Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2011-11-11 16:09:40, péntek
 
  Hollósy Tóth Klára
Didergő élet



XV. mesterszonett

Ághúrok pengnek meggémberedve,
hamuszín köd nyújtózik a tájon,
a didergő élet tiszta csendje
lopódzik át a füstös homályon.
neszek motoznak hóhab-szőnyegen
fagy kebelén játszó csillám-jégvilág
szelídsége tejszerű selymeken
az alvóknak szép álmokat kíván.
Dermedt párák, pőre utcasorok
homályokon borong a szürkeség,
lelassult macskatalpakon oson
a jéggé dermedt, sziklacsendű tél.
Hófehér szépség, havas végtelen,
a béke csendje ül a léleken.

I.

Ághúrok pengnek meggémberedve,
mindent csillogó, hó-süveg takar,
jégvirág nő az ablaküvegre,
dermedt a világ, fagyos sivatag.
A hideg éles, akár a penge,
vacognak a csupasz, hófödte fák,
fagyasztón ádáz, olyan kegyetlen,
ez a csontunkig hatoló világ.
A csend síri, mint rideg temető,
a félholtra dermedt fák alszanak,
kihalt a táj, és olyan dermedő,
mint a megfásult, görcsös akarat.
Érzéstelenít, nagyon ne fájjon,
hamuszín köd nyújtózik a tájon.

II.

Hamuszín köd nyújtózik a tájon,
mint feszített, hűs vízüvegvilág,
merev, mint ki túl van a halálon,
a táj mégis megújulásra vár.
Az alvó földre szálló ég alatt
vergődő szárnycsapást csattog a táj,
szinte marja már, feszíti a fagy,
a halálra dermedt, fakult homályt.
Csikorog a talpunk alatt a hó,
angyalok suhannak át a csenden,
szél kúszik a havon, mint egy kígyó,
semmi élő nincs most a közelben.
Csak az enyészet zörgő pergamenje,
a didergő élet tiszta csendje.

III.

A didergő élet tiszta csendje
telíti a végtelent magát,
mintha ócska rokkáját pörgetve
zörögne a szél és arcomba vág.
Aztán kicsit elpihen rendre,
elül a zaj e sivár léttanyán,
majd újra havat rugdos szerte
a csipkés tél csikorgó asztalán.
Furcsa csontvázkezek hadonásznak,
aztán kissé megnyugszanak megint,
a vacogástól halálra fáradt
letenni vágyja jégbilincseit.
Tél szellem jár az álombéli tájon,
lopódzik át a füstös homályon.

IV.

Lopódzik át a füstös homályon
a mindent elsöprő, pengeélű szél,
hóförgeteg sivít a határon,
hatalmas, ordas karját tárva szét.
Életeket fagy rabságába von,
feni szablyája szörnyű erejét,
holtfényű az ég, pucér, s oly komoly,
mint a magába roskadt szenvedély.
Minden fehér, meddig a szem elér,
a tájon vastag hószín szemfedő,
ameddig látsz, bárhova elér
ez a zúzos, zord ítéletidő.
Zeng a némaság tiszta selymeken,
neszek motoznak hóhab-szőnyegen.

V.

Neszek motoznak hóhab-szőnyegen,
közötte fagy leng páraközökön,
körös-körül frissen hullt pehely
ered meg újra szigonyözönön.
A jégbedermedt folyó tükre lenn
szűzlepel alatt szélvédett öböl,
csillog a hó ezüstje fényesen,
hallani, ahogy alul a víz ömöl.
A fagyvilág merev, moccanatlan,
a távolok messzi köreiben
hóterhes fenyők szunnyadnak álmosan,
a merengő lét hűs tereiben.
Kietlen ez az álombéli táj,
fagy keblén játszó csillám-jégvilág.

VI.

Fagy keblén játszó csillám-jégvilág
a kemény fagyban összedermedt,
sziporkát szór a bágyadt holdvilág,
a hótakaró mindent belep.
Talpig fehér a táj az ormon,
hallani a hulló hó halk neszét,
úgy szakad már, hogy szinte tombol,
hó szakadás az egész messzeség.
Sötét a felhő, sötét az égbolt,
minden ködfátyolba öltözött,
az előbb hatalmas hóvihar volt,
most komoly hallgatásba öltözött.
A hófehér világ, a téli csend
szelídsége tejszerű selymeken.

VII.

Szelídsége tejszerű selymeken
a hamuszürke, hó-poros télnek,
havat repít a szél hó-szőnyegen,
szunnyad, várat magára az élet.
A megsürült ködfátyol homályán
a tél szelleme árnyakkal lebeg,
a pusztaságok árnyukat dobálják
a hótengerből a felhőkbe fel.
Lilásfényt lobbant a szűzvilágra
a strázsán álló árny, az esthomály,
a vérszínű nap, az égi fáklya
szemfödélre hajló vigasztalás.
A sok nyújtózkodó, furcsa árny
az alvóknak szép álmokat kíván.

VIII.

Az alvóknak szép álmokat kíván
a fel-felfeslő szövedék, a csend,
végigsimít fátyolködös arcán
a lét mosoly, a remény, és a rend.
A csontváztájon némán elmereng
az öles hóban léptető homály,
fáj az ember szíve és csengve cseng,
míg bevonja gonddal homlokát.
A nagyudvarú, pislafényű hold
beül unottan az erdő mélyibe,
mint nyáron virágporzókról a por
úgy hull a hó a fákról a földre le.
Lélekárnyak közt gyantaszag bolyong,
dermedt párák, pőre utcasorok.

IX.

Dermedt párák, pőre utcasorok,
tapogatózó, csendszavú idő,
a pusztaság fölött búsan borong
farkas falkaként sok sötét felhő.
A segítő szél zúgatva nyargal,
szinte folyik a hó, úgy szakad,
fagyos ágakon, fagyott inakkal
dermedt kis madarak gubbasztanak.
Továbbzúdul a hó felleg öléből,
a mogorva tél üvöltve tombol,
hómező lesz a messzeségből,
ködöket formál a sóhajokból.
A táj magát megadó bús vidék,
homályokon borong a szürkeség.

X.

Homályokon borong a szürkeség,
növekszik, meddig a szem elér,
hordja szét kegyetlensége csendjét
a hóförgeteget kergető szél.
Hull sűrűn a hó, mintha öntenék,
tűri megadón a hó-habos világ,
tombol az őrjöngő, vacogtató tél,
hóban fürödnek a fagyszagú fák.
Imára hív a zengő estharang,
száll visszhangja a kálváriákon,
a táj ködszürke takaró alatt
szunnyad az elárvult pusztaságon.
Csendesül az idő, nem veri ablakom,
oson lelassult macskatalpakon.

XI.

Oson lelassult macskatalpakon
a megszelídült, csendesedő szél,
ropog a talp a jégesős havon,
mindenütt fagy, jég és dermedés.
Semmi szín, csak a piszkos szürkeség,
a hófödte fák közt sűrű homály,
a leszállt ég miatt olyan e vidék,
mint mélyre-szállt, zúzos, mennybéli táj.
Fel-feltámad újra a jeges szél,
sikongva tombol, zúgatva nyargal,
s érkezik egy zajosabb feketeség,
fázós madarak borzolt tollaikkal.
Haragvó, dühös, ki tudja miért,
a jéggé fagyott, sziklacsendű tél.

XII.

A jéggé fagyott, sziklacsendű tél
mélységes mély nyugalmat áraszt,
nézzük egymást, figyeljük ő meg én,
egyikünk sem ad arcot a vágynak.
A havon kopogó, jeges eső,
mint rossz öntvény, úgy ropog a hideg,
tombol a gyilkos, kísértet idő,
mely oly hideg, hogy szinte már tüzel.
A kegyetlen tél fagyszele dermeszt,
lelkem fénytelen, mint ő, s úgy borong,
szomorúbb már a halál sem lehet,
de ezt előre mégsem tudhatom.
Mily szép volt az a tél - emlékezem -
hófehér szépség, havas végtelen.

XIII.

Hófehér szépség, havas végtelen,
pehelycsodákat hullatott az ég,
mily emlékező is az értelem,
a rágondolás visszahozza még!
csak maradt volna végleg itt velem
a sok szépség, mely ma már csak emlék,
a csodás szerelem, ma oly idegen,
mennyi nyár, tél, elszenvedett hűség!
Mennyi haldoklás, vers, látomások,
voltakat ragyogtat kedves arca,
képzelgések, rágondolások,
jönnek újra e jelenbe vissza.
Mennyi szépség és mennyi szerelem,
a béke csendje ül a léleken.

XIV.

A béke csendje ül a léleken,
lüktetve csüggedő időtlenség.
A szerelem, mely ma is végtelen,
a dobhártyámon dobolja csendjét.
Alvatlan éjek, álmos reggelek
lebbentik a függönyt ma is még,
csengő nevetés kereng felettem,
hívná vissza a kedves cselekvést.
Maradtál létem szelíd szigete,
mely nő az idővel és nősz benne te,
a régi kép naponta újra gyúl,
megteremt és silány káoszokba hull,
mint e téli szél a fák között rendre,
ághúrok pengnek meggémberedve.

 
 
0 komment , kategória:  Hollósy Tóth Klára Didergő éle  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1975
  • e Hét: 10733
  • e Hónap: 37979
  • e Év: 2102960
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.