők,
hogy szemet üdít, szikrát vet a szín;
oly hegyesen búvik elő az új fű,
hogy puha száját megsebzi a gím.

Mikor az erdőkoszorúzta parton
megjelennek remegő szemeik
nagy lótuszával a félénk gazellák,
csak úgy ujjong az emberben a szív.

Mikor harsányan dördül a magasság,
s fekete ködbe rejtőzik az éj,
csak a villámfény vezeti a nőket,
kiket urukhoz hajt a szenvedély.

S mikor egyetlen ropogás az égbolt,
minden civódást felejt a szegény
szerető, és még bensőségesebben
nyugszik kiválasztottja kebelén.

De koszorút, díszt, kenetet kerül a
bús nő, aki férjétől elszakadt;
ajkának bimba-gyümölcsére lótusz-
szeméből nehéz könnyek hullanak.

Fakó vizével bogarat, ocsút, port
túrva, kígyóként kanyarogva megy,
ront le az erdei folyó a völgybe,
hogy fut előle a békasereg.

A méh vígan zümmögve cserbenhagyja
a liliom telt nektárserlegét,
hogy a páva széttárt farkára szálljon,
mely lótuszként részegíti szemét,

majd az elefánt lótusz-homlokára
telepszik át a méz-sóvár csapat:
a mennydörgéstől izgatott halánték
mirigyéből oly kéjes nedv fakad.

Gyönyörűek a hegyek, mikor ormuk
csókolják a vonuló fellegek,
s a pávák a sok lezúgó pataknak
tiszteletére táncot lejtenek.

Szellő zsong át a fák sziromegén és
lehűl és langy párákkal permetez,
majd édesen és halkan ágakat ráz
s virágok új fűszerével legyez.

Fürtökkel, melyek csípőig omolnak,
virággal, mely a fül mögött virít,
illatos szájjal s koszorús kebellel
szítják ilyenkor ifjak vágyait.

De a távoli utas lelke búsul,
ha esőt lát az ég arculatán
s ág-bog villámot, s látja Indra ívét,
s elébe tűnik egy-egy szép leány.

Friss keszara, keták és kadamba koszorúit
fonják ilyenkor omló csigáikba a nők, és
fülük alatt az édes ardsuna fürtje bókol,
jószagú, fityegőként a cimpára akasztva:

szép szantáltól ragyogva és sötét aloétól,
dús sörényük a füldísz illatában fürösztve:
látni, hogyan sietnek a szülei szobából,
mihelyt dördül a felhő, a hálókamarába.

De lótusz-kékben, s hordva levágyó terheit,
ring a szélben a felhő és egyre közelít
s alázúg - s Indra íve gyönyörűen kigyúl,
s az utas felesége sóhajt s elkomorul.

A fák virágözönétől ujjong az egész liget,
ágaival a szélben táncol és integet,
játszik s mosolyogva súg-búg a keták bimbaival:
láza hűlt az esőtől, s ő megint fiatal.

Hajában bakula-szirmok és fehér jázminok,
és bimbók, melyeket már az új évszak nyitott,
s kadamba-levelet-ágat gyűrűzve füle mögé:
az ifjú, szép menyasszony most lép oltár elé.

Bimbózó gyöngyszalagot hord dagadó kebelén,
csípőiről ruha omlik, fátyolként, könnyedén,
sötét haján kenetek s friss olajok cseppjei,
és a gyönyörű testet ráncolt öv öleli.

Nyugat szele részegíti az árva zarándokot,
üde erdő üdíti, már szinte tántorog:
táncosként rázza a fák dús sziromterhét-havát,
virágporral keverve a kateki illatát.

És szól a fáradt felhő: Itt fent megpihenek!
S langyos esővel hinti a Vindhja-hegyeket;
leveti terhe gondját, s ahol elnyugodott puhán,
zölden ragyognak az ormok az aszú hő után.

Aki a nők szívéből elűzi a gondokat,
aki vigasztalja, őrzi a fákat, bokrokat,
hozzon neked is áldást a Megelevenítő,
minden élet királya, a szép Esős Idő.

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében,
az Évszakok körében a második rész, melynek neve:
ESŐS ÉVSZAK.

Szabó Lőrinc fordítása

EZ AZ ŐSZ:

Megjött az ősz, s gyönyörű, mint a szerelmes asszony:
orcája friss vizivirág, üde fű a fátyla,
ért rizsmező kifeszülő derekán a köntös,
s hattyú rikolt, amikor ékszere csörren egyet.

Hószínben ég-lobog a jázmin a kertek árnyán,
dértől dereng a komor éj, kivirít a nádas,
hattyú fehérlik a folyón, a tavon virágok,
s izzó fehér özön a sárada-fák virága.

Felvillanó halakat ölt derekára övként,
gyöngyös nyakéke ragyogó madarak füzére,
lágy ívű szép sziget a combja a folyónak -
lassan halad s olyan, akár a szerelmes asszony.

Kagylóezüst-, vizivirág-szinű könnyű felleg
nedvét kiadva tovaszáll sebesebben egyre,
és míg a szél rohama messzire űzi-hajtja,
libben, miként a legyezők a király fejénél.

Most kit ne hajtana a vágyakozás igába,
látván az ég csodakenőcs-színű csillogását,
látván a földeken a sárga, nehéz virágport,
és ott a halmokon a sok kifakadt gyümölcsöt?

S kit nem fog el gyönyörűség, ha a kóvidára
lombos-magas sudara ringani kezd a szélben,
s ághegyre-nőtt, puha virágtömegét kibontja
mézcseppeit szivogató darazsak rajával?

Csillagfüzér-sorokat öltve magára dísznek,
s hold-arca fátylait, a fellegeket levonván,
szeplőtelen sugarú nagyszerű fény-ruhában,
mint ifjú asszonyok, az éjszaka úgy gyarapszik.

Gázlómadár veri fel, ím, a vizek nyugalmát,
darvak, kacsák csapata fürdik a parti vízben,
s hattyú kiált csalogatón: örül itt a lélek,
látván a sárga liliom nevelő folyókat.

És, ím, a hold gyönyörűszép, szíveket derítő,
hűvös-hideg sugara, mely vizet ont a tájra,
nap napra égeti az asszonyok ifju testét
s fájó szívét, mit a magány nyila mart sebesre.

Végigsimítva a kalászba szökött vetésen,
ráfújva lágyan a virágba borult vizekre,
és táncra bírva a szirom-borította fákat,
vad lángra gyújtja a szivekben a vért a szellő.

S lassú szelek leheletén gyűrűző vizekkel,
mámorba hullt vizimadár-seregekkel ékes,
s kelyhük-nyitó liliomok seregét növesztő,
kristályvizű tavak epesztik el itt a szívet.

Nem látszik Indra színes íve a fellegekben,
nem leng a menny szigorú zászlaja fent: a villám,
nincs surrogó darumadár a nyugalmas égen,
s pávák se néznek a magasba kíváncsi szemmel.

Elhagyja, ím, a Szerelem ma a páva-népet,
s édes dalú vizimadár-csapatok közé megy.
Otthagyja már hamar az ardzsuna-, szardzsa-fákat,
és sáradák tövire költözik át a Bőség.

Sépháliká buja virágai illatoznak,
fák ágain madarak éneke zendül egyre,
őzek szemével a csalit csupa lótusz-ékes -
ez gyújtja fel vadul a férfiak árva szívét.

Lótuszvirág, liliom és tavirózsa kelyhét
libbenti szét a korareggeli hűvös áram,
vágyat, nehéz epekedést lop a lány szívébe,
s gyöngyharmatot terel a szirmok ezüstös élén.

Földek során, hol a kalász buja zöldje sarjad,
tágas mezőn, ahol a lomha gulyák legelnek,
szép tájakon, miken a hattyúcsapat rikoltoz -
rajtuk vidámodik a szíve az embereknek.

Nők könnyű lépteit idézi a hattyú-ringás,
hold-arcukon vizivirág üde pírja játszik,
lángot vető szemeiket lila színű lótusz,
s szemvillanásukat a játszi habok mutatják.

Függő virágtömegeken nehezült folyondár
nők ékszeres, gyönyörű karjaihoz hasonlít,
s fénylő foguk kiragyogó mosolyát a jázmin-
bimbó mutatja, ha asóka-virággal ékes.

Fellegsötét fonataikra, csigás hajukra
jázminvirágokat akasztanak, ím, a lányok,
s ringó-nehéz-aranyos ékszerű szép fülükre
sokféle kék liliomot, tavirózsa-kelyhet.

Szantálporos koszorúval betakarja mellét,
ékes nehéz öveket ölt derekára dísznek,
lábán aranypereceket, csupa gyűrűket hord,
így ékesítgeti magát a boldog asszony.

A derűs egeken esti csillag és holdsugár ég,
s olyan a gyönyörű mennybolt, mint egy új áradó víz,
ahol a liliom éled, és királyhattyú-nép él,
s ahol a hab is elizzik drágakő-csillogással.

Hűvös a fuvalom őszkor, hűti lótusz virága,
kiderül a magas égbolt, messziről int a felhő,
a rizs, a búza beérik, a folyóvíz kitisztul,
s szomorú sugarú hold jár csillagok közt az égen.

Mikor a korai fényben rózsa, lótusz felébred,
picike, puha viráguk asszonyajkhoz hasonló.
Mikor a fekete éjben rózsa, lótusz lehervad,
a búcsú szomorúságát, tompaságát idézik.

A lila vízivirágban kedvesének nézését,
madarak üde dalában ékszerének zenéjét,
a tavi liliomokban bájos ajkát keresvén,
zokog a szomorú vándor, s messze tájon tűnődik.

Kinek a tenyere lótusz, s arca holdhoz hasonló -
a kecses alakú asszony kedvesét hívja-vonja,
bemegy a puha virágtól illatos, szép szobákba,
s szerelem az oka, hogy már táncot és dalt se kíván.

Bármerre jár, csupa gyönyört hoz az Ősz a tájra:
lányokra hold sugara száll gyönyörű tüzével,
bőrükre lágy liliom és vizirózsa simul,
s bandhúka szép színeivel viruló az ajkuk.

A vízililiom-arcú, lótuszokkal tekintő,
a magas, üde cukornád hó-palástját felöltő,
a buja gyönyörök ormán asszonyokként felizzó,
gyönyörű mosolyú Őszön élvezettől vidulj fel.

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében,
az Évszakok körében a harmadik rész, melynek neve:
ŐSZ.

Tellér Gyula fordítása

EZ A TÉL:

A rizskalásszal, viruló gyümölccsel
és zsengeszárú gabonával ékes
telet köszöntöm - mikor este dér hull,
s a gyönge lótusz feketén lefonnyad.

Nem ékesíti ma az ifju asszony
kibuggyanó-szép-üde melle halmát
hó-, jázmin- és holdszínű gyöngysorokkal,
sem sárga sáfrány-tüzű ékszerekkel.

Nem ékesíti simabőrű karját
aranypereccel, gyönyörű csatokkal,
csípője dombján nem újítja leplét,
se duzzadó két kebelén a fátylat.

Nem ékesíti derekát arannyal
vagy drágakővel díszített övekkel,
se lótuszoknál gyönyörűbb bokáját
hattyúdal-hangú perecek sorával.

De alkonyatkor, ha a kéjre készül,
bőrét szantállal teszi illatossá,
két lótusz-arcát ragyogóra festi,
s fekete füsttel szagosítja fürtjét.

S ha túljutott már a gyönyörök ormán
a kéjbe fáradt halovány-szín asszony,
fel-felnevetve tapogatja-nézi
fogak nyomától sebes ajka párját.

A kerekmellű, puhacombú nőket
a hűvös Tél is epekedve nézi,
s mint könnye, hullik a füvek hegyére
a dermedő dér, mikor itt a hajnal.

Ha rizsvetéstől buja-zöld a róna,
ha őzsutákkal tele már a rét, és
a kócsagok mind a mezőn dalolnak -
a szívbe vágy és epedés lopakszik.

S a tó - ha kéken kivirít a lótusz,
vagy szárcsa-nép és pelikán zavarja
gyors röpködéssel a vizet s a partot -
a férfi lelkét szerelemre gyújtja.

A hóesésben a kölesvetés is
- figyeld meg, édes - haloványra válik,
akár a vágyó, a szerelmes asszony,
ha kedvesétől tovavitte sorsa.

Az ifju párok a virágitaltól
s leheletüktől szagosan hevernek,
s mert Káma édes nyila érte őket,
ölelik egymást szorító karokkal.

A megharapdált finom ívű ajkak,
és összekarmolt kerek ívű mellek
az ifjúságtól viruló szerelmes
vadul felizzó gyönyörét mutatják.

Hajnal felé - mikor a nap kel - az egyik asszony
öltözködik, tükör előtt csinosítja arcát,
s felvonja-nézi-tapogatja vörösre szívott
izzó-sebesre harapott remek ívű ajkát.

Más asszonyok kimerülten az élvezettől
már duzzadó-vörösödő szemüket lehunyják,
s szétszórva dús fonatukat, kerevetre dőlnek -
így szenderülnek el a reggeli napsütésben.

Más nők pedig gyönyörű fürtjeiket simítják,
míg testüket kifeszülő kebelük lehúzza,
s felhősötét-fekete tincseiket befonják
jóillatú, csalogató, libegő szalaggal.

Van nő, ki most figyeli kéj-simogatta testét,
s belső öröm ragyog elő tüzes ajka ívén,
kígyózva ölt idomait takaró ruhákat,
s úgy néz ki szép haja alól, amely, ím, lebomlott.

Más nők, ha már lecsillapult a szerelmi izzás,
s lankadt a szív, leheverednek a hűvös ágyra,
mellük lecsüng, sajog a vad szorító karoktól,
s szép testüket kenegetik hűsítő kenőcsel.

A csoda-gyönyörűséges, asszony-elmét vidító,
a falu gabonaföldjét dús kalásszal borító,
havasi hideget ontó, kócsagokkal köszöntő,
szigorú Teledet immár nagy-vidáman mulasd el!

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében,
az Évszakok körében a negyedik rész, melynek neve:
TÉL.

Tellér Gyula fordítása

EZ AZ OLVADÁS:

Az ért kalásztól habozó rizsföldeken
s az ébredő kócsagok énekén jövő,
a nőknek édes, szerelemre szép időt,
az Olvadást halld, puhacombú kedvesem!

Retesszel őrzik a szobát az ablakok -
ma lobbanó tűz, aranyos sugárú nap,
díszes ruhák és fiatal szépasszonyok
töltik be kedvét a szerelmes férfinak.

S a holdsugárban ragyogó tetőterasz,
a hold-hűvössel libegő szantálpor és
a zúzmarától vacogó hideg szelek
ma nem vidítják fel a férfiak szívét.

S a hóeséstől hűvös és vak éjszakát
- melyet lehűtött a fagyos sugáru hold,
s mely csillagokból diadémot is visel -
ma nem kívánja a szerelmesek szíve.

Virágfüzérrel, kenetekkel ékesen,
virágolajjal szagosítva ajkukat
és illatozva áloénak illatát -
így fekszenek le a szerelmes asszonyok.

Ha megpillantják a gyönyörre gerjedő
szép nők a férfit, ki szidalmat érdemelt,
és megjuházva heverészik csendesen -
haraguk elszáll, s nosza, megbocsátanak.

Becézgetésre, gyönyörökre várva már,
s az éji vággyal-szerelemmel telve el,
sok ifju asszony korahajnalig bolyong,
míg gyenge combját kimerültség megtöri.

Fényes kendővel leterítve mellüket,
színes selyemmel derekuk körül, csodás
virágot tűznek fonatukba most a nők,
hogy szinte ünnep, amikor lehull a hó.

S a szép leányok viruló-feszes-kemény,
sáfránykenettől színes és jóillatú
két melle halmán hevülő szerelmesek
- mit sem törődve a hideggel - fürdenek.

Sok asszony éjjel szeretője oldalán
a kábító bort iszogatja boldogan,
mely mint a lótusz, lehelettől fodrozik,
és kéjre lobbant, szerelemre gyújtogat.

S ha lehűl, elül a vágya, pirkadatkor az asszony
heves ura szorításán ellapult mellbimbóval
figyeli gyönyörű testét, mely a kéjtől kifáradt,
s kiszökik a puha ágyból, összefogván ruháját.

Fekete színű hajának szép fonatját lerázza,
hiszen a koszorú hervadt, s most a mélyköldökű nő
- kinek a fara nehéz, és karcsú csípője hajlós -
leveti gyönyörűségben égve hálóruháját.

Ajaka aranyos íve rézszínű, mint a lótusz,
vörös a szeme szegélye és halántékáig ér,
fekete haja lecsügged, arca holdhoz hasonló -
maga a gyönyör, a szépség reggelenként az asszony.

S a csípeje nehezétől elcsigázván legörnyedt,
gyönyörű kebele súlyán fáradó-lassúdó nő
leveti a gyönyör éji lenge kis köntösét és
belebújik a sugárzó naphoz illő ruhákba.

S kebele sebes eperszem-bimbaját nézegetve,
s puha kis ajaka szirmát, mely kiserkedt, simítva,
feleleveníti éjét kéjes emlékezettel,
mikor a korai fénynél arca pírját befesti.

- Mikor a sűrű cukornád érik, és rizskalász nő,
mikor a szerelem izzó-lángoló szenvedélyt gyújt,
mikor a nagy egyedüllét gyötrelem-szenvedés-kín -
tegyen a gyönyörűséges Olvadás boldogabbá!

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében,
az Évszakok körében az ötödik rész, melynek neve:
OLVADÁS.

Tellér Gyula fordítása

EZ A TAVASZ:

A zsenge mangó-rügyek íja vesszei:
a húrja: méhraj, libegő virágfüzér:
kalandos íjász, vígan érkező Tavasz
a szomjú szívek seregét legyőzi most.

Virág a fákon, szövevény a lápon,
a nőket égő szerelem vadítja,
szökell a szellő, tele illat-árral,
napkelte, alkony betelik gyönyörrel.

A drágakővel kerített tavaknak,
a holdvilágos-ragyogású nőknek,
virágözöntől sűrűterhű fáknak
ki ad bűbájt? a Kikelet hatalma.

Szantálfa-ékszer kebelén a lánynak,
leheletében buja béthel-illat,
s a pánt, vonagló csípejét övezve,
simulva bíztat puha élvezetre.

Piros fonott öv, csupa vadnövényből,
hajló kerekded derekán kígyózik:
s hová virágfürt finom árnya omlik,
emlői völgyét színesíti sáfrány.

Fülén hűsítő üde karnikára
sötét hajában viruló asóka
s fej-ék felett dús-ragyogású jázmin -
gyönyör magának, meg a kedvesének.

Az asszony arcán laza kézvonással
húzott ecset-nyom, valamint a lótusz:
vad élvezet közt fakadó verejték
lemossa végül a szerelmes órán.

Lepelbe bújva, habos öltözékbe,
a szépek égnek örök izgalomban,
a szenvedély még szeretőjük ágyán
se hagyja nyugtuk, sose csillapulnak.

A testtelen víg hatalom szünetlen
fogyasztja, húzza, haloványra gyötri
sóhajtozással, sűrű ásítással
A nőt, ha úton van az élte-párja.

Az orca sápadt, a tekintet égő,
lankadt a test, és feszülő az emlő
és lágy a csípő - ezer-egy alakban
mutatkozol meg, szerelem hatalma!

A bágyatag kéj elözönli testük,
a bor fakítja szavaik zenéjét,
szemöldjük árnyán a tekintet álmos:
a nőket így átalakítja vágyuk.

Az illatos fát, a liánt, a sáfrányt
kívánja sok szép, kit a vére hajszol
s mósusz- meg szantál-keveréket áhít
s kifesti keblét színes-illatosra.

Keresztülütve szerelem nyilától
lefejti súlyos köpenyét az ember:
kevés ruhát hord, amelyet pirosra
a lakkfa festett, s aloé itatta.

Mangófa-nedvtől berúgott kakukk-hím
kering a nőstény körül indulatban:
lótuszvirágon here-méh időzik
bizalmasával enyelegve hosszan.

Piros kötegben kel a zsenge hajtás,
a vaskos ágak belehorgadoznak
s ha jár a szellő a virág-díszek közt,
szerelmesem, már ne tagadd a vágyad.

Asóka-fák mind tövükig pirulnak,
korallként ágas-bogasan merednek
s az ifju szűz, míg egyedül tekint rá,
bánatba bódul s az okát nem érti.

Sarjat fakasztó atimukta kinyílt virágát
szellő becézgeti a kényesen-ékes ágon,
lepkék körüllebegik és körüludvarolják,
zúdítva vágy zivatarát a magányosokra.

Friss és csodás az amarantusz: a pompa teljét
távollevő ara tekintete adja néki:
Mindenkit egy-szerelem nyűge kötöz, ha ránéz,
szívét ezer-nyilú Tavasz sebesíti, párom!

Lánghoz hasonlatos a büszke, sötét korall-fa,
hajlong a kinsuka-fa, roskadozik virágtól:
s tüstént a föld, ha tavasz érkezik, oly virító,
mint ifju lányka libegő piros öltözetben.

Mért is ne gyúlna ki az ifju, bolond, heves szív,
láttán a kinsuka-virágnak, amely pirosló,
égő, miként a papagájnak a csőre? mért is
csattogni víg fülemüléknek ezernyi hangon?

Könnyelmű kis fülemülék, csacsogók, kacérak,
megrészegítik a fület, meg a szívet, elmét,
felbujtva mind a hites asszonyokat s a sok lányt,
s erkölcs, szemérem odavész a családi lakból.

Élő sziromzuhatag ágakon ingva habzik,
harsány kakukkfi dala széled a rengetegben:
dajkálja mind, tereli mind a kelő fuvallat
s mihelyt letűnt a havazás: örömünk kigyullad.

Bűvös liget ragyog a jázmin-özön díszében,
csábítva, mint ha szerető ajakán mosoly kél
s bódítja még a remeték nagy erős szívét is,
hát még a szenvedelem-űzte világi népet!

Gyöngy-ék a keblen, aranyöv derekat kerítve,
lágy karcsú test, szerelemittasan elterülve:
mily szép a nő, ha jön a kedvteli Madhu hónap
s báját segíti a madárdal, a méhe-zsongás!

Nagy hegytetőn üde virágban a lombos erdő,
vén fák csúcsát sűrű madársereg ékesíti,
méhraj zsibong a kavicsos kusza fennsíkok közt,
s ezt látva, kedv lepi az emberi szívet-elmét.

Mangófa pírja virul, és a kamasz, ha nézi,
sír és alél, szeme lezárul a kábulattól,
arcát kezébe temeti, s jaja messzire hangzik,
sóhajt a kedvese után, akit el nem érhet.

A kókila dala és a méhek ittas zenéje
s a sziromözön a fényben: mind a szívekbe-vájó-
hegyű nyíl a szerelem zengő virág-íja húrján
s lobog a gyönyör, a sóvár kéj az íjász nyomában.

Homokos úton a szellő rázza mangófa ágát,
arany-ölű remegő pásztáit élő-virágnak:
feledi az utasember, hogy kiszikkadt, kifáradt:
a tavasz irama áthat roskatag ballagásán.

Kikelet a kakukk-ének nagy hatalmával ejti
rabul a jegyesek édes sugdolózó beszédét:
s mosolyukat üde jázmin villogó hó-színével,
amely a fogukon ég: s lomb-árnnyal ölelkezésük.

Szirom-erezetű arccal, szomjú nézés hevével,
babona-erejű dísszel, hetyke csúcsos kebellel,
fekete parazsú szemmel, álmatag szemsugárral
a csinosak elorozzák még a szentek szívét is.

Kis ajakuk íve méztől illatos, álom-édes,
szemük ide-oda surran biztatón és kacéran,
Mozog a csípejük, és bimbó libeg fürtjeik közt:
nem ez a csele az ifjú nőknek minden tavasszal?

Bimbók a szélbe heves illatokat lövellnek,
délceg kakukk-kakasok szüntelen énekelnek,
felhőzve méh-csapatok ezrei döngicsélnek,
józan, rideg szüzek is ingatag útra térnek.

Sok holdas este ragyogó-remegő sugárral,
szél-suttogás, fülemülék dala, röpke dongók,
édes, nehéz itala isteni éjszakáknak:
annak köszönd, akinek íja virág-fonású!

Ajkán méz: az asóka méze: dala méh-zsongás a bimbók körül:
fénylő fogsora jázmin: arca kivirult lótusz a forrás felett:
lélegzése a berki szél: az öröm-ünnepségen ő a vezér.
Pártákat kinyitó Tavasz, míg a világ áll, adj nekünk ünnepet!

Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében,
az Évszakok körében a hatodik rész, melynek neve:
TAVASZ.

Weöres Sándor fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Kálidásza versei ÉVSZAKOK KÖR  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4164
  • e Hét: 11044
  • e Hónap: 56116
  • e Év: 1997396
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.